|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:23 - |
A kinti gyakorlópályának leginkább nyáron, tavasszal és összel van nagyobb szerepe az edzések menetében. Mászófalak, gumik és kötelek adnak lehetőséget a mentoroknak arra, hogy fizikális kihívások elé állítsák növendékeiket. |
[19-1]
 Miss. Sosa egész jól fogadta a beszédemet, és egyszer sem állított le, sőt inkább kijavított és megnyugtatott, hogy nem hozom rá az idegbajt a sok dumámmal. Szó, mi szó az iskolában rengetegszer borítottam ki a tanáraimat a sok dumámmal, de annak ellenére mindenki kedvelt és ez így volt jó.
– Rendben, csupa fül vagyok – bólintottam, mikor kérdésáradatomat kezdte megválaszolni a mentornő. Furcsa volt hallani, hogy nem fog minden biztosan menni, és tényleg az egész életem tanulás lesz, mert hát nem gondoltam volna, hogy ez ilyen. Valamiért másként képzeltem el, mint a szuperhősök szuperképességeit, hogy egyszer majd teljes mértékben tudom irányítani azt, amit kaptam. Nem tört le a felfedezés, hogy nem, csak elgondolkoztatott, hogy ezután mégis miként fogok élni. Tény, így is zűrös lesz az életem, de ez még csak bonyolít mindent… Épp ezért akartam megtanulni használni, hogy ne okozzon gondot a normális emberek között.
– Tehát mondjuk az áldásom a barátom, nem akar nekem ártani, igaz? – nevettem fel a hasonlatomon, mikor a nő elmagyarázta, hogy mi a helyzet. – Menni fog, bízok magában – bólintottam, és figyeltem a szavait. Mikor hirtelen félbehagyta a mondatot szemfülesebb lettem, de nem történt körülöttem semmi, csak egy hang szólalt meg a fejemben. CSAK egy hang! Elkerekedett szemekkel, döbbenten néztem a mentoromra, és ne mtudtam hova tenni a dolgot. Persze közben megmagyarázta és a szavai mosolyt csaltak az arcomra, de totál lefagytam egészen addig, míg meg nem szólalt.
– Az anyát! Ez irtó király! Amikor közölték velem ezt az áldott témát nem is ötlött az eszembe, hogy ilyen menő képességek is léteznek. Frankó! – kiáltottam fel pozitívan, hülledezve. Bele sem gondoltam abbban a pillanatban, hogy mit reagáltam, csak utána éreztem, hogy elragadtattam magamat.
– Mármint elnézést… – kértem gyorsan bocsánatot a szavaimért. – Ígérem szeretni fogom a fákat meg a füvet és az árnyékot is, ha már erről van szó – mutattam körbe a parkon. – Eddig is imádtam a földet, de az áldásom mindent megváltoztatott – magyaráztam visszatérve egy korábbi kérdésre. Mindenféle kérdést előhoztam, amire válaszolnom kellett, mert ismét szómenésem volt.
– Szóval csináljak valamit a földdel? – kérdeztem vissza, bár jól tudtam, hogy ezt kell tennem. – Amikor utoljára tudatosan használtam az erőmet, akkor se tudtam, hogy mit használok – de azért felálltam, és picit hátrébb mentem a mentornőtől, nehogy valami baja essék. Mondjuk beterítem egy kis földdel... biztosan nem értékelné.
– Huh… – sóhajtottam, és azért valamennyire koncentráltan próbáltam megfogni a környezetemet. Éreztem a lábam alatt a talajt, a fű gyökereit, a fákat, de ez mind nem számított, mert csak a talajt voltam képes mozgatni. És ekkor eszembe ötlött, hogy mit csináljak. Egy kisebb földkupacot képzeltem el, ahogy kiszakad a földből és felemelkedik. Kinyitottam szememet és csináltam, koncentráltam, és ekkor kivált egy darab az előttem lévő fűből, felemelkedett a földdel együtt. Öklömnyi nagyságú volt, de mégis csak föld. Pár percig lebegett előttem, aztán hirtelen szétporladt, pedig már épp le akartam tenni, de nem sikerült. A fűcsomó leesett a friss földre, ami így olyan volt, minta megkapálták és felgereblyézték volna a talajt egy kis foltban.
– Hát ha nem lesz más ötletem, akkor elmegyek kertésznek – mosolyodtam el, miközben visszaültettem szegény fűcsomót a helyére. – Mint láthatja nem stabil az áldásom, nem is tudom, mit kezdhetnék vele. Legelőször egy pajzsot emeltem fel vele, utána kórházba vittek, mert kimerültem. Ugyanakkor valószínűleg földrengést is tudnék okozni... Vagyis az az ember, aki idehozott azzal ijesztgetett. – nevettem el magamat, mert azért ez már képtelenségnek hangzott. – Vagy lehetséges lenne? – érdeklődtem kétkedve. |
 Már az első néhány mondat alatt feltűnt, hogy Ben nem az a csendes, visszahúzódó fajta, sokkal inkább az, aki még egy esetleges vizsga alatt is lyukat beszél az emberek hasába – és jól is csinálta. Kifejezetten szerettem a fiúhoz hasonló, élénk növendékeket, mert egyrészt könnyebb dolgom volt velük, hiszen nem kellett harapófogóval kihúznom belőle a szavakat, másrészt pedig egyszerűen szórakoztató, vidám jelenségek voltak.
– Élénk vagy, nem "idegesítő" – nyugtattam meg, egy pillanatra közbeszólva, de egyébként csendben, mosolyogva hallgattam. Talán többet is megtudtam róla, mint gondoltam volna; ami persze nem probléma. Miután végzett, egy pillanatra csendben maradtam, hogy összeszedjem a gondolataimat, elrendezzem a megtudott dolgokat.
– Akkor csak szép sorjában – helyezkedtem törökülésbe, úgy fordulva a fiú felé. – Az, hogy ki mennyi idő alatt tanulja meg használni mindazt, amit maga kapott... Ezt nem tudom előre megmondani. Nem is igazán mondanám, hogy teljesen magadévá tudod majd tenni, mire végzel, inkább képes leszel csak akkor előhúzni a tarsolyodból, amikor szeretnéd, nem akkor, amikor épp intenzív érzelmi hatás ér. Az Áldás határainak kutatása életre szóló feladat; még mi, mentorok sem tudjuk mindig minden csínját-bínját, és mondhatni, hogy örök tanulás vár rád, tanulás, értelmezés és kísérletezés. Nincs kétségem afelől, hogy sikeres leszel, már csak az elhatározásod és az Áldásod iránt tanúsított izgalmad és elfogadásod miatt is. Ezek mérföldkövek; aki nem hajlandó foglalkozni a képességével, sosem fogja tudni uralni. Sőt, az uralni talán nem is a megfelelő szó, hiszen nem igába kell hajtanod, inkább... szimbiózisban élni vele. Nem egy tartozék, hanem a részed, ha érted, mire gondolok.
Még indig kicsit esetlenül éreztem magam, amikor szavakba kellett öntenem, pontosan mit is jelent Áldottnak lenni, illetve mit nyújt Shelter House. Reméltem, Ben hallgat figyelmeztetésemre, és nem haragszik meg, ha fölöslegesen beszélek, vagy épp sután fogalmazok.
