|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.11. 18:47 - |
Sean McGee és Noel Zharkov |
[14-1]
 - Tudod, egyszer igazán mesélhetnél a családodról. Nagy tagok lehetnek - nevettem fel Sky történetén Charlie bácsikájáról.
Nem volt vicces, hogy valaki halálra ég a budin, mégis, valahogy olyan morbidul humorosnak találtam. Az ürge biztos olyan cefrevedelő, hosszú hajú, kamionszakállas tahó volt, mint amilyeneket gyakran látni a filmekben, és Virginiában is szép számmal előfordultak az ilyen alakok. A texasi sztereotípia eléggé ráillett Sky famíliájára abból, amit megtudtam a róluk, és el tudtam képzelni, hogy a szülők puskával kergettek el minden hímnemű egyedet, aki a kicsi lányuk közelébe merészkedett. Ettől újra rám tört a hahotázás.
- Ez most tényleg fájt - törölgettem ki a jókedv könnyeit a szemem sarkából. - Gonosz vagy, Garfinkle.
De hamar visszaadtam, amit kaptam, amitől újra helyre billent a lelki egyensúlyom, és vigyorogva segítettem talpra Sky-t. Laporoltam a gatyám ülepét, mert a padlóra ráfért volna egy alaposabb porszívózás, de ha egy szobában két fiú lakik, senki ne várjon olyan tisztaságot, hogy műteni lehetne a földön. Arrébb rúgtam egy megtermett porcicát, egyenesen be Noel ágya alá.
- A kíváncsiság átka - vontam vállat. - Előbb kell gondolkodni, aztán beszélni, de ez nekem sem megy. Lehet, hogy most sem lennénk ekkora pácban, ha egy kicsit többet törtük volna a kobakunkat, de ami történt, megtörtént - Próbáltam nagyon lazára venni a figurát, mint akit egyáltalán nem érdekel, mit fedeztek fel a mentora szobájában.
- Legalább nem láttál olyat, amitől rémálmaid lennének. A reggelit meg ingyen kapjuk, rémlik? - emlékeztettem Sky-t, akin az agylágyulás enyhe tünetei mutatkoztak. - Azért kösz a gesztust - nyitottam ki az ajtót, hogy aztán majdnem felbukjak a küszöbön alvó Noelben. A srác úgy nézett ki, mint egy kivert kutya. Már majdnem emgsajnáltam, de csak majdnem. Finoman bordán böködtem a lábammal, hogy keljen fel, aztán óvatosan átléptem, nehogy véletlenül a lapockája közé tapossak. Az kellemetlen érzés lehet.
Én is odanéztem, ahol Sky ruhái hiányoztak, de a kinyúlt póló mindent eltakart. Szerintem simán lejöhetett volna így reggelizni, bár Miss Dashwood eléggé vaskalapos volt az öltözködési szabályokat illetően.
- Lent találkozunk, Garfinkle - intettem búcsút a lánynak, aztán zsebre vágott kézzel beolvadtam a reggeli illatát követő tömegbe. Remélem, lesz palacsinta...
Lezárt kör :) |
 – Megmondtam: én többet nem megyek át veled falakon. Ha pedig az említett mentornéni nem enged be, aligha. De szép álomnak megmaradhat. – Azért, van valami megdöbbentő realizáció abban, mikor rájössz, hogy csak azért nem akarsz leselkedni egy veled egynemű felnőtt után, mert nem találsz rá jó módszert... Meg abban is, hogy a férfiak mennyivel elnézőbbek, sőt, lelkesebbek egy nő-nő dologtól, mint egy férfi-férfitől.
Mikor Sean megpaskolta a fejem, mintha valami kutya lennék, elégedetlenül grimaszoltam, és arrébb húztam a fejem. Nem azért, mert derrogált volna a kutya-szerep, hanem mert ezzel fejeztem ki gyerekes lázadásom Jude bevonása ellen. Tényleg sok dolgot eltűrök, de azt a nőszemélyt nem.
– Ja, olyan öt év múlva, jó magaviselettel kettő... Épp előre kitervelt emberölési kísérletért ül – rántottam meg a vállam. – Nem tudták bizonyítani, hogy ő gyújtotta fel a kerti budit, miközben McKenzey ott trónolt, de a "felgyújtalak a szaros budiddal együtt, te rohadék" fenyegetés, mely többször elhangzott a szájából, elég meggyőző volt az esküdtek szemében. Mondjuk, kifelé még könnyen lehet csempészni a börtönből is, befelé, na, az a trükkös rész. Nekem elhiheted.
