|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:22 - |
Az üvegház háta mögött áll egy régi istálló, amelyben már évtizedek óta nem élnek lovak. |
[16-1]
 Elliot ötletére, miszerint az egykori légiós Miss Rodgers teáját akár biológiai fegyverként is fel lehetne használni, szaporán bólogattam. Tény és való, komolyan tudott valamit az öreglány - egyrészt szívatni, másrészt a kotyvasztani. Kiskoromban mindig azt hittem, hogy a kamrába, ahová soha nem engedett be, tartja a titkos banyás dolgait, a kondérokat, mérgeket... ráadásul még egy nyúzott fekete macskája is volt, aki állandóan rondán méregetett. Amikor szóvá tettem, hogy a macska szerintem lassan támadást fog intézni ellenem, Miss Rodgers megvillantott egy műfogsor reklámokba illő vigyort, ami azóta is üldöz rémálmaimban.
- El tudod te képzelni azt a teát, ami a doboza szerint elméletileg barack ízűnek kéne lennie? - tettem fel a kérdést félig felé fordulva, de azért ügyelve, nehogy megfejeljek valamit. - Na, már most, ha beleszagoltál, sonkásnak mondtad volna, de amúgy meg kukorica ízű volt - borzongtam meg. - A szedres meg mustár ízű. Mondjuk, egyszer rajtakaptam, hogy megborsozza a csipkebogyó teát... amiből vittem haza anyának. Mit ne mondjak, a padló az első korty után nem volt szomjas - grimaszoltam.
A lány mesélésére érdeklődően (és tényleg érdeklődően, nem csak úgy tettem, még mielőtt valaki megvádolna) bólogattam, aztán furán néztem a magánakciójára, megfogtam a két vállánál, aztán, míg tartottam a lábammal az ajtót, szépen betoltam magam előtt. Az ajtó mögöttünk hangosan csapódott be.
- Az anyád úristenit - dörmögtem az ajtóra visszapillantva, és a hatás kedvéért még fenyegetően is néztem rá. Mit csapódik ez itt be? - Hallgatlak, hallgatlak - néztem újra Elliotra.
Kénytelen voltam megállapítani, hogy csak nekem volt olyan elcseszett családom - két szülő két végletben, a fater időnként bedugta hozzám az orrát, megveregette a vállam, megkérdezte, hány csajt bódítottam már el, kiselőadást tartott arról, hogy ő az én koromban minimum a nyolcadikon volt túl, aztán utólag boldogat kívánt, és elhúzott. Néha egyedül, néha az akkori barátnőjével. Ez utóbbik soha nem állták meg, hogy meg ne csipkedjék az arcom, hogy mennyire kis édes vagyok (itt rendszerint rájuk fintorogtam, hogy tudják, mi az édes), mennyire hasonlítok az ő szívük szerelmére, és ha gondolom, szívesen elvisz valahova "shoppingolni".
Na, akkor jól jött volna egy adag Miss Rodgers féle sonkás tea.
- Tök érdekes - fűztem hozzá a sztorijához, majd kiböktem, ami addig bökte a csőröm: - Apám is valahol Houstonban futkorászik, mint szabadúszó művész. Tudod, az a fajta, aki húzott egy valamilyen színű vonalat a vászonra, vagy mire, és rásüti, hogy ez fiam... ez művészet - utánoztam a hangját komoly arccal, megforgattam a szemeimet. - De, Texas, eh? Most már értem a harciasságod - vigyorodtam el.
Na, nem mintha annyit tudtam volna Texasról. Ami azt illeti, Salt Lake Cityről is annyit tudtam, hogy van, és kész. A földrajz nem volt az erősségem.
- Ja, valahogy úgy. Igazából, nem rossz. Sokkal szörnyűbbre számítottam... kínzóeszközök mindenhol, várárok, lovagi torna, tudod, tipikus középkor, ahol a pestis számított az x-edik lakosnak egy városban - magyaráztam. - Meg rabszolgahajcsár mentorok, akik először azt hiszik, a Comedy Central élő változata vagyok, amikor közlöm, hogy a szó szoros értelmében angyali vagyok... - vigyorogtam újra rá. - De, így jártam. Nézzük a dolog jó oldalát: legalább nincs glóriám, és mondhatom azt, hogy a konyha angyala vagyok - tártam szét a karjaimat. |
 Adrian kérdése kaján mosolyt csalt az arcomra. Ej, milyen pajzán itt valaki... De hát nincs okom megróni érte, pont abban a korban van, engem meg nem zavar az ilyesmi. Ha az ember három fiútestvér mellett nő fel, ennél jóval mocskosabb vicceket is hall.
