|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.11. 18:08 - |
A kastélypark egy békés kis szegletében fekszik a néhány méter hosszúságú, egészen új építésű halastavacska, melyben kisebb-nagyobb aranyhalak úszkálnak, no meg néhány tavirózsa. Alig fél méter mély, így a belefúlás veszélye senkit sem fenyeget, de nyáron jó hűsölőhely lehet. |
[13-1]
 - Without you I'm on my own. Am I gonna be alone? And if it's only me, myself and I will I be fine? So far from home and I just don't know am I gonna make it? Brave enough to take this road out on my own? - dúdolgattam halkan az orrom alatt, miközben Taslit simogattam. Illetve én próbáltam simogatni, ő meg vérszomjas szemmel kapott újra és újra a kezem után, amit én szörnyen viccesnek találtam. Ekkor közeledő léptekre figyeltem fel, szóval gyorsan az ölembe kaptam a macskát és az ingem alá rejtettem. Inkább nem részletezem, mi mindent művelt ott, elég annyi, hogy Tasli valószínűleg nem szereti a szűk, sötét helyeket...
- O-hó! - kiáltottam fel, de már későn, mert a lány úgy ahogy volt, beborult a vízbe. Felszisszentem, egyrészt mert nem lehetett kellemes esés, másrészt mert Tasli, kihasználva a figyelmetlenségemet, rögtön kimenekült a felsőm alól és bevetette magát a kerítésnél nőtt gazba.... bocsánat, magasra nőtt fűbe. Onnan lesett minket. Egyből felpattantam a helyemről és a lányhoz siettem.
- Hé! Jól vagy? - szólítottam meg, és habozás nélkül begázoltam hozzá a vízbe. A kezem nyújtottam neki, ha engedte, a karjánál fogva talpra húztam. - Nem ütötted meg magad? - mértem végig kíváncsian, hogy lássam, megsérült-e. Nem aggódtam amiatt, hogy elázott, ez csak víz, hamar megszárad, főleg ilyen melegben... De ahogy a tekintetem megállapodott a könyvein, elhúztam a szám.
- Ijjh, ez nem néz ki túl bizalomgerjesztően... - csóváltam meg a fejem, aztán eszembe jutott valami. - Van egy ötletem! Gyere!
Ha engedte, a karjánál fogva kitámogattam a halastóból, aztán megkértem, hogy tegye le a könyveket a földre, vagy tartsa úgy, hogy hozzáférjek. Szőke fürtjeimbe túrva helyreborzoltam a hajam, míg átgondoltam, hogyan is kéne, aztán elszántan bólintottam.
- Oké, ennél rosszabb már úgysem lehet... egy próbát megér - összegeztem magamnak, tenyerem a könyvek fölé tartva, aztán csalogató mozdulatokkal egyre feljebb emeltem a kezem. Némi fáziskéséssel vékony vízoszlop emelkedett ki a könyvből, ahogy a felszívott cseppek összeállva követték kezem hívását. Megpróbáltam megszárítani a könyvet azáltal, hogy kinyerem belőle a vizet. - Látod? Működik! - örvendeztem fülig érő szájjal, amint javarészt megszárítottam a könyvet, és elégedett vigyorral széttártam a karomat, megfeledkezve arról a sok vízről, ami kijött már a könyvből; így az szép nagy sugárban csobbant a tarkómon, rögvest lelapítva a hajam, eláztatva a felsőm és letörölve a vigyort az arcomról.
- Oh... |
 Csupán egy csók volt, érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtemet megrázó delej járt át, még nem a halálos, de az ahhoz közeli fajtából. S az illat, melyet annyira kedveltem, áradt bőréből, pórusaiból, s még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem, s tovább részegültem...
