|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:22 - |
A kis üvegház a park egyik szegletében terül el. Az évek bizony ezen is hagytak nyomokat, ám Shelterben mindig akad egy-két kertszerető, avagy büntetésképpen virágot ültető ember, aki rendben tartja a helyet. |
[10-1]
 Amit érezni véltem Skylar Garfinkle iránt az klasszikus esete volt annak, amit az ember a tiltott gyümölcs iránt táplál. Néztem Őt. A testemen borongás futott végig, ahogy sötét íriszeimmel az arca rejtelmeit kutattam. Egy fintort kerestem, egy aprócska grimaszt, ami arra utal, hogy hazudik, és ami közte, és a növendékem között van nem más, mint kitaláció. Semmi ilyen jelet nem találtam, és ahogy a védelmébe vette az ifjú McGee-t, úgy hűlt ki a lelkemben a parázs, és kelt életre egy láncait csörgető féltékeny szörnyeteg.
- Hamari és heves – ízlelgettem a szavakat, amelyeket egy perccel korábban Ő maga ejtett ki a száján. Hangom színtelen, nyugodt maradt, miközben finom biccentéssel jeleztem, hogy megértettem minden szavát. Ajkaim szegletében leheletfinom mosoly lapult meg, ahogy utolsó megjegyzése elért a fülemig. – Úgy érzem, jobb magával jóban lenni, Miss Garfinkle – tértem vissza a hivatalos hangnemhez, miután megköszörültem a torkomat.
Kezembe vettem a könyvemet, és a kis fekete kötetett az ujjaim közt szorongatva, majd a hátam mögött megkapaszkodtam a fedelében. Kihúztam magam; meredten, tekintélyparancsolóan. Silvano szerint, ezt a gesztus használva egy kicsit még mindig papnak látszom.
- Nem szokásom a kollégáim romantikus kapcsolatait elemezni – mondtam kissé hideg pillantást lövellve a lány felé. – Még is hová gondol?
Képtelen lettem volna megmagyarázni, hogy honnan eredt a csipetnyi harag, de azt hiszem köze lehetett ahhoz, hogy éppen az imént vallotta be nekem, hogy más valakit szeret. Legalább könnyebb lesz elengedni a torz gondolataidat, Rueda, szólalt meg a kis hangocska fejemben. Hasonlított valakiére a múltamból. Sötét volt, és rettenetes, mint én abban az időben.
- Bocsásson meg a keménységemért, signorina… - fordítottam el a tekintetemet, meredten bámulva egy öreg, kiszáradt rózsabokrot, amelynek egyetlen zöldellő ágán, csenevész, formátlan virág illatozott. Fehér volt, és nem vörös. Sem a színével, sem a megjelenésével nem hivalkodott. Ártatlan volt, és szelíd. – Azt talán jobban illene magához – böktem állammal a növény felé, de nem mozdultam a helyemről, pedig kedvem lett volna leszakítani. Ehelyett meredten álltam, kezemben az imakönyvvel, amelyre szinte ráfeszültek az ujjaim. – A hajába tűzhetné a vacsorához – tettem hozzá, finoman emlékeztetve rá, hogy éppen randevúra készül. Nem vettem volna a lelkemre, ha miattam késik el egy ilyen fontos eseményről.
- L'amore per la violazione di un irragionevole desiderio, il suo arrivo, uno lento č veloce, la sua uscita – szólaltam meg hirtelen, még akkor is, ha időközben megindult az ajtó felé. Nem tudom, hogy honnan jött az idézet, és hogy jó tanácsként, vagy elrettentésként szántam-e. - A szerelem egy esztelen vágy túlkapása, amelynek gyors az érkezése, lassú a távozása – fordítottam le úgy, hogy a lány is értse. – Ideje mennie. El fog késni – mosolyogtam rá röviden, majd magamhoz véve az olvasómat, felkészülve rá, hogy ismét az imába temetkezzek. |
 Gyerekes dacból fakadt az, amit műveltem, de már túl késő volt visszakozni – ilyenkor bármit megadtam volna Rose vagy Noel képességéért; nem értettem egészen, mi volt ez az egész tér-idő kontinuum dolog, de akármilyen következménnyel szembenéztem volna, ami a múlt megváltoztatásával járt, csak töröljem ki valahogy.
