|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:20 - |
A Shelter House egy gyönyörű erdősségben terül el, amelynek fái egész évben árnyékban tartják az épületet. Leginkább fenyőfák nőnek a környéken, tekintve, hogy elég magasan fekszik. A birtok körül egy elég magas drót- és kőkerítés húzódik, amelyet elég nehézkes átmászni. Egyedül a főkapun lehet ki és bejutni. |
[27-8] [7-1]
 - Köszi - Bólintottam a dicséretére. Próbáltam a lehető legtovább éltetni drága rózsámat, de eső nélkül ez eleve halott ötlet volt. Mindenképpen meg kellett volna öntöznünk, és ott bizony megfordult a fejemben, hogy a homlokunkról lecsöpögő izzadtság számít...?
- Héhéhé - A következő, amire felfigyeltem, az Elsa fuldoklásos röhögése volt, nem mondom, kicsit rám hozta a frászt. Tágra nyílt szemekkel hőköltem hátra, és már komolyan elhittem, hogy a csaj ott hal meg mellettem, amikor szerencsére megoldotta a problémáját. Nagyot sóhajtva csóváltam meg a fejem, az előbb tényleg elkezdtem azon agyalni, hogy hogy fogom beadni a mentoroknak, hogy tényleg fulladásos halál által dobta fel a pacskert és nem én fojtottam meg egy indával...
- Oké - Biccentettem a válaszára, majd abbahagytam a rózsa feletti koncentrálást. A növény egy pillanat alatt hervadt és tűnt el a kiszáradt fűcsomók között. Felemelkedtem a helyemről, és leporoltam a nadrágom, ezzel egyidőben pedig előre, majd hátradobtam a hajam. Most kezdtem csak el igazán érezni, hogy milyen meleg is volt.
- Ööö... arra....? - Pontosan én sem voltam benne biztos, hiszen egy bazi nagy fa éppen takarta a kilátást előre, de amint megkerültünk, már tudtam, hogy merre kell mennünk. Tényleg kellett volna az a medence vagy a tó, de azt hiszem ha visszaértünk a kastélyba, akkor lezuhanyzom és szépen beülök a leghidegebb helyre rajzolni. Talán a pincében senki sem zavar majd, és ha viszek egy lámpát, még látni is fogok.
Részemről lezárt, köszi a játékot. :) |
- Értem - bólogattam, pedig még így is halvány lila eresztésem sem volt arról, hogy mi fán terem a képessége. Egyébként sem voltam otthon ezekben a dolgokban, nem ismertem annyi áldottat, hogy megtudjam mondani: kinek van gyógyító vagy éppen manipulációs ereje. Egyáltalán van olyan ember, aki ki tudja bogozni ezt a bonyolult rendszert? Teljesen agyrém... , bár hangosan nem mondtam ki, de azt nem tudtam megállni, hogy a szememet ne forgassam, amikor erre gondoltam.
- Nem teljesen friss húsi, de azért még szokom a helyet - így kimondva eléggé hülyén hangzott ez a mondat. Pedig tényleg próbáltam normálisan megfogalmazni a helyzetemet! Akkor beszélj érthetően Liz!, torkolltam le saját magamat. Ettől természetesen még idegesebb lettem. Hát tovább kopasztottam a gyepet és ezúttal sokkal intenzívebben estem neki szegény fűszálaknak. Csak akkor hagytam fel a "rongálással", amikor megláttam Beth ügyködését. Kíváncsian vártam, hogy mi fog kinőni a talajból. Szinte elámultam a rózsa láttán, olyan volt, mintha a semmiből nőtt volna oda, és nagy valószínűséggel így is volt.
- Ügyes vagy - mosolyogtam rá. Tényleg csodásnak tartottam amit csinál. Nekem miért nincs ilyen frankó képességem? Ez is a szüleim hibája...ha már megajándékoztak ezzel az átokkal, miért nem tudtak valami jobbat összehozni mint ez a hülye érzelem nyavalya? Ráadásul néha teljesen csődöt mond. Ebben a pillanatban például semmit sem éreztem. Ahhoz pedig túl meleg volt, hogy megpróbáljam erőszakkal kicsikarni a másik növendékből bármit is. Minek? Nem lenne semmi értelme.
Felpillantottam az égre. Szomorúan kellett nyugtáznom, hogy valószínűleg szeptember közepéig nem kapunk esőt a nyakunkba.
- Szerintem hasztalan és időrabló lenne rá várni - vontam meg a vállamat, még mindig felfelé nézve. Próbáltam komolynak látszani, mintha valami rendkívül fontos dologról lenne szó. A következő kérdése után viszont nem tudtam megállni, hogy fel ne nevessek.
- Azt hiszem, arra még várhatnánk pár száz évet - a kacarászás közben sikerült félrenyelnem (mit is? a levegőt?) így majdhogynem megfulladtam az időközben köhögésbe átcsapó gurgulázásban. Meg fogok halni, gondoltam, a röhögéstől.
- Bocsi - folyt már a könnyem is mire sikerült némiképp lecsillapodnom. Mi tagadás, nem viselkedtem éppen normális emberhez méltóan. Letöröltem a könnycseppjeimet és próbáltam valami teljesen másra gondolni. Gyerünk Liz! Gondolj a melegre! Vagy a matekra! Teljesen mindegy mire, csak ne röhögj!, így bíztattam magamat, amíg le nem higgadtam.
- Tulajdonképpen mentális erőm van, ha erre akartál rákérdezni - magyaráztam, mintha ez megmagyarázna bármit is. Közben rájöttem: amellett, hogy a másik növendék megnevettetett ötletet is adott.
- Oké, remek! Menjünk vissza ventilátort keresni! - Pattantam fel azonnal. Nem tudtam egyébként meddig bírtam volna az egyhelyben való ücsörgést. A törölközőt felkaptam a földről és miután nagyjából leporoltam, a vállamra is terítettem. Legalább ez az egy dolog védett a napsütés ellen, ha már sapkát elfelejtettem vinni magammal.
- Mondjuk egy medence is simán megtenné - kaptam fel a vállamra a táskát és ezzel el is indultam. Sajnáltam a rózsát, amit ott kellett hagynunk, de rendkívül melegem volt, és ha csak nem tanulunk meg gyorsan esőtáncot járni, úgyis elhervadt volna.
A nagy kérdés már csak az volt, hogy hogyan fogunk visszatalálni a kastélyba. Reméltem Beth ismeri az utat, ha rajtam múlna ott haltunk volna éhen-szomjan és a csontjainkat minimum a következő évezredben fedezték volna csak fel.
- Fogalmam sincs, hogy merre menjünk - vallottam be, amikor két lépés után lelankadt a lelkesedésem. Most merre? |
- Próbálom feléleszteni őket. Bár, amint láthatod, nem igazán sikerül... - Csalódottan elhúztam a szám, és inkább a rohamosan olvadásba kezdett fagyimmal kezdtem foglalkozni. Az édesség ugyanis úgy döntött, hogy inkább a füvet és a már majdnem eltűnt virágaimat akarja táplálni, én viszont nem akartam, hogy a combomra és a fűre csöpögjön.
