|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.21. 12:43 - |
Alyssa Crawford és Grace Alflatt |
[29-10] [9-1]
 Sean kérdésére zavartan megvakartam a fejemet, nem igazán tudtam, hogyan jöjjek ki jól a szituból; elvégre, az ember lánya nem szívesen vallja be, hogy az önsajnáltatása kellős közepén dagonyázva, félig-meddig honvággyal küzdve bőgött a konyha kellős közepén fél tonna csokit ölelgetve, mikor rátalált Miss Szigor, aki végül egészen emberséges oldalát mutatta meg.
Meg azt, hogy a szekrényből egy fényképes albumot vett ki, aminek a fele Miamiról készített képekkel volt tele, és azt mutogatta, hátha megnyugszom, mit sem sejtve arról, hogy nagyjából rájöttem, miért görcsöl a gyomrom, amikor... na, szóval, akkor.
- Titokban beosontam, hogy megcsapoljam a brit teakészletét, mert éppen arra szomjaztam - forgattam meg a szemeimet, majd röviden nevetve legyintettem egyet. - Nem, amúgy összefutottam vele késő éjjel, aztán a szobájában, amikor előszedett nekem... valamit, akkor láttam meg azt a bizonyos plüsstakarót - magyaráztam. - De volt mellette egy lila mókusos is. Szerintem Morgan titokban plédügyleteket rendez le Angliának, azért a NATO gépek - bólogattam komolyan.
A bólogatásom tovább folytatódott, amikor Sean reményeit fejezte ki, amelyek szerint a padre valóban nem az olasz maffia beépített ügynöke a Shelterben, mert akkor megszívtuk, mint a torkos borz. Az ellen még a repülő grizzlym se hat, meg a gyilkos katicabogaram se ér valami sokat.
- Átérzem. Már csak azért is, mert Alyssa a szobatársam, és amennyiben Rueda az éj leple alatt a mentoráltjait az olasz maffiába szervezi be, nekem lesz egy kis félnivalóm - húztam el a számat. Na, nem mintha Alyssát annyit kéne noszogatni, hogy tegyen el láb alól... - Illetve, nem is kicsi, hanem egy nagy - javítottam ki magam.
Az újbóli kérdésre megint megvakartam a fejemet; úgy tűnt, ez valami pótcselekvésként lép elő, ha nem tudok kapásból válaszolni, és biztosra vettem, hogy legalább két seb már éktelenkedik a homlokomon, viszont ettől még jó volt vakarni. Lássuk be, még mindig gusztusosabb, mintha az orromat túrnám nonstop, a nap huszonnégy órájában.
- Mentorok, esetleg tanárok... ha a harci helyzet úgy hozza, akkor akár növendékek után is. Azonban kémkedő Barbie babákkal aligha szolgálhatok, mert azokkal körülbelül úgy hatéves korom óta nem játszok - vigyorodtam el. - Plusz, a bátyáim mellett aligha lett volna esélyük a túlélésre. A csúcstartó két héttel vezette az összesített listát... szegény Natalie - szomorodtam el. - Mindegy, és Heidi, viselkedj - böktem rá az uszkáromra.
A következő pillanatban egy óriásit tüsszentettem. És szó szerint óriásit, ugyanis körülbelül a fél Shelter beleremegett a kiszabadított orkánom erejébe... nem ám valami légy, nőies, éppen alig észrevehető tüsszentést eresztettem meg, á, dehogy.
Reméljük, a Himalaja azért egyben maradt. Reméljük.
- Bocsánat - szipogtam, majd az ágyamhoz léptem zsepiért. - Az úgy jó lesz, amint végeztem a hadsereggel, megyek és segítek eltüntetni a nyomoka... - És itt megint megeresztettem egy tüsszentést. - Megint bocs. Úgy gondolom, jobb lesz, ha most mész - pillantottam Sean felé, és mintegy "Így igaz!" jelzésként, még egyet tüsszentettem. |
 Gemma Morgan takarója egyre jobban kezdett érdekelni, meg az is, hogy Gracie honnan tud ennyi mindent róla a sok sületlenségen kívül, amit összehordott. Mondjuk, azt se vettem garanciának, hogy a mentornőnek tényleg rózsazsín bárányos plüssplédje van, de jó volt egy kis ideig elképzelni, hogy az ízig-vérig karótnyelt britnek ilyen titkolnivalót rejteget a szobájában.
- Honnan szedted ezeket az infókat a takaróról meg a NATO-gépekről? - kérdeztem összefont karokkal a mellkasom alatt, és megpróbáltam nagyon komoly képet vágni. Na, pont ez az, ami sose ment, és a vörösökről szóló sztereotípiák sem segítettek azon, hogy valaha is jó színben tűnjek fel.
- Sokszor látni átszellemült arckifejezéssel, és nem mindig attól, mert nemrég pacsizott le Istennel - forgattam meg a szemem. Gracie elég sok mindent hallott a padréról, amitől az az érzésem támadt, hogy bennfentes informátortól tudott meg ennyi mindent a mentorról. - Sőt, szerintem az idő múlásával romlik az állapota - vakargattam meg az államat, majd szörnyülködve a szőkeségre néztem.
Azt hiszem, el is fehéredtem. Lehet, hogy Rueda azért olvasgatja olyan bőszen a Bibliát, hogy ötleteket merítsen a következő áldozatának jégre tételéhez? Nagyot nyeltem, és hirtelen kissé melegnek kezdtem érezni a szobát.
- Hátizé... Reméljük, hogy nem maffiózó, mert akkor megszívtuk - hárítottam el a témát, és reméltem, hogy ezzel meg is úszom a mentoromról való további beszélgetést. Nem volt elég Sky, még Gracie monológjait is hallgatnom kell ezentúl a padréról? Meggondolandó az a tagfelvétel...
- És kik után kémkednél plüssállatokkal? - kérdeztem teljesen komolyan, már amennyire én komolyan tudok venni bármit is. - Barbie babákat nem akarsz bevetni? És neked hogy jelentenének? Tudnak beszélni?
Nem cinikusan kérdeztem, hanem őszinte kíváncsisággal. A plüsskutya a lábam mellett felmorgott, mire ugrottam egyet. Oké, ez váratlan volt.
- Hívd vissza ezt a vérengző vadállatot, kezd feszélyezni - néztem nagyon csúnyán arra a rózsaszín játékkutyára. Nem tetszett a gombszemének a csillogása. Olyan gonoszan nézett rám.
Örültem, hogy nem süket fülekre talált az ötletem, ami tulajdonképpen Gracie háziasszonyi képességeinek túlgondolása volt. Teli szájjal vigyorogtam, mint egy frissen szabadult gyogyós, aztán folytattam a járkálást. A szőkeség is csatlakozott hozzám, amitől úgy éreztem, hogy a hülyeség ragályos. Folie au deux, vagy mi. Sejtelmem sincs, honnan ragadnak rám ilyenek.
- Jó terv, jó terv... - morfondíroztam magamban, még mindig fel-alá járkálva a szobában, amitől a külső szemlélő talán azt hitte volna ránk, hogy elkaptuk a kergemarha kórt. - Sőt, kivitelezhető. Éjszaka feltáncoltatod a mosógépeket, én meg elrejtem... Majd eléjük húzunk pár páncélt, vagy növényt, vagy valamit, hogyha kilógnának, valami takarja... De jó, nagyon jó... Asszem, fel vagy véve. |
A srác, mint ahogy az a fajtársaira is jellemző, a mondatom leglényegesebb résznél ragadt le: a takarónál. Mondjuk, meg se lepődhetnék, hiszen a két bátyámmal egy fedél alatt éltem jó sokáig, ami azért eléggé nagy kihívásnak számított.
- Igen - bólintottam végül. - De, mint mondtam, a szekrény legeslegmélyebb bugyrában tárolja, felette pedig NATO gépek köröznek, nehogy valaki megkaparintsa. Lehet, hogy valami Morgan örökség, amit majd az ő lányának passzol át, az ő lánya meg a saját gyerekének, és így tovább. Ki tudja, valószínűleg a vérfagyasztó britségük függ tőle - vontam vállat lazán.