Sohasem ismertem volna be, hogy szerettem háziasszony-korú írónők romantikus könyveit olvasni, főképp nem, khm, az ilyesfajtát – épp ezért álcáztam az egyébként egészen vaskos kötetet egy még vaskosabb enciklopédiával. Habár csak előző félévben kerültem Shelterbe, el lettem könyvelve pápaszemes könyvmolynak, szóval senkinek sem jutott eszébe rákérdezni, miért járkálok a kastélyparkban enciklopédiával. Főleg azért nem, mert soha senki nem kérdezett rá semmire, amit én csináltam – megesett, hogy mosdóba kellett mennem órakezdés után, de még a tanár megérkezése előtt, ám mikor a lépcsőn elsétáltam Mr. Dunham mellett, ő csak rám mosolygott, köszönt, és ment tovább. Pedig vele volt órám... Nem tudtam, örüljek-e annak, hogy senki nem gondolja, akármi rosszat csinálnék, ezért lóghatok, vagy sértődjek meg, amiért nem emlékeznek arra, hogy én lógom.
Mindenesetre, mentem előre. Céltudat nélkül, de határozottan – nem láttam magam elé.
Ilyesféle élményt csupán az ébredésközeli percek adnak ajándékul; a kéj ezen fajtájával a képzelet jutalmaz, amiért bátor voltam elmerészkedni a világába. Alig kaptam levegőt...
Nem hallottam, nem láttam, nem éreztem, tátott szájjal olvastam – és nagyon hamar át tudtam érezni az "alig kaptam levegőt" részt, ugyanis a következő másodpercben a térdem valami keménynek ütközött, elvesztettem az egyensúlyom, és a gravitáció áldásos hatása alatt, könyvekkel előre buktam bele a halastó kellős közepébe.
– Mi a fene...! Te jó ég, ki rkata ezt ide? – mérgelődtem a halak közt ülve, tavirózsával a hajamban. Úgy festettem, mint egy nagyra nőtt óvodás pancsolás közben, ahogy a vizet ütlegeltem tehetetlenségemben; partra vetett hal módjára tátogtam és prüszköltem. Minden nyílásomba víz folyt, olyanba is, amiről nem tudtam. A hajam nedvesen tapadt a homlokomra, és az istenért nem tudtam a helyére parancsolni.
Aztán megláttam a vízben úszó könyveket...
– Rothadjon meg az összes befőtted...! – kaptam utánuk kétségbeesetten. Sirattam mindkettőt, az enciklopédiában rejlő elveszett tudást is, de főként a könyvet, aminek az imént még élénken részese voltam. – Most hogy ismerem meg Jamal szeretetét?! |
Ha ez egy film lenne egy magányos hősről, aki egyedül koptatja az országutat, hóna alatt egy ártatlan kiscicával, akit a világ épp készül elpusztítani... nos, akkor lenne minimum egy barátnő-jelöltem meg egy főellenségem. Lady Dashwoodot nehezen képzeltem el tetőtől-talpig páncélban, macskagyűlölő, vörös szemekkel, de barátnőt képzelni magam mellé még nehezebb volt. Így aztán lassacskán átértékeltem azt, hogy tényleg hős vagyok-e, amiért ennyire meg akarom óvni Taslit, vagy inkább gyerekesen éretlen és buta. Hogy ezt szemléltessem, kis vízgömböket emeltem ki a halastóból, és kedvem szerint formáztam a levegőben. Megpróbáltam egy feliratot kihozni, de a harmadik különálló betűig jutottam, H O P, amikor megszűnt a kontroll a részek felett, és a víz szétloccsant a földön.
Egy sóhajjal leengedtem a kezem, és az oldalamnál szaglászódó cicára pillantottam. Halvány mosollyal megdögönyöztem a bundáját, még ha utálatosan nyávogva meg is próbált kiszabadulni a kezem alól. A földön ültem, a tó mellett, hátam a kerítésnek vetve.
- Mi legyen veled? - kérdeztem, hátha neki van valami jobb ötlete. Ha volt is, sajnos nem tudta velem úgy megosztani, hogy én is értsem. - Vajon milyen hamar találnának meg, ha építenék neked itt egy rejtekhelyet?