- Mondhatni...? - Emeltem meg az egyik szemöldököm, aztán nagyot haraptam az olvadó jégkrémemből, ami természetesen még mindig azon volt, hogy én ne tudjak belőle enni. Meg a fenéket! Én most már csak azért is meg fogom enni, ha törik, ha szakad...!
- Valahol van, ha jól hallottam - Vállat vonva tüntettem el a jégkrém maradékát, aztán a pálcikát leszúrtam a földbe, és megismételtem a virágnövesztős mozdulatot, mire a pálcika mentén nőni kezdett egy kis hajtás. Először még arra fonódott rá, majd egyre nagyobb és nagyobb lett, végül egy hatalmas rózsafej nyílt ki a hajtás tetején. Mosolyogva figyeltem a növényt, majd egy pillantra Elsára pillantottam, aztán újra a virágra koncentráltam. Szerettem volna, ha ez tovább marad fent, mint a tulipánjaim, így tényleg nagyon fókuszáltam az életben maradására.
- Kéne egy kis eső, akkor ő is jobban bírná - Másik kezemmel a virágra böktem, de ahogy végignéztem magunkon, ránk is fért volna egy kiadós hideg zuhi a fentiektől. Na, azt hiszem meg kell majd böködnöm Lokit, hogy veszekedjen picit Thorral, akkor talán kapunk majd egy vihart a nyakunkba. Villámlással, dörgéssel, meg minden anyám kínjával.
- Na jó... Nem akarunk visszamenni a kastélyba, és keresni valami ventilátort? A végén még felgyullad egyikünk haja, és sajnos én csak növényeket tudok létrehozni, esőt nem. Bár ha te... - Burkolt és visszafogott kérdés a "neked mi az Áldásod?" helyett, lvl Beth. |
Először nem is tűnt fel, hogy a másik lány mivel foglalatoskodik. Túlságosan el voltam foglalva a saját szenvedésemmel.
Őrjítően meleg volt, még árnyékban is. Azért, hogy egy kicsit segítsek a testemnek lehűlni, nagy és széles mozdulatokkal kezdtem el a kezemmel "legyezni" magamat. Azonban hamar rá kellett jönnöm: ez csak azt eredményezte, hogy még jobban leizzadtam.
Milyen jól is esett volna, ha lett volna a közelben legalább egy pocsolya méretű víz! Természetanya azonban jól kiszúrt velünk. Szerintem idén még a Nagy-tavak is ki fognak száradni, ha így haladunk..., így gondolkoztam, amikor hirtelen megláttam, hogy a másik növendék mivel is töltötte az idejét.
Meglepődve néztem az ügyeskedését. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálhat a virágokkal, de sokkal bíztatóbban nézett ki, mint például az, amikor Zoey tönkretette a telefonomat. Legalább most már tudtam, hogy Beth tuti nem fog villámokat szórva eltűnni vagy csak egyszerűen felrobbantani valami fontos dolgot, ha megérintem. Mondjuk az egyetlen olyan dolog, ami a közelben van és remek célpont az én vagyok.
- Mit csináltál az előbb a tulipánokkal - kérdeztem rá, mert egyszerűen kíváncsi voltam és nem tudtam befogni a számat, pedig esküszöm: megpróbáltam. Míg vártam a válaszára tovább folytattam a szenvedést: jégkrémmel a kezemben törökülésbe kényszeríteni magamat. Mondhatni eltartott egy ideig a dolog. Végül amikor sikerült valamelyest normálisan elhelyezkednem, majdnem felkiáltottam. Valahogy sikerült azonban visszatartanom a kitörést és helyette nekiálltam a fagylalt elfogyasztásához. Ekkor történt meg a baleset.
- Remek - motyogtam, miközben megpróbáltam eltüntetni a lábamra ragadt cseppeket. Legalább nem a ruhám lett olyan, morogtam magamban. Közben lassan, de eljutott hozzám a szemben ülő lány kérdése.
- Mondhatni - bólintottam. Jobban belegondolva én nem neveztem volna magamat teljesen újnak. Már egy hónapja legalább a kastélyban tanyázhattam. Jó, veterán értelemszerűen nem lett belőlem, de nagyjából már kiismertem magamat (jó vicc) a házban. Ebben a kócerájban az is nagy teljesítménynek számított, hogy este nem tévesztettem el a szobaszámot és nem cseréltem fel a női tusolót a férfival.
A fagyi elfogyott, én pedig idegesen kezdtem el tépkedni a fűszálakat a földről. Most jönnek az átlagos kérdések: Mi a képességed? Ki a mentorod? Honnan jöttél? blablabla... Általában utáltam ezeket: túlságosan sokszor kellett elismételnem a válaszokat. Azért, hogy ezt elkerüljem, inkább valamilyen teljesen más témát vetettem fel: ami ugyebár nem szólt másról mint a gyönyörű időjárásról.
- Meg lehet sülni - jegyeztem meg ezt az aprócska kis tényt. Remek, most már csak a tea hiányzik, hogy angolosan elbeszélgessünk a kiszámíthatatlan hőmérsékleti ingadozásokról.
- Bárcsak lenne a közelben egy tó! |
Egészen kellemes volt az egyedül töltött percek sokasága, már-már gyanúsan kellemes. A filmekben általában ilyenkor üt be a krach, a főhős gyanútlanul üldögél kedvenc helyén, élvezi az életét, aztán puff, már el is vágták a nyakát. Remélhetőleg én előbb meg tudom fojtani támadóm egy indával, de a kés azt hiszem ebben az esetben gyorsabb lenne.
Ahogy ott növesztettem és csodáltam a szép tulipánokat, azon gondolkoztam, vajon más is annyira megsül-e ebben az időben, mint én. Persze vessek magamra, igen, tudom, hiszen ilyenkor fent kellett volna maradnom, törölgetni az arcom három különbözű méretű törölközővel, és kezemben egy másfél literes hideg vízzel róni a folyosókat ventilátor után kutatva. Bár a laptopom után azon sem lepődnék meg, ha olyan itt nem létezne.
Aztán, mintha csak nem létező imáim meghallgatásra kerültek volna, egy lány alakját véltem felfedezni a távolban. Felém tartott. És melege volt. HAH! Akkor nem csak én leszek vacsora a mai napon. Ez még talán meg is mosolyogtatott volna, ha éppen nem koncentrálok a tulipánokra, de a lány elvonta a figyelmem, azok meg szépen lassan egymás után elszáradtak. Ennyi volt a móka mára, bezárt Beth mókatára.
- Hello - Az arcára pillantva gyorsan megállapítottam, hogy vörös haja van, aztán már fordultam is vissza a feléleszteni való növényeim felé. Megismételtem az előbbi mozdulatot, az ujjam kör-körös mozdulataira pedig a tulipánok is egyre emelkedni és színesedni kezdtek, mire én jobb tenyerem föléjük emeltem, aztán a ballal is nekiálltam, hogy egy kicsit távolabb létrehozzak egy másikat; kísérletezni akartam, mennyit tudok feléleszteni, mert az idekerülésem előtt csak egy sikerült, de amióta Mr Moreauval edzek, egyre több sikerül. Ezért is tudtam most négyet..hopp nem, egy elhalt. Szóval, ezért is tudtam hármat fenntartani.
