|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.04. 13:46 - |
Lana Dewar és Rosalie Zharkov |
[8-1]
 – Hát, tekintve, hogy a múltkoriban odakint aludt az ajtó előtt, míg én Seannel kiabáltam, amiért ott hagyott... Van is oka sejteni valamit – rántottam meg a vállam. Utólag ez is, mint sok minden más, hülyeségnek tűnt. Mármint, még mázli, hogy csupán egy ex-maffiózóhoz törtünk be, nem mondjuk a Pentagonhoz, mert az, hogy mi voltunk, elhallatszott volna Washingtonig is.
Volt még mit tanulnunk a betörő-szakmáról, na. De legalább buzgón próbálkoztunk!
– Neki valami időutazós Áldása van, ugye? – vakargattam meg eltűnődve az állam. – Hát, lehet, hogy nem kéne belepofátlankodni a tér-idő-kontinuumba, de biztos az is hasznos. Ha azt mondod, tud titkot tartani, én hiszek neked; ő is jöhet.
Mielőtt megszólaltam volna, egy pillanatra azért elgondolkodtam. Miért is bíztam meg ilyen gyorsan Rose-ban...? Azt tényleg nem tudtam. Egyszerűen... Jó érzés volt egy velem azonos nemű barát figyelme; szerettem volna vele megosztani, amim van. Mint egy kétségbeesett teleshoppos, aki háromszor annyit ad negyedannyiért, csak vegyék már meg a cuccait.
Patetikus voltam, szánalmasan próbálkozó és elviselhetetlenül kétségbeesett.
De legalább jól állt ma a szemöldököm.
– Akkor a'sszem, üdv a...! A....! Aaaaaaa...! Szóval, ja, nevet nem nagyon találtunk ki magunknak, főleg, mert eddig csak ketten voltunk, ráadásul olyan új még a formáció, hogy youtube-ra sem regisztráltunk, meg hát még kanapét sem akart venni velem, úgyhogy... Ja. – Én azt mondom, kiválóan magyaráztam. Az órára pillantottam, majd lassan, mint egy csípőficamos rozmár, felálltam a helyemről. – A legjobb lenne, hogyha lemennénk reggelizni. Meg kéne beszélnem a csatlakozásod meg Noelét Seannel.
Nyújtóztam egyet-kettőt, majd ha Rose is beleegyezett a távozásba, kinyitottam az ajtót. Mondhatni, hogy odakint már szinte hömpölygött a tömeg; ez Shelterben azt jelentette, hogy percenként elhaladt öt növendék az ajtó előtt.
– Közben meg elmesélhetnéd, mi volt az az ablakon kiugrós dolog...
A következő reag szerintem menjen már az ebédlőbe ^^ |
 A megállapításai és kérdései alapján egyre inkább tudtam, mintsem sejtettem, hogy Skylar Garfinkle bizony valamibe be szeretne szervezni; így immáron teljesen világossá vált számomra, hogy valójában nem rúzsokat és Vogue lapokat kerget szabadidejében, hanem olyanokat művel, amihez nekem is fűlik a fogam.
- Nos, nyersen fogalmazva, ja, valahogy úgy - bólogattam egyetértően, aztán a szemöldökeim automatikusan felszaladtak a homlokomon a Martinssonhoz való betörés ötletére. - Hát, khm - köszörültem meg a torkomat -, amennyiben nem repül felénk tüzesgolyó, és átjutunk a sárkánybiztos védelmi vonalán... szóval, azt mondanám: csapjunk bele a lecsóba! - csettintettem lelkesen, majd gondolkodóba estem, hogy erről vajon miért nem szóltak a szüleink.
Persze, anya nem járt ide huzamosabb ideig, sőt, azt a pár hónapot lazán mondhatnánk akár semminek, és tipikusan az a fajta asszony volt, aki eminensnek született erre a világra. Néha voltak stiklijei, meg persze, húzta apám agyát, de ennek a fő oka az lehetett, hogy előtte nem kellett lepleznie magát. Úgy, ahogy apámnak se.
