|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:27 - |
Egy nem túl nagy település 15 km-re Sheltertől. Ez a legközelebbi lakott terület, ahová egyetlen kis földút vezet le. A Mentorok, vagy Segítők innen szerzik be a szükséges készleteket. Növendékek csak a Mentoruk felügyeletével jöhetnek ide. |
[17-1]
 Miss Hernandez bocsánatkérése furcsán jött ki: az út állapota miatt nem szoktak az emberek csak úgy bocsánatot kérni. Vagyis, akárhányszor anya belehajtott egy-két kotykába, leginkább csak káromkodott, nem elnézést kért tőlem.
- Nem gond - mondtam végül. A rajzolás szót hallva elmosolyodtam, és a szélvédőn kibámulva kezdtem el beszélni róla: - Igen, nagyon sokszor szoktam rajzolni. Az egyetlen olyan dolog a testvéreimen kívül, amit igazán szeretek. Úgy hat sima füzet már be is telt a rajzaimmal, de azok sajnos otthon maradtak. De nagyon szép a környezet, amit eszméletlenül - ezt a szót külön kihangsúlyoztam, hogy tudja Miss Hernandez, mennyire szeretném - le szeretnék rajzolni, szóval, tudok majd mutatni egyet-kettőt, ha érdekli, Miss Hernandez. - Itt pedig vettem egy nagy levegőt, mert észre se vettem, hogy egy szuszra mondtam el hirtelenjében, ami ki akart szakadni belőlem.
Ha úgy vesszük, az egykori osztálytársaimon látszott, mennyire nem érdekli őket az, milyen felindulásból kezdtem el rajzolni, őket csak egy érdekelte: minél többet látni belőle. Na, nem mintha ez nem legyezgette volna az egóm, de... mondjuk, igazuk volt. A kérdéseiket úgyis kikerültem volna.
- A fotózás is szép dolog - bólogattam. - De a hely varázsát soha nem tudja visszaadni egy fénykép.
Lebámultam a félkész állapotban levő rajzomra, ami egy sarokban gubbasztó lányt ábrázolt, és a térdei közül felnézve éppen az ajtó felé pillantott, ahol két arctalan alak figyelte a rajzom központjában ülő alakot. A férfi és a nő egymástól kellő távolságot tartott, a testtartásukkal igyekeztem kifejezni, hogy veszélyt jelentenek a lányra, a lány pedig ez ellen nem tehetett semmit.
Ahogy kiszálltam, becsuktam a füzetet, és elszomorodva néztem Miss Hernandezre.
- Ne tessék aggódni, biztos vagyok benne, hogy magára is vigyáznak - jelentettem ki magabiztosan.
Miss Hernandez szavaira egyetértően bólogattam, és a kocsi körül sétálgatva vártam meg. Mondjuk, legtöbbször szívesen beugrottam volna a kocsiba, mert egy-két alak nagyon rondán nézett rám, de legalább nem közelítettek meg. De az is lehet, hogy beképzeltem magamnak... végül is, egy tizennégy éves lány nem jelentett volna nekik nagy kihívást, a ceruzámat meg nem használhattam volna fegyverként.
Megkönnyebbültem, amikor Miss Hernandez vissztért, és szívem szerint meg is öleltem volna, viszont a földbe gyökerezett a lábam, így egy tapodtat se mozdultam.
- Hááááát - nyújtottam el a szót. - Van itt valahol egy írószerbolt? Mert nincs hegyezőm. Meg egy pasztellkrétáim is elhasználódtak már. Meg füzetet is kéne venni. De, egyelőre csak a hegyező a cél... asszem - bizonytalanodtam el. - Meg, ööö... hű, az cukrászda? És, jé, egy szökőkút... tudom, nem bolt, de jéééé! |
 Pöttöm társam egész úton nagyon csendes volt, szinte túlságosan is. Meg sem nyikkant, amikor hatalmasat fékeztem állatka miatt. Szegény jószág, jól rám hozta a szívbajt, kis híján ott gázoltam el az erdőben! Tamara azonban csak akkor nézett fel, amikor az incidens miatt kénytelen volt abbahagyni a rajzolgatást. Addig bizonyára azt hitte, hogy az út hepehupasága miatt haladunk ilyen rosszan.
- Bocsánat - kértem elnézést rögtön. Egy jó dolog azonban volt ebben az egészben: így végre kicsit rám is tudott már figyelni.
Sokszor szoktál rajzolni? - Kérdeztem miközben a rádiót próbáltam meg lehallkítottam, hogy jobban halljuk egymást. Természetesen előzőleg utána kérdezősködtem, hogy mit kell tudni a lányról, sajnos azonban kutatásaimból nem sok derült ki. Mindössze csak annyi, hogy 14 éves, barna szemű, barna hajú és San Franciscoban élt. Azonban ezeket már akkor is meg tudtam állapítani, amikor először találkoztunk a reptéren. Teljesen érthető volt, hogy ilyen csekély adatott tudtam róla begyűjteni, hiszen nem voltam sem Segítő, sem pedig Mentor. Így ha többet szerettem volna megtudni, akkor belőle kellett kiszednem mindent. Ám nem volt könnyű dolgom, mert az idő nagyrészében a jegyzettömbébe mélyedt.
