|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.17. 15:30 - |
Renda Clark és Annabeth Reyes |
[27-8] [7-1]
 Feleszmélni és sokkot kapni se volt időm, megragadta a fiút a felsőjénél fogva, és úgy próbálta kitessékelni. Az utóbbi először lebámult Beth kezére, aztán annak tulajdonosára, végül hunyorogva szemügyre vette az ablakot is.
- Kösz az ajánlatot, de mára már kimerítettem a repüléslimitemet - mondta sajnálkozó arccal, és tett hátra egy lépést, valószínűleg azzal a céllal, hogy pofontávolságon kívülre essen.
Beth válaszára felvonta a szemöldökeit, majd hitetlenül felröhögött, és nem tudni, hogy a lány fenyegetésére vagy sem, lassan araszolni kezdett az ajtó felé.
Persze, az se kerülte el a figyelmemet, hogy mindeközben nevetőráncok gyűltek össze a szemei sarkában, ami jelezte, hogy magában jól szórakozik Annabeth pattogásán és egy pillanatig se vette komolyan a fenyegetőzését.
Hátrahőköltem a szobatársam szóhasználatán; egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon milyen lehet egy Beth-féle barátság, hogyha az alapokat így rakjuk le, viszont engedelmeskedtem végül, és egy ugrással az ablaknál termettem, hogy azon nyomban bezárjam az ablakot, egyáltalán nem fennakadva az utasítás formáján. Habár, a produkció közben kétszer is majdnem odacsuktam a hajamat, vagyis azokat a tincseket, amelyek kiszabadultak a lófarokba felfogott frizurámból, azonban sikeresen teljesítettem a küldetést.
Mire visszafordultam, Eiffel-torony az ajtó küszöbén állt, hasonló arckifejezéssel, mint az előbb, egyedül Beth vádjára hőkölt hátra összeráncolt homlokkal, majd kényelmesen nekitámaszkodott az ajtófélfának a vállával, úgy válaszolt.
- Bocsánatáért esedezem, kisasszony, amiért sokszoros csalódást okoztam Önnek. A gyakorlatlanságom bizonyára a lovagiskolában nyújtott csúfos kudarcaim miatt lehet, de a lovam éppen dízelt tankol magába, és a dízel meg a rózsacsokor volt - tárta szét a karjait "ez van" stílusban. - A benyitásban pedig egyetlen érzelem vezérelt: a fáradtság. Lehet, hogy éppen emiatt olvastam a - itt kilesett az ajtóra felrakott névtáblákra - Renda Clark helyett Adrian Thomsont.
Gyanakodva mértem végig a srácot; gyakorlatilag üvöltött róla, mennyire nincs frászban a helyzettől, eközben pedig olyan lazán nem vett rólam tudomást, hogy azt külön óra kereteiben tanítani kellett volna. Ráadásul egyből úri modorban szólalt meg, amitől a hideg rázott a kellemetlen emlék miatt, de egyben muszáj volt elismernem, hogy legalább Thomsonon látszott, nincs ki mind a négy kereke.
Ezt pedig igazolja az, hogy látszólag - ismétlem, látszólag - meg se ijedt Annabeth azon viselkedésétől, amelytől én már régesrég Alaszkába deportáltam volna.
- További jó pizsipartit, lányok - szólalt meg újra Adrian. - És ne felejtsétek el becsukni az ablakot, remélhetőleg belülről, ne kívülről - tette hozzá a nagystílű bölcsességet, és már éppen lelépett volna, mikor kitörtem az addigi popcornt zabáló néző szerepből.
- Állj! - ordítottam el magam. - Meg, légy szíves - mondtam normál hangerővel, amint felbukkant Adrian feje az ajtórésnél. - Kéne... kéne egy kis segítség - böktem ki végül, előre tartva Beth reakciójától. |
 Egy valamit azért le kell szögeznünk már rögtön az elején mielőtt még bárki bármi mást is gondolna: nem ismertem túlságosan jól Rendát. Nem mondhatnám el magunkról, hogy olyanok lennénk, ami már barátságnak számít. Nem mondhatnám el azt sem, hogy nem szeretek gúnyolodni vele, de azért segítek neki, ha kell. És azt sem mondhatnánk el, hogy Renda szuperhős lenne. Mert persze, ebben az iskolában mindenkinek vannak szuperképességei, meg mit tudom én, de biztos nem ő rakta oda azt a képet. Ez 100%.
Kezemben a hajvasalóval megfordultam azzal a szánt szándékkal, hogy én akkor most majd jól kitöröm az ablakot és meglesz a kép, amikor Renda úgy döntött elege van az életéből és leveti magát az ablakból. Na, nem, azt már nem, nekem nem kell új szobatárs, őt is alig bírtam megszokni aztán most... épp az ablak felé rohantam, hogy megállítsam Rae lezúgását.
- MICSINÁLSZ?! - Nyújtottam volna a kezem, hogy fel és behúzzam az ablakon, amikor hirtelen a semmiből feltűnt egy srác és ő ráncigálta vissza Rendát. Hunyorogva mértem végig szobatársam megmentőjét, aztán a kis csevejük után nemes egyszerűséggel megragadtam a gyerek pólóját és az ajtó irányába fordítottam.
- Ott lehet kimenni. De ha nagyon ragaszkodsz, itt is - ujjammal az ablakra böktem, jelezve, hogy tűnjön el innen, mert allergiás vagyok a cuccaimra, senki más ne nyúljon hozzájuk rajtam és Rendán kívül. De ő is csak akkor, ha nagyon muszáj.
- Kincset - megrántottam a vállam a kérdésére, továbbra is Rae és a gyerek között állva, karjaimat összefontam és úgy emeltem rá a tekintetem. Fel kellett emelnem a fejem, igen, magasabb volt nálam, de ez egy kicsit sem tántorított el a valódi célomtól: kipaterolni innen a lehető leggyorsabban.
- Ajánlom, hogy elhagyd a szobát három másodpercen belül, hacsak nem akarsz te is kint lógni az ablakban, mint az előbb a - itt egy pillanatra megakadtam - barátnőm - furcsa volt kiejteni ezt a szót a számon Rendára utalva, de hát, ha ettől a srác előbb elhúz, az nekem csak jó. Tettem egy lépést felé jelezve, most már igazán leléphetne, közben fél szemmel figyeltem arra is, hogy a szél ne szippantsa ki a szobatársam. Az kéne még csak ide.
- Te meg csukd már be, kivisz a huzat - a kérést már Rendának címeztem, és igen, szépen kértem, csak a kulcsszavakat hagytam le a végéről.
Bevallom nagyon megijedtem, mikor láttam a lányt majdnem kiesni azon az ablakon, és egy pillanatra megfordult a fejemben a gondolat, hogy akár még le is zuhanhat. Megijedtem az elvesztésének még csak a gondolatától is, elvégre mi már összeszoktunk, nem kell nekem más. Ő elviseli a gúnyolódásom (meg megtűri a próbababát), én meg... én meg megvédem ha kell, mint például most.