Körbepillantottam magunk körül. A halastó mélyén lett volna a legideálisabb, de még ha meg is oldom, hogy ne jusson be a házikójába a víz, akkor is embertelen lett volna aranyhalak között úsztatni. Pedig ott aztán senki nem találná meg! Tekintetem ezután a kerítés mentén növő fűre, ismertebb nevén gazra irányult. Elrejthetném a mélyén, de valószínűleg nem maradna önként fedezékben, és az első felfedezőútja egyikén az egyik mentor rajtakapná. Ráadásul Mr Fischert is meg kéne győznöm, hogy hazudjon arról, tényleg levittük-e Taslit a városba.
- Azt hittem, embernek lenni bonyolult, de a macskáknak is szívás, nem?
|
 Nem mondtam semmit, amikor véletlenül hála az arcába szálló pornak aktiválódott az Áldása, most jött csak még ide, szóval természetes, hogy nem tudja irányítani az Áldását, én is, amikor ide jöttem véletlenül megijesztettem az egyik önkéntest, nem volt szándékos, de kellet fél órát várnunk, mire vissza rázkódott. Amióta itt vagyok már valamennyire tudom irányítani, de ha ne adj isten valakinek mégis sikerül felbosszantania, az biztos, hogy kap egy kicsit a félelem manipulációmból, ugyanis dühösen még mindig nem tudom kontrollálni magamat, nem csak Áldásilag, hanem testileg és lelkileg is. Jesszusom, rossz belegondolni, hogy milyen kegyetlen és durva vagyok akkor. Még egy ok arra, hogy kerüljem a nagyobb társaságot, ha felpiszkálnak, akkor nem lesz megállás.
- Értem - bólintottam és válaszoltam szűkszavúan egyszerre. Majd megtorpantam. - Miért félsz ennyire?...Vagyis miért félsz? - kérdeztem, bár nem is biztos, hogy félt, lehet hogy csak zavart volt, de egy apró félelem biztos volt benne, az Áldásomnak volt egy kicsi passzivitása, fogékony voltam arra, hogy érezzem a környezetemben lévők félelmének a jelenlététét. Nem tudtam megmondani, hogy mitől félt, de éreztem, hogy félt. Ha válaszolt, ha nem újra elindultam, csak egy pillanatra megkérdőjeleztem magam. Emlékeim szerint nem néztem a szemébe, huzamos ideig biztosan nem, szóval nem lehet, hogy véletlen esetleg becsúszott valami manipulálás. Megnyugodtam, szóval többet nem igen foglalkoztam volna vele, egészen addig, ameddig rá nem kérdezett Rex.
- Félelmet manipulálok, de nem egy kedves Áldás, kerülöm a használatát, ezért nem szeretek az emberek szemeibe nézni, tudod, nem valami könnyű eltanulni az Áldás használatát, így még van mit gyakorolnom. Így hogy elkerüljem az esetleges bakikat inkább kerülök mindent ami él és mozog - feleltem, majd enyhén lehorgasztottam a fejemet. A melankóliával ez az Áldás nagyon nem illet össze, nem is csoda, hogy ennyire borúlátó és magányos ember vagyok. Ilyen képességgel még a legboldogabb méhecske is leszúrná magát a fullánkjával.
- Mindjárt ott vagyunk - küldtem egy lágy mosolyt Rex felé, erőltetett menetben lépkedve a bejárat felé. |
 – Szeretek egyedül lenni – motyogtam csendesen; nem is hiszem, hogy Ravenna meghallotta volna. Az túlzás, hogy szerettem egyedül lenni, inkább azt szerettem, hogy nem kellett beszélnem másokkal, így pedig sokkal kisebb volt az esélye annak, hogy elszúrok valamit. Az egyedüllét... Igen, az még ment. Kábé, mint a lélegzés. Csak nem lehet elrontani, nem?