- A fantáziádra bízom - kacsintottam a fiúra. Nem akartam kiábrándítani azzal, hogy elmondom, egy robot kutyának nincs neme, de ha lenne, akkor is nőstény lenne, mert éljen a feminizmus. Plusz fizikailag azt egyszerűbb összerakni. Azt mondjuk nem tudom, hogy oldanám meg a szaporítását, de hát előttem az élet, van időm maradandót és fantasztikusat alkotni. - Megjegyzem, hátha egyszer lovat készítek - nyugtattam meg, de magamban már el is vetettem az ötletet. Nem vagyok akkora állatbarát, hogy már létező élőlényeket fémkupacként adjak vissza. Annál sokkalta kreatívabb ötletekkel vagyok tele.
Ahhoz képest, hogy mentornak készültem, eszembe sem jutott rászólni Adrianre amiatt, ahogy beszél. Egyrészt én sem voltam olyan jó viszonyban az anyámmal, hogy megköveteltessem Adriantől a tiszteletet, másrészt jól ismertem a szomszéd banya effektust, nekünk is volt pár. Nincs rájuk jobb kifejezés. Halkan elnevettem magam a meséje végén.
- Mindent értek. Pedig jó lenne, ha tudnád reprodukálni azt a teát, bevethetnénk biológiai fegyverként, ha egyszer megtámadnák Sheltert. Valószínűleg akkor a főztödre is nagy szükség lesz. Mindjárt letesztelem, mennyire hatásos - bólogattam meggyőzően. Nem féltem attól, hogy önként megmérgezem magam, inkább izgatottan vártam, miféle förmedvényt tesz elém étel vagy ital címszóval. Felkészültem lelkiekben bármire.
- Én is gyerekként kezdtem. Houstonban születtem, Texasban, apám az ottani űrközpontban dolgozott, mint mérnök. Szerintem az ő munkaszeretete ragadt át rám, szerinte viszont az áldásom tehet róla. Képes vagyok bármit szétszedni és összerakni az áldásom segítségével - magyaráztam. Közben elértük a kastélyt, így ajtót nyitottam a fiúnak és lovagiasan előre engedtem. - Én azt mondom, inkább csak kíváncsi vagyok. Tudni szeretném, mit rejtenek a tárgyak, hogyan épülnek fel, és érdekel, tudom-e reprodukálni, képes vagyok-e két kézzel megalkotni azt, amit elképzelek. Ez a vágy hajt, nem az áldásom. Az csak plusz eszköz - vontam vállat a farzsebembe süppesztve a kezem.
- Szóval új motoros vagy itt... Hogy tetszik idáig Shelter? - érdeklődtem a folyosón elindulva. |
- Tényleg - vakartam meg a fejem, aztán vállat vontam. - Akkor azt oszd be - oldottam meg a "tátsd el a szád, dobd fel a talpad, csodálkozz" problémát, legalábbis részemről.
Elliot magyarázatát bólogatva hallgattam, szigorúan olyan képet vágva, mint aki rengeteg ért hozzá. Aztán az utolsó megjegyzése hallatán felszaladtak a szemöldökeim gyakorlatilag az égig, és újra elvigyorodtam.
- Melyik hátsóra gondolsz? - érdeklődtem látszólag szenvtelenül. - Mert, tudod, van az első hátsó, meg a hátsó hátsó. Nem mindegy - emeltem fel a mutatóujjamat, és a hatás kedvéért még ejnye-bejnye stílusban meg is ráztam felé. - Amúgy meg, minden lovas szobor biológiailag mindenhol ki van dolgozva. Nehogy a hitelességen csússz el, professzor asszony - figyelmeztettem egy vállveregetés kíséretében.
- Valami - vágtam rá a kérésére reflexből a választ.
A kezdeti hitetlenkedésére csak biccentettem, aztán hirtelen belelkesült, ami tetszett. Végre valaki olyanba botlottam bele, aki nem ordított lavórért a képzeletbeli étlapom láttán.
És eddig nem sok olyan emberrel találkoztam, aki nem kapott helyből szalmonella-mérgezést már csak az említése után.