Minthogy azonban ezzel a képességgel nem rendelkeztem, az én Áldásommal meg legfeljebb megfejelhettem volna az egyik cserepet Törpillából, álltam a sarat. Vagyis, hazudtam tovább.
– Ha én mentor lennék, tuti megcsinálnám – simogattam egyik kezemmel a másik vállam, így félig-meddig átkarolva magam. Még mindig nem néztem egyenesen Angelo szemébe. – Mármint, lássuk be, vannak olyanok, akik keményen megdolgoznak azért, hogy elviselhetetlenek legyenek. Például Judith Ryder, a szobatársam... Vagy ott van Annabeth Reyes; Alyssa Crawfordról pedig nem is ejtenék szót. Mint a Sátán, virágos hajcsattal. Hozzájuk képest Sean egészen elviselhető.
Sejthettem volna, hogyha ilyesmi hazugságba keveredek, előbb vagy utóbb olyan keresztkérdések elé állít, amikre nem tudok válaszolni, ezt pedig azzal igyekeztem kivédeni, hogy fél-igazságokkal szolgálok. Elvégre, az nem annyira hazugság, ami csupán elferdített igazság, nem?
– Nem olyan rég; egy hónapja, azt hiszem, valamikor június vége óta. Én is meglepődtem azon, hogy milyen gyorsan hozzászoktam a Pulyatojáshoz – vontam meg a vállam, amolyan "ki tehet róla?" mosollyal. És, mint említettem, csak félig volt hazugság; tényleg egy hónapja volt, hogy kidekorálta az ebédlőt a post-itekkel, én segítettem, aztán... Valahogy mentek a dolgok maguktól. És tényleg hamar elkényelmesedtem mellette, bár ennek valószínűleg elég sok köze van ahhoz, hogy együtt jöttünk rá az előttem álló mentor titkára. Erről azonban nem kellett tudnia. – Tudja, a tinédzser-szerelem már csak ilyen hamari és heves; egyszer még néhány kettecskén eltöltött pillanat, átszökés a másikhoz, aztán legközelebb már azon elmélkedik az ember, a kocsija ablakát, vagy az arcát törje-e be inkább.
Ha nem erőltetem meg magam, még tovább mondtam volna a hülyeséget, így azonban befogtam, és azon kapom magam, hogy bár most lenne a tökéletes pillanat a távozásra, nem visz rá a lélek, hogy sarkon forduljak. Nem értettem, de már nem törődtem annyira a dologgal, hogy tépelődjek rajta.
– A nyár is egy ilyen dolog; sok a szabadidő, kevés a tennivaló, az ember meg társas lény... Gondolom, a tanári és mentori karban is folyik ez-az – folytattam oldalra sandítva, mintha épp nem céloznék senkire. – Nincs esetleg néhány érdekes infója vagy elképzelése...? Ne mondja, hogy nem érdekli mások dolga, mert mindig mindenkit érdekel, mi történik a szomszédban... |
Az, hogy megpróbáltam őszinte lenni a lánnyal, úgy hittem, hogy rám is kijózanítólag hat majd. Nem volt olyan egyszerű kimondanom, hogy pusztán Fabiana emlék-lenyomata miatt vonzódom hozzá - talán magammal is csak elhitetni akartam, hogy ez így van. Észre sem vittem, hogy valamikor szeretett nő képe már akkor elhomályosult, amikor rajta kaptam a szobámban ezt a fiatal teremtést. Fakónak, és színtelennek látszott Skylar mellett. Ez egy kótyagossá tette a fejemet. Ritkán fordul elő, hogy nem értek valamit.
Most pedig határozottan nem értettem.
A szemem megvillant, ahogy a lány mesélni kezdte, hogy kivel és miért fog találkozni. Arcvonásaim a szokottnál is keményebbre változtak, miközben a kezembe vettem a könyvemet, abban kapaszkodva kerestem az Úr válaszait. Makacsul hallgatott.
