|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:21 - |
A kastélypark egykori gyönyörűsége mára már egy kicsit elvadult, hiszen a növényeket régen nem gondozza olyan precíz és értő módon, ám így is fenséges látvány a szemnek. Hatalmas, akár órákig lehet benne barangolni, leheveredni a fák árnyékába, gyönyörködni a virágokban, hűsölni a tavacskák, szökőkutak mellett. |
[45-26] [25-6] [5-1]
 - Nem túl ismert könyv, de elég boszorkányos. Vérfarkasok, tündék, boszorkányok, démonok. Igazából minden van benne. De lehetséges, hogy csak nekem tetszik ennyire. A Harry Potter sem rossz, de nem teljesen az én világom. - mosolyogtam rá miközben hevesen gesztikulálva magyaráztam a véleményemet. Szeretem én a Harry Pottert is, de nem az a kedvencem. Az talán az ezerből egy alkalom, mikor szándékosan veszem elő azt a kötetet. Pedig műfajilag és leírásilag is nagyon ott van, de nem lehet mindenki egyforma.
- Azta, akkor a mi erőnk igen csak hasonlónak tűnik. - azt hiszem az állam a padlón koppant ezután. Milyen furcsa, hogy majdnem hasonlít egymásra az áldásunk. Ez hátborzongató.
- Elég gyakran. Legtöbbször "csak" hányingerkeltő fejfájásom van, de a legrosszabb esetben az agyam kihagy miközben továbbra is teszem a dolgom - értsd úgy, hogy egy helyben ülök és bámulok magam elé, vagy éppen egyik pontból a másikba is eljutok - de közben abban az időrben semmi nem marad meg. ezeket a pillanatokat hívom kiesésnek. - magyaráztam a problémámat az áldásommal kapcsolatban. - Te hogy szoktad érezni magad utána? - kérdeztem miközben inkább szembe fészkelem le magam, hogy ne kelljen egyikőnknek sem kicsavarodnia.
- Hát most valamivel jobban, mint szoktam lenni. most olyan, mintha Hawaiin feküdnék egy napágyban és kókuszdióból szürcsölgetném a koktélomat. Ahhoz képest ami lenni szokott ez nagyon finom fejfájás. - mosolyodtam el miközben a lábam alá húztam a lábamat. |
 -Hm.. azt nem ismerem..- gondolkodtam el, amikor a Hex Hallt említette. Én valahogy szerelmes voltam a Harry Potter világába. Nem csak a könyvek, hanem a filmek is nagy hatással voltak rám már kis korom óta, hisz bármi bajom volt, akkor rögtön el tudtam menekülni a való világ elől úgy, hogy belecsöppentem a Roxfort életébe.
Amikor elmondta Áldását, elmosolyodtam.- Jósnő féleség lennék. - vigyorodtam el. Erről sajnos mindenkinek rögtön azok a bugyuta ezo tv-s jósnők ugranak be, akik hülyeségeket hablatyolnak és pénzzel húzzák le az embereket. Mindig is fel voltam háborodva az ilyen műsorokon..- Meglátom annak a jövőjét akihez vagy amihez hozzáérek. Látomások formájában. - mondtam.- És te is sokszor rosszul vagy ilyenkor?- kérdeztem. Nekem is előfordul sajnos, hogy akaratom ellenére megjelennek a látomásaim. - Egyébként jobban vagy? - fürkésztem arcát. |
- Szóval t-vel, rendben. Örülök, hogy ezt is tisztáztuk. - kacagtam fel a hasamat fogva, majd kényelmesen elnyújtóztam a füvön. Lehetetlen, hogy bármi is rosszul sül el. Elég pozitív lett a hozzáállásom azalatt a rövid idő alatt, amit itt töltöttem a Shelterben, de ez is sokat dobott rajtam.
- Én nem vagyok rajongója, inkább a Hex Hall-t olvasom, de már beleolvastam a Harry Potterbe is, szimplán csak nem fogott meg. - mosolyogtam rá miközben egy futó pillantást vetettem partneremre.
- Igen, bocsi, csak... mindegy. - húztam meg a vállam egy apró félmosollyal az arcomon. A fejem most a képek feltünése ellenére sem fájt, csak zsibbadt a kezem. - Amolyan érző vagyok, ha megérintek valamit vagy valakit akkor látom az emlékeit, vagy azokat amik vele történtek, de esetenként csak az érzelmei színét látom. - mosolyodtam el kényszeredetten. - Neked? - kérdeztem vissza kicsit sokkos állapotban. |
- Neem. T-vel.- mosolyogtam. Egész sokszor megkaptam már ezt a kérdést, szóval igazából nem zavart, hogy feltette. Most először megfigyeltem Alison arcát. Kedvesnek és igazán aranyos lánynak tűnt. Na meg mindig is irigyeltem az olyan lányokat, akiknek ilyen tökéletes bőrük van, mint neki. A válasza hallatán halkan felnevettem és felcsillant a szemem.- Ha már boszorkányos könyv, akkor Harry Potter.- mondtam izgatottan, hisz borzasztó nagy fan Harry Potter fan voltam már kislány korom óta. - Én a..- kezdtem bele mondatomba, amikor is hirtelen Alison rosszul lett. Vagyis úgy tűnt, mint aki megszédül, miután hozzáér a könyvemhez. - Jól vagy? - néztem rá meglepődve. Ez a reakció igen ismerős volt, hisz velem is sokszor előfordul. Lekövetkeztettem, hogy ez az Áldása miatt lehetett. Ezek szerint igen hasonló lehet az enyémhez. Ez kíváncsivá tett.- Mi az Áldásod?- kérdeztem rá végül. |
Érdeklődve pillantottam a könyve borítójára, majd vissza a lányra. Az említett tárgy már kissé nyúzottnak tűnt, de még mindig jó állapotban volt. Örültem, hogy találtam valakit akivel kiélhetem a könyvek iránti szenvedélyemet. Tudom, hogy többen is szeretnek olvasni itt is, de azért mégis más így szemtől szemben látni egy könyvmolyt.
