|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:21 - |
Csupán a kovácsoltvas kapu szakítja meg az egész Sheltert körülvevő kőkerítés egységét, mely a kíváncsi tekintetek elől hivatott eltakarni az egész kastélyparkot és a benne járkálókat. |
[14-1]
 Grace teljesen hülye volt. Felesleges szépítgetni, vagy tovább magyarázni, hátha valami szebb jelző jön ki belőle – Grace Alflatt komplett őrült volt, idegesítően sokat beszélt, és ráadásul még akarva-akaratlanul is megalázott.
És én ezek ellenére is lerajzoltam.
És a rajzom nem is volt krumpli.
Ő a krumpli...
– Nem, nem, te ide nem jössz! – kapálóztam idegesen, s a tériszonyomról is megfeledkezve, lassan felnyomtam magam egy másik ágra. A karizmaim égtek, és esküszöm, mintha el is pattant volna valami, de még ez is jobb volt, mint veszélyeztetni, hogy Grace a közelembe jöjjön. – Menj innen, Alflatt, menj vissza a kis rózsaszín buborékodba!
De meg sem hallott. A szerencsém az volt, hogy a "mentőakció" gyorsan vészhelyzetté változott, mikor Grace rájött, hol is van. Nem mondom, hogy nem mozdultam automatikusan, hogy segítsek neki – de soha, soha nem ismerném be.
Összeráncolt szemöldökkel, szúrósan meredtem rá, mert... Nem is tudom, miért. – Nem is vettek volna be a pompom csapatba – morogtam, majd ezt tetőzvén, kiöltöttem rá a nyelvem. Ekkor vettem csak észre a másik lányt.
– Egy tanárt, létrával! – kiabáltam rá. Nem tellett bele tíz percnél több, míg én némán, de morcosan nem voltam hajlandó Grace-re nézni, a fa alatt megjelent egy tanár, létrával – csak sajnos épp Mr. Dunham volt az.
– Ejnye, gyerekek! Mit csináltok odafent a fán? – kérdezte szórakozott mosollyal.
Válaszom egy szúrós pillantás volt csak. Hamarosan már mindketten lent voltunk, a földön, és elhatároztam, hogy soha többet nem megyek fák közelébe. Egy erdő közepén ez igazából életcél is lehetett volna. Feszengve, kínos oldalpillantásokkal toporogtam.
– Köszönöm, Mr. Dunham – motyogtam, a férfi pedig, miután meggyőződött róla, hogy mindketten egyben vagyunk, vissza szökdécselt a kastélyba. Nem szó szerint, de ez a mozgásforma igazán illett volna hozzá.
– A szándék a lényeg, Alflatt – vakkantottam végül oda a lánynak. Értelmezhette úgy is, hogy kösz, amiért megpróbáltál megmenteni, de csúfosan felsültél, meg a rajzra is vonatkozhatott...Amit egyébként otthagytam sietségemben, ahogy szinte kondenzcsíkot húzva magam mögött, port felverve elfutottam.
Lezárt, és bocsi. :) |
 Tudjátok, van az a pillanat, amikor annyira zavarban vagy, hogy gyakorlatilag össze-vissza beszélsz minden hülyeséget; jó, oké, bevallom, nekem csak ilyen pillanataim voltak, mindenféle érzelmi töltet nélkül, de most akaratlanul is egymást kergették a baromságok a fejemben.
Ha úgy vesszük, életemben először nem tudtam azt, mit mondjak egy adott szituban: még az előző barátaimnak se sikerült annyira megingatniuk a belső Gracie lelki nyugalmát, hogy a szavam is elakadjon. Erre itt lóg ez a szerencsétlen a fáról, bunkóbb, mint egy tál alma, én meg vakarom a fejem, értelmes fejet vágok, és azon gondolkodom, mi a jóságos Zeuszt bökjek ki.
Ennek tetejében itt volt ez a fura érzés megint a gyomromban, amiket a könyvekben gyomorban képződő pillangóknak szoktak nevezni, az elfajult változatát meg kolibritámadásnak. Ebből kiindulva, nekem minimum egy állatkert szabadult el belül. Élen egy elefánttal.
- Mindig is krumpli akartam lenni - mondtam végül a gondolatmenésemet követően -, így most egy álmomat váltottad valóra. Mikor csatlakozhatok a hadsereghez? Arról az előnyömről se feledkezzünk meg, hogy képes vagyok tárgyakat életre kelteni és irányítani - emeltem fel a mutatóujjamat, jelezve, hogy ez igenis lényeg, kérem szépen. - De szerintem le is váltom a középső nevemet Potatóra. Grace Potato Alflatt - bólogattam. - A kelleténél is jobban hangzik.