Rueda mentor említésére ráfagyott az addigi mosolyom az arcomra; halványan rémlett, hogy Alyssa és Ash is az ő pátyolgatása alatt volt itt a Menedékházban, majd Sean véleményére elmélkedve grimaszoltam egyet, magam elé idézve a mentor arcát.
- Nem ő volt az, aki átszellemült arccal jött be egyszer reggelire? - kérdeztem. Nem volt kifejezetten pocsék arcmemóriám, csak nem jegyeztem meg azokat, akik nem érdekeltek. - Azt hiszem, még mondtam is, hogy úgy néz ki, mint aki fontos eszmecserét folytatott Jézussal. Ezek szerint nem tévedtem olyan nagyot - vontam meg a vállaimat újból. - Meg, említették, hogy Jézus mellett még Jack Daniels bácsival is szoros barátságot szokott kötni - idéztem fel az emlékeimet arról az ominózus reggeliről. - Mindenesetre, jobb szerintem is, hogy tartasz tőle. Egy maffiózó veszélyes lehet, a Keresztapából is kiindulva, főleg, ha mélyen vallásos... mégis ki akar szentelt vízbe belefulladni? - tettem fel a költői kérdést iszonyodva. - Meg izé, a Biblia is elég brutális, azért, ha valahonnan, hát onnan tud ötleteket meríteni magának Ru... a padre - javítottam ki magam a végén, miközben hálát adtam az égnek, amiért Mr Mitchellhez kerültem, aki remélhetőleg nem tervezgetett magában semmi ilyesfélét.
Tetszett az a becenév osztogatás a mentoroknak; habár, a Mr Szemöldök eléggé nyilvánvaló volt, mégis adott egy kém érzetet, amiért senkit nem emlegettünk tulajdonképpen a nevén.
Belőlem is kitört a röhögés, amikor Sean is felnevetett; inkább azon röhögtem, ahogy ő röhögött, semmint azon, amit mondtam, mert tulajdonképpen azt én halálosan komolyan gondoltam, de végül is...
- Rendben, bóknak veszem - bólogattam, közben pedig feltört bennem a végtelen öröm érzése, amiért most az egyszer nem puszta gonoszságból hülyéztek le. Kicsit olyan, mintha hazaértél volna, ahol elnézik neked, hogy milyen vagy, mert tudják magukról, hogy ők is olyanok.
Mert, hát, azért ahhoz a medencéhez sem kellett feltétlenül ép ész, az biztos.
A következő csúnya nézést a plüssállatomra tett megjegyzésével érdemelte ki.
- Ne bántsd a plüsseimet! - jelentettem ki határozottan, amihez Heidi megeresztett egy rövid morgást, ezzel kifejezve az ő nemtetszését is. - Hogyha eleget dolgozom rajta, és Mr Mitchell sem tudja meg, hogy ilyenekkel vagyok el szabadidőmben, akkor kiváló kémprogramot lehet összehozni - folytattam az elméletemet a falnak dőlve. Na, nem mintha kifejezetten ilyen törekvéseim lettek volna, azonban ha már egyszer rendelkezésemre állt valami, amit kedvem szerint kihasználhattam, miért is ne? - Körülbelül úgy működne, mintha hátul is nőne egy szemed, csak így nem nézel ki úgy, mint egy mutáns, nem vádolnak meg a Sauron elmélettel, és ha rágyúrok, könnyen ki is tudom kapcsolni a mozgását, ergo, nem köp, ha elkapják.
Érdeklődően figyeltem Sean fel s alá járkálását, majd az ötletére vidáman tapsolni kezdtem. Az ujjongás, a pezsgőbontás és egyebek elmaradtak technikai okok miatt, viszont a lényeg ugyanaz maradt: tetszett az ötlet.
- Király az ötlet! - csettintettem. - Szó szerint úszni fognak a boldogságban! Vagyis, a mentorok és tanárok nem feltétlenül, de szerintem már a második Elvis szám után unatkozni fog a nép, nem? - merültem el a gondolataimban, és észre se vettem, hogy mindezt jó hangosan teszem, s McGee-hez hasonlóan én is járkálni kezdtem. - Valahonnan viszont habot kéne csinálnunk... esetleg, a mosógépeket felmasíroztathatnánk lentről valahogy. Úgy három kilónyi mosószer elég is, hogy elárassza tisztes mennyiségben az egészet, de el kéne rejteni őket valahogy, hogy olyan könnyen ne tudják leállítani, nem? Mit gondolsz, a falba bele tudod húzni őket? Ha már Red Bull nélkül is le tudsz pottyanni a plafonból - fordultam felé érdeklődően. - Plusz, nem kéne, hogy felfedezzék a hiányunkat... éjszaka megcsinálhatjuk, és majd bentről életre keltem őket ismét. Valahova csinálok egy vaklármát, amikor levisszük, mondjuk, az evőeszköz hadsereget elszabadítom a konyhában - ajánlottam fel. |
Amíg nem tudtam a szöszi nevét, hívnom kellett valahogy, és a muffinos pólója adta hozzá az ihletet. Szerintem jópofa volt, ám a szőkeségnek nem igazán jött be, és ezt tudomásomra is hozta pár randa pillantással. Halált megvető bátorsággal néztem farkasszemet a rám zúduló női haraggal, és ha gyengébb lett volna az idegzetem, jó eséllyel inkább a távozás hímes mezejére léptem volna. Így viszont, hogy szelektív hallásommal csak a nekem érdekes információkat szűrtem ki, felkaptam a fejem valamire, ignorálva a lány felháborodását.
- Gemma Morgannek rózsaszín bárányos takarója van? - Jó bőr volt a mentor néni, de olyan frigid brit nőszemélynek tűnt, nem annak a rózsaszín habos-babos típusnak, aki plüssállatokkal alszik. Szóval, unalmasnak látszott, bármennyire is prímán nézett ki.
Az államat simogatva véstem fel Gemma Morgan nevét a képzeletbeli "Ahová be kell törnie a különosztagnak" listámra, és nem csak azért, hogy meglessem zuhanyozás közben. Hirtelen jobban érdekelt az a rózsaszín bárányos plüsstakaró, mint bármi más, ami a mentor nénivel volt kapcsolatos. Egészéséges ez?
- Ja, Rueda - legyintettem Gracie kérdésére. Nemcsak ő ad becenevet a mentoroknak, hanem én is. - Olasz is, ájtatos is... De az szerintem csak a látszat, mert hót ziher hogy az olasz maffia beépített embere. Látni a képén, meg olyan gonosz a nézése, hogy csak egy maffiózó lehet. Csoda, hogy mindig kibújok az edzések alól? Ezért is pottyantam be az ágyadba, mert inkább a padre elől bujkálok, minthogy megtanulnám normálisan használni a képességemet. De bírj ki vele tíz percet a bibliai idézetek és a fekvőtámasz sorozatok között! Inkább bújok. - Megborzongtam a legutóbbi találkozásunk emlékétől. Éppen akkor kapott el, és vonszolt be az edzőterembe, amikor éppen egy folyosói páncélba akartam beolvadni előle. Pech.
Gracie lelkes magyarázatára, miért lett Moreau Mr Szemöldök, jót nevettem. Aztán elképzeltem, ahogy az a bizonyos szemöldök elszáll a gazdája homlokáról a nagy rángatások közepette, és végem volt. A könnyeket törölgettem a szemem sarkából nagy jókedvemben. Legszebb öröm a mentorokon való káröröm.
- Te nem vagy komplett - mondtam két nevetéshullám között. - És ezt most vedd bóknak. A medencelobbiról meg hallottam már, de a dirinő nagyon ellenálló. Szerintem le kéne zárni egy fölösleges folyosót, és azt feltölteni vízzel - gondoltam tovább elbaltázott kísérletemet, amiért alaposan ki is kaptam. Napokig tartott, mire a sok suvickolástól felázott kezem helyre jött.
- Egy technikai zseni mindig jól jön a csapatba - vigyorodtam el, miután végighallgattam Gracie beszámolóját a mosógéppel való összetűzéséről. Ő is vigyorgott, én is vigyorogtam, vigyorogtunk egymásra, és kezdtem úgy érezni, hogy jobb helyünk lenne egy bolondokházában.
Morcosan néztem le a lihegő plüsskutyára.