- Örülök, Scarlett. E-vel a végén? - kérdeztem mosolyogva miközben egy fűszálat tépkedtem magam körül egyre jobban lecsupaszítva azt. - Ohh csak egy kis lightos boszorkányos könyvet. - mosolyodtam el ördögien. Nem volt nehéz a helyzetből viccet csinálni, még így akaratlanul is. - Tudod hogy van ez, nincs az életemben elég varázslat. Kell egy kis plusz. - mosolyogtam rá majd ránéztem az ő könyvére. - Na és te? - kérdeztem miközben felhajtottam a fedelét, hogy lássam a címét. Ezzel együtt sok kép úszott elém. - Jesszusom, ezt nem kellett volna... - lihegtem levegő után kapkodva, hála az áldásom erejének és váratlanságának. |
Körülbelül harmadjára olvasom ezt a könyvet, de még most sem tudtam megunni. Igaz, hogy régen volt már, hogy ezt olvastam, és éppen ezért kezdtem neki megint.
Sajnos sok rossz szokásom volt. Ezek közé tartozott az ujjaim tördelése, a lábfejem ropogtatása és a szám rágása. Most sem csináltam mást, mint harapdáltam szegény ajkaimat, és közben néha kinyújtóztattam lábaimat, majd belemerültem könyvem magávalragadó történetébe.
Ebből csupán csak az zökkentett ki, hogy szemem sarkából egy lányt fedeztem fel, ahogyan felém sétál. Úgy tűnt, hogy felém jön. Láttam már őt párszor, de nevét sajnos nem tudtam. Sosem voltam az a kedvezményezős fajta, így mindig örültem, ha valaki ismerkedni akar velem és nem nekem kell megtennem az első lépést. Talán ezért sincs túl sok barátom ezen a helyen.. Valahogy én féltem csak úgy odamenni bárkihez is és hozzászólni. Zavart, hogy vajon mit gondolhat rólam az adott illető, és esetleg hülyének néz. Általában az emberek furán néztek rám amikor ezt a tényt említettem nekik, és mindig is mondták, hogy nincs mitől félnem. Azért bennem mindig is meg lesz ez a kisebb szorongás, amit persze az első párbeszédeknél is mindig éreztem, de azért próbáltam minél jobban elfedni. Végül is boldog voltam, hogy Alison idejött, és nem kell egyedül üldögélnem itt.
- Szia! - néztem a lányra mosolyogva. - Én Scarlett. Scarlett Leithold. - mosolyogtam továbbra is, majd könyvjelzőmet megigazítva becsuktam a könyvemet. - Mit olvasol? - pillantottam a könyvre, melyet épp most tett le maga elég a fűre, majd érdeklődve Alisonra pillantottam. |
Talán ha azt mondom, hogy az élet a Shelterben valamivel könnyebbé tette az életemet, akkor nem hazudok sem magamnak, sem másnak. Már nem félek fedetlenül hagyni a karom, és bár azt is tudom, hogy véletlen balesetek előfordulhatnak, és mondjuk erősebben rohamoz meg egy-egy látomás. Mégis mindennek ellenére felszabadultabb vagyok, a jegyeim jobbak, mint eddig voltak, mert már nincs meg bennem az a gátlás ami eddig volt. Már ha ennél többet nem is tudnának értem tenni akkor is boldog ember lennék.
Rövid trikóban és egy sortban léptem ki az ajtón, hogy a kastélykert émelyítő illatait magamba szippantsam. Miközben azon gondolkoztam, hogy mikor lesz már végre a mentorommal foglalkozás egy kis idegesség vert csírát a gyomromban. Féltem, mert azért még mindig nem tudom mi is ez az egész és sokkal könnyebb volt Alice tanácsa szerint kesztyűt húzni, mint teljesen felfedni magam és szándékosan kitenni magam ennek a "kísérletezésnek".
Igaz nincs sok barátom, mégis jól érzem magamat. A hónom alatt egy könyv feküdt, miközben vörös loboncomat egyszerű copfba fogtam és arcomat a nap felé fordítottam. Szeptemberhez képest még igen jó idő volt, ezt pedig ki is kell használni ameddig lehet.
