|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:26 - |
Az erdőségben valamerre, egy kis tisztáson található az az erdei tó, mely valószínűleg kedvelt kirándulóhely volna, ha tudnának a létezéséről mások is. Így azonban csak egy csöndes, nyugodt, és nyáron nagyon kellemes hely, melyet csakis a Shelteriek ismernek, s ott sem mindenki. |
[17-1]
 - Jól van, és most csukd be a szemed! - fordultam ártatlan jóhiszeműséggel Colinhoz. Kérésem a jelenlegi helyzetben felért egy gyilkossági kísérlettel. Az erdő mélyén jártunk, mindeddig vidáman beszélgetve haladtunk a göcsörtös avaron, megmásztuk az apróbb dombokat, mint gyerekek, kiélveztünk minden terepakadályt, amit a kidőlt fatörzsek és kisebb huppanók rögtönöztek elénk. A fák törzse és a bokrok között távoli csillogás villant fel, jelezve, hogy apránként közeledünk kitűzött célunkhoz. Mégis öngyilkosság volt arra ösztönözni Colint, aki tulajdonképpen idegenvezetőként terelt engem az erdei tó felé, hogy csukja be a szemét, de úgy véltem, innentől magam is oda találok az instrukciói alapján, és nem szerettem volna, ha elrontja a meglepetést. - Bízz bennem! És ne less! - tettem hozzá, ahogy ujjaim közé fogtam a tenyerét. Feltett szándékom volt tovább vezetni.
A piknikezésre szánt kosarat makacsul a másik kezemben szorongattam. Néha átbújtattam a karomon, de legtöbbször úgy bántam vele, mintha törékeny porcelán lenne benne, épp ezért konokul elutasítottam, mikor Colin többször is felajánlotta, hogy átveszi, cipeli helyettem. Nem kockáztathattam, hogy elrontja a meglepetést.
- Erre, óvatosan! - terelgettem őt a hangommal és a kezét fogva egyaránt. Átsegítettem őt néhány huppanón, aztán megállítottam egy bokor mellett. Ott biztonságban lesz, amíg én előkészítem a meglepetést. - Itt ni, állj meg és maradj itt, kérlek. Énekeld el magadban az ABC dalt ötször - Ekkor jutott csak eszembe, hogy igazából bőven ráértem volna itt becsukatni vele a szemét, teljesen feleslegesen rángattam végig a buckákon, mivel semmi árulkodót nem látott volna. Hupsz, futott át a fejemen, aztán naivan vállat vontam és úgy döntöttem, ezt nem osztom meg vele.
- Még mindig nem lesel, ugye? - lóbáltam meg a tenyerem a szeme előtt, nem mintha bevallotta volna, ha látja a mozdulatot, aztán elhátráltam tőle és kiléptem a fák közül a tópartra. A látvány teljesen magával ragadott, hagytam magamnak néhány pillanatot, hogy elgyönyörködjek a szikrázó víztükörben, a fákat borzoló szellőben, az illatáradatban, aztán magam elé fogtam a kosarat és nekiláttam kipakolni. Leterítettem egy nagy plédet, kipakoltam rá a közösen készített útravalót és rágcsálnivalókat, aztán az előre behűtött italt. Utána jöhetett a meglepetés, amiről Colin nem tudott: a behűtött gyerekpezsgő és az általam sütött, picinyke torta. A csokoládé és a karamell mellett döntöttem, ezt a két ízt kombináltam egy marcipánnal kidekorált, mini tortában. Pár szeletes volt csupán, épp annyi, hogy kettőnknek most jusson belőle. Rendeltem egy marcipánból készült baseball labdát a tetejére, díszítésnek, mert Colin kollégái szerint a férfi szereti a baseball-t. Nem akartam letenni a földre, szóval megálltam a kiterített pléd mellett a tortával a kezemben, és a pár méterre lévő bokor mellett hagyott áldotthoz fordultam.
- Rendben, Cole, kinyithatod a szemed! - szólítottam meg. - Boldog szülinapot! - Rettegtem attól, mit fog szólni a rögtönzött akcióm miatt, izgalmamban beharaptam hát az alsó ajkam, úgy meredtem rá, huncut mosollyal az arcomon. |
 Helyeslőn bólogattam Spencer szavaira. Tudtán kívül most igazolt engem abban, hogy nem szabad egy hibát kétszer elkövetni, nem jó taktika túl bátran és őszintén közeledni a másikhoz. Shelter House-ban szerencsére ez nem okozott túl nagy problémát, hiszen mindenki tudott az áldottak létezéséről, így aztán nem kellett senki elől sem titkolózni... a korlátok mégsem dőlnek le olyan könnyen.
- Nem tudom, mondtak-e nekem valaha az utóbbi pár évben ilyen szépet... Szóval köszönöm - jegyeztem meg félig komolyan, félig vicceskedve, mikor jó embernek titulált. Sosem gondoltam magamról, hogy gonosz vagyok. Szigorú, türelmetlen, kőszívű, szadista, pedáns talán, de azért rossz ember nem. Ennek ellenére jól esett Spence megerősítése.
- De, tényleg gyönyörű - jegyeztem meg szelíd mosollyal, de a Menedékház helyett ezúttal a nőt néztem. - Én is örülök - tettem hozzá egy fokkal magabiztosabban, aztán felé fordulva elfogadtam a nyújtott kezet. Gyengéden megráztam, mellékelve hozzá egy baráti mosolyt.
- Sok szerencsét és hatékony különórát!
Bár nem tudtam elképzelni, mit fognak csinálni biológia címszó alatt, de ki tudja, talán gombákat elemezni sem olyan egyszerű, mint az elsőre tűnik.
- Te is vigyázz magadra! Minden jót, Spence! - köszöntem el tőle, aztán egy darabig még egy helyben állva figyeltem, ahogy elszökdécsel. Kicsit később indultam csak el, majdhogynem az ellentétes irányba, mert ellenőrizni szerettem volna még valamit a Menedékház mögött. Addig is újból sorra vettem a fejemben a kirándulásunk minden pillanatát.
Mini lezáró reag. Köszönöm a játékot! :) |
Amikor elhívtam Ethan Moreau-t sétálni az erdőbe, feltett szándékom volt, hogy megmentsem. Azt nem tudom pontosan, hogy mitől akartam megmenteni; Csak azt tudom, hogy olykor olyan magányosnak, és mosolytalannak láttam, hogy belefacsarodott a szívem. Jól esett, hogy egy kicsit kimozdíthatom a védelmező, vastag falak mögül, és egy kicsit láthatok abból a férfiből is valamit, akit a sziklatömbök rejtenek. Természetesen nem ringattam magam abba a tévhitbe, hogy innentől kezdve puszipajtások leszünk, és minden reggel együtt kávézgatunk majd az asztalnál – de úgy hittem, hogy egy hajszállal mégis közelebb kerültem ahhoz, hogy megismerjem a férfit. Lett egy rés a sziklapajzson, ahol rövid ideig ugyan, de betekintést nyerhettem a rejtekbe, ahová önmagát zárta. Ez pedig melegséggel töltött el. Meg valami mással is…
Nem volt még különösen késő, így nem kellett volna sietnünk visszafelé, de egy icipicit kezdett feszéjezni a gondolat, hogy kettesben maradjak vele a fák között. Nem tudom, hogy a romantikára szomjas énem, vagy a délutáni, kétes minőségű spagetti élesztette-e fel a pillangókat a gyomromban, de kezdtem azt érezni, hogy menten elhányni fogok. Muszáj volt egy mély levegőt vennem, hogy leküzdjem az ingert. Szerencsére sikerült úgy palástolnom, mintha a sietség miatt kellene lihegnem.
Seprűs pilláimmal nagyokat pislogva hallgattam a férfi szavait, amelyek válaszul szolgáltak feltett kérdésemre. Kezdett egyre emberibb alakot ölteni előttem, amely megölte a korábbi szorongásomat vele kapcsolatban.