Amikor Ravenna elkezdte rugdosni a port, az pedig hirtelen nekem csapódott, annyira meglepődtem, hogy az Áldásom aktíválódott – előbb melegség áradt szét az ereimben, aztán egy pillanat alatt hullámzani, vibrálni kezdett a bőröm, a hullámok nyomán pedig homok vette át a bőr helyét. Csak egy pillanat volt az egész, nem több, amíg Homokember voltam, de szinte biztos voltam benne, hogy Ravenna észrevette. Amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt, és csak a hajamban ragadt por emlékeztetett arra, hogy egyrészt még nem teljes a képességem, másrészt pedig nagyon is jó okkal vagyok itt.
Elvörösödtem, és elfordítottam a fejem; nem tudtam, mi Ravenna képessége, de biztos voltam benne, hogy ő már sokkal jobban ura, mint én, és nem fedi fel ország-világ előtt, ha homok repül az arcába... Gáz.
Nem vág közbe, mindig egyetért, csendes... A lány leírása alapján akár én is lehettem volna hal. Nem is tűnt olyan rossz életnek, már ha nem szusi étteremben halaskodik az ember.
– Engem? Hova? Mármint... Ide. De – dadogtam érthetetlenül, és erősebben szorítottam a sporttáskám szíját. – Valami kórház... Meg magzatvíz...
Nagyot sóhajtottam, és megráztam a fejem. érthető volt, hogy magamra hagyott; ha én lettem volna Segítő... Már nem lennék segítő.
– Izé... Te mit tudsz? – nyögtem ki végül, próbálva én is hozzátenni valamit a beszélgetéshez. |
- Az. Remélem, hogy oda kint jól megnéztél minden filmet, mert itt bent, hacsak nem hoztál könyvet vagy képregényt halála fogod unni magad. Persze van egyéb szórakozási lehetőség, de hogyha egyedül vagy akkor nincs sok esélyed a szórakozásra. - sóhajtottam, miközben a földet rugdostam magam előtt. A szél pedig hátra sodorta azt, így csak remélni tudtam, hogy nem Rex arcába ment a por. - Bocs - vetettem neki akkor is, ha ez nem történt meg, csak biztos akartam lenni abban, hogy ne egy fél Góbi sivatag menjen a szemébe.
Mikor elmondta, hogy honnan származik megeresztettem egy számomra barátságosnak ható kuncogást. Tehenek valóban? Én is tudnák ám így beszélni a szülőhazámról,a "hó és hideg" szavakkal egész Svédországot is jellemezhetném így. Amikor a halastóról kérdezett akkor pedig egy szimpla várrándítással kezdtem.
- Hát, rajtam kívül sajnos nem igen laknak a halastó környékén, nem értékelik eléggé a halakat, de ugye, még a legmagányosabb farkasnak is van egy barátja, én a halaké vagyok. Szeretek velük elbeszélgetni, nem vágnak közbe és mindig egyetértenek - feleltem, majd amikor már közelebb értünk egy kicsit gyorsabb tempóba kapcsoltam, nem akartam Rexet untatni az én ráérős, "lassan járj tovább élsz" tempómmal. - Mindjárt ott vagyunk. Amúgy miért hagytak téged csak úgy magadra? Nem kellet volna téged idekísérni, vagy ilyesmi? - vontam fel a szemöldökömet gyanakvóan. |
Ha nem állt volna fenn a veszélye annak, hogy eltévedek, meg annak, hogy később még látnunk kell egymást, legszívesebben elfutottam volna. Nem azért, mert a lány annyira ijesztő lett volna, hanem mert úgy kevésbé alázom meg magam, mintha még tovább maradok vele. Így azonban kénytelen voltam a a futás hasznos része helyett a szégyentelire hallgatni, és követni Ravent.
– Ööö... Az kár – nyögtem ki a filmes dologra. Szerettem filmet nézni, meg sorozatokat. Főleg azért, mert addig sem kellett beszélnem. Most hogy fogom megtudni, mi lett a Trónok Harca vége?!