– Hogy hogyan fogunk gyakorolni? Teljesen még én sem tudom. Az biztos, hogy sokat leszünk a szabadban, elvégre, föld csak idekint van, úgyhogy köss gyorsan barátságot a fákkal és a kövekkel, mert az edzőtermet csupán a kondíciód javítása érdekében fogjuk használni – mosolyogtam rá halványan, és egyelőre csak magamban aggódtam, mi lesz, ha télen megfázik miattam.
Majd viszek neki teát és csirkelevest.
– Az én Áldásom, az...
Az ez, szólaltam meg a fejében.
Legtöbbször nem kezdtem így a bemutatkozást; az emberek ösztönösen védték a magánszférájukat, és a fejüknél, az emlékeknél és gondolatoknál nincs is bizonytalanabb talaj. Mégis úgy ítéltem meg, hogy Ben elég nyitott és izgatott ahhoz, hogy ne akadjon ki ezen. Egyébként is, szavakkal cseppet sem lehet olyan tiszta képet festeni, mint azzal, ha megmutatom. Talán érzett valami furcsa jelenlétet; mint mikor valaki ott van a szobában, te nem nézel rá, és mégis tudod, hogy ott van. Egy kicsit talán energikus is volt, csiklandozó vagy inkább mint mikor pamutzokniban futkározol a szőnyegen, aztán hozzáérsz a tévéhez, ez leginkább az ellenállásától függött.
A szemkontaktust fenntartottam, és szélesen mosolyogva folytattam.
Telepata vagyok, mint X-professzor, leszámítva a tolószéket és a kopaszságot. Habár ha kapok még néhány oylan növendéket, mint Ezra, talán a kopaszság is hamar utolér.
– Ez az Áldás például tipikusan olyan, amit sohasem tudsz teljesen megszelídíteni – szólaltam meg immár hangosan, gondosan becsukva azt a láthatatlan kis járatot, mely az ő elméjét az enyémmel kötötte össze. – Ha csupán néhány másodpercre felejtek el koncentrálni arra, hogy csukva tartsam a telepatikus ajtóimat, egy egész kastélynyi ember gondolatai száguldoznak felém, a legrosszabb migrént okozva, amit csak el tudsz képzelni. Mégis együtt ehet vele élni, legalábbis, eddig jól megy. Most pedig, amennyiben benne vagy, talán tarthatnál egy kis bemutatót – gondolj a legnagyobb dologra, amire úgy hiszed, képes vagy, és igyekezz véghez is vinni! |
A mentornő első szavától kezdve szerelmesnek éreztem magamat. Jó, nem úgy, mint a turbékoló gerlepárok gondolják, hanem kedvelés szempontjából. A mentornéni kedves volt, mosolygott rajtam, nem rótt meg, hogy kések és a tervei is tökéletesek voltak a számomra. Beszélgetés… Nos, abban én kimagaslóan teljesítek, ezt bárki elismerhette, aki negyedóránál többet töltött velem egy helyen, bár tény és való, hogy voltak esetek, amikor már öt perc után elszaladtak az emberek, mert be nem állt a szám. Hát igen… szakmai ártalom, bár nem tudom, milyen szakmáé.
– Támogatom az ön ötleteit, Miss. Sosa. – bólogattam nagy lelkesen, mikor felvetette, hogy üljünk le egy fal alá az árnyékba. – Ezzel nagyjából megmentette az életemet, meg az ép eszemet. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a természetet, meg a napsütést, de. És itt jön a lényeg, a nyári meleg, forróság, hőség nem jó. Ott a magas UV sugárzás, akkor a leégés, meg a bogarak, a vízhiány, a por, meg hogy gyakran a levegő se mozog. Kész Pokol az egész, ha bárki is kikéri róla a véleményemet. – magyaráztam lelkesen, vidáman, miközben odamentünk a kiszemelt fához. A mentornővel szemben telepedtem le, és még a sapkámat is ledobtam, ami alól előkerült mesterien összekócolt hajam. Hát nem tökéletes ez a világ? Még fodrászhoz se kell járnia az embernek egy mesterműért. Állapítottam meg magamban, majd csak egy bólintással jeleztem, hogy mindenben egyetértek a mentornénivel, hallgatok, figyelek rá meg hasonlók. És igen, tényleg figyeltem rá. nem kalandozott el a figyelmem a fákra, a fűszálakra, amiknek már hiányzott egy kis víz, és izegni-mozogni se kezdtem el, mint általában, ha egy helyben ülök és hallgatok. Most tényleg figyeltem, nagy erőfeszítés volt…
– Magának nagyon érdekes élete lehetett – szólaltam meg végül a bemutatkozás után. – Én? Hm… – itt elgondolkoztam. – Ben vagyok, mint már tudja. Azért hív mindenki Bennek, mert ez rövidebb. Az eredeti nevemmel sincs bajom, de ez tényleg rövidebb. Kereken öt betűvel, ami azért elég sok. – adtam elő magamat. – Mint tetszik észrevenni energikus és nagydumás embernek tartom magamat, néha hiperaktív. Van, amikor talán idegesítő is – itt beletúrtam a hajamba és kisfiúsan elmosolyodtam, amolyan ne tessék rám haragudni, ha sokat dumálok – Tizenöt éves koromig az Államokban éltem a családommal. Ekkor Kanadába költöztünk a nagynénémhez. – itt úgy döntöttem, hogy a családomról ennyi elég. – Tizenkilenc vagyok, imádok mindent, ami a szabadban történik, de nem szeretem a hőséget. Ugyanígy vagyok a téli mínuszokkal is, bár egy-két hócsatát nem vetek meg. – vigyorogtam. A húgaimat állandóan elvertem hógolyózásban, aztán ők engemet, mert megtanultak összedolgozni… Nos, ilyen az élet, ahogy mondani szokás. – Célom, hogy uraljam az erőmet, és ne idézzek elő véletlenszerű földrengéseket, meg azért jó lenne, ha nem minden virágcserép törne szét a közelemben, ha elmegyek mellettük – itt kimondottan azokra az esetekre gondoltam, amikor gyanútlanul mászkáltam bárhol és egy-egy cserép szétrobbant…
– Kitartó vagyok, ha elhatározom magamat. Efelől semmi kétsége nem lehet, Miss.Sosa – fejeztem be immáron nem is olyan viccesen, sokkal inkább komolyabban, mint ahogy illett is. – Szeretem az áldásomat, nagyon menő. Maga szerint mennyi időbe telik megtanulnom uralni? Hogyan fogunk gyakorolni? Mi van, ha sosem fogom tudni uralni? – tettem fel a legfontosabb kérdéseimet. – És még egy, magának mi az áldása, ha nem túl tolakodó a kérdésem? – érdeklődtem mosolyogva, ugyanis én mindig mosolyogtam. |
Ahogy ott feküdtem a fűben a gyakorlópálya mellett, elgondolkoztam azon, vajon velem van-e a baj, vagy a növendékeim tényleg mindig késnek? Nem tudtam, hogy ez vajon másoknál is így ment-e, és emberi ártalom, vagy csak én rontok el valamit. Mindenesetre, miközben ijedten lesöpörgettem magamról egy nagyon nagy bogarat, mely belemászott a hajamba a fűről, eldöntöttem, hogy legközelebb rögtön én keresem fel azt, akire edzés vár, és abban a szent pillanatban bele is kezdünk.
