|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.20. 15:57 - |
 |
[25-6] [5-1]
 Az emberek nagy többsége azt hiszi, hogy a világon minden és mindenki fekete, vagy fehér – még a hívők közt is van olyan, aki saját elvakultságában nem veszi észre, hogy egy gyilkos is lehet áldozat a maga módján. Az Úr nem véletlenül vezet minket időnként téves útra, és engedi, hogy az életünk egy-egy szakaszán a Sátán terelgessen bennünket; Tesztel, és kihívások elé állít, hogy vagyunk-e annyira erősek, hogy a saját akaratunkból térjünk vissza hozzá, és Ő a tévelygésünk után is ugyanolyan szeretettel fogad vissza minket, esengő gyermekeit. A pisztoly az én bukásom jelképe volt, és emlékeztetője annak, hogy minden vétkemért meg kell majd fizetnem egyszer; Sajnos az én esetemben a megbocsájtás, és a menekülés nem volt egyszerű.
- Követtem el néhány hibát a múltban, amely valószínűleg életem végéig meggátol majd abban, hogy nyugodtan hunyjam le a szemeimet… Akár odakinn, akár idebenn – válaszoltam meg a lány kérdését a magam burkolt (mégis, meglepően őszinte!) módján, gondosan kifelejtve belőle az, amire valóban kíváncsi volt, hogy kitől félek itt. Megtehettem volna, hogy magyarázkodni kezdek mindenféle tévedésekről, és bizonygathattam volna, hogy nem voltam tudatom teljeségében, miután összetört szívvel elhagytam az egyházat, de nem tettem. Jobb embernek tartottam magam annál, minthogy az önámítás pöcegödrében fuldokolva, másokat próbáljak meggyőzni az ártatlanságomról. Bűnös lélek voltam, és meg sem próbáltam tagadni. – Az Úr majd eldönti, hogy mivel büntet majd meg a cselekedeteimért – tettem hozzá, megérintvén a nyakamban az aranyláncon lógó keresztet. Nem tehettem mást, mint belenyugodni Isten döntésébe legyen az bármi is. Ezzel a gondolattal akartam elengedni a adria-szemű lányt, aki ha elsőként Miss Dashwood ajtajában áll meg, azt is a Teremtő büntetése részeként értelmeztem volna.
Önkéntelenül mozdultam egyet hátra, ahogy aprócska ujjbegyével megbökte a hasizmomat. Megrökönyödve figyeltem a mozdulatait, ahogy visszahúzta a kezét. Olyan varázslatos változáson ment keresztül rövid idő alatt, mégis megőrizte a legszebb álarcot, amelyet nő csak viselni tud; az ártatlanságot. Ahogy vöröslő arccal, az imént még könnyektől csillogó tekintettel rám nézett, valami olvadni kezdet a bensőmben. Jól eső meleg áradt szét az eddig feszült lelkemben, olyasmi, amelyben rég nem volt részem.
- Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék – bukott ki belőlem meggondolatlanul, ahogy kutató szemeim megállapodtak az angyali teremtés orcáján. Törékenyen szép, és csábítóan ártatlan, állapítottam meg ismét, de utóbbi volt, amely leginkább életre keltette bennem azt különös érzést. Láttam már szép, fiatal lányokat, de Skylar Garfinkle volt az egyetlen, aki ilyen rövid idő alatt képes volt lenyűgözni az ártatlanságával, a nyílt, és őszinte tekintetével. Hosszú másodpercekig mártóztam meg a pironkodó keret mögött megbúvó tenger hullámaiban, míg végül megköszörülve a torkom, elkaptam a pillantásom.
- Talán, ideje lenne menni, signorita. Nem illendő ilyen kései órán egy férfi szobájában tartózkodnia – mondtam, enyhén rekedt hangon, miközben hátat fordítva neki igyekeztem a helyére igazítani egy fiókot, amelyet a kutakodás közben hagyott félig nyitott állapotban. - Buona notte, signorina Garfinkle - köszöntem el tőle, ha időközben az ajtóhoz ért, rövid, talán vágyakozó pillantást növelve utána. Ha kiment, előhúztam a ruháim közül a laposüvegemet, és belekortyoltam a kellemesen szeszes italba, próbálva kiverni a fejemből az ostoba képet, amelyben a szemtelenül, és bűnösen fiatal növendék szerepel.
Csak régen érintettem nőt. Ennyi az egész, summáztam magamban, hogy aztán magamhoz véve az olvasómat, bevonuljak a fürdőszobába, hogy imával és hidegvízzel hűtsem le magam.
Részemről lezárt! |
 – Jó okkal, gondolom – nyeltem egy nagyot. Nem akartam belegondolni, mennyire jó volt az az ok... És azt sem szerettem volna elárulni, hogy szerintem maffiózó. Főleg azért, mert valószínűleg igaz. – N-nézze, én Texasból jövök, ott több a fegyver, mint az autó. Az apámnak is volt három, és megtanított lőni velük. Nem újdonság a látványuk; inkább azért ijedtem meg, mert nem értem, itt miért van. Mármint... Ez Menedékház, nem? – pislogtam fel rá értetlenül. – Mitől fél itt? Vagy még inkább, kitől?
Amint kimondtam, már sejtettem, hogy nem csak nem kapok választ, egyenesen a személyes szféráját tapostam meg, mint egy elszabadult tehén a bicikliket. Bűnbánóan húztam el a szám, s csak reméltem, hogy nem rontottam sokat a helyzeten.
Ő viszont határozottan rontott azzal, hogy kihúzta magát. Egészen addig észre sem vettem, hogy félmeztelen, amíg ennyire előtérbe nem került a mellkasa. Hogy egy filmet idézzek: basszus, mintha Photoshoppolva lennél! Még ha a számat be is fogtam, a szemeim mindenképp ezt az üzenetet közvetítették, amíg egyszerűen szemmel vertem a felsőtestét. Nem szabadna. Sky, mentor... Mintha a tanárod lenne. Az álmodozás oké, de ez túl közeli! Nézz már el! NÉZZ EL!... Vajon mennyire kemény a hasizma?
Eközben pedig Rueda megerősített abban, hogy nem fog bezárni a szekrényébe, hogy ott pusztuljak éhen, sőt, azt sem vizsgáljuk meg, hányan hallanák, ha itt most lelőne engem. Ezért határozottan hálás voltam – a halálfélelem egyre csak gördült le rólam, mint az izzadtságcseppek, aztán szinte hideg zuhanyként ért, mikor ismét olaszul beszélt. Nem voltam jó belőle, de... A "bella" szépet jelentett, nem? Nem, nem hiszem... Vagy de? A belső énem csilingelően kuncogni kezdett, mint az a szerelmes kis tinilány, aki voltam. Ahogy elnéztem a fölém tornyosuló mentort, ismét nagyot nyeltem, és felvetődött bennem a korábbi kérdés: vajon mennyire kemény a hasizma?
Kedvem lett volna megbökni a hasát. És mielőtt még meg tudtam volna állítani, megtettem.
Tényleg kemény volt.
Megijedtem volna a mentortól, ha hallottam volna, amit mond, de tényleg nagyon lekötött, hogy a felsőtestét szuggeráljam. Hirtelen nem értettem azt a Fabiánát, akárki legyen is. Hát hogy tud nemet mondani egy nő ennek?!
– Én... izé... – néztem újra fel rá megilletődve, rákvörösre pirult arccal. Megböktem a hasát. Most komolyan?! – Néha magával álmodom.
Nem tudom, miért nem tudom befogni. De tényleg. |
Homlokomra barázdát szántott a gondterheltség. Már azelőtt tudtam a választ, hogy Skylar kimondta volna, mégis olyan kegyetlenséggel vágott mellkason, hogy egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Némán figyeltem a lány szemébe szökő könnyeket, miközben a lelkem tájékán valami még inkább összeszorult – rettegett tőlem, és ezt nem tudtam elviselni. Sosem tekintettem magamra szörnyetegként, sem akkor, amikor az Áldásom elhatalmasodott rajtam, sem a kereszt árnyékában, sem pedig azután, hogy elhagytam az egyházat, amióta pedig Mentor vagyok, végképp nem. Valahol legbelül fájt, hogy ez az ártatlan teremtés így gondolkodik rólam. Mélyet sóhajtva megdörgöltem az orrnyergemet, majd hátrébb húzódtam; Szándékosan hagytam menekülő-útvonalat számára, hogy ezzel is jelezzem, nem akarom bántani.
- Nem ítélsz el miatta? – kérdeztem, miközben szemeim a korábbi lehunyt állapotból hitetlenül felpattantak. Igaz, ott volt előtte az a tétova „azt hiszem”, de ez a kijelentés akkor is felélesztette a döbbenetet bennem. – Az sem érdekel, hogy miért van itt a fegyver? – tudakoltam gyanakvóan, ismét összeszűkített szemekkel. A két karom összefontam a mellkasom előtt, a gerincem kiegyenesedett, egész testtartásom megfeszült. Valahogy nem hittem a kijelentésében. Egy fegyver mindenkiben biztos érzéseket kelt. Bennem legelső alkalommal maga az undor futott végig, amely érzelem a mai napig megmaradt, de legnagyobb részt inkább már megszokássá szelídült. A pisztoly egy szükséges rossz volt ahhoz, hogy megvédjem magam.