- Én mindig is úgy gondoltam, hogy a rossz emlékek nem feltétlenül mérgezik meg a jövőnket… Némelyikre szükségünk van ahhoz, hogy ne lépjünk bele ugyanabba a csapdába – magyaráztam a magam butuska módján, mintegy reflektálva a Mentor szavaira. – Muszáj? – ízlelgettem kérdőn a szót, mintha nem egészen érteném, de nem vártam rá választ. Nem akartam tudni, hogy mi lehet az, amitől jobb lehet megszabadulni, mint szembenézni vele. Ha jobban bele gondolok, nem is érthettem, hiszen szinte burokban nevelkedtem, mindkét szülőm kitűnő egészségnek örvend a mai napig, és az egész életem folyamán az egyetlen veszteségem az volt, hogy a távolság megölte a szerelmemet egy fiú iránt, akivel korábban le akartam élni az életemet.
- Jó ember vagy, Ethan – mondtam eltökélten, kegyetlenül őszinte pillantással megkeresve a férfi tekintetét. – Ne hagyd, hogy mások miatt kerüljön veszélybe az, amiben hiszel… Attól, hogy valami jónak tűnik, nem biztos, hogy helyes is – fűztem tovább a gondolatmenetet, de ezzel nem vontam kétségbe azt sem, amit Ő mondott. Tisztán megértettem, hogy Shelter biztonsága fontos, de abban nem voltam biztos, hogy ezért a biztonságért mindent fel lehet áldozni.
Azt hiszem, ez után jó néhány percig lépdelhettünk egymás mellett, és mögött hangtalanul, mert hamarosan a fák árnyékán túl kirajzolódtak a vadászkastély barátságos, számomra szívet melengető falai. Pár másodpercig mosolyogva figyeltem, ahogy a Napsugarak melengetőn végignyalják a tetőt, és az ablakokat. Néhány növendék kihasználva a nyári napot a parkban sütkérezett, focizott, vagy olvasott. A ház minden külső és belső zuga megtelt élettel, amely újabb széles mosolyt csalt az arcomra.
- Hát nem gyönyörű? – kérdeztem már-már megbabonázva, hasonló arckifejezéssel, mint amikor nem is olyan régen az erdei tavacskára csodálkoztam rá. Kijelentése meglepett, így megint csak érdeklődve kaptam felé a fejem. – Szóval nem bántad meg, hogy velem jöttél? – tudakoltam játékos kuncogást hallatván, majd egy fokkal komolyabbra véve a hangnemet, lassan felé biccentettem. – Örülök annak, hogy velem tartottál – mondtam teljesen komolyan, hogy ismét pironkodva leszegjem a tekintetem. Azt hallani, hogy megbíznak bennem, ezer bóknál is többet ért. Jól esett, ha az emberek elégedettek voltak a munkámmal, és velem. – A bizalom kölcsönös – fűztem hozzá, majd megköszörülve a torkomat, köszönésképen a férfi felé nyújtottam a kezemet. – Vigyázz magadra! Remélem, hamarosan újra találkozunk! – búcsúzkodtam, s ha elfogadta a gesztust, finoman megszorítottam a kezét, miközben tekintetem kérdőn visszasiklott az arcára, de végül nem fogalmaztam meg azt, ami ott pattogott körülöttem. Egy szelíd, barátságos mosollyal felé billentettem a fejem, majd makacs kisőzike módjára átszökdécseltem a parkon, hogy felkészüljek a délutáni órámra…
Spence, balra el – Lezárt? |
Nem teljesen értettem Spence hirtelen zavarát, de nem erőltettem a kacsázást, különösebben engem sem vonzott a fizika, így hát rábólintottam arra, hogy induljunk el visszafelé. Nekem ugyan nincs dolgom délután, de a jóból is megárt a sok, út közben pedig bármilyen kellemetlenség közbe jöhet, így jobb, ha még világosban nekivágunk az erdőnek.
Vetettem még egy utolsó pillantást a tóra, mielőtt a nő után mentem volna. Ezúttal felzárkóztam mellé, az út még elég széles volt ahhoz, hogy ne kelljen mögötte kullognom, és így jobban láttam az arcát, miközben beszélt. Valamiért fontosnak tartottam, hogy jól megfigyeljem.
- Valahogy úgy - bólintottam egyet értőn. Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy bár Iris feltétlen bizalmamat élvezi, hozhat olyan döntést, amit még az én józan eszem is felülbírál. Eddig még nem volt rá példa, de bármikor előfordulhat. Az emlékeink képlékenyek, illékonyak, ezért nem jó túlzottan megkedvelni valakit. A végén kiderül, hogy nem működik, és azzal kell együtt élned, hogy jobb lett volna neki, ha sosem találkoztok. Nem, próbáltam nem gondolni az ex-menyasszonyomra. Azt hallottam, azóta férjhez ment...
- Nos... - vágtam el a gondolatmenetet, mielőtt még a búskomorság túlzottan eluralkodott volna rajtam. - Mások emlékével játszani helytelen dolog - erősítettem meg a nőt egy komoly biccentéssel.
- Hidd el, hogy soha nem nyúlnék senki fejébe kedvtelésből. Egyetlen rossz emlékemet sem töröltem ki. Az emlékeink tesznek azzá, akik vagyunk, ha egytől is megfosztjuk magunkat, az olyan, mintha a személyiségünk egy darabját, a lelkünk egy részét törölnénk ki. Mindegy, mekkora trauma éri az embert, eldöntöttem, hogy akkor sem nyúlok más fejébe, ha ő maga kér rá. Csakhogy vannak kivételek, Spence... Néha muszáj - próbáltam elvonatkoztatni Larától, de nem ment. Újabb és újabb emlékképek szöktek ki az agyam egy lezárt fiókjából, amitől az életkedvem rohanosan zuhant. Mintha a torkom is kiszáradt volna, a lépteimet is megszaporáztam. Szerettem volna mielőbb a szobám magányában elmélkedni. Spence már azt hihette, elbambultam mondat közben, de végül, kisebb szünet után, folytattam. - Shelter biztonsága mindennél fontosabb. Ha Shelter megóv minket a külvilágtól, úgy én vagyok az egyik, aki Sheltert óvom meg a külvilágtól. Érted, ugye? Shelter vigyáz ránk, de nekünk is vigyáznunk kell rá. Ha egyszerű, hétköznapi emberek közé szivárogna az áldottak létezése... - elhallgattam, sóhajtottam egy nehezet. - De ezt nyilván te is tudod. Épp elég a kormányt féken tartani. Shelter biztonsága az erkölcsnél is fontosabb, ezért ha arról van szó, hogy megvédjem ezt a helyet, nem riadok vissza attól, hogy használjam a képességem, akár helyén való, akár nem.
Fejtettem ki viszonylag röviden. Míg beszélgettünk, rövidesen elértük az erdő szélét. A fák lombjai közt már látszódtak a Menedékház körvonalai. Melegséggel töltött el, othonomként tekintettem azokra a falakra.
- Örülök, hogy elhívtál sétálni - tettem hozzá egy fokkal halkabban, talán Spence meg sem hallotta. - Ne aggódj - folytattam úgy, hogy ő is hallja, és a szemem sarkából a nőre pillantottam. - A te fejedbe semmi okom belenyúlni. Iris megbízik benned, ahogy én is.
|
Wesley fontos volt nekem. Ezen nem sok tagadni való akadt. Nemcsak a munkában, de barátként is számíthattam rá, ahogyan Ő is számíthatott rám – vegyük példának okáért a legutóbbi esetet azzal a letört csappal, és a félig eláztatott folyosóval. A különbözőségeink ellenére is nagyon könnyedén megtaláltuk a hangot, sokszor csináltunk komplett idiótát magunkból a másik előtt, és időnként az is előfordult, hogy együtt rontottunk el valamit. Az ajkaimon mindig mosoly bujkált, csak attól is, ha rá gondoltam; az azonban sosem fordult meg a fejemben, hogy ebből akár több is lehetne. Lehetne?
Megráztam a fejem, és igyekeztem a kacsázásra koncentrálni. A kő gyászos csobbanással került a mélység fogságába, mire én csalódottan lebiggyesztettem az ajkaimat. Sosem voltam túl jó ebben, pedig sokat gyakoroltam a testvéreimmel – meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ez nem fog sikerülni.