És akkor mondjuk azt, hogy a texasiakról élő legendák és sztereotípiák nem igazak. Az ember csak addig bosszankodik az előítéletek miatt, míg rá nem jön, hogy a szomszédja kirakott egy "ha belépsz a birtokomba, addig pumpállak ólommal, míg meg nem döglesz" táblát.
– Egy dolgodba tudok gázolni, ami érzékeny, de nem terveztem a közelébe menni – sóhajtottam lemondóan, amikor elért hozzám a mondatának második fele is. Ahogy többször megállapítottam, a hormonok rohadék dolgok, így rögtön olyan képeket láttam... Amiket nem akartam. Egyszerre morrantam fel, vörösödtem el, és hagytam, hogy a még mindig kócos hajam ezt eltakarja, amennyire lehetett. – Jaj, ne máááár, ezt nem fogom tudni kiverni a fejemből!
Még mindig szörnyülködtem, és fél kézzel a fejemet fogtam, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet, és hagytam, hogy Sean talpra rántson.
– Az evéshez túl... élénk a fantáziám – kezdtem ellenkezni, mikor a gyomrom akkorát korgott, hogy még azokat is felverte Shelterben, akik addig aludtak. – Másrészt viszont, a pocakom nem kooperál az agyammal. Meg igazából semelyik más testrészem sem, szóval...
Reméltem, hogy nem kell tovább magyaráznom, mert már így is épp elég ideges kényelmetlenség jutott nekem az évre. Kezdtem kimeríteni a keretemet, pedig most jöttek majd csak a szép, titkolózós napok, amikor úgy kell majd tennem az igazgatónőre nézve, mintha nem tudnék semmit! Persze, ilyen szempontból Sean rosszabb helyzetben volt. Követtem őt a szobából kifelé menet, gondosan átlépve Noelen, aki tényleg az ajtó előtt feküdt, és igyekeztem az ujjaimmal kifésülni a hajamat.
– Hé, azért... Bocs, hogy berontottam. Meg minden. Ezért a vendégem vagy egy reggelire – fordultam vissza Sean felé vigyorogva, miközben innen is, onnan is növendékek battyogtak a folyosóra, hogy kajaszagot követő zombi módjára induljanak az ebédlő felé. Mikor az egyik mellettem elhaladó fiú furcsa pillantást küldött az alsóbb régióim felé, követtem a pillantását. – Vagyis, leszel... Csak előbb felhúzok egy gatyát. Nem hiszem, hogy Miss Dashwood díjazná a monokinizést, még akkor sem, ha a változatosság kedvéért van póló a delikvenseken... |
- Na, azt ne várd, hogy még asszisztáljak is - fintorogtam, hallva Sky terveit, de nem vettem túl komolyan. Már csak abban nem voltam biztos, hogy ő se gondolta komolyan, hogy a padre és ő... Nem, jobb, ha ezt a fikarcnyi kis gondolatfoszlányt alaposan eltemetem pár köbméter föld alá.
Még jó, hogy hamarosan kellemesebb gondolatokkal tölthettem meg a fejem. Cápavigyor terült szét az arcomon.
- Nocsak, Garfinkle, másfelé is kacsintgatunk?- A fülig érő vigyortól csoda, hogy még értelmesen tudtam artikulálni a szavakat. Gemma Morgan tényleg jó bőr volt, na. És ezek szerint nem csak férfi szemmel. - Lessük meg a mentor nénit zuhanyzás közben, mit szólsz hozzá?
Annyi jó modor azonban szorult belém, hogy nem használtam ki a képességemet zuhanyzó növendékek és mentor nénik kukkolására, amiért igazán megérdemeltem volna egy vállon veregetést, és nemcsak magamtól.
Tudtam, hogy Skynem jön ki a szobatársával, de azt nem vártam, hogy ennyire kiakad a neve említésére. Én csak drogkereső kutyának akartam használni, amikor betörünk Dunhamhez. Jude biztos kiszagolná az anyagot.
- Viheted az egész cuccomat, de a fejemhez ragaszkodom, még csak ha a feléről is van szó. Tizenhét év alatt egész hozzám nőtt - Kompromisszumképes vagyok, sőt mi több, megengedő. Megpaskoltam Sky feje búbját, hogy lenyugtassam egy kicsit. Hát, ennyire tellett tőlem. Pedig Sky eléggé ki volt bukva, amit mondjuk meg is értettem.
- Charlie bácsikád jó arc lehet. Nem tudna becsempészni nekünk abból a pálinkából? - kérdeztem, miközben megpróbáltam megakadályozni Sky-t abban, hogy a maradék agysejtjeit is elpusztítsa. Az egy dolog, hogy bűnrészest csináltam belőle, de az már a saját hibája, ha hülyére veri a saját fejét. Aztán csak nézhetem, ahogy folyik a nyála és a semmibe mered, de nem a padre körüli gondolatai miatt.