- Én fotózni szeretek - próbáltam feldobni egy másik témát, hátha van bennünk valami közös. Eddig nem sok mindent sikerült találnunk az utakon való zötykölődés közben.
Valahogy így érkeztünk meg a városba, ahol eléggé meglepett, amikor elkezdett úgy beszélni velem, mintha nem 24 hanem legalább 42 éves lettem volna. Valahogy mégsem mertem azt mondani neki, hogy nyugodtan tegezhet. Hátha később a tanítványommá válik és... nos, még nem döntöttem el, hogy mennyire venném a szívemre, ha le néniznének vagy Miss Hernandeznek szólítanának. Azonban most sem volt sok időm ezen töprengeni.
- Talán most éppen téged figyel - kacsintottam rá, mert hirtelen más nem is igazán jutott az eszembe. Igazából csak próbáltam valami szépet mondani a lánynak, egész végig kedves akartam lenni hozzá. Többek között ezért is engedtem meg neki, hogy útközben azt tegye amit akar.
- Egyébként az én nagyszüleim is valahol ott fent vannak - böktem a teljesen világos égre az ujjammal. Többet már tényleg nem tudtam tenni. Miután túl voltunk az érzelgősségen gyorsan feltekertem az ablakot, majd én is kiszálltam az autóból.
- Nagyjából fél óra. Viszont arra gondoltam, hogy kicsit szétnézhetnénk, ha szeretnél - én mindenképpen szerettem volna minimum egy kávét meginni, de a többi a Ő döntése volt. Én nem ragaszkodtam semmihez sem. Mondjuk egy masszás tényleg nem ártott volna mind a kettőnknek, de erre sajnos se időnk se lehetőségünk nem nagyon volt.
- Jól látod, város nincs is - bólogattam a kocsi háztető felett rá nézve - viszont van egy hatalmas kastély.
Amint bezártam az autót már indulhattunk is. Én először rögtön a mosdó felé vettem az irányt, hova máshova?. Igaz, már nem annyira volt meleg, mint dél tájban, de így is meg lehetett sülni az autóban. Literszámra fogyasztottuk a vizes flakonokat az elmúlt órákban, így nem csoda, hogy sűrűn meg kellett állnunk.
Reméltem, hogy addig amíg nem érek vissza a lány nem fog túlzottan elkóborolni. Csak az ég tudja mit csináltam volna ha mégis hirtelen eltűnik. Valószínűleg csak simán hívtam volna a rendőrséget vagy az NCIS-t. Elvégre áldott volt, ki tudta hova lett volna képes varázsolni magát, vagy éppen ki rabolhatta volna el? Nem, Tamara okos lány, ha el akart volna menni már rég megtette volna. Milyen igazam volt! Szinte majdnem ott várt rám, ahol hagytam.
- Hogy döntöttél? |
A pszichológus szerint, aki magának Segítőnek nevezte, a rajzolás az én mentsváram volt. Akárhányszor ért valami olyan esemény, ami megfoghatatlannak és értethetlennek minősült az agyamnak, beteges kényszert éreztem arra, hogy azonnal ceruzát fogjak, és a bennem bujkáló képek egyikét rekordidő alatt megörökítsem.
Ahogy mondtam, ezt a pszichológus állította. Én úgy gondoltam, egyszerűen csak szerettem rajzolni, és a legtöbb elkészült rajzomat látva nem éreztem elveszettnek magamat. Nekem ez jelentette a családot.
A jelenlegivel egészen jól haladtam, mondjuk, én még odaláttam a le nem rajzolt vonalakat és árnyékolást is, de a folytatásról a következő döccenőnél le kellett mondanom, mert kiesett a kezemből a ceruza.
Nagyot sóhajtottam, aztán halványan derengeni kezdett, hogy filmekbe illő vadregényes tájon jártunk, amit nem sokkal később felváltott egy mini betondzsungel. De legalább szépek voltak az épületek... lelki füleimmel szinte hallottam, ahogy festékért és vászonért ordítanak, hogy örökítsem meg őket.
Biztos voltam benne, hogy ezt a későbbiekben meg fogom tenni.
Legalább ebben az egyben biztos voltam...
A mellettem ülő néniről is szívesen készítettem volna egy portrét. Kedves volt velem, nem bánt velem lekezelően, és még azt is megengedte, hogy az utazásból egy kis időt a füzetemmel töltsek. Nem verte ki a kezemből a ceruzát, mint sokan mások, és ezért megkedveltem. Jobban megértett engem, mint bárki más.
- Jó - bólintottam, mielőtt megnéztem volna jobban a benzinkutat. - Kicsit kiszállok én is... asszem, elmacskásodtak a végtagjaim... mindig így mondta a nagyi, tudja? Szegény, azóta az angyalokkal ül odafenn.
Miután megbirkóztam kisebb-nagyobb sikerrel az ajtóval, nagyot nyújtózva szálltam ki a kocsiból, és érdeklődően néztem körbe.
Hű.
