|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.11. 18:17 - |
A belső udvart körülöleli a vadászkestély, és csak két kapu vezet a szabad ég felé: az egyik a nagy boltíves átjáró, mely egyenesen a birtok kapujához, azon túl pedig a városhoz vezet, a másik pedig egy kisebb lugas, amely a kastélykertbe visz. Macskakővel burkolt, nagy tér, melyet parkolásra is használnak. Innen nyílik a főbejárat. |
[23-4] [3-1]
 Mint később kierült, Adrian, elég szép gondolatmenetet vázolt föl nekem az ősemberekről. Mellesleg pedig igaza is volt. Elég gyorsan vág az esze. Mármint hozzám képest. Én ennél általában lassabb vagyok. A hasonlat is tetszett, szerencsére nem ment bele az informatikai dolgokba mélyebben, mert azt már nem értettem volna. Őszintén, semmihez sem értek, amihez kell áram. Kicsit kínos, de szerencsére eddig még nem köveztek meg miatta. Bár, amit hallottam most a tanárokról, lehet, hogy itt ez is megtörténhet. Az viszont hízelgő volt, hogy a fiú feldolgozóból is szurkolna. Igen inspiráló személyiség. Az is lehet, hogy a végén tényleg megnövökk itt, mellette.
- Ó. Köszönöm a belém vetett hitet. - Tettem mellkasomra a kezem, mintha végtelenül hálás lennék. Mondjuk még az is megtörténhte, hogy az ilyen tanárok mellett, én előbb kerülök a feldolgozóba. Brr... Jobb bele sem gondolni.
- Ohh. Charlene Babcock. - Formális vagy sem, kinyújtottam a fiú felé a jobbomat. Én nem vagyok az a pusziszkodós, ölelkezős ember. Pláne nem fiúkkal. Bár, lehet az is furcsán hatna így, hogy már beszélgettünk. Adrian kérdésére bólintottam egyet.
- Jó ötlet. Legalább sikerül azt is feltérképeznem. Eddig még úgysem voltam ott. - Emlékeztem, hogy volt valami rajz szerű az épületről a papírjaim között, de lusta is voltam előszedni, meg ha már így alakult, megpróbálom fizikálisan is megjegyezni, hogy mi hol van.
// Folyt. köv. könyvtár // |
 - Ha úgy vesszük, mindannyian az ősemberektől származunk, csak mi megkaptuk a Homo Sapiens Sapiens nevezetű operációs rendszert, ami jobban működik, mint mondjuk a Homo Erectusé - fejtettem ki a tényállásokat. Mondjuk, utólag belegondolva úgy tűnt, mintha éppen átkot szórtam volna rá, de na. - Szóval, azt is mondhatnám, hogy ameddig eljutottam, az szinte ösztönből jön.
Igazából, ha visszaemlékeztem, az előző töritanáromról is azt hittem, meg akar főzni, amikor már első órán a küszöbről ilyenekről magyarázott. Nem beszélve a pattintott és csiszolt kőkorszakról, meg a különböző temetkezési szokásokról, amik már szóban is felértek egy horrorral.
- Egyszer csak fog esni az eső, akkor kipróbáljuk. Azt nem mondom, hogy lesből lelocsollak, mert Miss Dashwood megetet az aranyhalaival - grimaszoltam. - Meg van egy mentornő, aki gyűlöli a fiúkat, szóval ő meg utána elhurcolna a húsfeldolgozóba... de majd onnan szurkolok - biztattam.
Mondjuk, Gemma Morgan mostanság már nem volt annyira harapós. Annyira. A csillogó-villogó páncélzat mesélhet a kalandról, amit úgy potom két óra alatt megjártunk.
- Mindegyik egy szétrobbantott tankra hajazott - válaszoltam röviden. - Itt egy csücsök, ott egy csücsök, hoppá, júniusban lesz vége a tanításnak felirat - forgattam meg a szemeimet. - Az origami készítés mellé nem az én képemet mellékelték, az tuti. Amúgy, Adrian vagyok - mutatkoztam be, és szinte láttam magam előtt, ahogy anyám színpadiasan a homlokára csapott. Ami, belegondolva, hogy Salt Lake City azért veszett messze van, így is rohadtul ijesztő volt. - Adrian Thomson. P nélkül - tettem hozzá.
A rövid bemutatkozás után újból megszólaltam:
- Mit szólnál, ha bemennénk a könyvtárba? Azt nem garantálom, hogy nem tévedünk el, de tudtommal rejtett csapdák nincsenek elrejtve a folyosókon. |
Kicsit furcsálltam, ahogy a fiú mérgetett. Bezony, bezony. Engem eddig még nemigen láthattál itt. Kivéve, ha velem álmodott. Az viszont egy picit bizarr lenne. Míg ő gondolkozott, észrevettem, hogy tényleg milyen magas. Valami eszméletlen. Ezekre viszont akkor jövök rá, mikor a szememben elkezd felém dőlni valami, vagy ez esetben valaki. Sokszor van, hogy ha egy égimeszelő előttem áll, úgy érzem, hogy szépen lassan közelít felém. Mint mikor egy szintén óriási házra nézel föl. Viszont legyűrtem magamban a késztetést, hogy emiatt egy lépést hátráljak a biztonság kedvéért. Mikor viszont a fiú megint megszólalt, elnevettem magam. Lehet, találtam valakit, aki még nálam is reménytelenebb. Hmm... Az önbizalmamnak viszont ez nem tenne rosszat. Széles mosollyal figyeltem, amit továbbá magyaráz nekem. Vicces volt, hogy valaki ilyet mondd. Persze nagy valószínűséggel csak viccel, ám ez esetben elérte a célját.
- Nah. Legalább van, amivel kezdeni tudunk valamit. Már az ősemberek is tudtak felismerni dolgokat. Eddig jók vagyunk. - Kuncogtam. Próbáltam nem bántóan mondani, hisz csak vicceltem. Bár a fiú nem úgy tűnik, mint aki nagyon érzékeny lenne. Bár lehet, visszafogom magam, mert ha egy ekkora embert felzaklatok, akkor nem biztos, hogy sokáig húzom itt. Simán rámlép, és meg kilapulok, s ott is maradok. Elgondolkodva néztem le a srác lábára, s összemértem az enyémmel. Hanyas cipőt hordhat? Igen. Ő is tipikusan azok közé tartozik, akik lába akkora, mint az én egyész gerincoszlopom.
- Óh! Szerinted már késő, hogy én is kiálljak alá? Hátha beérlek. - Milyen könnyű is lenne. Kiállnék mindig egy kicsit sziesztázni az esőre, és már öt centi rám is jött. Mennyire élvezném.
- Jajj, nem szükséges, köszönöm. - Utasítottam el az ajánlatot. Szerencsére, ennyi lappal még valamennyire elbírtam. - Amúgy miért nem sikerült? Nem volt jó a formájuk, vagy nem engedték? - Kérdeztem rá az origamira. Hmm...