- Most belegázoltál az érzékeny lelkembe - sóhajtottam fájdalmasan. Egy kicsit tényleg belerúgott Sky férfiúi büszkeségembe, de ezt még lenyeltem. Elvégre, először én tapicsoktam az ő női identitásában két könyékkel; így már egálban voltunk. - És nem, nem mindenhol vagyok szeplős - adtam meg az akaratlan választ Sky-nak egy elégedett vigyor kíséretében, aztán felálltam, és a kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem.
- Na, tömjünk valamit a fejünkbe. |
Szerettem volna visszaszólni valamit Sean elméletére, több okból is. Egy: mert hülyeség volt. De tényleg. Még a legnagyobb jóindulattal is. És kettő: sértette a női-tinilányos büszkeségem. Oké, lehet, hogy nem voltam egy Jessica Alba, de ennyire azért ne legyen már hihetetlen, hogy valakinek tetszek! Még akkor is, ha az a valaki történetesen egy olasz félisten, aki nem utolsó sorban felnőtt. Mennyi lehetett, harminc? Oké, az apám nem lehetett volna, de tizenkét év az tizenkét év.
Mindenesetre, sértett, hogy Sean szerint csak és kizárólag a tökéletes gyilkosságra való törekvés játszhatott szerepet túsz-én szabadon engedésében. De nem szóltam, csak ciccentettem egyet, hogy azért érezze, fájt.
– Akkor ha egyszer majd elhív az erdőbe randizni, előtte feltétlen szólok neked, hogy fényes páncélos gardedámként követhess. És hogy segíts kiválasztani a megfelelő "szettet". Nehogy a végén össze nem illő színű táskával és csizmával vonuljak a kivégzésemre.
Szinte diadalittas mosoly kívánkozott az ajkaimra, mikor a topless mentornénit emlegette. Férfiak, olyan tipikus! Persze, megszólalni nem volt jogom, a szobában történtek után...
– Hát, Gemma Morgantől talán bennem is megállna az ütő – vontam meg a vállam együttérzően. Szerettem én a férfi nemet, úgy szeretve utáltam, de hé, ami jól néz ki, az jól néz ki!
Valahol mélyen sejtettem, hogy Sean csak viccelődik azzal, hogy lecserél, de a szobatársam említése mindig kábé húsz fokkal forralta az agyvizem. Hitetlenkedve pislogtam rá, még kicsit előrébb is hajoltam, hátha onnét jobb rálátást kapok, észrevéve, hogy mondjuk fejbe vágta egy meteorit, vagy hasonló, azért mond ilyeneket.
– Ryder? RYDER? Most komolyan? – hápogtam egyszerre dühösen, sértetten, és bevallom, egy cseppet féltékenyen. – Figyelj, én eltűröm, hogy leválts, na de hogy pont rá?! Azt már nem, McGee! Akkor nem csak a fele cuccod viszem, a fele fejed is. Vagy az egészet. Relatíve lehet, hogy az is annyit ér, mint másnál egy egész... Majd a bíróság eldönti.
Nem tudom, mi volt az okom rá, hogy ilyen hülyeségeket beszéljek. Így dolgoztam volna fel a stresszt? A hisztibe oltott mérgem megint olyan gyorsan tova szállt, ahogy ideröppent. Sóhajtottam, megállapítva, hogy kezdek teljesen begolyózni, épp McGee fele fejét akarom elperelni a bíróságon, és az ajtónak döntöttem a kobakom.
– Ne hallgass rám. Hülyeséget beszélek, mint Charlie bácsikám, mikor a kínjában mazsolából főzött 60 fokos pálinkáját itta. Ha jobban belegondolok, akkor a te hibád, Szeplős – állapítottam meg merengve, a fejem ritmusosan verve az ajtónak, hátha helyre rázódnak benne a dolgok. – Lehet, hogy te hülyítesz meg, nem is Rueda. Bár azt be kell látni, hogy téged nem néznélek olyan szívesen félmeztelenül. Hé, mindenhol szeplős vagy? Várj, ne! Erre ne válaszolj!
Én azt mondom, ezek már a kezdeti agylágyulás tünetei. |
Az egy dolog, hogy az ember felfedezi - képes buldózer nélkül falakon átmenni. Az meg egy másik, hogy felfedezi, a mentora egy maffiózó, és az égvilágon senkinek sem árulhatja el. De a lényeg ugyanaz - mindkettő felforgatta az életemet... És másokét is.
Újra megvakartam a fejem. Miért is nem ölte meg ott helyben Sky-t a padre? Ezen egy kicsit el kellett gondolkodnom, de aztán megtaláltam a tökéletes magyarázatot.