- Beth Reyes - Nem éreztem szükségesnek az egész nevem elárulni neki, amúgy is csak a becézést használom, így hívjon, erre hallgatok. Mintha valami kutya lennék. Kutya az X-Faktorban, egyre jobb és jobb lesz ez a hely. A következő, amit a periférikus látásommal érzékeltem, az a felém nyújtott doboz volt. Kíváncsian pillantottam bele egy pillantra abbahagyva a tulipánokra való fókuszálást, és meglepődve tapasztaltam, hogy fagyi volt benne. Fagyi. Tudjátok, van az az idegesítő dolog, mikor forró nyár van, és csak jégkrémmel lehet kibírni, de mikor benézel a hűtőbe, a jégkrémes dobozban pörkölt van. Vagyis volt. Én egyszer a földhöz vágtam a hideg pörit. Pedig az hideg volt...!
- Öhm... köszi - A növényeimre nem is figyelve vettem ki az édességet, és lábaimat törökülésbe húzva lassan enni kezdtem. Szemeim közben az idegenre vándoroltak, de nem, nem ismertem. Pedig szép arca volt, egyszer le is rajzolhatnám mondjuk. Aztán ha kikerülök erről a helyről, majd szépen eladogatom az alkotásaimat, és puff, már lesz is pénzem. Pénzes Beth-nek fogom akkor ezután hívni magam.
- Új vagy? - Akármennyire is szerettem volna kiélvezni a jégkrém adta kellemes borzongást a gerincem mentén, nem bírtam megállni, így már a fele is elfogyott, mire feltettem a kérdést. Persze ilyen ítéletidőben nem lehetett mást tenni, valószínűleg Hailey sem nézett volna rám azzal a dorgáló tekintettel és nem kezd el cöccögni, miszerint egy hölgy nem eszik így. Mehet a fenébe az illemleckéivel, ilyen melegben az sem érdekelne, ha a fürdőruha nem tartozna a hétköznapi ruházathoz. De, ahogy láttam, ez Elsát sem zavarta. Akkor engem miért kellett volna? |
Amikor reggel felébredtem szomorúan kellett nyugtáznom: a hálószobánkon bizony meglátszik, hogy elhanyagoljuk. Jóformán csak az esténket töltöttük itt a szobatársammal. Este hullafáradtan már nem nagyon érdekel semmi, ami a földön vagy a polcokon hevert. Csak bedőltem az ágyba és álom manó azonnal segített is az elalvásban.
Ma azonban megelégeltem, hogy a szoba úgy nézett ki, mint egy tájkép csata után. Ez borzasztó, háborogtam magamban miközben megpróbáltam tökéletesre törölni az ablakot. Másfél óra múlva kimerültem rogytam az ágyam szélébe. Körbenézve megszemlélem a munkámat: tiszta falak, üres íróasztal és minden el van pakolva a megfelelő helyre.
A nagytakarítás végeztével nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Egyszerűen semmi frappáns nem jutott eszembe. Emellett olyan meleg volt, hogy a négy fal között meg lehetett dögleni. Érthető tehát, hogy nem volt sok kedvem tovább aszalódni. Felvettem a legelfogadhatóbb strandruhámat, ami nem volt más mint egy kék kétrészes bikini. A szememre raktam a napszemüveget, egy táskába belegyömöszöltem a törölközőmet és egy egész doboz jégkrémet, abban reménykedve, hogy nem fog mind elolvadni míg újra elő nem veszem.
Sokáig barangoltam a kastélyparkban, míg nem sikerült annyira eltévednem, hogy sehogy sem találtam a visszavezető utat. Azt hiszem erre mondják azt, hogy mint maci a málnásban. Nem tudom mennyi idő telik el, mire meglátom a fűben ücsörgő szőke hajú lányt. Mindenesetre ahhoz elég, hogy teljesen leizzadva (még jó, hogy naptejet nem kentem magamra: akkor még jobban látszana mennyire szenvedek) és kifáradva rogyjak össze a fatövében.
- Szia! - a másodperc töredéke alatt lefojtatok egy gyors eszmecserét az agyam racionálisabb felével. Ez nem szól másról mint az egyik legnagyobb dilemmámról. Bemutatkozásnál nyújtsam e a kezemet felé vagy ne próbálkozzak feleslegesen, mert a szándékomból nem lesz semmi.
- Elizabeth Olson vagyok, de a legtöbbeknek csak Elsa - végül nem próbálkozok a kézfogással. Helyette előkotrom a sárga tatyómba beleszuszmákolt dobozt.
- Kérsz? - Kérdezem a lány felé nyújtva a jégkrémes finomságot. Ha elfogadja, akkor boldogan veszek ki én is egy epres nyalánkságot a dobozból saját magamnak, ha nem...hát akkor ugyanezt teszem. Majd mivel úgy látom, hogy megtaláltam a megfelelő helyet, kiveszem a táskámból a törölközőmet is. Leterítem a földre, majd rácsúszok, ami kicsit furcsán nézhet ki így teli kézzel, de ez valahogy nem nagyon izgat.
- A jégkrém minden élethelyzetet legalább ötven százalékkal jobbá tesz - állapítom meg, miközben az előbb említett étel annyira megolvad, hogy néhány piros csepp a lábamra hullik. |
Reggel hajnali fél öt.
Az ágyamban fekszem és bámulom a napsugarak játékát a függönyön. Rae még alszik, én viszont nem tudok.
Reggel háromnegyed hat.
Még mindig nem tudok aludni. Rae az előbb nekicsapta a kezét az éjjeliszekrényének. De nem ébredt fel.
Reggel fél hét.
Nem igaz, hogy megitták az összes kakaót....! Várhattam a következő adagra tíz percig.
Délelőtt tíz óra.
Nincs jobb dolgom, mint a pakolászó Rendát bámulni.
Délután kettő.
Unalom, unalom, unalom.
Na, ez volt az a pillanat, mikor befejeztem a Hailey-nek írt naplóm mai fejezetét - fogalmam sincs, miért akarta, hogy írjak ilyet - és meguntam a hason fekvést, így miután átöltöztem; egy piros pántos felső, és a kantáros farmer rövidnadrágom, plusz a vászoncipő; a rajzcuccom kivételesen a szobámban hagyva elindultam, hogy hasznossá tegyem magam. Ami egyenlő volt a gyakorlással. Renda valamikor fél kettő felé húzta el a csíkot, én meg, mivel azóta is csak annyit beszélünk egymással, amennyit kellett, nem kérdeztem, hova megy. Szóval kicsit egyedül maradtam, amit ki is szerettem volna élvezni.