- Annak örülök, hogy igazán jó hasznát lehetne venni a te képességednek. A vérengző plüssállatok nem túl félelmetesek, de evőeszköz-hadseregen gondolkodtál már? Ha a maffia megtámadná Sheltert, jól jönne néhány önfeláldozó kés meg villa.
Újból az államat vakargattam, miközben gondolkodtam, és fel-alá kezdtem járkálni, ami a nagy agykapacitást igénybevevő gondolkodás jele volt nálam. Kattogni kezdtek azok a bizonyos fogaskerekek, ahogy Gracie elültette a bogarat a fülembe. Rock 'n Roll est, aláfűtés a hangulatnak... Nem, a hangfalat mégse gyújthatom fel... Megvan!
- Te, Alflatt, mit szólnál, ha kicsit továbbgondolnánk a mosógépes incidensedet, és azt a giccses Rock 'n' Roll bulit habpartyvá változtatnánk? |
Igazából se szőkének, se Áldottnak, na meg Gracie-nek se kellett lennem ahhoz, hogy úgy hirtelenjében, mint derült égből villámcsapás, plusz égett fasírt, megállapítsam, hogy a srác egóját nem kell kitámasztani olümposzi pillérekkel. Állt az magától is, néha beköszönt, integetett egyet, hogy tudjam, létezik, és ennyi.
A következő pillanatban a tőlem telhető lehető legrondább pillantással ajándékoztam meg a szobám (na, jó, Alyssával közös szobám) közepén álló egyént.
- Muffancs? - visszhangoztam pislogva. - Tudod, ki a muffancs? Gemma Morgan rózsaszín plüssös, bárányos takarója, amit titokban a szekrényében rejteget, de nem én - hadartam le bosszúsan a mondatot, enyhén szólva jelezve, hogy kerülje az ehhez hasonlatos megszólításokat.
Mármint, értitek... a muffancs olyan szőkés volt... és engem csak ne szőkézzenek le! Köszönöm szépen, minden tökéletesen működik a fejemben, és nem szükséges rá emlékeztetni, hogy olyan színű a hajam, amilyen.
Mondjuk, ilyen alkalmakkor legszívesebben befestettem volna a hajam, például barnára vagy feketére, csakhogy ne izélgessenek a szőkeségemmel. Szőkének születtem, na és? Nálunk mindenki szőke a családban, még esélyem se volt, na!
- Padre? - érdeklődtem kíváncsian, és egy halk hang, amit a tesóim az eszem halovány reménysugarának neveztek el (pff), arra tippelt, hogy valamelyik mentorról, netán tanárról lesz szó. - Igen, ő az a bizonyos Mr Szemöldök. Szerintem beépített hülyeség-detektorja van, és félelmetes, amilyen sebességgel liftezik a homlokán... az Empire State Buildingnél sírnának egy ilyen gyorsaságért - gondolkodtam el, majd hunyorogva magam elé képzeltem csakis a szemöldököket, éppen akció közben. - De nem? Körülbelül olyanok, mintha elszállni készülnének. Tudod, mint egy sas... tyű, lehet, hogy az Eagle Airlines az ő kezében lenne? Habár, nincsen Eagle Airlines, de érted, bármikor megalapíthatja - vakartam meg a homlokomat.
A medencés eset olyan legendának számított a Shelterben, ami minden újonnan érkező fülébe azonnal eljut, Sean McGee nevével összekapcsolva. Innentől kezdve, hogy gyakorlatilag minden folyt ott, csak medence nem lett, olyan aprócska tényezőnek bizonyult mindenki szemében (az enyémben legalábbis annak bizonyult), hogy megfeledkeztek róla.
- Azt hallottam, most is lobbiznak egy medence után - osztottam meg McGee-vel a keringő pletykákat. - Ha nem jönne össze, szerintem egy második próbálkozást mindenképpen megér, még ha Dashwood igazgatónő hirtelenjében egy raklap nyugtató előfizetőjévé válik... bár, a múltkorában összevesztem a mosógéppel, és kis híján elárasztottam habbal a fél Sheltert. Szóval - itt vettem egy mély lélegzetet -, ha lenne valami hasonló elképzelés a jövőben, nyugodtan szóljatok, simán rásegítek - vigyorodtam el.
Amúgy a leghalványabb gőzöm nem volt arról, miért akartam hirtelenjében McGee-vel lógni. Vagy egyáltalán bajt keverni - lehet, hogy az unalom, vagy esetleg az is közrejátszott, hogy így talán kevesebb alkalommal futok össze Moon-Moonnal. Értitek, ha már annyira fel volt háborodva, hogy mindenhova követem.
Hát, most leszálltam róla. Penészedjen meg ott, ahol van!
- Jaj, téged kergetett meg? - húztam el a számat. - Bocsi. Tudod, van ez a hülye Áldás aktiválódás, aztán szerintem éppen felindultan vágtattam át valahol, amikor izé... hát, egy komplett takarító felszerelést életre keltettem. Nem volt szándékos, de... te meg minek örülsz? - hőköltem hátra. Azért ritkán látni valakit, akit feldobta az, hogy életre keltettem valamit. - Amúgy Heidivel ne is foglalkozz - legyintettem, látva, hogy furán kezdte el méregetni a rózsaszín plüssömet.
Ami nem meglepő, viszont az.
Hát, na.
- Tehát, ezek az alapdolgok? - érdeklődtem látszólag ártatlanul. - Érdekes. Arra mondjuk nem gondoltál, hogy hm... - dörzsöltem meg az államat - azon a Rock n Roll estén kicsit... aláfűts a hangulatnak? Szerintem nagyot szólna. |
Hozzászoktam már, hogy olykor-olykor - na, jó, eléggé gyakran - befuccsol a képességem, de oda se neki! Így izgalmas az élet. Na, meg lusta voltam gyakorolni, és inkább azzal töltöttem az időm tetemes részét, hogy az elől menekültem, aki segített volna a problémámon.
Pont emiatt kötöttem ki egy lány ágyában. Csak sajnos nem önszántamból, nem is romantikus célból, hanem lepotyogtam a plafonon keresztül, és pont a puha, lányillatú párnák között landoltam. A párnák tulajdonosa egy Tarzan-üvöltéssel legurult a földre, majd gyorsan talpra pattanva rám meredt.
Nem zavartatva magamat én is lekecmeregtem az ágyról, és leporolgattam magamat, hátha a plafonból némi törmelék a ruhámon maradt. Néha megesett, hogy magammal hoztam a fal szerkezetéből némi anyagot, de hát semmi sem lehet tökéletes.
A muffint kezdtem nézni a lány pólóján, miközben ő valami pukizó csillámpónikról hadovált. Ebből rögtön leszűrtem, hogy egy kettyóssal hozott össze a sors, és nem is tévedtem akkorát, amikor egyből ''lediliseztem". A tarkómat vakargatva hallgattam a rám zúduló szóáradatot.
- A potyogáshoz nem kell Red Bull, megoldom én azt anélkül is - legyintettem nyeglén, mintha akkora tehetség lett volna métereket zuhanni. Csak esni kellett jól tudni. Tartoztam annyival a szőkeségnek, hogy legalább elmondom, mi a helyzet. - Figyelj, muffancs, bocsi, hogy megzavartalak aaa... bármiben is. Hmm... - A lány háta mögül előbukkanó rózsaszín plüsskutyára meredtem. Meg sem kéne lepődnöm... Nem, tényleg nem lepődtem meg. Már két éve Shelter House vendégszerető falai közt sínylődtem, így rég hozzászoktam a furcsaságokhoz.
- A padre elől bujkáltam, és briliáns ötletnek találtam, hogy a billiárdasztal alá préseljem be magamat, amikor bekapcsolódott a képességem. Röviden és tömören így esett, hogy az ágyadba estem - vontam vállat, amolyan "ez van" üzenettel. - Amúgy, Mr Szemöldök Moreau lenne? Nagyon ötletes.
Ha egyszer azt mondja valaki, hogy egyszer úgy érzem majd magam, mint valami popsztár, azt körberöhögöm. Márpedig hirtelen úgy éreztem magam, mint egy popsztár, ahogy a lány szeme felcsillant a nevem hallatán, és még a hatás kedvéért közelebb is hajolt hozzám. Hízott a májam a büszkeségtől, na, ahogy vigyorogva kihúztam magam a nagy felismerések közepette.