- Nos, hölgyem, a történetem egészen pisis koromig nyúlik vissza, amikor a muter úgy döntött, lepasszol a szomszéd banyának gyerekmegőrzésre - néztem Elliotra amolyan "nekem elhiheted, nem volt benne semmi buli" módon, de közben azért elindultam a luxusbörtönünk felé. - Róla meg tudni kell, hogy szerintem fénykorában egy idegen légióban szolgált, utána váltott katonaképzőre, szóval bennem is csak a megnevelendő kölyköt látta, ezér' büntetésül mindig velem főzette meg a vacsoráját. Tudod, ő ott ült az asztalnál, és traccsolt a barátnőivel. Én meg nem voltam hülye, és véletlenül, de tényleg csak véletlenül, eltértem a recepttől, és összekevertem a hozzávalókat. Egyszer, asszem, fel is robbant valami a sütőben - emlékeztem vissza, ami azért elég nehéz volt, tekintve, hogy azt az egész időszakot próbáltam elfelejteni. - A művészetem, ahogy te fogalmaztál, innen ered, és azóta is előszeretettel mérgezem magam. De az öreglány teáját még mindig nem tudom lekörözni - csóváltam meg a fejem lemondóan. - Tehát, te meg szerelsz - állapítottam meg. - Honnan jött neked az ötlet? |
- Az már megtörtént - idéztem fel a korábbi találkozását a földdel, aztán egy bűnbánó mosollyal hozzátettem: - Bocsi. - Nem akartam, hogy eltaknyoljon, de hát ha pontatlanságok vannak a koordinációs központjában... Egy jó kis szoftverfrissítés megoldaná a problémát. Kár, hogy az emberek nem gépek! Naphosszat képes lennék elbütykölni az idegrendszerüket.
- Ne sérts meg! Bár technikájában hasonlót akarok, de én komolyabban veszem a dizájnolást. Rendes lábai lesznek és hengeres teste. Már a farkához is van ötletem. Mármint a hátsóhoz - tettem hozzá sietve, mielőtt még fiatalkorú társaságom esetleg pajzánul félreérti. Most, hogy konkretizáltam, már biztos, hogy félre fogja.
Észrevettem, hogy bámul, szóval a szemem sarkából rápillantottam, aztán meghökkenve hátrébb dőltem, ahogy közelebb hajolt.
- Oooké, ez egy kicsit para... Mondj valamit! - kértem félhangosan, igyekeztem úgy, hogy ne legyek bántó. Amúgy sem szeretem, ha az emberek néznek, szóval ez a bámulás kifejezetten irritált. Az meg, hogy egy szót sem szólt közben, még bizarabbá tette a dolgot.
- Összekevered a majonézt a mogyorókrémmel? - kérdeztem vissza tagoltan és értetlenül, bár lehet, a barackleves kólán kellett volna fennakadnom. Elfintorodtam, ahogy magam elé képzeltem őket.
- Ez elég gusztustalanul hangzik... Tetszik! - görbült kaján vigyorra a szám. - Meg akarom kóstolni! Menjünk! - paskoltam meg a hátát, hogy megszaporázott léptekkel a kastély felé induljunk. Ahhoz képest, hogy az előbb még haldokoltam, most egész életerősnek és lelkesnek tűntem.
- Tudod, a főzés és a szerelés is egyfajta művészet, szóval mesélj még a művészetedről! - érdeklődéssel fordultam felé, kíváncsian várva még több gasztromerényletet. Én aztán teljes mértékben analfabéta vagyok, ha a konyháról van szó és nem egy konyhapultot kell megjavítani, szóval tudásra éhesen lestem Adrian minden szavát, hátha eltanulhatok tőle valami... hát, ha jót nem is, de brutálisat mindenképp. |
- Tehát, ha legközelebb találkozok egy találmányoddal, ne felejtsek el hasra esni. Vettem - bólogattam komolyan. Elliot, hogy úgy mondjam, határozottan határozott volt, és a fejemet mertem volna rá tenni, hogy ő szedi fel a fiúját, nem pedig fordítva.
Reflexből mértem végig, tetőtől talpig.
Nem rossz, egyáltalán nem rossz.
Megeresztettem egy széles vigyort.
- Robot házőrző? - kérdeztem nagyokat pislogva, majd hunyorogva próbáltam elképzelni, ahogy a blöki csörögve-csattogva támad be egy fát, és oldalba tiszteli egy kis fáradt olajjal. Inkább megráztam a fejem, hogy kiverjem az agyamból a durván élethű képet. - Mint K9 a Doctor Whoban? Menő - ismertem el. - Sok sikert hozzá.
Elliot kijelentésére rámeredtem, talán még egy kicsit előre is hajoltam, hogy közelről tanulmányozzam, keresve rajta az antiszoc jellemvonásokat. Na, nem mintha rá lett volna írva az emberre, de érted; jobb előbb megtudni, hogy a negyedik kerék elgurult, mint utóbb, amikor már baltás gyilkosként kerget végig valahol.