- Régebben én tanultam kétmotoros repülőgépet hajtogatni. Az lehet, sikerülne ezekből. - Néztem a kezeim között tartott papírokra. Persze nem csinálnék ilyet... Vagy mégis? Most, hogy így eszembe jutott, beindította a fantáziám. Lehet, hogy meghajtogatom az egyikből, ami nem annyira fontos. |
Ráhunyorogtam a lányra; bármerre forgattam a fejemet, egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Sőt, még az átlagos közlekedési formától is eltért, ami azért szabályszerű volt: csoportosan, vihogva jártak-keltek, és időnként lesből lecsaptak valakire.
Jó, mondjuk Elliot se háremben gubbasztott, amikor először találkoztunk, de na. Ő már elvégezte az iskolát.
Vagyis, remélem.
Na, bazzeg. Azt se tudom, hány éves.
- Őszintén? - kérdeztem vissza. Elhúztam a számat, miközben visszagondoltam az iskolás pályafutásomra, beleértve a matekot, aztán vágtam egy pofát. A tanárral köbö olyan viszonyom volt, mint a kedvenc szomszéd nénivel, aki mustáros teával és egyéb finomságokkal edzette meg a hasamat. - Az elsős tananyaggal is bajok vannak. Az összeadás miért összeadás, és miért nem kivonás? - tártam szét a karjaimat. Még mielőtt totális csődtömegnek könyvelt volna el, azért hozzátettem: - Az összeadás, kivonás, szorzás és osztás jeleit még felismerem. De utána... - csóváltam meg a fejem - homály.
A következő pillanatban, amikor újból ránéztem, tudatosult csak bennem, hogy a lány, akivel összesodort a matek/sors/véletlen/Morzsi, olyan alacsony, mintha nemrégiben szalasztották volna Aprajafalváról. Ha valaki ránk nézett volna, köbö annyi jut eszébe, hogy az Eiffel-torony leállt beszélgetni valami néppel.
- A magasság ne zavarjon - szaladt ki a számon -, az anyám kiskoromban kint hagyott az esőn, és megnőttem - vontam vállat. Lebámultam a kezeiben tartott lapjaira. - Segítsek? Ez az adag még a kisebbik része... én ezekből speciel origamit hajtogattam. Vagyis, azt szerettem volna, de nem jött össze. |
Csak nem rég kerültem ide, s máris ennyi a papír... Kedves. Tömérdek (Jó, nem tömérdek, de ahhoz képest, hogy mind el kellett olvasnom, az volt) lappal a kezemben róttam a suli folyosóit, kerülgetve az embereket. Kéne nekem egy komornyik! Ő majd vinné helyettem a cuccaimat, és nem nekem kéne cipekedés közben még azon is agyalnom, hogy most konkrétan hova is tartok. Fény! Megvan. Itt vannak ablakok, s remélhetőleg ennek a folyosónak a végén megtalálom a kiutat. Á! Meg is van. Végre. Talán innen eltalálok valahogy. Próbáltam egyszerre a kezemben tartott iratokra és a környezetemre is figyelni. Elsősorban az lett volna a jó, ha tudom, hogy hova lépek. Egyszer-egyszer emeltem csak fel a fejem, hogy szélesebb rálátást szerezzek az előttem álló útról. Az agyam kattogott, igyekeztem feldolgozni az ingereket és az információkat, így teljesen természetes, hogy megugrottam, mikor valaki hirtelen elém került. A lapjaimat magamhoz szorítottam, én pedig egy helyben maradtam, hogy bármi is történjék, az nem az én hibám lesz. Felemeltem a fejem, hisz a velem szemben álló nem épp a legalacsonyabbak közé tartozott. Össze húztam a szemöldökeim, amint hozzám beszélt. Nem túl gyors ez így hirtelen? Már mint, hogy feltűnik a semmiből, majd valami matekkal kapcsolatos dologba akar belerángatni. Brr... Azt már nem. Áthelyezem a bal lábamra a testsúlyom, majd szólásra nyitom a számat.
- Szia! Szerintem rossz helyen kopogtatsz, mivel én sem vagyok túl jó belőle. Bár lehet, pont olyanba kell a segítség, amit értek valamennyire. Hol akadtál el? - Hát ez a válasz se volt tíz pontos, de el kell nézni nekem. Hirtelen jött szituációk hirtelen reakciókat váltanak ki. Amik nem minden esetben a legjobbak. |
Az iskola szívás. De még mekkora nagy szívás.
Grimaszolva nyomtam meg a lapockám helyét, aztán fel is szisszentem; az egész napos pados odakozmálástól már csak a nyomorult Áldásomat találtam oltári nagy szívásnak. Már ha lehet egyáltalán ezt Áldásnak nevezni. Valljuk be, egy idegen előtt incifincizni két nyüzüge kis szárnnyal eléggé égő, pláne, ha hirtelen jön rád a roham.
A tizenkettedik meg pláne, hogy egy szívás. Érettségi.
Szinte hallottam a fejemben anyám hangját, ahogy nekikezdett a szokásos tanulásról szóló szónoklatnak, és ami a gáz, hogy rohadtul élethű volt.
- Ne már - húztam el a számat, tojva arra, hogy valaki esetleg őrültnek nézhet, amiért magamban beszélek. Mindenki szokott magában beszélni. Kivéve, aki nem. Hátradőltem a padon, megtámasztva a falat, remélve, hogy amilyen ősinek tűnik, nem dől össze azonnal.
Figyeltem, ahogy néhány Segítőnek tűnő emberi lény lerohan néhány kört, köztük néhány növendékkel, akiknek a nevét, ha kínoznak, se tudtam volna. Jó, bambulásból mindig is király voltam, köbö annyira, mint kosárlabdából, ha éppen nem vágtam magam fejen a labdával, rohadt nagy tehetség nem kellett hozzá.
Akaratlanul is nézni kezdtem a népet, remélve, hogy senkit nem áldottak meg valami kaszás cuccal, hogy a bámulásért cserébe rajtam gyakorolja a tehetségét. Mondjuk, a szobatársam meg egy hősszerelmes volt, és ha már őt túléltem ennyi idő alatt, akkor bármi lehetséges.
Borzongva gondoltam bele, hogy anyám szerint nekem is ilyen hősies lovagnak kéne lennem, fehér, dízeles lóval meg felnyalt séróval.
- Hát, hogyne - morogtam. Néha igazán felcseszett az, hogy mindig, minden körülmények között az apámat vélte felfedezni bennem, még akkor is, amikor éppen pislogtam egyet.