- Különben is, ha már ilyen lovagiasan megmentetted, hol a fehér ló és a vörös rózsa? - megcsóváltam a fejem szemeimet az övéibe fúrva. - Rosszul csinálod, csak hogy tudd. Egyébként. Elárulnád nekem, hogy mégis honnan vetted a bátorságot a benyitásra? Tetszik Renda és kellett egy indok, hogy benézhess és megcsillogtathasd nemlétező hősiességed? |
Nem vettem a szívemre a Beth által rám akasztott újdonsült "Mindentudó" második nevet, habár, kicsit jobban fájt a kelleténél az első percben. Megszoktam a gúnyolódásokat, amelyek a hajszínemre és a szeplőimre érkeztek, viszont a nehezen összeszedett tudásomat sohasem háborgatták.
Egészen idáig. Jobban belegondolva, az egykori osztálytársaim vélhetően azért nem tettek megjegyzéseket a tudásszomjamra, mivel szükségük volt rá tesztek alkalmával... és mint tudjuk, azt nem kritizáljuk, amit még használni szeretnénk.
Beth mondandójára csupán a szemeimet forgattam, és válaszra se méltattam a humorizálását. Jobb napokon esetleg vele nevettem volna, vagy minimum egy mosolyt kicsikartam volna magamból, de a képem hiánya olyan mértékben lesújtó volt számomra, hogy maximum kínomban villogtattam a Colgate reklám kezdőképét.
Rengeteg fotóm volt még ugyan a nagyszüleimről, azonban a gyűjteményem legfontosabb darabja növesztett lábat, és vándorolt el Isten tudja, hova.
- Engem kérdezel? - fordultam felé félig-meddig sokkolva. - Halványlila gőzöm sincs, hogyan került oda - masszíroztam meg az orrnyergemet, miközben megindult a legbelső ötletbörzém, hátha sikerül kiagyalnom valamit a fénykép megmentése érdekében.
Beth megjegyzésére felvontam az egyik szemöldökömet kérdően; a sértegetése után furán jött ki, hogy tulajdonképpen nem is voltam olyan ronda, mint amilyennek gondoltam magam. Bár, az egóm ettől függetlenül még mindig az F.B.I. eltűntek listáján szerepelt, amennyiben engem kérdeznének.
- Nem tudom - feleltem őszintén, majd újbóli hirtelen felindulásból felmásztam az ablak keretre, azzal a határozott szándékkal, hogy kimászok a párkányra, mikor Beth figyelmeztetésére elkerekedő szemekkel buktam le, csupán arról az egy tényről feledkeztem meg, hogy fél lábbal a halálban lógok, és a következő pillanatban elcsúsztam bal oldalra. - WOAH! - üvöltöttem fel, és két kézzel kapaszkodtam meg a kitárt ablakfél kilincsében, ám az jött velem együtt, szó szerint kisodorva a halál szélére, mikor valaki megragadta a karomat.
A szívem a torkomban dobogott tovább, és hatalmas szemekkel néztem le a sötétbe, ami nem volt túlzottan bizalomgerjesztő. Sőt. Kifejezetten ocsmány halálnak tűnt.
Nagyot nyelve néztem a karomat még épp' időben elkapó srácra, aki viszont a szobatársam felé fordította a fejét.
- Nézzük a dolgok jó oldalát: rossz szobába nyitottam be, éppen jókor - szólalt meg végül, majd egy akkorát rántott rajtam, hogy orral előre a padlón kötöttem ki. Rángó arcizmokkal bámultam fel a fiúra. - Vigyázz a barátnődre, enyhe öngyilkos hajlammal küzdhet - biccentett Beth felé.
- Nincs. Szuicid. Hajlamom! - tápászkodtam fel a padlóról, és a maradék méltóságomat összekaparva megigazítottam a vörös hajamat. Reflexből húztam el a számat a fiú magasságát konstatálva, ami úgy ütötte ki a száznyolcvan centimétert, mint én a múltkor a bokszzsákot... mondjuk, az utóbbi végül azzal a lendülettel el is tarolt engem.
- Tényleg? Akkor mit kerestél ott? Mert hogy nem pikniket szerveztél, az is tuti - méltatott engem egy rövid pillantásra, ami tovább nyomta fel bennem a pumpát. - Most komolyan kérdezem... mit keresett ott? - érdeklődött, engem semmibe nézve. |
Tűnődve bólintottam Rae szavaira és úgy csináltam, mintha nagyon értettem volna a mondandóját.
- Oké, Renda "Mindentudó" Clark, köszönöm a hosszas ismertetőt LA-ról - Egy újabb összehajtott pólót dobtam az ágyára, aztán mosolyogva elfordultam. Közben szépen megbeszéltem magammal, hogy ha lesz itt valamikor egy "Ki mit tud?" ilyen idióta kérdésekkel amiket csak a legstréberebek tudnak, hát akkor benevezem a szobatársam. Biztos örülne neki, és tuti meg is nyerné a fődíjat, aztán majd szépen elbeszélgetünk erről egy szép, tavaszi napon, amikoris vén öreglányokként üldögélünk majd egy teraszon és angolosan kortyoljuk a teát. Pfejj.
- Ó, és ez még nem minden - Kacsintottam a lányra, miközben a földön lévő kupac kezdett lassan átteleportálni az ágyra szép csomagokba rendeződve.
- Azt hiszem kedd van. Vagy szerda. Pontosan nem igazán tudom - Halvány mosollyal az arcomon megvontam a vállam, de többet nem kívántam beszélni a báburól. Fogalmam sincs mikor került az oda, és mivel Renda azt mondta nem akarja tudni, hogyan, honnan és miért, így nem is erőltettem a dolgot. Csak legyintettem, hogy oké, el fogom majd vinni onnan, nyugodtan lehet. Mert egyébként a saját szekrényembe lett volna berakva, csak tudjátok éjjel fél kettőkor nem olyan könnyű ám hangtanaul eltalálni, hogy melyik kié.
Csendben pakoltam fel az utolsó ruhadarabot is az ágyára, aztán sóhajtva a pihepuha takarómra vetettem magam azzal a szánt szándékkal, hogy én most jól bealszom, mikor meghallottam a nevem. Kérdőn emeltem meg a fejem, és a Renda által mutatott ablakra pillantottam, aztán....
- Hogy az istenbe került az oda?! - Erre bezzeg rögtön felemelkedtem, és végigsimítottam a takarómon, aztán felálltam és az ablakhoz léptem. Megkocogtattam az üveget, hátha ezzel majd varázslatosan a kezemben teremne a lap, de nem történt semmi. Csupán csak az esti szél lökött hátra. - Ehh, hát, nem is nézel ki olyan rosszul - Valójában egész aranyos volt a nevető Rae, de ezt a világért sem mondtam volna ki hangosan. Inkább csak "burkoltan" - Bethszesen burkoltan - céloztam valami ilyesmire, aztán fáradtan megmasszíroztam az orrnyergem és újra kikopogtam.
- Na, jó, hogy szedjük ki onnan? - Kérdőn pillantottam a lányra, és bizony megfordult a fejemben, hogy valami indával kipiszkálom onnan, csakhát...oda nem hiszem, hogy be tudnám növeszteni szerencsétlent. Maradt tehát a 'B' terv, hogy kidobjuk az ablakot, és majd valami növénnyel megakadályozom, hogy a szél elfújja a képet. Vagy a "C', hogy szólunk valakinek, de az nem lenne olyan nagy buliii....