Ethan látva bénázásomat, egy lapos követ nyomott a kezembe. Kék íriszeim érdeklődve állapodtak meg rajta, miközben magyarázta a helyes mozdulatsort. Azt hittem, hogy a szóbeli magyarázat lesz az egyetlen segítség, amelyet a Mentortól kapok, így teljesen megdöbbentem, amikor mögém állt. Az érintése villámcsapásként ért, miközben az orromba becsavarta magát az egyedi, férfias illat, amely mindig körüllengte Őt. A szívem vad vágtába kezdett a mellkasomban, és annyira zavarba jöttem, hogy amikor a megfelelő pillanatban el kellett volna dobni a követ, én egyszerűen leejtettem.
- Igazad van, ideje menni… - bólintottam kicsit még mindig kótyagosan. Nem nyúltam a kő után, meg sem próbáltam újra, hogy esetleg sikerülne-e rendesen eldobni. Puha léptekkel, szinte suhanva vettem fel egy kényelmes távot a férfitől, pedig akkorra már Ő is hátrébb lépett. Nem értettem, hogy hogyan lehet ilyen hatással rám. – Délután még lesz egy különórám az egyik diákkal – mondtam bólogatva.
Megigazítottam az övemre akasztott kis szütyőmet, amikbe korábban a köveket, és még idefelé jövet néhány különleges mohafajtát gyűjtöttem a demonstrációimhoz. Csak egy kényszercselekedett volt, amíg felkészültem arra, amit hallani fogok. Igazából nem is sejtettem, hogy milyen kapcsolat lehet Iris és Ethan között. Különösebben azon sem lepődtem volna meg, ha romantikus szálak csavarodnak közöttük.
Ha nem bánta, miközben magyarázott, én megindultam azon a csapáson visszafelé, amelyen korábban érkeztünk. Nem voltam ott annyira lélekben, hogy izgalmas kalandként fogjam fel, ha esetleg eltévedünk. Pedig, néhány női egyed a Menedékházban, biztosan ölt volna azért, hogy kettesben töltsön egy éjszakát Ethan Moreau-val az erdőben. Jó, talán én sem fojtottam volna ecetbe magam, ha…
- Szóval nem nyúlsz bele a fejembe addig, amíg Iris arra nem kér? – kérdeztem, kissé talán gyermekien megragadva az utolsó mondatot. – Ez azért megnyugtató - Pillantásom tisztán, érdeklődön szegeződött rá a vállam felett. – Igazán lenyűgöző a hűséged, de… De sosem érezted még úgy, hogy helytelen mások gondolataival, emlékeivel játszani? – tudakoltam kissé félénk hangon. Nem akartam, hogy úgy érezze, hogy elítélem azért, mert követve az igazgatónő parancsát, elvesz néhány percet egy-egy tanárjelölt emlékeiből. Megértettem, hogy erre szükség van ahhoz, hogy a Menedékház biztonságban legyen, de egy kicsit megrémisztett, hogy én is járhattam volna így, ha Miss Dashwood az Áldott fivéremtől eltekintve, nem tart alkalmasnak a feladataim elvégzésére. |
Spence – és ez általánosságban igaz volt a kollégáim többségére is – egy jóval barátságosabb oldalamat látta, mint a növendékek. De ez így van rendjén, hisz velük nem volt okom ordibálni, ha nem figyelnek, bohóckodnak vagy elrontanak valamit, és őket nem is volt dolgom megnevelni, hisz vagy jól ismerték az áldásukat, vagy nem rendelkeztek különleges képességgel. Így mellettük, ahogy most Spence mellett is, előjöhetett az emberibb oldalam. Persze ez nem jelenti azt, hogy képes lettem volna annyira ellazulni, mint a nő.
Akaratlanul mosolyra rándult a szám széle, mikor lábujjhegyre kellett állnia, hogy behozza a kettőnk magassága közti különbséget. Talán jobb is, hogy pimasz megjegyzése után rögtön menetirányba fordult, nem láthatta, ahogy széles vigyor terpeszkedik szét az arcomon, azt azonban hallhatta, hogy halkan és röviden felnevetek.
- Jól is teszi, Miss Ramsay... - szerettem, ha valaki határozott és talpraesett, Spence pedig annak tűnt. A diákok igazán szerencsések vele.
Mintha némileg megilletődtem volna, de mivel hamar kizártam annak a lehetőségét, hogy Spence egy szép barátságot akarna kötni velem – még ha minden jel erre is utalt –, inkább csak ugratásként fogtam fel a dolgot.
- Ki tudja... - feleltem udvariasan, kissé még felkavart lelki világgal. Öreg vagyok én már, nem tudom, hogy kell rendesen barátkozni. Mintha felrémlett volna valami, ahogy hallgattam, Spence milyen szép dolgokat mesél Mr Dunhamről. Egyre biztosabb voltam benne, hogy jelenleg nincs olyan ember, akit Spence értelmében barátomnak mondhatnék. Én nem szeretem ilyen közel engedni magamhoz az embereket, legalábbis akárhányszor gondoltam át a kapcsolataimat, erre jutottam. Aztán ahogy hozzátette, mintegy öniróniával, hogy bátran hülyét csinálhat magából a barátja előtt, újból röviden felnevettem.
- Mr Dunham szerencsés, hogy ilyen barátja van - dicsértem meg egy igazán fényes bókkal, mielőtt még felkaptam volna egy laposabb követ, és Spence mellé lépve a kezébe nyomtam volna. - Nem jó a mozdulat. A kacsázás lényege, hogy a kő becsapódásakor a víz levegőnél nagyobb ellenállási ereje visszaüt a hulló kőre, így az eredő erő ismét előre és felfelé irányuló lesz, ami a követ a levegőben löki tovább, egészen addig, míg a kő le nem lassul annyira, hogy az ellenerő már nem olyan nagy, hogy a gravitáció lehúzó hatását legyőzze, így a kő végül elmerül.
Nem biztos, hogy így kell valakit segíteni a jó mozdulat elsajátításában, ezért rövid fizikai előadásom után Spence mögé léptem, megfogtam a kezét, amiben a követ fogta és megmutattam a mozdulatot, amivel eldobhatja a követ.
- Próbáld ki így - léptem utána hátrébb, és a karórámra pillantottam. Jól elszaladt az idő, és még előttünk állt a visszaút. - Lassan indulnunk kéne... - vetettem fel, aztán megpróbáltam összehozni valami elfogadható választ a kérdésére. Az Irishoz fűződő kapcsolatom volt talán a legérdekesebb, hisz ő tudta rólam a legtöbb információt, őt ismertem talán legrégebb ideje.
- Én nem nevezném barátságnak: a szabadidejét biztosan szívesebben tölti mással, és nem is szeretünk egymás előtt hülyét csinálni magunkból. De abban igazad van, hogy maximálisan megbízom benne, az életemet is rábíznám. Azt nem tudom, ő tudja-e, de tűzbe tenném érte a kezem - kisimogattam az ingemből a ráncokat és leporolgattam a nadrágomra akadt szöszöket, bogarakat. - De hát erre szükség is van. Az áldásom veszélyes fegyver, neki kell eldöntenie, mikor és kin használjuk. Sosem piszkálok bele mások elméjébe, Spence, ez nálam aranyszabály. De ha Iris azt mondja, szüksége van az erőmre és nyúljak bele valaki fejébe, kérdés nélkül megteszem.
|
Már nyitottam a számat, hogy közbevágjak, de a férfi tett róla, hogy ne legyen alkalmam reflektálni – így muszáj voltam megmaradni a női nem által tökélyre fejlesztett durcás pillantásnál. Nem értettem vele egyet. Nagyon nem. A legszívesebben feltekertem volna Moreau fülét, amiért önmagát zárja bele egy metaforikus kalitkába. Eldöntötte, hogy vele már nem történhet semmi érdemleges, így még a lehetőségéről is lemondott. – Badarság – futott ki a számon végül, türelmetlenül legyintve egyet, de ezzel le is zártam a témát; mint mondtam, nem szerettem a saját nézeteimet másokra erőltetni, még akkor sem, ha úgy éreztem, nem megfelelően látják a dolgokat. Természetesen a kisagyam egy távoli szegletében zubogni kezdett a tettvágy, hogy bebizonyítsam a Mentornak, téved, de aztán megráztam a fejem, elvetve a gondolatot is. Kicsi vagyok én ehhez, úgy sem tudnám megtenni… Egyébként sincs közöm hozzá, summáztam többszörösen alulértékelve a saját képességeimet, mint ahogyan azt általában szoktam.