- Mennyi az út még odáig? - kérdeztem Miss Hernandeztől. - Csak azért kérdem, mert úgy tűnik, ennél feljebb nincsen már város. Vagyis, úgy tűnik. |
Mindig is szörnyen vezettem. Az elmúlt órák viszont különösen megizzasztottak és idegileg is lestrapáltak. Minden tudásomat (ami nem volt sok) be kellett vetnem, hogy a szerpentinről ne boruljak bele a feneketlen mélységbe. A legrosszabb talán az volt, hogy nem voltam egyedül: egy növendéket is fuvaroznom kellett. Az anyósülésen ülő Tamara Simmonst is bizony ugyanolyan rosszul érintette az én ügyetlenségem. Mielőtt elindultam volna érte, telefonon a lelkemre kötötték, hogy a lánynak haja szálla se görbülhet és (,mert a személyes biztonsága után ez volt a legfontosabb) , hogy kobozzak el tőle minden olyan elektromos kütyüt, amivel kapcsolatot tudna létesíteni a külvilággal. Természetesen arról nem szólt a fáma, hogy én is hasonlóképpen fogok járni, de régi barátnőm figyelmeztetett: rám is ugyanúgy vonatkoztak a szabályok, sőt még a zenelejátszót és a fényképezőgépet is le kell majd adnom. Ezért egy telefonon kívül nem is vittem mást (amelytől azt reméltem, hogy segíteni fog eligazodni), de térerő híján kénytelenek voltunk egy benzinkúton vásárolt térképet használni.
Tisztára olyan volt, mintha egy filmbeli amerikai autóstúrán vettünk volna részt: a reptéren beszerzett egészségtelen csemegéket fogyasztottuk ebédre, a zene egész úton üvöltött és minden erőnkkel azon voltunk, hogy 1) ne essünk pánikba, amikor a keskeny úton hirtelen megpillantottunk egy velünk szembe közlekedő autót 2) kitaláljuk, hogy merre forduljunk egy elágazásnál.
Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor megpillantottuk A táblát, mely azt jelentette, hogy megérkeztünk a megfelelő helyre. Ha jól számoltam, akkor előttünk volt még úgy nagyjából fél óra autózgatás mielőtt Shelterbe értünk volna, de előtte mindenképpen meg akartam állni a városban.
- Utolsó pihenő a kastély előtt - jelentettem be, miután leparkoltam egy benzinkútnál. |
 Az idegesség szinte végigcikázott rajtam, vörös ködöt eresztve az agyamra, ezáltal a tiltakozásom jóval hangosabban jött ki, mint ahogy azt szerettem volna:
- Nem akartam ide jönni, el tudja ezt képzelni? - sziszegtem ingerülten. - A szüleink gondolták úgy, hogy hű, velük ellentétben velünk nem toltak ki annyira, hiszen az egyik be tud olvadni a környezetbe, a másik pedig majdnem kopóként működik. Hozzuk ki a legjobbat a gyerekből, mentsen életeket, zárjuk el a külvilágtól! - hadartam, és a rövid szünetben vettem egy mély lélegzetet, s meg se várva az esetleges reakcióját a mentornak, tovább folytattam. - És mi történik akkor, ha én ezt nem szeretném? Akaratom ellenére iderendeltek, mondván, biztosan jobb lesz nekem, én pedig elfogadtam, mert nem volt más lehetőségem. Ettől függetlenül sem vagyok hajlandó használni az Áldásomat, csak azért, hogy másoknak jobb legyen! - Lehunytam a szemeimet, majd jóval halkabban folytattam az előbbinél. - Maga sem tud úgy mutatkozni, amilyen valójában, nem igaz? Engem miért fogadnának el? Elvégre, rájönnének minden egyes alkalommal, hogy én voltam az, aki ott megfordult, és eszemben sincs klinikai kísérletek alá vetni magam - szögeztem le. - Különben, Noellel mit tenne, ha elmondaná, ő miben tehetségesebb másoknál? Időutazó - tártam szét a karomat. - A Ki vagy, doki? sorozat készítői valószínűleg kidobnák a taccsot, ha rájönnének, hogy a Doktor létezik. Ácsoltatnak neki egy TARDIS-t? Neki is azt mondja majd, hogy számos életet menthet meg azzal, hogy pusztán ilyen Áldása van? Na, nem. Ő talán rábólint, mert azt hiszi, ez a kötelessége, azonban én nem fogom hagyni, hogy kihasználjanak - biccentettem felé, és sértődötten bámultam rá a mentor nénire.
Igen. Kibukott belőlem mindaz, amit tizennégy éves korom óta magamban tartottam, és talán a kelleténél nyersebben fogalmaztam meg. De egyszerűen kiborított, hogy annyi mindent vártak el tőlünk egyszeriben azért, mert kiderült rólunk, hogy történetesen időtestvéreknek születtünk. Mintha marionettbábukként rángattak volna ide-oda, edzenünk kell, csak azért, hogy később felmutathassák, hogy nézd csak! Ő így kezdte, és így fejezte be! Most pedig, futás, mentsd meg azt a nénit, akit el fog gázolni egy busz!
- Elnézést a kirohanásért - motyogtam, miközben a bocsánatkérést egyáltalán nem gondoltam komolyan. Bár a józaneszem sikított azért, hogy ápoljak jobb kapcsolatot a mentorral, mégis fortyogott bennem az indulat, mert meg akarták határozni, mi legyek az életem hátralevő részében. S úgy tűnt, soha nem engednék meg, hogy rossz döntéseket hozzak, hogy azokból levonjam a következtetést, mit kéne másképp tenni egy adott szituációban. - És örülök az edzéstervnek. Tényleg - bólogattam.