- Állj hátrébb....! - Felkaptam a első kezem ügyébe kerülő tárgyat - a hajvasalóm - és már éppen indultam volna, hogy szép csuklóíveléssel kidobjam az ablakot, mikor kinyílt az ajtó, én meg meglepetésemben hirtelen az ágyra dobtam a hajvasalóm. Na, te ki vagy? |
Elmerengve hümmögtem egyet Beth érdeklődésére Hollywoodot illetően; nem tudtam, a nagyszüleim kertjének melyik szegletét emeljem ki, hogy azt elemezzem szépség szempontjából, ugyanis Los Angeles ezen részéből az iskola felé vezető úton kívül nemigen láttam.
Végül győzött a fejemben ugrándozó tudomány, és Wikipédiát megszégyenítő tárgyilagossággal válaszoltam Annabeth kérdésére:
- Los Angeles városrészeként kifejezetten felkapott hely, és a leglátogatottabb helyszíneket tisztán tartják, de amúgy kifejezetten szemetes Hollywood. - Mindez, természetesen, a nagyszüleim véleménye volt a lakóhelyükről, amit vesszőre pontosan mondtam most vissza a szőke lánynak. - Noha, tősgyökeres los angelesi vagyok, eddig nem sokat láttam belőle - tettem hozzá végül, feltárva a teljes igazságot a lány előtt.
A szobatársam kijelentésére Hold nagyságúra kitágult szemekkel bámultam rá, és egy nagyot nyelve konstatáltam magamban, hogy jobb, ha nem tudok Annabeth Reyes módszereiről. Bár, az Áldása felől nem érdeklődtem soha, ennek ellenére jobbnak véltem, hogyha nem húzom ki a gyufát a lánynál.
- A CIA biztonsági főreferensnek bizonyosan felvesz majd - jegyeztem meg végül.
Jó pár mély lélegzet után kezdtem el csupán viszonylag lenyugodni, a biztonság kedvéért még le is hunytam a szememet, nehogy újból lássam azt a förmedvényt, amit a szobatársam a szekrényembe zárt... ööö...
- Mi van?! - A hangom minimum egy oktávval feljebb csúszott döbbenetemben, és kivételesen most az egyszer hasznát vettem volna egy stresszkezelő könyvnek, hátha abból elsajátítok valamiféle technikát ilyen szituációkra... vagy, ha mást nem, minimum megkergetem vele az illetőt, aki felbosszantott. - És miért pont az én szekrényemben tárolod a próbababádat, ha szabad megtudnom? Tudod, mit? - meredtem rá felindultan, még mielőtt válaszolt volna rá. - Nem vagyok rá kíváncsi, csak tüntesd el onnan... légy szíves - fejeztem be a mondatot néhány másodperces fáziskéséssel.
Valószínűleg viccesnek tűnt a próbababáktól való iszonyodásom, ám mindaddig illene mélyen hallgatnia az illetőnek, amíg nem látta a Doctor Who kilencedik Doktorának első epizódját, ahol azok a nyavalyások életre keltek, és mindenkit halomszámra gyilkoltak. Könyörgöm, még a Doktornak is meggyűlt velük a baja, én a mezei kis mini Rae-mel maximum annyit tudnék azoknak ártani, mintha elefántnak szaladnék neki egy légycsapóval!
Érdeklődően követtem a tekintetemmel Beth mozdulatsorát, majd hunyorítva meredtem le a lapra, amit az ágy alól halászott ki. Néhány számomra érdektelen dátum volt rá pusztán firkantva - hirtelen ötletből kiindulva hajtogattam belőle egy papírrepülőt, végül a szoba ablakát kitárva, minden figyelmemet ráirányítva indítottam el útjára a repülőt, majd oldalra fordítottam a fejemet, és eltátottam a számat.
- Beth... izé - nyögtem ki szaporán pislogva, és a számat elhúzva néztem rá a lányra a vállam fölött. - Megvan a fotó. A párkányon van, geometriailag pontosan két ablak között. |
- Húha, igazán... üdítő nyaraid lehetnek. Szép hely egyébként? - Ha már elmenni nincs gusztusom oda, akkor legalább már tudjam, hogy ronda vagy szép városról maradok-e le.
- Hahaha, nagyon vicces - Megeresztettem felé egy félmosolyt, aztán folytattam a takarítást. Ha már egyszer segítek Rendának, akkor "csináljam is jól" alapon a tőlem tellhető legpontosabban hajtogattam össze a ruháit és tettem az ágyára. A végére viszont már meguntam a hajlongást, így egy kis erőfeszítés után növesztettem minden póló alá valami nagy lapulevelet, ami felemelte nekem a darabot és már csak össze kellett hajtogatnom. Lustaság lvl Beth.
- Ha járt is már nem él. Ide rajtunk kívül senki nem jöhet be, azt garantálom - Na és nem csak azért, mert a mentoromról olyan pletykák keringenek, hogy fafeldolgozóba viszi a rossz diákokat, hanem mert amúgy is veszélyes lenne velem kezdeni, ha még csak a körömlakkjaimmról is van szó. Kérdezzék csak Rae-t. A következő amire az édes bosszúról való merengésemből feltekintettem, egy szekrény becsapódása és Renda sikoltása volt. Morcosan pillantottam rá, miután az ijedtségtől ugrottam egyet oldalra és belerúgtam az éjjeliszekrénybe.
- Basszus... Mi van már megint...? - A dadogva összerakott mondatával nem is foglalkozva masíroztam oda a szekrényéhez, aztán hirtelen kicsaptam védekezően magam elé emelt jobb kezemmel, hátha valami mosómedve úgy dönt letépi a hajam, mert azzal fog mosni. Ne nézzetek így, megtörténhet!
- Ja, ez? - Legyintettem és becsuktam az ajtót. - Ezen szoktam gyakorolni, többnyire erre futtatom fel az éppen kinövesztett növényeket. Ne is törődj vele - Na persze ezzel azt nem magyaráztam meg, hogy miért az ő szekrényében tároltam, de ha érdekli, majd rákérdez.
- Hééé, mi az ott? - Ujjammal az ágy alól kikandikáló lapocskára böktem, aztán odasétáltam, felvettem ééééés.... - Hát ez nem az - Megvontam a vállam és átadtam Raenek a lapot, amire valami volt írva, de nagyon nem foglalkoztam vele, hogy mi volt az. Csendben tovább kerestem a képet, amíg Renda feltehetően a lappal foglalkozott. |
Beth meglehetősen nehezen állt kötélnek, ám végül ő is nekiállt átkutatni a dolgaimat, hátha előbb-utóbb megkerül a szökevény fénykép. Habár, a lány bájos jelleme nem kifejezetten emelt az amúgy is puskaporos hangulaton, sőt, egyre inkább emelkedett az agyvizem hőfoka, amely végül egy Etna robbanásához hasonlatos érzelemkitöréshez vezetett volna - vagy éppen két perc alatt elrendeztem volna, miért nem leszünk jóban az elkövetkezendő időszakban, amelyet szobatársakként szükséges töltenünk.