Ash következő kirohanására meghökkenve bámultam rá, aztán a félig-meddig beismerőnek szánt vallomására elmosolyodtam. Nem a gunyoros "haha, most megvagy, telekürtölöm vele a fél Sheltert, mert ilyen nyomi vagy" féle, hanem a "megesik az ilyen" fajta volt... annak szántam.
- Szóval, tériszonyos vagy - bólogattam, miután a csodálatos logikámmal kifilóztam a tényt. Semmi kétség, zseni vagyok. - Nincs ezzel semmi baj, mindenki fél valamitől. Én például Moreau-tól rettegek. Meg a szemöldökeitől. Magamban el is neveztem Mr Szemöldöknek. - Itt akaratlanul is grimaszoltam egyet. - Ezt most miért is osztottam meg veled? - értetlenkedtem, majd legyintettem egyet, felálltam a földről, és a fa törzséhez léptem. - Mindegy. Az a lényeg, hogy... - A mondatot azonban nem tudtam befejezni, ugyanis Ash alatt leszakadt a faág, én pedig hirtelenjében egy kisebb szívrohamot kaptam.
Aggódva figyeltem, ahogy elkapja az egyik faágat; ide-oda forgattam a fejemet, nem-e jár valaki errefelé véletlenül, azonban ha járt is erre valaki, nagyon jól elrejtőzött. Plusz, az oda-vissza futás a Shelterig rengeteg időbe telt volna, plusz, míg előkerítek valakit... elszántan ropogtattam meg az ujjaimat.
- Felmegyek - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, aztán a magam béna módján felcsámpáztam az első ágig, ahol elkövettem a létező legnagyobb hibát: lenéztem. - A SISTERGŐSÉT NEKI! - bődültem el, és lendületből öleltem meg a fát. És elmondhatom, egyáltalán nem szeretethiányból. - Ez nagyon magas! Jézusom az égben... ő hogy nem szédül le? - motyogtam, lehunytam a szemeimet, és megfejeltem a törzset. Megpróbáltam valamiféle lemászással, azonban nem mertem letenni a lábam sehova, ráadásul a szél fújt, és amint kinyitottam a szemem, a hajam teljes erővel elvette a látásomat, ugyanis az egész az arcomba csapódott. A kisöprésével elsőre még meg is próbálkoztam, csak éppen majdnem kiborultam az egyensúlyomból, tehát a továbbiakban letettem róla. - Na, ezért nem jelentkeztem soha a pompom csapatba! - dohogtam. Mondjuk, az tény, hogy amikor azt kijelentettem, a dacosság beszélt belőlem, nem pedig a tériszonyom, viszont ezt már közel sem tudtam Mr Ex barátom orrára kötni.
A következő pillanatban egy alak jelent meg a fánk alatt, aki a torokköszörülésem hatására pillantott csupán fel.
- Na, jó - biccentett felénk a lány. - Inkább nem kérdezek semmit. Létrát vagy tanárt kutassak fel? |
Valahol morcos és duzzogó lelkem mélyén azért értékeltem, hogy Grace érdeklődött, elvégre, lássuk be, hogy nagyrészt az ő hibája volt. Csak azért nem mondom, hogy teljesen, mert udvarias vagyok. Ő álldogált ott előttem lány létére törölközőben, meztelenül... Lelki szemeim előtt felvillant a kép egy bizonyos testrészéről, melyet elég időm volt figyelni, ám hogy elűzzem, olyan hevesen ráztam meg a fejem, hogy majdnem leestem a fáról. Ezek után még görcsösebben kapaszkodtam az ágba; a durva felszín már felsebesítette a tenyerem, de nem érdekelt.
Minden kellemes érzésem az irányába gyökeresen kitépődött, mikor egyszerűen lekrumplizta a rajzom. Oké, nem akartam, hogy megnézze, meg senki más sem, de ez azért durva volt! Tátott szájjal és tikkelő jobb szemmel néztem rá, pislogás nélkül, hosszú másodpercekig, miközben ő éppen egyszerűen lefikázta a képességeim.
– Te vagy a krumpli! – kiabáltam rá, mikor már nem bírtam elviselni a művészetnek talán nem nevezhető, de firkánál tán jobb képességeim fikázását. Amint kimondtam, rájöttem, hogy most tulajdonképpen bevallottam, hogy ő az, ezért muszáj voltam kijavítani magam. – Mármint, te vagy krumpli... Az agyad a burgonya.
Ez volt a világ leggázabb mentése.