- Ó, hát én csak ki akartam elégíteni mindenki igényét a medencére, mert én ilyen jó fej vagyok - legyintettem egy "áh, semmiség" stílusban, de azért jól esett, hogy a lány így emlékezett a munkásságomra. - Csak arra nem gondoltam, hogy a folyosónak kettővel kevesebb fala van a kelleténél. Pech.
Vállat vontam.
- Jé, akkor a te kreálmányod volt az a seprű, ami még a jó múltkorában megkergetett. Még szerencse, hogy a falon keresztül nem követett - lelkesedtem, talán a kelleténél jobban is, amikor megtudtam, hogy az életre kelt takarítóeszköznek a gazdájával találkoztam. Így hát enyhe rosszallással néztem a felém közeledő plüssuszkárra, de alaposabb tanulmányozás után megállapítottam, hogy se foga, se karma nincs, úgyhogy hagytam, hogy a játékkutya a lábam mellé telepedjen.
Csak addig nem figyeltem oda Gracie-re, amíg a plüsskutyát elemeztem, és mire felnéztem, a szőkeség már az ajtót állta el. Nem mintha ő, vagy az ajtó meg tudott volna akadályozni, hogy távozzak. De nem akartam, úgyhogy feleslegesnek találtam Gracie szobrozását.
- Semmi különösben - húztam össze a szememet gyanakodva. - Csak a szokásos... Ragasztót kenek a kilincsekre, a medvét a trófeateremből a padre szobája elé tolom... Ilyenek.
Arról nem szóltam, hogy alakul egy különosztagom, akik arra szakosodnak, hogy a felnőttek szobájába törjünk be. Gracie-re, mint lehetséges különosztagosra tekintettem hirtelen. |
Amint megkaparintottam Heidit, győzedelmi kiáltást hallattam, ám a vetődésem lendülete túl nagynak bizonyult, ebből kifolyólag egy csálé bukfencet követően a homlokom szoros, sőt, kifejezetten intim viszonyt ápolt néhány másodpercig a padlóval.
- Áá - üvöltöttem fel, majd kiterültem, és néhány másodpercnyi magam elé meredés után eszméltem rá, hogy a plüss nincs a kezemben. - Heidi... Heidi, hol a sistergős szent bolognai spagettiben vagy? - ültem fel a fejemet forgatva, aztán Föld bolygó nagyságú szemekkel vettem észre, hogy nem hallucináltam az előbb, valaki komolyan ült az ágyamban.
Egy vörös hajú srác.
Az ajtó meg zárva.
Ide-oda kapkodtam a fejem a fiú meg a fal között, végül állvakargatva felnéztem a plafonra, és láthatatlanban az esélyeket saccoltam meg, vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy újonnan fiúk potyognak az égből.
Elvégre, ez a Shelter. A minimum, hogy repülő grizzlyk mellett még a mennyezetből is kinő egy vörös ördög, aki konkrétan majdhogynem ott trónolt az én ágyamon, ahol az előbb én ültem egészen békésen.
Felvontam az egyik szemöldökömet, és a maradék méltóságomat összekaparva valahonnan a pinceszintről álltam fel, és összefont karokkal a mellkasomon meredtem rá.
- Nem hinném, hogy érdemes lenne bárkit is dilisnek nevezned, akinek a szobájába szó szerint Red Bull nélkül lepottyansz, ezzel halálra ijesztve az egyik itt lakót, aki egy Sandokan ordítást hallatva gurult le az ágyra... nos, bizonyos okok miatt - grimaszoltam a végén, a szememmel tovább kutatva, hova lehetett Heidi. - Megtudhatnám, mit keresel itt? Mert biztosra veszem, hogy nem pillangó pukival táplálkozó csillámpónikat kergettél lepkehálóval, az tuti - vigyorodtam el, és elmélkedve vakartam meg a homlokom. - Hacsak, esetleg valamelyik mentor át nem tud alakulni azzá... bár, Mr Szemöldök egyből kizárva, ő leginkább a szemöldökeit szteppelteti szabadidejében - csettintettem.
A neve hallatán az előzőeknél jobban is kikerekedtek a szemeim, a hatás kedvéért még közelebb is hajoltam hozzá csodálkozásomban.
- Jé, te lennél az a Sean McGee, aki medencét akart egyszer csinálni? Hallottam ám rólad - bólogattam. - Őszinte hódolatom, én csak repülő szőnyegekben, seprűkben, mozgó páncélokban és beszélő ajtókban utazom - vontam vállat. - Ja, amúgy Gracie Alflatt vagyok. Rózsaszín öves "Ha le akarlak karatézni, előbb magamat gáncsolom ki", első számú szájcséplő, Ethan Moreau szemöldökeinek rajongója... és leendő plüss-uszkár idomár - tettem hozzá az utóbbit, miután megláttam, ahogy Heidi leül Sean mellett.
Volt egy olyan érzésem, hogy a Sors direkt tolt ki velem újra és újra; általában hiányos öltözetekben futottam össze az ellenkező neműekkel, ám most egy bő pólóban, amin egy hatalmas rajzolt muffin volt és egy shortban ácsorogtam Sean előtt, aki túlzottan nem zavartatta magát. Sőt. Egyáltalán nem zavartatta magát.
Vizsgálódóan mértem végig, és két lépéssel az ajtó mellett termettem, s rátámaszkodtam, arra az esetre, hogyha meg akart volna lépni.
Hogyha ez a srác a Shelter trónörökös bajkeverője...
- Mondd csak, mostanában miben is sántikálsz? - ...akkor nyilván van ötlete, hogyan lehet egy unalmas nyarat izgalmasabbá tenni. |
Igazából halványlila balsejtésem se volt, mi a rossebet csinálhattam volna. Az ikrek éppen időutaztak, vagy mi a szösz, Sky a dirinővel edzett, én meg Rueda és a felelősség elől menekültem, mint mindig. A padre megtalálta legutóbbi búvóhelyemet, a mosókonyhát, úgyhogy új hely után kellett néznem. Valami olyat, ahol soha a büdös életben nem keresne.
De hogyan lehet túljárni egy maffiózó eszén?, tűnődtem a folyoskat róva, mert bizony rendesen cidriztem a jó öreg mentor bá'-tól, de mondjuk elég jól titkoltam. Szerintem. Csak Sky fogta néha a fejét, mert ha véletlenül összefutottunk vele, már jó előre, szépen, artikuláltan és hangosan köszöntem neki, aztán a másik irányba fordulva keresztülolvadtam a falon. De ezt csináltam eddig is, szóval nem hittem volna, hogy emiatt kezd gyanakodni rám.
Benyitottam a biliárdszobába, hogy körülnézzek. Csípőre tettem a kezem, úgy vizsgáltam meg a helyiséget. Szakértő szemmel megállapítottam, hogy a fotel alatt elég hamar megtalál a vadászkopókhoz hasonló szaglással rendelkező maffiózó mentor, úgyhogy a billiárdasztal felé fordultam.
- Miért ne? - vontam vállat, azzal megpróbáltam bepréselni magam a billiárdasztal alá. Nem mintha ott kevesebb eséllyel talált volna rám a mentorom. A nagy erőlködéstől észre sem vettem hirtelen, hogy aktiválódott a képességem, és elkezdek süllyedni. Már megörültem neki, milyen könnyen beférek a billiárdasztal alá, aztán a következő pillanatban már félig a padlóba ágyazódtam.
- Franc! - Csak ennyit tudtam kinyögni, még mielőtt nemes egyszerűséggel az eggyel lejebbi szintre zuhantam volna... Egyenesen egy ágyba. Egy hálószobába. Egy lány hálószobába. És az ágyban volt valaki.
- Helló - intettem a valószínűleg kissé meglepődött szőkeségnek, majd, hogy még megnyerőbb legyek, elvigyorodtam. - Most valószínűleg felvetődik benned az a kérdés, hogy tényleg a plafonon keresztül pottyant ide ez a srác, vagy csak szimplán bediliztél, de valódi vagyok. Mondjuk, attól még lehetsz dilis... - Ez az, McGee, így kell elsimítani a kényes helyzeteket!