Benjamin Frewen az egyik új növendékem volt, így egyelőre csak ismerkedni terveztem vele, nem rögtön bedobni a mély vízbe. Habár hihetetlenül meleg volt kint, és rosszul éreztem magam, amiért kikényszerítem a fiatalokat ebben a hőségben, muszáj voltam kintre tenni az edzést; ha jól értettem, a földmanipuláció volt az Áldása, abból pedig nem sok akad az edzőteremben.
Még mindig a bogár riasztó, ízelt lábai nyomának érzése alatt kapálóztam, mikor lépteket hallottam meg magam mögül. A bogaraktól faló félelmemet félretéve erőltettem mosolyt az arcomra, és úgy pattantam fel, mintha parázson ültem volna.
– Szia! Semmi gond, nem te vagy az első növendékem, aki eltéved – legyintettem, majd a kezemet nyújtottam felé kézfogásra. – Így van, Brittany Sosa volnék! Nagyon örülök a találkozásnak, Ben. Hivatalosan, mentorodként is szeretnélek üdvözölni a Menedékház falai közt. Nagyon remélem, hogy megszereted, a labirintusszerű folyosók ellenére is...
Már épp bele akartam kezdeni a mai óra gyors felvázolásába, mikor Ben igényét fejezte ki az árnyékra. Képtelen voltam nem felnevetni, egyszerűen olyan... Tinédzseres volt, a lehető legjobb értelemben.
– Én igazándiból arra gondoltam, hogy első edzésünk okán talán megismerkedhetnénk előbb – magyaráztam jókedvűen. – Bár természetesen szívesen megnézném, mire vagy képes, ezért választottam a szabad ég alatti találkozást. Leülünk az árnyékba? Valahová távol... A nagy bogaraktól.
Amennyiben nem nevetett ki túlzottan, plusz pontot kapott nálam kitartásból. Az említett szerint ültem le egy fa tövébe, előtte gondosan végignézve, nem lapul-e néhány gyilkos vértücsök a földön, mielőtt leültem volna rá, nem sajnálva a nadrágomat. Kényelmesen törökülésbe helyezkedtem, úgy tettem fel a legelső kérdést.
– Talán azzal kéne kezdenem, hogy mesélek magamról, röviden – ajánlottam, és ha beleegyezett, bele is kezdtem. – Brittany Sosa a nevem, októberben leszek huszonhat éves, és rémülettel vegyes tisztelettel nézem az olyan magas embereket, mint te. Majdnem öt évig voltam növendék, majd két év tanulói megfigyelés és kávéfőzést követően 2010-ben lettem mentor. Habár ez már öt év, nem érzem magam rutinosnak, inkább izgatottan figyelek minden új kihívást, és segítek ott, ahol tudok. Csupán azért mondom mindezt, hogy tudd, talán én is elrontok valamit, azért nem gond, ha néha te is rosszabbul teljesítesz annál, mint szeretnéd. Elvégre, mindketten emberek vagyunk, csak kicsit többet tudunk... Te mit mesélnél el magadról? |
Meleg volt, ez nem kizárt. Nem is beszélve arról, hogy nem tudtam, mit kezdeni magammal. Senkit se ismertem a kastélyban, és ami az illeti úgysem volt könnyű, hogy nem beszéltem a szobatársammal. Az a helyzet, hogy én beszéltem volna vele, de igazából ha ő volt a szobában, akkor én mentem felfedező útra, vagy fordítva. Nem volt rossz fej a srác, egészen bírtam. Bár én mindenkit bírok, de azért hiányzott, hogy valakivel dumáljak meg hasonlók. Így hát lelkesen fogadtam a „randimat” mentorommal. Amit persze másnapra, azaz mára teljes mértékben elfelejtettem. Vagyis az időpontra emlékeztem csak nem ugrott be, hogy miért kell oda mennem, ahova irányítottak. Így nem is törődtem vele. Egy kis semmittevés és gondolkodás után ugyanakkor minden eszembe ötlött és loholva szaladtam ki az udvarra, egyenesen a gyakorlópálya felé – amit ugye nem is találtam meg elsőre. Jó, ha tizenöt percet, ha nem többet késhettem.
Rossz szokás, tudom, de én mindig mindent elfejtek, ha nem emlékeztetnek rá vagy nem írom fel valahova. Kénytelen leszek napirendet csinálni, hogy ne hagyjam ki az edzéseinket. Muszáj lesz. Döntöttem el magamban, miközben egy fehérbaseball sapkában, terepmintás trikóban és kényelmes térdnadrágban caplattam a gyakorlópálya felé. Már előre megállapítottam, hogy én ebben a hőségben nem fogok semmiféle terepgyakorlatot végezni, az teljes mértékben kikészíteni. Igen, biztosan holtan esnék össze az egyik fal alatt, vagy egyenesen leájulnék a falról! Biztosan! Szónokoltam magamban, és ha a mentorom előáll ötletével, akkor biztosan elő is adom neki ezt a dumát. Az emberek többségénél mindig bejött.
Azért nagyjából már tájékozódtam Shelterben, így mikor megpillantottam a barna hajú nőt a gyakorlópályánál egyből sejtettem, hogy csak ő lehet a mentorom.
– Üdvözlöm! – köszöntem vidáman – Biztosan ön Brittany Sosa. – köszöntem illedelmesen – Benjamin Frewen vagyok, de hívjon csak Bennek. Sajnálom, hogy késtem, még nem igen ismerem ki magamat a kastélyban – Jó, nem éppen az igazságot mondtam, de reméltem többször nem fog előfordulni az ilyen szintű késedelmem, és egy ártatlan füllentés még nem olyan nagy szám, reméltem.
– Készen állok, minden mentális kimenetelű edzésre, amiben nem kell falra másznom és ugrálni meg hasonló… – néztem kétkedve a gyakorlópályára. Nem fült hozzá a fogam. |
 - A Sors... - ismételtem merengve, alaposan átrágva a szót. Nem tudtam elrejteni a gúnyt a hangomból, ennek ellenére komoly érdeklődéssel hallgattam Kevint. Nem szakítottam félbe, minden szavára odafigyeltem és jól átgondoltam, mielőtt még feleltem volna. - Sajnálom, de azt hiszem, én nem hiszek az ilyesmiben... Még ha jól is hangzik, amit mondasz. Szeretném, ha így lenne! - mosolyogtam a férfira. Kitartó munkával találni valakit, aki szeret, és mellette maradni, együtt áthágni minden megoldhatatlan akadályt... Ezek a romantikus dolgok jól mutatnak egy filmben és egy könyvben, de én biztos voltam benne, hogy a valóság nem ilyen. Mindenki biztos benne, míg meg nem történik a csoda.