- Csak a szekrénybe tudta volna beszuszakolni a hulládat - csettintettem egyet. Nagyon okosnak éreztem magam. - Elengedett, hogy elaltassa a gyanúdat, meg arra számít, hogy úgy be vagy tojva, hogy senkinek sem szólsz. Aztán egy szép napon kicsal az erdőbe, és lecsap egy ásóval - fejtettem ki hibátlannak vélt elméletemet. Ezzel meg is magyaráztam magamnak minden kérdést, és mint aki jól végezte dolgát, megmozgattam garfieldos zokniba bújtatott lábujjaimat. Nem mintha elégedett lettem volna azzal, amilyen titkot kell őrizgetnünk.
Az első reakcióm Sky következő vallomására csak annyi volt, hogy tenyeremmel a homlokomra csaptam, és hangosat sóhajtottam. Még a kiskutyaszemek sem tudtak meghatni, de azt azért magamban elkönyveltem, hogy női szemmel biztos jó figyelemelterelő egy félmeztelen olasz csávó. Biztos kikapcsolt az agya tőle, és csak annyira volt képes, hogy ne látványosan csorgassa a nyálát. Együtt érzőn megpaskoltam Sky kezét.
- Segáz... Valószínűleg nekem se jutott volna semmi az eszembe, ha valamelyik mentor néni topless hajolt volna a képembe - biztosítottam a lányt. De, azt nem mondtam, hogy bánnám, ha ez a valószínűtlen eset megtörténne. - Főleg, ha rajtakapott volna, hogy a cuccai közt turkálok...
Még mielőtt elkalandoztak volna a gondolataim, visszakényszerítettem magamat a pillanatba. A most említett garfieldos zoknimra meredtem. Igen, túléltük, de mi van, ha egyszer csak tényleg arra ébredünk, hogy egy lófejjel szundikálunk? Vagy egy, a zongorából csórt húrral fojtogat egy sötét alak? Vagy zsákot húznak a fejünkre, és kínvallatásnak vetnek minket alá? Tényleg le kellett volna zárnom magamban ezt az incidenst.
- Szerintem Jude Ryder vevő lenne Dunham cuccainak áttúrására. Látni az elvonási tüneteket a csajon. Lehet, hogy leváltalak - gondolkodtam el, persze nem komolyan. Ami azt illeti, én is kezdtem hozzászokni Sky-hoz meg a túltengő hormonjaihoz. |
– Ez hülyeség, Sean – ellenkeztem rögtön, szinte sértetten. – Ha tényleg meg akart volna ölni, miért nem csinálta volna ott helyben? A maffia nem épp a hosszú távú megoldások híve. Különben is, miért hagyta volna, hogy elmenjek, ha később így is, úgy is megöl? Miért adott volna esélyt arra, hogy elmondjam valakinek? Hülyeség – ismételtem meg újra, makacsul. Bevallom, kicsit bántott, hogy Sean azt hitte, teljesen hülye vagyok, és csak úgy hagyom, hogy minden fiú és férfi, aki tetszik, elhitesse velem, hogy nem fog megölni. Skylar Garfinkle márpedig Texasból jött, és ott aztán nem ürülékre gurigáznak, ha valaki le akar puffantani, mert a cipőfűződ belóg a gyepére, hát megteszi! Én már csak tudom! Lehet, hogy Angelo Rueda kész centrifugát csinál a hasamból, meg az illata úgy rátelepszik az agyamra, hogy még a fültövem is belebizsereg, de a megítélésemet nem korlátozom sem a kinézetre, sem a finom illatra, sem a mély, búgó hangra.
Asszem.
– Nem volt rajta póló – pislogtam fel nagy szemekkel Seanre. Ha lány lett volna, azt hiszem, ez minden tettemet megmagyarázta volna; körülbelül mint a fiúk meg a női mellek látványa, csak ezt sokkal többször lehet látni. – Figyelj, ne izélj velem, jó? Egyedül voltam, pánikoltam, ő olyan közel volt, én meg még sohasem... – Elharaptam a mondatot, mielőtt befejezhettem volna. na nem, ha azt nem mondtam el neki, hogy elsírtam magam, akkor azt sem fogom, hogy még nem jártam semmivel, és kis pisis módjára megilletődtem egy felnőtt férfi közelségétől és szavaitól.