- Ti amerikaiak mindent megkevertek - ráztam meg a fejem rosszallóan, arra gondolva, hogy a lány visz virágot a férfinak, és a férfi az, aki főz a lánynak. Jó, én is szoktam időnként hagyományos olasz ételeket készíteni, de nem az első randevúk egyikén. Arra következtettem, hogy Sean és Sky között komoly lehet a dolog. - Egyébiránt, én nem ennék abból, amit McGee készít... Ha úgy főz, mint ahogyan a képességét használja, akkor a legjobb szándékkal is képes lesz megmérgezni - fogalmam sem volt, hogy ezt miért mondtam. Talán a féltékenység szörnyetege beszélt belőlem, és ő akarta, hogy valamelyest ócsároljam a növendékem képességeit csak azért, hogy én jobbnak látszódjak mellette. Egyáltalán nem papi hozzáállás, emlékeztetett egy józanabb hang az elmém zárt szavai mögött. Természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy megbüntessem Seant a hallottak miatt, pusztán azért kell majd holnap megtoldanom szokásos cinquanta fekvőtámaszt még cento-val, hogy javítsak az egészségi állapotán.
- Nem szoktam jogtalanul senkit sem büntetni - mondtam végül, egyszerre ellenszegülve a gonosz hangoknak a fejemben, és megválaszolva a lány kérdését. Azt nem tudtam mire vélni, hogy miért gondolja, hogy a kedvéért áthágnám a szabályokat. Ja, már megtettem, amikor nem szóltam, hogy behatolt a szobámba.
- Mióta randevúztok? - kérdeztem olyan hanglejtéssel, mintha teljesen hidegen hagyna a dolog; erre nagyon jól megtanítottak egykori barátaim.
|
Ártatlan? Kétszer kapott lopáson! mérgelődött a dacos felem, de csak mélyen, magamban. Azzal viszont minden porcikám egyetértett, hogy nem az ártatlan az a jelző, melyet magamra használnék... Mindez azonban sarokba szorult, mikor ráeszméltem, kire is gondol. Fabiana, ugrott be a szobájában talált borítékokon látott név. Hirtelen melegséget éreztem; nem azt a szeretetteli fajtát, hanem mintha egy undok szörnyeteg okádott volna tüzet a lelkemben. Féltékeny voltam, ami nevetséges. Azt sem tudtam, ki ez a nő, hogy hogy néz ki, lehetett akár a húga is, ráadásul Angelo itt van, szóval akárki is ő, már nincs az életében.
És Angelo férfi, te meg kislány vagy! Emlékeztetett a belső hangocska. Utáltam a csajt, de igaza volt.
Igazán nem várhattam el semmit, a szavai mégis fájtak egy kicsit. Kábé úgy, mintha egy egész mamutfalka gázolt volna el, holott nekem lett volna elsőbbségem, de hát, tudjuk, hogy van ez a dolog - akkor van elsőbbséged, ha megadják.
Talán épp ebből a tinédzseres dacból fakadt a válaszom is, melynek minden szava hazugság volt.
– Ez... Ez Seannek lesz – válaszoltam olyan határozottan, hogy magamat is megleptem vele. Nem voltam jó hazudozó, ám úgy tűnt, a késztetés, hogy azt higgye, van valami köztem és McGee között (jesszus!), hogy fájjon neki, legalább egy kicsit, felturbózta a képességeim. A nyelvem megeredt, én meg nem szabtam gátat a szavaknak. – Tudja, este megbeszélt találkánk van, randink, mondhatjuk. Nem szeretem a tipikus női-férfi szerepeket, ezért én adok neki virágot, ő meg csinálhatja a vacsorát. Bár lehet, hogy jobban járnánk, ha abból senki sem enne... Csapnivalóan főz. Meg minden másban is az. De mit érdekli az embert, hogy a másik milyen kelekótya, ha az cserébe lecsapja a pókokat és kinyitja a befőttesüveget? Meg amúgy is, ha szigorúan vesszük, rendes fiú ő, ráadásul mindenki ismeri, így vagy úgy, a lányokban meg megvan ez a fészekrakó ösztön, hogy aki népszerű, az jó, aki jó, az el bír tartani... Érti, hogy értem!