Elfojtottam egy ásítást, és rántottam egyet a pizsamául szóló pólómon.
Hát, ja. Ilyen velem sohase fog történni.
Mindenféle magyarázat nélkül fejbe ütöttem magamat, aztán tovább figyeltem Skyra, aki tovább foltytatta idejövetelének céljának ecsetelését.
- Nem nagyon ismerek ittenieket - húztam el a számat. - Tudod, a mentorommal első körben összevesztem, meg nincs nagyon kedvem itt tespedni, tehát, nem nagyon feküdtem rá a kapcsolatépítésre. De gondolom, te ismered - böktem felé, aztán széles vigyor kúszott az arcomra, amint megemlítette a kis akciójukat.
A kis huncutok!
Már akkor tudtam, hogy nekem való társaságba keveredtem, és nem bántam meg, hogy a könyvtárba tévedtem, s összefutottam Garfinkle kisasszonnyal. Eleve úgy álltam ehhez az egészhez, hogy biztosan jó tanulok ücsörögnek itt, akik alig várják, hogy felfedezzék az Áldásuk minden egyes zegzugát, és mélyen elítélik azokat, akik mondjuk... kavarnak egy kis port.
Ismét kellemesen csalódtam.
Az Áldásom említésére picit rondán nézhettem a lányra; nem tehettem róla, ösztönös volt részemről, ugyanis évekig hallgattam két fülemre, hogy Áldás így, Áldás úgy, Shelter így, Shelter úgy, Noel így, Noel úgy... herótot kaptam tőle, azonban ezt Skylar nem sejthette, ezért nem eresztettem rá a bennem felkavarodó indulatot.
- Végül is - egyeztem bele. - Meg tudjuk oldani. Mondjuk, olyan tapasztalt nem vagyok, hogy egy csettintésre mindenki megmerevedjen, viszont az első aktiváláskor szépen mindenki megmerevedett abban a pillanatban. A mentornénimmel nem hiszem, hogy remekül ki fogunk jönni, de ha ilyen szent célokra használom gyakorlásképpen - itt nem tudtam elnyomni egy sunyi vigyort -, abból baj nem származhat, nemde? Különben is, támogatom az egészet, tehát ha úgy adódik, számíthattok rám! - mosolyogtam rá biztatóan. - De Noel előtt tényleg ne nagyon hangoztasd... a Sean gyerek szobatársa. Szerintem, így is sejt valamit a kis Vörös körül - nyomtam el egy nevetést. - Ő nevezte így! - mentegetőztem, még mielőtt kérdően pillanthatott volna rám. - Az ikrem rendelkezik egy testvér előnyeivel és hátrányaival. Ez utóbbi miatt gyakorlatilag a nyakunkon lógna, mert azt hiszi, nem tudok magamra vigyázni - forgattam meg a szemeimet. - Bájos, nem?
A lapátfüleiről nem is beszélve, amit apai nagyapánktól megörökölt. Sokszor szívattam fele, hogy a következő generációs Dumbó, amiért cserébe majdnem a tengerbe fullasztott. Mert ugye, közben mi valami úszásfélét műveltünk.
- Nem kell aggódni érte, tudok titkot tartani. Bár, általános iskolában a gondnok réme volt, ugyanis rendszerint elcsórta a két lakattal zárt helyiségből a felmosórongyot, és azzal játszották el a folyosón a Jackie Chan filmek egyikét. Meg egyszer kiugrott az ablakon. Bolond - legyintettem. |
Rose paranoiája kicsit megerősített abban, hogy talán jó helyen kopogtatok. A betörőnek a paranoia mindig jól jön; mindig félni kell, hát kábé mindentől. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint első, de nem utolsó kiruccanásunk.
– Akkor másét nem véded túlzottan, mi? – kérdeztem csillogó szemekkel. – Mit szólnál hozzá... Ha azt mondanám... Hogy előbb vagy utóbb akár Martinssonhoz is bejuthatnánk?