Tiszta mázli, hogy puhára estem, különben megint napokig fájlalhattam volna a hátamat, a kék-zöld foltokról nem is beszélve... Kikászálódtam az ágyból, még mielőtt a lány hisztérikus sikollyal nekem esett volna, hogy kikaparja a szememet egy "MIT KERESEL A SZOBÁMBAN, PERVERZ DISZNÓ!" felkiáltással.
- Mellesleg Sean McGee vagyok, örvendek a szerencsének - mutatkoztam be, ha még nem kergetett ki a seprűjével a lány, akit már jó párszor láttam a kastélyban, csak még sosem volt alkalmunk beszélgetni, vagy valami. |
Vettem egy mély lélegzetet, kisimítottam a szememből a hevenyészett kontyomból előrehullott tincseket, majd összeszűkített szemekkel meredtem rá a velem szemben ülő egyénre:
- Ne csináld ezt, Heidi - közöltem morcoskodva, és a hatást kedvéért még meg is csóváltam a fejemet. - Ezzel a tagadó harciassággal nem mész ám semmire! Mondd szépen: Gracie. - Az utolsó hangot elnyújtottam, akaratlanul is az utolsókat trillázva kiénekelve, ám Heidit nem hatotta meg a rögtönzött opera előadásom.
- Vaú. - Bosszúsan meredtem a rózsaszín plüss uszkárra, aki napok óta csak ezt ismételgette.
Az egyik unalmas délutánon merült fel bennem, hogy esetleg valamelyik kabalámat megpróbálhatnám életre kelteni, ezzel kikerülve a "Semmi háziállat!" szabályt, ám én azt gondoltam, hogy az extravagáns kinézete mellé illene néhány szót is kinyögnie, azonban a próbálkozásaim eddig ugatásba fulladtak.
Eddig.
- Hányszor mondtam, hogy semmi vaú? - tettem csípőre a kezeimet, ami furán nézhetett ki, tekintettel arra, hogy törökülésben trónoltam az ágyamon, ám sem Alyssa, sem más nem látott, sőt, még Heidit is titokban tartottam.
Főleg, hogy Ash totálisan lehülyézett, amiről mondanám, hogy nem esett rosszul, viszont igen. Valamiért, ha róla volt szó, eszembe jutott, hogy tök hülyét csinálok magamból, akárhányszor kinyitom a számat, de érdekes módon ez csupán nála foglalkoztatott, a többieknél nem annyira.
De Heidi... na, őt nem mertem felvállalni. Soha, semmilyen körülmények között, ameddig ki nem mondja, hogy "Na, de Dashwood igazgatónőőő!".
- Vaú.
- Hát, veled se sokra megyek - forgattam meg a szemeimet, és éppen szólásra nyitottam a számat, amikor hirtelen társaságom akadt, én meg ordítva vetődtem rá a plüssre, még mielőtt az a valaki, aki mellém vágódott, megláthatta volna a kísérletem egyik fázisát. |
 - Ismerje be, hogy azért ez elég komikus - vontam meg a vállam. Nem kevés balszerencse kell ahhoz, hogy valaki így pórul járjon és ennyire felforgassa az estét; a sajátját is, meg az enyémet is.
Mintha némi büszkeség szökött volna a szemembe, ahogy figyeltem, Grace hogyan koncentrál. Annyira nem is reménytelen eset, csak kevesebbet kéne fecsegnie és többet koncentrálnia. De hát ezt majd ő meg a mentora elrendezik, nekem bőven elég volt annyi, hogy szépen mindent a helyére tett maga után. Kicsit megkönnyebbültem, bántam volna, ha mentori segítséget kell hívnom. Ha csak nem hagyom szabadon garázdálkodni a repülő szőnyeget és a páncélt, és kitörlöm mindenki emlékezetét, aki tudomást szerez róluk. Mehh, azért ez így egyszerűbb volt...
A bocsánatkérést elégedett biccentéssel nyugtáztam. Kellemesen csalódtam a kishölgyben.
- Semmi gond, tényleg megesik az ilyesmi. Szép munka volt.- dicsértem meg elnézően, aztán újbóli biccentéssel jeleztem, hogy menjen csak. - Jó éjt, Grace! - köszöntem el tőle, de a biztonság kedvéért még megvártam, míg becsukja az ajtót. Már épp elindultam volna, amikor az újból kinyílt. Érdeklődve figyeltem, mit akar megint a lány, aztán a cipőt látva megcsóváltam a fejem, főleg, hogy megint a pókról kezdett beszélni. Nők...
- Most szóljon hozzá! Mentornak lenni nem egyszerű, nem igaz? - kacsintottam rá, aztán egy intéssel elköszöntem és tovább indultam a folyosón. Szörnyen lefárasztott ez az egész incidens, de a legjobban talán inkább az, hogy meg kellett villantanom az emberi oldalamat. Fárasztó... Egy-két hétre ki is merítettem a jófejség készletem, mostantól muszáj lesz mindenkivel ordibálnom és gúnyolódnom, hogy feltöltődjön.
A zseblámpámat forgatva az ujjaim közt tovább folytattam az őrjáratot, de szerencsére az este további része, majd az éjszaka is nyugalomban és csendben telt. Azért néha meg-megálltam a 6-os lányháló előtt, hogy másodpercekre ellenőrizzem, nincs-e az ajtónak bármi mondanivalója számomra...
Részemről is lezárt! Köszönöm a játékot, nagyon jó volt! :) |
 Alyssa említésére kupán csapott a felismerés: a lánynak nyoma sem volt a szobában. A tanúbizonyság kedvéért hitetlenkedve fordultam hátra, nyitottam be újra, esetleg nem-e az indulataim kellős közepén hagytam figyelmen kívül, de nem: se híre, se hamva nem volt.
- Lehet, hogy tényleg a Redbullt ivó repülő grizzly volt a ludas - suttogtam elképedve, aztán újra Mr Moreau felé fordultam. - Persze, titok. A shelteriek valószínűleg körberöhögnének, ha rájönnének, hogy csak a sáros cipőmért jöttem ki, úgy körülbelül fél percre, és ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy kizárjanak, illetve egyszemélyes cirkuszt csapjak - húztam el a számat elgondolkodva.
Az ajtó azonban még mindig gondot okozott. Eddig még sosem adtam hangot tárgyaknak, leginkább mozgósítottam őket, soha nem válaszoltak a kérdéseimre.
A tanácsát tőlem meglepően komoly arccal hallgattam végig, majd az ajtó felé sandítottam, és próbaképpen olyasmit képzeltem el, mintha kiszívnám abból az életet. Érzékeltem, ahogy folyamatosan elhalványul benne a hirtelen belélehelt hang, majd az utolsó szikrája is végleg eltűnt.
- Elméletileg nem beszél többet - mutattam az ajtó felé. - És... - Itt vettem egy mély lélegzetet, mielőtt egyben lehadartam volna a mondat hátralevő részét: - Elnézést kérek a zűrzavarért, amit okoztam, nyilván nem így akarta befejezni az őrjárat végét, de hát, megesik az ilyen, nem? - A végén kifújtam a maradék levegőmet, s azzal a lendülettel folytattam tovább: - Most pedig bemegyek, mert ha nem pihenem ki magam, Mr Mitchell a tőle megszokott jóságtól eltekintve kitekeri a nyakam, ha romhalmazként állítok le holnap. Jó éjt, Mr Moreau! - intettem bénán a mentornak, majd úgy behúztam a szobámba, mint akinek az élete múlt rajta.
Hát, ez irtó ciki volt.
Tanulság: ha az életem múlik is rajta, se fogok többet kimenni egy szál törölközőben a folyosóra, beszélem tele az egész Sheltert, és fárasztom le többé idegileg Mr Szemöldököt.
- Basszus, a cipő! - csaptam a homlokomra, újra kinyitottam az ajtót, és ha még mindig ott volt a mentor, szinte kínosan széles vigyort eresztve lehajoltam a bűnösért, de most már direkt tartva a felemelt lábammal az ajtót, nehogy véletlenül becsapódjon. Oldalra fordítva a fejemet, észrevettem, hogy még mindig ott van a pók, amit nem egészen úgy negyedórával ezelőtt felfedeztem. - Pizsilövés van, nyomás aludni! - parancsoltam rá, végül szemforgatva néztem a mentorra, ha még mindig ott volt: - Szörnyű, hogy milyen szemtelenek a pókok!