Kilöktem a kastély bejárati ajtaját, és elindultam....valamerre. Igazából nagyon nem is figyeltem, hogy merre mentem, csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek valamerre. Így kötöttem ki a drótkerítésnél, amire finoman rákönyökölve (nem akartam kidönteni, de nem hiszem, hogy annyira tudtam volna neki ártani) szemléltem a fákat. Mélyet szippantottam a levegőből, és áldottam az eget, hogy felkötöttem a hajam. Még mindig iszonyú meleg volt. Kedvem lett volna két perc szabadban töltött idő után kiszáradt torokkal, az életemért küzdve bevetni magam az első árnyékos helyre - csak, hogy rájöjjek, ott sem jobb semmivel.
De legalább nem fogok unatkozni.
Ezzel a gondolattal nyugtatgattam magam, miközben felemelkedtem és hátat fordítva a kerítésnek, lecsüccsentem a fűbe. Végigsimítottam a fűszálakon, szinte éreztem, ahogy élnek. Simogattam még picit a füvet, közben másik kezemet felemeltem, ujjaim a föld felé lógtak, mutatóujjammal köröző mozdulatot végeztem, közben egyre magasabbra emeltem praclim. Mire a nyakam magasságába ért, addigra egy kisebb méretű hajtás bukkant ki a földből, rajta piros és fehér tulipánokkal. Nem volt éppen a legnagyobb virág, de én büszke voltam magamra. Tudtam, hogy egy nap majd talán egy egész virágoskertet is képes leszek fenntartani - vagy nem -, de addig is ez a négy szál is megtette. |
 Az agyam hátsó szegletében felmordult a kötelességtudat. Tudtam, hogy nem helyes, ha a műszakom utolsó fél órájában baseball-mecset nézek, és chipset zabálok, ahelyett, hogy a renitensek után kutatnék a sötétben – de nem ez volt a legnagyobb kihágás, amit életemben elkövettem. Ködös tekintettel meredtem magam elé, elmerülve a múlt néhány kevésbé örömteli képében. Csak egy halk „hmm”-mel reagáltam le, amikor Colin elismerően szólt a Bolognáról, ami jelenleg a Serie B mezőnyének egyik csapata, és sajnálatos módon három mérkőzés óta nyeretlen. Ha az értesüléseim – amiket Silvano bátyám utolsó telefonhívásánál szereztem – helyesek, akkor utoljára az Avellino csapatát győzte le. Nem voltak olyan jók, mint amilyenek lehettek volna.
Már készültem felállni, hogy újra kettesben maradjak a vezekléssel, amikor Ethan elém nyújtott egy papírzacskót mondván, hogy abba szemeteljek, és ezzel kizökkentett a gondolataimból. Lassan, megfontoltan bólintottam, hogy jelezzem számára, megértettem az üzenetet. Moreau számomra egy kicsit mindig is fanatikusnak hatott, s bár én is szerettem a szabályokat, nem ragaszkodtam hozzájuk olyan görcsösen, mint a kollégám.
Valahogy mégis ott ragadtam, de nem sokat csíptem el magából a meccsekből, de nem is volt időm rá. A cipősarkak egyenletes kopogása úgy hangzott járdán, mintha ágyúkat dörrentenének. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy cinkostárs módjára segítek eltűntetni a terhelő bizonyítékokat, mint a régi szép időkben. A kezembe nyomott papírzacskóval, halk imádság mellett igyekeztem a lehető legtávolabb sertepertélni – olyan útvonalat választottam, ami még véletlenül sem keresztezi majd a mentornő útját…
Lezárt! :) |
 Újfent tartózkodtam hozzászólni a témához, mert én és a nők szintén egy hosszú és bonyolult történet, amire nem gondolok vissza olyan szívélyes nosztalgiával, mint a gyermekkoromra. Sőt, inkább az emlékektől bedurcázva, tüntető némasággal ittam tovább a sörömet. A lelkes kortyolástól elég hamar kiürült az első doboz, mégsem bontottam újat, nem szerettem volna túlságosan kirúgni a hámból. Inkább összeroppantottam a markomban, és míg a fiúk a sportokról beszélgettek, én előhúztam egy papírzacskót a farzsebemből. Mert ugye fő a természetvédelem, a szelektív hulladékgyűjtés, az újrahasznosítás.
- A sörös dobozokat, a rágcsálnivaló csomagolását ebbe, a papírt meg tartsátok magatoknál és a kastélyban dobjátok ki - vetettem közbe két szóváltásuk közé, és Colin orra alá dugtam a papírzacskót, mert az ő figyelmében bíztam a legkevésbé. - Nyomd előtte össze a dobozt! - tettem hozzá szigorúan, s amint kiokítottnak tekintettem mindkettőt, a figyelmem újra a tévére irányult.
Sokáig azonban nem élvezhettük a meccset, mert lépteket hallottunk közeledni. Talán Angelo és Colin közül én reagáltam a leghamarabb: sietve a tv-hez nyúltam, és miután rájöttem, hogy nem tudom, melyik gombbal kell lenémítani, Colint kezdtem el bökdösni és sürgetni, hogy tegye meg mihamarabb. Aztán nekiláttam összekapkodni a megkezdett sörös dobozokat, bevágtam mind a papírzacskóba és Angelo kezébe nyomtam, hogy rejtse el valamerre. A bontatlan sört egy bokor alá igyekeztem betuszkolni, tökéletesen eltüntetve minden terhelő bizonyítékot.
- Nem az irodájában volt? - kérdeztem suttogva Angelot, de nem mertem kilesni a bokor mögül. Jobbnak láttuk, ha feloszlatjuk a meccsnézést, Angelonak még úgyis tart az őrjárata, Colinnal pedig fedezékbe kellett vonulnunk. Így hát férfias lopakodásnak álcázva hárman háromfelé menekültünk... |
 Angelo szavait valahogy nem vettem magamra; lehet, hogy azért, mert igazából nem is nagyon figyeltem rá, csak udvariasan mosolyogtam, mint mindig. Már kész profi voltam abban, hogyan tettessem, hogy értem és figyelek, mikor igazából majdnem elalszom. Ez nem a kollégáim bűne volt, egyszerűen csak... Ilyen a természetem, azt hiszem. Bár az emberek legtöbbje megsértődött, ha félkómásan pislogtam rájuk, amit meg is értek.
Ethan válaszán félig meglepődtem, félig nem. Mikor még növendékek voltunk, habár nem egy évfolyamra jártunk, ismertük egymást; akkoriban még nehezen bántam az Áldásommal, minden második percben beleláttam valaki múltjába. Innen tudtam azt is, hogy Ethan milyen szegény környezetből jött – nem kért az empátiámból, sőt, magától aligha mondott volna el olyan személyes információkat, mint amiket megtudtam. Sosem értettem elzárkózása okát, a fájdalomtól való félésen kívül, de tiszteletben tartottam.
Tehát, tudtam, kivel állok szemben.. A meglepő része inkább az volt, hogy ő nem űzte olyan nagy serényen a sportot, mint én; valahogy mindig egy focicsapat irányítójaként képzeltem el.
– Ó, én elhiszem – bólogattam serényen, mikor Angelo félig-meddig felmorrant. – Az a Bolognai csapat például még az amerikai hírekben is szerepelt.
Nem, nem szerettem az európai focit. A vízilabda egy fokkal közelebb állt hozzám.