Először azt kívántam, bárcsak mosolyogna egy kicsit, mert az megnyugtatna. Aztán elmosolyodott, és inkább azt kívántam, bárcsak megtiltanák neki, mert az nem is annyira mosoly volt, mintsem inkább vicsor. Lehet, hogy valami nagyon nincs rendben a fejemmel, ha kiráz a hideg egy fele akkora lánytól, de így inkább tettem egy biztonságos lépést távolabb tőle.
– Ööö... Hogy én, honnan? Ja, mármint, hogy én, jönni... Davenport, Iowa. Amerika legjobb reggelije, Missisipi... meg... tehenek...
Igen, azt hiszem, ez volt Iowa dióhéjban.
Most vissza kellett volna kérdeznem, ugye...? Csak nehezen tudtam megszólalni, de nem lepődtem meg rajta.
– Izé, sokan laknak még itt, a halastónál rajtad kívül? |
Felhúzott szemöldökkel figyeltem a másikat, ahogy jött és hegyeztem a füleimet, hogy minden szavát halljam. Szerettem figyelni az emberekre, de az volt a gond, hogy beszélni velük már nem annyira tudtam, hacsak nem ők kezdeményeztek. Szerencsétlen Rex véletlenül kezdeményezett azzal, hogy rá mesett, így valamennyire meg is tudtam szólalni, meglepetésre többet mondtam, mint amennyit ő, ez pedig szokatlan volt.
A Tedes kérdésére csak csendben megcsóváltam a fejemet, csak ezután válaszoltam.
- Sajnálatos módon nem igen nézek ilyen filmeket, nem az én stílusom. Nem mintha itt annyi filmet lehetne nézni - pöfékeltem egy kicsit, ugyanis valóban, egy moziterem vagy ilyesmi nem ártana a kastélynak, ahova mondjuk havi egyszer lelehetne ülni és nézni valamit. Olyan nehéz lenne ez, vagy pedig csak tényleg ennyire beakarnak zárni minket? Vagy talán csak ennyire óvják az Áldással rendelkezőket? Hmm, ez is egy olyan valami, amin jó lenne elgondolkozni. Majd ha lesz időm, akkor biztos, hogy összerakok az agyamban egy képet erről az egészről. Szerettem az ilyen dolgokon elgondolkozni, az már más kérdés, hogy gyakran a gondolkozás miatt kerülök olyan melankóliába, hogy még egy kocka csokiban is több boldogság hormon van, mint bennem. De most nem szabad, hogy e gondolatok eltántorítsanak, Rexet kéne valamennyire elvezetni Shelterbe.
Na jó, komolyan, kérdeznem kéne valamit, ami nem túl sablonos, de azért barátságosnak tűnik. Utálom, hogy elméletben, minden sokkal könnyebb. Az agyamban leteszteltem hogy mi van akkor, ha Pikachut lesokkolózom, de ilyenkor cserben hagy az öreg lány. Végül kénytelen voltam egy tényleg ezerszer elhangzott mondatot kérdezni, de nincs agy, nincs ihlet, sajnálatos módon.
- És honnan valósi vagy? - kérdeztem a lehető legkurtábban, hiszen sohasem voltam a hosszabb mondatok híve, kivéve akkor, ha egy olyan dologról van szó, ami érdekel. Igyekeztem egy biztató mosolyt is megereszteni, de szerintem inkább hatott cápavigyornak, mint annak, szóval inkább felhagytam az egésszel. |
A bemutatkozó esésem után szinte imádkoztam azért, hogy a lány megsértődjön, kiabáljon velem, aztán ott hagyjon. Ehelyett azonban inkább beszélni kezdett, amitől égni kezdett az arcom. Nem nagyon tudtam megszólalni, és nem csak azért, mert teljesen kiürült az agyam, hanem mert nem is nagyon hagyott szóhoz jutni. Valami azt súgta, hogy így volt a legjobb, amíg nem beszélek és nem mozgok, nem rontok el semmit. A légzés meg a pislogás, az talán még nekem is megy.