Sajnálattal hallottam, hogy dolga van. Elfogadtam a felém nyújtott kezét, és a palackot meg a kalapomat felkarolva talpra álltam a segítségével. Leporoltam a nadrágomat, aztán elgondolkodtam a kérdésén. Szeretem úgy szervezni ezeket az "edzéseket", hogy a rendes edzéseimet egészítsék ki, ne üssék azokat és maradjon mellette energiám mindkettőre.
- Mit szólnál a szombathoz? Délelőtt. A többit még pontosíthatjuk - vetettem fel. Engem sosem riasztott vissza a hétvége attól, hogy tanuljak. Bár nem szerettem különösebben a magolást és sosem voltam kiemelkedően jó tanuló, attól még nem volt hétfő-undoritiszem. Minden nap egyenértékű, ugyanúgy megvan az esély a tanulásra és a lógásra is. Sosem értettem, miért "tilos" péntek este tanulni, és miért "muszáj" hétköznap. Akkor tanulok, amikor kedvet érzek hozzá, feltéve persze, hogy lesz olyan tanár, aki alkalmazkodik a szeszélyeimhez.
Ráérős léptekkel elkísértem Kevint a Menedékház bejáratáig, vagy inkább ő engem, ott pedig szembefordultam vele és még egyszer megköszöntem a segítségét és az idejét, amit rám áldozott.
- Vacsoránál találkozunk! - köszöntem el egy mosollyal, és ha nem marasztalt, fürge léptekkel, mintha meg sem kottyant volna a közös gyakorlásunk, elszökdécseltem a konyha felé.
Lezárt! Köszönöm szépen a játékot, jó volt! :) |
Annak ellenére, hogy fiatal volt és cserfes, még jólesett egy kicsit zavarba hozni a kisasszonyt. Jót tett férfiúi önérzetemnek. És mivel nem válaszolt rá, így inkább nem is húztam tovább a témával, hiszen jött a következő kérdés.
– Egy és fél éve, még odahaza. Eleinte ez is tartott otthon – válaszoltam félvállról, mintha tényleg nem is lett volna érdekes a téma. Igazából nem is volt az. Csak egy múló, gyerekkori érzés ébredt fel bennem, ami egy idő után el is múlt, hiszen nem minden gyerekkori szerelem tart örökké.
Alyssa jól vázolta fel a dolgokat, igaza volt, és ez engem is elgondolkoztatott. Ugyanakkor, mint mentor nekem volt kijárásom a városba, el is mehettem nyaralni, ha úgy hozta kedvem. A növendékek lehet, hogy néha megkötötték a kezemet, de korántsem úgy éltem, mint ahogy ezt a mellettem ülő lány látta.
– Ha valakivel találkoznia kell az embernek, és azért vannak, hogy szeressék egymást, akkor az valóra is fog válni. A Sors nagyon jó rendező – bizonygattam, bár lehet, hogy az én számból ezt igen furcsa volt hallani. Én meg a hit, a Sorsban való hit… Badarság, de mióta ismerem és látom az áldottak életét, kénytelen vagyok elhinni: Igenis van Sors.
– Majd meglátod te is. A jó dolgok mindig megtalálnak, főleg a szerelem. Igaz, nem kell rá várni, tenni kell érte, de egy idő után… – itt elgondolkoztam, nem tudtam miként fogalmazzam meg. – Egy idő után ha van valaki, akit szeretsz, de ő elutazik, attól még vissza fog hozzád térni, vagy legalábbis valahol, valamikor ismét találkoztok. Ha tényleg ő a te másik feled – mosolyodtam el barátságosan. Egy életre elég volt a komolyságból a részemről, sőt, nem is gondoltam volna, hogy majd ilyenekről beszélgetek Alyssával, de ő hozta fel így a témát, én meg csak elmondtam a gondolataimat.
– Majd szólok, ha indulok – kacsintottam rá viccelődve, mikor Franciaországot emlegette. de azért, mi tagadás vicces lett volna a dolog, no meg érdekes, igen érdekes.
Kétkedve néztem fel az égre. A Nap még mindig sütött és sütött, nekem pedig lassan mennem kellett volna. Egy kis papírmunka, növendékellenőrzés, stb.
– Jó ötlet lenne, de dolgom van, lesz. Legfeljebb bekísérlek. – álltam fel, és ha Alyssa is beleegyezett, akkor kezet nyújtottam neki, hogy felhúzzam a földről. – Legközelebb mikor érsz rá, mikor legyen a következő alkalom? – érdeklődtem a közös edzést illetően, hiszen még nem beszéltük meg. |
Kevin visszaütötte a neki szervált labdámat, olyan hirtelen, hogy szinte orrba nyomott. Igen, egy kicsit zavarba jöttem a terepfelmérős kérdésére, magam sem tudom, miért. Inkább nem is feleltem rá, csak felültem és megtámaszkodtam magam mögött, kíváncsian hallgatva a mentor válaszát.
- Nem jutott eszembe rákérdezni, de ha már így felvetetted... mikor volt utoljára barátnőd? - rebegtettem meg ártatlanul a szempillám, de különösebben nem érdekelt erre a válasz. Egy korábbi kijelentésén gondolkodtam. - Látod, Shelterben még az ilyen lehetőségek is korlátozottak. Megértem, miért jó itt maradni, de mi van, ha az igazi, a nagy Ő meg egy egyszerű villanyszerelő vagy újságíró? Akkor aztán sosem találkoztok, ha itt bent töltöd le az életed. És Shelter falain belül gyereket nevelni is nehéz lenne.... nem mintha különösebben szeretnék gyereket - tettem hozzá, kikortyolva az utolsó cseppeket az üvegemből. A karrierista nők táborát erősítettem, akiknek eszük ágában sincs feladni szépségüket és függetlenségüket egy bömbölő csomagért. Egyelőre, persze... Aztán később úgyis változnak a dolgok.
- Ó, Tibet is gyönyörű lehet! Gyönyörű és békés. Franciaországba meg mehetünk együtt is - húztam ravasz mosolyra a számat, nehezen bírtam uralkodni a nyelvemen.
- Kezd melegem lenni, nincs kedved visszamenni a kastélyba? Hűsölhetnénk ott egy picit - ajánlottam fel, de egyelőre még nem tápászkodtam fel a földről, tovább ücsörögtem. |
Tudtam, hogy a legtöbb fiatal növendéket nem igen győzik meg az érvek, tapasztalatok, hiszen k mindent azonnal akarnak, mint például az áldásuk elsajátítását is. Látván Alyssa igyekezetét, a sok gyakorlást, amit kikönyörgött tőlem, tudtam, hogy ő is ezek közé tartozik. Minél hamarabb el Shelterből, hogy világot lásson az ember. Ugyanakkor elfeledkezett arról, hogy még csak tizenhat éves, ami bőven akadályozni fogja a világot látásban, bár nem kételkedtem benne: Eléri a céljait, ha nagyon akarja.
– Az én 189 centimhez képest igenis kicsi vagy – viccelődtem vele, mikor felháborodott a kicsilány megnevezésen. Nem tehettem róla, Alyssa tényleg még fiatal volt, virgonc, szeleburdi. Jó, persze még én se nőttem ki a gyerekes viselkedéseimet, de ez a megszólítás csak úgy kicsúszott a számon.