Égnek emeltem a szemeimet, aztán feltápászkodtam a padról, és hirtelen ötletből kiindulva, ami szerint nincsen matek házim, betoppantam az első szembejövő elé:
- Helló! Bocs a zaklatásért, de az a helyzet, hogy rohadtul szar vagyok matekból, és kéne egy kis segítség. Bármennyire is tünci-bünci kinézetű a tanár, simán kinézem belőle, hogy holnap kebabot farag belőlem. |
 Ahogy tovább lépdeltem csendben a Menedékház felé igyekeztem gondolataimba mélyedni és azon agyalni, hogy az életem, hogy s mint fog vajon alakulni az ódon falak között. Nem akartam magam átadni magamat a nosztalgikus érzelem kitöréseknek. Inkább magamra erőltettem a tudatot, hogy még sok mindent el kell intézni, minek köszönhetően az állkapcsom jobban megfeszült a homlokomra ráncok szöktek és szemöldököm ellenszenves alakzatra görbült. Nem voltam én egy gonosz ember soha, csak ijesztő, ha gondolkozom… vagy ha koncentrálok. Örökletes családi „betegség”. Kivéve persze a húgomat.
Nagy erőlködésem ellenére mégis bevillant egy-egy emlékkép, ahogy egyre közelebb kerültem a bejárathoz. Csak pillanatok, ahogy könnyedén nevetve menekültünk mentorunk rosszalló pillantása elől, vagy amikor settenkedve csak azért is tiltott helyre másztunk, hátha kihúzzuk a gyufát és magunkra vonjuk a nagyok figyelmét is. Gyermeteg butaságok, de akkor élveztük és mintha megdobbant volna ott legbelül mélyen az az elroncsolódott húscafat. Nem olyan értelemben, hogy azóta nem éreztem volna hasonlót, hanem olyan értelemben, hogy igen, akkor igen is éltem és élveztem minden pillanatát a Menedékháznak. Nem állíthatom, hogy a körülöttem levők is örültek az én örömömnek – ki örülne annak, ha csupán erőfitogtatásból kivágják az áramot, miközben te békésen vacsorázol – de egy pillanatot sem bántam. Éppen ezért néma kíváncsiság vezérelt tovább és egyre sietősebb lépteim a kapu felé vették az irányt, ahol egy fiatal nő várt rám.
Ezt onnan sejtettem, hogy egyenesen a szemembe nézett, és mert Lady Dashwood arról is biztosított, hogy, ha lesz ideje, körbevezet. A lány vonásaiból, friss megjelenéséből és gondtalan arckifejezéséből azonban arra következtettem, hogy ez semmiképp sem lehet az intézmény vezetője, ugyanis emlékszem, hogy majdnem kortársak voltunk, és azt a szikrázó bizsergést sem éreztem a fejemben, mikor közeledtem az ismeretlen felé. Márpedig minden Áldott közelében ezt érzem.
Nem akartam modortalannak tűnni a hölggyel szemben így egyből egy bemutatkozást tartottam volna esedékesnek, így könnyen megbizonyosodhattam volna az igazamról. Ám Ő rögtön meg is előzött és minden kételyemet feledtette enyhén hadarva, de mégis tisztán érthetően. Nyilván semmilyen információt nem akart elfelejteni.
- Örvendek, Miss Ramsay – nyújtottam neki kezet a bemutatkozáshoz, – miután sikerült felvennem a lány tempóját - és épp csak annyira szorítottam meg a kezét, hogy ne tűnjek valami anyámasszony katonájának.
- Bármilyen segítségnek és eligazításnak örülök, úgyhogy így is úgy is hálás vagyok Lady Dashwood-nak, illetve jelenet esetben Önnek – sajtoltam ki egy mosolyt, amit a hely múltjának szelleme nehezített meg. Nem mellesleg nem barátokat jöttem ide szerezni, hanem tanítani és segíteni, aligha számítana egy mosoly itt bármit is a kollégák között.
- Az adott körülményekhez képest nagyon kellemesen – fordultam ismét Miss Ramsey felé egyenesen a szemeibe nézve és ezúttal már egy egész hihető mosolyt sikerült az arcomra csalni. - … Akkor hol is kezdjük? – kérdeztem belépve a kapun és magamba szippantottam a régi jól ismert illatot. Újra itthon. |
 - Lassabban, Cordelia, különben el fogsz esni! - intettem meg bájos mosollyal a vörös hajú kislányt, aki úgy sietett le a lépcsőn, mintha legalább kergetnék, hogy aztán sugárzó lelkesedéssel a rá várakozó fiú karjába vesse magát. Hiába, ilyen ez a diák-szerelem, gondoltam nosztalgikus görbülettel a szám szegletében, miközben megigazítottam sötétbarna hajfürjeimet.
Citromsárga ruhámban, és kényelmes szandálomban indultam meg, hogy köszöntsem az új Mentort, aki valamikor ilyentájt ígérte az érkezését. Még örültem is, hogy kihasználva a jó időt, sétálhatok egyet. Ilyenkor, mint általában mindig, mosolyogni támadt kedvem. Ha kisütött a nap, még az élet is felpezsdült a házban, így nem csoda, hogy a folyosón keresztül vezető utamat végig vidám nevetés, és fecsegés kísérte.
- June, legalább ilyenkor kimehetnél a napra egy kicsit - szóltam oda pátyolgatón a sarokban gubbasztó leányzónak, aki most is magában komorlott. - Jót tenne a lelkednek - próbálkoztam meg egy barátságos mosollyal, amire egy flegma grimaszt kaptam válaszként. Nagyot sóhajtva csóváltam meg a fejem, majd elrendeztem az egyik lovagi páncél félrecsúszott rostélyát, mer nagyon zavart, hogy nincs a helyén.
Lelkemben rőzsedalokkal léptem ki a bejárati ajtón. A néhány nap, amit Wesley kisfia a falak között töltött, számomra is örömteli volt. Nagyon szerettem a gyerekeket, és bár a kis Milo nehezen nyílt meg nekem, azt hiszem a végén egészen jól megbarátkoztunk egymással. Ismét felébredt a lelkemben egy pillanatra a vágy az iránt, hogy saját családom legyen, de aztán ledöntötte a képet az az ambíció, hogy egyelőre a munkámban szerettem volna megfelelni.
Sasszemeim hamar kiszúrták a közeledő férfi alakját, és egy kicsit idegesebben kezdtem tördelni a kezeimet. Mostanában sokan érkeztek közénk, többek között az öcsém is visszatért, hogy a megszerzett tudást kamatoztatva, Mentor váljon belőle. Nem indultam meg a leendő kolléga felé, de jelzés értékkel megálltam a lépcső alatt. Én vagyok a fogadóbizottság, sulykoltam magamban, és próbáltam a megfelelő komolysággal hozzáállni a szituációhoz.
