|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.14. 15:28 - |
 |
[9-1]
Nehéz volt magam elé képzelnem, hogy milyen lehet Kevin képessége, bár a magyarázata sokat segített a megértésben. Tisztán, érthető formában adta elő a szavait, amiből arra következtettem, hogy a végén még egészen jól ki fogunk jönni egymással. Kedves fickónak tűnt, és eltekintve a félmeztelen fogadtatástól, úgy látszott érti a dolgát. – Köszönöm a figyelmeztetést, igyekezni fogok, hogy ne nagyon húzzalak fel – mosolyodtam el végül. A görbület az ajkaimon nem tartott sokáig, de a Mentor biztató jelként vehette arra, hogy hajlandó vagyok a védelmező falaim mögé engedni, ha cserébe segít megfékezni azt, ami velem történik. Hittem a „valamit valamiért” elvben, reméltem Ő is.
Búcsúzkodásra buzdító szavait hallva, lassan felemelkedtem a székemről és bólintottam. Magam is úgy gondoltam, hogy ideje menni, és egyébként is alig vártam, hogy beszámoljak Parkernek a beszélgetésünkről. Tudtam, hogy szerelmem legalább annyira izgalmasnak fogja találni, mint ahogyan én.
- Igazán nem történt semmi, Kevin… Én is elég hülyén reagáltam – vörösödtem el zavaromban, majd tettem két lépést az ajtó felé. – Örülök, hogy te leszel a Mentorom, és igyekszem nem csalódást okozni neked – mondtam bizakodón, majd ha nem tartóztatott lenyomtam a kilincset, hogy elhagyhassam a szobát. – Szép napot, Mr Fischer – köszöntem el egy kedvesnek szánt mosollyal.
Fürge kis őzike módjára rohantam végig a folyosón, hogy megkeressem valahol a páromat. Nevetve borultam a nyakába, hogy a fülébe súgjam, a lehető legjobb helyen vagyunk…
Lezárt! Köszönöm a játékot :) |
 Cora elbeszélései, tapasztalatai alapján teljes mértékben biztos voltam abban, hogy a saját életenergiájából gyógyít. Erre nagyban rákontrázott az is, hogy önmagától, és sokkal gyorsabban meggyógyul.
– Ezek a tünetek egyértelműsítik a feltevést, mi szerint a saját életenergiádat használod fel. Azért fáradsz ki tőle. – magyaráztam a lánynak, hiszen első beszélgetés vagy sem, ezzel neki is tisztában kellett lennie. Joga volt hozzá, és ha eléggé mélyen foglalkoztatta az áldása, amit feltételeztem, akkor még sokat gondolkozhat is rajta. Sosem árt.
– Remélem, hogy jó hangulatú edzéseink lesznek, és szeretni fogod a módszereimet. Általában bohócot csinálok magamból az edzéseken, de majd megérted, hogy minek. – magyaráztam jókedvűen. Ez volt a főprofilom. Lazaság, vidámság, hiszen fő a pozitivizmus.
Nem tudhattam, hogy mennyire erős Cora kapcsolata azzal a sráccal, akivel együtt hozták be, de akárhányszor elgondolkozott az a kedves, szerelmes pillantással nézett maga elé. Ó, a szerelem. Sóhajtottam fel magamban, majd ismét elmosolyodtam. A kisasszony megérdemelte a boldogságot, és biztosan meg is találta. Most már csak az áldásán kell csiszolnunk.
– Pszichikai fegyver. Kimondani egyszerű, leírni már annál nehezebb. – magyaráztam, mikor végül az áldásomra is kitérhettünk. – Képes vagyok úgy pontosítani a pszichikai erőmet, hogy az valamilyen tárgyban, fegyverben testet öltsön. Tehát fogok egy tollat, beleirányítom ezt az erőt és mikor az ellenfelemhez érek vele az fájdalmat érez. – magyaráztam az ujjam közt pörgetve egy tollat. – Semmiféle fizikai sebzést nem okoz, de annak ellenére hatalmas fájdalmakat tudok okozni vele. – reméltem nem ijeszti meg a dolog, hiszen mégis nagyjából egy halálos fegyverről beszéltünk. – Mentálisan sebezi meg az áldozatot és fájdalomérzetet kelt ott, ahol hozzáértem az illetőhöz. Azt hiszem ezt a részét képes lennél gyógyítani is – magyaráztam egykedvűen. Az áldásom oylan dolog volt, amihez a mai napig nem tudtam, miként álljak. A valós életben nem tudtam hasznosítani, Shelteren belül is csak ritkán, néhány növendék áldásának edzésénél. Harcolni, katonának menni pedig sosem szerettem volna.