– Azt még sosem próbáltam – vakargattam meg az állam eltűnődve. Az átlagos sportcsatornák nem mutatták a vízilabda mérkőzéseket, így csak akkor volt szerencsém látni egyet, mikor Horvátországban nyaraltunk. Egy kis kikötővárosban voltunk, és ott, a hajók között folyt valami kisebb mérkőzés - durvának tűnt, sok testi kontaktus, kemény megpróbáltatás. Határozottan tetszett.
– Te most viccelsz, ugye? – nevettem fel harsányan Angelo kérdésén. – Egy-egy meccs három-négy órás is lehet, ez pedig az MLB. Itt öt-hat meccs van egymás után. Legalább hajnalig eltart!
És már épp megint nevetni készültem volna (valamint kibontani egy sört), amikor mozgolódást hallottam a járda felől. Mintha cipősarok kopogását hallottam volna a betonon... |
- Az. Kreatív - bólintottam összeszaladó szemöldökökkel, amikor kollégám így, vagy úgy, de a védelmébe vette azt a vörös ördögöt. Nem tudhattam, hogy pontosan mi játszódhatott le Dashwood kisasszony fejében, amikor hozzám osztotta be a fiút. Talán úgy gondolta, hogy az Istenhez való ragaszkodásom megakadályoz abban, hogy rövid úton megfojtsam, és elássam a növendéket a hátsókertben egy-egy pofátlan húzása után. - Azt hiszem, élveznéd, ha Iris bűntetőmunkára küldene... Főleg, ha megfelelő bűntetést szabna ki számodra - fűztem hozzá Mitchell gondolataihoz enyhe éllel, szándékosan megnyomva a megfelelő szót. Férfiből voltam, így én is felismertem, hogy az igazgatónő nagyon is kívánatos hölgyemény; ritkán élcelődtem ilyesmin.
Hallgattam a történeteket, amit a saját tapasztalataikról meséltek. Úgy gondoltam, hogy tapasztalatszerzésnek nem lehetett utolsó, de nem voltam biztos abban, hogy az én igényeimnek megfelelt volna ez a sportág.
Szórakozottan piszkáltam az olvasón függő Jézust, miközben tekintetem egy teljes percre a képernyőre ragadt. Ha az embernek hosszú időn keresztül nincs lehetősége a zajládát bámulni, végül mindegy, hogy hol és milyen műsorra akadt, a lényeg az, hogy nézhesse. Mély sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy az egyik csapat játékosa ütőjével messzire repítette azt a maroknyi labdát. Hiába úsztak még körülöttem Colin lelkes ismertetőjének utolsó szavai, még mindig teljesen értelmetlennek láttam ezt a csapatjátékot. Sosem játszottam még ilyesmit.
- A foci nagyon is jó sport, Itáliának pedig kiváló csapatai vannak - villantottam sötét tekintetem Colinra. Nem tetszett az, ahogy a dologról vélekedett; szinte már a hazám elleni vétségként könyveltem el azt, amit mondott. Az amerikai mitugroszoknak fogalmuk sem lehet erről, summáztam magamban végül, egy sóhajjal elengedve a haragot.
Elgondolkodtam a kérdésén.
- Az egyetemen benne voltam a vízilabda-válogatottban. Egészen jól ment - mondtam végül, lehesegetve néhány száraz fűszálat a sötét nadrágomról. - Meddig tartanak ezek a meccsek? - szegeztem vissza tekintetem a képernyőre. - Kitart a műszakom végéig? |
Megnyugodtam, hallván, hogy minden rendben, az igazgatónő valószínűleg nem fog felbukkanni, és a kölykök sem mára időzítenek egy újabb csínyt. A Sean-t érintő témába inkább nem szóltam bele, mivel Colin határozottan a védelmébe vette a fiút, nem volt kedvem ellene szólni. Természetesen teljesen elítéltem a fiú viselkedését és abban sem voltam biztos, Angelo képes lesz- megfegyelmezni, de ezirányú kétségeimet inkább megtartottam magamnak, és kíváncsian figyeltem a meccs állását.
Érdeklődve hallgattam Colin történetét, ez is megerősített abban, hogy ég és föld vagyunk.
- Ó, én még kölyökkoromban sokféle sportot kipróbáltam, az apám mindenre megtanított, aztán összegyűltünk a pályán a többi környékbeli sráccal és a saját szabályaink szerint, napkeltétől napnyugtáig játszottunk. Vittünk magunkkal néhány szendvicset vagy gyümölcsöt, ami épp akadt, ha meg elfáradtunk, leborultunk a betonra és a jövőnkről beszélgettünk. Lyukas focilabdával játszottunk, néha labda nélkül baseballoztunk. Egyszer betörtem egy ablakot egy kővel - idéztem vissza bájos nosztalgiával. Sosem titkoltam, hogy honnan jöttem, és hogy gyerekként nem voltam annyira eleresztve anyagilag, mint most. A mai napig büszke vagyok a családomra, ők tettek azzá, aki vagyok. - De ennél többre sosem vittem a sporttal. Inkább elméleti ember vagyok - tettem hozzá, aztán a fiúkról a tévére emeltem a tekintetem, így hallgattam a beszélgetés további alakulását. |
Valahogy egészen otthonos érzés töltött el attól, hogy már hárman ültünk le nézni a meccset. Lehet, hogy nem voltunk legjobb haverok, de mikor néhányszor kislisszoltam a városba, hogy az ottani sportbárban nézzem őket, akkor is idegenek vettek körül, szóval mit számít? A lényeg az MLB. Meg, bevallom, a sör sem volt rossz. Még akkor is, ha alig volt benne alkohol.
– Sean jó gyerek – vettem védelmembe a fiút, miután ma már sokadszorra hallottam elhangzani a nevét. Olyan volt, mintha a rosszaság szinonimája lett volna, kábé, mint a sáskák, a pestis, vagy a Jehova tanúi. – Csak kicsit... Kreatív. Szerintem egyébként sem próbálkozna be azután, hogy Iris rajtakapta a folyosó-medencés dolgon. Remélem, engem azért nem küld büntetőmunkára miatta – motyogtam az utolsó mondatot csak úgy, magamnak. Még mindig feltett szándékom volt medencét szerezni. Már egy konkrét helyet is találtam a parkban, közel a sétányhoz, az egyik oldalon fákkal.
– Én az egyetemi csapatban voltam – bólintottam a kérdésére. Az államat dörzsölgetve, félig mosolyogva idéztem fel a tíz évvel ezelőtti emlékeket. – Nem voltam rossz, főleg dobónak, azt hiszem. Az ütésnél a csavart labdák... – Itt "so-so" mozdulatot tettem a kezemmel. – Még mindig jó lenne elütni egy olyat. A csúcs ERA-pontom 2.47 volt. Az ERA az earned run average, vagyis, hogy kilenc inning alatt átlagban hány pontot kapott a csapat értem, mikor dobtam. Dehát, végül is minden dobó a Strike Out-ra játszik, vagyis, hogy hányszor dobott olyan labdát, amit az ütő nem tudott elütni, és így kiesett. Nolan Ryannek, a Mets, Angyalok, Astros meg a Rangers egykori játékosának van a valaha volt legtöbb SO-ja, 5714! Mondjuk, majdnem harminc évig játszott, úgyhogy volt rá ideje, de a legközelebbi kihívója is nyolcszázzal van lemaradva, de már vissza is vonult.