Az unikornisos pólóra szenvtelenül pillantottam, majd vállat vontam, és mini Rae éppen idejében figyelmeztetett, hogy elkapjam az arcomba becsapódás előtt. Az évek rutinjával hajtogattam össze másodpercek alatt, és letettem a szépen tornyosuló felsőkupacra.
- Semmi közöd hozzá - feleltem végül a kérdésére. Nem éreztem égető kényszert arra, hogy elmeséljem a családi életemet, amely magába foglalta a szüleim hiányos ismereteit engem illetően. Úgy gondolták, az évek elteltével csak nem változhattam annyit, hogy egy meglehetősen gyerekes darab láttán biztosan a nyakukba fogok majd ugrani, ám tévedtek.
Mindenesetre, pizsamaként remekül szolgált, bár, nem feltétlenül ebben találkoztam volna össze valamelyik tanárommal vagy mentorommal.
- Nem sok választásom volt - mosolyodtam el halványan Beth feltevésére. - A nagyszüleim Hollywoodban laknak. - És ott töltöttem a nyári szüneteimet, a bentlakásos iskolákból visszatérve. Számomra az a hely jelentette az otthont, nem a másik Los Angelesben levő lakás, amit a szüleim használtak... mivel aligha tekintették a saját fészküknek. - Én meg minden nyáron náluk voltam - tettem hozzá végül, mintegy magyarázatként. Noha, alighogy kimondtam, nem értettem, miért is osztottam meg ezt a szobatársammal.
Annabeth annyira más volt mint én; szókimondó, lázadó és független. Soha nem hazudtolta meg önmagát, nem tartott attól, hogy a szavai rosszul jönnek ki egy adott helyzetben, egyszerűen élvezte az életet, nem törődve a múlttal, helyette teljes mellszélességgel a jövő felé fordult.
Én meg... én voltam. Renda. Rae. Renda Clark... kinek hogy tetszik.
- Szép lakk - dicsértem meg. - Kár, hogy nem az én cuccaim közt volt, hanem a földön - eresztettem meg egy széles vigyort, egyből kimentve magamat a vád alól, még mielőtt bizonygatnom kellett volna egy gyökérről lógva Sherlocknak, mégis mire használtam az egy szem sárga színű körömlakkját.
A ruhahalom szépen fogyott, hála annak, hogy immáron már ketten pakolgattuk össze a ruhákat, viszont a fényképnek nyoma sem volt. Egyből összeszorult a gyomrom, ahogy arra az eshetőségre gondoltam, hogy soha nem fogom megtalálni azt a képet.
- Egészen biztos - bólintottam felé, miután végeztem a pakolással. - Ezelőtt abban a keretben volt, amit látsz a komódon - mutattam az említett bútor felé. - De tegnap este kivettem, majd visszatettem, és ma, mire visszaértem, nem találtam ott - sóhajtottam fel lemondóan.
Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg valaki elvihette, viszont ezt az ötletet szinte azonnal elvetettem... kinek kellene egy családi fénykép egy növendéktől? Lehetetlennek tűnt a felvetés.
Tanácstalanul fordultam meg egy háromszázhatvan fokos körben, majd a komódhoz léptem, elhúztam, azonban a mögött sem bújt meg az eltűnt fotó.
- Nem tudod, járt-e valaki rajtunk kívül ma a szobában? - fordultam Beth felé. - Na, nem mintha annyira érdekes személyiség lennék, hogy rögtön lopkodják a személyes dolgaimat, de hátha az a valaki látott valamit - vetettem fel. A kétségbeesés lassan arra sarkallt, hogy egyre többet és többet beszéljek, sírni ugyanis nem mertem Beth előtt. - Még ha gyújtósnak is vitték el, nyugodtabb leszek, mert tudom, hogy hol van - motyogtam. - Vagy, ebben az esetben: hol nincs.
Belül dúló negatív érzelmekkel léptem a szekrényhez, és kinyitottam az egyik ajtaját... sikoltva csaptam be, amint szembesültem a látvánnyal. Kikerekedett szemekkel, zihálva néztem Bethre.
- Mi. A. Halált. Keres. Egy. Fél. Próbababa. A. Szekrényemben?! - szótagoltam le a kérdést. |
Csípőre is vághattam volna a kezem és akkor a megszokott Beth látványa tárult volna Renda szemei elé, de ma inkább a kar összefonós figuránál maradtam. Közben a lány is felfedte szobánk közepén uralkodó rendetlenség okát, de arra csak egy félig felvont szemöldökkel reagáltam. Aztán észbe kaptam, hogy lehet nem kéne most hisztit csapnom egy kép miatt, mikor én pár napja - vagy hete? Fene se emlékszik már arra - a körömlakkom miatt konkrétan kiborítottam az ágyából.
- Aha, na jó keresést - Már fordultam is volna ki a szobából, hogy találjak magamnak jobb elfoglaltságot a szobatársam pólóinak pakolásán kívül, mikor újra megszólalt. Én meg kelletlenül sóhajtva és a homlokomon nyugtatott tenyeremmel néztem vissza rá.
- Argh, jól van - Igazából semmi kedvem sem volt pakolászni, de tényleg. Az ágyam alatt lévő szendvicset is csak a megtalálása utáni harmadik napon dobtam ki, akkor sem tudom hogyan vettem rá magam ilyen galád dologra. Ja, mert igen - most kapaszkodjatok meg! -, kesztyű nélkül vettem fel és dobtam ki. Mondjuk utána még a bőrt is lesikáltam a csontomról, de legalább nem betegedtem meg. Egyelőre.
Nem mondhatnánk el rólam, hogy annyira hercegkisasszony lennék, aki sosem szokott takarítani, mert szoktam. Tényleg. Csupán csak hozzá voltam szokva, hogy Hailey intézte ezeket a dolgokat, én meg besegítettem mikor nagyon szükségesnek éreztem. Ő nem kérte, én nem ajánlottam fel.
- Ez a tiéd? - Emeltem fel egy rózsaszín pólót, amint két unikornis kergetőzött. - Mert biztos nem az enyém.
A válaszát meg sem várva dobtam neki a pólót és hajoltam le egy újabbért, amit már összehajtogatva dobtam a lány ágyára. Mert azért na, a földre mégse rakhattam vissza.
- Hollywood. Nem értem miért oda akar mindenki eljutni - Teátrálisan felsóhajtottam, de azt hiszem egyedül maradtam ezzel a hollywood-os cuccossal. Biztos mindenki odavágyott, hát én nem nagyon. Meg sem fordult a fejemben, hogy oda menjek, igazából számomra semmi látnivaló nem volt arrafelé.
- Jé, nézd már mit találtam - Egy sárga (nem abból a ronda fajtából, hanem a kellemes színű) körömlakkot tartottam a kezemben gúnyosan mosolyogva. Megvártam Renda reakióját, aztán az ágyamra hajítottam a lakkom. Merthogy az enyém volt.