A kedvenc sorozatomat forgatva az ujjaim között vakon sétálgattam a megnyugtató madárcsicsergés, méhzümmögés és a mindent betöltő rózsaillat között. Akaratlanul is mindig oda tévedek, ahol Alice-el találkoztam. Itt mindig megállok pár pillanatra, miközben elnézegetem a virágokat, amik nemsokára teljesen eltűnnek, végül majd a hó is befedi őket. Az élet körforgása...
Miközben a könyv oldalaiba mélyedve sétáltam néha fel-fel pillantottam, így láthattam meg, hogy egy szőke lány ül a fűben, tőlem balra, miközben egy könyvet olvas. Leültem mellé és csendben belelestem a szövegbe. - Szia, Alison Kolt vagyok. - mosolygok rá miközben becsúsztatom a könyvjelzőt a lapok közé, és leteszem magam elé a könyvet a fűbe. |
Azt hiszem a mai nap eléggé szükségem volt erre a levegőzésre. Egy rövidnadrágot és egy lenge, vékony felsőt magamra kapva siettem ki az épületből. Órákon nem úgy teljesítettem ahogy szerettem volna, így hát kissé feszült hangulatban sétáltam ki a kastély parkjába. Meleg volt, így nem bírtam ki, hogy ne a napon töltsem időm nagy részét. Körülnéztem, és egy olyan füves részt kerestem, ahol le tudok ülni és kényelmesen elhelyezkedni. Le is huppantam törökülésben és először fejemet a nap felé tartva, csukott szemmel élveztem az áramló meleget és napsütést. Imádtam ezt az időjárást, valahogy mindig meg tudott nyugtatni. Most viszont kicsit nehezen ment. Próbáltam elvonni a figyelmemet a mai történtekről, hisz olyan egyszerű dolgokra sem tudtam válaszolni, amit máskor kisujjból kirázok. Nem tudom mi lehetett ma velem, valahogy nem voltam jó formámban.. Talán azért sem sikerült annyira jól a gyakorlás, a mentorommal.. Sóhajtottam egyet, majd magam elé nézve hátradobtam a hajamat, hogy ne legyen útban. Szedd össze magad. Egy jó ideig csak nézelődtem, közben ujjaimat tördeltem. A madarakat, a virágokat és az elhaladó embereket lestem. Talán túlságosan is bámultam, mert egy lány elég csúnyán nézett vissza rám. Inkább előhúztam táskámból a kedvenc könyvemet, és azt kezdtem el olvasni. |
- Nem, ne is szabadkozz, értem amit mondasz. - mosolyogtam rá miközben megnéztem az órámat, lassan ideje lesz mennem, mert még szét akartam nézni mielőtt még melegebb lesz. Nem akartam teljesen megfőni a melegben.
Elképedve pillantottam rá, nem értettem, hogy miért hiszi azt, hogy a saját erőmről beszélek. Nem akartam, hogy teljesen negatívba csapjon a véleménye rólam, így hát óvatosan hátrahőköltem. - Nem, teljesen félre értessz. Nem azt akartam mondani, hogy a saját erőm összetettebb, mint azt bármelyik mentor megérthetné. Szimplán csak kíváncsi vagyok hogy mi lenne egy olyan esettel. Az én erőm egyáltalán nem összetett. - vontam meg a vállam miközben a kertet nézem.
- Nos Alice, örülök hogy találkoztunk, de nekem most mennem kell. Remélem később még találkozunk. - mosolyodtam el halványan, majd egy aprót intve elindultam a kert távolabbi zugait felfedezni.
/Alison off; Köszöntem a játékot!/ |
 Igen, mindenkinek egyedül kell megvívnia a saját harcát önmagával, de kaphat segítséget, hogy könnyebben győzzön. Én legalábbis ebben reménykedtem, már amennyire megengedhettem magamnak a reményt. Jelenleg én álltam vesztésre a sárkányommal szemben.
Lassan bólintottam.
- Igen. Mentális horgonyok - válaszoltam végül összeráncolt szemöldökkel. Mégis, hogyan máshogyan lehet egy ember egy másik ember horgonya?, tűnődtem el egy kis időre. - Beléjük kapaszkodhatunk, ha úgy érezzük, hogy kezd elsodorni minket az ár... - Megráztam a fejem. - Bocsánat. Már megint képekben beszélek. Szóval, egyszerűen, a mentorok azért vannak, hogy segítsenek.
Reméltem, ennyivel kielégítem a lány kíváncsiságát, mivel ennél többet még én sem tudtam Shelter House-ról és annak rendjéről. Újra összefontam a mellem alatt a karomat, és billegni kezdtem a lábamon. A nap perzselte hófehér bőrömet; nem voltam hozzászokva, hogy öt percnél tovább szabad levegőn legyek. Kellettek a falak, hogy biztonságban érezzem magam. És amúgy is, ilyen melegben csak a bolond megy ki a szabadba pecsenyévé sülni.
- Sokkal összetettebb erő? - kérdeztem vissza elképedve. - Miért hiszed azt, hogy a te képességed sokkal összetettebb a mentorokénál? Nem véletlenül ők a mentorok. Biztosan megvannak a maguk módszerei.