Elliot azonban nem tűnt vérszomjasnak. Egyelőre.
A kaja említésére fellelkesültem: a kosárlabda mellett még evésben bizonyultam a legjobbnak. Bárhol, bármikor, bármit - köbö ez a három szó mindent elmondott az étvágyamról. Anyám rosszul volt, amikor a pacalos-mustáros-paradicsomos-és amit éppen találtam a hűtőben alapanyagos szendvicsemre közöltem, hogy igen, azt szándékozom megenni. És nem kaptam gyomorrontást.
- Benne vagyok - egyeztem bele. - Ehetnénk valami szendvicset... kóstoltad már a majonézt mogyorókrémmel? Bizarrnak tűnik, de finom - magyaráztam komolyan. Plusz, félig-meddig bennem volt a szándék, hogy felkészítsem, ami rá vár. Inkább meddig, mint félig. - Meg, a barackleves kólát is meg kell kóstolnod - mutattam rá "ezt nem úszod meg" módon. - Anyám szerint a konyha réme vagyok - beszéltem tovább. - Ahogy mondaná, rég infúzión kéne lógnom a kórházban. De úgy tűnik, acélbetétes gyomrom van - tártam szét a karjaimat értetlenül. |
- Nos, szívesen válaszolnék, de akkor meg kéne, hogy öljelek - húztam ravaszkás félmosolyra a szám. Fogalmam sem volt, miket hadoválok össze, szerettem össze-vissza beszélni, mindig épp, ami eszembe jutott. Már ha olyan kedvem volt, mert ha rossz témába tenyereltek nálam, akkor aztán senki fia borja rá nem bírt arra, hogy megszólaljak.
- Adrian - ismételtem komolyan biccentve. Borzasztó névmemóriám volt. - Szép neved van.
A Thomson sem volt rossz, de nem voltam benne biztos, hogy véletlenül felejtette-e le a p-t, vagy tényleg így hívják. Minek van nagyobb esélye: hogy az ember húsz év után elrontja a saját nevét, vagy hogy különleges neve van? A lány, akit Elliotnak kereszteltek, jobb, ha csendben marad.
- Szép lenne elnyerni a Nobel-díjat, de nem célom, nekem bőven elég, ha mindenkinek leesik az álla a környezetemben. Nos, most épp kiskaput keresek a "nincs elektronika" és a "nincs háziállat" szabály közt. Egy robot házőrzőt építek, különböző beépített effektekkel. A kedvencem az, hogy vizelni is tud - húztam ki magam büszkén. Ez ám a lányos hobbi! Vizeletet programozni egy robot kutyába! De én igenis büszke voltam rá, meg arra is, hogy a kutya tekintete lézert sugároz, a hangja pedig megbénítja az idegeket. Elméletben. Gyakorlatban az ilyet elég nehéz tesztelni.
- Nyugodj meg, én már egy éve itt élek, mégsem ismerek szinte senkit - vontam meg a vállam, még ha ez nem is hangzott túl megnyugtatóan. Tény, én nem szerettem barátkozni és másokkal közösködni, ennek okát talán megtalálhatjuk a fentiekben. - Nos, most, hogy elhárult az életveszély, nem is tudom... - próbáltam sorra venni, milyen igényeimről mondtam le a munka kedvéért az elmúlt három-négy órában, és az első, ami feltűnt, hogy korog a gyomrom. Megcirógattam a hasam.
- Asszem', éhes vagyok. Nincs kedved bekapni valamit? A vendégem vagy - kacsintottam a fiúra, jóformán figyelmen hagyva a tényt, hogy egy: a Menedékházban szerencsére semmiért sem kell fizetnünk, kettő: ha megpróbálok szeretetből készíteni neki valamit, akkor hamarosan ő lesz az, akit sürgősen el kell látni. Talán a pirítós tükörtojással és baconnel még nekem is menni fog. |
A rántás a kezemnél váratlanul ért, de éppen elégnek tűnt ahhoz, hogy a csodálatos koordinációs-képességem csődöt mondjon, és féloldalazva hasaljam meg a földet. Fintorogva köptem ki egy adag füvet (nem tudom, egyáltalán hogyan került a számba), aztán ülőhelyzetbe tornáztam magam, ha már ennyire ragaszkodott a társaságomhoz.
- Bocs, a pénztárgépet a szobában hagytam - mentegetőztem vigyorogva -, hacsak másodállásban nem vagy adóellenőr, mert akkor rohanok a blokkért. - És még egy ok, amiért a dutyiban ücsöröghetnék.