Arcomon szokatlanul gyengéd, már-már szánakozó mosoly futott keresztül, amikor utolsó mondata elért hozzám. Sajnáltam Őt, és sajnáltam magamat, amiért azt gondolja, hogy képes lennék ártani nekik. Azok az idők már elmúltak, és úgy hiszem, hogy eleget vezekeltem miattuk.
- Nem voltam mindig jó ember, Miss Garfinkle… – tértem vissza ismét a jegesen távolságtartó stílusomhoz, miközben a komód sarkáig hátrálva, derekammal nekidőltem a sarkának. -… de minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elnyerjem Isten kegyelmét. Ha az Úr megbocsájt, akkor magának is elég okosnak kell lennie ahhoz, hogy nem szóljon erről senkinek – mondtam egy hittel teli ember reménykedésével. Valóban, és őszintén hittem a bűnbocsánatban; na meg a lány szemében hullámzó Adria tisztaságában, ártatlanságában.
Azokat a kötelékeket, amelyek összekötnek minket, néha lehetetlen megmagyarázni – és én készen álltam arra, hogy egy ilyen kapoccsal kössem össze magam a növendékkel; egy közös titokkal. Tudtam, mit szeretnék az élettől, és úgy tűnt, kizárt dolog, hogy ne kapjam meg, amit szeretnék. Jelenleg éppen azt, hogy a Skylar becsületszavát adja arra, hogy nem árul el.
- Elengedem Önt, de számítok a diszkréciójára – pillantottam rá mély komolysággal. – Nem akarom bántani, kérem, tegyen róla, hogy ne is kerüljön rá sor – belső hangom azt súgta, hogy talán nem a legjobb dolog megfenyegetni azt, akitől az ember bizalmat vár, de az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy néha jobb, ha az emberfia kicsit ijesztőbben lép fel, mint amilyen valójában.
- Megértette, la mia bellezza? – kérdeztem, miközben egy határozott mozdulattal ismét kiegyenesedtem, úgy tornyosulva a lány felé, mint Góliát Dávid felé. Csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig félmeztelen vagyok. |
Szégyelltem magam, amiért gyorsabban változott a hangulatom, mint ahogy Loretta kuzinom előkapta a puskát az ágy alól, mikor rajtakapta a férjét a szomszéd nővel. Előbb még nem érdekelt, aztán pánikoltam, most meg itt pityeregtem, mintha óvodás lennék. Sky Garfinkle sosem sír mások előtt – főleg azért, mert a sírás gyenge pont, a gyenge pontokat pedig kihasználják. Most mégis utat engedtem a könnyeknek, de nem tudom rátenni a kezem a miértre. Talán a mentor miatt? Szó, mi szó, nem könnyítette meg a dolgom azzal, hogy ilyen közel hajolt hozzám. Ha épp nem sírtam volna félelmemben, akkor valószínűleg elájulok; egy fangirl sem jut ilyen közel az imádata tárgyához. Nem lett volna rossz a pólóját ráhúzni a kispárnámra - de ez? Ez túlszárnyalta.
Tudja a nevem! Csillantak fel a szemeim egy pillanatra. Na várjunk... Ez tudja a nevem! Segítség, S.O.S., Houston, problémánk van! Tudja a nevem, így már névre szóló sírkövet készíttethet!
– No abla ingles – próbálkoztam be harmatgyengén. Ha tudtam volna olaszul, hát úgy válaszolok, hátha szerzek nála egy jó pontot, de Pecosban csak egyfajta bevándorló élt, az pedig spanyolul beszélt.
Esküszöm, hogy nem szándékosan kezdtem el sírni, ismerve, a férfiak mennyire nem állhatják egy síró nő közelségét; mintha valami olyasmit olvastam volna, hogy a nők sírás közben olyan feromonokat bocsájtanak ki, ami a férfiakban feléleszti a védelmezési ösztönt. Akkor azt gondoltam, helyes, érezzék is csak pocsékul magukat. De most...
Amikor a férfi az arcomhoz ért, egyszerűen megmerevedtem, mint egy sóbálvány. Nem mertem még csak lélegezni sem; nagyot nyelve, döbbenten veszve el a két forró csokis örvényben, amit a szeme helyén hordott. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy igazán nem volna ildomos ilyeneket gondolnom, de nem tudtam segíteni rajta. Olyan közel volt, és olyan jó volt az illata...
– Megtaláltam a fegyvert – motyogtam bizsergő ajkakkal. Az egyes szám használata tudattalan volt; bár én aligha tudtam koncentrálni, a tudatalattim tudta, hogy józanul eszem ágában sem volna feldobni Seant. Pír szökött az arcomra, ahogy rájöttem, milyen könnyedén kiadtam magam. – Én... Azt hiszem, nem ítélem el miatta – tettem hozzá gyorsan, pont olyan meggondolatlanul. – Erősen érzek a dologgal kapcsolatban, magával kapcsolatban, de azt nem tudom, hogy ez pozitív vagy negatív-e.
Egyszerűen nem volt fair, hogy ilyen könnyedén kihúzta belőlem a dolgokat. Ha nem tudtam volna jobban, azt mondom, maga a szedukció volt az Áldása; így azonban mindent a szemeire fogtam. Meg az illatára. Miért nem lehetett izzadtságszagú és sörpocakos, mint a többi férfi?
– Ha nem fog bántani... Akkor mit tesz? Nem fog csak úgy elengedni, ugye? – kérdeztem reménykedve, gyorsan és sután törölve meg a szemeim. |
A gondolat, hogy valaki járt a szobámban egyszerre tett dühössé, és ijedté. Az utóbbi már nem pulzált bennem olyan erővel, mint abban a percben, amikor konstatáltam a behatolást, de csak azért nem, mert a fürdőszobai rejtekhely érintetlen maradt, és ez kizárta a régi ismerőseimet az elkövetők sorából – azonban nem lehettem teljesen nyugodt. A fiók, amelyben a Bibliámat és a pisztolyomat tartottam, szintén nem úgy állt, ahogyan hagytam; Ha pedig valaki megtalálta a fegyvert az azt jelenti, hogy előbb-utóbb magyarázkodnom kell. Utáltam magyarázkodni, mert az ítélkezéssel jár. Azt reméltem, hogy legalább a Menedékházban megmenekülhetek ettől.
Volt a múltamban egy ocsmány, sötét folt, amelyet mindennél jobban igyekeztem elrejteni – volt idő, amikor megpróbáltam úgy tenni, mintha nem létezett volna, mintha csak egy rémálom keltette képként élne a fejemben, amelyet könnyűszerrel lehet kitörölni. Egy ártatlan, bűnös lélek voltam, az életem tele volt igazságtalansággal. A rossz döntéseim után végül a magányt választottam, és egészen ideáig menekültem előle. A múlt legnagyobb hibája azonban az, hogy legváratlanabb pillanatban üti fel a fejét, és köszön rá az emberrem emlékeztetve a szörnyűségekre, amelyeket elkövetett. Űzött vadként csaptam be egy újabb fiókot a helyére.
A düh gyorsvonatként száguldozott az ereimben. Általában igyekszem higgadt, és hűvös maradni, de a gondolat, hogy valaki benyomul a felségterületemre, és kutakodott utánam olyan haragot indított útnak bennem, amelyet évek óta nem éreztem. Ezzel az átkozott méreggel indultam keresztül a szobán, hogy felrántsam a szekrényajtót, ahol mint kiderült, bujkált valaki. A lány rám vetülő őzike tekintetétől megmerevedtem.
Az Adria kékjét véltem felfedezni a riadt szempárban. Hosszú másodpercek erejéig pásztáztam az íriszpár hullámait, mielőtt még megragadtam volna a karját és a székre nem ültettem Őt. A kérdésemre csak hebeget-habogot, mintha a szavak félúton elvesztek volna a torkában, utána pedig egy hihetetlen történettel állt elő a termeszekről.
Szemem résnyire szűkült, ahogy a szavait hallgattam. Továbbra is előredőltem, a kezemmel megtámaszkodva a szék hátlapján. Szapora lélegzete csiklandozta az arcom, csak néhány centi választott el bennünket egymástól, amely egy másik szituációban talán még számomra is zavarba ejtő lett volna.
- Azt hiszem, hogy a szobámban nem áll fenn a veszélye annak, hogy a nyakamba szakadjon egy rakás szalma, signorina - húztam fel a szemöldököm. A lány zavartsága nem lepett meg, én is zavarban lettem volna, ha rajtakapnak, hogy valaki más szekrényében bujkálok, de annál sokkal okosabbnak látszott, hogy olyan kifogással álljon elő, amelynek se eleje, se vége; Ez egy kicsit elkeserített. Jobb szerettem, ha az emberek őszinték velem.