– Fehér rinocéroszra vadászom! Szerinted?! – Egyszerre beszéltem hangosan azért, mert mérges voltam, azért, mert féltem odafent, és azért, mert legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, ehelyett három-négy méteres magasságban ücsörögtem, és olyan közel kerültem a faághoz, hogy az már szexuális zaklatásnak minősült. Elkaptam a tekintetem Grace-ről, és elvörösödve ráncoltam össze a szemöldököm.
– Én nem... Nem félek a magasban! – Mert egyébként ez volt a kérdés. – Csak nem... Nem szeretem különösebben... És egy kicsit kezdek szédülni idefent... És elgondolkoztam azon, hogyha lejutok, jobb ember leszek... De töke nem félek! Ja! Sőt, most, hogy te odalent vagy, jobb is nekem idefent...
És a karma. Az a rohadt karma! Amint kimondtam az utolsó mondatot, valami reccsent alattam, elvesztettem az egyensúlyom, és a következő pillanatban már csúsztam is lefelé; még épp időben kaptam valami kapaszkodó után, hogy elkapjam az ágat. Onnan lógtam, mint valami hatalmas, furcsa alakú gyümölcs, aki nem volt hajlandó elhagyni a szülői házat, hiába érett meg rá.
Még a kiáltás is bennem akadt. Rakás szerencsétlenség módjára lógtam. |
Felhúztam a térdeimet, majd azon megtámasztva a fejemet sandítottam fel Ash velős érzelemkinyilvánítására.
- Én is szeretlek, ne aggódj - vigyorodtam el könnyedén, cseppet sem magamra véve a megjegyzését.
Összevont szemöldökökkel bámultam tovább a fiúra, amikor hevesen magyarázni kezdett. Valahol Hamletnél maradtam le, és a szemeimet összeszűkítve próbáltam legalább szájról olvasni, nem sok sikerrel. Zavartan megvakartam a homlokomon a legújabban kijött második fejemet, avagy a lányok legjobb barátját, a pattanást, amit már minimum kétszer agyongyilkoltam.
- Te így tudod a Hamletet? - ragadtam le végül az egésznek a lényegénél, és értetlenül körbenéztem, reménykedve, hogy valaki esetleg előugrik, és megnyugtat, hogy nem, Gracie, csak te nem vagy ennyire buta. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán Lear király írta, vagy nem! - Mellesleg, teljesen felesleges pattognod. Csak megkérdeztem, hogy van az orrod, mert érdekel. Talán baj? Mert nekem már csak a látvány is fájt, és nem kell doktorátusit leraknom, meg gombatelepet tenyésztenem, meg repülő grizzly elméletemet terjesztenem, hogy tudjam, hogy minimum eltört - jelentettem ki sziklaszilárdan, és a hatás kedvéért még a szemeimet is rászegeztem. - Különben is, ami történt, megtörtént, de még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, ami a szoros barátságodat a fával magya... hát, ez mi? - figyeltem az elém hulló papírt.
Tudjátok, van az a szabályszerűség, törvény, vagy nem tudom, mi, hogyha az embernek azt mondják, hogy ne csináljon meg valamit, akkort azt megtegye. Talán a makaccság teszi, esetleg a "csak azért is" morál, ha a sokat emlegetett matek tanáromat akartam idézni, de leküzdhetetlen vágyat lehet érezni arra, hogy megtedd a lépést.
A lapon szinte láttam a "NÉZZ MEG!" feliratot, majd felfordítottam.
Hátrahőkölve csúsztam arrébb körülbelül fél métert, a szemeimet megdörzsöltem minimum kétszer, aztán újra közelebb hajoltam, hogy meggyőződjem róla: nem hallucináltam.
Akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam, éreztem, ahogy a vér feltódul az arcomba, amit gyorsan lepleztem az előrehulló hajammal, vettem két mély lélegzetet, beszippantva a levegőben kódorgó bátorságot, és ismét felnéztem Ashre.
- Jé, ez egy krumpli - böktem ki zavartalanul. - Ha jobbról nézzük, akkor egy igencsak szép krumpli. Ha meg balról, akkor azt mondanám, hogy burgonya. A kettő között nincs különbség, de érted. Valamiért sugallja felém a burgonya szót... de, te, miért rajzolsz krumplikat? Krumpli hadsereget szervezel? - pislogtam rá, és újra a rajzra néztem. - Mindenesetre, ha nem mondtam volna, azért még egyszer megjegyzem: szép krumpli - biccentettem, visszafordítottam a lapot, hogy ne lássam a rajzot, mert tuti, hogy odavonzotta volna a tekintetem.