Igaz, hogy mókázásnak szántam a félelemről szőtt kérdésemet, de a válasza némiképpen felébresztette bennem a kisördögöt. Hirtelen torpantam meg, és fordultam szembe vele, hetyke, már-már egészen magabiztos mosollyal. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi ütött belém, de játékos ösztöneim eltörölték a józanész határait. Még egy kicsit a lábujjamra is emelkedtem, hogy közelebb hajolva, egyenesen a szemeibe nézhessek.
- Tudja, ha jobban belegondolok… - kezdtem. – Keményebb fából faragtak annál, minthogy félni kezdjek – kacsintottam rá, majd mintha a jelenet meg sem történt volna, ismét menetirányba fordultam. Reméltem, hogy nem figyeli túlzottan az arcom, mert hiába mosolyogtam, világos bőröm könnyedén elárulta volna, hogy zavarban vagyok a saját viselkedésemet illetően. Talán a túlzott magabiztossága ébresztette fel bennem a kiskakast, és ösztökélt arra, hogy egy kicsit törjem le a szarvát. Sosem szoktam feleselni – és olyan labdát sem szoktam lecsapni, amit eredetileg én dobtam fel.
Egy kis büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy sikerült rávennem Ethant, aki méltán híres a vaskalaposságáról, mind a gyerekek, mind a kollégák körében, arra hogy tegeződjön velem. Igazából nem is sejthettem, hogy belül miféle harcokat vív saját magával; Talán, ha tudtam volna, akkor rögtön meg is semmisítem a paktumot, hogy miattam ne kelljen kényelmetlenül éreznie magát.
Hümmögve hallgattam a szavait, és igazat adtam neki. A tó szerényen húzódott meg a többszáz éves fák árnyékában, és türelmesen várt. Valóban megfelelő helynek bizonyult ahhoz, hogy az ember elmerenghessen az élet nagy dolgain – bár ilyen tikkasztóan meleg napon nekem inkább a fürdés jutott eszembe elsőízben. Kissé kényelmetlenül éreztem magam a gyerekes megnyilvánulás miatt.
- Egy közös titok? – pillantottam a férfire, a számon elterülő mosollyal. – Ez akár egy szép barátság kezdete is lehet – ugrattam játékosan, de bólintottam. – Igazad van, jobb ha ez a kis Paradicsom itt marad érintetlenül.
Figyeltem, ahogy Ethan egy kőről közelebb hajol a vízhez. Ahogy izmai megmozdultak, az ing megfeszült széles vállain. Azon kaptam magam, hogy bámulom, miközben azon morfondírozom, hogy mit rejthet pontosan a kockás anyag. Azt hiszem, még az alsó ajkamra is ráharaptam közben.
Ekkor szegezte felém a jogos kérdést. Kicsit hirtelen ért, de azért közelebb lépkedtem a parthoz, hogy a válaszadás közben megvizsgáljak néhány algásodott követ – úgy gondoltam, hogy csomagolok el belőlük párat, mert ezek is jól jöhetnek az óráimon.
- Amikor ide kerültem, egy kicsit elveszettnek éreztem magam, és bár az első pillanattól beleszerettem a hely szellemiségébe, egy kicsit talán magányos is voltam… Wesley a legelejétől kedves volt hozzám, és bizalmába fogadott. Különleges, jó ember. Nagyon kedvelem Őt, és remélem, hogy legalább olyan jó barátjának tart engem, mint amennyire én Őt – még sosem próbáltam szavakba önteni azt a köteléket, ami összekötött a kollégámmal. Bár sok emberrel ápoltam közeli viszonyt, Brittany Sosa például nagyon jó barátnőm volt, és még Angelo Ruedával is képes voltam emberi nyelvet megütni, Wesley volt, aki mellett nem féltem önmagam lenni. - A barátokkal kapcsolatosan az egyik legnagyobb áldás, hogy az ember megengedheti magának, hogy hülyét csináljon magából előttük. Én így vagyok Mr Dunhammal – fejtettem ki végül, majd kiegyenesedve kissé ügyetlenül eldobtam egy lapos, kacsázásra alkalmas követ, ami szánalmas módon azonnal elsüllyedt a vízben.
- A csudába… Pedig azt hittem menni fog – sóhajtottam, újabb áldozat után keresve, de közben nem felejtettem el a beszélgetés fonalát. – Te vagy Iris legfőbb bizalmasa. Biztosan a ti barátságotok is nagyon szoros, így van? – úgy éreztem, hogy ha már Ethan a kapcsolataimban turkál, akkor egy ilyen ártatlan kérdéssel én sem lőhetek mellé. |
Tőlem szokatlanul érdeklődve hallgattam Spencert. Általában nem szokott meghatni az üres fecsegés, főleg, ha ilyen közhelyes, szivárványos dolgokat próbáltak túlcukrozva lenyomni az ember torkán, de Spencer szavaiban volt valami tartalom, értelem, ami megragadta a figyelmem. Mintha nem csak közhelyeket dobálna egymás mögé napsugármosollyal a világbékét és örök szeretetet hangoztatva, hanem értené és át is élné, amit mesél. Ez egy tanár esszenciája, és ettől voltam olyan kíváncsi arra, amit mond. Meghatódni persze nem tudtam, ahhoz nagyobb kősziklákat kellett volna odébb görgetni a mellkasomról, mint amiket ő elbírt.
- Irigylem a tanárát, és talán túlzó volt általánosítanom. Az igaz, hogy a fiatalság belülről fakad, és ezt mindenkinek egyénileg kell megélnie... Szóval inkább úgy fogalmazok, hogy én a magam részéről úgy érzem, már nem sok újra számíthatok. És ez így van rendjén, Miss Ramsay - tettem hozzá sietve, mielőtt még ellenem szólt volna. - Megéltem odakint az életem, van biztos állásom, határozott tervem a jövőre nézve. Nincs már semmi más, amire vágynék.
Tény, az ember nem harmincöt évesen szokott kiégni, ilyenkor kéne letelepedni és családot alapítani, de ettől alaposan elvették a kedvem, és igen, az orrom alá lehetett volna dörgölni, hogy nem kiégett vagyok, hanem gyáva, amiért nem merek új kalandokba fogni, új élményeket keresni, de ez olyan szembesítés lett volna, amit egyelőre még magamtól sem tűrtem el, nem hogy valaki mástól.
- Véletlenül sem szeretném fényezni magam, Miss Ramsay... de kezdhet félni - mosolyogtam a nőre. Határozottan jót tett nekem a séta és az értelmes beszélgetés. Nem mintha nem találtam volna bájosnak a legutóbb Gracie fecsegését pókokról és ebay-kosokról, de az határozottan demoralizált.
Igyekeztem beépíteni a tudatomba, hogy mostantól Spencerrel tegeződünk. Nehéz volt, mert én fontosnak tartottam, hogy a növendékekkel is magázódjunk, így aztán reflexszerűen a magázás jött egyből a számra. Most megpróbáltam tudatostani, hogy a tanárnővel innentől tegeződünk.
- Tényleg bánhatja, valóban inspiráló ez a hely. De nekem leginkább a béke tetszik, amit sugároz. Az ember le tudna ülni a partra és képes lenne átgondolni az egész életét - pillantottam végig a fodrozódó víztükrön, amit a fák lombjai közt betörő napsugarak színesre festettek. Míg Spence kedvet érzett belecsobbanni, én szívesen leültem volna, hogy a természetet hallgatva átgondoljam az életem és megoldást találjak a problémáimra. Biztos voltam benne, hogy egytől egyig képes lettem volna tisztázni mindent.