Annyi tuti, hogy ma egyáltalán nem voltam a toppon. Jó, néhányszor előfordult, hogy edzéseken is pofán talált a kosárlabda, meg hirtelen nem tudtam, merre van a jobbra és a balra, de azér' ennyire nem.
- Semmi gond. Én meg Adrian vagyok, Adrian Thomson. - Majdnem hozzátettem, hogy a p betű még véletlenül sincs ott. De tényleg csak majdnem. - És nincs mit - bólintottam.
Elliottot követve, hasonló bűvésztrükköket bevetve, mint az előző alkalommal, álltam fel.
- Szóval, egy újabb Nobel-díjra jelöltet szabadítottam a világra? - érdeklődtem elismerő grimasszal az arcomon. - Mivel tervezed meghódítani a világot? Újabb atomok felfedezése, vagy esettanulmány az Áldottakról? Amúgy meg, köbö néhány hete fizettem be ide magamat kúrára, tehát előfordulhat, hogy nem ismerek senkit - vontam vállat, ferdítve az igazságon.
A szobatársamat például ismertem. Meg a mentoromat. Meg a molylepkét, ami galádul megtámadott, amikor először kinyitottam a szekrényt. De amiről Elliot nem tud, az nem fáj.
Félig a Shelter felé fordultam, úgy néztem vissza a lányra.
- Merre mész tovább? Ha gondolod, elkísérhetlek - villantottam meg a lovagias énem egyetlen darabkáját, amit direkt ezekre a helyzetekre tartogattam. |
- Kibírom - biccentettem elszánt képpel a fiúnak. Nem mondtam le arról, hogy eljátsszam a hőst, aki semmitől és senkitől nem fél, pedig nem csak a vérveszteségtől fehéredtem, hanem a félelemtől is. Mi van, ha a végén Harry Potteresen eltünteti az összes csontot a karomból? Vagy valami ronda heg marad a varázslat végén? Nem baj, ha robot kezem lesz, csak tudjak vele bütykölni! Szóval enyhén szólva is kétségek gyötörtek, míg alsó ajkam beharapva figyeltem a fiút munka közben. Legnagyobb meglepetésemre teljesen jól helyre rakta a karom, az arcom visszanyerte az eredeti színét, a fájdalom megszűnt, a közérzetem is sokkal jobb lett. Ha nem lettem volna szem- és testtanúja annak, hogyan tépi fel a húsomat az a szög, el sem hittem volna, hogy pár perce még vergődtem.
- Nahát... - böktem ki a karomat stírölve, aztán a ronggyal fürgén letöröltem a maradék vért, és újból rácsodálkoztam. Semmi. Sehol egy karcolás, még csak nem is bizsereg! - Ez király... - csúszott ki a számon az elismerés, aztán megköszörültem a torkom és egy elegáns mozdulattal visszarántottam a fiút a földre. Nem durván, csak parancsolón.
- Pedig sem számlát, sem blokkot nem kaptam - csóváltam meg a fejem, és a nedves ronggyal letöröltem a vért a fiú kezéről. A nadrágján már nem segíthettem, de ez volt a minimum, ha már én kentem össze.
- Elég taplón indítottam... Ne haragudj, jó? - pillantottam fel bűnbánón a fiú arcára, míg tisztára töröltem a kezét. - Elliot vagyok. Elliot Porter. Köszönöm, hogy megmentettél a tetanusztól, meg attól, hogy a saját véremben fetrengve feldobjam a talpam, mielőtt még a világ és Iris Dashwood elismerte volna zsenialitásomat. Szóval kösz - ismételtem meg barátságos mosollyal, aztán lassan rávettem magam, hogy feltápászkodjak.
- Nem ismerős az arcod. Mikor érkeztél? - érdeklődtem nagyot nyújtózva közben. Az egész napos görnyedéstől alaposan elgémberedett a hátam, jól esett volna sétálni egy nagyot és átmozgatni mindenemet. |
A lány kezdett durván lesápadni, és lassan úgy nézett ki, mint egy vámpír, attól eltekintve, hogy nem lett vérbeli huszonegyedik századi vérszívó, ugyanis nem csillogott a napon, mint egy diszkógömb.
A túlspilázott szövegére csak a szemeimet forgattam, valószínűleg fájt volna neki egy sima "Kösz, igen"-t kiböknie, aztán lehuppantam mellé a földre, és megfogtam a sérült karját.