– A lényeg az, hogy túléltem, túlélted, mindketten kikiabáltuk magunkat, és tetszik a garfieldos zoknid – sóhajtottam egy nagyot és belenyugvót. Azt kellett volna éreznem, hogy vége van, mint mikor leadsz egy esszét, és hatalmas súly esik le a válladról. Miért nem éreztem? – Mikor megyünk Dunhamhez? Hacsak nem találtál másik lányt, aki elég hülye ahhoz, hogy belekeveredjen a hülyeségedbe, akkor veled kell mennem, hogy a női jogvédő szervezetek elégedettek legyenek a statisztikával. |
A korai időpontnak tudtam be, hogy agyam a szokásosnál lassabban dolgozza fel az információkat. Így történhetett meg, hogy nem tudtam összekapcsolni hirtelen a la mia bellazzát és a padre személyét. De, természetesen, Skylar készségesen kisegített, hogy még én is felfogjam, miről van szó. Lehet, jobb lett volna, ha meghagy az áldott tudatlanságban.
- He? - Mint akinek beakadt a lemez, komolyan. Most, hogy kikristályosodott minden, még abszurdabbnak tűnt a tegnap este. De, ahogy hallgattam Sky beszámolóját, még az abszurdabbnál is abszurdabbnak tűnt. Már az is felötlött bennem, hogy az egészet csak beképzelte. Ki tudja? Néha még a legracionálisabb elmékkel is megesik az ilyesmi.
Azt viszont értékeltem, hogy engem kihagyott a történetből, mert mint tudjuk, Sean McGee-re bármit rá lehet kenni. Hálás pillantásokat lövelltem a lány felé, némi értetlenkedéssel vegyítve. Megvakartam a fejem búbját, még mielőtt elmúlt volna a hitetlenkedésem, még mielőtt teljesen kiakadtam volna.
- Hogy mi van? Ugye, nem dőltél be neki? Biztos ez is olyan maffiózó trükk. Kiszagolta a hormonjaidat, és most az ujja köré csavar, hogy elaltassa a gyanúdat. Aztán a legváratlanabb pillanatban csak azt veszed észre, hogy golyót kaptál a homlokod közepébe. - A hatás kedvéért még a kezemet Sky vállára tettem, és jól megráztam, hogy ébredjen fel tinilányos álmodozásából. Csajok...
- Megbökted a hasát - ismételtem el olyan hangon, mintha csökkent értelmiségű emberhez beszélnék. De mentségemre legyen mondva, abban a pillanatban tényleg annak gondoltam Sky-t. - Neked teljesen elmentek otthonról... - csóváltam hitetlenkedve a fejem. Hogy egy ABS-es has mennyire el tudja venni a lányok eszét...? - Garfinkle, te nem vagy komplett. Máskor nem viszlek terepre, pedig a következő állomás Dunham szobája lenne. Fogadjunk, hogy nála meg egy kiló füvet fogunk találni? De most komolyan... Bevallottad neki, hogy vele szoktál álmodni? |
Az istenért sem vallottam volna be, de Sean közelsége valahogy megnyugtatott. Még az is, hogy kiabált; az, hogy beszéltünk (kiáltoztunk) róla, valahogy valós vonalakat rajzolt a tegnap este bizarr, homályos képei köré. Talán ez a kontúrozódás lehetett az oka annak is, hogy aztán a földön találtam magam.
– Földműves álcába bujtatott dicsérő szavaid simogatják a lelkem, Pulykatojás – vetettem a közben mellém ülő Vöröskére szúrós pillantást. Nem tehettem ellene, ez felkívánkozott, még a félig-meddig érzelmes pillanat közben is. – Na gondolkodj, hány olasz van errefelé!
Lehet, hogy nem pont ezzel kellett volna kezdenem a beszámolót; főleg azért, mert a fiúkat az ilyesmi nem érdekli. Kicsit kényelmetlenül fészkelődtem a padlón, és nem csak azért, mert kemény volt a fa; a térdemet felhúztam a mellkasomhoz, és átkaroltam, úgy idézve fel a tegnapot.
– Miután kiszedett a szekrényből, leültetett egy székre, és követelte, hogy mondjam meg, mit keresek ott. Egészen belehajolt az arcomba, ami azért elég ijesztő volt, de... Nem bántott. – Azt eszem ágában sem volt közölni Seannel, hogy elsírtam magam, még akkor sem, ha történetesen érthető lett volna, vagy hogy nem is volt az olyan sírás... Erről pedig hirtelen eszembe jutott, milyen istentelenül ronda lehetek sírva, grimaszolva. Az emléktől össze is ráncoltam az orrom. – Próbáltam én kitalálni valamit, de hajolt már úgy az arcodba? Hát, sok sikert egy értelmes sztorihoz. Szóval inkább feladtam, és csak bevallottam, hogy megtaláltam a fegyvert. Egyedül. Merthogy téged azért nem köptelek be. Kikergetsz a világból, de kezdek hozzád szokni.
Reméltem, Sean értékelte a gesztust, elvégre, simán rá is foghattam volna a dolgot. Mint már megállapítottuk: Sean McGee-re mindent rá lehet fogni.