– Nők… – sóhajttottam lemondóan, hiszen nem értettem meg a lány lelkesedését. Mi jó abban, ha utálunk valakit? Vagy mi jó abban, ha van kivel rivalizálni? Felfoghatatlan. Vagy legalábbis számomra nagyon annak tűnt, ahogy hallgattam Alyssa lelkes szavait a húgommal kapcsolatban, meg úgy általánosságban.
– Ezt megértem – bólintottam a barátok részére, mikor kifejtette ezzel kapcsolatos gondolatait. A barátnő kérdésre csak nagy szemeket meresztettem, majd elnevettem magamat.
– Felméred a terepet? – viccelődtem, hátha egy kicsit zavarba hozom ezzel a kis ártatlan kérdéssel. – Egyébiránt nincs. Nem hiszem, hogy bárki is odalenne értem, és jelenleg élvezem a szingli pasik életét – mondtam végül. – Kielégítő választ adtam, vagy még érdekel az is, hogy mikor volt utoljára barátnőm? – folytattam az előző feltételezett gondolatmenetet.
Tipikus helyeket hozott fel kirándulási célnak, azt hiszem, de azért én Kínába nem vágytam. Ugyanakkor Taiwan érdekesen hangzott, sőt nekem is kedvem lett volna repülőre szállni és körbenézni ott.
– Azt hiszem Olaszország, Franciaország és Spanyolország szerepelne a listám legelején – gondolkoztam el a nekem szegezett kérdésen. – de Hawaii is vonz, meg Tibet. Esetleg Argentína, ha azt nézzük az még nincs is olyan messze, mint a többi ország, amit felsoroltam – magyaráztam némileg lelkesen. Mentorként megtehettem volna, hogy nyáron egy-két hét szabadságot kivéve elmegyek valamelyik országba nyaralni, de ahhoz kell pénz is meg társaság, mert azért egyedül nem szívesen megy az ember bárhova is.
– De a te céljaid is érdekesek – tettem még hozzá. |
Durcásan elhúztam a szám, Kevin ugyanis remekül hárította ravasz kis kérésem. Nem vigasztalt, amikor a mentorok arról meséltek, ők mennyi időt töltöttek Shelterben, mert utána a legtöbben hozzátették, hogy ez persze mindenkinél más. Keringett egy olyan rémlegenda a menedékház falain belül, hogy volt egy növendék, aki 16 évesen bekerült, és haláláig, 80 éves koráig sem sikerült elsajátítania az áldását. Persze a legtöbb épeszű ember szerint – és így szerintem is – ez csak egy buta rémtörténet, de attól még ott motoszkált mindannyiunkban, mi van, ha elreppen felettünk a fiatalság és sehogyan sem sikerül megtanulnunk kezelni az áldásunkat? Épp ezért szerettem volna minél jobban kiélvezni a jelent, hisz most vagyok fiatal, most akarok szabad lenni! Nem érek rá várni, akár egy évről van szó, akár többről.
Felderült az arcom, ahogy azt mondta, engedéllyel ugyan, de talán kivinne (ilyet nem mondott, de ezt a jelentést szűrtem le a szavaiból), habár mentorom említésére kicsit megfakult a mosolyom. Nem hiszem, hogy áldását adná arra, hogy kiruccanjak egy teljes napra bulizni... Mr. Rueda és a féktelen szórakozás? Hááát... Aztán ahogy Kevin hozzátette, hogy "kicsilány", a mosoly egyből leolvadt az arcomról.
- Ne kezelj gyerekként, nem vagyok kicsi! - háborogtam a 16 évemmel és a 165 centimmel. Igen, határozottan jogtalannak éreztem a jelzőt.
- Ó, egy rivális, akit lehet utálni! - felderült az arcom. - Nincs izgalmasabb egy lány számára, mint egy másik lány, akivel lehet ordibálni és utálkozni. Nagyon jól hangzik!
Tényleg alig vártam, hogy megismerjem Sarah-t. Ha barátok leszünk, azért jó, ha utálni fogjuk egymást, az pedig végre színt visz a szürke hétköznapokba.
- Fontosnak tartom a barátságot - szögeztem le tőlem szokatlan komolysággal, mielőtt folytattam volna. - De nincs olyan barát, akiért itt maradnék. Ha a barátom mentornak állna, én akkor is eljönnék, hisz attól még egy barátság nem szakad meg. Ami meg a szerelmet illeti, ráérek még... De ha már itt tartunk, Kevin, neked van barátnőd? - újabb pimasz kérdést engedtem meg magamnak a szokott, ártatlan mosollyal az arcomon. A további kérdései elgondolkodtattak.
- Hmm, nem is tudom... Franciaországba, Párizsba mindenképpen elmennék! Annyi film és regény témája, olyan mesés... Szeretném látni, a valóságban is ilyen-e. Meg valamelyik ázsiai országba is elmennék! Állítólag élnek Koreában rokonaink, de engem Japán és Kína is érdekel, meg Taiwan. Tudod, bambuszkalap, meg ilyesmi... És te? Te hova utaznál szívesen? |
Alyssa életvidám, energikus és nem utolsó sorban cserfes leányzó volt, aki minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy kihozza a pillanatból a legjobbat, mint például most is, a beszélgetésünk során. Fejcsóválva, ugyanakkor mosolyogva hallgattam ötletét, mi szerint mutassam meg neki, hogy milyen az itteni jó élet. Érdekes fogalma volt róla.
– Én annak idején egy évet töltöttem a kastély falain belül, ha nem többet. Nem is emlékszem rá, hogy mikor vitt ki a mentorom először a városba – válaszoltam az ötletére, mintegy elengedve a fülem mellett, hogy azért ezt a kis ötletet fel lehetne fogni akár flörtként is. Alyssa fiatal volt és egy növendék. Ez a két tény nagyban segített abban is, hogy ne viccelődjek vele. Viszont nem akartam megbántani azzal, hogy nem válaszolok a kérésére, hiszen mégis csak én vettem fel a dolgot.
– Ehhez szerintem a mentorod beleegyezése is kellene, mármint, hogy a városba vigyelek – néztem rá jelentőségteljesen. – De majd kitalálok valami elfoglaltságot a számodra, kicsilány – mosolyodtam el, ahogy rá néztem. Valamilyen szinten a húgomra hasonlított, bár Sarah bizonyára már rég a fülemet rágná ilyenek miatt, vagy csak hisztizne és durcázna, mint a legtöbb tinédzser.
– Te meg Sarah? Maga a földi Pokol, már megbocsáss. A húgom akaratos és rendkívül erős jellem, szerintem inkább megtépnétek egymást – viccelődtem, bár nem kizárt, hogy így alakulna a helyzet.
– Ne mondj még ilyeneket… – vettem fel, mikor a visszajövetelről és a terveiről beszélt. – Nagyon sokan járnak így, és belőlük lesznek a mentorok vagy csak itt maradnak addig, amíg lehet. – néztem fel a kastélyra, és lelki szemeim előtt megjelent az a nap, mikor én kijelentettem, hogy nem megyek haza… Apa megdöbbent, nagyon, de végül mégis hazavitt… És én mégis visszajöttem, pedig ők nem akarták, a családom nem akarta.