– Lehet, hogy elsőre bonyolult, én se tudtam elképzelni, hogy miként működik… Nagyon sok ideig nem láttam át, ami azt illeti – számoltam be személyes tapasztalatimról – Ezt neked is meg kell majd értened, hogy lesznek akadályok, bukkanók, amik hát megnehezítik a tanulást. Lehet, hogy sírni fogsz a kimerültségtől, feladod vagy megutálod. Vagy épp imádni fogod. De ezt már senki se veheti el tőled, amíg élsz áldott leszel, egy gyógyító – tettem még hozzá, mert úgy éreztem ezt ki kell mondanom. Corának fel kellett készülni mindenre. A legtöbb növendék úgy jön ide, hogy megcsinálja pár hét vagy hónap alatt és lelép, de nagyon sokan éveket maradnak itt pont a felsorolt okok miatt.
– Ha nincs több kérdésed, akkor szerintem végeztünk. – mosolyogtam, de nem álltam fel a székemből. Nyugodtan megvártam míg Cora mindent megemészt, amit most tud. A többihez úgyis időre lesz szüksége.
– Örülök, hogy meglátogattál és elnézést a félresikerült bemutatkozásért. Sokan mondják, hogy túl laza vagyok… – túrtam a hajamba, miközben bocsánatot kértem a lánytól, hogy félmeztelenül nyitottam neki ajtót. Valóban nem illett volna ennyire „letámadni”. |
Áldás, ízlelgettem a szót gondolatban. Emlékszem, milyen érzés volt, amikor a tudtom nélkül, teljesen az ösztöneim által irányítva meggyógyítottam azt a madárkát a kertünkben. Leírhatatlan volt, ahogy az az apró kis test elrugaszkodott a tenyeremről, és még percekig körözve ott csapkodott körülöttem. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, hogy honnan jött, csak az tudtam, hogy én csináltam. Büszkeséggel vegyes félelem fogott el, és azokhoz fordultam, akikben a legjobban megbíztam; a szüleimhez. Senki sem tudhatja, hogy mit éltem át, amikor tudomást szereztem az árulásukról. Borzalmasan esett, hogy hazugnak, és betegnek tartanak – ezt sosem tudom majd megbocsájtani.
- Nem tudom, hogy hogyan működik – vallottam be, ahogy Kevin azt kezdte ecsetelni, hogy első lépésként azt kell kitalálnunk, hogy honnan érkezik az energia, amit a gyógyításra használok. Gondolkodón ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy próbáltam felidézni azon eseteket, amikor akarva-akaratlanul bekapcsolt a delejezően kék fény a tenyeremben. – Fáradt leszek tőle… Elnyom az álom, ha hosszabb ideig nem tudom elzárni – mondtam, kékeszöld szemeimmel a Mentort fürkészve, remélvén, hogy ezen apró információfoszlány közelebb repíti a megoldáshoz. – Általában magamtól meggyógyulok… - válaszoltam meg a kérdése második felét. A horzsolások, és a kék foltok valóban gyorsabban felszívódtak azóta, hogy a képességem birtokában vagyok, de sosem tulajdonítottam ennek túl nagy lehetőséget. Úgy gondoltam, hogy ez is velejárója a dolgoknak.
Egyelőre azonban jobban érdekelt, hogy mennyi időbe telik, hogy rendesen megtanuljuk kezelni a képességeinket, és meddig kell Parkerrel itt maradnunk. Az agyam egy távoli szegletében, a sértettség és a makacsság mögött, amit a szüleim, és a megbocsáthatatlannak titulált vétségük miatt éreztem, fakón pislákolni kezdett a remény, hogy egyszer talán mégis hazamehetek… Bűntudatot éreztem miatta, pedig nem akartam elhagyni a szerelmemet. Pusztán egy jobb életben reménykedtem kettőnknek, és a születendő gyermekeinknek – nem, nem kételkedtem abban, hogy egyszer majd Parker lesz a gyermekeim apja.
