|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:17 - |
Gyakran kelnek szárnyra bánatos, vidám, keserédes dallamok a zeneszoba felől. A tetőtér kopárságához képest ez a szoba őrzi a modern kor jegyeit, a falakon festmények lógnak, a zongora tetején megsárgult kották porosodnak. A fúvós hangszertől kezdve a vonóson át szinte minden megtalálható itt. |
[14-1]
Ide majd lezáró reag jön, amint megírom. :)
Lezárt kör! |
 - Anyó...Az egy mese - Összeszűkített szemekkel és felhúzott szemöldökkel meredtem a srácra, kizárt, hogy nem ismerte a történetet. Én az ilyen vackokon nőttem fel konkrétan, ő meg nem lehet fiatalabb nálam, biztos ismerte. Mindenesetre nem volt ingerem ezt kideríteni, így csak sztoikus nyugalommal hallgattam a dadogását, amit még mindig nem tudtam mire vélni. A kezeimre pillantva egyáltalán nem meglepődve konstatáltam mennyire elfeketedtek az ujjaim, de azt hiszem az még jobban kiakasztotta volna a srácot, ha fekete helyett piros lett volna a kezem. Valószínűleg.
Nem törődtem ezzel sokat, csak megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy nem értem mit akart mondani.
Nem_vagyok_ijesztő!
- Aha, az vagyok. Mentorált.
Szinte már fájt, ahogy Rex kiejtette a szavakat. Egyre jobban összezavart a dadogásával, ezzel egyetemben pedig szépen lassan a bennem lévő pumpa csúszott is felfelé.
- Ja, tényleg ijesztő - Nem is én lettem volna, ha nem használok ki egy ilyen helyzetet. Rex arcára volt írva, hogy valamiért nagyon tartott a mentortól, de nem tudom, nekem szimpi volt. - Vigyázz fele, főleg takarodó után. Azt hallottam akit akkor elkap, azt felviszi a szobájába és...Hát, senki sem tudja, mit csinál vele. Állítólag azok a lányok és fiúk nem kerültek többé elé.
Természetesen ebből egy szó sem volt igaz, Moreau biztos nem ilyen kegyetlen, na meg gondolom neki is van jobb dolga a gyerekek cipelésénél, de egyszerűen nem tudtam kihagyni egy ilyen ragyogó alkalmat arra, hogy ráhozzam valakire a frászt. Ennél már csak az lenne a jobb, ha a szabadban lennénk. Akkor még egy lábára fonódott indát is kapna, de idebent nem kísérletezem, az túlságosan megerőltető.
- Aha, szóval vigyázz azért vele. |
 – Hogy Holle... Mi? – pislogtam nagyokat, a szőke lányra meredve. Nem mondom, hogy az én beszélgetési módszeremmel, főleg, mivel nem volt, ne lett volna hiba, de abban is legalább félig biztos voltam, hogy kettőnk közül nem csak nálam volt gond. De ezt nem mertem hangosan is kimondani – félig azért, mert udvariatlanság lett volna, félig pedig azért, mert a lány kezdett megrémíteni.
Egy kicsit. Egy kicsit nagyon...
– Ez... Én, izé... Mármint, a csönd, az megy...
Még én sem értettem annak a lényegét, amit mondtam. Mondjuk, ez sokszor előfordult. Összeráncolt szemöldökkel meredtem magam elé, úgy próbálva feldolgozni az igen rövid, de annál összezavaróbb beszélgetést, mikor a lán mégis visszafordult.
– De, én, ööö, igen, izé, nála vagyok – kaptam fel a fejem. Felidéződött bennem a reggeli, amikor nem épp megnyugtató módon mutatták be nekem Mr. Moreau-t, és a szintén nem megnyugtató megnyugtatást. Nagyot nyeltem, és ijedten, válaszban reménykedve néztem fel a lányra. – Te is az, izé, ő mentoráltja vagy, nem? Rex Ashcroft. Mármint, hogy én. Én vagyok Rex. Mert még nem mutatkoztam be... Te pedig, hát, nem kérdezted, de... Moreau tényleg olyan szörnyű, mint mondják? Izé, én csak egy-két hete vagyok itt, és még nem találkoztunk, de... |
Ha csípőre nem is vághattam a kezeimet a szén miatt, gyanúsan méregetni azért még méregethettem a fiút és pontosan ezt is tettem. Szinte már pofátlan volt, ahogy tetőtől talpig végigmértem, aztán sóhajtottam egyet.