Megdörzsöltem az arcomat mindkét oldalról, hogy a rám ragadt virágágyásból szerzett trágya csak azért is folytassa a vándorútját.
- Na, mielőtt a krumplik taglalásába kezdtem volna bele, azt szerettem volna kérdezni, hogy mit keresel a fán? |
Határozottan úgy éreztem, hogy Gracie-nek semmi oka nem volt megijedni. Oka? Joga sem! Oké, megeshet, hogy a múltkoriban ő előbb tévedt be a fürdőbe, mint én, de lássuk be, ő kezdte el ezt az egész elrontott karma-szerű dolgot, mikor úgy döntött, két hét késéssel énekel nekem. Dancing Queent. Néha még most is rémálmaim vannak...
Grace újabb szómenésére összeráncoltam a szemöldököm; nyilván hatásosabb lett volna, ha nem egy ágra lettem volna felcuppanva.
– Utállak – közöltem röviden és tömören, mikor felhőnézésről kezdett el hadoválni. Mit véthetem, hogy ezt érdemeltem?! Jó gyerek voltam. Majdnem. Az biztos, hogy ennyire nem rossz – talán a jövőbeli bűneimért bűnhődtem előre? Lehet, hogy Isten már előre tudja, hogy rövid úton belefojtom Alflattot a halastóba? Provokatív és gonosz gondolataim ellenére a szívemre vettem volna, ha Grace, nem is tudom, elhalálozik, mert agyonüti egy meteor. Csak ezt soha, de soha nem vallottam volna be, főleg azóta a fürdős incidens óta... Azóta voltam olyan fura. Azóta rajzoltam ilyeneket. Azóta építettem ki bensőséges kapcsolatot évelő, fás szárú növényekkel.
És azóta vörösödtem fülig, akárhányszor eszembe jutott az eset. Grace pedig, verjem agyon a kicsi szívével, nem átallta felhozni.
– Hamlet harmadik felvonásának, harmadik jelenetének kilencvenkettedik sorát idézzem: NEM! – kiáltottam még indig morcosan ráncolva a homlokom. Erőt vettem magamon, és a Grace iránt érzett vegyes, meg nem nevezett érzelmeim meglovagolva tornáztam fel magam, hogy végül a faágon ültem, lábaim meg kétoldalt lógtak le. A kezemmel azért továbbra is az életemért kapaszkodtam. – Én... Ami ott történt, az nem számít! – vágtam hozzá durván, egy ötéves kisgyerek duzzogásával. Zavartan elkaptam róla a tekintetem. Túlzottan elvonta a figyelmem, hogy a fény-árnyék játékot figyeljem Grace arcán ahhoz, hogy közben beszélni is tudtam. – Ájult voltam. Előtte meg víz-gőzös. Te meg mindent direkt csináltál! A te hibád...
A végét, igazából, már motyogtam, és közben tudatalatti parancsnak engedelmeskedve enyhítettem jobb kezem szorításán. Az öklömben szorongattam a rajzot, amiért tulajdonképpen ebbe a helyzetbe kerültem; ahogy kisimítottam, egy kicsit kevésbé ráncoltam a szemöldököm. Nem azt mondom, hogy Grace volt a rajzon látható lány; mert nem. Elvégre, sokaknak lehet ilyen szép haja... és nevető szeme... és aranyos orra... Neeem, tökre nem Grace volt az!
Habár kiálltam volna eme megállapításom mellett, a szél megint közbeszólt – miközben magamat győzködtem, hogy ez márpedig nem Alflatt, semmi esetre sem ő, egyszerűen kikapta a kezemből. Megint. Csak úgy, kérdezés nélkül.
– Hé, az az enyém! Hozzá ne nyúlj! Hallod? – Eme kétségbeesett kapálózásokkal kísért utasítások nem a szélnek szóltak, hanem Grace-nek, aki előtt a papír landolt. Szörnyülködve néztem, ahogy ott landolt a fűben, pont mellette, és lepergett előttem életem filmje. Nem hazudok, képes lettem volna a halálba ugrani, hogy megszerezzem, mielőtt a lány felveheti, de valahogy nem engedelmeskedtek a végtagjaim. |
Amikor meghallottam Ashley Moon-Moon semmivel sem összetéveszthető hangját valahonnan fentről, hitetlenkedve pislogtam fel, majd ijedtemben megöleltem a földet háttal, amikor konkrétan rám ordított. Bosszúsan ültem fel a fejemet dörzsölgetve, majd törökülésbe tornázva magam néztem fel újra az elfehéredett arcú fiúra.