Lepillantottam az oroszkrémemre, amitől végleg elment az étvágyam, majd elutasítóan eltoltam magamtól pár centire a tányért. Forgott a gyomrom az egésztől. |
 Rose talán egy kicsit félte értette az izgatottságomat, de hát, annyi baj legyen, gyorsan kimagyarázom magam a szituációból hogy lenyugtassam a leányzót.
- Nem kell úgy érteni, hogy muszáj vissza és előre menned az időben, úgy, ahogy azt mi mondjuk, éppen ellenkezőleg, szeretem, ha valamennyire a saját fejed után mész, de azt is meg kell tanulni, hogy mikor kell másokra hallgatni. De bármi megtörténhet és fel kell készítenünk arra is, hogy egy kicsit több időt menj vissza, érted? Embereket menthetsz meg ezzel - mondtam, majd rendeltem magamnak még egy jó erős zöld teát, cukorral, citrom nélkül és méz nélkül, a legutóbbira pedig allergiás is vagyok, szóval azt is kerülnöm kell. Jó nagyot szürcsöltem abba a tűzforró teába, a felét egyből ki is ittam, de nem igen zavart annak forrósága, egyrészt már annyiszor leégettem a szájpadlásom és a torkom, hogy szinte már semmit sem érzek, a második az, hogy nem lehet túl sok bajom egy kis teától, sőt, ez az egyetlen egy dolog, ami életben tart, szóval kiakarom élvezni na.
Azon, hogy szegény Rose kettes volt tesiből csak kuncogtam egyet haloványan, jaj, nem mintha én jobb lettem volna. Estem én már úgy le a kötélről, hogy a parketta és behorpadt alattam.
- Semmi gond nem lesz Rose, nem fogok rád szabadítani nyolcvan emberhúsra éheztetett selyemmakit, hogy kergessenek végig a pályán, sohasem tennék ilyet... - ittam, bele egy gonosz mosollyal a teámba még egyszer, majd letettem a csészét. - Amúgy néhány tanoncon kipróbálnám, de a sajátjaimon nem. Szóval szépen fokozatosan fogom kezdeni, először felmérem, hogy mit tudtok és a saját tempótokhoz és képességeitekhez fogom igazítani a tréningeteket is. Ha jól futsz, akkor inkább a futásra helyezem a hangsúlyt és nem a falra mászáshoz és a többi. Nekem is végig kellet csinálnom, ahogy látod élek és virulok - kacsintottam majd kitekintve szomorúan láttam, hogy még mindig esik az eső. Szép lesz így vissza jutni Shelterbe, az egyszer biztos. |
Martinsson felvetésére felszaladtak a szemöldökeim a homlokomon, aztán a homlokomat vakargatva bámultam ki az ablakon.
Tíz perc visszaugrás az időben még bulinak számított, hiszen déja vu mellett úgy alakíthattál a jövődön elméletben, ahogy szeretted volna. Vagy ha esetleg nem úgy sült el a dolog, akkor meg nem történtté tudod tenni a dolgokat.
De úgy, hogy most három-négy órát kell újból megtennem, csak azért, mert valami fura okból kimenőleg tudtam az időt manipulálni és a mentorom mindenféleképpen feszegetni szerette volna a határokat... na, nem. Szó sem lehet róla!
- Igen - bólintottam kimérten. - Azonban nem tudom, hogy ezt szeretném-e - tettem hozzá félve, remélve, hogy ajándékul nem köp rám egy hatalmas tűzgolyót, úgy tíz-húsz ember szeme láttára, akik előtt mellesleg titkolóznunk kellett. - Mármint, buli, hogy van stop, visszatekerés és előretekerés gomb a kezeim közt, de na - vonogattam a vállam, baromira megmagyarázva a gondolataimat.
Az viszont szöget ütött a fejemben, hogyha elméletben ki fogok kerülni innen, és remélhetőleg, Noellel együtt, akkor mégis hogy az áldóba adjuk be a körülöttünk lévőknek? Vagy ez olyan, mint a NASA? Se ki, se be információ?
És, ha történetesen egy normális pali vetne rám esetleg szemet, azzal mégis mit kezdjek? Mert oké, hogy eleinte még eltusolom, viszont szegény pulyámról kiderülne, hogy jé, ő is Áldott, garantált a válóper. Elvégre, egy torzszülöttel soha, de soha nem kezdenének ki.
Az edzésterve hallatára majdnem félrenyeltem a tortámat, és mindössze két percig ütögettem az asztallapot fuldokolva.
- Mi van? - kérdeztem természetellenesen magas hangon. - Hát, öhm, hogy is mondjam... nem vagyok túl jó terepen - köszörültem újra a torkom, a szemeim konkrétan úsztak a könnyben. Egy kívülálló azt mondta volna, hogy biztos valami szépet mondhattak nekem. - Kettes voltam testnevelésből - vigyorodtam el kínomban, ami inkább vicsorgásnak hatott.