- Argh, ennyire félelmetes lennék, hogy dadogni kell? Nem vagyok Holle anyó, nem öntök szurkot a nyakadba - Nem értettem miért nem képes kinyögni egy értelmes mondatot, de nagyon türelmem sem volt végighallgatni a mondandóját. Csak a rajzomra tudtam gondolni, na meg a szénre és a csendre. Mikor megtaláltam ezt a helyet, be kellett volna zárnom az ajtót vagy minimum nekitámasztani a kilincsnek egy nagybőgőt, az se érdekelt volna, ha nyitáskor darabjaira hullik szét. Simán ráfogtam volna az éppen belépőre, még a ciccegő arckifejezésem és a fejcsóválásom is a lelki szemeim előtt volt. Ejnye fijam, hát hogy voltál erre képes? Rongálod az iskola tulajdonát? Mindjárt viszlek az igazgatóhoz! És igen, a fiamat 'j'-vel mondtam volna, szépen kihangsúlyozva az oda nem illő betűt.
- Ha csendben maradsz, nem bámulsz és nem kezdesz semmilyen zavaró tevékenységbe, felőlem maradj.
Egy vállvonás kíséretében megfordultam, kifújtam egy tincset a szememből, és már éppen indultam volna vissza szeretett vázlatfüzetemhez, mikor beugrott valami. Olyan valami, amit az ember csak akkor hív valaminek, amikor nem akarja kimondani a dolgot, mégis pontosan tudja mi az, csak nem akarja elhinni, és...
- Te nem Moreau mentoráltja vagy? - Tisztára mint holmi X-Faktor. Azért remélem nem kell kiállnom egy színpadra és a kezemből fakasztott rózsákat dobálnom záróvizsga gyanánt, mert akkor idegbajt kapok. Nagyobbat, mint amivel elárasztottam Rendát nap mint nap, reggel mint reggel. |
Hiába igyekeztem gondosan megfigyelni, Cam hogyan beszélget másokkal, valahogy akárhányszor jutottam oda, az én számra nem jöttek olyan könnyen a szavak, mint neki. Ezért örültem nagyon az olyan helyeknek, mint ez, ahol egyedül lehettem, és nem kellett azon gondolkoznom, vajon mit gondolnak mások.
És ezért lepődtem meg szinte ijedtségig, mikor kiderült, mégsem vagyok egyedül.
Nagyot nyelve, szinte pislogás nélkül néztem végig, ahogy egy szőke, maszatos kezű lány kászálódik elő az egyik sarokból, olyan természetességgel, mintha épp most trappoltam volna be a természetvédelmi területére, vagy ilyesmi. Ő is Mr. Moreau mentoráltja volt, de hirtelen nem jutott eszembe a neve, egyébként is csak távolról láttam.
– Én... Mármint, nem, vagyis... – Ha jobban belegondoltam volna, rájövök, hogy butaság ennyire zavarban lennem, mégis úgy éreztem, jogtalanul vagyok ott, ahol. Szégyenemben fül tövig vörösödtem, meg még tovább. – Sajnálom, nem akartalak zavarni... Sajnálom.
Kínosan feszengve doboltam néhányat ujjaimmal a gitár oldalán. Beharaptam a számat, és úgy pislogtam jobbra-balra; nem mertem a lány szemébe nézni.