- Ja, valami olyasmi - bólintottam. - Fingom sincs, milyen érzés lesz - vallottam be, aztán a sebre tettem az egyik tenyeremet, míg a másik kezemmel a könyökénél fogtam, aztán lehunyt szemekkel léptem át Thomson doki szerepébe.
Gőzöm nem volt arról, meddig kéne ott tartanom a kezemet, mindenesetre, azért ott tanyázott a mancsom néhány percig, átpasszolva egy jó nagy adagot a... valamiből. A mentor bá' életenergiának nevezte, legalábbis erre következtett, amikor egy mezei horzsolás gyógyítása után úgy fújtattam percekig, mint aki maratonit futott.
Miután elhúztam a kezemet, ami nem mellesleg ragadt a vértől, és nagyon gusztusosan beletöröltem a farmerembe, kíváncsian bámultam rá az eredményre néhány percig, aztán teljes mellbedobással fejbe kólintott az álmosság.
- Mondanám, hogy jobb, mint új korában, és nem Pervollal mostad, de te érzed - vontam vállat, aztán, mint egy csípőprotézises vénember, tápászkodtam fel a földről. - Reklamációt pedig a kasszától való távozás után nem fogadunk el - tettem hozzá. |
Megeresztettem egy fanyar mosolyt a fiú válaszára. Milyen könnyen a lelkükre veszik a dolgokat... Még hogy a lányok érzékenyek! Az sem igaz, hogy a lányok a pletykásabbak. A legtöbb női sztereotípia voltaképpen a fiúkra igaz, de előbb jön el egy nukleáris világháború, mint hogy ezt ők valaha is beismerjék.
- Akkor kedvesen, bájosan, cukin és tököd tudja, hogyan kérlek, hogy egy picit igyekezz! - mentem bele a játékba kaján félmosollyal. Nem mintha annyira féltem volna egy kis vágástól, de a bátyáimon okulva a rozsdás szög és a sok vér együtt sosem eredményez semmi kellemeset. A magam módján féltem a fájdalomtól, és tény, hogy a karom kellemetlenül zsibbadt, de a tetanusz gondolata vitt mindent. Szóval egy kicsit be voltam tojva, amit igyekeztem vagányul leplezni. - Szabad ennek ennyire véreznie? - morogtam az orrom alatt, míg a fiú elment kimosni a rongyot. Egy kicsit paráztam attól, hogy a vérveszteségtől bekómálok, és a kölyök lesz az utolsó emlékem erről a nyomorult világról. Annyira azért nem volt nyomorult, hogy haldoklásom perceit egy ismeretlen növendékkel osszam meg.
- Köszi! - vettem át tőle a rongyot, és sietve letöröltem vele a vért az alkalomról. - Aha, persze... - dünnyögtem arra, amit közben mondott. Ha belemerülök valamibe, sosem figyelek a külvilágra, az életem megmentése pedig elég nagy koncentrációt igénylő folyamat volt. Szóval miután nagyjából tisztára töröltem a karom, rászorítottam a rongyot és egy sóhajjal hátrahajtottam a fejem. Az istálló falának döntöttem. Nagyjából ekkor jutott el a tudatomig, hogy mit mondott. Összehúzott, gyanakvó szemekkel kezdtem el meredten bámulni a fiút, aztán beletörődő sóhajjal lehunytam a szemem.
- Hacsak nem többgenerációs orvosi családból származol, és téged kértek fel a Doktor House új évadába... Gyógyító erővel bíró áldott vagy, mi? - kérdeztem lemondón, olyan hangon, hogy egyértelműen beismertem a vereségem. Legyerekeztem valakit, aki sokkal jártasabb a témában... Ezt hívják égésnek. Nem kicsinek. - Oké, vesztettem. Leköteleznél vele, doktor úr. Azt hiszem, kezd bekrepálni a látásom. Nem hiszem, hogy az új izzó vagy az elektromos vezetékek érintkezésének helyretétele itt lehetséges... - dörgöltem át a szemem. |
A rongy, amit nekem hajított, egyenesen arcon talált; pár percig bambán pislogtam magam elé, mint akit nemrég pottyantottak le az égből anyaszült meztelenül, aztán az újraindítást követően lehajoltam a földre esett darabért.
El kellett ismernem, tökös egy csaj volt.
A karjára pillantva felmerült bennem, hogy esetleg egy kicsit incifincizhetnék az Áldásom menőbbik részével, és kézrátétellel gyógyítsak, viszont fiú létemre be kellett vallanom, hogy tartottam attól, hogy a lány egy laza mozdulattal letépte volna helyből a karomat.