- Dei viae investigabiles sunt… Isten útjai kifürkészhetetlenek, Miss Garfinkle - fűztem hozzá gondolataimat a szavaihoz. Nem tartott sokáig, hogy beazonosítsam a kisasszonyt, hiszen a Menedékház létszáma „elenyésző” volt, ráadásul a főnökasszony növendékeire szerintem mindenki egy kicsit jobban odafigyelt. – Néha különleges módszereket választ a büntetésre – tettem hozzá, talán egy kicsit fenyegetőbben annál, mint ahogyan azt kellett volna. Tekintetem meredten fürkészte az arcát, állkapcsom megremegett a belső indulattól, hogy vallomásra késztessem, és akkor…
Akkor sírni kezdett. Minden férfiben feltámad a bűntudat, ha egy nőt sírni lát. Skylar Garfinkle abban a pillanatban törékenyen és csábítóan ártatlan volt. Egyik kezemmel elengedtem a támlát, és megremegve egy pillanatra, mintha egy törékeny porcelánbabát készültem volna megérinteni, a szabad kezemmel felemeltem az állát, és bele gyönyörködtem az arcába, és hacsak nem fordult el, ujjammal óvatosan végigsimítottam a járomcsontján, hogy letöröljek egy sós gyöngyöcskét az arcáról. Nem tudatos dolog volt, ösztönszerűen cselekedtem, tele lelkiismeret furdalással – abban a pillanatban nem számított, hogy a lány volt az, aki betört a szobámba, csak az bántott, hogy én voltam, aki megríkatta.
- Fél tőlem, Miss Garfinkle? – kérdeztem kiszáradt torokkal, még mindig finoman cirógatva a járomcsontját. Nem voltam biztos abban, hogy hallani akartam a választ. - Ne félj, nem bántalak – súgtam gyengéden, mint egy ígéretet, visszaváltva egy közvetlenebb hangvételre. – Miből gondolod, hogy tudnálak? – tudakoltam, de a kihúzott fiók már megadta a választ. A kutakodás közben megtalálta a fegyveremet, ami megrémítette, és elhitette vele, hogy szörnyeteg vagyok. Nem tudtam mit mondani. Vártam, hogy Ő szólaljon meg először, de előbb hátrébb léptem, hogy ki tudjon lépni a közelségemből, ha zavarónak érezné. |
Riadtan, szinte lassítva figyeltem, ahogy Sean egyszer csak eltűnt a padlóban. Kínzóan hosszú másodpercekig tátott szájjal meredtem az üres foltra, ahol korábban Vöröske volt. Valahonnét az agyam zsibbadt mélyéről egyszer csak szinte ordított két szó: itt hagyott. Sean itt hagyott engem! Egyedül maradtam! A maffiózó-Adonisz-mentor pedig észrevette, hogy valami nincs a helyén; azt hittem, elájulok.
Te jó ég, hát én itt fogok megdögleni! Nagyon, nagyon csúnya halál ez, bár lehetne rosszabb; azért nem sokak vére borított Dolce & Gabana ingeket. Vajon nehéz kimosni belőlük a vért? Biztos voltam benne, hogy Rueda tudja. Abban is biztos voltam, hogy nagyon hamar meg fogom tudni, bár lehet, hogy nem hallom/látom majd a választ, mert halott leszek. Azok meg nem túl élénk fickók.
Minden eddig elfojtott pánikom most kezdett előretörni, mint egy elszabadult kombájn a kukoricamezőn; most, hogy egyedül maradtam, szinte teljesen lebénultam a félelemtől. Na, nem mintha abban bíztam volna, hogy Sean majd megvéd, mint ahogy azt nem is tette; magas a srác, de annyira veszélyes, mint egy kisbaba csörgővel. Bár avval legalább fejbe lehetett volna vágni a másikat...
Még mindig azon gondolkodtam, hogy vajon honnan szerezhetnék verekedős-csörgőt, illetve árulnak-e buzogány-kivitelben, amikor hirtelen kinyílt a szekrény ajtaja. Ahogy a mentor ott állt előttem, és hátulról megvilágította a fény, egy pillanatra meg is feledkeztem a félelemről, és megint a római hősábrázolások jutottak eszembe. Aztán elszakítottam a szemem az alakjáról, és a szemébe néztem, de nem kellett volna – nem tudom, mit láttam a feketére sötétedett tekintetében, de nem volt megnyugtató.
Fájdalmasan felnyögtem, amikor megragadta a karomat, de szinte rongybaba módjára hagytam, hogy a székre ültessen, ahonnét hatalmasra tágult szemekkel pislogtam vissza rá. Amikor közelebb hajolt, legszívesebben felpofoztam volna magam; nem csak azért, mert hülye voltam, amiért pont egy maffiózó szobájába törtem be, vagy mert csalódtam magamban, amiért nem tudtam használni a képességem, amikor a legjobban kellett volna. Főleg azért, mert még ebben a helyzetben is fölém kerekedtek a hormonjaim, és egyre csak a járt a fejemben, milyen férfias illata van. Vajon a tusfürdője miatt, vagy arcszeszt használ? Nem most kellett volna megkérdeznem.
– Én? Hogy mit? Itt?... Hogy én? – dadogtam döbbenten. Sosem dadogtam még korábban. Gáz voltam, tagadhatatlanul. – Én, hát, izé... Tetszik tudniiiii... – Kétségbeesetten szakítottam el a tekintetem az övétől, és lázas kutatásba kezdtem valami kifogás után. Aztán megláttam a sok fa bútort...
– Termeszek! – kiáltottam fel, mintha valami zseniálisat mondtam volna. Ha nem is heuréka pillanat volt, reméltem, hogy nyerek magamnak egy kis időt vele a halálig. – Elszabadultak a termeszek. Mindenhol ott vannak, a kis nyomik, és felzabálják a fát... Egy ilyen régi házban, ahol minden fa, képzelheti, mennyire veszélyesek! Kész természeti katasztrófa! A Papóéknál is bepofátlankodtak, szétszedték a mennyezetet a pajtában, aztán mikor Billie Ray nagybácsikám esküvője volt, az egész a násznépre szakadt, a szalmával együtt. Mary nénikém persze azt mondta, hogy Isteni üzenet volt, amiért bűnben él, de hát lássuk be, ez azért még nem ok arra, hogy szalma szakadjon a fejünkre, nem? – nevettem fel erőltetetten, és elkövettem egy újabb hibát: a férfi szemébe néztem, és egyszerűen elvesztem benne, mint pillecukor a forrócsokiban. – Mert hát, tudja... Isten olyan... Irgalmas... Megbocsájtó...Meg... Jófej...
Hatalmasat nyeltem, hogy szinte már fájt is. Tudtam, hogy ez a magyarázat lepkefing, nem életmentő öv. Vajon Sean értesítené Irist? Tudtam, hogy azt mondta, nem szabad szólnunk, meg hogy idegesítem, de emberbaráti szeretetből csak nem hagyna itt megdögleni, ugye? Vajon mennyi idő, mire ideérnek? Kihúzom addig?
Csak akkor éreztem meg, hogy a szemem megtelik könnyel, mikor már elhomályosodott a látásom. Nem értettem saját magamat se – egy Garfinkle nem sír mások előtt! És mégis, azok az átkozott sós cseppek ott égették a szememet, mintha amúgy nem lett volna elég bajom.
– Kérem, ne bántson... – motyogtam végül olyan halkan, hogy talán nem is hallotta. Az ajkam megremegett, ahogy erőt véve magamon próbáltam nem elpityeredni, mint egy óvodás. |
Fáradtan dörgöltem meg az orrnyergemet, miközben becsuktam magam mögött a szobám ajtaján. A kulcscsomómat a telefonnal együtt az ajtó mellett álló asztalkára tettem - ekkor még nem tűnt fel, hogy valami nincs rendben a szobámban, és néhány dolog nincs a helyén, ahol egyébként lennie kellene.
- Il signore, mi aiuti - sóhajtottam, miközben elmém elzárt falai mögött egyre csak az zakatolt, hogy Caprice is egy közülünk; márpedig Keresztapám beszámolója alátámasztotta. A gondolat megrémített, de ha az Úr így döntött, akkor ennek így is kell lennie. Isten soha nem ró ránk nagyobb terhet annál, mint amennyit el tudnánk viselni.
Kiropogtattam a nyakam, majd áthúztam a fejem felett a fekete atlétámat - edzeni ilyenekben szoktam, mert sokkal kényelmesebbek, mint a vasalt ingjeim. Egy laza mozdulattal hajítottam el a ruhadarabot, ami a résnyire nyitott szekrényajtó előtt landolt. Félmeztelenül indultam meg a komódom felé, hogy magamhoz vegyek egy boxeralsót, hogy aztán elvonulhassak a fürdőbe zuhanyozni. Úgy két lépést tehettem meg, amikor észrevettem a Bibliámat az ágyon. Összeszűkített szemekkel indultam meg az ágy felé, amelyen mintha a takaró is össze lett volna túrva. Egészen biztos voltam abban, hogy eltettem a könyvet, és az ágyamat is eligazítottam, mielőtt elmentem volna. Valaki járt itt, dördült a fejemben a felismerés. Sötét szemeim azonnal árulkodó nyomok után kezdtek kutatni; Ekkor tűnt fel, hogy a fiókok sem rendezett sorban állnak, az egyikből még egy fél pár zokni is kilógni látszott.