– Most akkor... Menjek el...? |
Teljesen fellelkesülve huzigáltam a vonalakat, szerettem szénnel dolgozni, meg is látszott a rajzomon - meg a kezemen is. Nem telt bele hat perc, a csuklómig már teljesen szürke, illetve néhol fekete volt a kezem, de áhh, nem zavartattam magam. Egészen addig néma csendben ültem a helyemen és rajzoltam, míg ki nem nyílt az a fránya ajtó. Hallottam a lépteket, de nem pillantottam ki a rejtekhelyem mögül, bíztam abban, hogy az illető majd megfog egy hangszert és elhúzza a csíkot. Hát, tévedtem. Gyerekek, tévedtem. Az illető nem hogy a szobában maradt, leült valahova mögém, aztán játszani és énekelni kezett. Énekelni, értitek. A hangjából jól hallottam, hogy az idegen az erősebbik nemet képviselte, azonban nem voltam benne biztos, hogy mentorral, tanárral, vagy növendékkel volt dolgom. Pár pillanatig idegesen összeráncolt homlokkal hallgattam a srác játékát, aztán visszatértem a rajzoláshoz. Már nyúltam is a szénért, hogy én majd akkor csendben folytatom a rajzolást, aztán majd maximum rákiabálok, ha vagy nagyon rossz amit csinál, vagy ha már idegesít. Egyelőre még tűrtem, de ki tudja meddig, általában gyorsan robbantam. Szóval, már nyúltam volna a szénért, amikor sikerült meglöknöm és az egyik darab éppen kifelé kezdett el gurulni. A szemeimet forgatva csaptam le magam mellé a földre a vázlatfüzetem ezzel is jó nagy zajt keltve, majd teátrálisan felsóhajtva kikecmeregtem a helyemről, és már éppen csípőre is vágtam volna a kezem ahogy szoktam, mikor rájöttem, hogy tiszta szén. Argh, még egy ok a kiabálásra. A fiú kérdését figyemen kívül hagyva derűsen - vagy inkább gúnyosan - elmosolyodtam, oldalra biccentettem a fejem, és halál lassan odasétáltam hozzá. Összeszűkített szemekkel közelebb hajoltam hozzá, aztán leguggoltam és felvettem az elgurult széndarabkát, majd felálltam és felmutattam neki a kezemben tartott rajzeszközt.
- Nyugi, ez nem fog megenni. Én már annál inkább, ha zavarni fogsz. És már kicsit zavarsz... |
Nem sok dologban voltam jó a gimiben a futballt leszámítva. Egészen pontosan egyben: a gitározásban. A zene mindig fontos volt számomra; amikor tizennégy évesen majdnem harminc centit nőttem, és emiatt csúfoltak, a zenében nem számított, milyen magas vagyok, és milyen vézna, sem az, hogy nem tudom helyesen leírni a "mélyedés" szót, a zene, az csak... volt. És elfogadott. Nem állítottam volna, hogy ebben látom a jövőmet, de néha jó volt visszavonulni.
Most éppen a Tasli lehetséges eltávolítása miatt érzett félelememet szerettem volna kiadni magamból azzal, hogy a zeneszobába jöttem. Általában nem volt itt senki ilyenkor, ezért nem is jutott eszembe körülnézni, mielőtt leültem volna az egyik székre, magamhoz véve egy gitárt. Nem volt meg a megfelelő habitusom a mások előtt játszásban. Vagy beszélésben. Vagy ott levésben. Ezért volt egy csomó minden, amit mondtam volna, és ebből a sok mindenből származott az a néhány dal, amiket írtam. Inkább csak mondatok voltak, dallammal, nem zenék, ha engem kérdezne valaki.
– Walking all these boulevards, talking at the stars, asking if they know where I could find her. Warm nights are cold and lone, nameless shadows walking through my home.
The price I pay for the life I've made, this numbness take away my pain. And all hope's lost and the light has faded, you shine through the darkness I've created.
Darling, there's nothing I wouldn't do, battlefields are nothing, I'd shoot the moon...
Annyira belemerültem az egészbe, hogy észre sem vettem, mikor valami megmozdult a sarokban, csak arra eszméltem fel, amikor egy darabka fekete, hengeres valami gurult a lábamnak. Megugrottam ijedtemben, elbénáztam a soron következő akkordot, és nyugodtságomból ijedté válva néztem körbe.