Szinte rémisztő volt, milyen gyorsan képes lettem megbízni Rose-ban; biztos voltam benne, hogy Sean jól megrázogatott volna, hogy ébredjek már fel, és menjek el, mielőtt még hülyeséget mondok, de nem tettem. Egyszerűen úgy éreztem... Hogy szükségem van Rose-ra. Mármint, nem olyan fura értelemben, hanem mint barát, azt hiszem. Egyszerűen olyan jó érzés volt tudni, hogy van valamim, ami másnak nincs (egy kezdetleges betörő lelkesedése), és ezt szerettem volna megosztani. Minél több minden láncol össze, annál jobb, nem? És ugyebár, mi kötne jobban össze, mint a közös bűnözés...
– A helyzet az, hogy engem is eléggé érdekel, mit rejthetnek a tanárok és mentorok szobái, elvégre, az emberek mindig titkolóznak. Olyan dolgokra lehet odabent lelni, ami a legvadabb képzeleted is túlszárnyalja; lássuk be, így, nyáron aligha van valami izgalom Shelterben! Ismered Sean McGee-t? – Kissé hülye kérdés lehetett olyasvalakitől, aki azért nem olyan rég érkezett, de szerintem az ő neve körülbelül pont annyira gyakran hangzott el a falakon belül, mint az igazgatónőé. – Szóval, vele... Már csináltunk ilyet. Mondhatni. Egyszer, de az elég durva volt...! És... Megígértem neki meg valaki másnak, hogy nem beszélek róla.
Egy pillanatra megint beleborzongtam az emlékképbe; szinte éreztem Rueda illatát. Mondjuk, lehet, hogy azért, mert tényleg a pólóját húztam rá a kispárnámra, még ezek után is...
– Mit gondolsz, szeretnél benne lenni egy kis kutakodásban? Diszkréten, persze; az Áldásod marha jól jönne az egészhez. Megállítani az időt, milyen menő már! Persze, felmerül a kérdés, hogy mennyire tudod koncentrálni egy helyre... Tudsz olyat, hogy csak valakit fagyasztasz meg? |
Amikor a szobatársam távozott, mintha zavartságot véltem volna felfedezni Sky arcán, és egyből magyarázkodni kezdtem miatta:
- Nem nagyon szeretem, ha idegenek flangálnak körülöttem, amikor elméletben magánbeszélgetést folytatunk - grimaszoltam, s közben rátelepedtem az ágyamra. - Szerintem nem szükséges elméleteket gyártanom arról, hogy egy mezei iskolában a falnak is füle van, hát még itt - forgattam meg a szemeimet.
Skylar fenyőtobozos elméletét érdeklődve hallgattam végig; egyre jobban bírtam a csajt, mert mellőzött minden olyan lányos viselkedési formát, ami az agyamra ment. Megszoktam a fiúk közelségét, azt, hogy nem emlegetnek érzelmeket, és ezért cserébe ők se várják el azt, sőt, furán néznek, ha a saját kis lelki problémáidról kezdtél el fecsegni. Ő pedig tipikusan annak a fajtának tűnt, akiknél előfordul néha, hogy a női hormonok túltengenek, ahogy nálam is, viszont ezt egyáltalán nem éreztem így idegesítőnek - volt kinek visongálni, ha éppen valami cukit, eszméletlent láttál.
- Hát - dobtam fel az egyik kispárnámat szórakozásból. - Néha hozhatsz saját döntéseket, de az annyit jelent, mint billenő mérlegnek a hangyafing - vontam vállat lazán. - Itt is vannak olyanok, akik saját döntésből érkeztek a Shelterbe, de vannak olyanok, akikkel közölték, hogy nincs mese és iderángatták - húztam el a számat. - A választási lehetőségek közül sem mindegyik szívderítő.
És vajon mióta lettem én olyan bölcs, hogy vetekszem a Dalai Lámával? - gondolkodtam, és megvakartam a homlokomat.
Sky következő kérdésére összevontam a szemöldökeimet.