- Biztos, hogy a ruháid között volt? Nem lehet, hogy... - belestem az ajtó mögé, ahol múltkor az én lakkom is volt, de nem, semmit sem láttam. - ... valahova máshova tetted? |
Itt kéne lennie valahol... esküszöm, hogy ide tettem, tizenhét éves koromra csak nem váltam szenilissé, morgolódtam magamban, végül minden reményemet elveszítve, nemes egyszerűséggel kiborítottam a táskámat, amiben a ruháimat tároltam.
Felindultságomban még a kék kardigánomat is elhajítottam a szoba másik sarkába, mielőtt feltúrtam volna a halmot, ami keletkezett az ágyam előtt.
Az a fénykép az életem volt; az utolsó kép, amelyen együtt szerepeltem a nagyszüleimmel, a szüleimmel, és talán pont a természetessége miatt szerettem meg egyből. Én éppen nevettem valamin, amit nagypapám mondott, ő csupán mosolygott a bajsza alatt, a nagymamám korholóan pillantott rá, míg a szüleim a fotósra koncentráltak, mint akik semmit nem vettek észre a rövid közjátékból.
Ez volt az egyedüli bizonyíték arra, hogy nem őrültem meg, és vár rám valaki odakint, miután megtanultam uralni az Áldásomat. A kapaszkodóm, és a bennük való hitem ösztönzött arra, hogy keményen dolgozzak az edzések alkalmával.
A szobatársam hangjára ijedten ugrottam meg, és hitetlenül felsóhajtva vettem tudomásul, hogy az ajtót sikerült úgy bevágnia maga után, hogy annak eredményeképp a fél Shelter megrengett. Reméljük, túlélők azért akadtak rajtunk kívül.
- Úgy híííííííííííííííí... - itt Beth minden előzetes bejelentés nélkül állóhelyzetbe emelt - ...vnak - fejeztem be bosszúsan a kifejezést, majd rezzenéstelen arccal leporoltam a rövidnadrágom hátsó részét.
A kérdésére felvontam az egyik szemöldökömet - a hangnemét nem kifejezetten tudtam mire vélni, tekintettel arra, hogy nem olyan rég még ő borított ki legédesebbnek éppen nem nevezhető álmaim egyikéből, a körömlakkja után kutatva. Innentől kezdve, mindennemű felháborodást részéről igazságtalannak tituláltam, mivel a fényképem nem volt árucikk, amit minden létező boltban, még a jegesmedvéknél is lehet kapni.
- Egy fotót - válaszoltam magamhoz hűen, és a lány esetleges tiltakozásával mit sem törődve újból a kupac átkutatásához fogtam. Közben felfogtam a hajamat egy lófarokba, majd két "L.A. Baby" feliratú póló összehajtogatása közt újból megszólaltam: - Ha esetleg segítesz, a kupi is hamarabb tűnik el.
Amennyiben megtaláljuk azt a képet, és Beth nem érez kedvet arra, hogy máglyát gyújtson a holmijaimból... Habár, ha megtenné, tőlem szokatlan brutalitással én is feláldoznám a piros körömlakkját Aphrodité istennő láthatatlan oltárán.
- A képen öten vagyunk - adtam meg a leírást a képen látható látványról, hogyha Beth nekiállt volna keresni. - A háttérben pedig a HOLLYWOOD tábla van. |
Lassan vége a nyárnak és a semmittevésnek, kezdődik a számomra értelmetlen hajtás és a tanárok végre élvezhetik majd a kínzásunkat. Na, nem mintha a szünetben ez nem lett volna olyan közkedvelt szabadidős tevékenységük, de értitek, most sokkal nagyobb teret kapnak. Teret. Ez tökre olyan, mintha azt mondanám, hogy tejet. Sokkal nagyobb tejet kapnak. Ez milyen poén már.
Nos, szóval igen, én is rájöttem már az ősz közeledtére, mert bármilyen hihetetlen is, én csak kívül vagyok szőke. Húúúúúú, jól meglepődtetek, mi? Ez lesz az év felfedezése.
Most, hogy ezt így megállapítottuk, vissza is térhetünk a ma estémre. Borzalmasan kezdődött, mert elszedték előlem a kenyeret és várnom kellett, míg voltak olyan kedvesek és kiraktak másikat. Nem mondom, hogy azalatt az öt perc alatt ment el a kedvem az evéstől, de azért jócskán csökkent, és nem is tudtam annyit enni, mint szerettem volna. Így este pedig nem is szabadott volna sokat enni, mert elvileg ha hét - vagy nyolc? - óra után tömöd a bucid, akkor nagyobb eséllyel hízol el. Aha, oké. Biztos. Nem sokat foglalkoztam az alakommal, ettől függetlenül nem kellett nagyon megerőltetnem magam, hogy karcsú maradjak. Biztos a gének miatt.
Fáradtam sóhajtva caplattam fel a lépcsőn ujjaimat a korláton húzva, közben pedig az estém további részén gondolkoztam. Alvás vagy rajzolás. Nagy dilemmában voltam, mindkettőt szerettem volna csinálni, de egyszerre sajnos csak az egyiket tudtam. Gyakorolhattam volna még mondjuk az edzésemre Mr Moreauval, de azt rögtön elvetettem, mikor megláttam a mentort a vacsoránál. Majd máskor.
- Mi az aty.... RAE! - Belépve a szobába az előbb kiáltott név tulajdonosa földön térdelő és a földre szórt ruhák látványa terült elém. Rögtön elfelejtettem az előbb kitalált tervem, és idegbetegen bevágtam magam mögött az ajtót, aztán mielőtt még bármit is reagálhatott volna, felhúztam a földről a lányt. Kivételesen nem ráncigáltam, sőt, egész finoman nyúltam hozzá, egy szava sem lehetett.
- Megosztanád velem, hogy mégis mi a jó eget csinálsz te itt? - Összefontam a karjaimat és hunyorogva meredtem a lányra valami normális magyarázatot várva tőle. |
Az előbb még az idegbaj és a hajtépés szélén álltam, a következő pillanatban pedig már a szobatársam útját próbáltam keresztezni, hogy megvédjem hőn szeretett körömlakkom. Mit ne mondjak, ezek után szerintem nem leszünk a legjobb barátnők.
Szerencsére Renda nem fejelte meg az ajtót, így nem kellett túlságosan aggódnom miatta. Még szerencse, hogy nem esett nagyobb baja, akkor biztos elkezdett volna velem kiabálni, bár nem tudom. Nem ismertem még, de amilyen jól bírta az elmúlt fél órában levágott hat hisztimet, azt hiszem nem az a kiabálós fajta.
- Hümm? Ja, aha - Elhúztam a számat, miközben felültem és amennyire tudtam, leporoltam a nadrágom. Közben Renda lelépett, így miután bevágtam az ajtót, biztonságba helyeztem a körömlakkom, majd villámgyorsan átöltöztem, és mielőtt még a szeplős visszaért volna a fürdőből, elhagytam a szobánkat. Kicsit vidámabban mentem le reggelizni, megvolt a lakkom, és csak ez számított. Bár azt hiszem Renda egy életre megutált, és azon se csodálkoznék, ha a mai hisztim után ki akarna költözni a szobából.