És ezzel részemről lezárva a kör! :) |
- Kisasszony...! - hápogtam méltatlankodva, mikor egyszerűen kiosztott és rám csapta az ajtót. Hogy merészeli! Na jöjjön csak ki felöltözve, és úgy leosztom, hogy az ajtónak sem lesz rá egy rossz szava sem! Morogva, összefont karral toporogva álldogáltam odakint a szőnyeg, az ajtó és a páncél társaságában. Utóbbival váltottam egy jelentőségteljes pillantást, illetve én rámeredtem a jól ismert szemöldökrángásommal, ő meg felém fordította a sisakját. Aztán Grace kijött és magától úgy rendbe tett mindent a 160 centijével, hogy csak ámultam. Nem hadovált pókokról és képzeletben rendelt kosokról, összekapta magát, ám ezzel együtt elvesztette a jókedvét és a lelkesedését. Gratulálok, Moreau, megríkattál egy tizenhat évest.
- Na, ne lógassa az orrát, Miss Alflatt, nem történt semmi komoly... Ha megfelelően tudná használni az áldását, nem lenne Shelter House-ban... Ha a szobatársnője nem tol ki önnel, most velem sem beszélgetne... - vigasztaltam a tőlem telhető legnagyobb empátiával, ami azt jelentette, hogy a szemöldököm alapállásban maradt, az ajkam pedig barátságosan fölfelé görbült. Meg akartam érinteni, de nagyon suta voltam a fizikai érintkezésekben, így tétován körberajzoltam az auráját a feje és a válla körül, mert nem tudtam eldönteni, hova tegyem a kezem. Aztán összeszedtem magam és a fejére helyeztem a tenyerem, apáskodón megpaskoltam.
- Nézze, ami velünk történt, az most szépen köztünk marad, a mi titkunk... Te sem árulsz be minket, ugye, haver? - pillantottam az ajtóra, hátha egy kis viccelődéssel jobb kedvre deríthetem a láthatóan elkenődött lányt. - Bár nem én vagyok a mentora, de fogadjon meg néhány jó tanácsot tőlem, ami segíthet.
Visszahúztam a kezem a fejéről és a nadrágom zsebébe süppesztettem.
- Először is, sose kapkodjon. Vegyen egy mély levegőt, tudatosítsa magában, hol van és mi történik. Aztán tudatosítsa azt is, hogy az áldás az ön képessége, és mint képesség, ön uralja azt, nem pedig fordítva. Azt nem tudom megmondani, hogyan hallgattassa el a hálószobája ajtaját, megtenni sem tudom ön helyett, erre csak maga képes. Olyan nincs, hogy nem képes rá. Minden képesség uralható, Miss Alflett, és aki képes lyukat beszélni az ember hasába egy repülő szőnyegről, az kizárt, hogy ne tudjon elhallgattatni egy szemtelen ajtót.
A növendékeim álla most a padlón koppant volna, ugyanis ők hosszú hónapok keserves munkája után szoktak olyan bókot kapni, mint amit most könnyelműen Grace-hez vágtam. Na, hát az én szívem sincs kőből... este 10 után, legalábbis. |
- Ugyan, én nem pánikolok - legyintettem, majd az édesanyámtól eltanult "asszonya vagyok a káosznak, még akkor is, ha nem" arckifejezéssel, benyitottam a szobába, s nem egészen egy pillanatig visszanéztem a mentorra. - A páncél nem beszél, a szőnyeg maximum kiviheti maga alól a lábat, az ajtó meg nagy valószínűséggel regényt fog gyártani, ezért kétlem, hogy bárkit is szóval kéne tartania. - És azzal bevágtam az ajtót. Jó erősen, csakhogy a többiek is hallhassák: balhé van.
Az ajtó feljajdult, és elküldött melegebb éghajlatokra, ám valószínűleg megérezhette, hogy nem voltam toppon, ezért volt olyan kedves és a továbbiakban befogta.
Pillanatok alatt öltöztem át a pizsamámba, ami rendes flanel anyagú hosszúnadrágból és egy feliratos pólóból állt. Egy gumival felfogtam a hajam, vettem egy mély lélegzetet, s bele sem gondolva, hogy valószínűleg tényleg örök életemig sikálhatom a csillárokat, széles mosollyal újból ajtót nyitottam.
Annyit letisztáztam magamban, hogy ideje volt befogni, és elharapni a nyelvemet, akárhányszor kényszert éreztem a beszédre, helyette végignéztem a káoszon, amit teremtett az egyszerű törölközős incidensem.
- Fekszik! - böktem rá a szőnyegre, mire az némi morgással visszahuppant a padlóra. A páncélra a szemem sarkából rásandítottam. - Te lemész vissza oda, ahonnan jöttél, és remélhetőleg úgy teszel, mintha nem is keltél volna életre! - A páncél búbánatosan meglengette a buzogányát, majd hasonló csörgés-csattogással, ahogy érkezett, olyan hangosan vette az irányt a földszint felé. - Az ajtóval viszont gőzöm sincs, mit kezdjek - sóhajtottam fel. Az említett felkuncogott. - Igazából, könnyebben tudom életre kelteni őket, mintsem visszaváltoztatni a dolgokat. - Kifejezéstelen arccal bámultam a kezeimre, mintha azok tehetnének a hibásak a káoszért.
Rendben, valljuk be, egy cseppet elragadott a hév, és bármennyire is ódzkodtam a Shelter House nevű helytől, picit felizgatott, hogy nem kell többé rejtőzködnöm, ami az erőmet illette. Nem kellett attól tartanom, hogy bolondnak néznek, esetleg diliházba zárnak, hanem megértően rám mosolyognak, és azt mondják, majd talán máskor jobban sikerül az, amit elbaltáztam.
S én ennek fényében cselekedtem. Persze, lakatot nem tudtam tenni a számra, azzal már a szüleim is próbálkoztak, de néha az új lehetőség reményt ad, a remény pedig meggondolatlanságokra készteti az embert.
Mire feleszméltem, egy könnycsepp akaratlanul is kibuggyant, amit sietve le is töröltem.
Az kéne még, hogy droida Moreau előtt bőgjek, mint valami hároméves gyerek!
- Oltári nagy bajban vagyok, igaz? |
Érdeklődve figyeltem Miss Alflatt lenyűgöző, ám igen merész tornamutatványát, de úriember lévén sem gondoltam, hogy segítemen kéne. Legyen ez az első büntetése. Persze azt nem hagytam volna, hogy nyakát törje, de egy kis fenékre pottyanástól nem hiszem, hogy baja lesz. Az viszont feltűnt, hogy az áldásával nagyon nem tud bánni. Egyelőre még mókás volt a dolog, hogy sétáló páncél, repülő szőnyeg, de amikor bejött a képbe a beszélő ajtó is, kezdtem úgy érezni, a dolgok kicsúsznak a kezemből. Ennek nagyon rossz vége lesz, ha valahogy nem lépek közbe, az egész Menedékház elszabadul. Szó szerint.
- Nos, már nincs szükség pótkulcsra - összegeztem az ajtó monológját, aztán feltartott kézzel közelebb léptem a lányhoz. - Miss Alflatt, kérem, nyugodjon meg! Vegyen egy mély levegőt, szedje össze a gondolatait. Az ajtó már nyitva, menjen be, öltözzön fel, addig én szóval tartom itt az úriembereket - pillantottam előbb a páncélra, aztán az ajtóra, majd egy kétkedő pillantást küldtem a szőnyegnek. Tanultam németet, de nem emlékeztem már rá, ők milyen nembe sorolták a szőnyeget. Legyen úriember ő is, legfeljebb szól, ha sértve érzi magát.
- Kapjon magára valamit, aztán kijön és együtt megoldjuk ezt a csekély problémát. Rendben?
Halkan, tagoltam beszéltem a lányhoz, nyugodtan és egy... nem, inkább sok fokkal kedvesebben, mint eddig. Már nem volt célom oltogatni, inkább csak megnyugtatni és okítani. Nem tűnt túlzottan idegesnek, de tudtam, hogy ha nem kerekedik az áldása fölé, itt komoly bajok lesznek. Viccelődésnek és mellébeszélésnek most nem volt helye.