Az nem lehet, hogy itt... Hogy Ők... Itt, dübörögtek a szavak a fejemben egyre hangosabban.
Dühösen vágtam át a szobán, és olyan lendülettel csúsztattam a helyére a dobozt, hogy az egész szerkezet beleremegett. Aztán eszembe jutott a legféltettebb kincsem, ami odakint akár az életbiztosításom nevet is viselhette volna. Úgy vetődtem be a fürdőszobába, mintha üldöznének. Az ottani rejtekhely teljesen érintetlennek tűnt. Megnyugodtam. Ha Ők lettek volna, akkor a kis fekete kütyü már nem lenne meg.
Visszatértem a szobába, szúrós szemmel pásztázva át minden zugot. Ekkor, mintha motoszkálást láttam volna a szekrényben. Két lépéssel a bútor előtt teremtem, hogy felrántva az ajtaját szembe találjam magam egy riadt, tiszta, kék szempárral. Hosszú másodpercekig elvesztem az Adria hullámaiban, mielőtt még megszólaltam volna.
- Beszélgessünk, la mia bellezza - közöltem az érzékeny pillanathoz képest fagyosan, majd megragadva a lány karját kihúztam a szekrényből és egy határozott mozdulattal a legközelebbi székre ültettem. A két kezemmel megtámaszkodtam a vállai mellett a támlán, elég közel ahhoz, hogy érezzem szapora lehelletét az arcomon, és az orromba költözzön a bőréből áradó nyári illat. - Mit keresel a szobámban? - általában magázódni szoktam a növendékekkel, de most a vörös köd elöntötte az agyam. |
 Éppen valami elmés visszaszóláson agyaltam, amikor meghallottam a kulcszörgést, és hanyatt-homlok menekülve az ágy alá vetődtem. Ha egy kicsit gondolkodtam volna, talán eszembe jut, hogy tulajdonképpen csak egyet kellett volna lépnem, és máris kint vagyok a folyosón, biztonságban, de abban a pillanatban elfelejtettem, hogy tulajdonképpen az én Áldásomat az ilyen helyzetekre tslálták ki.
Így az ágy alá szorultam, és lélegezni se mertem, nehogy meghallja a padre. De amúgy se ment volna levegő a tüdőmbe, mert amikor belépett, éppen a Keresztapával beszélt. Azt hittem, ott rögtön kidobom a taccsot. De szerencsére az elképedésem felülírt minden testi funkciómat, így csak a fejem kékült az oxigénhiánytól, és rémülettel teli csodálkozással bámultam vissza a szekrényben bujkáló Sky-ra.
Sosem voltam jó Activity-ben, így nem tudtam bűntársam szájáról olvasni, a mutogatását meg még annyira sem értettem, így beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy azt akarja elmagyarázni, hogy a Biblia az ágyon maradt. Basszameg! Megpróbáltam belőni, hol lehet az a rohadt könyv, és felnyúltam, keresztül az ágyon, de a kezem csak a paplant markolta meg. Tapogatózni nem mertem, ezért gyorsan visszahúztam a karom, és újból felnyúltam.
Ekkor mondott unalmast a képességem. Éreztem, hogy süllyedni kezdek, bele a padlóba, az az istenverte Biblia meg még mindig ott volt az ágyon. Akárhogy is próbáltam koncentrálni, nem ment. Valószínűleg azért, mert a padre itt volt a szobában, és bármelyik másodpercben lebukhattunk. A következő másodpercben átzuhantam a padlón, egyenes az egy emelettel alattunk lévő szobába. Nagyot koppantam, és még egy ideig nem mertem megmozdulni, csak a plafont bámultam, abban reménykedve, Sky valahogy megússza ezt az egészet. Úgy éreztem, cserben hagytam.
Sean balra el |
– A Jancsi és Juliska a kedvencem – rebegtettem meg a szempilláimat Sean felé élcelődve, majd még hozzátettem: – A tyúkocska halálát viszont hagyd ki. Azon mindig elsírom magam.
Igazából valami hülye stikk folytán tényleg belegondoltam, mi lenne, ha Sean átjönne hozzám az éjszaka közepén mesét olvasni. Judith valószínűleg rövid időn belül mindkettőnket belefojtott volna a kakaóba.
Aztán nyílt az ajtó... Én pedig olyan gyorsan futottam a szekrényhez és bújtam be a felakasztott ingek közé, hogy még magamat is megleptem. Magamra húztam az ajtót, de egy kis nyílás maradt az ajtószárnyak között, ahonnét pont ráláttam az ágyra, meg az alatta lévő Seanre. Ekkor kezdett bennem is kattanni valami: ez egy valószínűsíthető maffiózó szobája. Bent vagyunk a szobájában, és ő most visszajött! Meghalunk! Lélegzetvisszafojtva hallgattam, ahogy Rueda belép a szobába.
Keresztapa?! – tátogtam az ágy alá bújt Seannek ijedten. El sem tudtam hinni, hogy ez most komolyan megtörténik. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, az fog lebuktatni; igyekeztem annyira a szekrény sarkába kuporodni, ahogy csak tudtam. Megpróbáltam lekicsinyíteni magamat, de ahhoz nyugodtnak és összeszedettnek kellett volna lennem, és ha valami, hát, ezek nem voltam abban a pillanatban. Egyre türelmetlenebb lettem, ahogy újabb és újabb próbálkozásaim fulladtak kudarcba – aztán megláttam valamit az ágyon, valami feketét és vaskosat. A Biblia volt az; elfelejtettük visszatenni.
Eszeveszettül kezdtem mutogatni felé.
A könyv! A könyv, ott maradt a könyv!
Igazából nem tudom, mit vártam, hogy Sean majd átnyúl az ágyon, és leveszi... Csak azt tudtam, hogy marhára de le fogunk bukni. Kételkedtem benne, hogy itt akármi haszna is lenne női bájaimnak. Főleg azért, mert nincsenek. |
Különösebben nem volt kimerítő az aznapi edzés Ashley Moon-Moonnal. A fiú mint általában, most is csendes, és rosszkedvű volt, de kötelességtudóan megtett mindent, amit kértem tőle. Igyekeztem közelebb kerülni hozzá, hogy ne csak Mentorként, hanem támaszként tekintsen rám; Azt akartam, hogy a növendékeim lássák, hogy olyasvalaki vagyok, akiben megbízhatnak.
Miután útjára engedtem a fiút magam is belekezdtem a szokásos testi és lelki edzésembe. Először futottam néhány kört a kastély ösvényein, majd levezetésként leültem a tó partjára, és az olvasómba kapaszkodva elmondtam a mindennapi áhítatott vezekelvén az aznapi és az évekkel korábbi bűneimért. Ave Maria, piena di garzia, il Signore Č con te…
Némileg nyugodtabb lelkiismerettel indultam vissza a kastély felé, amikor megcsörrent a telefonom. Ránk, mentorokra is vonatkozott az elektronikus és telekommunikációs eszközök használatát tiltó szabály, de a főnökség egy kicsit rugalmasabban kezelte, ha időnként hazaszóltunk az otthoniaknak, hogy élünk még. Xavier keresztapám hívott, aki legkisebb húgom, Caprice miatt aggodalmaskodott. A lány mindössze 17 éves volt, egy kamasz, aki minden erejével lázadt az általa elnyomásnak nevezett anyai szeretet ellen, még Adriana húgom sem tudott rá hatni, aki maga volt a türelem, és a báj. Silvano számtalanszor megfenyegette már Caprice-t, hogy ha továbbra is dacoskodik, hozzám száműzi majd, mintha valami mumus lennék, aki fenyítésre alkalmas.
Most pedig a Keresztapám viselkedett úgy, mintha én lennék a legalkalmasabb személy arra, hogy Rice – kétlem, hogy lenne még valaki, aki rajtam kívül így hívja – lelkére hassak, de én nem voltam benne biztos, hiába is bizonygatják, hogy mennyire hasonlít rám. Hatalmas sóhajok, és biztató szavak kíséretében vágtam keresztül a folyóson, lépdeltem fel a lépcsőn a Mentorok hálórészlegéig. Megállva az ajtóm előtt a zsebembe nyúltam a kulcscsomómért, miközben hümmögve hallgattam az aggasztó beszámolókat.
Csörögve, de elsőre sikerült bedugnom a kulcsomat a zárba, és elfordítanom a kilincset. Résnyire löktem be az ajtót. Már órák óta nem tudtam meghúzni flaskámat, és a nyugtalanító hírek miatt így is remegett a kezem – a kulcscsomó csattanva landolt a padlón.
- Ne aggódj, Keresztapa, én majd mindent elrendezek – guggoltam le érte. - Buona notte, signor – tettem még hozzá, és kinyomtam a telefon, miközben gondterhelt sóhajjal teljesen belöktem az ajtót, hogy belépjek a szobámba. Első ránézésre minden rendben volt. |
- A híresztelésekkel ellentétben nem medencét akartam csinálni a folyosóból - tiltakoztam Sky vádaskodására. Oké, nem a legmegfontoltabb ötletem volt elárasztani a folyosót vízzel, de néha megesik az ilyen. - Igazából fogalmam sincs, mit akartam csinálni, egyszerűen csak jól esik néha kárt okozni és másokat bosszantani.