- De pont az a jó, hogy érintetlen, nem sokan ismerik. Ez adja a hely varázsát. Mivel alig jár erre valaki, az idő fogaskereke mintha megállt volna. Szóval igazán a mi titkunk maradhatna, hogy itt jártunk... - kíváncsian a nőre pillantottam, hogy ő mit gondol a cinkos kis ajánlatomról. Ráléptem az egyik kőre, ami kiemelkedett a tóból, és lehajolva belelógattam a kezem a vízbe. Kellemesen hideg volt, frissítő, áttetszően zöld és meglepően tiszta.
- Ön és... - Na újra. - Te és Wesley jóban vagytok, igaz? - érdeklődtem csak úgy, mert mintha nem most először hozta volna fel a férfi nevét a túra alatt. De lehet, hogy csak képzelődtem. |
Ethan nagyon is racionális embernek tűnt; olyannak, aki az ésszerű és egyszerű megoldásokat kereste. Velem ellentétben. Jómagam, talán fiatalságomból adódóan is, de hajtottam a kihívásokat, és lendületesen vágtam bele olyan feladatokba is, amelyek első ránézésre megoldhatatlannak tűntek - egy részük valóban az is volt, de a kudarc mindig erősebbé tett egy picit.
- Sosem szabad feladni az élmények gyűjtögetéét - fejtettem ki a véleményem, kicsit talán félénken, mert szelídségem nem engedte, hogy másokra erőltessem a saját véleményemet. Pusztán annyit tehettem, hogy elmondom, amit gondolok. - Volt egy tanárom a főiskolán. Remekbe szabott elme volt, mindenki imádta a töpörödött öregurat, és képzelje... Az, hogy elmúlt hetven, nem akadályozta meg abban, hogy tapasztalatszerzés céljából kiugorjon egy repülőből ejtőernyővel. Etört az ossis femorisa, de utána is azt hangoztatta, hogy még egyszer megtenné, ha tehetné. Az élet tapasztalatszerzés, nem pedig az élet értelmén való töprengés. Maga előtt még hosszú évek állnak, szóval... - megvontam a vállam, és kislányosan elkuncogtam magam. Kicsit furcsának gondoltam, hogy éppen én győzködök egy Áldottat arról, hogy az élet minden korosztálynak tartogat még csodát, és impressziót. Észre sem vettem, hogy már megint összefüggéstelenül fecsegek.
Mosolyogva fogadtam a férfi szerénységét, de az elismerő pillantásomtól akkor sem foszthatta meg magát. A jogi kar elvégzése nagy dolog, amit a társadalom csak egy nagyon szűk rétege képes megtenni, ezért pedig mindenképpen járt a taps a Mentornak. Ahogy azért is, hogy a vérszívó szörnyetegség helyett azt választotta, hogy másokon segítsen.
- Igen, ez igaz - bólintottam egyetértéssel azon szavaira, amellyel a tanárok munkáját méltatta. - Maga mindig mindenre tudja a megfelelő választ? - kérdeztem, játékosan összeszűkített szemekkel, gyanakvóan méregetve a férfit. - Kezdek félni Öntöl, Mr Moreau! - kuncogtam, miközben minden sérülés nélkül sikerült átjutnom egy bokorcsoporton a tó felé.
Fontoskodón fordultam vele szembe, amikor felvetettem a tegeződés ötletét. Szerettem volna, ha ezegyszer komolyan vesz engem, és nem sepri félre a kérésemet. Tény, és való, hogy Ethan nem a legközvetlenebb kollégák egyike volt, de hittem abban, hogy némi kedvességgel hozzá is közelebb lehet jutni. Közelebb akarsz te jutni hozzá, Spence? kérdezte belső kis hangom, akit aztán csúnyán odébb hessegettem. A kollegiális viszonynak is vannak fokozatai. Én jobb szerettem mindenkivel jóban lenni.
- Ragaszkodom hozzá - bólintottam határozottan, amely közben széles, baráti mosoly olvadt szét az arcomon. Nem nyújtottam tovább a kézfogást annál, mint amennyi egyébként illendő egy ilyen helyzetben. - Sétáljunk - egyeztem bele, jegeskék tekintetem a tóra szegezve. Ahogy a táj pásztázása közben, a meleg kellemesen átjárt, úgy éreztem, örökké itt tudnék maradni, megrekesztve a pillanatot. Bánni kezdtem, hogy nem hoztam magammal egy fényképezőgépet.
- Wesley most igazán bánhatja, hogy nem tartott velünk. Mi ez, ha nem megfelelő inspirációszerzés? - kérdeztem lenyűgözve. - Téged nem varázsol el teljesen ez a hely? - pillantottam csillogó szemekkel a férfire, mintha teljesen normális lenne, ha az ember szeleburdi kiskamasszá változik valaminek a látványától. |
A csöpögős, romantikus filmekben, amiből Lara is folyton megnézette velem a heti adagját, a férfi ilyenkor elkapja a nőt, aztán hosszan egymásra merednek, pillangók repdesnek a gyomrukban... Sosem értettem, hogy szerethet valaki bele egy másik emberbe annyi alapján, hogy megmenti egy pofára eséstől. Meg sem kérdezte, hogy hívják, mivel foglalkozik, mennyit keres, mi a hobbija, van-e barátja, csak ránéz és beleszeret? Valahogy nem éreztem a pillangókat, mindössze annyi fordult meg a fejemben, hogy szerencsére az is orra bukhat az alattomos gyökerekben, aki tapasztalt az erdei terepen, nem csak én.
- Igen, ez igaz. Én általában az egyszerű és kényelmes megoldásokat keresem, de az is igaz, hogy már elég izgalmat átéltem. Az én életem már nem az élménygyűjtésről szól - feleltem szokatlan őszinteséggel. Spence jó beszélgetőpartner volt, nem ásta bele túl mélyen magát a kényesebb témákba, viszont érdeklődve fogadott mindent, amit meséltem. Ilyen egy érett beszélgetőpartner.
...aztán visszaküldte nekem az ágat, ami szépen orrhegyen csapott. Elfordultam, hogy elrejtsem alacsony fájdalomküszöböm szülte könnyeimet, és úgy tűnjön, férfiasan tűröm a hirtelen pofont, aztán röviden átgondoltam még egyszer a Miss Ramsay-ről alkotott képet.
- Ez az, Miss Ramsay, ez az.... - kezdtem félni, hogy fizikális roncs leszek, mire visszaérünk a Menedékházba. Ki kell találnom valamilyen jó sztorit, milyen medve vagy szekrény méretű behatoló intézett el, mert azt senki nem fogja elhinni, hogy egy biológia tanárnő.
- Csak van egy diplomám, ennyi... A jogszabályok folyamatosan változnak, épp csak annyival vagyok képben, amennyivel még Iris segítségére lehetek - szabadkoztam. Persze nem olyan egyszerű elvégezni a jogi egyetemet, de én csak az alapképzést fejeztem be, még messze voltam attól, hogy ügyvéd lehessek, amikor úgy döntöttem, félbe hagyok mindent és visszatérek Shelterbe. - Az önök munkája is fontos - erősítettem meg egy biccentéssel, és megtettem azt a szívességet, hogy nem akadtam fent a "Jedi-trükkökön".
- Ezek a kölykök semmire sem mennének odakint a tanárok támogatása és elméleti tudása nélkül. Abból nem élhetnek meg, hogy tudják kezelni az áldásukat - fejtettem ki a saját véleményem, mely nagyjából egyezett a nőével.
Spence ezután vetette fel a tegeződést. Nem szerettem. Néhány férfi kollégám körében már megszoktam, akikkel régóta dolgozom együtt, meg hát férfiak vagyunk, belefér... De nőkkel szemben nem szerettem. Viszont megbántani sem akartam, így némi habozás után beadtam a derekam.