Az persze meglepett, hogy Kevin még nem gondolkodott azon, hogy milyen formán akar majd edzeni velem, de értékeltem az őszinteségét; Egy pontot simán ugrott a szimpátia-indexe a szememben. Lassan bólintottam, hogy jelezzem, értem, amit mond. Még nem ismert, megértettem, hogy nem tudja, mit is kezdhetne velem. Mégis mit vártam? Ez az első beszélgetésünk, intettem meg magam.
- Mesélj az Áldásodról – csaptam le a témára azonnal, ahogy előkerült. Tényleg érdekelt, hogy milyen képességek vannak a mieinken túl. Azt mindenesetre elkönyveltem magamban, hogy a Mentor erős lehet, mert ebből következtettem elejtett szavaiból.
|
Cora kedves, okos, intelligens és szófogadó, tanulékony lánynak tűnt, aki biztosan elszántan fog kezdeni minden egyes edzésünkön, amikről még nem is tudtam, hogy miként fognak kinézni. Persze ezt nem kötöttem volna a lány orrára, már így is furcsán indult a kapcsolatunk ezzel a fiatal vagyok mentornak témával. Ha nem is az önérzetemet, de a felnőttes énem egy részét tényleg bántotta a dolog. Viszont tudtam, hogy gyorsan túllépek rajta, mint minden máson. Cora se gondolta komolyan, amit mondott, én se vettem annyira komolyan. Ügy lezárva.
– Értem – bólintottam, mikor a szüleiről beszélt. Szerencsétlenül alakult a fiatal lány története annak idején, ez jól látszódott rajta: elképesztően sovány, csontos, meggyötört, de azért magabiztos. Ezt láttam, ha ránéztem Corára és reméltem, hogy pár hét után már szinte sokkkal jobban lesz, mert Shelter kikupálja. A növendékek, tanárok és mentorok, minden, ami csak pozitív dolgot sugározhat felé.
Nem fűztem semmit se hozzá, valamilyen szinten megtanultam türelmesnek lenni a növendékeim felé, bár eleinte nagyon nehéz volt nem kérdezősködni, hanem csak engedni, hogy bízzanak bennem és akkor szólaljanak meg, mikor nekik szükségük van rám. Így működött ez. Minden csak a bizalomról szólt.
– A te áldásod tényleg igazi áldás, Cora – mosolyogtam rá kedvesen miközben eltettem a kekszes dobozt. A sajátomat ketté törtem, és illendően csak csipegettem belőle. Pedig igazából farkaséhes voltam, de első a kötelesség.
– Először tisztában kell azzal lennünk, hogy ez miből fakad. Használod-e a saját életenergiádat, vagy valami olyan erőt, ami nagyon közel van hozzád. Fel kell tárni, hogy miként hat az erőd saját magadra. – itt elgondolkoztam. – Önmagadat próbáltad már gyógyítani? – érdeklődtem, hiszen ez is fontos tényezőnek tűnt. Egy gyógyító sokféleképpen gyógyíthat… Rengeteg ilyen példát láttam már növendékként és mentorként is.
– Van, akinek egy év, van akinek évek, de vannak, akik itt maradnak huszonegy éves korukig. – mondtam el azt a bizonyos sablonmondatot, amit arra a bizonyos meddig maradunk kérdésre feleltem. Mindenki megkérdezte, és mindenki másként fogadta a szavaimat. – Addig vagytok hivatalosan növendékek – tettem hozzá. – És vannak rendes tanórák, hogy ne zökkenjetek ki azért a rendes életből se, és majd ha kikerültök, vissza a civilizációba, akkor be tudjatok illeszkedni. Az itt eltöltött idő… – itt felsóhajtottam. – Néha igen hosszúnak tűnhet, a külvilág pedig rohamosan változik. De eddig minden áldott könnyedén visszailleszkedett – mosolyodtam el bátorítólag, és azon a bizonyos edzések részen gondolkoztam. Még mindig fogalmam sem volt róla, hogy mit fogunk csinálni.
– Gőzöm sincs róla, Cora – vallottam be végül – Én állítom össze, de ennyire még nem gondolkoztam előre. Az biztos, hogy lesz fizikai része, mint egy tesióra. Futás meg hasonlók – megvakartam a tarkómat. – Aztán meg majd kísérletezünk. Az én áldásom egy támadó képesség, biztosan kihozunk majd belőle valamit, amivel segítek neked is. Ne értsd félre, nem akarlak és nem is foglak bántani! – tettem még hozzá, nehogy még meg is ijedjen itt tőlem. Már csak az hiányzott.