Ennyit arról, hogy mindig rendelkezem tervvel. Oké, általában van egy A-tervem, de ennyiben ki is merültek a képességeim. Így eshetett meg, hogy céltalanul álldogáltunk egy maffiózó szobájában, és fogalmunk sem volt, igazából mit kellene kezdenünk a megszerzett infóval. Sky-nak teljesen igaza volt, hogy jelenteni kéne a dirinőnek, de kizártnak tartottam, hogy higgyen nekünk, másrészt pedig féltettem a nyomorult életemet. Sean McGee, gyáva nyúl vagy a szíved mélyén, állapította meg a kis hangocska a fejemben, majd duzzogva befordult egy sarokba, teljesen magamra hagyva.
- Egyelőre nem mondjuk el senkinek - pontosítottam. - Ha a helyzet úgy hozza, hogy nekünk biztonságosabb, ha tud valaki még rajtunk kívül erről, akkor elmondjuk. Most viszont egy kicsit jobban aggódom a testi épségünkért, semhogy fej nélkül rohanjak elmondani a dirinőnek, hogy Rueda az olasz maffia tagja minden valószínűség szerint. Addig viszek neked kakaót és felolvasom az összes Grimm-mesét, oké?
A kulcscsörgésre felkaptam én is a fejem, és teljes pánikban néztem Sky után, aki máris búvóhelyet keresett, én pedig egy nyúlugrással az ágy alá vetettem magam. |
Azt el kellett ismernem, hogy a szóhasználatom hagyott maga után némi kivetnivalót – nem is akkor, amikor fogalmazni vagy értelmezni kellett, hanem amikor hirtelen indulatból szóltam, és nem tudtam visszafogni a lelkemben élő bőrnyakút.
– Most pont az a srác szól be nekem, aki medencét akart csinálni a folyosóból? – kérdeztem vissza értetlenül. Mármint, nem azért, hogy egy medence ne lett volna jó ötlet, de ha már az ember ráveszi magát, akkor valami olyan helyen próbálja meg megoldani, ahol négy fal van, nem kettő hosszában.
Sean válaszára egyszerre ráncoltam össze és vontam fel a szemöldököm, amitől minden bizonyára úgy festettem, mint valami szerencsétlen, nagyra nőtt óvodás.
– De hát...! – Aztán inkább feladtam. Nem azért, mert egyébként könnyen feladnám a dolgokat, de valahogy éreztem, hogy ez nem alkalmas időpont ennek megvitatására. Egyelőre kénytelen voltam elfogadni Sean álláspontját arról, hogy titkolnunk kell a dolgot, később pedig ráérek meggyőzni az ellenkezőjéről.
– Jó, legyen igazad – sóhajtottam végül. – Nem mondjuk el senkinek. De cserébe vállalod, hogyha poszt-traumatikus stresszt szenvedek, akkor te hozol nekem kakaót éjszaka és olvasol estimesét – utaltam vissza a tegnapi beszélgetésünkre. Csak így volt fair.
Épp javasolni szerettem volna, hogy kezdjünk magunkkal valamit, amikor kintről hangokat hallottam – nehéz léptek közeledtek a folyosón, majd egyenest az ajtó lőtt álltak meg. A kulcszörgés nekem most inkább légvédelmi szirénához hasonlított, s ennek megfelelő elánnal löktem el magam az ablakkerettől. |
- Hát, ezzel nem nyugtattál meg - húztam el a számat. - Főleg nem ezzel a sikítozós résszel. Azzal tényleg lebuktatnál minket.
Oké, én sem voltam az együttérzés magasalatán, de ezt most jó volt a sokkra fogni. És amúgy is, Sky-on egyáltalán nem látszott, hogy kiborult volna. A szituációhoz képest nagyon nyugodtan viselkedett, gyanúsan nyugodtnak... Na jó, McGee, ezt te sem gondolod komolyan, pofoztam fel gondolatban magamat, amiért egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Sky már tudott az egészről, és csak bele akart húzni a csőbe. A félelem furcsa dolgokra késztetett.
Ami azt illeti, hirtelen összetákolt összeesküvés elméletem is elképzelhető volt, annyira abszurdnak tűnt. Mindenféle sci-fiben látni, hogy a kormány ki akarja használni a mutáns fajok képességeit a saját céljaikra. Akkor mondjuk a maffia miért ne tehetné ugyanezt? Szerintem eléggé hihető volt a feltételezésem.
- Jól van, Garfinkle, ezt megjegyeztem - nevettem fel a vakondpuszilgatós beszólására. Azon már meg sem lepődtem, hogy a vállamat kezdte ütlegelni, de nem tiltakoztam. Biztos így adta ki a feszültséget magából, vagy mi. - Olvasod valahol ezeket a hülyeségeket, vagy maguktól jönnek?
Mindkettőnknek jót tett, hogy legalább egy percre eltereltük egymás figyelmét a jelen problémájáról, ami abból állt, hogyan titkoljuk el mindenki elől, amit megtudtunk (különösen a padre elől), és hogyan ne bukjunk le? Na, ezek meghaladták a képességeimet. Kár, hogy nem szuperokosság az Áldásom, különben biztos előálltam volna valami frankó kis tervvel. Így viszont kongott a fejem, mint az üres bádogvödör.
- Nem tudhatja meg senki, amit mi tudunk - ismételtem el még egyszer, amit már korábban is. - És nemcsak a magunk védelmében, hanem az övékében is. Cipelnünk kell ezt a terhet a sírunkig - Na, itt jött volna a helye a mennydörgés-villámlásnak meg a dun-dunn-dunnn taktusnak, hogy a mondókám még drámaibb legyen, de csak madárcsicsergést és verőfényes napsütést kaptunk helyette. Hát, így jártunk. Még mielőtt túl komolyra fordult volna a helyzet, hozzátettem: - Kár, hogy egyikünk se tudja megváltoztatni az időjárást, a dörgés-villámlás nélkül ez elég gázul hangzott. |
– Megvisel – húztam fel a vállam tehetetlenül, kezeim a nadrágom zsebébe süllyesztve. – Csak még nem fogtam fel... Most vagyok a "na ne!" fázisban, aztán jön majd a tagadás, utána pedig a pánik. Adj nekem úgy egy-két napot, és sikítva ébredek majd az éjszaka közepén.
Nem először éltem már át, hogy mivel adott szituációban túlzottan hidegvérűen viselkedtem, az emberek azt feltételezik rólam, szociopata vagyok, de minimum kicsit őrült. Legyen az egy megnyert utazás, egy számomra fontos ember öröme, vagy épp egy halott rokon, valahogy nem mutattam ki semmit, még akkor sem, ha millió meg egy kérdés száguldott a fejemben, és lávaként bugyogott a felszín alatt. Olyan volt, mintha tűzfalat engedtek volna az agyamra, ami kellő ideig kint tartott aa fenyegető érzelmeket. Az efféle impulzusoknak rendszerint csak akkor adtam át magam, mikor teljesen egyedül voltam – az pedig idebent ritkán adatott meg.
– Ez...! Hm... – Először tiltakozni szerettem volna, de sajnos be kellett látnom, hogy még akár igazság is lehetett abban, amit mondott. Pont olyan képtelen ötlet volt, mint az én elméletem Moreau és Rueda kapcsolatáról, és épp ebben a képtelenségben rejlett a lehetősége, hogy valós legyen.
Lehet, hogy túl sok X-ment néztem, vagy az emberiségbe vetett hitem volt túl alacsony és negatív szemléletű, de valahogy mindig azt éreztem, hogy az egyszerű emberek nem szívesen közösködnének az olyanokkal, mint mi – ellenben például a kormány, vagy egyéb fegyveres erők... Ők hasznunkat vehetnénk, az biztos. Mi van, ha Seannek igaza volt? Mi van, ha ez nem csak feltételezés, hanem tényleg veszélyben vagyunk? Mi van, ha megtámadnak, meddig tudnánk ellenállni? Mi van, ha... Elég, Sky! Ez nem az az idő és hely, hogy pánikolhass!
Ezekre a gondolatokra szinte arcon csapás volt Sean kötözködése.
– Hogy a vakond puszilgassa a homlokod, McGee! – csaptam rá a vállára; aztán még egyszer, meg még egyszer. Minden próbálkozásom ellenére sem tudtam letörölni a megkönnyebbült mosolyt az arcomról. – Én itt épp kedves vagyok, te meg... Grr! Tudod, mikor mentem én meg a hátsód. Téged is inkább a Nap keltett volna ki, te Pulykatojás...
Félig-meddig hisztim-hőbörgésem ellenére sem voltam mérges, ideges vagy ingerült. Igazából még meg is nyugodtam. Durcásan fontam össze kezeim a melleim alatt, és tüntetőleg elfordulva Seantől néztem ki a parkra. Valahogy minden olyan fényes, zöld, meg élő és boldog volt, hogy a pisztoly képe halványulni tetszett. Mintha ott sem lett volna, vagy komolytalan lenne, mint egy vízipisztoly.