- Üdvözlöm! - köszöntöttem barátságos mosollyal, szinte azonnal kezet nyújtva, amikor közelebb ért. - Gondolom, Ön lehet Mr Samuels! - ráztam meg a kezét, ha hajlandó volt kezetfogni. - Én Spencer Ramsey vagyok, biológiát és természettudományt tanítok a Menedékházban. Engem küldtek, hogy kísérjem el a szobájához, mert Lady Dashwood csak később tudja fogadni - próbáltam minden információt egyetlen mondatba sűríteni. - Jól utazott? - kérdeztem, csillogó kék szemeimet a férfi élces, határozott arcára emelve. Minden kislányos lelkesedésemnek annyi volt abban a pillanatban.
|
Nehezen indult a reggelem, nehezebben, mint gondoltam. Egész éjjel álmatlanul forgolódtam és vagy két perceként ránéztem a faliórára, hogy mikor kelhetek végre fel, mikor tehetem magam hasznossá. Igazából ez a tehetetlenség kergetett az őrületbe. Túl akartam esni az első „nagy” belépőmön, na meg a nosztalgia rohamon, ami biztos hurrikánként szippant majd magába, ha megérzem az ismerős illatokat vagy végigsétálok a sűrűn díszített folyosókon. Előre tudtam, hogy pofon fog vágni, de nem voltam sosem egy anyám asszony katonája, és igyekeztem kizárólag előre tekinteni, a múltat pedig a hátam mögött hagyni. Ugyanakkor vannak helyzetek, mikor nem tehetem meg, mikor muszáj szembenézem a múltammal, de ez volt a kisebbik rossz. Márpedig nem vagyok mazochista, hogy kínozzam magam itthon, ami most már inkább egy hideg, üres lakás, aminek minden szeglete Caroline-ra emlékeztet. Sajnáltatni nem akartam magam, sírni utána végképp nem, továbbléptem, de ehhez az is kellett, hogy elutazzak, lehetőleg jó messzire, mégis ismerős helyre.
A mentori állás alapvetően nem riasztott el, sőt kihívásnak tekintettem, amit mindenképp jól kell végeznem. Ezen kívül jól jött az, hogy Anya – amerikai származása lévén – rokonai szívesen fogadtak, míg pár napig náluk vendégeskedek, hogy megszokjam az időeltolódást és erőm teljébe kezdjek Shelter-ben. Anya és kivételesen az Apám is büszke volt a döntésemet illetően, Violet is természetesen rajongott az ötletért, bár azt sajnálta, hogy így még kevesebbet fog látni. Mindenestre a családom áldását adta döntésemre, bár ha az ellenkezője történik meg, akkor sem tudtak volna megállítani.
Érkezésemről egyedül Lady Dashwood tudott, aki nagylelkűen biztosított, hogy az érkezésem napján már frissen bevetett ágy fog várni, nem fogok hiányt szenvedni semmiben. Nem arról volt szó, hogy sznob lennék vagy ilyesmi, de szükségem volt arra, hogy legyen hova elvonulnom és morognom, mert ismerem magam és az egyik kedvenc hobbim lett az elmúlt években.
Röviddel ebéd után indultam el nagynénéméktől taxival a Menedékházhoz. Kocsit bérelni fölösleges lett volna, rokonaim vendégszeretetével pedig nem szerettem volna visszaélni, így bár szép távot tettetünk meg a taxissal és szép összeget hagytam ott, ez volt a legésszerűbb választás. Még örültem is, hogy néhol kerülő úton ment, mert így volt időm átgondolni, mi legyen az az első pár dolog, amit meg kell tennem. Többek között beszélni Lady Dashwood-dal, kitölteni pár papírt az aláírásommal együtt és utána pedig megnézni a listát kaptam-e növendéket. Bár ilyen rövid idő alatt kétlem, hogyrtám bíztak volna valakit. Lehet, hogy még át kell esnem valami féle tűzpróbán is.
Sporttáskámat a vállamon cipelve lépdeltem lassan a főbejárat felé. A hely, ahol megtanultam használni képességem és kamasz éveimet tengettem, szinte semmit nem változott. Talán egyedül a növényeken látszott az idő múlása, ahogy például azon az erős fiatal diófán, ami csak egy nyeszlett kis kezdemény volt, mikor idekerültem. Magára az épületre nagyon vigyázhattak, mert egy repedéssel sem lett több vagy kevesebb. Ugyanúgy belülről fogom megérezni a változást, egy új generáció képében. |
Folyt. köv. - > Előcsarnok
|
 Hálásan elmosolyodtam mikor próbált azzal érvelni, hogy sokan félnek az érintéstől. – A helyzet az, hogy én nem félek az érintéstől, szimplán csak nem akarom, hogy úgy kelljen összevakarni a földről. – vonom meg a vállam. Sajnos a leggyakoribb mellékhatása egy-egy érintésnek a fejfájás, heves rosszullét, ájulás vagy egyszerűen csak kikapcsol az agyam. Ez idő alatt egyik pontból eljuthatok egy másikba úgy, hogy közben semmire sem emlékszem. És ez valljuk be rohadt ijesztő. – Éppen ezért kerülöm a személyes kontaktust. – magyarázom egyszerűen. Hihetetlen, hogy itt vagyok. Eddig megfelelt az elképzeléseimnek. Egy hasonló erődítményre gondoltam, de nem tudom, hogy a továbbiakban is olyan lesz-e, mint amilyenről álmodtam.
-Hát rendben, de biztos, hogy jól vagy? – kérdezem még egyszer a nyomatékosítás kedvéért. Nem ismerem még ezt a helyet, sem a szabályait, de azt hiszem ezen jobb lesz minél hamarabb túlesni. Nem bánnám, ha valaki segítene megérteni nem csak a helyet, de engem is. Mert lassan már azt sem tudom, hogy hol végződik a képességem és hol kezdődök én.
- Darázs? – kérdezem kételkedve, de nem igazán szenteltem neki nagyobb figyelmet. Nem is tudom, biztos meg volt az oka, hogy miért akart átvágni, vagy inkább megtéveszteni, mert az átvágni olyan erős kifejezés erre. Lehet, hogy allergiás a darázscsípésre vagy nem tudom.
- Ne mondd, hogy itt még egy posta sincs. Legalább ennyi kapocs maradhatott volna a civilizációval. – forgatom meg a szemem egy nagyot fújva. – Végül is a galamb sem rossz ötlet. – vonom meg a vállamat.
Hálásan bólintottam, majd mosolyogva követtem őt. – Te is átestél ezen a beszélgetésen? – kérdezem miközben mellé szegődtem. – Mit érdemes tudnom, hogy túléljem? – kérdem kacagva. Befelé menet szétnéztem és őszintén szólva eléggé csalódott voltam. - Nincs se repülő tárgy, se egy mozgó festmény, de még egy ilyen kastélyhoz illő mozgó kézfej se. Ez szürkébb, mint ahogy az álmaimban láttam. - sóhajtok fel elkeseredetten. |
 - Persze, remekül vagyok - a körülményekhez képest tényleg mesésen voltam. Be voltam zárva egy erődítménybe és még sem próbáltam elszökni. Nem voltak öngyilkos hajlamaim, sem egyéb őrült ötleteim, csak éppen majdnem most loccsantottam ki az agyvelőmet. Ááá, semmi komoly.