Nem is tagadhatom, mennyire odavagyok a csapatsportokért! Bár professzionálisabb szinten csak baseballt és focit játszottam, mindkettőt az egyetemen, a rögbi, a kosár és a hoki is a kedvenceim között van. Bevallom, egyszer még európai focit is játszottam, de csak poénból, és azóta sem értem, hogy lehet örülni annak, ha valaki egyetlen gólt rúg egy meccsen.
– Te játszottál valamilyen csapatban, Angelo? – fordítottam vissza rá a kérdést. – Mármint, olyan igazi sportra gondolok, nem arra, amit ti focinak hívtok Európában. Nem bántásból mondom, de ők inkább futók, mint focisták. |
- Ez latin. Idezet a Bibliabol - vilagositottam fel turelmesen Colint. Nem okoltam tudatlansagaert, mert eddigi tapasztalataim alapjan az amerikaiak nem tul vallasosak, ha megis, tul lustak ahhoz, hogy tanulmanyozzak az evangeliumokat. Tekintetem ujra vegigjart a ferfiakon, a soron, es a becsempeszett televizion. Mitchellbol meg ki is neztem az efajta engedetlenseget, de Moreau meglepett, de valoban nem az en tisztem volt az, hogy megiteljem a viselkedesuket. A sajat boromon tapasztaltam, hogy az emberek gyarlo teremtmenyek, es mnt ilyenek, rendszeresen kovetnek el hibakat. Az elmult evekben, miota lemondtam arrol, hogy az eletemet aldozzam Isten oltaran, en is sorra halmoztam oket: mindezt azert, mert elboditott egy csodalatos, sotet szempar. Meg most is tul sokat gondoltam Fabianara, a sajat buneim megtestesito szentsegere. Hirtelen kedvem tamadt elohuzni a laposuveget az ingem zsebebol, de aztan egy nagyott nyelve, meg szorosabbra fuztem az ujjaimat az olvaso korul. Ilyenkor csak az ima segithetett rajtam.
- Mintha ugy lattam volna, hogy Miss Dashwood szobajaban egne a villany. Teljes biztonsagban vagytok - mondtam, bar nem megnyugtatasnak szantam. Attol, hogy negyed oraval korabban meg az irodajaban volt, attol mar most setalhatott a kertben.
Hummogve hallgattam, ahogy mentortarsam kimerito ecsetelesbe kezd a baseball szabalyait illetoen, ugyan nem erdekelt annyira, hogy minden sort megjegyezzek, de igyekeztem udvariasan figyelmes maradni. Meg mindig nem ertettem az amerikaiak ezen sportjat.
A bratyizas nem volt az en asztalom, de mivel mar mind a ketten meginvitaltak, ugy dontottem, hogy maradok nehany percet, abbol nem lehet baj. Egy hatarozott fejrazassal utasitottam el a sort, mikozben a nyakamba akasztottam a roszafuzeremet: valoszinuleg egyikuket sem lepte meg, hogy ilyesmivel rohangaszok, hiszen a kollegak nagy resze tudta, hogy teologiat tanultam, es valamikor papnak keszultem. Kesobb majd lerendezem a mulasztast a Szuz Anyaval, gondoltam az elmaradt ima vegett
- Minden rendben, egy szokevennyel sem talalkoztam. Ma meg Sean sem probalkozott - feleltem Ethan feltett kerdesere, mikozben leultem a fube. Furcsan ereztem magam tarsasagban, de tekintetem kitarton a kepernyore szegeztem. - Ti jatszottatok mar ilyet? - boktem fejemmel a televizio fele. |
Kis megnyugvással fogadtam, hogy Angelo nem tervezett beárulni minket; bármit is mondott előtte a maga nyelvén. Jó nyelvérzékkel rendelkezem, ha épp olyan a hangulat; sörrel a kezemben, hosszú hónapok után először meccset nézve, egy bokor mögött bújkálva az igazgatónő elől nem igazán voltam nyelvfejlesztős hangulatban.
- Igen, előbb a kastélyban keresne minket - bólogattam mély egyetértésben. Colin lelkesedése mosolyt csalt az arcomra, szóval ahogy elkezdte felénk noszogatni Angelot, odébb csusszantam a magam alá terített kendővel együtt, hogy helyet csináljak a kollégánknak.
- Na, gyere, legalább az első néhány inninget nézd végig! - invitáltam én is, inkább udvariasságból, mint bratyizásból, de abszolút nem zavart a társasága. Minél többen, annál jobb. Persze az ő listájára is bőven tudtam volna kritikát írni, de vele sem erről szólt a kapcsolatunk.
- Kérsz? - kínáltam meg egy doboz sörrel. Sejtettem, hogy őrjárat alatt nem jó ötlet leitatni, de az illem azt kívánta, hogy azért megpróbáljam.
- Eddig a White Sox vezet, de még csak most kezdődött el - tudósítottam az eddigi eseményeket Colin rögtönzött gyorstalpalója után, és a térdeimet felhúzva a kerítésnek dőltem, kényelmesebb helyzetbe fészkeltem magam, finnyásan lepöckölve egy bogarat a nadrágom száráról.