Kifújtam a hajam a szememből, úgy figyeltem a végtelennek tűnő erdőt. Lehet, hogy nem ártott volna levágatnom, vagy ilyesmi...
– Szerintem valakinek mégis szólni kéne – mondtam végül, de mielőtt Sean szólni tudott volna, folytattam. – Mármint, hé, ezt csak nem tarthatjuk titokban! Még akkor is megéri, ha cserébe büntetést kapunk a betörés miatt. Inkább takarírtom le az összes ablakot, vagy fugázom újra az egész pinceszintet, minthogy tényleg a halakkal aludjak. Még ráér, de... Muszáj lenne. Valaki csak van ebben a nyavalyás épületben, akiben megbízhatunk, nem? |
Nem tudom, mikor fordult át a hangulatom kíváncsian izgatottból halálra rémültté, de egyszer csak azt vettem észre, hogy remeg a kezem. Gáz bevallani, de egy maffiózó szobájában elfoghatja az embert ez az érzés, nem? Teljesen normális még egy olyan embertől is, mint én, aki általában nagy ívből tesz mindenre, és nem érdekli semmi. De az életem igenis érdekelt, és nem akartam kukászsákba csomagolva végezni egy szép, mély, hegyi tó alján, hogy a halak vacsorájává váljak.
És ehhez az egészhez még ott volt Sky is. Aki láthatóan jobban viselte a helyzetet, mint én. Ami azért zavart. Egy egészen kicsit. Na jó, nagyon. Úgyhogy megpróbáltam én is rendbe szedni az idegzetem, és értelmes ember módjára viselkedni... Vagy, legalábbis, olyan ember módjára, akinél nem mennek el otthonról, amint kiderül, hogy a mentora egy maffiózó.
- Neked kevesebb okod van félni, Garfinkle. Ha a padre rájön, hogy valaki a szobájában járt, ki lesz az első gyanúsítottja? - A hatás kedvéért a hüvelykujjammal a mellkasomra böktem. - És ki fog a tóban a halakkal aludni emiatt? - Ismét a mellkasomra böktem.
A kintről beáramló, meleg levegő sem segített abban, hogy kitisztuljon, sem pedig a padre piája. Lehet, hogy nem ártott volna egy kicsit gondolkodni, mielőtt hülyeséget hülyeségre halmozok, de hát ez az egész egy játéknak indult. A semmibe meredve átkoztam el azt a pillanatot, amikor Sky felhozta, hogy Rueda akár az olasz maffia tagja is lehetne...
- Persze, minden király - nevettem fel idegesen. - Rajtad viszont nem látom, hogy annyira megviselt volna a felfedezésünk. Sky, felfogtad, hogy egy maffiózó cuccai között turkálunk?
Nem is tudom, mikor jött oda hozzám falat támasztani, de azért értékeltem az erőfeszítését. Mi hozhatná össze jobban az embereket, mint egy közös betörés a maffiához? A gondolatra ismét felnevettem, és csak nehezemre esett abbahagyni, de közben mintha ettől az egész távolabb kerültem volna, és csak külső szemlélőként néztem volna a saját bénázásomat.
- Ezzel magadat akarod megnyugtatni, vagy engem? - húztam fel a szemöldökömet, amikor szóba került az FBI meg hogy a padre nem tudott haszot hozni... - Mert lehet, hogy te elhiszed, amit mondasz, de semmi nem mutat arra, hogy Rueda otthagyta volna a keresztapát. Mi van, ha a maffia meg akarja szerezni magának Shelter House-t, és a padre a beépített emberük?
Mert ez is egy lehetőség volt. Hogy valamilyen különös okból kifolyólag meg akarta magának szerezni a maffia a Menedékház irányítását. És ami tegnap még vicces volt, ma már cseppet sem tűnt annak. De be kellett látnom, hogy tényleg hasznát tudnák venni a képességeimet az alvilágban, és így több esélyem volt a túlélésre. Azért ez is valami... Egy kicsit sikerült ezzel lecsillapítanom magam.
- Te így is, úgy is bevetnéd a padrénak a női bájaidat, mindegy, milyen laza vagy szoros a nyakunk körül a hurok. És még csak kérni se kellene rá - vigyorodtam el Sky-ra nézve, és vártam, hogy a karomba csípjen. |
Az, hogy még Sean sem poénkodott többé, körülbelül pontos leírást adott arra, mennyire is volt komoly a helyzet. Ha akármelyik Shelter lakónak azt mondtam volna, ilyen is megeshet, valószínűleg körberöhögnek. Mert az emberek gonoszak. És hajlamosak azt feltételezni, hogy minden más ember kétdimenziós, romantikus megtestesülése egy-egy jellemvonásnak, és csak nekik vannak igazi problémáik. Aztán csoda, ha jobban szeretem az embereknél a könyveket. Vagy a zombikat.
– McGee, te most...? – Félsz. Így akartam befejezni, de nem tettem, félig azért, mert szemtől szembe úgyis letagadta volna, félig meg azért, mert a kérdés hülye lett volna, a félelem maga meg tökre jogos. Számomra lassabban ment a helyzet feldolgozása; a szorongás csak lassanként kúszott be a bőröm alá. Idegesítő volt, mint egy szúnyogcsípés, amit nem érsz el.
Aztán a fiú azt tette, mint minden nem-társa: tagadott. Jellemző.
– Pedig már kezdtelek sajnálni – mormoltam szúrósan, majd nagyot sóhajtva csípőre tettem a kezem, úgy néztem körül a szobában. Már nem kerestem semmit; szinte vicces volt, mennyire izgatott voltam, hogy itt lehetek az elején, most meg a hátam közepére sem kívántam a helyet. És a két érzés között alig néhány perc telt el!
Elég bizonytalan voltam azt illetően, hogy mostantól hogyan kéne viseltetnem a mentor iránt. Elvégre, csak azért, mert ezeket megtaláltuk, nem lett más ember, mint eddig, nem? Segít nekünk, a növendékeinek, hogy aztán visszakerülhessünk bürokratikus társadalmunk vaskarmai közé. Megváltozik az ember a jelenben attól, hogy új dolgok derülnek ki a múltjáról? A válasz alapvetően nem lett volna, de az a bizonyos múlt ott feküdt az alsógatyák között, megtöltve... Így már inkább igen volt.
Annyira belemerültem filozofikus gondolataimba, amikért Dunham ölt volna, hogy észre sem vettem, Sean hova tűnt, csak mikor megcsapott a kinti, hűvösebb levegő.
– Izé, te... megvagy? – kérdeztem, és bizonytalan lépést tettem felé. Nem nézett ki túl jól, sőt, nem hittem volna, de szokásos hófehérségénél is fehérebb lett. Sanszos, hogy a piától, amit a mentorától/mentorától nyúlt le, nem lett jobb, de rosszabb sem.
Ajaj. Most valahogy segítenem kéne, mi? Olyan... Bajtársias-érzelmes értelemben.
Habozva és tanácstalanul álldogáltam a szoba közepén, egyedül, miközben nem annyira hű, de társam az ablakban kapott mindjárt pánikrohamot. Ez így valahogy nem érződött jónak, így lassú, tétova lépésekkel követtem, és odatámaszkodtam mellé. Ha nem szóltam volna magamra, megkérdezem, hogy "szép időnk van, mi?".
– Hé, Sean, azt azért ne jelentsük ki, hogy sorozatgyilkos – próbáltam valahogy menteni, amit még lehetett. – Mármint, mikor legutoljára csekkoltam, az FBI nem körözte, ráadásul valamiért csak kirúgták a maffiából, talán épp azért, mert nem tudott, érted, hasznod hozni...
Ha ez akart lenni a megnyugtatásom, akkor csúfos kudarcot vallottam.
– Lehet, hogy nem is gáz, ha nem iszol több olyat – mutattam a flaskára. – A végén még berúgsz, aztán mikor menekülni akarsz, bent maradsz a falban. Nem mintha degradálnám a képességeidet, vagy vissza akarnálak fogni a kibontakozástól. Nagy fiú vagy, vagy mi, eh?
És megint rájöttem, hogy borzalmasan kommunikálok. Szerencsémre mondjuk amennyire eddig láttam, Sean sem az érzelmi magaslaton született. Főleg azért, mert fiú.
– Sean, ha szorul a hurok, és úgy látod, a Don rájött valamire, akkor szólj, és megoldjuk valahogy – ajánlottam végül, valamiféle beletörődő, "mindketten megszívtuk" mosoly-szerűséggel. – Legfeljebb bevetem a női bájaimat. |
Egyre gondoltunk Sky-jal: semmiképp sem lehet ennyi pénzt törvényes úton keresni. És ha legálisan szerezte volna, miért egy sporttatyóban lenne elsüllyesztve? Nem, ez nagyon nem volt frankó. De, mint sok csóró kölyköt, engem is magába szippantott a sok csinos zöldhasú látványa. Legszívesebben belehemperegtem volna, és pénzangyalt csináltam volna, de a döbbenettől nem igazán tudtunk mozogni egy darabig cinkostársammal.