- Jól van, ha tényleg ragaszkodik hozzá... - megfogtam a kezét és egy határozott kézfogással lepecsételtem a tegeződést. - Járjuk körbe a tavat, ha már eddig eljöttünk - vetettem fel. |
Egy csöpögős, romantikus filmben, amikor a férfi elkapja a lányt, hogy megóvja egy hatalmas pereceléstől, hosszan egymásra néznek, és szikrázni kezd köztük a levegő. Hát én semmi ilyesmit nem tapasztaltam, a kín és a szégyenérzet pulzált az ereimben, amiért már megint leégettem magam valaki előtt.
A helyzeten csak rontott az a tény, hogy Mr Moreau kedvesen hárított, és saját kétballábasságával kezdett érvelni. Hirtelen nagyon emberinek láttam, kicsit sem emlékeztetett arra a szoborszerű droidra, akit reggelinél a diákok úgy ötven százaléka rettegve méreget. Ha nem tudtam volna, hogy képtelenség, azt mondtam volna, hogy mosolyog. Mosolyog? Talán meghúzta Rueda flaskáját? Wesley tuti nem hiszi majd el nekem, ha elmesélem, zakatoltak gondolataim.
- Az Ebayen mindent be lehet szerezni... Azt hiszem. Viszont abban, nincs semmi izgalmas, Mr Moreau. Ne legyen ünneprontó - pirítottam rá bájos mosollyal, játékosan fenyegetéssel megingatva felé a mutatóujjamat. Egy kicsit merészebbé tett az a majdnem mosoly, talán ezért is engedtem meg magamnak, hogy a szokásosnál kissé szenvtelenebb hangnemet üssek meg vele szemben.
Gondosan figyeltem a lábam elé, mert nem akartam még egy kék folttal gazdagabb lenni, szerencsére egyetlen alattomosan kinyúló gyökér sem volt a közelben, de sikerült a fejtetőmmel surolnom egy alacsonyan lógó ágacskát. - Aucs... Ezt nem hiszem el! Összeesküvés! - sziszegtem, gyermeki sértődöttséggel dörgölve meg a koppanás helyét. Azt hiszem Ethan is kapott egy újabb szeretetcsomagot, amikor az ág visszacsapódott.
Érdeklődőn hallgattam a történetét, hiszen tényleg keveset tudtam a Mentorról. Szerettem ismerni azokat, akikkel egy fedél alatt éltem, ki tudja, hogy melyikük rejteget egy pisztolyt az alsóneműs fiókjában (khm-khm).
- Ügyvéd? Ez igazán lenyűgöző! - mondtam teljes lelkesedéssel. Mindig is kedveltem azokat, akiknek voltak ambíciói, és azokat is, akik nem félnek menet közben változtatni rajtuk. Jómagam nem voltam ehhez elég bátor. - Ön... - öregebb - ... tapasztaltabb, mint gondoltam - finomítottam azon, ami eredetileg az eszembejutott.
A labda visszapattant hozzám, ami azt jelentette, hogy nekem kellett megvallanom az ideérkezésem okát.
- Tizennyolc voltam, amikor az öcsém, Nathan elkezdett ilyen Jeddi-trükköket produkálni - mutogattam két kézzel magyarázat közben, ami inkább volt idétlen, mint célravezető. - Amikor befejezte Menedékház-beli tanulmányait, és hazatért, én már friss diplomás tanárnő voltam egy középiskolában, de valahogy nem éreztem úgy, hogy ott a helyem - egészen bele lendültem a mesélésbe, ami súrolta a fecsegés határait. - Mindig is arra vágytam, hogy segítsek másokon... Azt hiszem, hogy itt megtehetem - vontam meg a vállamat, majd zavartan beletúrtam a hazamba. Nem akartam, hogy férfi azt higgye, úgy képzelem, hogy én mentem majd meg az egész világot. - Az Önök munkája lenyűgöző, az, amit én adhatok, az nyomába sem ér annak, amit maguk, Mentorok nyújtanak a gyerekeknek - tettem hozzá.
Jegeskék szemeim megállapodtak a víztükrön. Az egész olyan békés, és nyugodt volt, mintha egyenesen a képzeletből ragadták volna ki, és illesztették volna a tisztás közepére. Mélyet szippantottam a levegőből, és talán percekig meg sem szólaltam, hacsak a férfinek nem volt mondanivalója.
- Mi lenne, ha tegeződnék? Ez Mr és Miss olyan hivatalos - pillantottam a férfi felé szokatlan határozottsággal. - Szólítson Spencernek, vagy Tökfejnek, ahogy a fivéreim szoktak.... - megcsóváltam a fejem. - Tudja mit? Hagyjuk a Tökfejet. Maradjunk a Spence-nél - nyújtottam a kezemet ünnepélyesen, és ha elfogadta a gesztust, határozottan, de nőiesen szorítottam meg a kezét, miközben arcomon széles mosoly olvadt szét.
|
Akkor bizonyára jóban van a medvékkel; dörmögtem magamban, mikor felhozta, hogy mennyi időt töltött az erdőben. Nem akartam tapintatlannak tűnni, igazából tényleg komolyan gondoltam: ha valaki ilyen sok időt tölt az erdőben, nyilván kötődni kezd hozzá és a benne élőkhöz. Valószínűleg ismeri az erdő minden oldalát és mozzanatát, és nem kapná fel a nyúlcipőt, ha szembe jönne vele egy agancsos vagy egy medve. Én valószínűleg igen.
- Jobb félni, mint megijedni - mosolyogtam rá barátságosan; legalábbis én belülről így éreztem, kívülről azonban bárgyú grimaszba torzult az arcom, melynek maximum annyi köze volt a mosolyhoz, hogy az ajkam széle fölfelé rándult. Egyszer. Titokban. - Én minden második gyökérben megbotlottam, amikor nem figyelt - tettem hozzá, hátha jobban érzi magát a nő, ha tudja, milyen esetlen vagyok ezen a terepen.
- Beugratós kérdés, de biztos vagyok benne, hogy uhh... - nyögtem fel, ahogy barátian bordaközön nyomott. - Önnek - fejeztem be sietve a mondatot, újból elsütve a "mosolyomat", és amikor Spence félrenézett egy pillanatra, grimaszolva megdörzsöltem a könyökpacsi helyét. Nem egy ilyen bökéstől fog az ember jajgatva kidőlni, viszont nem szoktam meg, hogy hozzám érjenek, ezért a hirtelen baráti lökés nyoma, mint apró áramütés, égett a bőrömön.
- Isten ments! - emeltem védekezőn magam elé mindkét kezem. - Képtelen lennék minden egyes mintáért kimasírozni az erdőbe. Ebayen nem lehet gombát rendelni? - ugrattam, miközben mindketten a tó felé indultunk. Spence kérdése némi fejszámolásra késztetett.
- '97-ben kerültem ki a Menedékházból, 18 évesen. 2000. után tértem vissza, mint "zöldfülű", nevezzünk inkább mentorsegédnek, és az első "saját" növendékemet 2-3 évvel később kaptam. Tehát úgy 12-13 éve - feleltem merengve. Nem szívesen beszéltem a kint töltött időmről, ezért frusztrált kicsit, hogy Spence rámozdult a témára. Megdörgöltem a tarkómat. - Beiratkoztam egy jogi egyetemre, szereztem diplomát, de sosem tanultam tovább. Akkoriban úgy gondoltam, ügyvéd lesz belőlem, végül mégis itt lyukadtam ki.
Igyekeztem rövidre zárni úgy, hogy Spence ne fogjon gyanút.
- Na és ön, Miss Ramsay? Még sosem kérdeztem meg, miért döntött úgy, hogy átlagos középiskolások helyett áldottakat oktat. |
Irgalmas szamaritánusnak éreztem magam amiatt, hogy meghívtam magammal Ethan Moreau-t a túrára. Hiába erőltettem az agyam, nem sikerült felidéznem egyetlen olyan embert sem, aki „barátjaként” hivatkozott volna rá, és arra sem emlékszem, hogy az elmúlt három évben elcsíptem-e a férfit olyan szituációban bármely kollégával, amelyből arra következtethetnék, hogy szoros viszonyban lenne vele; nem, nem a romantikus színezetre gondolok. Azt biztos, hogy a Mentor jellemét nem a közvetlensége tette hírhedté, de én mégsem akartam elhinni, hogy pont olyan vaskalapos, mint mondják róla. Jó lett volna megfosztani a zárkózott sündisznót a tüskéitől, és egy kis betekintést nyerni a védőfala mögé. Kár, hogy ehhez nem vagyok elég, summáztam magamban zsenge mosollyal, kishitűen, mint általában.