- Persze - bólogattam komoly arccal -, az egész életem másból se áll ki, hogy kövesselek, olyan helyeken bukkanjak fel, ahol te is, és megkeserítsem minden percedet, amit itt töltesz, Moon-Moon. A múltkor még GPS-t is szereltem rád, hogy könnyebben rád találjak, ugyanis a repülő szőnyegem bekrepált, ergo, nem tudtalak fentről lesni egy zacskó pattogatott kukorica és egy literes kóla társaságában, távcsővel - magyaráztam szomorúságot mímelve és a fejemet csóválva, aztán a homlokomra csaptam. - Dehogy követlek - böktem ki végül. - Jógázni jöttem ki, tisztes távolra, hogy nehogy kiröhögjenek, amikor a lábamat próbálom kiszedni a nyakamból - vallottam be széttárt karokkal. - Különben meg, te mit is keresel ott? Gondolom, nem felhőket bámulsz. - Azzal kissé hátrahajoltam, hogy rálássak az égre, amit nem takart el a lombkorona. - Jé, ott egy fakanál alakú felhő! - döbbentem le. Hunyorogva igyekeztem keresni legalább egy serpenyő alakút, vagy valamit, de a soron következő megkövetelte az ártatlanságom egy kisebb részét, ezért lemondtam a további bámulásról.
Az ezután következő hallgatásom második percében eszembe jutott Ash csúnya találkozása az ajtóval, amikor közösen ragadtunk be a fürdőbe (és Alyssát még nem vontam felelősségre... még).
- Jut eszembe - ütöttem meg csevegő hangnemet. - Az orrod hogy van? |
Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy a körülmények, melyek keretében én egy faágon lógva végeztem, teljesen irrelevánsak. Ja. Totálisan azok. Mármint, LEHET, hogy van némi köze hozzá egy bizonyos rajznak, amivel odakint próbálkoztam a fa alatt, és amit soha, semmilyen körülmények között nem szántam mások elé, ám a szél úgy döntött, megéri megmutatni azt, és önzőn felkapta. Gondolkodás nélkül ugrottam utána, és ahogy az ment egyre feljebb, úgy másztam meg én is egyre nagyobb és nagyobb ágakat. Ha gondolkodtam volna, talán nem teszem.
Mármint, akkor talán eszembe jut, hogy veszettül tériszonyos vagyok.
Még egy széken is szédülök; anya először azt hitte, csak nem akarom tisztítani az ereszt, de miután képes voltam három órán keresztül csimpaszkodni a létra lábába, rájött, hogy hiába szült fiút, mégsem tudja rám lőcsölni a magassági feladatokat.
Most azonban kétségbeesetten el akartam kapni azt a papírfecnit; nem volt az az Isten, hogyha azt valaki meglátja, én hajlandó legyek harminc méternél közelebb menni másokhoz! Amint elkaptam azonban, és rájöttem, hol is vagyok, elfehéredtem. Hiába voltam csak három méter magasan, olyan szédülés fogott el, hogy ha nem lettek volna elég gyorsak a reflexeim, elájulok a fáról – így azonban belecsimpaszkodtam az ágba kézzel-lábbal, és lógtam ott, mint egy lajhár.
Nem volt tervem azt illetően, hogyan jutok le, ahhoz túlzottan lefoglalt a pánik. Abban reménykedtem, hogy valaki előbb vagy utóbb csak kijön, nem?
És jött.
– Hé, valaki! – szólaltam meg fennhangon. Nem láttam, ki van ott, de hallottam és éreztem, hogy épp azalatt az ág alatt állt, ahol én lógtam. Nem is tudom, hogy nem vett észre. Azért próbálkoztam arra felé fordítani a fejem. – Itt ragadtam az ágon. Tudnál segí-...
És akkor megláttam.
A szemeim villámsebességgel kerekedtek el Grace Alflatt látványán, a lógástól paprikavörös arcom hirtelen elfehéredett, a szemem pedig tikkelni kezdett.
– ALFLATT! – kiáltottam fel. Nem tudtam, hogy ez lehetséges, de még jobban szorítani kezdtem az ágat, szinte már görcsbe rándultak tőle az ujjaim. – Menj innen! Miért vagy itt? Követsz? TE JÓ ÉG! Ez már beteges! |
Magamban dudorászva vágtam át a kastélyparkon, végül, miután úgy véltem, elég távol kerültem a Sheltertől, egy „SZABAD VAGYOK” ordítással kezdtem el rohanni, mint az őrült. Időközben megszabadultam a vastag pulcsimtól, és elhajítottam oldalra, a szél belekapott a hajamba, a karjaimat széttártam, aztán oldalra fordítottam a fejemet, s a hajam jó része a számban kötött ki.