- Ha sikerül rendet raknia maga után, meghívom egy forrócsokira, takarodó ide vagy oda - ajánlottam fel, hátha ezzel sikerül együttműködésre bírnom. Talán a törölköző teszi, de a fárasztó mellébeszélések ellenére kedveltem Grace frappáns visszabeszélését. |
Éppen az "Egy új élmény..." sornál tartottam, amikor Mr Moreau hangja sokként ért, az Áldásom egy pillanatra megingott, ami a szőnyeg meglendüléséhez vezetett pont az ajtó irányába, én pedig nemes egyszerűséggel megfejeltem a fát.
Mit ne mondjak, nem ilyen új élményre vágytam.
- Ó, hogy a sistergősét neki! - dörzsölgettem a fejem búbját, hálát adva az égnek, Zeusznak, valamint a mindenható oreós keksz feltaláló atyjának, hogy nem a rövidebb törölközőt tekertem magamra, ugyanis bájosan fenékre huppantam. - Á, ki fog nőni a második fejem - motyogtam könnybe lábadt szemekkel, majd lassan, minden mozdulatot jól megfontolva Mr Moreau felé fordítottam a fejemet.
Nos, nem úgy tűnt, mint aki nagyon rohant volna.
Sőt.
Kulcs se volt nála.
Nagyon úgy látszott, hogy csak látszólag kajálta be a mesémet... ó, hogy a sistergősét neki még egyszer!
Az agyam ismét lázas kutatásba kezdett valamiféle válasz után, ami remélhetőleg Mr Szemöldöknek is megfelel, közben pedig a fejemet dörzsölgettem, remélve, hogy nem nő rajta pukli.
- Hát - pislogtam angyalian -, elfáradt a lábam, aztán gondoltam, tartok egy rögtönzött pikniket, egy páncél társaságában. A páncélhoz azért beszéltem, hogy ne érezze magát kirekesztetten, míg a pók leugrott a konyhába nasiért. Tudja, hogy van ez - vontam vállat. - A páncéloknak kicsit érzékeny a lelkük... és nem nagyon tűrik, ha ócskavasaknak hívják őket... főleg, ha egy buzogány is van náluk - pillantottam jelentőségteljesen az életre keltett társaságom bal karjára. - Viszont lenne egy kérdésem, Mr Moreau... merre van a pótkulcs?
Várakozóan néztem rá, majd valahogy feltápászkodtam a földről, és intettem a szőnyeg felé, hogy nyugodtan visszamehet a padlóra, azonban nem nagyon akart engedelmeskedni nekem.
Hát, igen.
Ez volt a gáz az Áldásomban... hogy aktiválni tudtam, viszont leállítani már kevésbé. Mindenesetre, szert tettem egy csodajárgányra, és ha Mr Moreau tovább szívózik, felpattanok rá, aztán elrepülök a holdfénybe.
Reflexből tettem a kezemet a kilincsre, ám a zár kattanása váratlanul ért. Összevont szemöldökökkel pillantottam le a kezemre.
- Az ajtó azt hinné, az emberek már fejlődtek odáig, hogy tudják: dörömböléssel nem sokra jutnak - szólalt meg egy recsegős hang, de újabb ember nem csatlakozott a késői teadélutánunkhoz. - Pf... Na, mi a helyzet, pajtikáim? Mellesleg, a zárt kinyitottam, bár a lány ruhája így is tetszik.
Ha eddig nem tudtam, mi hiányzik a mai estémhez még, abban a szent minutumban rájöttem.
Egy perverz ajtó. |
- Jól van, jól van.... - meghátráltam és inkább igazat adtam mindenben Grace-nek, aztán egy óvatosságra intő pillantás után elindultam a szobám felé. Körülbelül 9-10 méterre jutottam, aztán meglapultam a falnál és csak füleltem. Tíz év rutin az tíz év rutin, kérem szépen. Olyan nincs, hogy kifogjon rajtam egy növendék, még ha női logikát vet be, akkor sem... Így hát a falnak dőlve összefontam a karomat a mellkasom előtt, és az órámat figyelve vártam, mi fog kisülni abból, hogy magára hagytam másfél percre.
A csattogó dübörgés arra engedett következtetni, hogy a látvány, mikor tetten érem a hölgyeményt, megint felül fogja múlni minden elképzelésemet. Míg vártam, hogy kibontakozzanak odaát az események, sorra vettem minden olyan lehetőséget, amire képes lehet az áldásával. Nem kellett volna, csak megfájdult a fejem. Egyre gyanúsabbnak találtam a hangokat, szóval magamra öltöttem a lehető legszigorúbb pillantásomat, és határozott léptekkel megközelítettem a tett helyszínét.
- Aha! - ugrottam elő a kanyarból. - Lebukott, Miss Alflatt! - böktem rá fenyegetőn, aztán realizáltam a látványt. Egy törölközőbe csavart, csupasz tizenéves egy repülő szőnyegen trónolva beszélget egy életre kelt páncéllal egy zárt ajtó előtt. Igazam volt, ez viszi az elmúlt évek összes vicces sztoriját.
- Szobrozik, mi? A pókkal beszélget, mi? Nem csinál semmi rosszat? Mi? - kezdtem el a fejmosást összefont karokkal. Elégedett voltam, amiért nyakon csíptem.
- Szálljon le azzal a szőnyeggel és varázsolja vissza páncéllá a két lábon járó ócskavast! Bocs - szúrtam közbe az életre kelt lovagra pillantva. Nem akartam én megbántani az érzéseit, de hát ez volt az igazság. - Nagyon nem bír magával, Grace. Vagy ennyire szeretne büntetőmunkát kapni? |
Persze, kamaszlányok, bólogattam magamban, képzeletben kalapot emelve Mr Moreau zseniális logikája előtt, lehet, hogy belefulladt a rúzsba. Na, meg aztán, biztosan azért zárt ki, hogy az ágyneműmből kötelet csináljon, aztán, mint valami rossz kémfilmben, leszállingózik pár emeletet Alyssa, mi?
– Az egyedüli, aki most képes lenne valójában bedobni a törölközőt, én lennék – vakartam meg a fejemet, valószínűleg ismét lenyűgözve a mentort a zseniális képességeimmel –, ami, ha megtörténne, enyhén nagyon ciki lenne – húztam el a számat. – De mint mondtam, egy tapodtat se mozdulok. Kővé dermedek, nézze! – Ismét felvettem az élőszobros pózt, pont azt, amiben talált, és csupán a tekintetemmel követtem, ameddig eltűnik a sarkon, utána ismét megmozdultam.
Hallelujah!
Végigsimítottam az idő közben teljesen megszáradt szőke tincseimen, majd olyan méltóságteljesen, ahogy egy törölközőben álló lánytól lehetséges, lehunytam a szemeimet, és minden koncentrálóképességemet bevetettem, hogy a földszinten lévő páncélok valamelyikét felélesszem. Nem sokkal később már hallottam is a zörgést, ami a páncél közeledtét jelezte, majd ráfókuszáltam a folyosón elterülő szőnyegre, ami az akaratomra enyhén megemelkedett. Elvégre, táncoló lábtörlőkre, beszélő ajtókra és bukfencet hányó asztali lámpákra vonatkozott az ígéretem!
Kényelmesen rátelepedtem, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se villantsak (ugyan nem voltam szégyenlős fajta, azonban azért már mégis túlzás lett volna pózba vágni magam), és az Aladdin egyik betétdalát dúdolgatva figyeltem, ahogy nagy csörgés-csattogással megtorpan azon a helyen az életre keltett páncél, ahol egy perccel ezelőtt Moreau mentor állt.
– Remek – dörzsölgettem a tenyereimet. – Grizzly medve sehol, mentor bácsi lehetőleg nem fut maratonit, és beveszi még a nyugtatóját… esetleg, ha megpróbálnád kinyitni az ajtót, annak örülnék. Utána pedig akasztok rád egy sálat, szörnyen régimódian nézel ki – csóváltam a fejem. – Sebaj, Gracie néni kezelésbe vesz! Még ha Dashwood igazgatónő ki is tekeri érte a nyakam.
|
A kisasszony szövegelése kezdett fárasztani. A türelemmérőm rohamosan zuhant, belépett a vörös zónába, ahogy Grace repülő medvékről kezdett zagyválni. Lehet, hogy szondát kéne fújatnom vele? Biztosan részeg. Milyen mentális állapot kell ahhoz, hogy valaki józanul így beszéljen?