A kirohanásom után újra visszahúzódtam a csigaházamba, és a változatosság kedvéért egy újabb gyom leveleit kezdtem el tépkedni. De, azért figyeltem a lányra, amennyire tudtam. Megértettem az aggodalmát.
- Én már rég elvesztettem - feleltem alig hallhatóan, fel sem nézve tevékenységemből.
A "tünetek" két éve kezdtek jelentkezni, és ahogy erősödtek, úgy kezdtem fokozatosan azt hinni, hogy megbolondultam. Pszichológustól pszichiáterig jártam, de senki nem tudott kideríteni semmit, csak tömték belém a gyógyszereket, amelyek semmit nem használtak. Sőt, csak rontottak az állapotomon. Aztán, mintha az évekig tartó rémálom egyszer csak jóra fordult volna, és látni kezdtem egy apró reménysugarat. Néha eltakarta a sötétség, de utána újból előbukkant, hogy újra tapogatózni kezdjek utána. |
Lassan bólintottam. Értem amit mond, hiszen én is megpróbáltam együtt élni a képességemmel, ennek köszönhetően elszigetelődtem az emberektől, vállaltam, hogy gyogyósnak nézzenek, mikor egy egyszerű kéz látványától pánikroham fogott el. Mindezt azért, hogy elkerüljem a fejfájást és a kieséseket. Na meg egy-egy kellemetlen képet. Láttam visszagubózni, amit megértettem. Idegenek vagyunk és én kezdtem túl sokat kérdezősködni és beszélni. - Igen a harcot mindannyiunknak magunknak kell megnyerni és megvívni is. - bólintottam helyeslően. Szerettem arra gondolni, hogy elég erős vagyok egy ilyen harc megvívásához, de féltem, hogy ez nem igaz. - Szóval horgonyok. Mentális horgonyok? - kérdeztem miközben körbenéztem a környezetünkben. Szerettem a napfényt, így amikor alkalmam van mindig a szabad levegőn voltam. - Ők már megértették a maguk erejét, de hogy érthetnének meg egy sokkal összetettebb erőt? - kérdeztem tőle miközben a fejemet a nap felé fordítottam. - Az apám, a racionálisabb mindig azt mondta, hogy meg tudok birkózni ezzel a képességgel, de félek, hogy még sem fog menni. És ami a legrosszabb, hogy lassan elveszítem a bizalmat magamban. - néztem rá miközben óvatosan megvakargattam a nyakamat. - Te is így érzed? - kérdeztem rápillantva. |
Az együtt érzés olyan volt, mint a sajnálat. Utáltam, ha valakinek az arcán láttam átfutni ezt az érzést, mert nem volt szükségem rá. Eddig is megküzdöttem a problémáimmal, és noha én álltam vesztésre, emelt fővel viseltem a vereségemet. A méltóságomat még meg tudtam őrizni.
- Megtanultam együtt élni vele - adtam kitérő választ, újra visszahúzódva a csigaházamba. Nem szoktam így feltárulkozni idegenek előtt, és noha a lánghajú lány kedvesnek tűnt, nem volt a barátom.
Nem hazudtam. Már tényleg megszoktam, hogy elmosódott a határ az álom és az ébrenlét között, de bármit megadtam volna azért, hogy egy éjszakát nyugodtan végigaludjak.
- A mentorom nagyon kedves nő, de ezt a harcot nekem kell megvívnom. Ő csak a fegyverhordozóm szerepét öltheti magára, amíg én megküzdök a sárkánnyal. - Messzire hajítottam a kezemből a gyomot, ami valahol fennakadt egy bokor ágbogai közt.
Elgondolkodtam a lány kérdésén. Összeráncoltam a homlokom, és meredten kezdtem bámulni a földet. Lent, a virágok közt egy hangya vitt egy darab levelet a bolyba. Bámulatosnak tartottam, hogy egy ilyen kicsi állat hozzá képest mekkora terhet képes elcipelni azért, hogy a társai ne haljanak éhen. Az emberek példát vehetnének az állatvilágból... De már megint elkalandoztak a gondolataim.
- Ők amolyan horgonyok nekünk - kezdtem bele a válaszadásba. - Kapaszkodók a viharban, hogy ne sodródjunk el... - Aztán rájöttem, hogy mármegint metaforákban beszélek, amitől csak még holdkórosabbnak tűntem, mint egyébként. Tulajdonképpen a világítótornyos hasonlattal is élhettem volna... Megráztam a fejem, és sóhajtottam egyet. Máris jobban összeszedettnek éreztem magam.
- A mentorok segítenek elfogadni és megérteni azt, ami bennünk zajlik le - mondtam. Azon rövid idő alatt, amióta itt voltam, úgy figyeltem meg, főleg ez a feladatuk. Újra a körmeim melletti bőrt kezdtem el csipkedni. - És amikor már elfogadtuk és megértettük magunkat, akkor tudnak segíteni, hogy megtanuljuk kordában tartani a képességeinket.
Eddig nem gondolkodtam el ezen a kérdéskörön, de úgy éreztem, valahol a szavaim közt lehetett az igazság, még ha tévedtem is néhány ponton.