Noel meg... Ő meg másodikban közölte, hogy csupán azért nem hajlandó felmászni a kötélre, mivel a gravitáció miatt szó szerint megeshet, hogy éppen, amikor elérné a célját, akkor úgy lezúg pár métert. S amennyiben nem szeretnénk az alkatrészeit egy szatyorban hazatalicskázni, akkor most szépen békénhagyja a tanárnő.
Már akkor is túlzottan bizarr humora volt.
- De... állok elébe! - Vagy nem. |
Figyelmesen hallgattam, mint mindig, majd bólogatva jeleztem, hogy megértettem azt, amit mondott. Szóval ő az időt manipulálja, hu? Mindig is érdekelt, hogy egy olyan ember, aki időt manipulál mennyire képes, akkor, amikor már teljesen képes uralni az Áldását. Júúj, muszáj felvetnem az ötletet, nem bírok magammal...komolyan, miért kell néha ennyire gyerekesen viselkednem?
- Szóval azt mondod hogy az időt manipulálod? Fogadni merek, hogy ez alatt a pár év alatt megtanulod úgy használni, hogy akár órákat menj vissza az időben, ha nem többet - gesztikuláltam a villával a kezemben, majd kitekintettem, már rendesen esett az eső, de hé, engem ez megnyugtatott, sőt, napok óta nem tudtam rendesen aludni, mert valamiért mindig átváltozott a nyelvem sárkányosra, amolyan villás hosszú nyelvre, ami ugye a szobában még elmegy, de akkor, ha kint vagy, nos, akkor nem annyira. Fúúj, utálom hogy sziszegnem kell vele, mint egy kígyónak. Remélem, hogy ebben az időben sem fog kijönni. Most, hogy fáradt vagyok nehezebben megy az Áldás kontroll, ezt majd Rose és a testvére is megfogja tapasztalni. Ezért nem szabad, hogy a diákok túlságosan is sokáig maradjanak fent.
- Nos, csak hogy tudd, sajnos vagy nem sajnos, de nagyon meg kell titeket dolgoztatnom majd. Láttátok a gyakorlópályát? Na, azt napi szinten végig kell sajnos csinálnotok. Nem azért, mert én vagyok szadista, hanem azért, mert azt akarom, hogy erősebbek legyetek fizikailag, így a lelketek is erős lesz. Ha pedig ez a kettő a toppon van, akkor az Áldásotokból is többet fogok tudni kihozni - ettem tovább a krémesemet, de közben kezdtem be avatni Roset abba, hogy itt mire is kell számítania. |
Soha nem voltam az a tipikus "locsogok-fecsegek, de minek" lány, sokkal inkább lényegre törően elmondtam azt, amit szeretnék; tulajdonképpen, a volt osztályomban járó két lábon járó divatbemutatóktól is frászt kaptam, amikor az agyukat tették, miközben állítólag marha fontos dolgokkal fárasztották a kiválasztott alany agyát.
Emlékeztem arra, hogy egyszer egy ilyen szörny betámadta Noelt. Először még csodálkoztam is, nehezen tudtam felfogni, hogy valaki érdemben magához valónak találja az egyetlen, drága ikerbátyámat, aki láthatóan zavarban volt a lány vásárlásának részletes beszámolójától (még azt is belevonta, hogy ingadozott két tamponmárka között). Már éppen indultam volna feléjük, hogy megmentsem a sokkban leledző Noelt, amikor a bátyám még mindig vörös fülekkel megérdeklődte, hogy nem bánja-e, ha most kiugrik az ablakon.
A csaj kinevette, mert azt hitte, csupán viccelt.
A poén, hogy Noel komolyan kivetette magát az első emeletről, ami mindössze másfél méter zuhanást és egy igazgatóit jelentett. Persze, az osztályban ezen röhögtek minimum két hétig, és a lány is enyhén beégett, mivel a srácok állítása szerint még egy félstréber is hanyatt-homlok menekült előle.
Tehát, ilyen alapon, jobbnak láttam az egészet előre ledarálni, utána meg válaszolgatni a mentornéni kérdéséire, ha akadtak volna a beszámolómat követően.
- Jobb, ha előbb szembesülünk a dolgokkal, mint utólag - biccentettem Martinsson kérdésére reagálva, majd közelebb hajoltam, hogy meghallgassam az übernagy titkot.
A grimasz szó szerint az arcomra fagyott a mesélése közben, s felmerült bennem, hogy néha tényleg jobb utólag megtudni dolgokat, mint előbb.
- Hát, khm - köszörültem meg a torkomat, és sietve beleittam a forró kávémba, ami helyből leégette a fél szájpadlásomat, s egyáltalán nem túl diszkréten visszaköptem a kortyot. - Az időt manipulálom. Megállítom, visszatekerem, egyszer sikerült öt percet előrébb ugranom. Kínos szituknál jól jön - emeltem felé a csészémet, ám, mielőtt beleittam volna, jól megfújtam. Ötször. - Noel pedig majd elárulja a magáét, bár, az igaz, hogy egymás mellett egy kicsit erősebbek vagyunk az átlagosnál. Különös, pedig még csak nem is egypetéjűek vagyunk. A barna hajunkon, a Zharkov vezetéknevünkön túl talán nem is nagyon rendelkezünk több közös vonással. Komolyabb, érettebb, mondjuk, néha tényleg vannak hülye ötletei - merengtem el. - Majd ezt még meglátja. - Aztán szórakozottan elgondolkodtam egy olyan helyzeten, amikor Noel éppen passzban van, és csupán egy ahával válaszol minden kérdésre.