– Beszélt Istenről, kegyelemről, megbocsájtásról, meg büntetésről, meg a bűnhődésről, meg általában a bűnről, mint a katolikusok kedvenc témája a bingó mellett, de elengedett.
És itt megakadtam. Vajon el kellene mondanom Seannek a dolog másik felét is...? Nem tudtam, az mennyire tartozik szorosan a témához, illetve, hogy nem röhög-e ki érte. Ebben most együtt voltunk ludasak, gáz lett volna, ha az egyik fél sírva röhög a másikon. Aztán pont úgy, mint a hasböködést, ezt is csak hagytam kicsúszni.
– Nem tűnt maffiózónak, meg gonosznak sem. Inkább, mintha menekülne előle, mert, nem is tudom... Egészen megdöbbentő volt. És megböktem a hasát. Aztán közöltem vele, hogy néha vele álmodok... Lehet, hogy ezzel annyira megleptem, hogy hirtelen nem tudott mást tenni, mint elengedni. |
Nem tudtam jó ellenérvet felhozni arra, hogy Sky akár halott is lehetne, úgyhogy elismételtem még egyszer:
- De nem vagy halott! - Komolyan, mint a papagáj. Viszont jobb nem jutott eszembe, úgyhogy maradtam ennél az érvnél, és reméltem, a hangerőm kiegyensúlyozza a hiányosságaimat.
Azzal egyikünk sem foglalkozott, hogy felverjük fél Shelter House-t az üvöltözésünkkel. Valószínűleg mindkettőnknél közrejátszott, hogy így próbáltuk meg kiadni a felgyülelmlő feszültséget. Jobb, mintha teljes depresszióba fordulnánk és a közelgő halálunkon agyalnánk, nem? Na, én így láttam. Még mielőtt kinyírna minket a maffia, legalább jól kiordibáljuk magunkat. Fő a pozitív gondolkodás!
- Visszamentem - vallottam be. Csak előbb össze kellett kaparnom magamat a földről, szó szerint, tettem hozzá gondolatban - Mégis, mit kellett volna tennem? Hős lovagként berontanom, hogy megmentselek a sárkány karmai közül? - kérdeztem újra emelkedő hangerővel. - De nem hallottam hangokat.
Dühösen fújtatva védekezőn keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt, és nagyon mérges fejet vágtam. Igazából örültem, hogy Sky nem a halakkal alszik már, de egy ilyen reggeli köszönést nem veszek szívesen. Főleg nem azután, hogy alig aludtam valamit az éjszaka.
De úgy láttam, Sky sincs a toppon. A földre csúszott, és ott is maradt. Egy kissé megenyhülve odamentem hozzá és leültem mellé, garfieldos zoknis lábamat kinyújtva. A narancssárga macska lustán meredt rám, én viszont annál inkább élénkebben meredtem rá Skylarre.
- H-hogy mi van? - kérdeztem fejhangon. Nem akartam elhinni, amit hallottam, de hát azt mondta, amit mondott, nem? Hogy a padre elkapta, aztán elengedte. Egy humánus maffiózó? Pár másodpercre kikapcsolt az agyam, mert nem tudtam feldolgozni az információt.
- He? Valaki azt mondta rád, hogy szép vagy? - Kicsúszott a számon, még mielőtt végiggondolhattam volna a kérdésem értelmét, vagy azt, ahogy értelmezni lehet. Reggel volt, na, engem pedig orvul letámadtak. Fáradt voltam, morcos voltam, és a hátam közepére sem kívántam egy hisztis csajt, még ha az a hisztis csaj Skylar Garfinkle is, akinek tartozom annyival, hogy jól leordítsa a fejemet. |
A párna, amit Seanhez vágtam, nem sokkal később az én arcomban landolt. Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy visszanyal a fagyi. Nem zavartattam magamat – vágtak már hozzám keményebb dolgokat is.
– De lehetnék! – kiabáltam vissza, ezzel valószínűleg felzengetve mindenkit, aki még nem indult el reggelizni – az időt elnézve ez körülbelül a bent lakó növendékek kilencven százaléka lehetett. Mondjuk, Noel lehet, hogy rontott a statisztikán, mert őt csak kiraktam, szóval simán lehet, hogy a folyosón aludt. Visszadobtam a párnát Seannek, kiadva magamból minden bennem lappangó mérget, feszültséget és idegzsábát, amikről azt sem tudtam, hogy bennem szunnyadnak. – Hova lett a lovagiasság, hm? Meg a betyárbecsület! Értem én, hogy betojtál, de akkor legalább, érted, megpróbálhattál volna visszajönni értem, küldeni a kommandót, a K9-et, a NASA-t, vagy Moreau-t, vagy valakit!