– Pfuj – torpantam meg. – Ez a sampon is csak illatra epres – fintorogtam, azzal teljes erőbedobással próbáltam a kezemmel „lesöpörni” a borzalmas ízt a nyelvemről. Csupán éppen arról feledkeztem meg, hogy közvetlenül szabadlábra tétel után megbotlottam a kikötődött cipőfűzőmben, és lazán beletenyereltem a virágágyásba. Amit frissen trágyáztak meg. – FÚJFÚJFÚJ! – ordítottam toporzékolva jó néhány percig, aztán a csuklómon levő hajgumiért nyúltam, hogy legalább a hajamtól szabaduljak meg, csak… nem volt ott. – Ez nem igaz! Hargh! – bosszankodtam motyogva.
A mai nap nem kifejezetten volt az enyém; kezdjük azzal, hogy reggelinél villával akartam enni a müzlit, magamra borítottam a szomszédom kiszedett lekvárját, aztán kénytelen voltam „Itt a piros, hol a piros?”-t játszani az egyik véletlenül életre keltett páncéllal. Ez utóbbi még nem is lett volna ellenemre, főleg, hogy engedte a rostélyát kilakkozni, csupán, amikor vesztett, eléggé dühbe gurult, szóval a fél kastélyt körberohantam, mire kikötöttem a konyhában, és egy serpenyőt frizbinek használva taroltam le a sisakját.
De! A körömlakk rajta nem pattogzott meg! Fél siker.
Éppen visszafordultam volna, amikor rájöttem, hogy túl lusta vagyok hozzá, helyette inkább vágtam egy körforgalmat a régen le nem nyírt fűbe, majd kifulladva támaszkodtam neki az egyik fa törzsének. |
Nem gondoltam volna, hogy amint szóba áll velem valaki ezen a helyen, az egyből egy nyuszi srác lesz, aki hozzám hasonlóan valószínűleg nem igen fogja vágni az itteni dolgokat. Hasonló cipőben járhattunk a szavaiból ítélve. Így hát igyekeztem némiképpen oldani dühömet, vagy legalábbis nem feléje mutatni, ha már volt annyi bátorsága és felelőtlensége, hogy pont engemet szólított me.
– Nyugi, nem rád értettem – válaszoltam, mikor visszakérdezett. Azért a legelső napomon senkit se akartam megbántani, kivétel azokat, akik iderángattak, küldtek, de nagyon úgy tűnt, hogy nem igen lesz erre már bármiféle esélyem. Vagyis a mai nap folyamán biztosan nem. Holnap meg megkeresem a bátyámat és szépen ráveszem, hogy vigyen ki innen.
Nem akartam maradni.
Az emberek rendszerint tiszteltek engemet, megijedtek tőlem, ha erőteljesebben léptem fel, mint a legtöbb velem egykorú. De ezt csak betudtam a kisugárzásomnak, a hozzáállásomnak, nem hittem el azt, amit az „Áldásomról” mondtak nekem. Mégis, mikro a srác megkérdezte, egy pillanatra mintha hittem volna benne. Volt valami a szavaiban: nem hazudott, nem színészkedett. Komolyan gondolta.
– Nem tudok róla. Mindenki állítja, de én nem hiszem el – válaszoltam nyugodt hangon, szinte már kedvesen. – És elegem is van ebből. Még ha léteznek is különleges emberek, én nem vagyok az. – állítottam rendíthetetlenül.
– Te mit tudsz? – kérdeztem óvatosan, ugyanakkor kíváncsian is. A srác viselkedés őszinte volt, nem játszotta meg magát, és igazán érdekelt, hogy mivel áll elő. Tudni akartam, hogy mire képes, hogy mit tud Shelterről.
A szemébe néztem, és egyszerűen csak azzal a meggyőző pillantásommal éltem, vagyis én annak gondoltam… Pedig mindenki állította, hogy ilyenkor használom az „áldásomat”. |
 Úgy tűnt, a lehető legrosszabb emberrel sikerült összefutnom, így másodjára. Nem azért, mert a lánnyal volt gond; kifejezetten aranyos arca volt, ezért mertem közelebb menni, de úgy tűnt, ez csak álca. Morcos volt. Nem kicsit, hanem nagyon.