- Nem szólunk senkinek - mondtam határozottan. - Főleg nem Miss Dashwoodnak. Nekem amúgy sem hinne, eléggé leírtam már magam nála, neked meg azért nem hinne, mert velem voltál. És amúgy is, nem tartaná helyesnek, hogy mások szobájába törünk be. Még a végén mi kapnánk büntetést azért, emrt kiderítettük, hogy egy veszélyes bűnözővel élünk egy fedél alatt... Sőt, az is lehet, hogy a dirinő tisztában van a padre múltjával. Ki tudja?
Már egy egész bűnszervezet képe kezdett lebegni a szemem előtt, ahogy a pénzt visszatettem eredeti helyére, és reméltem, hogyha bezárom a szekrényajtót, el tudom majd felejteni mindazt, amit láttam és megtudtam. Lehet, hogy fel kéne keresnem Morcos Moreau-t egy agytakarításra, morfondíroztam magamban. Nem is tűnt rossz megoldásnak hirtelen.
- Vigyázz a szádra, Garfinkle, mert a végén még ellopom a lelked - vágtam vissza Skylar pulykatojásos beszólására, aztán folytattam a fiókok módszeres átkutatását. Nem is tudtam, mennyire fogom értékelni azt a pár másodpercnyi nevetést, miután megtaláltam a stukkert. A fekete pisztoly egy tonnás súlyúnak éreztem a mezemben, ahogy bandzsán magam előtt tartottam, és csak az kattogott a fejemben, hogy ezzel a padre már tutira kinyírt valakit. Egy maffiózó gyilkos fegyverére került az ujjlenyomatom. Teljes pánikban beletöröltem a pólómba, aztán visszasuvasztottam oda, ahol találtam. Ennyire azért nem vagyok fasza gyerek.
- Nem olvastam a Bibliát, de én anélkül is az erőszak ellen szólok - feleltem elvékonyodott hangon, de ha Sky most poénkodni mert volna ezen, nem vettem volna túl jó néven. Nem az ő kezében volt Rueda pisztolya, és nem neki kell majd ezután minimum heti háromszor a szemébe néznie, és úgy tennie, mintha az ég egy adta világon unikornisfingnyi betörés se történt volna. - Szerintem az én bucim nagyobb veszélyben van a tiédnék. A padre amúgy is pikkel rám, hát még ha rájön erre... Asszem, tuti nem fog a helyén maradni. Te meg mehetsz tanúvédelmi programba.
Nagyot nyeltem, ahogy elképzeltem a fejemet egy párnahuzatba csavarva, a testem többi részétől gondosan eltávolítva. Nem, kösz, szerettem volna élni még úgy hetven évet.
- Nagyfiú vagyok, majd megoldom valahogy - rántottam vállat, mintha nem lenne nagy ügy, hogy a mentorom egy maffiózó. Hát, pedig az volt. Marha nagy ügy. - De csak én érzem úgy, vagy tényleg kezd túl meleg lenni itt?
Magától kezdett mozogni a lábam, és miután kinyitottam az ablakot, az ágyhoz botorkáltam zúgó fejjel és üveges szemekkel, és a paplanra hajított laposüvegért nyúltam. Azt se tudtam, mit csinálok, csak meghúztam, borzongtam egyet, aztán visszadobtam az ágyra. Égette a torkomat az a lötty, amit a padre néha meghúzott, de ez volt a legkevesebb gondom most.
- Ez a cucc biztos elviselhetőbbé teszi számára, hogy vér tapad a kezéhez - jegyeztem meg még mindig a szesztől fuldokolva, könnybe lábadt szemmel. |
Kezdtem úgy érezni, hogy ezzel az egész Angelo-Adonisz-fangörcsömmel kezdtem lerombolni az eddig esetlegesen felépített, belevaló texasi kiscsaj képét. De mit tehetett az ember, ha a saját hormonjai lázadnak fel ellene önző módon? Kedvem lett volna megkérdezni, ő vajon oda van-e valamelyik női tanárért vagy mentorért, Miss Ramsay például kifejezetten aranyos volt, de aztán rájöttem, hogy ha volt is titkos szívszerelme, jobb, ha nem tudom. Nem tudnék ugyanúgy nézni utána arra a szerencsétlen nőre.
Azok után, hogy a pénz látványára Seanben is felvetődött annak lehetősége, hogy felajánlja magát Angelo szolgálatára, szinte rögtön ki is józanodtam belőle. De csak szinte.
Mit tehet az ember lánya több, mint 182 centi tömör izom, sötét bőr és szexiség ellen?
– Nem hiszem, hogy akárki is tudna erről – motyogtam döbbenten. – Mármint, azt tudják, ogy van pénze, na de hogy ennyi..? Az fix, hogy ez nem tiszta forrásból származik. Ha Miss Dashwood megtudná...
Nem folytattam, és csak részben azért, mert nem voltam biztos abban, hogy pontosan mit is csinálna az igazgatónő.
Elég volt egy pillantást vetnem a Sean által lenyúlt képre. – Látom benne a potenciált – feleltem semlegesen, miközben a leveleket forgattam a kezemben. – A helyedben meg sem szólalnék, Pulykatojás.
Nem voltam én a vörös haj ellen, sőt, tulajdonképpen kifejezetten tetszett, a szeplők pedig aranyosak voltak, de ha Adoniszt sértegeti, engem sérteget, én pedig visszaütök.
Sean válaszára egy pillanat erejéig felnéztem rá, kérdőn, de minek után őt nem nagyon foglalta le a padre családi háttere, helyette a fiókoknál kezdett matatni, magamra maradtam a kételyeimmel. Az egy dolog, hogy betörtünk a mentor szobájába, de voltam annyira önző és kíméletlen, hogy a leveleit olvasgassam kicsinyes érdekekből? Végül arra jutottam, hogy nem. Habár az ismeretlen, egzotikus hangázású név továbbra is ott kaparászta elmém falait, óvatosan visszahelyeztem oda őket, ahol találtam – aztán képen talált egy alsónadrág.
– Hát, kösz, McGee – nevettem fel, miközben két ujjam közé cseppentve felemeltem az alsót. A póló, ami elraktam, az még oké, de hogy magyarázom majd ki, honnan szereztem egy spongyabobos alsónadrágot? Aztán bűntársam hangjára sikeresen elfordítottam tekintetem a sárga förmedvénytől, hogy aztán egyszerűen lefagyjak.
Sean egy pisztolyt tartott a kezében.
Egy igazi pisztolyt.
Kétségem sem volt afelől, hogy igazi, Texasban több a fegyver, mint az ember. Apámnak is volt három; nem is a fegyver látványától ijedtem meg, hanem a ténytől, hogy az egyik mentor, akinek az okos, nagy felnőttnek kellett volna lennie, lőfegyvert tartott az alsógatyái között.
– Azannya – nyögtem ki végül, ahogy az alsót a földre dobva közelebb léptem a fiúhoz. Először kinyúltam a fegyver felé, majd valahol félúton meggondoltam magam; nem úgy tűnt, hogy Sean túlzottan ragaszkodna hozzá, de az volt az igazság, hogy én sem vágytam rá. – Nem tudom, te mikor olvastad utoljára a Bibliát, de mintha lenne benne valami, ami az erőszakosság ellen szól... Ez pedig biztos nem buksi simogatásra van.
Összeráncoltam a szemöldököm, és gondolkodva biggyesztettem az ajkam, miközben a fiókokat figyeltem. Egyszerre volt izgalmas a gondolat, hogy talán még van ott valami, és taszító, hogy ki tudja, mi.
– Tudod, eddig csak képletesen mondtam, hogy ezért talán megölhet minket Ado... Rueda, de most már kezdek komolyan aggódni a fejem épségéért – mondtam végül, lassan. – Nem azért, mintha annyira ragaszkodnék a bucimhoz, de már egészen hozzászoktam.
Annak ellenére, hogy most kissé frászt kaptam attól, amit itt láttam – ki gondolta volna a mentorról, hogy maffiózó...! Mármint, mi, de az nem volt ilyen komoly... –, nem akartam behúzott farokkal elvonulni, vagy lemondani arról, hogy a többi szobába is bemenjünk a későbbik folyamán. Elvégre, csak nem lehet mindenki maffiózó.
– Figyelj, ha én kimegyek innen, utána legfeljebb más tárgyat kell találnom tinédzserlányos, hormontúlfűtött vágyálmaimnak, de neked edzened kell vele. Évekig. Nem gondolod, hogy a végén még szagot fog...? |
Ha jobban belegondoltam, most, hogy kiderült, a padre tényleg maffiózó, átrendeződött a sorrend, kitől félek a legjobban, így Miss Dashwood csak a második helyre szorult. De ott, Rueda szobájában valahogy a sok pénz között matatva nem éreztem semmit, csak izgalmat. Édes jószagú málnabokor, hogy szerezhetett ennyi zsét a padre? Még belegondolni is szörnyű volt.