Eddig két értelmes szót nem tudtam kinyögni a mentor közelében, most azonban csak úgy dőlt belőlem a hülyeség – bár rövid úton rájöttem, hogy ez mekkora baromság is volt. Már megint. Miért kevertem bele Seant? Mert az ő neve jutott először eszembe. Nem is foglalkoztam azzal, hogy ráadásul Angelo növendéke, és nem kéne belekevernem a dologba, mert hamar tűzkeresztbe kerül...
– Olyat... Olyat nem lehet, hogy személyes érdekből tegyen keresztbe egy növendékének, ugye? – kérdeztem bizonytalanul, majd még gyorsa hozzátettem: – Csak azért kérdezem, mert, érti, ha esetleg megkérném, hogy a főzési tudásának hiánya miatt kapjon plusz ötven felülést, kíváncsi vagyok, hogy, érti, meglehetne-e csinálni...! Haha...
És újra itt volt az a Sky, aki nem tudott hazudni. Éljen. Már hiányzott. |
Régimódi nevelést kaptam – mi, európaiak szerintem még mindig jobban ragaszkodunk a hagyományainkhoz, mint az amerikai társaink. Számomra nem volt furcsa, hogy zsebkendőt hordjak a zsebemben, ahogyan az sem, hogy egy kisasszony segítségére legyek, ha az megsérült. Finoman tekertem az ujjára az fehér anyagot, amelyen rögtön átütöttek a vörös cseppek. Mélyebb volt a cserép okozta vágás, mint az korábban sejtettem, ezért tanácsolni akartam, hogy látogassa meg az orvosit, de durcás válasza elterelte a figyelmemet. Összeszaladt a szemöldököm.
Hagytam, hogy kirángassa törékeny kezét gondoskodó kezem béklyójából. A kérdése nem ért váratlanul, de a válaszban magam sem voltam teljesen biztos, pedig napjaim voltak arra, hogy átgondoljam, miért is babonázott meg olyan nagyon az a tengerkék szemeivel. Talán túl sok időt töltöttem bezárva, gondoltam magamban, de Isten ments!, hogy ezeket szavakba is öltsem.
Elléptem tőle, vissza a padhoz, az imakönyvem menedékébe. Megérintettem a díszes, bár megkopott bőrkötést, de nem vettem kézbe. Barna íriszeim kerülték a lány pillantását, miközben rövid hümmögés után, tört angolnyelven megszólaltam. Könnyebben fejeztem volna ki magam olaszul, de Sky akkor nem értett volna meg:
- Az ártatlanságod emlékeztet valakire, akit egykoron nagyon szerettem – vallottam be rekedt hangon, hogy pusztán azzal keltette fel a figyelmem, hogy olyan érzéseket váltott ki belőlem, amelyeket Fabiana által ismertem meg. Megráztam a fejemet. Az egész olyan önzőnek tűnt, pedig nem szántam annak.
- Nem szórakozom veled – emeltem végül pillantásom a lányra, még mindig megtartva a kényelmes távolságot, és a pad nyújtotta barikádot. – Csak nem tudom, hogy mi zajlik körülöttem… Magam sem tudom, hogy mi ez az egész. Azt hiszem az, hogy tudod a titkom egy részét, amit a fiókban rejtek, és mégsem árultál el senkinek, elindított bennem valamit. Bocsáss meg, hogy nem tudok rendes választ adni – sóhajtottam végül, összefonva az ujjaimat magam előtt, mintha imádkozni készülnék.
- Kinek kell a virág? – kérdeztem hirtelen, hiszen rajta kaptam. A mentorok íratlan kódexe szerint meg kellett volna dorgálnom a lopásért, de nem tettem. Sokkal jobban érdekelt, hogy kinek szánja a növényt. |
Kezdtem úgy érezni, hogy túl sokat tervezek lopni mostanában. Meg úgy, hogy túl sokszor kap közben rajta Angelo. Meg hogy túl sokszor nevezem a keresztnevén ahhoz képest, ami illendő volna... De nem volt nekem anyám, úgyhogy az illemet, mint olyat, ki is húzhatom jó tulajdonságaim listájáról. Nem is nevezném listának, inkább egy mustárfoltos szalvétára firkantott valami. És a mustárfolt rajta a legjobb dolog.