Lezárt, és én is köszi. *-* |
 Beth üvöltésére majdnem egészen a plafonig ugrottam, ami lássuk be, a magam kis törpe százhatvan centijével csodával határos tettnek számított, ám végiggondolni sem maradt időm, tulajdonképpen mi történhetett, mikor mini Rae torka szakadtából rám üvöltött, hogy hasalni fogok, aminek hatására lendületből kaptam el a kilincset, és a padlót megtérdeltem.
Az események teljes mértékben összemosódtak a szemeim előtt, bár később betudtam annak, hogy mini Rae tovább folytatta a szokásos monológját, és csupán annyit észleltem, hogy a szobatársam kecsesen végigcsusszant a padlón, és az érkezte után a körömlakkot szorította magához.
Illetve, pardon, babusgatta.
Furán néztem Bethre. Habár, nekem meg se kellett volna szólalnom, mert olyan pózban fetrengtem félig a földön, hogy egy atléta sírva könyörgött volna a receptért. Mondjuk, az első "Végy egy Annabeth nevű hölgyeményt!" utasításomnál beletörött volna a bicskája a dologba.
- Örülök, hogy megvan - biccentettem felé, végül állóhelyzetbe tornáztam magam, és végignéztem a katasztrófa által sújtott övezeten, alias a hálónkon, és egyből szembetűnt a világosabb színű sáv a padlón, pontosan ott, ahol Annabeth végigcsúszott. - Reggeli után muszáj lesz felmosni - jegyeztem meg elnyomva a nevetésemet, majd kiléptem az ajtón, és a női fürdőszoba felé vettem az irányt.
Annyi szent, régen volt ilyen izgalmas reggelem.
Renda balra el, köszönöm szépen a játékot, nagyon tetszett! :) |
Renda egész jól tűrte a dührohamaimat, és én is eléggé lenyugodtam már, szóval semmi sem ronthatta el ezt az idilli látképet. Csak egy pók, vagy egy vérfóka...
Miután egyik sem bújt elő az ágyam alól, feltápászkodtam a lány szavaira igazából nem is figyelve. Túlságosan lefoglalt, hogy az ágyam alatt lévő szendvicsen gondolkozzak, minél előbb el kell azt onnan tüntetnem, de tudjátok ki fog ahhoz puszta kézzel hozzáérni. Hát én nem, az biztos. Megfordulva szerény szeplős szobatársam szenvedős matatását érzékeltem, majd mikor előkapta a ruháját, és én is feltettem a kérdést, megállt. Nem láttam rajta semmi furcsát, és úgy hiszem nem is miattam akart lelépni a szobából, így csak vállat vonva 180°-os fordulatot vettem volna, mikor az ajtó mögött észrevettem a körömlakkom. Rea egyenesen afelé tartott, illetve hát ha kinyitja az ajtót, akkor az fog arra tartani, so értitek.
- ÁÁÁÁÁLLJ! - Nem voltam benne biztos, hogy a reflexeinek köszönhetően megússza a körömlakkom - nope, nem Renda, ááá dehogy - az ütközést, így én cselekedtem: nem volt sok időm koncentrálni, de miután megerőltettem magam, három másodperc és egy ügyetlen kézmozdulat után egy padlóból kinövő inda remélhetőleg eltérítette az útból Rendát - magyarul könnyen elbucskázhatott benne - és az ajtót is. Miután ez megvolt, eltüntettem a bizonyítékot, és a körömlakkom után vetődtem. Szó szerint vetődtem, a padlón csúszva érkeztem oda a drágaságomhoz és öleltem magamhoz, mint valami gyereket.
- Hát itt vagy... - Suttogtam lehunyt szemmel ujjammal simogatva az üveget, aztán felpillantva Rendát kerestem a szememmel. Remélhetőleg nem fejelte le a nyitott ajtót, semmi szükségem egy felrepedt homlokra. |
Amint visszatért a körömlakk, mint téma, szívem szerint megfejeltem volna a padlót. utána pedig a falat párszor; az újabb gondolataim közé csapódott egy kém Beth, aki a CIA titkos ügynöke, s abban a körömlakkos üvegben olyan mérgező folyadékot tárolt, amivel simán kinyírhatná a Föld lakosságának a felét. Bár, az inkább bérgyilkosokra vallana, viszont ki tudja, mibe ártja bele magát a szervezet.
Lehetetlen küldetésnek tűnt egy körömlakkhoz ennyire kötődni - mármint, én kiskoromban egyszer elvesztettem a teddy mackómat, amivel addig minden éjszaka aludtam, és nem igazán itattam meg érte az egereket.
A válaszára bólogattam, majd felállva tisztes távolságra leporoltam a lábamat, és vállat vontam.
- Mindenki saját maga után takarít - közöltem vele, egy néma imát elrebegve azért, nehogy Beth engem hibáztasson, amiért egy mozgó szendvics mászkált az ágya alatt. A magam térfelén rendet tartottam, viszont eszemben sem volt egy seprűvel hadonászni Annabeth térfelén.
A sporttáskámhoz léptem, amiből az ideérkezésem óta még mindig nem pakoltam ki, és véletlenszerűen rántottam ki belőle egy pólót és egy farmernadrágot, azzal a határozott szándékkal, hogy átöltözöm. A haditervem kivitelezésében azonban Beth szavai akadályoztak meg, hitetlenkedve pislogtam rá.
Összeszűkítettem a szemeimet, szinte éreztem, amint elpattan bennem a türelmemet tartó szál, és hasonló bájjal, amivel Richard Joelt is megajándékoztam szólaltam meg:
- Keressük? Az enyém vagy a tiéd az a körömlakk? Tudtommal, még mindig semmi közöm hozzá. Továbbra is ajánlom a plakátokat, esetleg megnézni, nem-e esett be valahova, vagy kérdezd meg a többieket. Ügy részemről lezárva, Sherlock - szalutáltam felé, majd az ajtóhoz léptem, és kinyitottam azt. |
Fintorogva elhúztam a szám, ahogy a lány az ágyamhoz közelített. Lelkiekben már felkészültem, hogy előugrik egy ijesztő, cseppet sem puha fóka, és belemélyeszti kis fogacskáit szobatársam karjába, de ehelyett egyelőre az ágy alatt maradt.
- Remek, ha már leigáztad a Földet, akkor az egyik rabszolgáddal igazán hozathatnál nekem egy körömlakkot - Durcásan újra összefontam a kezeimet magam előtt, és lejjebb csúsztam, fejem nekitámasztva az ágy szélének.
Vártam, de a vérfóka csak nem akart előbújni, hogy belekóstoljon Rae, aztán az én lábamba, így kicsit előrehajoltam, hogy lássan mit fedezett fel a lány. A kérdésére rögtön vissza is dőltem eredeti pozíciómba egy fintorral az arcomon.
- Pár napja. Max egy hete - Megrántottam a vállam, ezzel jeleztem, hogy nem igazán tudok neki pontos időpontot mondani, de úgy látszik nem is kellett. A szendvics szóra megint majdnem felsikoltottam, de ehelyett csak sóhajtottam egy hatalmasat ég felé emelt tekintettel, közben a drámai hatás kedvéért még a homlokomra is csaptam.
