|
|
Alaska Hernandez |
|
1990. december 2. | 24 | tanár | földrajz és spanyol | 180 cm |
makacs és őszinte
|
|
Tulajdonságok |
|
Pozitív:
-
melegszívű
-
merész
-
kalandkedvelő
-
humoros
-
jó hallgatóság
-
jól tud titkot tartani
-
bátorító
-
zenemániás (annyira, hogy szinte majdnem mindegyik emlékéhez valamilyen dalt társít)
-
élénk
-
lelkiismeretes
-
nyitott
-
hagyomány tisztelő
Negatív:
-
túlságosan független: nem szokása tárgyakhoz vagy helyekhez kötődni
-
hajlamos a depresszióra
-
szereti eltúlozni a dolgokat
-
túlzottan őszinte
-
könnyen megunja a monotonitást
-
makacs
-
feledékeny
-
babonás
|
|
Előtörténet |
Alaska Mary Hernandez az 1990-es év szülötte, december 2.-ám látta meg a napvilágot az Argentínai Córdoba-ban. Apjának saját dekor cége volt, az anyja orvosként dolgozott, így a munkájuk sokszor a gyerekekkel töltött idő rovására ment. 6 hónappal a megszületése után, Alaska nevelését a nagyszülők vették át, majd 3 év múlva a bölcsőde és később az iskola. A pici kislánynak nem sok beleszólása volt a dologba, de pár dolgot azért például az anyjától is megtanult. A legfontosabb ezek közül a német nyelv volt, amivel gyakran a szomszédok és a barátok idegeire mentek. Ugyanis a szülő csak a saját anyanyelvén volt hajlandó kommunikálni a gyerekeivel, miközben férjével és másokkal bájosan elcsevegett akár spanyolul is.
A. mindig is egy öcsikére vágyott. Ennek fő oka az volt, hogy nem akart a legkisebb lenni a Hernandez családban, akit még 7 évesen is babusgatnak. Sajnálatára kénytelen volt egy nálánál 4 évvel idősebb nővérrel beérni, akivel állandóan harcban álltak. Folyamatosan szekálták egymást, ráadásul semmiben sem értettek egyet és természetesen, ahogy ez lenni szokott: ahogy csak tudták megnehezítették egymás életét. Ebben nőttek fel és ezért edződtek meg annyira, hogy kibírják az iskolás éveket. Brittanynak minden esetre nagyobb szerencséje volt mint testvérének: bármihez is fogott hozzá, sikert ért el vele, ezért Alaska mindent elkövetett, hogy a maga helyén kezelje a nővérét, s ne kullogjon árnyékként a nyomában. Valósággal lehetetlennek tűnt számára, hogy azok az emberek, akik egy ilyen végtelenül tehetséges gyereket hoztak a világra, így elszúrhatják a dolgot a másik magzatukkal - azaz vele. Nem mondhatni, hogy rossz tanuló volt, de nem is jeleskedett.
Konkrétan semmi olyan dolog nem érdekelte, ami az iskolával volt kapcsolatos: sem a tananyag, sem a délutáni balettozás, a sakk-kör pedig végképp nem volt az ő esete. Egyedül talán azt a sok diákot szerette. Tanítás után viszont szeretett az utcákon sétálni vagy a megállókban ücsörögni. Egy dolog volt számára a lényeg: emberek vegyék körül. Méghozzá érdekes emberek, akiknek rendkívüli történeteik voltak. Szerette őket meghallgatni, segíteni nekik és megoldani a problémáikat. Pár éven belül olyan mesterire fejlesztette ezt a "tudományágat", hogy a fényképezőgépével minden egyes embert megörökített, aki legalább egy történetet mesélt neki. A falát a kinyomtatott fényképekkel díszítette, így térképezve fel a körülötte élő embereket. A legjobban viszont a rejtélyeket szerette: ezért hallgatott meg annyi embert, mert imádott utána kérdezősködni. Córdoba nyilvánvalóan hatalmas város, ahol biztos lehet az ember abban, hogy sohasem fog ismét összefutni azzal az útitársával, akivel 3 órán keresztül társalgott egy buszon. Hacsak az illetővel eleve már ismerték egymást. Azonban mindenkinek (még annak a szerencsétlennek is) szüksége volt a figyelemre. Mindenkinek szüksége volt arra, hogy meghallgassák. Alaska pedig mindent tudni akart: igazi tornádóként szippantotta be a tudást. A baj csak az volt, hogy ugyanolyan gyorsan el is felejtett minden egyes szót miután papírra vetette azokat. Sokszor órákig, akár napokig, sőt hetekig is eltűnt. Egyszer egy öregember megtanította dobolni, aki egyébként Buenos Airesben egy bár lepukkant házában élt. Egy alkalommal három napot töltött egy vándorcirkusszal - úgy látták, tehetséget mutat a trapézon. Akárhányszor szóba jöttek ezek a történetek, mindig így fejezték be az elmesélésüket: Most komolyan, egyszerűen hihetetlen, nem? Bármennyire is hihetetlennek tűnt, de mindegyik igaz volt elejétől a végéig.