Beláttam, hogy bármennyire is számítottam rebellisnek, egy aránylag normális zsenivel nehezen bírna el, akinek hobbija az egyszavas válaszok adása. Meg néha megfeledkezik rólad, és a mondatod kellős közepén "TUDTAM, MUSZÁJ UTÁNANÉZNEM!" kiáltással otthagy.
Sok sikert, Nisha Martinsson! |
Mosolyogva hoppantam le egy Rose-zal szembeni székbe, már éppen szóra nyitottam a számat, amikor magától kezdett el beszélni. Kuncogva figyeltem, mintha a növendékem csak kitalálta volna a kérdéseimet. Hála az istennek nem kellet kihúzni belőle. Sajnos sokan vannak, akik túlságosan is szégyenlősek és csendesek, vagy pedig csak túl okosnak hiszik magukat, hogy beszéljenek a mentoraikkal. Ilyenkor egy kicsit helyre kell tenni őket és minden rendben lesz.
- Nem is hittem volna, hogy lesz veletek probléma, nem mintha nagy baj lenne akkor, ha lenne baj, vagyis...na mindegy, a lényeg a lényeg, el tudok bánni veletek akkor is, ha rosszcsontok vagytok - mondtam, miközben ettem egy falatott a krémesemből. Jesszusom, mennyire hiányzott már az íze! - Szóval az áldásomra lennél kíváncsi? Nem tolakodó a kérdés, de most már van okom arra hogy vissza kérdezem ugyan ezt. Na szóval, hajolj egy kicsit közelebb, nem akarjuk hogy a töbib itt lévő meghallja hogy miről beszélünk nem igaz? - hajoltam közelebb Rosehoz és úgy éreztem magam, mint egy pajkos tinédzser aki éppen az aktuális crusháról akar beszélni a legjobb barátnőjének.
- Amolyan házi sárkány leszek, ha lehet így mondani. Vastag pikkelyeim lesznek a testem nagy részén, de a köldököm környékén van így is egy gyenge pont, ahol nincsenek pikkelyek. Lesznek szárnyaim, amivel mint egy Éjfúria repkedhetek, körmök helyett karmaim és a látásom is fel fejlődik egy kicsit, persze, nem valami aranyos látvány, de hát, mit lehet tenni ugye - kuncogtam. - Na, és neked mi a Áldásod? Annyit tudok hogy van egy kis passzívja azzal, hogy egymásra hattok egy kicsit, de mást nem igen árultak el nekem. Vagyis nem akartam meghallani. Tudod, szeretem a valós emberek szájából hallani a dolgokat - mondtam, majd érdeklődő tekintettel vártam Rose válaszát. |
Miután végignéztem a könyvesbolt fél kínálatát annyi idő alatt, míg a mentorom megvette a kinézett könyveit, a téren keresztülvágva megérkeztünk egy másik kávézóhoz.
Időközben az idő valamennyire lehűlt, noha a párától dús levegő jobban fullasztott, mint a sima negyven fok. Alig vártam, hogy belépjünk a helyiségbe, azonnal fellélegeztem, ahogy a hideg levegő a bőrömet érte.
Tanakodva figyeltem a kínálatot, végül megállapodtam a kapucsínó plusz oroszkrémtorta párosnál; alapvetően nem számítottam nagy kávésnak, havonta egy-két csészével legurítottam, mikor hajtás volt az iskolában, és olyan csekély dolgokra, mint például alvás, nem volt időm.
Mikor megkaptam a kért finomságokat, kínomban pislogva figyeltem, ahogy Martinsson mentor néni fizet. Valahogy majd visszacsempészem a szobájába a torkosságom árát.
A tányérokkal egyensúlyozva ültem le az egyik szabad asztalhoz, és a kapucsínó mellé kapott cukros tasakokat felszakítva figyeltem a mentor nénit.
- Mire lenne kíváncsi? - érdeklődtem. - Persze, Noel helyében nem tudok beszélni, hiába az ikrem, neki is megvan a maga kis élete. Sőt, egy időben csak az volt - dünnyögtem magamban, visszaemlékezve az általános iskolai elhatárolódásra. - Annyit el tudok róla mondani, hogy nem különösebben lesz vele gondja, az összes vadócságot én kaptam meg. Kicsit könyvmoly típus, néha okoskodó, de rendes srác. Legalábbis, legtöbben ezt gondolják róla - tettem hozzá az utolsó mondatot a teljes jellemzéshez. - Bár, néhány stiklije neki is volt. Ez amolyan Zharkov vonás - vigyorodtam el.
Nem tudom, erre volt-e kíváncsi, vagy esetleg másra, mégis tovább folytattam.