– Öhm, hát, a bezártság, az... Az rossz – motyogtam bizonytalanul, amikor rögtön köszönés helyett panasszal fogadott. Már megbántam, hogy odamentem, de nem mertem elfutni. Nagy volt az esély, hogy utolér. Azért megpróbálhatnám, vetettem vágyódó pillantást a kastély felé, aztán megráztam a fejem. Nem, képtelenség, hogy előbb beérjek, és be tudjam magam zárni a szobám magányába. Nincs kitartóbb egy mérges nőnél. Meg ijesztőbb sem.
– Dilis? – kérdeztem vissza nagyrészt meglepetten, kis részt szomorúan. Azt sokszor megkaptam már, hogy buta vagyok, ostoba vagy egyszerűen hülye, de dilisnek még nem neveztek. Nem hinném, hogy nagy előrelépés lenne az előzőekhez képest. – Ja, hogy az...! De, én, ööö... Azt hiszem, az vagyok. Vagyis, izé... Tudok... valamit... – Habár hangosan és hadarva kezdtem, az utolsó mondatnál már egészen elhalkultam és lelassultam.
– Miért, te nem vagy... tudod... olyan? – Még én is meglepődtem azon, hogy meg merte szólalni. Mondjuk, lehet, hogy épp a félelem beszélt belőlem. |
A kinti világ pár óra után is csábítóbb volt, mint az itt lét. Ugyan nem találkoztam még senkivel sem, de nem is akartam. Én csak egy dolgot akartam: kint lenni.
Vágyakozva pislogtam a kapun túlra, reménykedően, hátha magától kinyílik nekem, de ez valahogy nem történt meg. Eszembe jutottak dolgok, hogy mégis miért hoztak ide, milyen ürüggyel… Az Áldásom… Azt mondták, hogy az én áldásom az akaratom, de ez nagyon abszurd volt, azért mert egy ember összes kérését teljesítik az emberek, nem azt jelenti, hogy befolyásolja őket. Az valahogy egyszerűen lehetetlennek hatott. Egyébként is… ilyen nem létezik.
Kusza gondolataimba merülve bámultam kifelé, míg egy hang ki nem rángatott onnan. Csípős megjegyzésre készültem, mert egyszerűen csak hozzám szólt, rám nézett és mert ide hoztak engemet és én ezt még mindig nem akartam, és nem hiszem, hogy a közeljövőben bármikor is változik majd a véleményem.
Megfordultam, és szembetaláltam magamat egy velem egykor sráccal. Remek. Gondoltam magamban, ahogy végignéztem rajta. Csak általánosan, semmiféle hátsó szándék nélkül.
– Mégis miért ne? – válaszoltam köszönés nélkül. – Nem akarok itt lenni, és egyébként is utálom, ha bezárnak valahova. – folytattam durcás hangon. Pár órája érkeztem, semmit se tudtam Shelterről, a működéséről.
De igazából nem is akartam így beszélni vele, csak a düh volt az, ami miatt így viselkedtem.
– Te is olyan dilis vagy, mint itt a többiek? – böktem a kastély felé. – Tudod, akik azt mondják, hogy Áldottak vagyunk… vagy valami ilyesmi – legyintettem hitetlenül. |
Nagyjából egy hete lehettem a Menedékházban, amikor végre úgy döntöttem, hogy elhagyom a szobámat. Egészen addig ott vegetáltam, várva arra, hogy, nem is tudom, majd valaki jöjjön és megmondja, mit kell csinálnom. De nem így lett, sőt, igazából még a szobatársammal sem találkoztam, pedig biztosan volt, mert valaki széthagyta az alsóját a fürdőben, és biztosan nem én voltam. Hacsak a kővé válásom mellé nem tartozik még alvajárás vagy személyiséghasadás is.
Az első utam egyenesen ki vezetett, főleg azért, mert odabent sokkal több volt a lépcső, a szőnyeg, meg a törékeny tárgy, és kint valamivel kevesebb esélyét láttam annak, hogy a kelleténél gázabb helyzetbe hozom magam.
Meleg volt kint, így rövidnadrágot és szürke, ujjatlan pólót hordtam. Nem szerettem túlzottan a meleget, mert az kevesebb ruhát jelentett, a kevesebb ruha több szabad bőrfelületet, az pedig több érintkezési pontot különböző anyagokkal. Nem véletlenül voltam a Menedékházban, ugye.
Céltalanul sétálgattam fel és alá, főleg a kerítés mentén haladva; kíváncsi voltam, pontosan mekkora is ez a kastélypark, de rá kellett jönnöm, hogy nagyobb, minthogy minden zeg-zugot egy nap alatt meg tudnék nézni. A kapu felé jártam, amikor megláttam valakit – egészen addig direkt kerültem az embereket, mert nem éreztem magam késznek a társaságra, de most nem volt hová elbújnom, nyílt terepen. Így inkább megembereltem magamat, lenyeltem a bizonytalanságomat, és lassan közelebb araszoltam.