- Szégyellném magam, ha miattam cipekednie kellene, Ethan – pillantottam rá hálásan, amiért egyáltalán felajánlotta ennek lehetőségét. Ebből arra következtettem, hogy igenis emberi tulajdonságokkal rendelkezik, és nem is olyan megközelíthetetlen, mint egy droid. – Nem vagyok olyan esetlen kishölgy, mint ahogyan azt gondolja… Én a gyermekkorom felét az erdőben töltöttem – kuncogtam fel csilingelően, hogy aztán a következő pillanatban mindezt azzal demonstráljam, hogy majdnem felestem a saját lábaimban, és egy gyökérben. Néha igazán ügyetlen tudtam lenni, ami rendszerint kék és zöld foltokkal járt együtt. Azt hittem időben sikerült megkapaszkodnom az egyik faágában, és magamban sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, de tévedtem.
Két erős férfikéz kapta meg a derekam megakadályozva a zuhanást. Hozzám ért! Ethan Moreau hozzám ért!, dübörögtek a gondolataim, miközben egészen a fülem tövéig elvörösödtem. Ez a gesztus majdnem több volt annál, mint amennyit a Menedékházban élők többsége a férfitől kapott – vagyis azt hiszem. Zavart torokköszörüléssel egyenesedtem ki, megigazítva kusza hajszálaimat, ezzel is igyekezvén leplezni a kislányos zavaromat. Közben persze heherésztem, mint egy buta tyúk, akinek agyára ment a hőség.
- Nem… Nincs semmi bajom. Köszönöm… Khmm. Köszönöm, hogy megóvott a pofára eséstől – pillogtam felé szemérmesen, és egy mély lélegzetvétellel leküzdtem a bennem tomboló zavart. Szerencsére a heherészéstől is sikerült megszabadulnom, ami egészen jó volt, mert be kell vallani, egészen bárgyúnak tűnhettem tőle.
Valóban meleg nyári napunk volt, olyan, amelyen az embernek valóban kedve támadna megfürdeni egy kétes tisztaságú, és mélységű tóban – azonban a férfi intő szavai előtt is tudtam, hogy ez nem lenne megfontolnivaló ötlet.
- Kettőnk közül kinek van természettudományból diplomája? – vigyorogtam, és ha nem húzódott el, haverkodón, ahogyan Wesleyt is szoktam, játékosan oldalba könyököltem. – Kérem, remélem nem a munkámra fáj a foga… - ugrattam. Természetesen tisztában voltam vele, hogy a hirtelen hő változás miként hathat az emberi szervezetre, ahogyan a szervezetbe jutó baktériumok veszélyeit is behatóan ismertem, a harapások elfertőzéséből származó kellemetlenségekről nem beszélve. Csak hirtelen felindulásból, női szeszélyből mondtam, hogy szívesen megmártóznék benne.
- Mióta is dolgozik a Menedékházban, Ethan? – kérdeztem barátságos, érdeklődő hangnemben, miután egy suta bólintással követni kezdtem a part felé. – Iris szerint régi motoros, de arra sosem tért ki, hogy mennyire régi – fecsegtem. – Nincs is civil szakmája? – nem akartam túl tolakodó lenni, de a csöndet sem igazán kedveltem; Egyébként is, ki akartam ugrasztani a sündisznót a bőréből… Vagy mi. |
Sosem értettem, mi izgalmas lehet a gombákban, ha az ember nem eszi meg őket, hanem csak nézegeti, de tiszteletben tartottam a nő érdeklődési körét, és beismertem, hogy ez - megfelelő szakképesítés híján - távol esik az enyémtől. Azt is be kellett ismernem, hogy mivel nem volt időm átöltözni, az öltözetem elég silány túraruhaként funkcionált: a lakozott bőrcipő, amit még a sártól is óvni próbáltam egy kifejezetten koszos, földes talajon; meg a márkás, sötétkék farmerem, amiben tanítani és feszíteni nagyon jó, de erdőt mászni már kevésbé; aztán a kedvenc vörös-fehér-kék kockás ingem, amibe folyton beleakadt egy-egy faág, és nem győztem finnyásan lepöckölni róla a bogarakat. Hiába tűrtem fel könyékig az ing ujját, attól még melegem volt. Szívesen kigomboltam volna a felső két gombot, de az lezser megjelenést tükrözne, az én merev szabályrendszerembe nem illeszthető be.
- Értem. Szóljon, ha valahogy hasznára válhatnék! Ha a gombákhoz nem is értek, cipekedni remekül tudok - fényeztem magam, három-négy lépésnyivel a nő nyomában maradva. - Ne vicceljen, nem hagynék magára egy hölgyet az erdőben. Különben is, a friss levegő és a mozgás sosem árt. Már én is régóta tervezgetem, hogy ki kéne mozdulnom - feleltem udvariasan. Még ha egy kicsit nyűgös is voltam a túra miatt, nem akartam megbántani Spencert, meg aztán tényleg egész kellemes volt a fák árnyékában sétálni és a csicsergő madarakat hallgatni.
Az a három lépés elég volt ahhoz, hogy mikor a nő megbotlott egy gyökérben, pár nyújtott lépéssel odaszökkenjek és elkapjam a derekát. Igaz, hogy magától is talpon maradt, de jobb félni, mint megijedni.
- Óvatosan, Miss Ramsay! Nem sérült meg?
Aggodalom csendült a hangomban, de ha felegyenesedett, elengedtem a derekát.
- Nos, több okból sem lenne jó ötlet - érveltem az ellen, hogy szívesen megmártózna a tóban. - Sok eső esett mostanában, valószínűleg a víz elég koszos, és ki tudja, milyen állatok vagy baktériumok élnek benne. Azt sem tudni, mennyire mély vagy hínáros az alja, veszélyes lenne vakon belegázolni. Aztán persze elég hideg is lehet, a fák miatt nem éri sok napfény, az ön teste viszont felhevült, ha csak úgy beleugrana, leállhatna a szíve. És persze fürdőruhát sem hozott - tettem hozzá, mintegy habként a tortára. Szinte hallottam a győzedelmi éneket, mely azt kántálja, hogy hivatalosan is megnyertem a legszemetebb ünneprontó címet. Pedig nem állt szándékomban gonoszkodni, én csak felhívtam Spencer figyelmét néhány veszélyes tényezőre.
- Az emberi elme kiismerhetetlen, Miss Ramsay, higgye el - tértem vissza az előző kérdésére. - Olyan dolgokat felejtünk el, amiket nem akarunk, de amiktől meg szeretnénk szabadulni, azok örökké kísérteni fognak.
A tekintetem elrévedt egy pillanatra a tó felett, aztán kimért mosollyal a nőhöz fordultam.
- Ha fürödni nem is, de közelebbről azért megnézhetjük. Ki tudja, mit talál a parton! - indultam meg a tó felé, ha ő is velem tartott. |
Már egy ideje terveztem a túrát. Nem feltétlenül az anyag-gyűjtés céljából, hanem a puszta szórakozás kedvéért. Denveri lány vagyok, így a nyarak egy részét a Sziklás-hegységben túrázva töltöttem el; Apa évente legalább egyszer összepakolta a családot, és kiköltöztett minket az Isten háta mögé, és addig nem nyugodott, amíg a fivéreimmel legalább tízféle zuzmót, és mohát nem tudtunk azonosítani, megkülönböztetni. A részemről élveztem ezeket a játékokat, de a fiúk lelkesedése nem volt mindig töretlen.