- Tudta, hogy mindkét szülőnk Áldott? Az állunk a padlón hevert, mikor kiderült. Szerintük evidens, ha mindkét pulyájuk örökölt valami fura génmanipulációt... - forgattam a szemeimet. - Jut eszembe, ha nem tolakodok: magának mi is az Áldása? |
Igyekeztem a lehető leggyorsabban választania könyvek közül, nem is volt annyira nehéz, hiszen már ismertem a helyet, jól tudtam, hogy hol vannak a krimik, szóval mint egy nyúl ugrottam a polc elé, majd ki is kaptam vagy négy könyvet, rövid időn belül eldöntöttem, hogy ezeket megveszem, majd gyorsan fizettem. Egy kicsit rosszul ért, hogy Rose nem választott könyvet, de hát, annyi baj legyen, egy sütit gondolom én nem fog vissza utasítani, ha már ott leszünk a kávézóban.
Kilépve egyből megcsapott az eső jellegzetes szaga, majd feltekintve láttam, hogy ameddig bent voltunk a felhők voltak oly kedvesek, hogy felfalták a napot (úgy ahogy egy átlagos amerikai a Big Mac menüjét), de azok a felhők közel sem tűntek annyira barátságosnak, ezért egy kicsit sietősebb léptekre kapcsoltam, majd belépve megvártam, amíg Rose mellém lép.
- Nos, erről a helyről beszéltem. Sokkal kedvesebb és még az is ki van rakva a sütik mellé, hogy mennyi kalóriát tartalmaznak. Hülye az, aki itt elkezdi számolgatni, hogy akkor most ez mennyi kalória pontosan, de mindegy is, válassz egy sütit, vagy kettőt, vagy fagyit - böktem a fejemmel a pulthoz, mire kilépett az eladó, aki felismerve engem derűsen üdvözölt, majd ahogy oda böktem hogy a "szokásost", máris tolta nekem a krémest. - köszi, imádlak - mosolyogtam rá, majd megvártam hogy vajon Rose mit rendel. |
Martinsson mentor szavaira összevont szemöldökökkel bámultam rá. Elég lett volna, ha annyit mond, hogy szó szerint beleköpnek a levesedbe, az Illuminatit némileg erősnek éreztem, mint poént. Igazából, ha félig-meddig tudod, miről van szó, a viccnek nemes egyszerűséggel nyomavész.
- Jó az is - vontam vállat. Csak legyen iható kávé, és lássak valami technikát, hogy meggyőzödjek róla, nem a múlt századba léptünk vissza.
Séta közben folyamatosan kifújva a levegőt a számon legyezgettem magamat, hátha azzal valamennyit hűlök, ám továbbra is szakadt rólam a víz, egyre jobban megerősítve abban, hogy amint visszaérek, bezárkózom a fürdőbe és minimum félóráig eresztem magamra a hidegvizet.
- Nos, köszönöm - mosolyodtam el -, de a könyvtári könyvekkel is beérem. A young adult regények pedig televannak tizennyolc karikás akciókkal, arra meg nem vagyok kíváncsi - húztam el a számat. Még ha kíváncsi is lennék, Noel kiverné a kezemből, úgy mellesleg. - Tudja, a rabszolga nem fogyaszt, nem létezik, csupán akkor jelenik meg, amikor szükség van rá - közöltem a mentor nénivel feltartott mutatóujjal, majd olvasgatni kezdtem a könyvek címét az újdonságok polcnál.
Oké, bevallom, nem annyira szerettem olvasni. A kötelezőkkel kellően kitikkasztottak, ráadásul apám kényszert érzett arra, hogyha már egyszer félig oroszok vagyunk Noellel, akkor minden létező orosz írótól olvassunk el egy művet. Túlzottan nem rajongtam az ötletért, viszont vele szemben ellenállni nem mertem, így a létező összes művét benyaltam Gogolnak, Csehovnak, Dosztojevszkijnek, Puskinnak, na meg Tolsztojnak. A többire vállalkozni nem akartam, Ivan Iljics halála betette a kiskaput.
A régi művekben kiakasztott az, hogy csupán szoknyaforgatóknak nézik a nőket, egyáltalán nem hitték azt, hogy képesek lennénk valamire. És az, hogy otthon ülünk, terelgetjük a tucatnyi pulyánkat, miközben szalad a háztartás, teljesen természetes volt számukra.
Én ezt nem akartam - ugyanúgy akartam dolgozni, el szerettem volna tartani magam, és nem a pasimon lógni, hogy vegye meg nekem ezt, vegye meg nekem azt. Utáltam valakitől függeni, főleg, ha az illető férfinek számított.
- Hm - húztam ki egy könyvet a sorból, megfordítottam, hogy elolvassam a tartalmát. Az első soroknál összeszaladt a szemöldököm, a végénél pedig szerintem szó szerint üvöltött rólam az iszonyodás, és fintorogva raktam vissza a könyvet. - Szörnyű, hogy egyesek képesek egy Csendes-óceánnyi nyáltengert belesűríteni közel háromszáz oldalba - borzongtam meg.
Hát, igen. Nem voltam egy romantikus alkat. |
Eszem ágában sem volt bent tartani a növendékeimet, amikor ilyen jó idő van és különben is, szeretném, ha nem úgy porosodnának ott bent, mint a középkori emlékek. Sosem voltam az a túlságosan is bent ülés típus, főleg ilyen időben nem, meg mivel még csak ketten vannak, mint tanoncok megragadom az alkalmat, hogy amikor csak tehetem, kihozzam őket ide. Nagyon sok mentornak már nem nagyon van ideje arra, hogy ide kijárjon a tanoncaival, de én azon leszek, hogy ugye hétvégenként kirángassam őket.