- Nyugi, sokan félnek az érintésektől - próbáltam megnyugtatni a lányt, aki látszólag megkönnyebbült, amikor úgy döntöttem, mégsem akarok kezetfogni vele. Túlságosan is megrémített az, amit Zoey tett a telefonommal, ha velem is valami hasonló történne...
- Szerencsére nekem másfajta képességem van - nem akartam bővebben kifejteni, mert egy részt fogalmam sem volt róla, hogy meddig terjed a különleges szupererőm, másrészt úgy gondoltam: ez csakis a saját egyéni szociális problémám. Amikor erre gondoltam rámosolyogtam a másik növendékre, mintha tudná mi jár a fejemben és egyetértene velem. Alison mindennek tűnt csak éppen gondolatolvasónak nem.
- Nem a te hibád - mosolyogtam tovább, mintha semmi bajom nem lenne. Természetesen haragudtam, de nem miatta, hanem az ügyetlenségem miatt. A nadrágom már így sem volt a régi, de így: mehetek újat venni. Márha egy tanár vagy egy mentor lesz oly szíves és lekísér engem a városba. Azaz semmi esélyem sem volt arra, hogy fel tudjam frissíteni a ruhatáramat még ebben a hónapban. Már elkezdtem volna magamban bevásárlólistát gyártani a kis kiruccanásra, amikor a másik lány mentegetőzésével kizökkentett az álmodozásból.
- Én? Sietek? Jó vicc - hát igen, maximum akkor voltam hajlandó megerőltetni magamat, ha takarításról volt szó. Szegény csajt úgy lesokkolta a hirtelen kirohanásom, hogy köpni, nyelni nem tudott. Jó, ez nem teljesen áll közel a valósághoz. A száját még így sem tudta befogni, de legalább egy helyben állt, amíg eldöntöttem, hogy hogyan csináljak magamból kevésbé idiótát.
- Volt rajtad egy darázs - motyogtam miközben biztos voltam benne, hogy nem fogja bevenni a sztorit miszerint egy aprócska rovar miatt sápadtam el. Azonban most rajta volt a csodálkozás sora. Szegénykét megsajnáltam, amikor azt hitte csak viccelek.
- Hidd el, én is annak örülnék a legjobban, ha ez nem csak egy nagy átverés lenne - bólogattam teljesen egyetértve vele. Én is még most is úgy éreztem: feltétlenül szükségem van az elektronikus kütyüimre, mégha másra nem is használom csak zenehallgatásra. Felnevettem a levélküldés ötletén. Ez eddig nekem nem is jutott eszembe. A posta jelenléte számomra egy régen kihalt, antik kultúra maradványait jelentette. Ahogyan a karácsonyi üdvözlőlapok is, amikre apum legalább odafigyelt és minden évben küldött párat a közeli rokonoknak.
- Ja persze, postagalambbal -nevettem továbbra is. Szerintem Alison volt az első és egyetlen, aki ilyen furcsa ötlettel állt elő a kastélyban (nem mintha olyan sok diákkal találkoztam volna eddig még). Nem akartam, hogy ennél is hülyébbnek tartson, így inkább megráztam a fejemet és a kérdésére nem felelve közelebb léptem hozzá.
- Na gyere, megmutatom hol van a dolgozószoba, aztán kérdezhetsz az Igazgatónőtől bármit, amit csak akarsz - fogtam meg az egyik bőröndje fülét és elindultam a főbejárat felé, hátra-hátra pillantva, hogy követ e. |
Figyeltem, ahogy a szintén vörös hajú lány megpördül a tengelye körül, majd elveszítve az egyensúlyát elesik, vagyis hát ezt talán lehetett annak nevezni. Egyből nyúltam felé, hogy segítsek mikor rájöttem, hogy az megint mit eredményezne így óvatosan visszahúztam a kezem és inkább csak egy érdeklődő pillantást vetettem rá. – Jesszusom, jól vagy? – kérdezem, ha már a segítségnyújtást muszáj voltam eltüntetni a teendők listájáról. Elég nehezen tudtam volna a nélkül segíteni neki felállni, hogy meg ne fogtam volna a kezét. Ez pedig megint csak egy fölösleges fejfájást és esetleges kiesést jelentett volna. Nem akartam rögtön én lenni a fura lány az új „sulimban” vagy mi a szöszben.
Mosolyogva fogadtam a köszöntését, hiszen én már köszöntem neki, részben ezért kötött ki a földön az előbb. Láttam, hogy nyújtotta volna a kezét és ettől a mozdulatsortól megfeszült minden izmom, de aztán végül mintha meggondolta volna magát, mert visszahúzta a kezét. Kifújtam az eddig benntartott levegőt, hisz észre sem vettem, hogy nem vettem levegőt. Hálás mosollyal néztem rá, mérföldekkel jobban megkönnyebbültem, jobban éreztem magam, mint amikor ideértem. Legalább itt nem számít furának, ha nem akarok kezet fogni egy másik emberrel. – Örvendek Liza, Alison vagyok. Tényleg ne haragudj. Ha tudom, hogy ennyire nem figyelsz, nem rontok úgy neked. – mondom a szokásos vidám stílusomban. Elvárható lenne, hogy legalább kicsit féljek vagy ideges legyek, de őszintén szólva még egyelőre jól érzem magam. Ez a hely megnyugtat, vagy talán a tudat, hogy itt jó helyen leszek.
- Mondanám, hogy mindenre, de nem tudom ez megoldható-e. De ha nagyon sietsz arra amerre épp indultál nem kell segítened… tényleg nem muszáj. – mosolygok rá ám egy lépést hátrálnom kellett és az a bizonyos mosoly is eltűnt a szám sarkából, amikor úgy nézett rám, mint ragadozó a prédájára. Na, jó ez hülye hasonlat, de akkor is. Valahogy így érezhetik magukat szegény gazellák mielőtt egy oroszlán rájuk veti magát. Megborzongtam tagolt utasításától. Ez a lány állati fura. Őszintén remélem, hogy ez nem miattam van. Ennyire nem lehetek ijesztő, vagy talán mégis? Lángol a hajam vagy mi? – Jó, azt hiszem nem is menne. – motyogom, miközben az arcát pásztázom. Szinte hallottam, ahogy a helyükre kattannak a fogaskerekek, mert egy pillanat múlva már közömbösen vonta meg a vállát és bejelentette, hogy elment. – Mégis mi ment el? Mi van? – kacagok fel hitetlenül. Azonban mint kiderült ez még csak a sokkolás eleje volt.