- Örülök, hogy segíthettem - biccentettem, arcomon egy halvány, ideges mosoly suhant át. Csak magamon nem tudok segíteni... |
Nem is tudom, hogy miért éreztem magam csalódottnak, hiszen sejthettem volna, hogy ilyen az életben nincs, de talán azért egy kicsit mégis reménykedtem, hogy majd itt mindenféle furcsasággal fogok találkozni. De az, hogy a Shelterben is ugyan olyan emberek vesznek körül, mint a való világban egy pöttöm extrával megspékelve – hiszen ha jól tudom a tanárokat kivéve mindenkinek van valami különleges képessége – talán még pozitív is lehet. Talán ez segít a realitás talaján maradni.
- Ennyire szörnyű a helyzet? – kérdeztem együtt érzően. Valószínűleg szegény lány jobban szenvedhet, mint amennyit látni enged. Jobban megfigyelve szeme alatt tényleg karikák húzódnak, mint aki már hónapok óta nem aludta ki magát normálisan. Nem értettem miért nem segít neki senki végre normálisan, ha tudják, hogy szegény mennyit szenved az álmai miatt. Ebből a szempontból én még szerencsés vagyok, hogy érintés útján látom a mozit a szemeim előtt, nem pedig úgy ahogyan ő. Én egy kis elszigetelődéssel meg tudtam oldani, hogy ez ne jelentsen akkora gondot, de ő. Ő ezek szerint ezt nem tudta és tudja megtenni.
- Nem hinném, hogy gondod lenne a fejedben. De nagyon új ez még neked is, ahogyan mindenkinek a saját képessége. A mentorod nem tud segíteni, hogy ez kevésbé legyen intenzív? – kérdeztem óvatosan felé nézve, majd le a gyomra, amit már teljesen kihúzott a földből.
- Egyébként egy érdekes kérdés, ami már régen foglalkoztat: ha minden mentornak más-más a képessége, akkor minket, hogy tudnak megtanítani a sajátunk kezelésére? – kérdeztem Alicet, remélve, hogy ő talán tud számomra legalább egy kis támaszt nyújtani. Érdeklődve hallgattam mondandóját, majd el is gondolkodtam rajta. – De, lehetséges, hogy átmenetileg megoldás lehetne a „problémámra”. Látod ez nagyon jó felvetés. – dörzsöltem meg az arcomat. Hogy a viharba nem jutott ez eddig az eszembe? Ezzel szenvedtem már mióta és ez még soha nem ötlött fel bennem lehetséges megoldásként. Istenem, de idióta vagyok…
|
Azért én is elmosolyodtam egy futó pillanatra, amikor a lány hosszú magyarázatba fogott, hogyan képzelte el Shelter House-t ideérkezése előtt. Természetesen én is, mint mindenki más, aki olvasta vagy látta gyerekkorában a Harry Potter-sorozatot, vártam a bagolypostát Roxfortból. Azt persze nem hittem volna, hogy ilyen kicsavart módon, de végül megérkezik az a levél. Sajnos, nem tudtam visszaküldeni, és maradni az unalmas, szürke mugliéletemnél.
- Én örülök, hogy sem kétfejű kutyák, sem mozgó tárgyak, sem tündérek nincsenek - Legalább ennyi realitás megmaradt, aminek tényleg örültem. Bár, a mozgó tárgyak hiányát egy elhajított csésze lehet, hogy pótolta volna beszélgető partneremnél.
Védelmezőn öleltem át magamat a karommal, de végre felpillantottam a lányra.
- Csak azt akarom, hogy megszűnjenek az álmok. Ki akarok zárni mindent a fejemből, hogy végre nyugodtan alhassak - mondtam még mindig a lány szemébe nézve, aztán gyorsan lekaptam róla a tekintetemet, és a virágágyás felé fordultam. Egy magasabbra nőtt gyom levelit kezdtem tépkedni a bőröm helyett.
Már próbáltam minden orvosi receptre kapható gyógyszerrel megszüntetni, hogy emlékezzek az álmaimra és mások álmaira, de csak annyit értem el velük, hogy még kuszább, sötétebb és fájdalmasabb képeket kreált az elmém, és másnap úgy éreztem magam, mintha már legalább három napja nem aludtam volna. Inkább nem hunytam le a szememet, csak ne jöjjenek a rémálmok.
Megráztam a fejem az újabb kérdésre.
- Nem tudom irányítani, egyáltalán nem - feleltem halkan. Már gondoltam arra, hogy a képességemtől való rettegésem is közrejátszhat abban, hogy ennyire kicsúszott az irányítás a kezeim közül. - Csak érzem, hogy ez nem az én álmom... Nem szoktam benne biztos lenni... Megzavarodom, és... nem tudom, hogyan jussak ki belőle. A valósággal is hasonló problémával küzdök. De, legalább tisztában vagyok vele, hogy gondok vannak a fejemben - nevettem el magam, a hangomban enyhe hisztéria bujkált.