Most aztán tényleg nem számítottam a mentorra; máskor elgondolkoztam volna, vajon az ég ver-e így a makrancosságomért, de most csak arra tudtam gondolni, mennyire kócos a hajam, meg hogy a gyomrom egy nagy gordiuszi csomóba ugrott, és hogy az oly' gyakran emlegetett pillangók helyett az én pocimban egy egész Jurassic Park tartott banzájt.
Nem tudom, vajon félelemből vagy zavarból akartam volna gyáván elfutni, de sem így, sem úgy nem jutottam messzire. Felesleges hazudnom – elmehettem volna, ha akarok, a férfi nem fogott le, és én mégis megálltam, csak azért, mert azt kérte. Nevetséges. És mégis...
– Nem vérzek, csupán azonosítatlan vörös cseppek találhatóak az ujjamon, melyek talán hozzám tartoznak – motyogtam elfehéredett arccal, mely hamarosan vörösre váltott, mikor Angelo elővette a zsebkendőjét (KI hord magánál zsebkendőt a mai világban?! KICSODA?!), és a kezem után nyúlt. Az érintése égette a bőröm; zavarbaejtően picinek tűnt az én kezem az övéhez képest. Picinek és gyerekesnek.
– Én nem is... Nem is, én nem – vontam össze a szemöldököm félig morcosan, félig duli-fuli zavaromban. Nem tudtam a beszédre koncentrálni; nem, amikor épp egy Julia-regény középső fejezete kellős közepén csücsültem. Az arcom kínomban égett, a mellkasom azonban egész másfajta melegségtől duzzadt. Értelmetlen volt a hazugság, és nem is szerettem. Elkaptam a kezem, és a fájó üresség elűzésére dörzsölgetni kedztem, mintha ugyan az jelentene valamit. Értetlenül, de elhatározottan pillantottam fel a férfira.
– Miért csinálja... ezt? – mutogattam valamiféle kerek izét imitálva a kezeimmel, ami az egész helyzetet kívánta jelképezni. – Ezt. Ezt itt. Azt ne mondja, hogy minden buta tinilány pracliját kötözgeti a zsebkendőjével. Az enyémet miért? Ez... Én nem is tudom, hogy mi ez, vagy hogy van-e ez, de... Miért?
Ha ebből Angelo akármit is ki tudott bogozni, taps járt volna neki. Még én sem értettem. Elkaptam a tekintetem, nagyot sóhajtottam, és sután a fülem mögé tűrtem a hajam.
– Azt mondja, mia bellazza... Miért? Miért szórakozik velem? |
Világ életemben azt tanították nekem, hogy a legrövidebb út Istenhez az ima. Volt egy sötét szakasz, amelyben majdnem elvesztettem a hitemet, ahol már nem számított a jó, és a rossz. Minden mindegy volt; Nem számított a tett, és nem számított a következmény. Tudtam, hogy cselekedeteim miatt - nem oltottam ki ártatlanok életét, de követtem el bűnöket ellenük -, már nem kerülhetek a Mennybe. Azonban azt sem hittem, olyan rossz lennék, hogy megérdemlem a Poklot. Vezekelni érkeztem vissza a Menedékházba, és megváltani néhány életet azok helyett, amelyeket tönkretettem. Reméltem, hogy elegendő lesz.
Papnak készültem. Addig a vasárnapig, amíg meg nem láttam Fabianát a templomban. Még sosem hallottam senkitől olyan magasztosnak, és gyönyörűnek az Üdvözlégyet. Azonnal belészerettem, pedig addig a napig hallani sem akartam a szerelemről. Az apácanövendék felnyitotta a szememet a világi élet örömei felé, pedig szerelmünk nem teljesedett be a testi örömökkel. Csak később ízleltem meg ezen dolgok szépségeit, idegen nők karjai között. Míg Fabiánában az ártatlansága varázsolt el, addig ezen asszonyokban a romlottságuk volt, amely felkeltette a figyelmemet. Ana óta nem volt valódi szerelmem.