Ha jobban belegondoltam volna, nem lettem volna mérges Seanre. Tökéletesen megértettem, mit miért tett; hiába mondunk mást, akkor is gyerekek vagyunk, nem sokat tehetünk, ha a felnőttek dolgába avatkozunk.
– Mégis én maradtam ott, nem?!
De nem gondoltam bele.
Azonban a kiabálás és a dobálózás kellően levezette minden felesleges negatív energiám, és Seannel nagyjából egyszerre higgadtam le. Kissé fújtattam még az előbbi kirohanásom miatt, a szívem pedig vadul kalimpált a mellkasomban, de kiadtam magamból, amit akartam.
– Hát...! Megtaláltad a levágott fejemet az ágyadban? – kérdeztem vissza egy olyan, sértődött ember bizonytalanságával, aki ebben a pillanatban jött rá, hogy nincs igaza, és hogy hatalmas hülye. Beletúrtam a hajamba (az ujjaim belegabalyodtak a kócokba, így csak rontottam a helyzeten), és fújtatva döntöttem neki a hátam az ajtónak, majd hagytam, hogy a gravitáció és a tegnap óta tartó enyhe sokk a padlóra húzzon.
– Rajtakapott. Kirángatott a szekrényből. Aztán... Nem tudom. Elengedett. – A hangom most már észrevehetően halkabb és gyengébb is lett; nagyot sóhajtottam, majd a fiúra néztem. – A bellazza, az valami... szépet vagy gyönyörűt jelent, nem? |
Karikás szemekkel néztem fel, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Először fel sem fogtam, hogy ki jött be, csak annyit érzékeltem, hogy valaki a nevemet kiabálja, aztán szerencsétlen Noel egy szál alsógatyában kipenderül a szobából, az ajtó pedig becsapódik az orra előtt. Ekkor nézhettem meg, ki az orvtámadóm ilyen korán reggel.
Egyszerre esett le egy nagy, nehéz kő a szívemről, és fogott el bűntudat, amikor Sky odatrappolt az ágyamhoz, és a képembe vágta a saját párnámat, ami aztán az ölembe kötött ki. Eldobtam a fél pár zoknimat, amit még nem sikerült felvennem, és csak úgy reflexből visszadobtam Sky-nak a párnámat.
- De nem vagy halott! - köszöntem szép jó reggelt hasonló hangerővel, mint Garfinkle. Ebben az egy mondatban benne volt az örömöm, hogy Rueda nem nyírta ki, a haragom, hogy így kora reggel rámtör, és a szégyenem, amiért cserben hagytam. Utóbbit próbáltam jól leplezni.
Felpattantam az ágyról, hogy a szoba másik sarkába kerüljek, minél biztonságosabb távolba a dühöngő Sky-tól, és út közben felkaptam a földről a zoknimat, hogy aztán fél lábon ugrálva az őt megillető helyére húzzam... Vagyis a lábfejemre.
- Tudod, próbáltam azt a szart leszedni az ágyról, de a halálfélelem és a pánik között tudod, néha bekrepál az Áldásom - mondtam dühösen, még mindig kiabálva. Mindkettőnkre haragudtam. - Mintha te olyan jól teljesítenél vészhelyzetben... - emlékeztem vissza a szekrényből tátogó lányra, aki még egy kicsit sem ment össze, pedig meglett volna hozzá a képessége. - Én legalább megpróbáltam eltűntetni a nyomokat.
Aztán ahogy jött, úgy párolgott el a mérgem.
- Ugye, nem kapott el? - kérdeztem csendesebben. Bár, ha elkapta volna, valószínűleg nem veszekednénk itt. Ezt jó jelnek tekintettem. |
Én is rólad álmodnék.
Ahogy az a mély, férfias hang ezeket a szavakat búgta, miközben puhán körülölelt az illata, egy pillanatra úgy éreztem, le kell dőlnöm. Miután valahogy kiimbolyogtam a szobából (kész csoda, mert a térdeim kocsonyaként remegtek, és olyan bizonytalan volt minden léptem, mint Jodie, a régi sulim ügyeletes örömlányának havi vérzése), az egész fejem zsongott a gondolatoktól. Mintha egy komplett méhkast zártak volna a kobakomba – képtelen voltam rátenni a kezem akárcsak egyre is, minden összemosódott volt, végtelenül gyors, de ugyanennyire intenzív.
Ha már intenzív...