-Micsoda? Neee, ezt nem mondhatod komolyan. – nézek rá miközben egy védekező mozdulattal magamhoz szorítom az említett eszközt. – Jó vicc, de most komolyan. – nézek rá oldalra hajtott fejjel. – Csipogóm nincs is, de ez az egyetlen olyan kütyü, ami a normális külvilághoz köt. – nyögök fel elkeseredetten miközben a táskát szorongatom. – Azért legalább levelet lehet küldeni? – kérdezem az utolsó mentsváramat fenntartva. – Miért titkos? – kérdezek rá értetlenül, azt hiszem a mondat ezen része keltette fel a figyelmemet a legjobban.
|
Nem mondanám, hogy sokáig jutottam. Két lépést sem tehettem meg a főbejárattól, amikor hirtelen leszólítottak.
Túl gyorsan pördültem meg. Kibillentem az egyensúlyomból és így az arcom majdnem találkozott a macskaköves járdával. Az utolsó percben azonban sikerült annyira kinyújtanom a kezemet, hogy a becsapódást némiképp ki tudjam kerülni. A végeredmény az lett, hogy ugyan karcolás nélkül megúsztam, de kíméletlenül meghúztam a két karomat. Biztos voltam benne: holnap meg sem fogok tudni mozdulni, sőt az alvással is bajaim lesznek.
Gratulálok, felejthetetlenül sikerült bemutatkoznod, korholt a zöld szemű kis szörnyeteg. Rá sem hederítve megpróbáltam felemelkedni. Csak szépen, lassan, nehogy valami bajod legyen, tündérke.
- Baszki - sziszegtem magam elé, miközben valahogy feltornáztam magamat. Úgy nézhettem ki, mint egy tájkép csata után. Lesöpörtem a kezeimre és a lábaimra ragadt koszt, majd félresöpörtem a hajamat az útból, hogy lássak is. Ekkor pillantottam meg a másik növendéket. Lerítt róla, hogy új, elveszett és úgy el van tévedve mint maci a málnásban.
- Szia! - Köszöntettem, és már nyújtottam is volna ki a kezemet egy kézfogásra, hogy bemutatkozzak, amikor eszembe jutott: eddig csak kétszer próbálkoztam ezzel a gesztussal, de mind a két alkalommal visszautasították. Így a mozdulsor felénél kénytelen-kelletlen, de visszaejtettem a kezemet a lábam mellé.
- Elizabeth Olson vagyok, de hívj csak Lizának - mosolyogtam, mert mást nagyon nem tudtam tenni. Hirtelen megint elfogott az idegesség, amit többek között az új lány jelenlétének tudtam be. Biztos csak az Ő érzései készítenek ki.
- Mire vagy kíváncsi? - Muszáj volt neki udvariasságból segítenem. Minél előbb mutatom meg neki a kastélyt vagy akármit, annál hamarabb mehetek a saját felfedező túrámra, gondoltam akkor még. Aztán ahogy jobban szemügyre vettem a cókmókját, szembetűnt a laptoptáska is. ÚRISTENEM! Civilizáció nyomai! Hirtelen annyira izgatott lettem! A szemeim, olyan nagyra nyíltak, mint még soha, a szemöldököm az ég felé szökött, arcom elfehéredett és talán még a hajam is vörösebb lett egy kicsikét.
- Meg-ne-moccanj! - tagoltam, mintha a lány nem idevalósi lenne vagy minimum nem értené a nyelvet. Amint ezt kimondtam, éreztem, hogy megrémült. Minden bizonyára azt hitte: valami életbevágóan fontosat akarok tenni. Mondjuk arrébb hessegetni egy nagy darazsat a ruhájáról. Ez az érzés döbbentett rá, hogy megint milyen furcsán viselkedek.
Megráztam a fejemet, hátha így kitisztulnak a gondolataim. Nem, egyenlőre nem jött el az ideje, hogy őrültet játsszak.
- Elment - vontam meg a vállamat, tudatára adva: elmúlt a veszély. Az én meghibbanásomnak és a darázscsípés esélyei is tovaszálltak. Összecsaptam a tenyeremet, mintha nem történt volna semmi és így folytattam:
- Kicsit sok cuccal jöttél, de megoldjuk. Viszont az elektronikus kütyüket el fogják kobozni Tőled.
Mi mást mondtam volna? Nem akartam, hogy Őt is sokként érje az, ami engem majdnem depresszióba taszított (ez azért erős túlzás). Úgy döntöttem, hogy nem hagyom meg azt az élvezetet az Igazgatónőnek, hogy elsőként lássa új diákja ledöbbenését, amikor közlik vele: itt bizony semmi esélye sincs normális kapcsolatot fenntartania a falakon túl élő személyekkel.
- Még csipogót sem lehet tartani, sőt a bőröd alá is benéznek, hátha chipet rejtegetsz- itt felnevettem. Hát persze, hogy nem volt minden igaz ezekből a rémtörténetekből, de a legtöbbet komolyan kellett venni. Már csak azt nem értem, hogy miért nem szerelnek be egy fémjelző kaput közvetlenül a főbejárat elé. Hátha úgy még hatékonyabb lenne az ellenőrzés (nem mintha most annyira sokan maradnának telefonuk bűvkörébe).
- Az egyetlen összeköttetésünk a külvilággal a dolgozószobai telefon. Az is vezetékes és szigorúan titkos pizza rendelésekre van fenntartva. |
 A könnyes búcsú után amit a szüleimtől vettem a reptéren most itt ülön egy kocsiban, ami elvisz egészen a Shelterig, ahol egy új, remélhetőleg biztonságos élet vár rám. Éppen elégnek érezném, ha megtanulnám uralni az erőmet és nem kellene többé rettegnem minden nap, hogy egyszer olyan kiesésem lesz ami után már nem lesz visszaút. Néha teljesen azt érzem, hogy mebolondultam, de ezt a szüleim nem vették észre. Szerencsére, biztosan már rég a pszichiátrián kötöttem volna ki.
Odaérve egy gyönyörű táj tárult a szemem elé egy ódon kastéllyal amit gyönyörűen rendbentartottak. Bár odakint nem volt túl nagy nyüzsgés ez talán betudható annak, hogy a levegő párás és izzasztóan meleg volt. Kiszálltam az autóból és kirángattam a csomagtartóból a két bőröndöt amit magammal hoztam. Fokozottan ügyeltem arra, hogy a laptoptáskám se maradjon a kocsiban, mert amilyen béna vagyok még simán ott is hagytam volna. anya szerint ez egy kaland de én már most elég nyomottan érzem magam. Miután az autó eltűnt a távolban bezárult mögöttem minden remény, hogy visszakozzak. Az udvaron egyetlen ember sétált, így egyenesen felé vettem az irányt. - Szia, ne haragudj ha zavarok, de tudnál segíteni? - kérdezem szimplán megszólítva, kerülve, hogy véletlenül is meg kelljen érintenem. |
Csak pár napot töltöttem eddig elszigetelve a külvilágtól, Shelter House falai között, de már most kezdtek megjelenni rajtam az internet -és kütyükorlátozás jelei. Álmomban fel-fel riadtam, azt képzelve, hogy a telefonom pittyeg mellettem vagy éppenséggel elkezdtem az ujjaimmal a levegőben Angry Birds-t játszani, csak úgy. Mégis, ami mindennél elviselhetetlenebb volt: a csönd. Zene és jóformán ismerősök vagy szobatársak nélkül eléggé kihaltnak tűnt minden. Belegondolva a csend eléggé hangos tud lenni.