– Meséljek az áldásomról, vagy ez neked már így is sok? – érdeklődtem – Megértem, ha mindezt fel kell fogni. Még alig értél ide, de már mindenféle fura információval bombázlak, és hát én is fiatal vagyok még. Ugye aztán meg van az a mondás, hogy fiatalság bolondság. Vagy valami ilyesmi – igyekeztem oldani a hangulatot és reméltem, hogy azért egy barátságos mosolyt bezsebelhetek Corától. Szerettem volna jóban lenni a növendékemmel. |
Talán nem a legokosabb dolgok egyike, ha az ember már az első találkozás alkalmával vérig sérti a Mentorát azzal, hogy jól láthatóan megdöbben a fiatalságán. A tény egy kicsit zavarba is ejtett, és abban sem voltam biztos, hogy Parker díjazni fogja a gondolatot, pedig én voltam a féltékenyebb a kapcsolatunkban.
- Bocsásson meg, nem akartam megsérteni – mondtam gyorsan, megigazítva egy vörös tincset a szürke sapkám alatt. – A Kevin jó lesz – tettem hozzá gyorsan, de arra még mindig nem vettem rá magam, hogy letegezzem. Az utcán nem volt túl sok alkalmam a jómodor használatára, de valamikor, a szökésem előtt a családom sokat adott a látszatra; ez pedig valahogy rám is rám ragadt. Fontos, hogy az emberek, hogyan látnak, summáztam magamban. Nem akartam, hogy a Mentor egy tanulatlan utcakölyökként tekintsen rám. Még mindig egy kicsit bizalmatlanul méregettem, pedig kedvesen viselkedett velem. Az örökös mosoly az arcán egészen szimpatikussá tette. Elengedtem magam.
- A szüleim elmegyógyintézetbe akartak zárni. Nem akarom őket látni, soha többé – tekintetem rideggé, kifürkészhetetlenné vált. A fiatal férfinek sejtelme sem lehetett arról, hogy mennyire nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat, bár én sem voltam biztos abban, hogy komolyan gondolom őket. A harag a Parkerrel eltöltött évek alatt sem tompult a családom iránt. Ez megrémisztett.
Óvatosan foglaltam helyet, mintha arra számítanék, hogy a szék fel fog robbanni. Amikor a képességemről kérdezett, tekintetem a kinyújtott tenyeremre szegeződött. Észre sem vettem, hogy a feszültségtől a kék, delejező fény már megint körbefonta az ujjaimat, mint egyfajta védőkesztyű.
- Egyfajta gyógyító erő… Ritkán sikerül tudatosan használni, és akkor is csak Parkeren – magyaráztam, de arra, hogy mihez akarok kezdeni vele, nem tudtam a választ. Néha önzőn azt hittem, ha nem létezne, sokkal egyszerűbben alakult volna az életem; ezt azonban nem akartam elmondani Kevinnek. A legkézenfekvőbb választ adtam: - Jó lenne meg tanulni használni – mondtam könnyedén.
Tekintetem ezután a felém nyújtott dobozra irányult. Megráztam a fejem. A reggeli már így is a torkomban volt, nem szoktam hozzá, hogy ennyit eszek – talán látszott is rajtam, hogy soványabb voltam, mint amennyire kellene. Nem hiába, aki padokon alszik, annak a kaja sem ötcsillagos helyről érkezik.
- Ön szerint… Szerinted meddig kell majd itt lennünk? Mármint Shelterben? - kérdeztem. – Miből fognak állni az edzések? Valaki azt mondta, hogy órákra is járnunk kell. Ez igaz? – gördítettem kérdések sorát a szőkeség felé. Szinte szomjaztam a válaszokra. |
Igazából mindenre felkészültem, kivétel arra, hogy a kisasszony zavarba jön és elpirul, aztán meg nem mer rám nézni, mert félmeztelen vagyok. Úgy hittem, ha már van barátja, akkor nem lesz ennyire szemérmes. Így aztán magam is némileg zavarba jöttem a lány zavara miatt, aztán meg a kérdései, a méregetése.