– Találnak szerelmet, barátokat, boldogságot, és máris nem lesz olyan fontos a szabadság, mert boldogak lesznek. – vázoltam fel körvonalakban, noha igazából ezek közül egyik se tartott itt engemet. – De azért ja, világot látni se lenne rossz dolog… – gondolkoztam el. – Hol szeretnéd kezdeni? Melyik az az ország, város, ahova mindenféleképpen elmennél, ha már most indulhatnál? És mégis mirt pont oda mennél? – érdeklődtem kíváncsian, mert tényleg tudni akartam. Alyssa valamilyen szinten a barátságomat élvezte, ha tudott róla, ha nem. |
 Unottan tekergettem, tépkedtem magam alatt a fűszálakat. Lassan rájuk fért már egy alapos nyírás, de én nem bántam, hogy hosszúak, kedvemre játszhattam velük, míg Kevint hallgattam. Letéptem egy hosszabb szálat, és a számba vettem a végét, az ajkaim közé csippentettem. Így pillantottam fel Kevinre. Feldobott egy magas labdát, amit muszáj volt leütnöm.
- Akkor mutasd meg nekem, milyen jó itt, legyél a baráti társaságom és vigyél el valahova! Le a városba, vagy kirándulni! De inkább a városba - tettem hozzá sietve, mert az egész napos gyalogtúránál és a bogaraknál jobban vonzott az, hogy végre újra lássak tv-t, rádiót, világhálót és idegen embereket, akiknek fogalmuk sincs arról, mi zajlik tőlük néhány kilométerre. Tisztában voltam vele, hogy már-már flörtöltem Kevinnel, de az a fajta lány voltam, akit ez nem riaszt meg. Úgysem gondoltam komolyan a dolgot, játszani pedig akkor is szabad, ha egy mentorról van szó, aki nyolc évvel idősebb nálam. Érdeklődő, szemtelen mosollyal vártam a válaszát.
- Na, akkor talán jól elleszünk - bólogattam megértőn, mikor a családjáról beszélt, különösen a húgáról, aki hamarosan Shelterbe jön, pedig nincs hozzá sok kedve. Teljesen megértettem, és ha lesz szerencsém, majd a vállát is megveregetem, hogy tudja, más is ebben a cipőben jár.
Érdeklődve hallgattam, milyen mentornak lenni. Még mindig úgy éreztem, hogy nem nekem való, de azt jó volt hallani, hogy Kevinnek tetszik a feladatkör.
- Ha kijutok innét, biztosan nem jövök vissza - csóváltam meg a fejem. - Szabadságra vágyom, arra, hogy igazán éljek! De odakint, nem itt bent, egy kastélyban. Be akarom járni az egész világot, meg akarom hódítani magamnak! - áradoztam lelkesen. |
Mindig is szerettem az emberekkel beszélgetni, bárkivel, akivel megtaláltam a hangot és ez, be kell vallani, nagyon gyakran megtörtént. Voltam komolya és kevésbé komoly témáim, ahogy ez a viselkedésemben is eljött, ha szükségét éreztem. Egyszerre voltam felelősségteljes felnőtt és laza, független huszonéves. Sokak szerint elhamarkodtam a munkába állást, még pihenhettem volna ahelyett, hogy a növendékekkel foglalkozok, de nekem ez okozz örömet.
Figyelmesen hallgattam a lány válaszát Shelterről. Fiatal volt és valószínűleg hatalmas szabadságvággyal rendelkezett, nem csodáltam, hogy nehezen szokott meg, illetve még mindig unalmasnak találja az itteni életet.
– A legtöbb növendék így van ezzel, és egy részük szeret visszalátogatni… Néha még itt is maradnak, mint például én – szúrtam közbe. – Majd, ha összeszedsz egy nagyobb baráti társaságot vagy csak részese leszel a legnagyobb ünnepeknek, rendezvényeknek, akkor te is átérzed majd, hogy milyen jó is – bizonygattam a tapasztalataimmal, de nem akartam kioktatni vagy bármi, csak megosztottam vele azt, amit én annak idején, az első évemben láttam, éreztem.
A családom. Olyan téma volt, amire néha válaszoltam, néha nem. Igazából már egy ideje gondolkoztam azon, hogy húgomat is beavatom, hiszen apám már tudott rólunk…Csak aztán jött nem rég a hír, és erre már nem volt szükség. Ezerszer szerettem volna megkérdezni azt is, hogy anyám vajon áldott volt-e, onnan ismeri apám is a titkot? Vagy csak furcsa véletlen az egész?
– Apám nem áldott, de tud rólunk. Minden héten beszélek velük, és hát úgy tűnik, hogy a húgom is Shelterben fog lakni… Kiderült, hogy szintén áldott. Már-már családi vonás. – mosolyodtam el, noha aggódtam azért, hogy Sarah miként bírja majd. – A húgom, Sarah szintén nagyon akaratos, és utálja, hogyha korlátozzák. Neki se fog tetszeni Shelter – gondolkoztam félhangosan, inkább csak magamnak.
Nem siettem sehova se, így engedtem a lány kérésének és leültem mellé a fűbe. Ritkán adódott alkalmam így pihenni, még nyáron se, hiszen a mentoroknak állandóan van valami dolguk, vagy csak egyszerűen nem jutott eszembe.
– Van, amikor nagyon fárasztó, de én választottam. – vontam vállat. – Szeretek másokon segíteni, ez pedig a legjobb módja annak, hogy segítsek másokon. Tudom, milyen érzés volt felfedezni az áldásomat. És még mindig emlékeszem az első napjaimra Shelterben, mint növendék. – meséltem nyugodt hangon, hol a kék, felhőtlen égre pillantva, hogy Alyssára, aki élvezte a napfényt.
– Majd, ha kikerülsz innen, te is átérzed, azt hiszem – mosolyogtam rá magabiztosan. |
- Tanulok! - feleltem magabiztos mosollyal az arcomon. - Hidd el, elég sokat hibáztam eddigi életem során, így már tökéletes vagyok abban, hogyan tanuljak a saját hibámból. Persze én is jobb szeretek más kárán tanulni - bólogattam serényen, aztán míg beszélt, újból meghúztam a vizes palackomat. Egyből a felére redukáltam a benne lévő vizet.
- Szerintem elég kreatív dolgokat találsz ki. Sosem láttam még senkit, aki gyertyával támadt volna egy lányra - jegyeztem meg mosolyogva, aztán lehuppantam a pálya füvesebb részére, levettem a kalapot a fejemről és elnyúltam a fűben. Elfáradtam, a fűszálak langyos cirógatása pedig kellemesen hűtött. Így pillantottam fel a mentorra, bár hunyorognom kellett, mert pont a Napban állt. A kérdésére elgondolkodva a fejem fölé emeltem a palackot, kitakartam vele a fényes korongot az égen.