- Meg fogok őrülni - motyogtam magam elé. Teljesen le taglózott, amikor elvették a telefonomat. Igaz Zoey miatt már így sem működött, de ha ezt előre tudom hozok magammal elegendő pénzt, hogy titokban tudjak magamnak venni egy másikat. Nos, ami a mostani helyzetemet illeti: a pénztárcám kisebb anorexiába szenvedett, én pedig közel voltam ahhoz, hogy citeraként a mániás-depressziómmal belépjek a húros hangszerek családjában.
Ennél rosszabb már nem lehet, így bíztattam magamat az udvar felé tartva. Ki kellett kászálódnom a gödörből, újra meg kellett tanulnom pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. A mentorommal még nem volt szerencsém találkozni, de figyelmeztetek: a hétvége felé mindenképpen sor fog kerülni erre a felejthetetlen élményre is. Barátokra ilyen rövid idő alatt nem tettem szert, nem mintha olyan sok diák bolyongott volna a folyosókon a 30°C-os melegben.
Elhatároztam, hogy ma legalább az épületből kilépek. Hátha így fel tudom térképezni a kastély körül elterülő nagy területet. |
Folyt. köv. - > Előcsarnok |
 Határozottan kezdett tele lenni a hócipőm a kölyökkel - tulajdonképpen jobban idegesített, mint a húgom barátnői, ami azért nagy szó. Főleg, ha azt az esetet nézzük, mikor konkrétan indiántáncot lejtettek körülöttem, arra kérlelve, hadd feshessék ki pinkre a körmeimet.
- Semmi pánik, Dulifuli, én is ezt mondanám. - Az erőfitogtató mutatványára megeresztettem egy "Ezt most komoly? Na, ne viccelj!" üzenetű pillantást. Amellett, hogy rettentő idegesítő, még kekeckedik is. - De tudod, ameddig az izmokat lehet fejleszteni, a te bolhaméreteden még a nyújtófa se segít.
Unottan figyeltem, amint körülöttem grasszál, mintha legalábbis én lennék a következő vacsorája - már csak remélni mertem, hogy a szupergyorsasága mellé nem kapott Áldásként kannibalizmust, mert semmi kedvem a fogpiszkálójának lenni.
Annyival meg még én is tisztában voltam, hogy nem számítottam egy hegyomlásnak. Ez főként apám beszédének volt köszönhető, aki nagy komolyan leültetett maga elé még hatéves koromban, azzal a szándékkal, hogy közli, mitől is döglik a légy. Az persze hamar kiderült, hogy nézhetsz ki akárhogy, a pénz a legfontosabb - és akkor is rövid távon agyfagyást kaptam a női felszínességtől -, nem árt mellé kondiznod is.
Csak éppen az a drága jó lélek ennyiben le is tudta a nevelésemet, én meg csak azért se dagasztottam két malacot a karjaimra.
- Ki mondta, hogy kotorászhatsz a cuccaim közt?! - mordultam fel, amint megnézte, honnan jöttem. - Ezek szerint nemcsak Dulifuli, de még Okoska is vagy. Remek - forgattam meg a szemeimet.
Meg se lepődtem, amikor ukmukfukk elrohant. Volt egy halvány sejtésem arról, hogy a kerozinos elméletem nem feltétlenül lehetetlen, meg szimplán élvezi, hogy oda-vissza futkos, mint veszett pók a falon.
S akkor még én voltam a hiperaktív, amikor anyának a csillárról kellett leszednie!
A gúnyolódására nem is reagáltam, azt remélve, hogyha nem kap replikát, akkor előbb-utóbb lenyugszik, és talán hajlandó emberi tempóra kapcsolni.
Talán.
- Rueda bá'? Milyen vicces - vigyorodtam el. - Pont ő a Mentorom. - S a mondatot követően rájöttem, hogy közel sem olyan poén a szituáció, mint hittem.
Ha ez a srác hozzá tartozik...
Na, jó, én megyek vissza az ősökhöz. |
 Nem szerettem az embereket, de azokat különösen nem, akik lekezelően bántak velem – ez a srác meg, ahelyett, hogy némi bűntudatot érezne azért, mert miatta akkorát tanyáltam, hogy még Kínában is bezsongtak a földrengés-előrejelző gépezetek, még gúnyolódott is rajtam.
– Nem én vagyok alacsony, hanem te vagy bizarrul magas – vágtam vissza gyorsan, majd végigmértem, mielőtt még hozzátettem volna: – Hörcsögpofa.
Ez az, ön-pacsi magamnak!
Ahogy ő volt magas, úgy én voltam izmos, legalábbis, ha kettőnket nézzük; összefontam a mellkasom előtt a karjaim, úgy méregettem az ismeretlen srácot bizalmatlanul, szúrósan, mint egy vadállat, amelyik felméri a fenyegetést. Körözni kezdtem körülötte, félig-meddig emberi tempót alkalmazva, az agyam közben azonban úgy szívta be róla az információkat, mint egy szuperszámítógép.
Magas, az oké, és kábé annyi idős lehetett, mint én. Újkorában drága, viseltes ruhák, nagy táska, amiben hasra esik az ember... Új volt. Erre még azelőtt rájöttem, hogy ő rámutatott volna. Annak viszont semmilyen jelét nem láttam, hogy pontosan milyen Áldása van, így óvatosabban közelítettem a dolog felé. Elvégre, a végén még felgyújt engem, vagy hasonló, aztán lángoló ágyúgolyó leszek.
– Már miért tenném? – kérdeztem vissza, mikor még alig fejezte be a mondatot. Gyanakodva húztam össze a szemem résnyire. – Fapapucs? Mi vagy te, Holland? – mielőtt valószínűleg egyáltalán feldolgozta volna a kérdésemet, már elhúztam mellette, és a másik oldalán voltam, kábé két méterrel arrébb, a tárcájával a kezemben. A személyiét néztem. – Atlanta, Georgia, eh? Coca-Cola meg CNN... Szívás a repülőtereteken a közlekedés. Na jó, Rueda bá' szívrohamot kapna, ha a keresztény alázatosság nevében nem segítenék, úgyhogy gyere – hadartam, majd megvontam a vállam, és mielőtt még egyet pisloghatott volna, már el is rohantam mellette, a bejárati ajtó pedig a falnak csapódott a kinyitás erejétől. Néhány másodperc múlva visszarohantam hozzá. – Na, mi van? Gyökeret eresztettél? Magas vagy, de fának még kevés. Mozgasd a fogpiszka lábaidat, hacsak nem akarod, hogy öntözzenek. |
Éppen rávettem volna magam arra, hogy esetleg megkeressem a bejáratot (és nagy valószínűséggel kiverje a szemem a sok csillám), amikor megérkezett a helyi tájfun egy elmosódott csík képében. A menetszél épp', hogy megcsapott, amikor meghallottam a tompa puffanást, majd a semmivel sem összetéveszthető hangot, ami jelezte, hogy valaki nagyon csúnyán felkenődött a falra.