– Ööö... – Összesen ennyit tudtam mondani, miközben szinte kábultam figyeltem a lányt, ahogy feláll, leporolja magát, és teszi tovább a dolgát, mintha mi sem történt volna. Nem kellett volna dühösnek lennie? Amikor otthon elrontottam valamit, a testvéreim mindig dühösek voltak. – Mi?
Valahogy csak ennyi jött ki belőlem. Akkor is csak ültem a földön, mikor ő már felállt. Legalább is egy darabig, utána észhez kaptam és feltápászkodtam, ahhoz képest, hogy a sporttáskám közben a vállamon lógott, elég gyorsan. – Izé, nem úgy értettem, hogy itt... De azzal sincs gond, ha itt! Biztos jó társaságot nyújtanak a halak. – Csak fogd be. Kérlek, csak fogd be. Inkább engedelmeskedtem a hangnak.
– Izé, oké – motyogtam, majd szó nélkül követtem. Még mindig furának gondoltam, hogy szinte nem is érdekli az, hogy feldöntöttem. Nem kellett volna mérgesnek lennie? Ehelyett bemutatkozott. Bepánikoltam. Most mondanom kéne valamit? – Én meg Rex. – Ezt már mondtad. – Ashcroft... Elég rövid a nevem, úgyhogy csak így tudsz hívni. A bátyám Lütyőnek hív. De azt nem szeretem. – Miért nem tudtam befogni? Ezek után valószínűleg még hülyébbnek nézett, mint előtte. Inkább beharaptam a számat, csak hogy nehogy még egy hang is kijöjjön rajta, és igyekeztem minél kisebbre összehúzódni. Valahogy ez a park közepén, majdnem két méteres magassággal nehezen ment.
Aztán egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. – Ismered Tedet? |
Teljesen elbambultam, magam sem tudom, hogy mennyi ideig ültem és leskelődtem a halak után. Fogadni merek, hogy ezek a kis kopoltyús állatok tudnak valamit, amit mi nem, de vajon mi lehet az? Vajon tényleg annyira hülyék a halak, mint ahogy azt az emberek nagy százaléka hiszi, vagy valójában egy intelligens fajról van szó, aki annyira okos, hogy direkt rejtegeti magát az ember elől? Áhh, már megint ezt csinálom. Ezek halak, úsznak és lélegeznek, el vannak, mint a hiéna az elefánt seggében, amikor ott kutat hús után. Már éppen felálltam volna, hogy vissza menjek a szobámba, ahol egy jót pihentem volna, amikor valami, vagyis inkább valami rám esett, én pedig a babonás fejemmel azt hittem, hogy a jó isten most agyon akar verni, mert az előbb a halait ócsároltam. Jesszusom, Jézus nem egy türelmes csávó.
Nagy szerencsémre azonban rájöttem, hogy nem az armageddon egyik lovasa esett le a lováról rám, hanem egy másik növendék, de még nem láttam az arcát, így nem nagyon tudtam, hogy mégis mit kéne szólnom hozzá.
- Gyönyörű esés volt, tízből tízes. Remélem puha voltam, bár amilyen csontos vagyok, lehet, hogy a földdel jobban jártál volna - motyogtam halkan, majd ránéztem szerencsétlenre, aki nyilvánvalóan jobban megijedt, mint én. Ilyen is van. Nem hittem volna. egy halovány mosoly húzódott az az ajkaimra, amikor makogva elkezdett beszélni. Én is így nézhetek ki? Értem már, hogy miért nem keresik annyira a társaságomat, engem is idegesítene, ha ennyit makognának a környékemen. De elnézem neki, friss husi a Shelterben, nem az én dolgom, hogy szét szedjék. - Semmi gond - legyintettem még mindig az alacsony hangerőmön beszélve.
- Hát, attól függ, hogy hogy értelmezed a kérdést. Ha a halastóra érted, akkor nem, nem itt lakok, de ha úgy érted, hogy a Shelterben lakok, akkor a válaszom igen - mondtam egy tőlem szokatlanul hosszú mondatot, majd leporolva felálltam. Rendesen rám esett Rex, de legalább túléltem, ennyi elég is ahhoz, hogy folytassam az élet örökös futását.