– Ööö, szia – szólaltam mg, mikor már csak néhány méternyire voltam a lánytól, aki a kerítésbe kapaszkodott. – Minden.. rendben? Nem hiszem, hogy szabad lenne megpróbálni kinyitni a kaput... |
Két órán keresztül utaztunk egykori tanárommal, hogy egy kitaláció, egy lehetetlen dolog miatt magániskolába költözzek. A nyár kellős közepén… el tudja ezt képzelni bárki is?! Nem akartam jönni, nem akartam itt lenni, én otthon akartam maradni, a régi sulimba járni a barátaim között lenni, és leginkább normális emberekkel érintkezni, de bezzeg ezt nem engedhettem meg magamnak apám és ez az idióta Mr.Wes miatt. A tanárúr szentül állította, hogy különleges képesség birtokában vagyok, amit meg kell tanulnom kontrollálni, és ennek legjobb módja, ha Shelter House-ba költözök.
A Menedékház neve nem volt számomra ismeretlen, hiszen bátyámtól is hallottam róla, mikor bejelentette, hogy itt fog dolgozni, de azt persze nem tudhattam, hogy ő is olyan hiszékeny, mint a környezetemben mindenki más, és simán elfogadja, hogy léteznek különleges képességű emberek. A fenéket! Szemfényvesztés az egész! És teljes mérétkben elhittem, hogy én se tartozok közéjük. Nem lebegtetek tárgyakat, nem varázsolok meg hasonló badarságok. Tehát nem is vagyok különleges… Meg hát ilyen nem is létezik, létezhet. Hülyeség az egész.
Itt mindenki dilis. Állapítottam meg magamban úgy ezredére, mikor megállt az autó és teljes életnagyságában megpillanthattam a kastélyt. Már maga az nem tetszett, hogy be leszek ide zárva még nyáron is, nemhogy egész évben!
– Akkor se fogom elhinni ezeket a hülyeségeket… – szálltam ki a kocsiból. – Maga se gondolhatja komolyan! – próbáltam rábeszélni, úgy nézni rá, szinte sugallni, hogy el akar engem vinni innen, de láthatóan nem jött össze, amit a szavai is alátámasztottak.
– Nem fog menni, hiába is próbálkozol. Apád is beleegyezett és már itt vagyunk, nincs visszaút. – durcásan elfordultam, miközben kivette hatalmas fekete bőröndömet a csomagtartóból és mellém tette. – Gyere szépen, már várnak minket.
Így aztán ott kötöttem ki, hogy ez az idióta szinte berángatott a kastélyba, majd valamit még intézkedett, megmutatta a szobámat és sok szerencsét kívánt, aztán lelépett. Totál egyedül maradtam, így hát, mint ahogy sejthető volt egyből elindultam felfedezni a terepet, azaz kiutat keresni a diliházból, ahogy elneveztem magamban.
A parkban járkálva végül eljutottam a kapuhoz. Be volt zárva, sejthettem volna, de csak ezt találtam, mint menekülési útvonalat. Nem akartam itt maradni, nem akartam elhinni, azt, amiket mondtak nekem. Én normális vagyok, nincs áldásom, és én ezt nem akarom. Döntöttem el magamban, miközben két kezem rákulcsoltam a rácsokra. |
Csupán a kovácsoltvas kapu szakítja meg az egész Sheltert körülvevő kőkerítés egységét, mely a kíváncsi tekintetek elől hivatott eltakarni az egész kastélyparkot és a benne járkálókat. |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Grace teljesen hülye volt. Felesleges szépítgetni, vagy tovább magyarázni, hátha valami szebb jelző jön ki belőle – Grace Alflatt komplett őrült volt, idegesítően sokat beszélt, és ráadásul még akarva-akaratlanul is megalázott.
Tudjátok, van az a pillanat, amikor annyira zavarban vagy, hogy gyakorlatilag össze-vissza beszélsz minden hülyeséget; jó, oké, bevallom, nekem csak ilyen pillanataim voltak, mindenféle érzelmi töltet nélkül, de most akaratlanul is egymást kergették a baromságok a fejemben. 
Úgy tűnt, a lehető legrosszabb emberrel sikerült összefutnom, így másodjára. Nem azért, mert a lánnyal volt gond; kifejezetten aranyos arca volt, ezért mertem közelebb menni, de úgy tűnt, ez csak álca. Morcos volt. Nem kicsit, hanem nagyon.