Nehéz eset lesz. Jegyeztem fel magamnak a fejemben, majd a frissen nyomtatott aktájába pillantottam. Tizenhét éves, megszökött otthonról, az utcán élt. Ezt mind tudtam, de idő kellett ahhoz, hogy válaszoljak a kérdéseire.
– Ha nem tetszik a Kevin, akkor maradhatunk a Mr.Fischernél, bár azért ennyire öregnek még nem érzem magamat – vakartam meg a tarkómat, mint mindig, ha nem tudtam miként kezeljem a hirtelen kialakult helyzetet. – Hét évvel vagyok idősebb nálad, és lassan egy éve mentor Shelterben. És majd ha jobban ismerős leszel erre, akkor rájössz, hogy nem csak én vagyok ilyen fiatal itt – magyaráztam jókedvűen, mosolygósan, mint mindig.
– A képességeimet meg majd később megtárgyaljuk… – néztem rá egy pillanatra, majd vissza az aktájába. – A szüleid… Sajnos kevés ilyen eset akad, még mi se tudjuk, hogy mit tegyünk. Sajnálom. – magyaráztam kedvesen, együttérzően. – De természetesen ti is értesítve lesztek, ha döntést hoz Iris, azaz Miss.Dashwood.
Ledobtam az aktát az asztalomra, becsukva, ne lássa a lány, hogy miket írtak bele róla. Ugyanis mindez engem nem érdekelt. Sok segítő képes volt badarságokat leírni a növendékekről, kiszínezni azokat, felturbózni.
– Mesélj egy kicsit az áldásodról… Hogy mi a célod vele? És ha kérdésed is van, akkor csak rajta, válaszolok mindenre, amire csak tudok – biztosítottam róla barátságosan. Közben kivettem a fiókomból egy kis dobozkát, amikben kekszet tároltam. Mivel még nem reggeliztem, így szükségem volt valami kis élelemre, még mielőtt megmordul a gyomrom. Nem festettem volna jó képet a kisasszony előtt.
– Kérsz? – nyújtottam felé a dobozkát, majd letettem az asztal közepére és úgy hallgattam Corát. |
A reggeli további részében nem igazán beszéltem – de rendületlenül odafigyeltem Gracie minden gyanús rezdülésére. Sajnos, vagy sem, a féltékenységem nem ismert határokat. Ideáig Parker életében én voltam az egyetlen, erre most egy komplett lánysereg veszi körbe; féltem, hogy valaki kiveti majd rá a hálóját. Rémeket látsz, Cora, csitította fortyogásom a belső hang, és úgy döntöttem, ez egyszer hallgatok rá.
Miután befejeztem az evést, elköszöntem a társaságomtól; A szőke lánytól mosolyogva, de hideg pillantással, míg szerelmemtől egyetlen, rövid szájrapuszival. A kapcsolatunk elég régóta tartott ahhoz, hogy ne legyen szükségünk véget nem érő csókcsatákra ahhoz, hogy kinyilvánítsuk az érzelmeinket egymás iránt – arról viszont szóban is biztosítottam, hogy hamarosan látjuk egymást.
Kissé izgatottan, a kezeimet tördelve indultam meg a hálószobák felé, arra, amerre az a mosolygós, fiatal tanárnő irányított. Könnyen megtaláltam a mentorom szobáját, de percekbe telt, mire rávettem magam a kopogásra. Előbb ellenőriznem kellett a szerelésemet, a tornacipőmtől, a rövid farmeromon át, Parker bő melegítő felsőjéig – utóbbiba mélyet szippantottam, mintegy bátorítás gyanánt. Hosszú, vörös hajam a hátam közepét verte, de makacskodó szálait még mindig lefogta a vékony, kötött sapka, amit a fejem tetején viseltem.
Röviden, határozottan kopogtam – sokkal bátrabban, mint amit belsőleg éreztem. Az ajtó kitárult, én meg reflexszerűen a szemeim elé kaptam a kezem, amikor konstatáltam, hogy a férfi (fiú?) félmeztelen. Éreztem, hogy a vér az arcomba szökik, így világos bőröm majdnem olyan árnyalatot öltött, mint a hajam.