Rose mondatára felkuncogtam, majd mellé léptem.
- Hát, igen, ez lehet, hogy egy kávézó, de kitudja, mind jól tudjuk, hogy az Illuminati irányítja ezt az országot, amúgy is, nem ajánlom ezt a helyet, állítólag beleköpik a rágójukat a tésztába és azt adják a vendégeknek. Van ennél egy sokkal családiasabb hely, szerintem az sokkal jobb lesz egy kis beszélgetésre, gyere, nincs annyira nagyon messze - intettem, hogy kövessen, majd megindultam.
Jesszusom, ez a nap egyszerűen szörnyű. Jó persze, minden szép na meg nyár van, de akkor is, azért ettől még a kontaktlencse is beleolvad a szemembe, egy kicsit igazán vissza foghatná magát már Mr. Sun.
Már eléggé közel jártunk a cukrászdához, amikor a város egyetlen egy könyves boltja előtt megtorpantam.
- Hmm, ha nem gond, akkor bemennék egy kicsit, kell valami, amit olvashatok a Shelterben...óh, támadt egy ötletem! Válassz magadnak is egy könyvet, legyen az amolyan "Welcome a rabszolgáim körében" ajándék - küldtem felé egy ijesztő mosolyt, de aztán vissza mentem az ártatlan Nishába. Már megint kezdem... - Na, gyere - léptem be a boltba, majd fél szememet Rose-on tartva elkezdtem keresgélni. |
Pár nap elteltével, úgy éreztem, ha nem mozdulhatok ki a Menedékházból, és továbbra is a gazokat kell bámulnom a parkban, felmondok. Még szórakozni se tudtam normálisan az Áldásommal, mivel Noel, a drága ikerbátyám, annyiszor lövellt felém "Viselkedj!" üzenetű pillantásokat, ahányszor megfordult a fejemben. Pedig vicces volt, ahogy a szobában lévő emberek hirtelen megfagytak, az óra mutatója hiába kattogott, nem tudott tovább haladni, és kedvemre tehettem azt, amit szerettem volna.
Nos, igen. A szüleim többször is megjegyezték, hogy Noel valószínűleg az összes komolyságot és megfontoltságot elszívta előlem a magzatvízből.
Válaszul mindig rájuk vigyorogtam, ezzel is idegesítve őket.
Szökésről persze szó sem lehetett, az anyám Áldása miatt; amolyan kopó volt, hogyha mutattak az adott személyről egy képet, pontosan meg tudta mondani, merre található a körözött alany. Azt fukarul magában tartja, hogy miként tudja ezt megmondani... lehet, hogy beépített GPS-e van.
Szótlanul meredtem a mentor nénimre, aki az ismerkedős beszéd indokkal lehozott a Shelterhez legközelebb eső városhoz; volt némi értetlenkedésem afelől, hogy Noel miért nem tartott velünk, elvégre, egy mentorhoz osztottak minket, azonban letudtam annyival, hogy vele vagy később találkozik vagy már esetleg túl is vannak rajta.
Mindenesetre, rövid elismerésem Nisha Martinssonnak azért, amiért nem ragaszkodott az ókori falakhoz, meg a páncélokhoz, és lehozott egy jóval kellemesebb, barátságosabb környezetbe.
Megtorpantam a városka központi terén, és a Nap tűző sugarai miatt hunyorogva kémleltem körbe; most az egyszer nem bántam, hogy szoknyát húztam. Meg lehetett halni a hőségtől.
- És... - köszörültem meg a torkom. - Itt merre? Van ott egy kávézónak tűnő bolt - böktem az egyik irányba -, de lehet, hogy csak délibáb, és azt szeretném látni. |
Egy nem túl nagy település 15 km-re Sheltertől. Ez a legközelebbi lakott terület, ahová egyetlen kis földút vezet le. A Mentorok, vagy Segítők innen szerzik be a szükséges készleteket. Növendékek csak a Mentoruk felügyeletével jöhetnek ide. |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Miss Hernandez bocsánatkérése furcsán jött ki: az út állapota miatt nem szoktak az emberek csak úgy bocsánatot kérni. Vagyis, akárhányszor anya belehajtott egy-két kotykába, leginkább csak káromkodott, nem elnézést kért tőlem. 
Pöttöm társam egész úton nagyon csendes volt, szinte túlságosan is. Meg sem nyikkant, amikor hatalmasat fékeztem állatka miatt. Szegény jószág, jól rám hozta a szívbajt, kis híján ott gázoltam el az erdőben! Tamara azonban csak akkor nézett fel, amikor az incidens miatt kénytelen volt abbahagyni a rajzolgatást. Addig bizonyára azt hitte, hogy az út hepehupasága miatt haladunk ilyen rosszan. 
Az idegesség szinte végigcikázott rajtam, vörös ködöt eresztve az agyamra, ezáltal a tiltakozásom jóval hangosabban jött ki, mint ahogy azt szerettem volna:
Rose talán egy kicsit félte értette az izgatottságomat, de hát, annyi baj legyen, gyorsan kimagyarázom magam a szituációból hogy lenyugtassam a leányzót.