Úgy vigyorogtam, mint a tejbetök, ahogy az emlékek között szlalomozva, félrehajtottam egy csupaszkás fenyőágat (azt nem tudom, hogy egy perccel később, ez gyomorszájon találta-e alkalmi túrapartneremet).
Nem igazán tudtam volna megfogalmazni, hogy pontosan milyen megfontolásból választottam Moreau-t az útitárs szerepére, de bizonyára közrejátszott az a sértettség, amit amiatt éreztem, hogy Wesley kikosarazott. Eredetileg közvetlen kollégámat, és jóbarátomat kértem meg, hogy tartson velem az expedícióra, de mivel új antikvári szerzeménye volt, inkább a könyveivel maradt.
Másrészt Ethan mindig olyan magányosnak, és mosolytalannak tűnt nekem - ez pedig megfacsarította a szívem. Tudtam, hogy vannak emberek, akik nehezen nyílnak meg, de a mentort én már krónikus esetnek nyílvánítottam. Azonnal felvillant a fejemben a kis jelzőlámpa, amikor reggel szószerint belerohantam a tanári ajtajában, és gondolkodás nélkül - mintegy gondoskodási szándékkal - kértem meg, hogy csatlakozzon hozzám. Határozott szándékom volt, hogy kimozdítom a sündisznót a tüskéi mögül.
Harmadrészt, minden nőt megbabonáz a gondolat, hogy eltölthet néhány órát kettesben egy full-extrás pasival - akkor is, ha nem romantikus szándékkal teszi.
Khaki-színű halásznadrágot viseltem, túrabakanccsal, fehér toppal, ami főlé lila kockás inget húztam. A hajam laza lófarokban ugrándozott a fejem tetején, ahogy elragadó, kedves mosollyal válaszoltam a kolléga kérdésére:
- Szeretnék néhány különleges gombafajtát gyűjteni, gyökerestől... Kell a nyári extra előadásaimhoz, mert van olyan diákunk, aki nem benzinkutasként képzeli el a jövőjét - fecsegtem vidáman. Míg a mentorok feladata a gyerekek plussz adottságainak karbantartása volt, a miénk, tanároké az, hogy megtanítsuk nekik, hogy hogyan kamatoztassák azt, amit a fejükben találnak. Imádtam külön órákat tartani olyan tehetséges fiataloknak, akiket érdekel az, amit mondok. - Megbánta, hogy velem jött? - kérdeztem riadtan, megigazítva a túrazsákomat. - Igazán visszamehet, Mr. Moreau... Egyedül is be tudom fejezni - mondtam gyorsan, hiszen nem akartam, hogy terhesnek, vagy kötelezőnek gondolja a társaságomat. Nagy igyekezetemben majdnem felbuktam egy gyökérben, de még időben sikerült elkapnom az egyik alsó ágat. Elvörösödtem.
Miután visszanyertem az egyensúlyomat, kék íriszeim megállapodtak a tavon, amelyre a mentor felhívta a figyelmemet. Meseszép volt, ahogy a napsugarak rézsútosan megtörtek a zafírkék állóvízen - talán még a szám is tátvamaradt.
- Hogy lehet egy ilyen helyet elfelejteni? - kérdeztem ámulatban. - A legszívesebben megmártóznék benne... - tettem hozzá huncutkás, kislányos lelkesedéssel. |
Alapvetően szerettem kirándulni, mindig is az egészséges életmód és a különböző mozgásformák lelkes támogatója voltam mindaddig, amíg megőriztük a dolog macsó látszatát. Hegyet mászni és túrázni például szerettem, de plázázni vagy egy zsúfolt városban csatangolni egyáltalán nem. Ilyen szempontból nem találtam semmi kivetnivalót abban, mikor Miss Ramsay észrevette, hogy nincs semmi dolgom, és elhívott magával. Az igazsághoz ugyan hozzátartozik, hogy az invitálás inkább igazságtalan zsarolás volt, ártatlan őzike szemekkel és elnyújtott "kéééérem"-mel, ami pedig a teendőimet illeti, éppen az új növendékek aktáit bújtam, amit ő egész egyszerűen unalmasnak ítélt. Szóval egyrészt bájosan meghívott sétálni, de olyan oldala is van a dolognak, mely szerint inkább trükkjeit bevetve elrángatott halaszthatatlan teendőim mellől. Nők...
A lényeg, hogy pillanatok alatt az erdőben találtam magam. Tudtam, hogy a nő biológiát és természettudományt tanít Shelterben, emiatt érthető is volt, hogy szeret a szabadban sétálni, habár azt nem igazán értettem, miért kellek a mintha/ihlettgyűjtéshez én. Ezerszer kellemesebb társaságot is választhatott volna maga mellé. Nem mondom, hogy kiállhatatlan vagyok, de azt tudom, hogy a kollégák közül nem sokan töltenének el velem egy délutánt. Így hát nem értettem Spencer előzékenységét, de nem is kérdeztem rá.
- Mit is mondott, merre megyünk? Mit szeretne látni? - pillantottam a fák kerülgetése közben a nőre, és igyekeztem leplezni, hogy szaporán kapkodom a levegőt. Majdnem egy tízessel öregebb voltam nála, ráadásul elszoktam a kirándulásoktól, Miss Ramsay viszont fiatalos, sportos tempót diktált. Méltóságomnál fogva nem akartam kimutatni, hogy kezdtem kifulladni, inkább beszélgetéssel igyekeztem terelni mindkettőnk gondolatait.
A fák végre kezdtek megritkulni, s mintha láttam volna a fényt az alagút végén. Párszáz méteren belül kiderült, hogy valóban fényt láttam: a kis tisztás közepén nagy, széles tó pompázott, a víz felszínén meg-megcsillant a napfény. Kicsit megkönnyebbült a tüdőm, ahogy a hepe-hupás, fás, erdei terepről végre síkságra értünk.
- Nézze csak, micsoda látvány! Szerintem én utoljára növendék koromban jártam itt. El is felejtettem, hogy létezik ez a hely.
A kis tavat magasra nőtt fák vették körbe, a parton itt-ott kisebb-nagyobb sziklák magasodtak, némelyek még a vízbe is benyúltak egy darabon, mintegy ösvényt nyújtva. Még a szél sem borzolta a fákat, mintha a tó körül megállt volna az idő. |
Az erdőségben valamerre, egy kis tisztáson található az az erdei tó, mely valószínűleg kedvelt kirándulóhely volna, ha tudnának a létezéséről mások is. Így azonban csak egy csöndes, nyugodt, és nyáron nagyon kellemes hely, melyet csakis a Shelteriek ismernek, s ott sem mindenki. |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Jól van, és most csukd be a szemed! - fordultam ártatlan jóhiszeműséggel Colinhoz. Kérésem a jelenlegi helyzetben felért egy gyilkossági kísérlettel. Az erdő mélyén jártunk, mindeddig vidáman beszélgetve haladtunk a göcsörtös avaron, megmásztuk az apróbb dombokat, mint gyerekek, kiélveztünk minden terepakadályt, amit a kidőlt fatörzsek és kisebb huppanók rögtönöztek elénk. A fák törzse és a bokrok között távoli csillogás villant fel, jelezve, hogy apránként közeledünk kitűzött célunkhoz. Mégis öngyilkosság volt arra ösztönözni Colint, aki tulajdonképpen idegenvezetőként terelt engem az erdei tó felé, hogy csukja be a szemét, de úgy véltem, innentől magam is oda találok az instrukciói alapján, és nem szerettem volna, ha elrontja a meglepetést. - Bízz bennem! És ne less! - tettem hozzá, ahogy ujjaim közé fogtam a tenyerét. Feltett szándékom volt tovább vezetni.
Helyeslőn bólogattam Spencer szavaira. Tudtán kívül most igazolt engem abban, hogy nem szabad egy hibát kétszer elkövetni, nem jó taktika túl bátran és őszintén közeledni a másikhoz. Shelter House-ban szerencsére ez nem okozott túl nagy problémát, hiszen mindenki tudott az áldottak létezéséről, így aztán nem kellett senki elől sem titkolózni... a korlátok mégsem dőlnek le olyan könnyen.