- Idekint minden rendben? - érdeklődtem közben. Nem is annyira a növendékek érdekeltek, inkább az, hogy Miss Dashwood nem tervez-e egy kellemes, esti sétát a kerítés környékén. |
Nem értettem egészen, Ethan miért akart hazudni, de nem is zavart különösebben. Csak ha már valótlant akart állítani, legalább próbálkozhatna valami hihetőbbel, minthogy a bokrok mögött járőrözünk. Ülve. Sörrel. Az MLB-t nézve. Nem mintha ki szerettem volna oktatni, csak olyan felebaráti jótanács lett volna a jövőre nézve, de aztán inkább nem szólaltam meg. - Bölcsek ezek az olaszok - bólogattam egyetértően Angelo szavaira. Nehezen különböztettem meg az olaszt meg a latint, mert nekem mindkettő olyan külföldinek hangzott. Mint a mexikói. Bár a tacos isteni finom! - Hát, igazából csak Iris elől bujkálunk - vontam meg a vállam, miközben Ethanre pillantottam, hogy megerősítsen kijelentésemben. - Ő valószínűleg nem nézne be a bokrok mögé... Főleg, mert nem őrjáratozik. Én tényleg szívesen láttam volna Angelót a társaságunkban, nem csak udvariasságból kérdeztem. Azt nem állítanám, hogy közeli barátok lettünk volna, de a hallgatásáért mindenképp járt volna egy kis kikapcsolódás sörrel meg tévével. Valószínűtlen, hogy pont abban a tíz percben szökik meg valaki, nem?A "nem értem" kezdetű mondatára felcsillant a szemem, és magamhoz képest ijesztően energikusan pattantam fel. - Akkor meg végképp itt a helyed! - A kezeim a vállára tettem, úgy tessékeltem Közelebb a képernyőhöz. - Na, gyere, gyere! Szóval, egy játékban két csapat van, mindkettőnél kilenc játékos. Az egyik a védő, a másik az ütő csapat, Legalábbis az inning első felében. A másodikban cserélnek. Kilenc inning van, és akkor van csere, ha a védő csapat az ütők közül hármat kiejtett. Szóval, úgy kezdődik, hogy a dobó (ő a védő csapat tagja) az ütő mögött álló elkapónak dobja a labdát, az ütő pedig megpróbálja elütni. Ha sikerül, akkor eldobja az ütőt, és amíg a védők a labdát próbálják elkapni, az ütő bázisról bázisra fut. Három bázis van, plusz a homebase, ahonnét üt. Ha visszaér oda egy ütés alatt, az a hazafutás. Ha nem, akkor egy bázison maradva megvárhatja a következő ütő ütését, akkor megint fut... Persze, minél előbb visszaér, annál több pontot kap. Ha nem ér el bázist, Mielőtt a védők visszajuttatják a labdát, kiesik, nem kap pontot, de aztán megint sorba állhat ütésre. A játék legvégén persze az nyer, aki a legtöbb pontot gyűjti a bázisfutások alatt... Na, most már érted? - kérdeztem izgatottan. Hiába volt Angelo külföldi, most Amerikában élt, az volt a minimum, hogy megismeri a nemzeti sportunkat! |
Sok mindenre felkészül az ember az esti őrjáratok kezdetén. Egy ízben például az egyik növendék a hátizsákjánál fogva akadt fel a kerítésre, amikor megpróbált visszalopakodni. Szerencsétlen órákig lógott a kerítésen, de nem mert kiabálni, nehogy lebukjon - nem is tudom, hogy pontosan mi is játszódhatott le a fejében. Annyi bizonyos, hogy Miss Dashwood mosolya sem volt őszinte, amikor elkísértük hozzá a delikvenst.
Szóval igen. Mindenre fel kell készülni. Arra azonban nem számítottam, hogy két kollégámat is tetten érem, amint súlyosan vétenek a ház szabályaival szemben. Nem az én tisztem volt megítélni a viselkedésüket, de látszólag mind a ketten meglepődtek, amikor megjelentem rögtönzött partijukon. Colin még a sörét is kiborította ijedtében. Ajkaim szegletében halovány félmosoly jelent meg, ahogy ujjaimmal a karjaimon dobolva közelebb araszoltam.
- Nolite iudicare, ut non iudacemini; Ne ítélj, hogy ne ítéltess - mondtam könnyedén, miután magyarázatuk valahogy nem akart egyformán összefutni. Ezzel jeleztem, hogy eszem ágában sincs bemártani Őket az igazgató asszonynál. Talán nem voltam túl barátságos, de a férfiak közötti bajtársiasság bennem is megvolt.
- Kicsit bölcsebben is megválaszthattátok volna a helyszínt - tettem azért hozzá némi okítással. Azt hiszem, szerencséjük volt azzal, hogy én találtam rájuk, nem pedig valaki más. Megmorzsoltam két ujjaim között a rózsafüzért, miközben futó pillantást vetettem a képernyőre. Nem szerettem a baseballt, nekem túlságosan is amerikai volt - és bár életem egy jelentős részét ebben az országban éltem le, én még mindig jobban kedveltem a focit.
- Köszönöm, de nem szeretnék a terhetekre lenni - biccentettem feléjük hűvös udvariassággal, majd gyanakvó tekintetem visszaszegeztem a képernyőre, ahol éppen zajlottak az események. - Sosem értettem ezt a játékot - csóváltam meg a fejem sóhajtva. |
Úgy éreztem, mintha a Nap és a Hold, vagy a fekete és a fehér, esetleg a tejcsoki meg az étcsoki próbálnák meggyőzni egymást a maguk igazáról. Nem volt semmi kifogásom az eszmecsere ellen, de egyértelműnek tűnt számomra, hogy Colin sosem fogja befogadni az én életszemléletemet, ahogy rám sem valószínű, hogy hatni fog az övé.
- Ez a jó Shelterben: a mentorok és az oktatási módszerek széles palettáját kínálja a kölyköknek - emeltem végül egy békítő mosollyal a levegőbe a sörös dobozt, és ha Colin viszonozta a gesztust, összekoccintottam az övével, mielőtt újabbat kortyoltam volna belőle.
- Ha napvilágra kerülne az áldottak létezése... - kezdtem én is elkomorodva, megkeményedett vonásokkal, de nem volt alkalmam megosztani balsejtelmeimet a férfival, mert társaságunk akadt. Én nem ijedtem meg, legalábbis annyira nem, hogy eldobjam a sörömet, de azért gyanakvással és érdeklődéssel szemléltem a sötétből kibontakozó alakot.
- Oh, csak Mr. Rueda - böktem oldalba Colint. Nem tudtam, hogy ennyire ijedős, mindenesetre nem is a kárba ment folyadékkal foglalkoztam, inkább azzal, hogy most kell egybehangzóan pozitív választ nyújtanunk. Számomra egyértelmű volt, mit kell felelnünk, hát szemkontaktust kerestem Colinnal, hogy egy biccentéssel megerősíthessem őt is a dolgában, és egyszerre bökhessük ki:
- Extra őrjáratozunk! - feleltem magabiztosan, aztán persze önbizalmam a következő pillanatban darabokra is tört, amikor leesett, hogy Colin teljesen mást mondott. A vádlott komolyan beismerte a bíró előtt, hogy bűnös? Cinikus mosollyal leszegtem a fejem. - ...meccsnézéssel összekötve, igen...
Jó, az én elméletem amúgy sem állta volna meg a helyét, mert attól még, hogy egy felügyeljük a kerítés ezen részét, a tv és a sör ugyanúgy nem megengedett, de arra nem számítottam, hogy ennyire más rugóra jár Colin agya és az enyém.
- Mindjárt megyünk - ígértem meg mentőötletként, párhuzamosan azzal, hogy mentortársam a köreinkbe invitálta Angelot. 2:0 Colin javára. - ...de persze csatlakozhatsz is, ha van kedved - tettem hozzá a vigyoromat elfojtva, és úgy döntöttem, inkább csendben maradok és folytatom a sörözgetést. |
Néha nem tudtam eldönteni, hogy Ethan vajon tényleg megdicsér, vagy csak udvarias, de az esetek többségében reméltem, hogy tényleg komolyan gondolja, így hát mosolyogva köszöntem meg a bókját. Még akkor is, ha nem gondolta komolyan.
Nagyokat pislogva, szemöldökeim összeráncolva hallgattam végig az ő álláspontját. A végén azonban bólintottam egyet, és az arcomra ismét felkerült a vidám mosoly.