Mostanáig.
Nem, nem mondom, hogy az Adria-szemű lányba szerelmes vagyok. Pusztán lenyűgözött a tiszta, kék íriszekben úszó ártatlanság. Minduntalan belecsavarodott a szívem, ha arra gondoltam, hogy én fakasztottam könnyekre, mert megrémült a pisztoly látványától, és attól, amit képvisel. Tudta, hogy nem vagyok jó ember.
Gondolataimban elmerülve fohászkodtam az Úrhoz tisztátalan gondolataim miatt, amikor hátam mögül meghallottam a csattanást. Úgy pattantam fel, és fordultam meg, mintha egyenesen támadást indítottak volna ellenem. Felkészültem rá, hogy akár a képességem felhasználásával is, de megvédjem magam. Egy riadt, kegyetlenül ismerős szempárral találtam szembe magamat. A szívem meglódult a mellkasomban.
- La mia bellazza... Nem számítottam rád - mondtam rekedt hangon, miközben ujjaim görcsösen szorultak rá az olvasó gyöngyeire. Makacsan álltam meg a helyemen, semerre sem mozdulva. A magyarázatát hallván a szemöldököm rosszallóan szaladt ráncba. Hümmögtem egyet. A bennem lakó pap arra ösztönzött, hogy tartsak előadást a lánynak a tíz parancsolat Ne lopj pontjáról, míg a férfi arra, hogy segítsek neki a tolvajlásban. Borzalmas volt.
- Skylar, várj! - szóltam a lány után, mert figyelmem nem kerülte el az ujjáról lecseppenő vörös gyöngy. - Vérzel. .
Megkerültem a padot, és ha nem menekült el a közeledésem elől, oda sétáltam hozzá, miközben a zsebemből kiszabadítottam a fehér, monogrammos zsebkendőmet. Kivettem a kezéből a virágot, és az olvasómmal együtt egy támlanélküli székre helyeztem. Finoman megfogtam a kezét, hogy ne okozzak neki fájdalmat, és ha hagyta, az ujjára csavartam a vékony anyagot. - Menekülsz előlem. Miért? - fúrtam tekintetem az övébe, és hiába végeztem a művelettel, nem engedtem el a kezét. |
A reggelit követően elbúcsúztam az ikrektől és McGee-től is, és azt tervezgettem, hogy megyek, olvasok egy jót. Sikerült is egy kényelmes helyet találnom az egyik fa alatt, ám a románcom Agatha Christie A barna ruhás férfi című könyvével nem bizonyult tartósnak; hamarosan sötét árnyék vetült rám, de nem a múlt gonosz szellemei voltak azok, csak Benett, aki kitakarta előlem még a napot is. Ő egy darabig mosolygott rám, mint egy holdkóros, én összeszűkített szemekkel bámultam vissza rá, aztán néhány percnyi szemöldökvonogatás után végül kibökte mit akar: lopjak neki virágot. Megkérdőjeleztem, vajon pontosan tudja-e, hogy a fiú ad a lánynak világot, nem fordítva, de erre csak azt mondta, hogy mit gondolok, nem nekem akarja adni, hanem a növendék-társunknak, Maddie-nek. Egy pillanatra elszontyolodtam – még mindig jól fésült volt a szemöldököm, szerintem nekem is járt volna virág. Nem mintha épp Benettre lett volna szükségem, csak valakire, akit a világ végére is követnék, és csak közepesen sokat panaszkodnék a sok kutyagolás miatt.
Mindenesetre, túltettem magam a teljes női kisugárzásom hiányán, hozzávágtam a nyálasképű kanadaihoz a könyvemet, és elindultam az üvegház felé. Mert én ilyen marha rendes vagyok, hogy vállalom, hogy virágot lopok másoknak – néha azt hiszem, hogy jobb vagyok másoknál, aztán ilyenkor rájövök, hogy tényleg.
Szóval Sky Garfinkle hősiesen, társak nélkül indult meg a küldetésén, és meg sem állt az üvegházig, mely egyébként ott volt egy köpésnyire. A hátsó ajtón mentem be; mint rendes betörő, az úgy dukált, még akkor is, ha nem járt arrafelé senki. Gondtalanul és gyanútlanul indultam meg a sorok között, hogy megkeressem azt az egy virágot, amelyet RJ leírt nekem.