- Megszokni megszoktam... De még mindig szörnyen unalmas. Remélem, minél hamarabb megtanulom kezelni az áldásom, hogy aztán elmehessek innen!
Halkan felsóhajtottam, aztán letekertem a palackról a kupakot, és a maradék két deci vizet az arcomra öntöttem. Jól esett felfrissülni. Közben érdeklődve hallgattam Kevin történetét. Megnevettetett.
- Hát még a húgodnak milyen meglepő lehetett! Tartod még velük a kapcsolatot? - kíváncsiskodtam. Nem zavart, ha túl személyes a kérdésem, engem érdekelt a válasz, ha Kevin meg nem akar, nem kell felelnie rá. Kinyújtottam felé a kezem, hogy ülésre csábítsam, ha még nem csatlakozott volna hozzám. - Gyere, dőlj le te is! Sokkal kényelmesebb a napon feküdni, mint állni. Hmm, talán napoznunk kéne egyszer...
Jót tenne egy kis barnaság, az tény, de nem biztos, hogy Shelter House a legnyugodtabb napozóhely a környéken.
- Milyen mentornak lenni? - tettem fel egy kérdést, ami régóta fúrja az oldalam. - Nem túl sok macera? |
Alyssa rendkívül optimista és mosolygós lány volt, és épp ezért szerettem vele gyakorolni. Edzésnek nem volt nevezhető, mert az a mentora feladat, így tényleg csak ártatlan gyakorlásnak neveztem. Az is volt.
Ráadásul tisztában volt az áldásával, noha még rengeteg lehetőség rejlett benne. Kíváncsi voltam, hogy mikor kezd majd gondolkozni a pajzs variációin. Nagyon sokféleképpen meg lehet védeni valakit, vagy csak önmagát. És amilyen ütemben haladt, szerintem hamar rájön majd a dolgok nyitjára, alán hamarabb is, mint én képzeltem. Mindenesetre tehetségesnek bizonyult. Erős akart, erős lélek, ha ezt a pajzsba ülteti, akkor legyőzhetetlen lesz. Még én se fogom áttörni azt a pajzsot.
– De legalább átlátod a hibáidat, és remélhetőleg tanulsz belőlük – válaszoltam neki, mikor megemlítette a gyengeségeit. A kezemet automatikusan nyújtottam volna felé, hogy felsegítsem, de a leányzó nagy virgoncan felugrott, és így szükségtelen volt az én segítségem.
– Ugyan! Ezzel én is fejlődök, nem csak te, még ha nem is veszed észre. Ezek a vicces tárgyak, mind az én "tanulmányaimat" szolgálják. – magyaráztam megforgatva a kezemben a kardot. – De ha majd nagyon ragaszkodsz, akkor kitalálunk valamit – biztosítottam róla. Ismét a vizes üvegemért nyúltam és ittam belőle pár kortyot. Ugyan már rég felmelegedett egy kicsit, de nem zavar, hiszen a szomjamat oltotta.
– És hogy állsz Shelterrel? Sikerült már valamennyire azért megszokni az itteni helyzetet? – érdeklődtem, hiszen emlékeztem rá, hogy nekem is milyen nehéz volt teljes mértékben elfogadni a szabályokat, az embereket, a különleges órarendeket és mindent, amit a mentorok illetve tanárok kiróttak ránk. Ugyanakkor én elég gyorsan barátokra találtam és ez nagyban könnyítette a beilleszkedésemet.
– Emlékeszem engemet mekkora sokként ért az áldásom – nevettem fel, ahogy egy pillanatra eszembe jutott a helyzet. – Párnacsatáztam a húgommal, és szegény egy tollpárnától a padlóra esett. – tettem még hozzá. – Jó, akkor nem volt vicces a helyzet, de azért így visszagondolva… Mégis csak egy párnából csináltam fegyvert, ami egy külső szemlélőnek igazán érdekes látvány lehet. – folytattam a csevegést. Reméltem, hogy nem tartom fenn a lányt, nem állt szándékomban, de azért mégis csak megrohant ez az aprócska emlék. |
Ha Kevin csak egy unalmas, vaskalapos mentor lett volna, aki ósdi tanácsokkal ellátva, karddal püföli a pajzsomat, akkor soha az életben nem egyeztem volna bele, hogy vele töltsem el a szabadidőm értékes óráit. De a tollseprű, a gyertyatartó és a mára kitalált játékkard olyan szórakoztató látványt nyújtottak, hogy imádtam ezeket a plusz edzéseket. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy látták a mentort egy teniszütővel hadonászni - teniszlabda nélkül.
- Ó, ha csak ennyitől félsz, akkor ne kímélj! - mosolyodtam el. Sokan mondták már nekem, hogy az energiakészleteim kimeríthetetlenek. Még ha azt mondom, fáradt is vagyok, mindig képes vagyok pár perc pihenés után újult erővel folytatni a napot - akár késő este is.
Ahogy visszaszámolt, sietve felhúztam magam elé az erőteret és úgy vártam. Kevin rendes volt, mert direkt a pajzsnak esett neki; ha igazi harcban lettünk volna, simán megkerülhette volna, hisz merő lustaságból nem vontam magam köré erőteret, hanem csak falként emeltem magam elé. Összeszorítottam a fogaimat és megtántorodtam kicsit az első csapásnál, aztán sietve megpróbáltam regenerálni a falat, de már késő volt, a következő ütés darabokra zúzta. Az áttetsző, kék szilánkok hangtalanul hullottak a földre, aztán semmivé foszlottak, én pedig egyensúlyomat vesztve a fenekemre huppantam. Nagyot nyelve pillantottam fel a mentorra és a torkomhoz szegeződő játékkardjára.
- Nos, köszönöm... - húztam élénk mosolyra a számat. Bár vesztettem, a dicséret azért jól esett. - Még mindig lassú vagyok, a falam pedig nem elég stabil. Bőven van még hova fejlődnöm - összegeztem, miközben feltápászkodtam a földről és leporoltam a nadrágomat. A fűbe ejtett kalapomhoz léptem, a fejemre helyeztem, és felkaptam mellőle az üveg ásványvizet, mohón belekortyoltam. Amint enyhítettem a szomjamat, a férfihoz fordultam.
- Köszönöm, hogy ma is segítettél! Mivel hálálhatom meg? |
Nagyon sokáig nem voltam biztos abban, hogy beleszólhatok-e más növendékek edzésébe, még ha nem is adok tanácsokat, mindössze használom az áldásomat. Így hát a felettébb kitartó Alyssa kérésére se mondtam azonnal igen, noha igazából nagyon is érdekelt az áldása. Az én mentális fegyverem és az ő pajzsa elképesztő páros lehetne bármilyen harcban… De persze nem akartam harcra használni az áldásomat, a béke sokkal jobb és nyugodtabb.
Így hát miután a kisasszony meggyőzött és igent mondtam a kérésére, hetente egyszer-kétszer, ahogy mindkettőnk ideje engedte, edzettünk néhány órát. Én mindig valamiféle nevetséges eszközzel jelentem meg a gyakorlópályán, amiből senki se nézte volna ki a fegyvert, így az első alkalommal valószínűleg jól megleptem a leányzót, ugyanis egy tollseprűt vittem fegyver gyanánt.