Soha egyetlen fiú sem ért hozzám haveri-töltet nélkül. Sokat fociztam az osztálytársaimmal, sőt, birkóztunk is, de az első (és bevallom, egyetlen) csókom fogadás volt, ráadásul még nyálas is. Mivel jobban szerettem Rozit, az öreg szamarunkat, mint akármelyik környékbeli fiút, maradt nekem a szerelmes szenvelgés egymagamban. Aztán jött Angelo Rueda, afféle elérhető vágyálomként, de nem gondoltam volna, hogy álomnál valaha több lesz a közelsége. És mégis. És de. És nem értettem semmit. Olyan közel volt hozzám, és... Olyan furcsa. Azt mondta, velem álmodna. Ez nem tipikus mentor-szöveg, nem?
Egész éjszaka forgolódtam, mind mélyebbre merülve a kétségbeesésben és értetlenségben. Türelmetlenül vártam, hogy valahogy... Elmúljon minden ijesztően új és kecsegtetően más érzés, amit a mentor ébresztett bennem.
Szépnek hívott. La mia bellazza!
Mikor Jude immár nappali fényben fordult egyet a helyén, én pedg döntöttem. Felpattantam, és úgy, ahogy voltam, egy kicsivel térd fölé érő Johnny Cash pólóban, széttúrt hajjal, mezítlábasan átcsattogtam egészen a hármas fiúhálóig. Nem zavartattam magam kopogással, vállalván annak veszélyét, hogy egy fiúszobában akármit láthatok reggel, egyszerűen benyitottam. Sean éppen az ágya szélén ült - én pedig egy másodpercet sem pazaroltam, mielőtt még megmozdulhatott volna, odaléptem az ágyához, és hozzávágtam a párnáját.
– Ott hagytál, McGee! – közöltem köszönés helyett. – Ott hagytál! Hogy tehetted? És ha halott lennék?!
A másik ágyon ekkor mozdult a takaró. Meg is feledkeztem arról, hogy Seannek is van szobatársa; ezt a problémát orvosolandó odaléptem, és lerántottam róla a takarót.
– Menj reggelizni! – szóltam rá erélyesen. Mi is volt a neve? Noel? Szóval, Noel kapaszkodott a takaróba, reménykedve, hogy békén hagyom. Nem. – MOST!
– Jól van már, jól van már – kelt fel lassna, a szemét dörzsölgetve. Mialatt ő kibattyogott (alsóban), én gombóccá tűrtem a takaróját, aztán a kezébe nyomtam. Noel ránézett, majd vissza rám. – A matracot kihagytad!
Erre már csak az ajtó becsapásával válaszoltam, majd pufók kölyök módjára fordultam sarkon, hogy Seanre figyelhessek. |
Őszintén megvallva cefetül éreztem magam, mióta otthagytam a pácban Sky-t, és csak remélni mertem, hogy nem hullazsákban végezte. De nem tehettem róla, hogy éppen akkor mondta be az unalmast a képességem - néha megesik, ha úgy érzem, egy maffiózó ki akar csinálni, na. És ezt Garfinkle-nek is meg kell értenie, ugye? Ugye?
Na, jó, igazából nem gondoltam, hogy megérti majd, de azért jólesett ebbe a hitbe ringatnom magam. Meg amúgy is, ő a hibás mindenért... Ki vetette fel, hogy Rueda egy maffiózó? Ő. És ki akart a dolog végére járni? Hát izé... az én voltam. Mindketten ugyanolyan sárosak voltunk.
Ezen gondolkodtam, miközben a lábamra rángattam egy garfieldos zoknit, hogy azért mégis csak valami emberi formát öltsek, mielőtt lemegyek reggelizni. Nem igazán aludtam az éjjel, ami érthető volt. Csak azon kattogott az agyam, mit kellene tennünk az információval, amit emgtudtunk a mentor bá' múltjáról, de mindig találtam valami bökkenőt, ami valakinek az életébe kerülne. Ilyen az, ha Sean McGee gondolkodik.
Az ágyam alatt már ott volt bekészítve az életmentő csúzli, egy használt lepedőkből összetákolt kötélhágcsó - az első dolgom volt ezeket az eszközöket elkészíteni, miután meglógtam a padre szobájából, és levegőhöz jutottam. A padlón való átesés nem tett túl jót a tüdőm levegőkapacitásának, az volt a nagy büdös helyzet. A kék-zöld foltokról meg nem is beszélek. |
Sean McGee és Noel Zharkov |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
– Megmondtam: én többet nem megyek át veled falakon. Ha pedig az említett mentornéni nem enged be, aligha. De szép álomnak megmaradhat. – Azért, van valami megdöbbentő realizáció abban, mikor rájössz, hogy csak azért nem akarsz leselkedni egy veled egynemű felnőtt után, mert nem találsz rá jó módszert... Meg abban is, hogy a férfiak mennyivel elnézőbbek, sőt, lelkesebbek egy nő-nő dologtól, mint egy férfi-férfitől.