Én pedig még nem fejlesztettem odáig az öngyógyítást, hogy ugyanilyen lazán visszanövesszem a hiányzó végtagomat. Különben is, akart a fene hadirokkantként bámulni tovább a világra.
- Jól van már, ne legyél ennyire kedves, meg bájos, meg cuki, meg tököm tudja, mi - tegeztem le szívbaj nélkül. A lány ránézésre alig lehetett pár évvel idősebb nálam, és tudtommal nem kellett mindenkit helyből lecsókolomozni, aki csak fél fokkal is feletted állt a szamárlétrán.
A fél szememet őfelségén tartva léptem oda csaphoz, hogy óhaja szerint kimossam a rongyot; hiába kezelt úgy engem, mint egy alávetett hobbitot, nem akartam, hogy elvérezzen itt nekem. Tuti rám fogták volna, hogy az én művem az egész, és minimum életfogytiglanra dutyiba tesznek.
Az immáron tiszta cuccal léptem oda hozzá, és nyújtottam felé, hogy vele ellentétben tanultam modort (vagyis, anyám nagyon igyekezett), és nem mutatok hajlandóságot verekedésre.
- Mellesleg, meg tudom gyógyítani - szólaltam meg mintegy mellékesen. |
Az egóm (ha ez egyáltalán lehetséges) határozottan megnőtt, mióta elfogadták a jelentkezésemet mentornak. Igaz, egyelőre még nem kaphattam növendéket, de rögtön hátat fordítottam a diákként töltött hétköznapoknak, és udvarias lenézéssel (lehet ilyet egyáltalán?) feljebbvalónak tekintettem magam minden növendéknél. Akkor is, ha történetesen némelyiknél csak egy évvel voltam idősebb. Így aztán amikor szitkozódást hallottam, oldalra kaptam a fejem és megpillantottam egy ismerősen ismeretlen arcot. Ismerős volt, mert a gyomromban éreztem, hogy ő is áldott, ugyanakkor nem láttam még erre. Friss hús, futott át a fejemen, kölyök még.
- Oh. Helló! - biccentettem neki lazán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a karomból közben ömlik a vér. Előrángattam az olajfoltos rongyot a kezemből, és egy ügyes dobással a fiúhoz vágtam. - Megtennéd, hogy kimosod ezt nekem? Ott a csap - böktem a fal mellett terpeszkedő kerti csapra. Az elsősegélyismereteim ugyan minimálisak, de abban teljesen biztos voltam, hogy a tejfelesszájúnál ügyesebb vagyok. Ha esetleg nem vette volna a lapot, célzón megemeltem vérző karomat.
- Fürgén! - sürgettem meg türelmetlenkedve. - Csak egy kis vér, ne ájulj el! Lemosom és bekötöm, a többit meg valamelyik fehérköpenyes elintézi.
Igyekeztem lazán kezelni a helyzetet, nehogy szegény kölyök sokkot kapjon itt nekem egy kis karcolástól. A mai gyerekek még ehhez sem értenek; tény, én sem igazán tudtam, mit kezdjek vele, de gondoltam, ha bekötöm, az már egy jó kezdet. Már csak egy üveg whiskey kellett volna, mint fájdalomcsillapító... |
A halálba kergetett az Áldásom; most komolyan, ki az a szerencsétlen pancser, aki angyalként (a Segítőnek nevezett fickó közölte velem, nem én találtam ki, de a nevéhez méltatlanul egyáltalán nem sokat segített vele) kénytelen leélni a hátralevő életét?
Én.
És kinek kellett megint félórát szenvednie, hogy kijöjjön a hátán két nyeszlett kis valami, amivel tud repülni?
Megint én.
Semmi gáz, a süti mindent megold... átmenetileg, gondoltam magamban, hozzá bólogatva, aztán a konyhából csórt nasiból egy újabb adagot nyomtam a számba. Szinte hallottam anyám rikácsolását a fülemben, hogy már megint úgy eszek, mint egy disznó, azonban most is úgy tettem, ahogy mindig: nem foglalkoztam vele.
Jó, rendben, szerettem őt, meg minden, azonban egy néhányszor túlzásokba esett: rohadtul nem akarta, hogy az apám miniatűr másaként hódítsam meg a világot, és koppintsam le az ő miniatűr mását, ezér' akárhányszor valami hasonló tünetet produkáltam elviekben (ekkor veregettem meg a vállát, hogy ne aggódjon, minden harmadik hímegyed így szokott viselkedni, mire kiakadt, hogy szemtelen vagyok), kaptam egy adag Thomson féle fricskát.
A következő pillanatban lendületből rúgtam bele az istálló falába.