Zsebre dugott kezekkel fordultam a kölyök felé, aki a világ leglehetetlenebb pózában tartott szerintem levezetésképpen jógaórát, ám az utána következő pattogásából és a felháborodásából ítélve rájöttem, hogy elég messze álltam az igazságtól.
Vigyorogva néztem le a kis Mitugrászra - ritkán élveztem ki a magasságom által nyújtott előnyöket. Persze, a kosaras srácokat soha nem vertem le a potom száznyolcannégy centimmel, de hát, hé, ki a franc akar Eiffel-torony lenni?
- Talán kevesebb kerozint kéne enni reggelire, Törpe - vontam össze a szemöldökeimet, miközben még szélesebb vigyorra húztam a számat. - Meg azért, széjjelnézni se ártana, mielőtt Ferrari módba kapcsolsz.
Végül is, ki a halált érdekel, hogy ez a kölyökképű srác körülbelül úgy száznyolcvan kilométer per órával suhant el mellettem? Azért kíváncsi lennék, hogy vízen hogy fut át...
Valljuk be, sokat nem tudnék neki ártani. Az állítólagos szirénhangommal maximum berepesztem az üveget, aztán jól kiröhögtetem magam azzal, hogy amikor közölte velem a Segítő a dolgot, akaratlanul is elképzeltem magam az otthoni halastó mellett uszonyban, a húgom kutyájával az oldalamon. Az utóbbit csupán azért csaptam hozzá a jelenetképhez, mert Ficánkának hívják a kutyát.
- Mielőtt ismét ötösbe raknád magad, annyit árulj el, kit kéne keresnem. Mert a Segítő, miután lelépett a létező összes elektromos cuccommal, annyit se mondott: fapapucs. - Beszéd közben komótos léptekkel megközelítettem a széles röppályát leírt sporttáskát, remélve, hogy a dugi zenelejátszómnak nem esett baja.
Mert ha igen, elválik, hogy ki jön eggyel, az biztos. |
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mint később kierült, Adrian, elég szép gondolatmenetet vázolt föl nekem az ősemberekről. Mellesleg pedig igaza is volt. Elég gyorsan vág az esze. Mármint hozzám képest. Én ennél általában lassabb vagyok. A hasonlat is tetszett, szerencsére nem ment bele az informatikai dolgokba mélyebben, mert azt már nem értettem volna. Őszintén, semmihez sem értek, amihez kell áram. Kicsit kínos, de szerencsére eddig még nem köveztek meg miatta. Bár, amit hallottam most a tanárokról, lehet, hogy itt ez is megtörténhet. Az viszont hízelgő volt, hogy a fiú feldolgozóból is szurkolna. Igen inspiráló személyiség. Az is lehet, hogy a végén tényleg megnövökk itt, mellette.
- Ha úgy vesszük, mindannyian az ősemberektől származunk, csak mi megkaptuk a Homo Sapiens Sapiens nevezetű operációs rendszert, ami jobban működik, mint mondjuk a Homo Erectusé - fejtettem ki a tényállásokat. Mondjuk, utólag belegondolva úgy tűnt, mintha éppen átkot szórtam volna rá, de na. - Szóval, azt is mondhatnám, hogy ameddig eljutottam, az szinte ösztönből jön.
Ahogy tovább lépdeltem csendben a Menedékház felé igyekeztem gondolataimba mélyedni és azon agyalni, hogy az életem, hogy s mint fog vajon alakulni az ódon falak között. Nem akartam magam átadni magamat a nosztalgikus érzelem kitöréseknek. Inkább magamra erőltettem a tudatot, hogy még sok mindent el kell intézni, minek köszönhetően az állkapcsom jobban megfeszült a homlokomra ráncok szöktek és szemöldököm ellenszenves alakzatra görbült. Nem voltam én egy gonosz ember soha, csak ijesztő, ha gondolkozom… vagy ha koncentrálok. Örökletes családi „betegség”. Kivéve persze a húgomat.
- Lassabban, Cordelia, különben el fogsz esni! - intettem meg bájos mosollyal a vörös hajú kislányt, aki úgy sietett le a lépcsőn, mintha legalább kergetnék, hogy aztán sugárzó lelkesedéssel a rá várakozó fiú karjába vesse magát. Hiába, ilyen ez a diák-szerelem, gondoltam nosztalgikus görbülettel a szám szegletében, miközben megigazítottam sötétbarna hajfürjeimet.
Hálásan elmosolyodtam mikor próbált azzal érvelni, hogy sokan félnek az érintéstől. – A helyzet az, hogy én nem félek az érintéstől, szimplán csak nem akarom, hogy úgy kelljen összevakarni a földről. – vonom meg a vállam. Sajnos a leggyakoribb mellékhatása egy-egy érintésnek a fejfájás, heves rosszullét, ájulás vagy egyszerűen csak kikapcsol az agyam. Ez idő alatt egyik pontból eljuthatok egy másikba úgy, hogy közben semmire sem emlékszem. És ez valljuk be rohadt ijesztő. – Éppen ezért kerülöm a személyes kontaktust. – magyarázom egyszerűen. Hihetetlen, hogy itt vagyok. Eddig megfelelt az elképzeléseimnek. Egy hasonló erődítményre gondoltam, de nem tudom, hogy a továbbiakban is olyan lesz-e, mint amilyenről álmodtam.
- Persze, remekül vagyok - a körülményekhez képest tényleg mesésen voltam. Be voltam zárva egy erődítménybe és még sem próbáltam elszökni. Nem voltak öngyilkos hajlamaim, sem egyéb őrült ötleteim, csak éppen majdnem most loccsantottam ki az agyvelőmet. Ááá, semmi komoly.
Határozottan kezdett tele lenni a hócipőm a kölyökkel - tulajdonképpen jobban idegesített, mint a húgom barátnői, ami azért nagy szó. Főleg, ha azt az esetet nézzük, mikor konkrétan indiántáncot lejtettek körülöttem, arra kérlelve, hadd feshessék ki pinkre a körmeimet. 
Nem szerettem az embereket, de azokat különösen nem, akik lekezelően bántak velem – ez a srác meg, ahelyett, hogy némi bűntudatot érezne azért, mert miatta akkorát tanyáltam, hogy még Kínában is bezsongtak a földrengés-előrejelző gépezetek, még gúnyolódott is rajtam.