Határozott hátsó szándékot véltem sejteni érdeklődése mögött, azonban inkább elnyomtam a vigyoromat, és a lehető legkomolyabb arccal válaszoltam:
- A sajátomat védem, mintha a Kincses sziget legféltettebb ládája lenne - eresztettem meg egy halvány mosolyt. - De, ha arról van szó, hogy kiderítsem, Nisha Martinsson vajon reszeli-e a sárkányfogát, és ezért be kell törnünk a szobájába... állok elébe - vigyorodtam el. - Mondjuk, Noel agyérgörcsöt kapna, ha megtudná, hogy a drága hugicája ilyeneken töri a fejét - nevettem fel -, pedig ő sem különb - pislogtam rá ártatlanul.
Egy kis bajkeverésben mindig benne voltam, legyen az legális vagy illegális. A Shelterben meg naná, hogy élveztem volna mások orra alá borsot törni, mert nem volt kedvem itt eltékozolni néhány évet, míg úrrá nem leszek az Áldásnak csúfolt átkomon.
Rákönyököltem a térdemre, s megtámasztottam rajta a fejemet, úgy pillantottam Skyra. |
Mikor Rose végül ajtót nyitott, én pedig nem átalltam rögtön ilyen ravasz, fogós kérdéssel kezdeni, a válaszára várva végignéztem rajta. Biztos voltam benne, hogy most kelhetett fel – rosszul kellett volna éreznem magam. Nem tettem.
– Ja, 'reggelt! Épp az életen gondolkozom. Főleg a fenyőtobozok siralmas, reszketeg életén... Bejön a pólód. – Rose invitálására beljebb merészkedtem, gondosan kikerülve az említett szobatársat, aki rövid úton odakint találta magát. Nagyon úgy tűnt, hogy amelyik szobában én megjelenek, ott szobatársaknak nincs helye; egy pillanatra hagytam, hadd úszkáljak a hatalom mocskos, de észveszejtően kellemes óceánjában, majd mikor Rose befejezte az ágya bevetését, összeszedtem magam.
– Azt kérdeztem, mi lenne, ha egy nap fenyőtobozként... Á, tulajdonképpen mindegy – legyintettem türelmetlenül, majd helyet foglaltam Rose szobatársának ágyán, szemben a lánnyal. Kényelmesen elhelyezkedtem, felhúztam a lábaim törökülésbe, és merengve kapargattam a nem létező koszt a körmöm alatt. – Csak azon tűnődtem, mennyire bezártak is vagyunk mind... Érted, kiabálni akarunk, csak nem megy. Mert fenyőtobozok vagyunk; mind fenyőtobozok vagyunk az élet bazinagy mamutfenyőjén! Ez a nagy büdös helyzet...
Hülyeségeket beszéltem. Megint. És ennek az az egyszerű oka volt, hogy dunsztom sem volt, pontosan mit szerettem volna kezdeni Rose-nál; csak... Olyan jól esett, hogy egyáltalán akadt olyan, akihez mehettem. Tény, talán nem hajnalban kellett volna megtennem, de a Disney Csatorna filmjeiben és sorozataiban mindig bejön az ilyesmi is!
Tényleg fenyőtoboznak éreztem magam; egyszerűen mindaz, amit megtudtam, aztán azok a furcsa, ismeretlen érzések, amik rám törtek, égették a nyelvemet, mint a világ legmarósabb savanyúcukra, de egyszerűen képtelen voltam elmondani. Nem, nem mondhattam el, amit a mentor szobájában találtunk, sem most, sem máskor, sem felnőttnek, sem növendéknek. Egyelőre nem; még ha úgy is ítéltem volna mg, hogy eljött az ideje, Sean beleegyezése nélkül nem tettem volna.