Nem is számítottam arra, hogy társaságom lehet – ezért lepődtem meg, mikor az egyik sor mögül kiérve egy háttal találtam szembe magam, már ha ezt a kifejezést lehet értelmezni.
Aztán az ismerős hangtól megriadtam, a kezemben lévő cserepes növény pedig csattanva, csörömpölve esett a földre, minden bizonnyal tudtára adva a mentornak, hogy ott vagyok.
Rémülten kikerekedett szemekkel néztem Ruedára.
– Én... Én csak, izé... A virágot lopni, vagyis, kölcsön... Merthogy kölcsön akartam venni, és... – dadogtam riadtan, össze-vissza mutogatva, minden irányba, mint egy zárlatos útjelző. Pánikolva kaptam fel a virágot a földről, lesöpörtem róla a földet és a cserepet, és ahogy volt, gyökerestől-földestől lobogtatva magam után hátrálni kezdtem. – Viszlát!
Sarkon fordultam, nem is törődve azzal, hogy sietségemben megvágtam az ujjam. Csak el szerettem volna menni... |
Hamar elköszöntem Ethantől, miután leegyeztettük, hogy kinek és mikor van szüksége aznap az edzőteremre. Különösebben nem voltak nagy terveim aznapra, de a kiérdemelt büntetéseket valamikor csak ki kellett osztanom a tanulóim számára.
Reggeli után megbeszéltem Miss Ramsay-vel az egyik növendékem különóráit - a kisasszony ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és nem vette figyelembe, hogy nem tologathatom az edzéseket ide-oda. Mindennek megvan a maga helye, gondoltam fásultan, miután elköszöntem a csicsergő biológiatanárnőtől.
Sajnáltam, hogy a Menedékházban nincs kápolna, ahová az ember elvonulhatna elmélkedni - viszont az üvegház legalább ilyan jó volt erre a célra. Kezemben egy olvasóval, és egy kisebb imakönyvel léptem be az árnyékot nyújtó növények közé, és telepedtem le az egyik padra. Volt min gondolkodnom, és volt miért vezekelnem. A tisztátalan gondolataim az Adria-szemű lányról, elég táptalajt nyújtottak a bűnnek, amely minduntalan vissza akart fészkelni a lelkembe. Csak most sikerült megszabadulnom a sötétségtől...
- Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum - homlokom összekulcsolt kezeimre hajtva imádkoztam latinum a Miatyánkat, valahogy mindig úgy gondoltam, hogy hamarabb elér az Úrhoz a szavam, ha ezen a nyelven beszélek hozzá. Annyira belemélyültem a fohászba, hogy azt sem vettem volna észre, ha időközben társaságom akad.
|
A kis üvegház a park egyik szegletében terül el. Az évek bizony ezen is hagytak nyomokat, ám Shelterben mindig akad egy-két kertszerető, avagy büntetésképpen virágot ültető ember, aki rendben tartja a helyet. |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Amit érezni véltem Skylar Garfinkle iránt az klasszikus esete volt annak, amit az ember a tiltott gyümölcs iránt táplál. Néztem Őt. A testemen borongás futott végig, ahogy sötét íriszeimmel az arca rejtelmeit kutattam. Egy fintort kerestem, egy aprócska grimaszt, ami arra utal, hogy hazudik, és ami közte, és a növendékem között van nem más, mint kitaláció. Semmi ilyen jelet nem találtam, és ahogy a védelmébe vette az ifjú McGee-t, úgy hűlt ki a lelkemben a parázs, és kelt életre egy láncait csörgető féltékeny szörnyeteg.
Gyerekes dacból fakadt az, amit műveltem, de már túl késő volt visszakozni – ilyenkor bármit megadtam volna Rose vagy Noel képességéért; nem értettem egészen, mi volt ez az egész tér-idő kontinuum dolog, de akármilyen következménnyel szembenéztem volna, ami a múlt megváltoztatásával járt, csak töröljem ki valahogy.