- De, ezért vagyunk itt - bólintottam, még mindig a lánynak háttal. Időközben az egész gyomot kitéptem, és észre sem vettem. Visszafordultam. - Azt mondod, ha megérintesz valamit, vagy valakit, látod a múltját és a jövőjét, vagy érzéseket. Viszont fejfájással jár... A kesztyű nem lenne megoldás a problémádra? Átmenetileg. Amíg meg nem tanulod irányítani a képességed. |
- Nem is tudom, én reméltem, hogy minimum lesz mindenkinek hóbaglya, mint Harry-nek a Harry Potterből, vagy hogy lesz egy-két furcsa lény itt a suli területén, mondjuk egy kétfejű kutya a bejáratnál, de nem volt. Jó tudom ez hülyeségnek hangzik de engem kicsit lelombozott. Ha mi ilyenek vagyunk miért ne lehetett volna ebből bármi valóság? ÉS most nézd meg ez egy tök normális épület semmi extra nincs benne, nincsenek mozgó tárgyak, még repkedő tündérkék se. Szomorú. - húzom egy vigyorra a számat miközben élénken magyarázok. Lehet hogy a meleg teszi, vagy a múltkor nagyon ki voltam fáradva, de sokkal élénkebb vagyok. Bár lehet, hogy szimplán csak nem szeretném, hogy Alice feszengjen. Figyelmesen hallgattam, hogy mi is a véleménye az áldásunkról. Megkönnyebbültem, hogy szintén hasonló a véleményünk ezen a téren. - Nagoyn is egyet értek, bár lehet, hogy később mikor kellő segítséget kaptunk és ráéreztünk a saját képességünkra akkor talán majd nem fogjuk így érezni, de jelenleg én sem tudok más véleményen lenni. A "fél életem" a képességem megértésével ment el és sehol nem vagyok. - vonom meg a vállam körbemutatva magunk körül.
- Jó ég... Még azt hittem egyedül én vagyok ilyen szerencsés, hogy ilyen gyönyörű képességet kaptam. De azért azt meg tudod választani, hogy kinek az álmába, vagy csak random ami jön abba pottyansz bele? - kérdezem hiszem őszintén érdekelt a képessége. Nem mondom hogy hasonló az áldásunk, de annyit talán megengedhetek magamnak, hogy kijelentsem találtam pár hasonlóságot.
Bőszen bólogattam, teljesen megértettem, hogy miért érzi ezt átoknak, én is így vagyok vele. Megkeseríti az életemet. - Én sem tudom, de ezért vagyunk itt, nem? - kérdezem óvatosan felé pillantva. Bár valóban az ő képessége is elég szörnyű lehet a maga formájában, de nyílván ha megtanulja használni lesz ennek előnye is. Vagyis legalább reméljük, hogy lesz. Szinte biztos vagyok benne, hogy egyik mentor sem úgy született, hogy tudja ezt kezelni. A szerencsésebbeknek valamelyik rokona is Áldott, de nem tudom ez mennyiben jelent előnyt. |
Ösztönösen arrébb léptem, hogy a lánynak helyet adjak a virágágyás mellett. Ahogy lehajolt megszagolni azt a rózsát, amelyből a képzeletemben vér kezdett el csöpögni, nagyot nyeltem, és összefontam magam előtt a karomat. Hirtelen úgy láttam, a virág fogakat növeszt, és a vörös hajú lány felé nyújtózkodik. Görcsbe rándult a gyomrom, de a jelenés egy pillanat múlva eltűnt.
- Miért lennék csalódott? - kérdeztem vissza összeráncolt homlokkal. Nekem nem voltak nagy elvárásaim a hellyel kapcsolatban - sem repülő szőnyegekre, sem vándorló folyosókra nem vágytam, mert már így is eléggé össze voltam zavarodva, mi igaz, és mi nem. A lány újabb kérdésére gyorsan a nadrágzsebembe süllyesztettem a kezem, és tagadólag megráztam a fejem, mintha nem lenne nyilvánvaló, mennyire görcsölök.
Úgy tűnt, a lánghajú lány sem volt még tisztában ezzel az új világgal, amibe mindketten belecsöppentünk. Egy közös pontot már találtam, amitől engedett a gyomromba állt ideg, de nem mertem még kivenni a zsebemből az öklömet, vagy a lány szemébe nézni. Próbáltam a hangjára összpontosítani. Rengeteget beszélt.
- Az Áldás szerintem nem megfelelő szó arra, amink van - jegyeztem meg halkan, meztelen lábujjaimat bámulva, ahogy körülölelte őket a fű. Bólintottam a lánynak, hogy folytassa csak nyugodtan, én figyelek.
Érdekesnek tartottam azt a képességet, amit a lány birtokolt. Fanyarul elmosolyodtam, amikor szóba került az alvajárás, hiszen ki tudhatta volna jobban, mint én, milyen ez az érzés. Viszont nem igazán szerettem beszélni róla; már megtanultam félni, mert azt hittem, őrültnek fognak nézni, és vár a sárga ház valamelyik jó nevű egyetem mellett. Terveim voltak egészen addig, amíg el nem hatalmasodott rajtam ez a képesség, és tönkre vágta az életemet.
- Azért fizetünk ilyen magas árat, amit nem is kértünk, csak hozzánk vágtak, mint egy selejtes terméket, és most bajlódhatunk vele - elmélkedtem. Úgy tűnt, több közös vonás van bennem és a lányban, mint első látásra hittem. Rajta nem látszott annyira, hogy megviselné a képessége, de ez talán fecsegős, vidám természetéből adódott. Minden csak hozzáállás kérdése, szokták mondani.