12 évesen jött rá, hogy az igazán nagy titkokért nem kell a fél országot beutaznia, mert azok mindvégig ott voltak a szeme előtt méghozzá a nagyapja személyében. A nagyszüleihez járt ebédelni és néha egészen késő estig ott is maradt, míg a szülei nem jöttek érte. A nagymamájával együtt nézte a brazil szappanoperákat és órákon keresztül faggata a nagyapját a háborús emlékeiről. Az öreg viszont egy idő után megunta, hogy ugyanazt a mesét ismételgesse, így lettek a katakombákból az áldottak. Alaskának fülig ért a szája, amikor rájött: ez egy teljesen új dolog, amiről még a testvére sem hallott. Teljes titoktartást esküdött és megígérte, hogy belekotyogás nélkül hallgatja végig a történeteket. Eleinte úgy képzelte, hogy az áldottaknak mágikus pálcáik és süvegsapkáik vannak, mint a boszorkányoknak, és kék színű bőrrel rendelkeznek. Sokkal később jött rá, hogy akkori elképzelése mennyire különbözik a valóságtól. Egy dolgot viszont megértett: a családjában is voltak olyanok, akik valamilyen képességgel rendelkeztek. Az évek során viszont mindenki meghalt, így az utolsó akit tényleg áldottnak lehetett nevezni az a nagyapja testvére volt.
A lány száján hamar kicsúszott a kérdés: "-Én is ilyen vagyok nagyapa?". A férfi azonban csak megvonta a válláz, akárhányszor csak az unokája hasonló kérdést tett fel. Ezzel jelezte azt, hogy senki sem tudhatja előre. Valójában azt hitte, hogy a kislányban lesz némi erő és arra számított, hogy ez elő is fog bukkani, ezért előre fel akarta készíteni. Azonban Alaska helyett unokatestvére, Diego lett a kiválasztott. Ezt a napot azonban az öreg már nem élte meg. Egy évvel az első beszélgetésük után rákot diagnosztikáltak nála, ami fél év leforgása alatt teljesen tönkretette a szervezetét és végül 2003 augusztus 3.-án végzett is vele.
Alaska ezentúl nem gyakran kóborolt el otthonról, kevesebbet beszélgetett vadidegenekkel és beiratkozott az iskola kézilabda csapatába, ahol a többiekkel együtt teljesen nulláról kezdett mindent. A nagyapja szavai viszont szöget ütöttek a fejében: ezentúl mindent megtett, hogy minél többet kiderítsen az áldottakról és a különleges képességükről. Rengeteget járt könyvtárba, ahol viszont semmi hasznosat nem talált. Valahogy fejébe vette, hogy máshol, például az angol irodalommal sokkal nagyobb szerencsével járna. Ezért elkezdett angolul tanulni és egyre jobban érdekelte az Egyesült Államok. Kutatásaiban és főleg a nyelv elsajátításában nagy segítségre volt a nagybátyja felesége. Imádta, hogy Mary Jane-nel végre rendesen beszélgethetett; imádta, hogy névrokonok és legfőképpen a család legkisebb tagját szerette: az akkor még cuki Diegot. Rá Alaska még mindig kisöcsként tekint, olyanra, aki számára sohasem adatott meg.
Egyik álma teljesülni látszott, amikor 17 évesen bekerült egy cserediák programba, így Floridába utazhatott egy egész tanévre. Ez idő alatt rengeteg barátra tett szert, új történeteket ismert meg és sok új tapasztalatot is szerzett. Addig a pillanatig mindig is szégyellte a származását, míg egy lány meg nem kérdezte tőle az egyik órán: Argentína ugye Arfikában van?