- Baffa meg! - üvöltöttem föl félig teli szájjal, enyhén nagyon pöszén, és fél lábon ugrálva tettem meg oldalra köbö fél métert. - Ó, hogy rohadnál ketté! - szidtam a falat, és tovább is folytattam volna, kihasználva a szókincsemet káromkodások terén, mikor észrevettem a fűben ülő alakot. Az alaknak pedig határozottan lány formája volt. - Oh, helló. |
Mivel az elmúlt évet Shelter House-ban töltöttem, nem éppen eseménytelenül, ezért behatóan ismertem a kastély minden pontját. Az én áldásommal ez nem volt nehéz: már az első nap pontosan megtaláltam a legeldugottabb termeket is, és addig nem nyugodtam, míg fel nem fedeztem azokat a titkos szobákat, amikről a többieknek még csak sejtésük sem volt. A legtöbb időm arra ment el, hogy olyan elképesztő, zseniális és többnyire használhatatlanul felesleges kütyüt gyártottam, amit aztán Iris mérgesen, a mentorom mérgesen és kissé lenyűgözve szétszedetett velem. Így hát szükség volt egy helyre, ahol gondtalanul építgethetek, és ez a hely volt az istálló.
Lovak már nem éltek benne, de a trágya nehéz, fojtó szagát és a széna durva illatát még mindig őrizték a falak és a megkopott szerszámok. Az istálló boxai felett egy alacsony padlás húzódott, ahová annak idején a szénát és egyéb takarmányokat pakolták fel. Ez lett az én búvóhelyem. Most is épp itt bütyköltem a legújabb találmányomat, a robot házőrzőkutyát. Mivel Iris még mindig nem volt hajlandó semmiféle elektronikát beengedni a kastélyba, muszáj volt az állatba programoznom, hogy ne vonyítson teliholdkor és ne ugassa meg azokat, akik épp erre járnak. Hosszú napok fáradtságos munkája után (az alkatrészek beszerzése tartott igazából sokáig) végre elkészültem vele. Elrejtettem a többi holmim közé, aztán lemásztam a létrán és elégedetten kifelé indultam. Az utolsó foknál azonban elakadt a kezem valamiben. Csak az éles fájdalmat éreztem, aztán valami meleg végigfolyt a karomon. Szisszenve rántottam magamhoz a kezem, de a sok vértől azt sem láttam először, hol van a seb. Az alkaromon húzódott, egy rozsdás szög egész mélyen beleállt, és ahogy leugrottam az utolsó fokról, pár centi hosszan felszabdalta a bőrömet.
- Ó, a fene essen beléd! - szitkozódtam összeszorított fogakkal. Sötétzöld, ujjatlan trikót viseltem egyszerű terepmintás nadrággal. Karomat a hasamhoz szorítva botorkáltam ki az istállóból, aztán egész egyszerűen csak lehuppantam az ajtó elé a fűbe. Közelebbről is szemügyre vettem a sérülést, ami az ömlő vér és a fájdalom miatt nem volt valami egyszerű. - Oké, Porter, semmi gond! Megvágtad, nagy ügy. Nyomsz rá egy pzs-t, és rendben lesz... - dörmögtem eltorzult arccal, ép kezemmel a zsebembe túrva, de nem találtam tiszta zsepit, csak néhány használtat, egy olajos rongyot meg egy rágót. Aggódva néztem körbe. |
Az üvegház háta mögött áll egy régi istálló, amelyben már évtizedek óta nem élnek lovak. |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Elliot ötletére, miszerint az egykori légiós Miss Rodgers teáját akár biológiai fegyverként is fel lehetne használni, szaporán bólogattam. Tény és való, komolyan tudott valamit az öreglány - egyrészt szívatni, másrészt a kotyvasztani. Kiskoromban mindig azt hittem, hogy a kamrába, ahová soha nem engedett be, tartja a titkos banyás dolgait, a kondérokat, mérgeket... ráadásul még egy nyúzott fekete macskája is volt, aki állandóan rondán méregetett. Amikor szóvá tettem, hogy a macska szerintem lassan támadást fog intézni ellenem, Miss Rodgers megvillantott egy műfogsor reklámokba illő vigyort, ami azóta is üldöz rémálmaimban. 
Adrian kérdése kaján mosolyt csalt az arcomra. Ej, milyen pajzán itt valaki... De hát nincs okom megróni érte, pont abban a korban van, engem meg nem zavar az ilyesmi. Ha az ember három fiútestvér mellett nő fel, ennél jóval mocskosabb vicceket is hall.