|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.17. 15:30 - |
Ashley Moon-Moon és Ezra M. Hill |
[3-1]
 Valószínűleg szerettem volna a korán kelést, ha a korán úgy dél-egy óra körül téblábolt volna. Van az az aprócska hátulütője a képességemnek, hogy egész nap pörgök, le sem fekszem éjfélig, de utána szükségem van legalább tizenegy óra alvásra ahhoz, hogy újra kezdődhessen a napom. Az a gond azonban fennáll, hogy az itteniek komolyan vették a reggeli időhöz kötését, így általában kénytelen voltam nyolc előtt tíz öt perccel felkelni, lerohanni az ebédlőbe, felfalni a maradékot, és utána visszaaludni, mintha mi sem történt volna.
Most is ezt terveztem.
Aztán a külvilág beleszólt a terveimbe.
Az ajtón kopogást először igyekeztem kizárni, és a fejem fölé húztam a takarómat, úgy azonban elég hamar majd' megfulladtam a hőségtől, az illető pedig nem óhajtott távozni.
Nem szerettem a reggel kelő embereket.
Sem a reggeleket.
Sem az embereket.
Nagyot, nyűgöset morranva rúgtam le magamról a takarót, melyben két másodperccel később hanyatt is estem. Fájó könyökkel, csipától félig összeragadt szemekkel, morcosan összeráncolt szemöldökkel nyitottam ajtót, fekete trikóban és szürke rövidnadrágban. Bár magamoz képest lassú voltam reggel, másokhoz képest még így is gyorsan dolgozott az agyam; rögtön felismertem a lányt. De nem örültem neki. Kétkedve, egy téliálomból felébresztett mormota kedvességével néztem végig Grace Alflatton. Mosolygott – sosem szabad azokban bízni, akik hétfőn tíz előtt mosolyognak.
– Nem – közöltem, mielőtt még akármit is mondhatott volna. Már mozdultam volna, hogy rácsukjam az ajtót, hagyjon békén, még túl korán vagy ahhoz, hogy utáljak másokat, amikor észrevettem, hogy az ajtó egyszerűen nem akar csukódni, hiába rángattam őrült módjára. Valószínűleg beakadt valami a zsanérok közé... Nagyot sóhajtva fontam össze a karjaim a mellkasom előtt. – Nem adok pénzt a jehova tanúinak, és macskát sem akarok. |
Indiánszökdelésben közelítettem meg a négyes számú fiúhálót, közben azért néhányszor körbenézve, nem-e jön erre valamelyik tanár vagy mentor, mert még a végén rám fogják, hogy erkölcsileg teljes mértékben elromlottam, amiért a fiúszobák közelében flangálok. Persze, erről szó sem volt, s Isten, valamint a szembejövők a megmondhatóik, nem egy szál törölközőben keltem útra, hanem normálisan fel voltam öltözve: spagetti pántos kék felső, hozzá pedig egy fekete szoknyában virítottam.
A kezeimet dörzsölgetve torpantam meg az ajtajuk előtt, aztán ráhunyorogtam a névtáblákra: Ashley Moon-Moon és Ezra M. Hill.
– Ezra? – vakartam meg tanácstalanul az orromat. Jó, na, viszketett, allergiaszezon van! – Fura egy név – állapítottam meg magamnak, illetve a sarokban ülő pókhálónak (vajon a pókbarátom ott tanyázik?). – Na, mindegy, amúgy se őt keresem – vontam vállat, s még mielőtt bekopogtattam volna, végigsimítottam a lófarokba felfogott a hajamon, nehogy néhány elálló szál abszolút őrültté tegyen, még mielőtt bebizonyíthatnám, hogy tényleg annak születtem.
Mr Moon-Moon nemrég ünnepelte a születésnapját – vagyis, néhány napba beletelt, míg rájöttem, de hé, a késést a szőkék a szőkeségükkel ki tudják magyarázni! –, s látván, hogy nagyjából mindenki magasból pottyant rá, úgy döntöttem, én csak azért is felköszöntöm.
Bár, lehet, hogy ez neki inkább gyásznap, mert akkor áldották meg ezzel a különös névvel, és valószínűleg rám borít… valamit. Jobb esetben, még idejében sikerül elszaladnom a szándéka elől. |
Ashley Moon-Moon és Ezra M. Hill |
[3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Valószínűleg szerettem volna a korán kelést, ha a korán úgy dél-egy óra körül téblábolt volna. Van az az aprócska hátulütője a képességemnek, hogy egész nap pörgök, le sem fekszem éjfélig, de utána szükségem van legalább tizenegy óra alvásra ahhoz, hogy újra kezdődhessen a napom. Az a gond azonban fennáll, hogy az itteniek komolyan vették a reggeli időhöz kötését, így általában kénytelen voltam nyolc előtt tíz öt perccel felkelni, lerohanni az ebédlőbe, felfalni a maradékot, és utána visszaaludni, mintha mi sem történt volna.