Ez volt az a pont, amikor Alaska megfogadta, hogy Ő igenis bátran fogja hangoztatni honnan jött. Nem azért, mert Argentína a feltételezés szerint teljesen más földrészen van, hanem azért, hogy mindenki tudja, hogy hol van valójában. Tehát büszke lesz az összes dologra, ami az országhoz köti: babonaság, vallásosság, a meleg szeretete, a stake imádata és így tovább. Ez az utazás azonban más újdonságokat is hozott az életében. Ekkor volt először szerelmes és bár érzései viszonzatlanul maradtak, de ez is új dolog volt számára. Ekkor csináltatta első tetoválását, ami nem volt más mint a saját monogramja: A. M. H. Igen, rendkívül egyedinek tűnhet, de neki nagyon is sokat jelent, emlékezteti arra az egy évre. Soha be nem ismerné, de úgy érezte, a leghosszabb percek azok voltak, amíg végeztek vele. Soha többé, fogadta meg akkor. Azonban évekkel később egy újabbat is csináltatatott magára: a keze belső felén még mindig ott van a miniatűr iránytű.
Már csak egy dolog hiányzott: miután bejárta fél Fort Lauderdalet, végül az iskolában találkozott egy áldottal. Csak egy ájulás kellett hozzá. Az orvosi rendelőben félig kápán, de határozottan látta, ahogyan a védőnő a kezéből kék tenyeréből árad felé. A nőt váratlanul érte a kérdés: "Ugye Ön áldott?". Erre bólintott, de többet akkor nem volt hajlandó elárulni. Furcsa mód a lány megelégedett ennyivel: bizonyítani tudta magának, hogy a nagyapja nem csacskaságokat fecsegett annyi évvel ezelőtt. Ő ennyivel le is zárta volna a dolgot magában. Ám később az áldott érdekes információkkal szolgált, amivel ismét felkeltette Alaska érdeklődését. Beszélt neki Shelterről, ahol különleges képességekkel rendelkező diákokat oktatnak. Akkor nem tudott meg sokkal többet a helyről, de az évek során folyamatosan szerezte be az információkat. Hol az említett nőtől, hol pedig más forrásból. Megtudta, hogy a hely egyébként rendes iskolaként van nyilvántartva északon.
Közben az élet ment tovább: Alaska leérettségizet, majd megszerezte a jogosítványét (igaz, a kreszvizsgán csak hatodszorra ment át és azóta is ugyanolyan rémisztően vezet), átköltözött Florida állam belsejébe, egyetemre ment, hogy tanár lehessen. Mindez új embereket, új rejtélyeket és új élményeket eredményezett.
Miután megszerezte a diplomáját visszament Argentínába azzal az indokkal, hogy ott vállaljon állást. Valójában senki sem tudta, hogy éppen hol van, tanári állást sem sikerült találnia, azonban rengeteget segített az apja cégében számítógépen is, többnyire az adminisztációs munkákban. Személyesen a családjával és az ismerőseivel is csak a visszatérése utáni első hétben találkozott. Utána az apjától kapott pénzen meghúzta magát egy darabig egy lakásban, ez idő alatt talán egy értelmes dolgot csinált: rengeteget olvasott. Először össze-vissza, majd elkezdte tanulmányozni a spanyol irodalmat. Másfél évi nyugalom után úgy döntött, hogy visszatér az USA-ba. Meg akarta nézni a saját szemével is a Menedékházat.
Mielőtt elindult volna ismét felkereste a családját, megköszönte apjának, hogy segített és anyjának, hogy nem kérdezősködött felőle. Teljesen ledöbbenve fogadta, amikor hallotta a szüleitől a nagy hírt: az unokatestvérét időközben gonosz szellemek szállták meg. Alaska rögtön tudta miről lehet szó, el is mesélte az esetet a régi barátnőjének, aki régebben olyan sok dolgot mesélt neki az áldottakról. A nő segített neki kapcsolatba lépni egy Segítővel, így a probléma azelőtt megoldódott volna, mielőtt komoly baj származott volna belőle. 3 hónappal az után, hogy Diego elköltözött, Alaska is utánament. Így azt remélte, hogy a szülei kérésére jobban szemelőtt tudja tartani a fiút. |
|
képek |
|
 
|
|
Borka | játékos | borkapanna@gmail.com |
|
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