– Hát, nem tudom. Szerintem nagyon fontos, hogy emberségesek legyünk másokkal. Nem mintha azt mondanám, hogy te nem vagy az! – tettem hozzá sietve. – Csak... Fontos, hogy tudjuk, ki miért olyan, amilyen, nem? Lehet, hogy én nem tudok olyan menő dolgokat, mint te, az én erőm nem hat ki fizikálisan senkire, de a növendékekkel szemben legalább olyan hasznos. Tudod, volt az a német vagy milyen fickó, aki kimutatta, hogy a felnőttkori viselkedés visszavezethető a gyerekkori traumákra... És a kezelés is ebben rejlik. Minden gyerek egyedi, épp, mint az Áldásuk, egyedi képességek, egyedi jellemek, egyedi hátterek. Fontos mind a hármat megismerni, nem? Ahhoz pedig bizalom kell. A bizalom viszont nem épül ki megértés nélkül... – Nem tudom, hogy mikor beszéltem utoljára ilyen hosszú ideig megszakítás nélkül. Főleg Ethannel. Általában talált valami hibát a mondandómban, és bár a legtöbbször igaza volt (nem is vitattam volna, hogy sokkal okosabb nálam), azért néha rosszul esett, ha közbeszólt.
– A legtöbb ember azért nem olyan rossz – feleltem optimistán utolsó, halk hozzátevésére. – Ha egyszer napvilágra kerülne az Áldottak létezése... Nem mindenki, de a többség jól fogadná. Szeretnék ebben bízni.
És ekkor hallottam meg Angelo hangját. Hirtelen annyira megijedtem, hogy összerezzentem, a kezemből pedig kiesett a söröm, és a földre folyt. Az ijedelem ellenére megnyugodtam, amikor egy idegen helyett mentortársunkkal találtam szembe magam. Együtt voltunk növendékek, és a magam részéről kedveltem őt, mert megbízható volt, habár zárkózottabb, mint amit megszoktam.
– Bueno kinder neked is – mosolyogtam fel rá izgágán a földről, miközben sietősen felkaptam a fémdobozt. A nagy része kifolyt, de kételkedtem benne, hogy jót tenne a növényeknek. – MBL-t nézünk! Épp a White Sox játszik a Pirates-szel... Szeretnél csatlakozni? |
Egyik kezemben egy rózsafüzért morzsolgatva, a másikban egy kis, ezüstszínű flaskát szorongatva sétálgattam a kerítés tövében. A konyak kortyolgatása közben rövid imával köszöntöttem a Szűz Anyát, és belekezdtem a szokásos esti áhítatba. Még órák voltak hátra az őrjárat végéig. Sosem kértem magam mellé senkit, tökéletesen elvoltam az Úrral és flaskámmal - ha pedig mégis mellém osztottak volna valakit, rendszerint tanácsoltam, hogy külön folytassuk utunkat, hogy minnél nagyobb területet átfésülhessünk.
Élére vasalt fekete nadrágot viseltem, vakítóan kifényesített bőr olasz cipővel. Nem fáztam, így sötét, frissen vasalt ingemet egészen a mellkasom közepéig kigomboltam, jó láthatóvá téve az aranyláncon függő megfeszített Jézus medált - bár múltamat tekintve közel sem voltam szent, mindig fontos szerepet játszott az életemben a hit. Az ingujjaimat pedig feltűrtem, a drága órám csak úgy világított a sötétben. Ha az életem úgy alakul, ahogy végül nem alakult, nem lett volna szükségem ilyen kicsinyes, világi dolgokra.
Egyenes háttal, felszegett állal sétáltam el a kerítés mellett ültetett bokrok előtt, egyszerre merülve gondolataimba, és kémlelve a sötétséget a tilosban járó diákok után. A hétvége közeledtével mindig megszaporodik azok száma, akik valamilyen indokkal ki akarnak lógni. Bezzeg a vasárnapi misére egyikük sem igyekszik, gondoltam magamban ravaszkás mosollyal a szám sarkában.
Motoszkálás zaját hallottam a közelből. Fojtott beszélgetés moraja szűrődött át az esti sötétségben. Megtorpanva, összeszűkített szemekkel kémleltem körbe, miközben az ingem zsebébe rejtettem a falskámat. A rózsafüzért továbbra is az ujjaim közé fűzve szorongattam, amikor megindultam a zaj forrása felé. Megfontolt, lassú léptekkel közeledtem, igyekezvén azon, hogy minél halkabban lépkedjek. Azt hittem, hogy néhány növendék jár tilosban, ennél nagyobb volt a döbbenetem, amikor két kollégámat pillantottam meg a televízió, és a nassolnivaló társaságában.
- Buona Sera! - léptem elő a sötétből, enyhe rosszalló tekintettel. Összefűztem a karjaimat magam előtt, ahogy letekintettem a fűben ücsörgő-hempergő társaimra. - Ti mit csináltok? - kérdeztem, bár teljesen világos volt a dolog. Nem kerestem különösebben a társaságot, így nem vártam, hogy meghívjanak az összeröffenésre. |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Köszi - Bólintottam a dicséretére. Próbáltam a lehető legtovább éltetni drága rózsámat, de eső nélkül ez eleve halott ötlet volt. Mindenképpen meg kellett volna öntöznünk, és ott bizony megfordult a fejemben, hogy a homlokunkról lecsöpögő izzadtság számít...?
Az agyam hátsó szegletében felmordult a kötelességtudat. Tudtam, hogy nem helyes, ha a műszakom utolsó fél órájában baseball-mecset nézek, és chipset zabálok, ahelyett, hogy a renitensek után kutatnék a sötétben – de nem ez volt a legnagyobb kihágás, amit életemben elkövettem. Ködös tekintettel meredtem magam elé, elmerülve a múlt néhány kevésbé örömteli képében. Csak egy halk „hmm”-mel reagáltam le, amikor Colin elismerően szólt a Bolognáról, ami jelenleg a Serie B mezőnyének egyik csapata, és sajnálatos módon három mérkőzés óta nyeretlen. Ha az értesüléseim – amiket Silvano bátyám utolsó telefonhívásánál szereztem – helyesek, akkor utoljára az Avellino csapatát győzte le. Nem voltak olyan jók, mint amilyenek lehettek volna.
Újfent tartózkodtam hozzászólni a témához, mert én és a nők szintén egy hosszú és bonyolult történet, amire nem gondolok vissza olyan szívélyes nosztalgiával, mint a gyermekkoromra. Sőt, inkább az emlékektől bedurcázva, tüntető némasággal ittam tovább a sörömet. A lelkes kortyolástól elég hamar kiürült az első doboz, mégsem bontottam újat, nem szerettem volna túlságosan kirúgni a hámból. Inkább összeroppantottam a markomban, és míg a fiúk a sportokról beszélgettek, én előhúztam egy papírzacskót a farzsebemből. Mert ugye fő a természetvédelem, a szelektív hulladékgyűjtés, az újrahasznosítás.
Angelo szavait valahogy nem vettem magamra; lehet, hogy azért, mert igazából nem is nagyon figyeltem rá, csak udvariasan mosolyogtam, mint mindig. Már kész profi voltam abban, hogyan tettessem, hogy értem és figyelek, mikor igazából majdnem elalszom. Ez nem a kollégáim bűne volt, egyszerűen csak... Ilyen a természetem, azt hiszem. Bár az emberek legtöbbje megsértődött, ha félkómásan pislogtam rájuk, amit meg is értek.