- Atya isten, hova kerültem! Azt hittem itt azért takarítanak, mielőtt érkezik egy új izé... növendék - Beleborzongtam már a porcicák énekének gondolatába is, holott nem voltam rendmániás, de azért értitek, a szükségleteimhez hozzátartozott a jó közérzet. Szerintem Szeplőskének sem hiányzott, hogy éjjel a porhadsereg leverje a macskahadseregét, meghiúsítva ezzel a világmegváltó terveit.
- Na, ismeretlen mozgó tárgy azonosítva. Most pedig keressük tovább a körömlakkom! - Észre sem vettem, és már hét óra is elmúlt, hamarosan le kéne menni reggelizni, Rae pedig még mindig pizsamában flangált, mondjuk a szobában ez nem is lett volna meglepő, de azért na.
- Szóval, kedves Watson, mi a véleménye, hol nem kerestük még? - |
Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Beth hobbiként űzi mások gyanúsítgatását; de legalább már nem vádolt azzal, hogy lenyúltam a körömlakkját, ami, lássuk be, a helyzethez képest nagy előrelépésnek számított. Kicsit játék érzete volt az egésznek: két lépést előre, aztán hármat hátra.
- Te gúnyolódásnak nevezed - biccentettem felé -, én Rae-féle humornak azonosítom be - reagáltam le látszólag könnyedén, miközben komolyan szöget ütött a fejembe az, hogy vajon tényleg ilyen nehéz-e velem normálisan kommunikálni.
Ennyire összeférhetetlen lennék másokkal?
A mellkasom előtt összefont karokkal figyeltem, ahogy Beth kopót utánozva nézett széjjel a padlón, majd rémülten ugrottam hátra az ijedt visítását hallva. A szívemhez kapva mormogtam pár szitokszót a plafonnak, még véletlenül se a szobatársam fülének szánva, végül az ágyához léptem, és megajándékoztam egy bájvigyorral.
- Persze, nem tudtad? Titokban macska hadsereget szervezek, hogy azzal leigázzam a Földet, átvegyem az irányítást, és mindenki, de tényleg mindenki a rabszolgám legyen - ironizáltam a szememet forgatva, letérdeltem, és bekukkantottam az ágy alá.
Egy adag porcicán kívül nem láttam semmit, és már éppen szemrehányóan pillantottam volna Beth felé, amikor tényleg megmozdult valami. Fintorogva kaptam hátra a fejemet, majd a szemeimet összeszűkítve figyeltem meg közelebbről a jelenséget.
A dolognak egészen szendvics formája volt.
- Öhm, Beth - köszörültem meg a torkomat. - Nem akarok igazán paraszt lenni, de mennyi ideje is vagy itt? - kérdeztem, remélve, hogy nem a szobatársam olyan rumlis, hogy egy minimum ezeréves szendvicset tároljon az ágya alatt. - Mert igazából két tippem van: üzenetnek szánták a múltból, vagy szimplán az előző itt lakó feledkezett meg a szendvicséről - fintorodtam el feltápászkodás közben. |
Összeszűkítettem, majd kinyitottam, megint össze és megint ki, így játszottam a szememmel, miközben Rae-t néztem. Aki természetesen nem vett komolyan, nem tudtam nevetni, de még mosolyogni se a plakátos ötletén.
- Te most gúnyolódsz velem. Miért gúnyolódsz velem? Ne gúnyolódj velem. Ez nagyon nem vicces! - Újra toppantottam egyet, ennyi toporgással pedig már biztos elmehetnék valamelyik lovas reklámba vagy filmbe szerepelni, talán még az Én kicsi pónimba is felvesznek statisztának. Valóra váltanák vele az álmom, tényleg.
- Ne idegesíts már, ez komoly dolog - Biggyesztettem le az ajkam, majd rögtön meg is vontam a vállam. A földön? Már miért lenne a körömlakkom a földön? Furcsán és csúnyán néztem Rendára, aztán leguggoltam és kutakodni kezdtem. Felhajtottam a lelógó takarót, benyúltam az ágy alá, aztán sikítva rántottam vissza a kezem, ezzel egyetemben újra hátraestem.
- Valami... ott... MEGMOZDULT! - Visítva csúsztam hátrébb, menekülni szerettem volna az ismeretlen lény vagy tárgy elől. Annyi biztos, hogy nem a keresett körömlakk mozdult meg az ágy alatt, abban biztos voltam. Elvégre egy körömlakk miért mozogna? Meg az nem is puha.
- Mi az isten van ott? Macskát tartasz az ágyam alatt? - Hisztérikusan löktem neki magam ülő helyzetben Rae ágyának, felhúztam a térdeimet, és igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam. Ha esetleg az az izé megmozdul, hát nehogy már engem támadjon meg... |
Beth a szokottnál is morcosabban meredt rám, s ha ebből nem, hát az elmúlt pár percből még mini Rae nélkül is megjósoltam volna, hogy egy szokatlanul szép kezdetű ismeretség elébe néztem, ami a szobatársamat illette.
A körömlakkról tartott rögtönzött bemutatóját félig felvont szemöldökkel jutalmaztam; nem tudom, mit hitt, talán igluból szalasztottak Alaszkából, vagy nem tudom, azonban jobbnak láttam letisztázni az esetleges félreértést:
- Tudom, mi az a körömlakk. - Megerősítésképpen kicsikartam magamból még egy mosolyt is. Az első, egyben utolsó legjobb barátnőm volt a megmondhatója, hogy abszolút ritkaságnak számított, mivel rendszerint közönyös arccal bámultam ki a fejemből a nagyvilágra, legtöbbször azon elmélkedve, miért lettem olyan, amilyen. - Bármennyire is hihetetlennek hangzik, Los Angelesben is keresett árucikk, és nézd - dugtam az orra alá a kezeimet bizonyítékként -, nincs kipingálva a körmöm.
Mindegyik magániskola szabályzata tiltotta a sminket, illetve a körömlakkot, és soha nem tartoztam azok közé, akik átlépték a korlátaikat. A barátnőm mindig rosszalló fejcsóválással vette tudomásul, hogy az életben nem fogja bennem feléleszteni a rosszaságot, legalábbis ebben az évszázadban aligha volt rá esélye. Ugyanígy voltam a beszéddel; nyíltan és egyenesen megmondtam, mi a bajom, amikor kérdezték, de soha nem fecsegtem össze-vissza.
Kivéve most.
Gyanakodva pillantottam a lányra, immáron a sokat emlegetett polc előtt, és grimaszoltam, mikor megemlítette a Sherlock Holmes védjegyévé vált kabátot. Szerettem volna megemlíteni, hogy felőlem akár abban is parádézhat, hogyha meg szeretne sülni a közelgő negyven fokban, ám előrelátóan magamban tartottam, pusztán a kihallgatási módszereiből kiindulva.
- Nem tettem vele semmit - ismételtem meg nyugodt hangon, viszont egyre inkább fortyogtam amiatt, hogy nem hitt nekem. - A polcod közelében sem jártam, kivéve a mostani esetet. Ennek bevallásához nem szükséges egyik drasztikus módszer sem, amit említettél.