De már a teniszütő, gyertyatartó, fakanál, sétapálca, seprű és felmosó is bekerült a fegyvereim közé, minden egyes alkalommal megmosolyogtatva gyakorlópartneremet. Tehát ma is hasonló dologgal próbálkoztam, egy kimondottan öt-hat éveseknek szánt játék karddal jöttem edzeni.
Ezek fejlesztették leginkább az áldásomat, az olyan dolgok, amik soha az életben nem lehetnek igazi fegyverek. Az én kezemben bezzeg azzá váltak.
– Úgy elfogsz fáradni, hogy végigalszod az egész napot – válaszoltam a lánynak, mikor még egy támadást kért. Ösztönösen fogtam vissza magamat, és minden meccsen csak egy kicsivel növeltem meg az általam kibocsátott energiákat is, így erősítve a pajzsát. Biztosan érezte ő is, hogy gyakorlásról gyakorlásra egyre erősebbek a támadásaim, amikkel néha áttörtem a pajzsát, néha pedig nem.
A fűben heverő üvegem után nyúltam és ittam pár kortyot. Fullasztó meleg volt idekinn, ráadásul az edzés is elég sok vizet vett ki belőlem. Egy fehér trikó volt rajtam, és terepszínű térdnadrág, és egy szandál.
– Na, jó, egy utolsót – válaszoltam a hajamba túrva.
Meglendítettem a játékot, és aktiváltam az áldásomat. Az ereimben száguldozó energia egy másodperc alatt összpontosult a játékszerben, és én támadásra készen álltam.
– Egy… kettő… három! – számoltam vissza, majd meglendültem feléje. A gyakorlás része volt az is, hogy ő milyen gyorsan húzza fel a pajzsát, így adtam neki némi előnyt azzal, hogy jeleztem mikor támadok.
Előtte termettem, a pajzsra vágtam a karddal, amitől ugyan a pajzs megrepedhetett, de nem törtem át. A következő ütés viszont, ha nem regenerálta elég gyorsan a pajzsot, akkor széttörte az egészet, és a műanyag kard pontosan Alyssa nyaka előtt állt meg. Érezhette az energiám vibrálását a játékszerben.
– Vége, ügyes voltál! – jelentettem ki, akár sikerült áttörnöm a pajzsot, akár nem. Ígyis, úgyis megérdemelte a dicséretet. |
Mr. Rueda edzései elképesztően fárasztóak tudnak lenni. Nem csak szellemileg fáraszt ki az áldásom folyamatos edzése, építgetése, hanem fizikailag is az erőnlétem fejlesztése. Ennek ellenére szerencsére szorult belém annyi energia, hogy minél jobban kihasználjam a szabadidőmet. Kedvenc szabadidős programom felér egy sima edzéssel, azonban a mentorom helyett egy másik mentorhoz szoktam fordulni. Kevinre már akkor felfigyeltem, amikor először hallottam az áldásáról. Az ő pszichikai fegyvere az én mentális erőteremmel pont tökéletes páros, ha egymás erősítéséről van szó: ő az abszolút támadás, én az abszolút védekezés vagyunk. Így hát addig rágtam a fülét, amíg bele nem ment, hogy hetente egyszer-kétszer összeüljünk gyakorolni.
A felállás rendkívül egyszerű, ő támad, én pedig védekezem. Ő nyert, ha át tud törni az erőteremen, és én nyertem, ha vissza tudom verni a támadását. Ez mindkettőnk áldását kellően fejleszti, ráadásul rendkívül szórakoztató időtöltés. Mint mikor az ember leül tanulni, amikor nem muszáj, vagy a kezébe vesz egy könyvet, ha nincs kötelezője. Ez is ilyen volt, ráadásul Kevinnel jöttem ki a legkönnyebben az összes itteni mentor közül.
- Még egy utolsót? Na, kérem szépen! - kérleltem szép, ártatlan szemmel, miután sikeresen visszavertem egy támadását. Gyakran úgy éreztem, Kevin kesztyűs kézzel bánik velem és nem tör át minden erőfalon, amin amúgy képes lenne. Igazából mindegy volt, a lényeg, hogy folyamatosan erősödött és fejlődött az áldásom ennek a gyakorlásnak köszönhetően. Hogy visszafogja-e magát vagy sem, az nem különösebben érdekelt.
A fullasztó melegre való tekintettel egy rövid farmershortot és egy bikinifelsőt viseltem, papucsban. Csíkot húztam magam elé a levegőbe a jobb kezemmel, mire a földtől kiindulva egy három méter magas, áttetsző, kék fal jelent meg előttem. Hátrébb léptem és így vártam, hogy Kevin megpróbálja áttörni. |
A kinti gyakorlópályának leginkább nyáron, tavasszal és összel van nagyobb szerepe az edzések menetében. Mászófalak, gumik és kötelek adnak lehetőséget a mentoroknak arra, hogy fizikális kihívások elé állítsák növendékeiket. |
[19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Miss. Sosa egész jól fogadta a beszédemet, és egyszer sem állított le, sőt inkább kijavított és megnyugtatott, hogy nem hozom rá az idegbajt a sok dumámmal. Szó, mi szó az iskolában rengetegszer borítottam ki a tanáraimat a sok dumámmal, de annak ellenére mindenki kedvelt és ez így volt jó.
Már az első néhány mondat alatt feltűnt, hogy Ben nem az a csendes, visszahúzódó fajta, sokkal inkább az, aki még egy esetleges vizsga alatt is lyukat beszél az emberek hasába – és jól is csinálta. Kifejezetten szerettem a fiúhoz hasonló, élénk növendékeket, mert egyrészt könnyebb dolgom volt velük, hiszen nem kellett harapófogóval kihúznom belőle a szavakat, másrészt pedig egyszerűen szórakoztató, vidám jelenségek voltak.
- A Sors... - ismételtem merengve, alaposan átrágva a szót. Nem tudtam elrejteni a gúnyt a hangomból, ennek ellenére komoly érdeklődéssel hallgattam Kevint. Nem szakítottam félbe, minden szavára odafigyeltem és jól átgondoltam, mielőtt még feleltem volna. - Sajnálom, de azt hiszem, én nem hiszek az ilyesmiben... Még ha jól is hangzik, amit mondasz. Szeretném, ha így lenne! - mosolyogtam a férfira. Kitartó munkával találni valakit, aki szeret, és mellette maradni, együtt áthágni minden megoldhatatlan akadályt... Ezek a romantikus dolgok jól mutatnak egy filmben és egy könyvben, de én biztos voltam benne, hogy a valóság nem ilyen. Mindenki biztos benne, míg meg nem történik a csoda.
Unottan tekergettem, tépkedtem magam alatt a fűszálakat. Lassan rájuk fért már egy alapos nyírás, de én nem bántam, hogy hosszúak, kedvemre játszhattam velük, míg Kevint hallgattam. Letéptem egy hosszabb szálat, és a számba vettem a végét, az ajkaim közé csippentettem. Így pillantottam fel Kevinre. Feldobott egy magas labdát, amit muszáj volt leütnöm.