– Szóval, azon gondolkodtam, hogy... Téged mennyire érdekel a magántulajdon és a személyes szféra védelme, mint olyan? |
Nem is sejtettem azt, hogy valaha lesz egy barátnőkezdeményem a Menedékházban; a sok "Jó lesz ott neked!", "Ne aggódj, könnyen be fogsz illeszkedni!" és "Viselkedj normálisan, és akkor senki nem fog kerülni!" maszlag után kezdtem azt hinni, hogy tényleg járnak normális lelkületű emberek erre az eldugott helyre. Mármint, nem mintha kételkedtem volna bárkinek is az épelméjűségében, csupán nem adott egy jó alapot a kiborulásom a mentornénire, aki úgy döntött, Rose Zharkovból bezony másodállásban életmentő lesz.
Bármennyire is rettegtem belül attól, hogy a házisárkány, vagy minimum egy magyar mennydörgő fog kitörni Nisha Martinssonból, megállás nélkül öntöttem rá a sérelmeimet, remélve, hogy egy életre elvettem a kedvét a rólam való álmodozástól.
Szóval, puffogva vonultam be a könyvtárba, azzal a szilárd elhatározással, hogy nemes egyszerűséggel magamra gyújtom az egészet, amikor találtam ott valakit.
Ráadásul az a valaki jófej volt, ott pedig dupla piros pontot szerzett nálam, amikor közölte, hogy Noelt kiborította az ágyból.
A semmin csámcsogva fordultam egyet az ágyamban, és ráhúztam a fejemre a takarót, miközben hallgattam a szobatársam - nem tudtam, hogy hívják, mert nem érdekelt - nem éppen csendesnek titulálható készülődését. Jól tudtam, nekem is ki kéne vakarnom magam, de valahogy nem vitt rá a lélek.
A kopogtatást követően zsörtölődve másztam ki az ágyból, ügyet se vetettem a szénakazalra a fejem tetején, és a csipákat dörzsölgetve a szememből másztam (csúsztam) oda az ajtóhoz, és nyitottam ki.
Hunyorogva bámultam rá az illetőre, akinek meglehetősen Skylar formája volt, és hasonló hanggal is rendelkezett, csupán egyetlenegy szava sem jutott el a tudatomig, bár, nem voltam abban biztos, hogy valóban kihallottam a fenyőtobozt a mondanivalójából.
- Először is: jó reggelt! - integettem a lánynak. - Másodszor: meg tudnád ismételni, amit mondtál? - kérdeztem kómás fejjel. - Éppen frissít az operációs rendszerem, és a hallás funkció még nem teljesen működik - magyaráztam, aztán kilestem mellette a folyosóra. - Gyere be! A szobatársam már éppen távozni készült - pillantottam rá az emlegetett alanyra jelentőségteljesen.
Pillanatok alatt bevetettem az ágyamat, és magamban nyugtáztam, hogy Skyjal szinte egyezett pizsamatéren az ízlésünk: apa méreteivel egyező nagyságú pólóban aludtam, amire az "OROSZ MAFFIA FIGYEL TÉGED!" felirat volt nyomtatva. A faterom még anyától kapta valamelyik születésnapjára, tipikus amcsi humorral megfűszerezve, amit persze apám egyből lepasszolt nekem egy "használd egészséggel!" egyetemben.
- A pólómon levő felirat ne tévesszen meg téged. A kamera a külső teret figyeli - legyintettem vigyorogva. - Néha nekünk is bevetésre kell mennünk, Noel például tegnap két medvével birkózott meg - vigyorogtam még szélesebben rá, érzékeltetve, hogy egyáltalán ne vegye komolyan azt, amit mondtam. - Foglalj helyet! Most pedig ismételd meg a fenyőtobozos cuccot... már ha jól értettem, hogy az az. |
Sosem követem el ugyanazt a hibát kétszer. Legalább ötször vagy hatszor megteszem, hogy biztosra menjek. Az egyik efféle gyakran ismétlődő hibám az, hogy gyakran ösztönösen cselekszem, és természetesen hülyeséget. Valahol ezek között foglalt helyet az is, amikor úgy döntöttem, közelebbi barátságba kerülök McGee-vel, meg az is, mikor elhatároztuk, hogy betörünk egy mentor szobájába. Mert hogy az vicces, mondtuk mi. Mert az buli lesz, mondtuk mi. Én meg veled álmodok, mondtam én, és ezt azóta sem tudtam kiverni a fejemből.