- Jó reggelt! Igen… Izé. Én vagyok, Cora St.James – mondtam zavarodottan. A kezeimet még mindig a szememre szorítva. Csukott szemekkel kicsit nehézkes volt bejutnom a szobába, de legalább nem estem orra a küszöbben. Szétnyitott ujjaim között leskelődve igyekeztem meggyőződni róla, hogy időközben magára vett valamit. Ilyen fogadtatásra semmiképpen sem számítottam; valamiért legszívesebben elfutottam volna, ezért nem is ültem le rögtön, amikor hellyel kínált. Általában nem szoktam zavarba jönni, de most sikerült. Amikor a Mentor eltakarta a felsőtestét, én is leengedtem a kezeimet.
- Az egy kicsit túl közvetlen, nem, Mr Fischer? – kérdeztem, miután felajánlotta, hogy nyugodtan szólíthatom a keresztnevén. A valamikori iskoláimban ez nem volt jellemző. – Ön sokkal fiatalabb, mint gondoltam – húztam fel a szemöldököm, kissé talán méregető arcot vágva. – Bocsánat… Ez nem azt jelenti, hogy nem bízom a képességeiben – Egy frászt nem, hazudtolták meg gondolataim a szavaimat. – Tetszik, kényelmesebb, mint az utca – válaszoltam meg a kérdését, ami a Sheltert illette. Ebben nem hazudtam. Tényleg tetszett.
- Uram, kérdezhetek valamit? – kezdtem tétován. Muszáj volt feltennem a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy Parkerrel átléptük a küszöböt. Úgy véltem, hogy a Mentor talán választ adhat rá. – A szüleinknek szólnak arról, hogy ide kerültünk? – kékeszöld szemeim kristálytiszta érdeklődéssel állapodtak meg a fiatal férfin. |
Ismét új növendéket kaptam szárnyaim alá. Egy fiatal leányzót, akinek igen érdekes és hasznos kis áldása volt a leírtak alapján. Cordelia St.Jones… Az a hír járta, hogy egy másik áldottal, egy fiúval hozták be, és úgy viselkednek, mintha csak ők lennének Rómeó és Júlia. Bár ezek csak pletykák voltak, én nem hittem nekik, meg hát fiatalság, bolondság. Egyszerűen csak szerelmesek.
Mindenesetre megkértem egy tanárt, hogy hívja ide nekem Cordeliát reggeli után. Persze én is lemehettem volna reggelizni a többiekkel, és akkor ott megismerhettem volna a lányt, de természetesen nem mentem le. Addig nyújtózkodtam az ágyamban, amíg tehettem, majd mikor órámra pillantottam sietősen bevágódtam a zuhany alá. Hajat mostam, lezuhanyoztam. Épp a farmeromat vettem fel, mikor rájöttem, hogy a szobámban még mindig rendetlenség van, és jobb lenne, ha nem ez fogadná a növendékemet. Fő az első benyomás, hajdani mentorom mindig ezt mondogatta, mikor megkértem, hogy tanítson engemet mentornak, mert egyszer majd én is visszajövök ide.
Így hát ismételten csak szélvész módjára beágyaztam, kissé kapkodósra sikerült, aztán az íróasztalomról lesöpörtem egy csomó papírt a fiókokba. Az Alyssával történő edzéseink kellékeit pedig egy szekrénybe tuszakoltam kisebb sikerekkel, ugyanis a játék kard nem igen akart bennmaradni a szekrényben. Ha közben kopogtak, akkor kócos hajamba túrva, egy törölközővel a nyakamban – mivel még nem volt időm pólót felvenni, így félmeztelenül egy farmerban nyitottam ajtót az illetőnek, és ha történetesen újdonsült növendékem állt az ajtóban, akkor egy barátságos mosollyal üdvözöltem.
– Szia! Üdv Shelterben! – szólaltam meg lendületesen. – Biztosan te vagy Cordelia. örülök, hogy megismerhetlek. Kevin Fischer vagyok, a mentorod. Nyugodtan szólíts Kevinnek – kezdtem bele az alapdolgokba, miközben beinvitáltam a szobámba.
– Ülj csak le! – intettem az íróasztal előtti székek felé, majd egy sötétkék pólót halásztam ki a szekrényemből és felvettem. – Nos, milyen Shelter? – érdeklődtem barátságosan. |
|
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Cora elbeszélései, tapasztalatai alapján teljes mértékben biztos voltam abban, hogy a saját életenergiájából gyógyít. Erre nagyban rákontrázott az is, hogy önmagától, és sokkal gyorsabban meggyógyul.