- Az is lehet, hogy csak bérgyilkos volt - motyogtam a pénzben matatva. Még mindig nem hittem el, hogy egy egész sporttáskát tömött tele vele. - Érdeklődési kört váltok, ha kiderül, hogy a padre ráadásul még homár is - Erősítettem meg Sky elejtett mondatát, és még csak egy rosszalló pillantást sem kapott tőlem. És tényleg fontolóra vettem... Mert ha egy sporttáskában ennyi pénz van, máshol is lennie kell még legalább ugyanennyi. Vagy még több. Beleszédültem a gondolatba.
- Te, ez még a Dashwoodoknál is gazdagabb lehet, ha csak úgy, egy sporttáskában ennyi lóvét képes elrejteni - suttogtam. - Titkos bankszámlák, befektetések, ingatlanok, tőkék... Sky, ez a pasas egy nehéz fickó.
Nem is vettem észre, a lány mikor állt föl, és kezdett más bizonyítékok után kutatni, úgy megbabonázott a sok zöldhasú látványa. De annyi mersz még belém se szorult, hogy egy maffiózótól pénzt lopjak, úgyhogy csak a látványukat égettem bele a retinámba, aztán nehéz szívvel összepakoltam és visszasuvasztottam a táskát a szekrény legfelső polcára.
Sky hívására megkerültem az ágyat, hogy megnézzem, mit talált még. Régi képek voltak, amin felismertem a padrét fiatalabb kiadásban, aki más, ismeretlen figurákkal volt körülvéve. Szülinapi kép, kirándulás a tengerparton, érettségi fotó... Furcsán emberinek hatott, amit sehogy se tudtam összepárosítani Ruedával.
- Ezen a képen is úgy néz ki, mint Adonisz? - kaptam el Sky-tól a padre ballagási fotóját. Na, azon a képen minden volt, csak olasz félisten nem.
- Hát... elvileg papnak készült. Lehet, hogy mégsem a maffia miatt csapták ki - vonogattam a vállam. Sky már így is túl lelkes volt, még annak ellenére is, hogy kiderült, egy maffiózó szobájába törtünk be. Ami csak egy hülye játéknak indult, most valósággá vált.
A képek nem igazán tudták lekötni az érdeklődésemet, így találomra elkezdtem a ruhásfiókokat húzigálni. Így akadtam rá teljesen totál véletlenül a padre alsógatyáira, amire amúgy nem igazán lettem volna kíváncsi. Olasz mentorok alsónadrágjainak átnyálazása sokkal inkább Sky érdeklődési körébe tartozott, mint az enyémbe, de amikor megláttam a legfelső gatyát, nyerítve felröhögtem, majd egy laza mozdulattal hozzávágtam a lányhoz egy spongyabobos boxeralsót.
- Tessék, szuvenír - mondtam még mindig nevetve, és nyúltam a következő, Snoopy-s csodáért, amikor a kezem valami hidegbe és fémesbe ütközött. A boxerek alól egy pisztolyt húztam elő.
- Nincs is jobb rejtekhelye a fegyvereknek, mint az alsógatyás fiók - állapítottam meg jó messzire tartva magamtól a stukit, hogyha elsül, ne engem találjon el. Hanem, mondjuk valami mást. Vagy valaki mást. Csak ne engem. |
Sean egyre csak kapta és kapta tőlem a csúnya, szúrós pillantásokat, először a hormonjaim, aztán a hangom, majd a fétis. Legszívesebben most is rácsaptam volna a kezére, mint tegnap az ebédlőben, de az túl nagy energiabefektetéssel járt volna, ráadásul, lássuk be: nagyrészt igaza volt.
Ugyanígy azt is be kellett látnom, hogy utolsó mondatom túl magas labda volt ahhoz, hogy egy tinédzserfiú (akinek a hormonjai szintén megértek volna egy misét) ne csapja le.
– Mutatok én olyat, amit még nem láttál, de nem lesz benne köszönet – morogtam, és hálát adtam a hajamnak, amiért eltakarta az arcom. Nincs az az isten, hogy hagytam volna vörösödő ábrázatomat elárulni saját magam, meg azt, hogy mennyi mindent nem láttam még. Nem utolsó sorban Seannek marhára nem volt köze hozzá. Ja, ez a "nincs közöd hozzá" remek érv, politikai vitán is indulhatnék vele.
Feszült figyelemmel vegyes izgatottsággal néztem, ahogy Sean elhúzza a cipzárt. – Te jó ég! – A vaskos kötegekben álló pénz látványa annyira lesokkolt, hogy még a hangom is visszaállt eredeti, mélyebb mivoltába. Nem tudtam hálás lenni érte, ahhoz túlzottan döbbent voltam.
Angelo Rueda maffiózó. Efelől szemernyi kétségem sem maradt.
...
Ez rohadt ijesztő... Mge szexi.
– Ne szórakozz velem, hát nem lehet ennyi pénze...! – guggoltam én is le a pénzágy mellé, hátha Sean képtelen rendesen számolni; a kezembe vettem az egyik köteget, ajkaimmal némán formáztam az egyre növekvő számokat, de mire a végére értem, már azt is elfelejtettem, hol kezdtem.
– Basszus, én hozzámegyek feleségül – nyögtem ki hitetlenkedve, miközben beletúrtam a halomba. Kedvem lett volna elsüppedni benne, mondjuk kiteríteni az ágyra és forgolódni. Ilyen érzés lehetett bankrablónak lenni? – Bár, ha igaz, amit feltételeztem, akkor neked kell hozzámenned. Mi az? Ennyi pénzért simán megéri.
Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy amit látok, az tényleg igaz. Bár a vicces felvetés, hogy a mentor talán maffiatag lehet, aztán ki akarják nyírni, azért jött ide, tényleg szórakoztató volt, most valahogy kezdett ijesztően... Igazi formát ölteni.
Az ereimben csak úgy száguldozott az adrenalin, ahogy nagyot nyelve körül néztem. Ha maffiózó, több nyomnak is kellett lennie, nem? Így, mint valami elfuserált Sherlock Holmes, felálltam, és az éjjeli szekrényhez léptem. A legtöbb ember ott tartaná a személyes holmikat, nem? Ahogy kihúztam a fiókot, az első dolog, ami szembe jött velem, az a Biblia volt. Valahogy gonosz dolognak tartottam volna csak úgy arrébb fötörni, így óvatosan az ágyra helyeztem, úgy kutakodtam tovább. Aztán a szemem megakadt valamin, amin megcsillant a fény.
– Hé, ezt nézd meg! – intettem magamhoz Seant, miközben magamhoz vettem a fotókat. Egyik sem volt bekeretezve, csak úgy, a la natúr fogták őket össze gemkapoccsal. Kicsit oldalvást tartottam őket, hogy Sean is megnézhesse. Családi fotók voltak, meglehetősen boldogok, főleg a mentort elnézve. Két fiatal lány, egy idősebb hölgy, illetve egy férfi volt rajtuk, mind hasonló arcvonásokkal, mint Rueda. – Úgy tűnik, mégsem a habokból kelt ki, mint Vénusz... Ezek nem lehetnek a lányai, ugye?
Na, az lett volna a pillanat, hogy fangörcsöt kapott szívem apró darabokra tör. Miközben felmutattam Seannek a képet, a szemem megint megakadt valamin: egy köteg levélen. Ugyan, ki ír már manapság leveleket? Gondolkodás nélkül húztam elő őket a fiókból, ignorálva a flaskát. Az egyik levélen még látszott az aláírás: Fabiana.
– Hűha. Lehet, hogy a végén mégis én mehetek hozzá helyetted! |
[25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az emberek nagy többsége azt hiszi, hogy a világon minden és mindenki fekete, vagy fehér – még a hívők közt is van olyan, aki saját elvakultságában nem veszi észre, hogy egy gyilkos is lehet áldozat a maga módján. Az Úr nem véletlenül vezet minket időnként téves útra, és engedi, hogy az életünk egy-egy szakaszán a Sátán terelgessen bennünket; Tesztel, és kihívások elé állít, hogy vagyunk-e annyira erősek, hogy a saját akaratunkból térjünk vissza hozzá, és Ő a tévelygésünk után is ugyanolyan szeretettel fogad vissza minket, esengő gyermekeit. A pisztoly az én bukásom jelképe volt, és emlékeztetője annak, hogy minden vétkemért meg kell majd fizetnem egyszer; Sajnos az én esetemben a megbocsájtás, és a menekülés nem volt egyszerű.
– Jó okkal, gondolom – nyeltem egy nagyot. Nem akartam belegondolni, mennyire jó volt az az ok... És azt sem szerettem volna elárulni, hogy szerintem maffiózó. Főleg azért, mert valószínűleg igaz. – N-nézze, én Texasból jövök, ott több a fegyver, mint az autó. Az apámnak is volt három, és megtanított lőni velük. Nem újdonság a látványuk; inkább azért ijedtem meg, mert nem értem, itt miért van. Mármint... Ez Menedékház, nem? – pislogtam fel rá értetlenül. – Mitől fél itt? Vagy még inkább, kitől?