Az egyik ilyen hülye döntésem lett aztán az is, mikor összebarátkoztam Rosalie Zharkovval a könyvtárban. Ő azt mondta, orosz könyveket keres, hogy megnézze, mit lehet felgyújtani, én meg azt mondtam, hogy mi mostantól barátok vagyunk. Ebbe ő is beleegyezett, mikor elmeséltem neki, hogy a múltkor alsógatyában penderítettem ki az ikerbátyját a folyosóra, hogy lelki sebeimet ordítsam a szobatársa arcába.Van ez a fura dolog a lányoknál, hogy ugyanúgy tudunk együtt örülni annak, ha a kedvenc sztárunk szakít az általunk utált párjával, mint annak, ha a fiúkat kínozhatjuk. Ez olyan... Visszavágás, hogy nekünk szenvednünk kell a havi ciklusok miatt huszonnyolc naponta öt napot, akkor ők meg szenvedjenek az összes többi napon.
Sokat gondolkoztam azóta, de jól láthatóan nem elgondolkoztam a dolgokon, vagy belegondoltam a következményekbe, hanem csak hagytam, hogy áramoljon minden, mint a csí. Ha nem így lett volna, nem álltam volna ott a 8-as számú lányháló ajtaja előtt pontban hétkor, úgy figyelve az ajtót, összeráncolt szemöldökkel és nőiesen a hónaljamat vakargatva, mintha válaszolni tudna a fel nem tett kérdésre: miért voltam ott?
A válasz valahol akkor kezdhetett körvonalat önteni, mikor betörtünk Angelo Rueda szobájába, és ő úgy rúgta fel a "nekem nincs mit csinálnom a férfinemmel" álláspontomat, mint makrancos tehén a kezdő farmert. Bevallom, azóta még többet álmodok a férfival; még többe,t és egyre mást. Nem tudtam, hogy velem van-e baj, vagy ez teljesen átlagos, de Sean korábbi válaszait eltekintve nem vele kellett volna megbeszélnem. Általában megbirkóztam az érzéseimmel és gondolataimmal, egyedül; főleg azért, mert nem mertem megkocáztatni, hogy kiröhögjenek miatta. De ha tapintatosan fogalmazok... És nem egyértelműen... Akkor talán választ kaphatok a kérdéseimre. Ezeket a válaszokat pedig Rosalie Zharkovtól reméltem megkapni, előbb vagy utóbb.
Végül bekopogtam az ajtón, és egészen addig a hosszúra nyúlt pizsoma-pólóm ujját húzogattam, míg ki nem nyílt az ajtó. Amennyiben Rosalie-val találtam szembe magam, összeráncoltam a szemöldököm.
– Helló, Rose! Gyors kérdés: gondolkodtál már azon, hogy mi lenne, ha egy nap fenyőtobozként ébrednél? Ott vagy, ülsz a helyeden, és nem tudsz sem mozogni, sem kiabálni, mert, érted, fenyőtoboz vagy. |
Lana Dewar és Rosalie Zharkov |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
– Hát, tekintve, hogy a múltkoriban odakint aludt az ajtó előtt, míg én Seannel kiabáltam, amiért ott hagyott... Van is oka sejteni valamit – rántottam meg a vállam. Utólag ez is, mint sok minden más, hülyeségnek tűnt. Mármint, még mázli, hogy csupán egy ex-maffiózóhoz törtünk be, nem mondjuk a Pentagonhoz, mert az, hogy mi voltunk, elhallatszott volna Washingtonig is.
A megállapításai és kérdései alapján egyre inkább tudtam, mintsem sejtettem, hogy Skylar Garfinkle bizony valamibe be szeretne szervezni; így immáron teljesen világossá vált számomra, hogy valójában nem rúzsokat és Vogue lapokat kerget szabadidejében, hanem olyanokat művel, amihez nekem is fűlik a fogam.