- Gyere, megmutatom, hogy hova kellet volna menned - sosem voltam a mestere a segítésnek és a kommunikációnak sem, ezért nem is igen tudtam, hogy pontosan miképpen kellene Rexhez szólnom, így a saját stílusomban beszéltem hozzá. - Amúgy Ravenna vagy, de hívhatsz Ravennek és Revnek, amelyik tetszik - mutatkoztam be gyorsan én is. Jesszus, tényleg ennyire balga lennék, hogy elfelejtsek bemutatkozni? |
Tanácstalanul álldogáltam a kerítés mellett, úgy szorítottam a sporttáskámat, mintha az életem múlott volna rajta. Épp csak, hogy megérkeztem Shelterbe, a Segítőt, aki elhozott, a kórházba hívták valami sürgős ügyben. Ott maradtam, egyedül. Egy darabig még vártam, hogy talán kijön valaki, de miután semmi sem történt, az ösztöneimre hallgatva megindultam egy irányban - ami határozottan a rossz irány lehetett, mert egyre csak mentem és mentem, de a nagy zöld parkon kívül nem láttam semmit. A kastély már messziről feltűnt, de olyan nagy volt, hogy ötletem sem volt, mégis, merre lehet a bejárata.
Aztán egyszer csak belebotlottam egy lányba. Igazából szó szerint. Annyira a kastélyt néztem, hogy észre sem vettem, mikor érek a fűről egy kicsit magasabban elhelyezkedő betonrészre, így megbotlottam, és egyenesen rázuhantam a lányra, aki erre valószínűleg nem számított.
Már majdnem káromkodni kezdtem, amikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, sőt, szinte magam alá gyűrtem egy fele akkora lányt. A szemeim elkerekedtek, és olyan gyorsan kezdtem négykézláb hátrálni, mintha pestises lenne szegény.
– Én... Bocs... Nem... Izé... – makogtam, mintha saját magamat sikerült volna megijesztenem. Úgy is volt. Először találkoztam egy itt élővel, és az első dolgom az volt, hogy feldöntsem, aztán rázuhanjak mind a majd' száz kilómmal és a sporttáskámmal. – Rex. Izé, hogy az vagyok. Mármint, Rex. És bocs. És, öhm... Te itt laksz?
Bravó, Rex! Mindig tudtam, hogy briliáns elme vagy, harsogott a fejemben egy hang, amelyik veszélyesen hasonlított az irodalomtanároméra, pont olyan lekezelő és megalázó volt. |
Elmélyülten gondolkoztam, miközben a tavacskában úszkáló aranyhalakat figyeltem. Vajon milyen lehet az ő szemükkel a világ és ők hogy látnak minket? Más emberek elsiklanak az ilyen gondolatok felett, mégis, engem ez is foglalkoztatott, ahogy sok minden más. Mi van ebben a világban még az Áldáson felül is, vajon létezik-e isten, és ha létezik is, akkor látja-e azt, hogy mivé lett az emberiség? Egyáltalán él még az a bizonyos Isten? Vajon ugyan úgy fog rajta az idő vasfoga? Irigyeltem a halacskákat és nem csak amiatt, mert ebben a melegben a vízben tölthették az idejüket, hanem azért is, mert nekik nem kellet ilyen dolgokon gondolkodniuk. Nekik csak pár dolog volt a fejükben, az úszás, az evés és az életben maradás. Szerencse, hogy ebben a kis tavacskában élnek, itt ugyanis fele annyi veszély éri őket, mint mondjuk máshol.