Amint jobban belegondoltam, rájöttem, hogy tulajdonképpen nekem semmi dolgom nem volt az említett körömlakkal, azonban valami mégis maradásra késztetett. Persze, a józan paraszti eszemmel biztosra vettem, hogy Annabeth addig nem hagyott volna békét, míg meg nem került volna a keresett tárgy.
- Ha attól megnyugodnál, készíthetünk WANTED plakátokat, "Láttad ezt a körömlakkot?" felirattal - bukott ki belőlem a hülyeség, majd még mielőtt eszelős őrültnek titulált volna, gyorsan hozzátettem: - A földön nézted már? |
Rae minden egyes szavánál egyre jobban elsápadtam, aztán mikor a mentorokhoz és a növendékekhez ért, a tőlem telhető legfinomabb mozdulattal csaptam meg a vállát, miközben Grumpy cat fejet vágtam.
- Ez nem vicces... - Durcásan csóváltam a fejem a takaró biztonságában szemlélve a világot. Lehet, hogy nem kellett volna a tudtára adnom mitől is félek, a végén még arra ébredek egy nap, hogy az arcomon egy bazinagy pók csücsül, az ágyam mellett meg Renda gúnyos Joker feje néz vissza rám. Akkor bizony sikíthatok ahogy a torkomon kifér, a kutya nem fog velem törődni. De abban mindenki biztos lehet, hogy nem hagynám szó nélkül a dolgot.
- Körömlakk, igen - Bólintottam a szavaira. Honnan jött ez, hogy még a körömlakkot sem ismeri, édes szűz máriám? - Tudod az egy olyan lakk, amit a körmökre kell festeni. Nekem pedig volt olyanom, de most eltűnt.
Már éppen kalimpálni és mutogatni kezdtem volna a kezemmel, mikor a takaró megbosszulta, hogy a gazdáját ilyen csúnya módon ébresztettem fel. Hiába próbáltam visszanyerni az egyensúlyom a pingvines kalimpálásommal, csak hátraestem. És bevertem a fejem. Kétszer.
- Ne már Rae... ez fájt - Természetesen agylágyulást kaptam az eséstől, így nyögések és halk szitkozódások közepette a fejemet tapogatva valamiből arra következtethettem, hogy a lány lökött el. Ehh. Mi is az áldása...?
Elfogadtam a segítő jobbját, aztán követtem őt a polcomhoz. Az üres, körömlakktalan polcomoz. Még egy könnycseppet is elmorzsoltam volna, ha Renda nem kezd el beszélni. Megemelkedett szemöldökkel - a mentoromtól tanultam - és magam előtt összefont karral bámultam a lányra körülbelül úgy, mintha valami űrlény lenne.
- Hát te megőrültél. Köztudott tény, hogy senki sem Sherlock minimum egy olyan galléros kabát nélkül - Csakis a BBC. Csakis a BBC-s Sherlock. Semmi más. Egyszerűen elolvadtam attól a csávótól, egyszer meg is próbáltam lefesteni több-kevesebb sikerrel. Apropó, ha már itt tartunk. Hol van az ecsetem? Rendaaaaa...!
- Kihallgathatlak mondjuk, mit szeretnél: fára kösselek, változtassam a hajad moszattá, vagy...? Minden ötletet elfogadok, szólj nyugodtan! - |
Beth üvöltése egészen váratlanul ért, és reflexből hőköltem hátra, hogy ne egészen közelről élvezzem a csodálatos orgánumát. Ráhunyorogva nyúltam a fülemhez, jelezve, hogy ez most kivételesen fájt, és ha így folytatja, akkor valószínűleg tényleg üvöltöznie kéne velem, hogy egyáltalán megértsem, mit szeretne.
- Vannak - bólintottam, végül vigyorral az arcomon folytattam: - Ahogy csótányok, tücskök, hangyák, de közöttük felfedezel néhol mentorokat, növendékeket, na meg tanárokat is. Népes egy hely ez - paskoltam meg a matracomat, észre se véve, hogy akaratlanul megoldódott a nyelvem, és úgy magyaráztam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Érdeklődve figyeltem a kezdő karatés mozdulatát, majd azt, hogy úgy állt be elém, akár egy díva. Ártatlanul pislogva pillantottam fel rá, még mindig totálisan értetlenül.
- Körömlakk? - vakartam meg a homlokomat tanácstalanul. - Neked van olyanod? Hát... a helyedben én végigmennék az összes lányhálón, ugyanis kétlem, hogy körömlakkevő koboldok léteznének - tártam szét a karjaimat. A nyilvánvaló ellenére, miszerint nem csórtam el, és dobtam be előétel gyanánt, Beth még mindig rondán méregetett. - Nem én vittem el - jelentettem ki teljesen őszintén.
El fog borulni! - ordította mini Rae a fejemben, én pedig ösztönből nyúltam Beth karja után, nehogy ő is közelebbi ismeretséget kössön a padlóval, azonban elkéstem.
- Segítsek felállni, vagy esetleg számítsak a támadásodra, amelynek tervei szerint felmosod velem a padlót, hogy megtudd, hol a körömlakkod, ami még mindig nincs az én birtokomban? - kérdeztem még mindig félig kinyújtott kézzel, és a válaszától függően húztam vissza a karomat vagy nyújtottam felé. - És nem, nem a pókom volt. Ami azt illeti, nem vagyok sem állatidomár, sem pókrajongó. - A macskák viszont aranyosak. Nagyon aranyosak.
Ügyelve Bethre álltam fel az ágyamról, és léptem a polchoz. Tanakodva vettem szemügyre, fordítottam jobbra, aztán balra a fejemet, vakartam az államat, pödörtem a nem létező bajuszomat, végül a szobatársam felé fordultam.
- A CSI-ban ilyenkor ujjlenyomatot szoktak venni a tett helyszínéről, viszont a felszerelésünk hiányában ezt nem tehetjük meg. Hogy gondoltad tovább folytatni a nyomozást, Sherlock? |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Feleszmélni és sokkot kapni se volt időm, megragadta a fiút a felsőjénél fogva, és úgy próbálta kitessékelni. Az utóbbi először lebámult Beth kezére, aztán annak tulajdonosára, végül hunyorogva szemügyre vette az ablakot is. 
Egy valamit azért le kell szögeznünk már rögtön az elején mielőtt még bárki bármi mást is gondolna: nem ismertem túlságosan jól Rendát. Nem mondhatnám el magunkról, hogy olyanok lennénk, ami már barátságnak számít. Nem mondhatnám el azt sem, hogy nem szeretek gúnyolodni vele, de azért segítek neki, ha kell. És azt sem mondhatnánk el, hogy Renda szuperhős lenne. Mert persze, ebben az iskolában mindenkinek vannak szuperképességei, meg mit tudom én, de biztos nem ő rakta oda azt a képet. Ez 100%.
Beth üvöltésére majdnem egészen a plafonig ugrottam, ami lássuk be, a magam kis törpe százhatvan centijével csodával határos tettnek számított, ám végiggondolni sem maradt időm, tulajdonképpen mi történhetett, mikor mini Rae torka szakadtából rám üvöltött, hogy hasalni fogok, aminek hatására lendületből kaptam el a kilincset, és a padlót megtérdeltem.