- Álmokba tudok bemenni... Másokéba is. Mindent úgy tapasztalok meg, mintha valóságos lenne. Illetve, ezt mondták nekem, és én szeretném ezt hinni, máskülönben nem itt lennék - próbáltam minél kevesebb szóban leírni, mi vagyok, és fanyarul elmosolyodtam; én nem vagyok az a kitárulkozós típus. - És nem tudom irányítani ezt az Áldást, ami inkább átok számomra.
Nem túl kellemes az éjszaka közepén fuldokolva és hörögve ébredni, mert az álmodban csótányok leptek el. Az pedig még kellemetlenebb, amikor igazából is egy csótányt köhögsz fel. Egy évvel ezelőtt történt ez az eset, de máig kísértett. |
- Nos akkor örülök. - mosolyodok el halványan miközben odébb sétáltam az egyik rózsához és lehajoltam, hogy megszagoljam a virágát. Ismerős mézes illat fogadott, ami nyugtatóan hatott rám. A kedvenc virágom a rózsa.
- Két hete? Azta azt hittem nem sok új van itt, de tévedtem. Ezek szerint egészen sok új diák van a Shelterben. Bocs, hogy ezt megkérdezem, Alice, de te nem vagy csalódott? - kérdezem az iskolára pillantva. - Ideges vagy? - pillantok sebes ujjára, majd ismételten rá. Én akkor szoktam piszkálni a kezem amikor nagyon de nagyon ideges vagyok, vagy izgatott. Ami valljuk be nálam elég sűrűn elő szokott fordulni. Érdeklődve néztem rá ismételten mikor a hangját hallottam. - Ja, hogy ezt így hívjátok. Nem érzem igazán áldásnak, inkább csak egy hatalmas nyűgnek ami kiszakított a megszokott életemből. De bocsánat, nem akarom megsérteni a különleges képességű embereket. - néha igazán el tud velem szaladni a ló és ez ilyen téma volt számomra. Soha egyetlen áldását sem tapasztaltam még ennek a tehetségnek, képességnek vagy áldásnak, attól függ ki hogy hívja. - Öhh hát nehéz ezt egy szval jellemeznem, így ha megengeded inkább körbeírom. - nézek rá várva, hogy bólint-e és tényleg érdekli-e. Majd miután megkaptam ezt a lehetőséget belekezdtem a mesélésbe. - Nos ez... az Áldás... azzal jár, hogy bármilyen tárgyat vagy bárkit megérintek egyből látom annak jelenét és közeli, körülbelül egy-két perces jövőjét, vagy szimplán csak érzéseket látok. Olyan mint egy élő mozi. Sajnos már a legkisebb érintés is komoly fejfájáshoz vezet rosszabb esetben kiesésekhez. Tudod ez olyan, mint amikor az ember alvajáró... kiesik az az idő de teljesen máshol vagy ritkább esetben ugyan ott térsz magadhoz. - írom körbe a képességemet. Nem tudom találtak-e erre ki jó megfogalmazást, de valaki tudathatná velem. - Viszont mivel még nagyon kezdetleges az ismertségem és az irányításom a képességemmel és afölött, így igazából nem tudom pontosan mire vagyok képes. Szeretném hinni, hogy bármit képes vagyok egy-egy tárgyról meglátni, múltat, jelent, jövőt, mert az annyira jó lenne... de most mesélj te a te "áldásodról". - pillantok rá kíváncsian. |
Az álomképek néha még akkor is meggyötörtek, amikor ébren voltam. És most tudtam, hogy ébren voltam. Az érzés olyan erős volt, hogy biztos voltam benne, ez nem álom. Emlékeztem rá, hogy felkeltem, megreggeliztem, aztán kijöttem ide, úgyhogy ébren kellett, hogy legyek.
A két hét alatt, mióta Shelter House-ban tartózkodtam, egyre gyakrabban éreztem azt, hogy elveszek a két világ között - talán a környezetváltozás okozta, és az, hogy senkit sem ismertem. Úgy éreztem, csak magamra számíthattam, míg eddig mindig voltak kapaszkodóim, akik a felszínen tartottak. Most egyedül kellett elevickélnem, Gemma bármennyire is próbált segíteni. A kedvessége csak még jobban arra sarkallt, hogy megpróbáljak egyedül boldogulni.
- Nem ijesztettél meg - ráztam meg a fejem, aztán a lányra mosolyogtam. Nem tudtam, bemutatkozott-e, nem emlékeztem a nevére. Lehet, hogy nem hallottam, mert az a hideg, halott kéz utánam nyúlt... A nyári meleg ellenére megborzongtam. Kinek vannak ilyen álmai?
Tovább tépdestem a bőrt a kezemről, és nem néztem a lángoló hajú lány szemébe. Meg nem tudtam volna mondani, milyen színű az írisze, pedig alig egy méterre álltam tőle.
- Még eléggé új vagyok. Két hete jöttem - válaszoltam társaságom kérdésére készségesen, és felszisszentem, amikor túl nagy darab bőrt húztam le a körömágyamról. Elfordultam, és bekaptam sérült ujjamat, hogy a vért kiszívjam a sebből, aztán ökölbe szorítottam a kezemet, és zsebre vágtam.