- Nem hiszem hogy sokszor mondták nektek, de lennék a helyetekben - motyogtam halkan, miközben tovább néztem a vizet, amit csak az enyhe szél borzolt fel. Szerettem itt ücsörögni, mindig megnyugtatott és felvidított, amikor le voltam törve. Nem mintha alapjáraton egy nagyon pozitív és energiával teli ember lennék, de én is tudtam mosolyogni és nevetni, ahogy a többiek, csak nem azon, amin ők. Engem nem az kötött le, hogy igyak vagy hogy arról beszéljek,a szomszédban milyen hangosan párosodtak, hanem az élet maga és annak az ismeretlen értelme. Vajon miért születtünk meg egyáltalán? Hittem abban, hogy minden, még a legirritálóbb szúnyog is azért született, mert célja van az életben ( mondjuk a kis idegesítő zümmögésével egy életcélja lehet, az, hogy az őrületbe kergessen másokat), de hát, ha megszületett akkor megszületett. Uram atyám, mi lenne, ha nem lennének szúnyogok? Teljesen felborulna a táplálkozási lánc és akkor teljesen máshol lennék, de vajon melyik fokozaton?
A gondolatra gyorsan megráztam a fejem. Már megint túl sokat gondolkodtam.
- Igazatok van, nem kéne ennyit emésztenem magam - kuncogtam magamon, amikor a mondatot megint a halaknak intéztem. Nem voltak bőbeszédűek, de legalább HALlgattak rá...miért is sütöttem el ezt a rettenetes szóviccet? Végül is, jobb a szóvicceken gondolkodni, mint a táplálékláncról. |
A kastélypark egy békés kis szegletében fekszik a néhány méter hosszúságú, egészen új építésű halastavacska, melyben kisebb-nagyobb aranyhalak úszkálnak, no meg néhány tavirózsa. Alig fél méter mély, így a belefúlás veszélye senkit sem fenyeget, de nyáron jó hűsölőhely lehet. |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Without you I'm on my own. Am I gonna be alone? And if it's only me, myself and I will I be fine? So far from home and I just don't know am I gonna make it? Brave enough to take this road out on my own? - dúdolgattam halkan az orrom alatt, miközben Taslit simogattam. Illetve én próbáltam simogatni, ő meg vérszomjas szemmel kapott újra és újra a kezem után, amit én szörnyen viccesnek találtam. Ekkor közeledő léptekre figyeltem fel, szóval gyorsan az ölembe kaptam a macskát és az ingem alá rejtettem. Inkább nem részletezem, mi mindent művelt ott, elég annyi, hogy Tasli valószínűleg nem szereti a szűk, sötét helyeket...
Csupán egy csók volt, érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtemet megrázó delej járt át, még nem a halálos, de az ahhoz közeli fajtából. S az illat, melyet annyira kedveltem, áradt bőréből, pórusaiból, s még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem, s tovább részegültem...
Nem mondtam semmit, amikor véletlenül hála az arcába szálló pornak aktiválódott az Áldása, most jött csak még ide, szóval természetes, hogy nem tudja irányítani az Áldását, én is, amikor ide jöttem véletlenül megijesztettem az egyik önkéntest, nem volt szándékos, de kellet fél órát várnunk, mire vissza rázkódott. Amióta itt vagyok már valamennyire tudom irányítani, de ha ne adj isten valakinek mégis sikerül felbosszantania, az biztos, hogy kap egy kicsit a félelem manipulációmból, ugyanis dühösen még mindig nem tudom kontrollálni magamat, nem csak Áldásilag, hanem testileg és lelkileg is. Jesszusom, rossz belegondolni, hogy milyen kegyetlen és durva vagyok akkor. Még egy ok arra, hogy kerüljem a nagyobb társaságot, ha felpiszkálnak, akkor nem lesz megállás.
– Szeretek egyedül lenni – motyogtam csendesen; nem is hiszem, hogy Ravenna meghallotta volna. Az túlzás, hogy szerettem egyedül lenni, inkább azt szerettem, hogy nem kellett beszélnem másokkal, így pedig sokkal kisebb volt az esélye annak, hogy elszúrok valamit. Az egyedüllét... Igen, az még ment. Kábé, mint a lélegzés. Csak nem lehet elrontani, nem?