- Attól még, hogy negyed órája bent volt, nem biztos, hogy most is ott van. Hiába vagyunk az emeleten, a kamaszlányok azok kamaszlányok. Kegyed már csak tudja... - megmasszíroztam az orrnyergem és azon kezdtem el gondolkodni, hányszor megtehettem volna a szobámhoz vezető utat, míg mi itt szájkaratéztunk. Háromszor biztos, de ha sietek, talán négyszer is.
Ahogy tovább mondta a magáét, halkan elnevettem magam. Inkább volt egy meggyötört "rendben, feladom" nevetés, mint amolyan igazi, szívből jövő, mégis határozottan nevetés volt, ami a részemről legalább olyan ritka, mint a mosoly; mármint az igazi, szívből jövő, nem pedig a cinikus vagy gúnyos.
- Jól van, Miss Alflatt, megadom magam, bedobom a törölközőt. Kegyelem, kíméljen meg! - emeltem magam elé mindkét kezem, azt is, melyben a zakómat fogtam, és elhátráltam pár lépést. - Másfél perc és itt vagyok, addig kérem, ez az ajtó és a szobatársnője, bárhol is legyen, maradjanak a helyükön, egy darabban, ugyanebben a formában.
A lányon tartva a szemem elkezdtem hátrálni tőle a folyosón, még mindig felemelt kezekkel.
- Nincs beszélő ajtó.... sem táncoló lábtörlő... sem bukfencet hányó asztali lámpa... Álldogáljon és kommunikáljon tovább azzal a pókkal, ha szerencsénk van, még ma este családostól elköltözik - céloztam itt arra, hogy ha én nem bírom a gyűrődést, akkor a pók előbb fogja kilakoltatni magát, mint hogy tovább élvezze Grace szövegelését. Miután meggyőződtem róla, hogy addig az öt másodpercig, míg hátat nem fordítok neki és el nem tűnök a kanyarban, Grace nem fog semmi gyanúsat tenni, hátat fordítottam neki és valóban eltűntem a kanyarban. Megszaporázott léptekkel a szobám felé indultam, hogy előkeressem a pótkulcsot. |
Hitetlenkedve meredtem Mr Szemöldökre.
- Igazán nem szeretném elkeseríteni, Mr Moreau, azonban kétlem, hogy az ajtó imént magától csapódott be, és mondjuk egy ablakon berepülő medve fordította el a kulcsot a zárban. - De most komolyan. Mit hitt, szándékosan téblábolok kint a folyosón, és a keszkenőmet lengetve várom a daliás herceget fehér Porschéban ülve? - Az utóbbi még lehetséges lenne, de azért biológiából nem buktam meg, ergo tudom, hogy a grizzly nem tud szárnyakat növeszteni... hacsak - merengtem el egy pillanatra - nem iszik Redbullt. De honnan szerezhetett energiaitalt? - dörzsöltem az államat. - Bár, amennyi turista szemetel az erdőkben, semmi sem kizárható.
A beletörődését hallva majdnem győzedelmi táncot kezdtem lejteni, hozzá a We are the champions című Queen számot énekelve, viszont a következő pillanatban vissza is vonta, amit mondott. A karjaimat összefonva a mellkasom előtt (túl sok mindent amúgy se takargathattam volna, a görögdinnyekezdeményeim említésre se méltóak, pf) szűkítettem össze a szemeimet, remélve, hogy az egyperces néma terror hat a mentorra.
- Ne aggódjon, annyira őrült nem vagyok, hogy valami meggondolatlanságot kövessek el. - Már amennyiben a lenti páncélok életrekeltését gondos, előre megfontolt ötletnek nevezhetjük ilyen esetben. Különben is, Mr Szemöldök nem ismeri a bátyáimat, akik elég nagy lókötők voltak az én koromban... egy kopasz embernek is égnek állt tőlük a haja. Őket aztán nem körözöm le. - Csak itt fogok állni, megdiskurálom a fallal a lányos témákat, és hátha visszarepül a grizzly, és kinyitja az ajtót. A fárasztásért pedig ne aggódjon... legalább könnyen el fog aludni. - Itt szinte szabályos kényszert éreztem arra, hogy együttérzően megveregessem a mentor vállát, amolyan "semmi baj, átérzem" félén, de egyből le is beszéltem róla magam. Barátnői körben még elment, viszont egy mentorral szemben... kétlem, hogy ezek után országos nagy barátokká válnánk, és lazításképpen kifesthetném bordóra a körmeit.
Visszapillantottam a pókra, ami azóta úgy elmozdult öt centit, majd fel a plafonra, ahol egy egészen szép, kiterjedt pókháló lengedezett jobbra-balra.
- Tyű, az anyja - szakadt ki belőlem -, ebben aztán lehetett meló.
Semmi kétség, Mr Morál és Elvárás teljesen őrültnek nézhetett. |
Megcsóváltam a fejem. Tessék, itt az említett női logika, ami a férfiak egyszerű gondolkodását rendesen összezavarja. Fogalmam sem volt, miért nem akar eljönni velem a kulcsért, miért választja inkább azt a megalázó helyzetet, hogy a szobája előtt dekkol. Eszembe jutott, hogy talán attól fél, visszaélek a helyzettel, de akkor jó alaposan félreismert.
- Nézze, nem kell bejönnie, ha nem akar. Megvárhat a szobám előtt is - türelmesen, odaadással próbáltam megértetni vele, hogy nem vagyok liliomtipró, ha pedig valaki meglátna minket, végső esetben módosítom kicsit az emlékeit. Ilyen egyszerű. De Grace elszántnak tűnt, úgy láttam, eldöntötte, hogy egy centit sem mozdul.
- Nem akarom elkeseríteni, Miss Alflatt, de attól félek, a szobatársnője nem tartózkodik a hálókörletében. Síri csend honol bent, sem lépteket, sem szuszogást nem hallani. Ha akarja, életre keltheti az ajtót, hogy megkérdezze tőle, de félek, annak Dashwood igazgatónő nem örülne - vontam vállat. Két ujjam a zakó gallérjába akasztva átvetettem a vállamon, ha már a lány nem volt hajlandó belebújni. Kezdett fogyni a türelmem, főleg, ahogy újból elkezdett zöldségeket beszélni. Nem mintha akkora ismerője vagy rajongója lennék a keleti vallásoknak, de azt a tanítást kifejezetten nagyra értékeltem, hogy az ember ne használja feleslegesen a beszélőkéjét. Csak a lényeges, fontos dolgokat mondja ki tömören, amúgy pedig törekedjen a csendre. Gracie-re ráfért volna némi zen buddhizmus.
- Miss Alflatt, ön fárasztóbb, mint az egész esti ügyelet együtt véve. Megtenné, hogy csendben marad pár percre és átjön velem a pótkulcsért? Ha magára hagyom, félek, hogy valóra váltja valamelyik elképesztő monológját... De ha itt akar maradni... - adtam volna be végül a derekam, aztán inkább lebeszéltem róla magam. - Mégis, inkább jöjjön velem, kérem! Legyen szem előtt! |
[29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Sean kérdésére zavartan megvakartam a fejemet, nem igazán tudtam, hogyan jöjjek ki jól a szituból; elvégre, az ember lánya nem szívesen vallja be, hogy az önsajnáltatása kellős közepén dagonyázva, félig-meddig honvággyal küzdve bőgött a konyha kellős közepén fél tonna csokit ölelgetve, mikor rátalált Miss Szigor, aki végül egészen emberséges oldalát mutatta meg.
- Ismerje be, hogy azért ez elég komikus - vontam meg a vállam. Nem kevés balszerencse kell ahhoz, hogy valaki így pórul járjon és ennyire felforgassa az estét; a sajátját is, meg az enyémet is.
Alyssa említésére kupán csapott a felismerés: a lánynak nyoma sem volt a szobában. A tanúbizonyság kedvéért hitetlenkedve fordultam hátra, nyitottam be újra, esetleg nem-e az indulataim kellős közepén hagytam figyelmen kívül, de nem: se híre, se hamva nem volt.