Már jó ideje nem beszélgettem hasonló korúakkal, mint én, és még idegesebb voltam, mint általában. A szobatársam sem az a szószátyár típus volt, és úgy éltünk egymás mellett, mintha nem is léteznénk a másik számára. Kényelmes volt, és ha egy kicsit elmerültem a saját elmémben, úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok.
- Neked mi az... Áldásod? - Még mindig nem barátkoztam meg a szóval, hiszen az, hogy úgy élem meg az álmokat, mint a valóságot, inkább átok volt számomra. |
A mai napra is ilyen párás időt jósoltak, így aztán nem is csodálkozom, hogy a hajam még a szokottnál is jobban begöndörödött, amit egyébként nem bántam. A szél mindenhol a virágok tömény édes illatát hordta magával.
Mire odaértem a lány mellé jobban szemügyre is tudtam venni. Hosszú gesztenyebarna haja volt, a kezét elnézve fehér bőre. Láttam, hogy maga elé van révedve, így aztán vártam egy kicsit míg észrevesz és eljut hozzá a hangom. - Ne haragudj, ha megijesztettelek, ez mostanában sűrűn előfordul. - mosolygok rá kedvesen leginkább magamnak megjegyezve, hogy mostanában mindenkit megijesztek. LEhet hogy túlságosan harsány lennék, vagy komolyan ennyire ijesztő a fizimiskám? Jól gondoltam. Alaposabban felmérve az arcát a bőre fehér volt.
- Ne aggódj csak most jöttem. - mosolygok rá bíztatóan. Nekem fájt amit a kezével tett, de nem állítottam le. - Te nem új vagy ugye? - kérdezem, hogy oldjam a hangulatát. Nem akarom én megenni, szimplán csak szerettem volna barátkozni, hogy legalább itt legyenek barátaim, hiszen itt mindenki olyan mint én, vagy legalább részben olyan, mint én. |
Már nem is emlékeztem rá, mikor aludtam végig nyugodtan egy éjszakát. Szükségem volt rá, hogy legalább a nappalaim nyugodtak legyenek, de mindig viszsaköszöntek az álmaim (és mások álmai) emlékei. Csak meg akartam szabadulni tőlük, hogy végre én is olyan lehessek, mint a normális tinédzserek, és az legyen a legnagyobb gondom, hogy a körömlakkom nem illik a cipőmhöz. Nem mintha lakkoznám a körmömet...
Lepillantottam tövig rágott körmeimre és sebes körömágyaimra, aztán inkább zsebre vágtam a kezeimet. Lehet, hogy be kéne szereznem egy olyan gumi karszalagot, vagy nyugilabdát, gondolkodtam el egy pillanatra. Akkor legalább nem a kezemet tenném tönkre...
A virágágyáshoz érve megálltam, és alaposan megnéztem minden egyes növényt magamnak, mintha a világ legérdekesebb dolgait venném szemügyre. Amikor belemerültem egy vörös rózsa szirmainak meredt bámulásába, egy álomkép villant be. Vérző rózsák, egy kékesfehér kéz, amely talán a holdfénytől, talán a haláltól fakult ki... Nem tudtam, ez kinek az álma volt, és mikor jártam ott, de éreztem, ahogy az a kéz a karomat szorítja.
Összerezzentem, ahogy valaki megszólalt a hátam mögött, és a hang szertefoszlatta a képet. Nagyokat pislogva fordultam meg, hogy szembenézzek a lánnyal. Vörös haja mintha lángolt volna a napsütésben, és mintha szikrákat láttam volna pattogni körülötte... Megráztam a fejem, és a szikrák eltűntek.
- Ömmm... - ráncoltam össze a homlokomat, egyik kezemmel az ellentétes felkaromba markoltam. - Alice. Warden. Mióta állsz itt? Kissé... elmerültem a gondolataimban.
Nem szoktam hozzá, hogy idegenek csak úgy megszólítsanak, és az idegesség egyből kiütközött rajtam. Elengedtem a karomat, és az ujjaimon, a körmök melletti bőrt kezdtem el csipdesni. |
[45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Nem túl ismert könyv, de elég boszorkányos. Vérfarkasok, tündék, boszorkányok, démonok. Igazából minden van benne. De lehetséges, hogy csak nekem tetszik ennyire. A Harry Potter sem rossz, de nem teljesen az én világom. - mosolyogtam rá miközben hevesen gesztikulálva magyaráztam a véleményemet. Szeretem én a Harry Pottert is, de nem az a kedvencem. Az talán az ezerből egy alkalom, mikor szándékosan veszem elő azt a kötetet. Pedig műfajilag és leírásilag is nagyon ott van, de nem lehet mindenki egyforma. 
Igen, mindenkinek egyedül kell megvívnia a saját harcát önmagával, de kaphat segítséget, hogy könnyebben győzzön. Én legalábbis ebben reménykedtem, már amennyire megengedhettem magamnak a reményt. Jelenleg én álltam vesztésre a sárkányommal szemben.