– Van itt valaki? |
Senki ne fogadjon el tőlem tanácsot, akár akarja, akár nem. Csendre és magányra vágytam, pontosan ezért kötöttem ki a zeneteremben, egy csomü hangszer mellett, amik általában az idegeimre mennek. De ma mégis a becsukott ajtó előtt álltam farkasszemet nézve az egyik tubával. Pár percig szuggeráltam, nehogy megmozduljon vagy mit tudom én, de aztán csak egyet szusszanva elhelyezkedtem az egyik félreeső sarokban, és rajzolni kezdtem. Megkaptam a tökéletes csendemet, plusz aki belépett azon az ajtón, rögtön meg sem láthatott. Egy ideig viszont nem akartam, hogy bárki is zavarni merjen, abba biztos belenövesztek egy faágat vagy isten tudja mit. De egyébként tök ártatlanul néztem ki a szöszi kis fejemmel, meg a vázlatfüzetemmel és a körülöttem található szénnel és ceruzával. Szerettem maszatolni, így nagyon gyorsan fekete lett szinte az összes ujjam, a füzetem egyik lapján pedig lassan kirajzolódott egy teknős feje. Nos, ekkor nyílt ki az a fránya ajtó... |
Lezárt/félbehagyott kör. :) |
 Habár minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Kevinre figyeljek, gondolataim minduntalan a kezemben tartott noteszem felé csatangoltak. Nem azért, mert nem szerettem volna illedelmesen (sőt, érdeklődve!) végighallgatni őt, hanem mert már a fejemben volt a következő sor, a tenyerem pedig szinte viszketni kezdett, hogy írjam le. Magam visszafogni duplán olyan nehéz lett, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerem az előadót.
– Guetta? – kérdeztem vissza tűnődve. – Hacsak nem francia irodalmár, aligha foglalkoztam a témával. Bár be kell vallanom, Napóleon óta aligha tudnak nagyot szólni – ingattam a fejem, miközben vettem a bátorságot, és lefirkantottam az új sort: Én vagyok a gyűrű és a lények lánca.
Senki előtt nem volt titok, hogy ami manapság új és divatos, az úgy kétszáz év késéssel jelentkezik majd. Az újabb és újabb őrületek egyre csak jönnek és mennek, az egyedüli biztos pont pedig a múlt, szerűbb tehát, mint várni, hogy a dolgok maguktól kerüljenek bele a történelembe. Ha nem? Hát, akkor bizonyára nem voltak elég értékesek hozzá. Mondhatjuk, hogy ez az én szűrőm, az érték-rostám. Amennyiben egy zenetörténet tankönyvbe belekerül ez a Guetta-fickó, azonmód utánanézek a munkásságának.
– Én inkább olvasónaplónak mondanám – mosolyodtam el. – Azt leszámítva, hogy nem kell olvasónaplót írni hozzá. A művészetet, főleg az irodalmat, aligha lehet ráerőltetni valakire, főleg nem "kötelező" címkével bélyegezni. Elvégre, a jó zenészek sem kényszerből azok, nem?
Azt hiszem, én ennek tökéletes ellenpéldája és alátámasztása is voltam. A szüleim forszírozták, hogy zongorázni tanuljak, ám nem zártak be a szobámba, hogy gyakoroljak, inkább saját indíttatásból kezdtem belemélyedni, majd új és új hangszerekkel megismerkedni. A szeretetnek belülről, saját impulzusból kell fakadnia, legyen szó bármiről. Sosem kényszerítettem volna a növendékeket arra, hogy olvassanak, legfeljebb erősen ajánlom, remélve, hogy bíznak bennem, s valóban megteszik.
– De a mentorok számára a nyár sem ugyanazt jelenti, mint nekünk, jól sejtem? – kérdeztem, miközben beljebb léptem a szobába, és leültem a zongorapadra. A noteszemet magam mellé helyeztem, a tollammal jelölve az oldalt. Lenyomtam néhány billentyűt, mire a fekete hangszerből könnyed dallam szállt fel (megj.: Agnes Obdel - Riverside első néhány hangja), ám nem folytattam. Ha már letettem a noteszemet, beszélgetni szerettem volna. – El tudom képzelni, milyen nehéz lehet nyáron lekötni a növendékek figyelmét... A tiéd nemrég hagyta el a Menedékházat, ugye? Hogy érzed, sikerült mindent elérned vele, amit szerettél volna? |
 Amikor játszok nem figyelem a külvilág zajait. Kiskoromban így zártam ki a lámpaláz esélyét, amikor egy-egy zeneiskolás bemutatón szerepelnem kellett. Csak én léteztem és a kezem alatt felcsendülő ritmus. Így hát mi sem természetesebb, hogy most sem vettem észre a közeledő lépteket, vagy a szoba ajtajának nyílását, csak mikor már befejeztem a számot.
– Neked is! – köszöntem vissza Wesley-nek. – Áh, csak egy feldolgozás. Nem régiben hallottam lenn a városban és annyira megmaradt bennem, hogy mostanában ezt gyakorolgatom. Még nem túl tökéletes, de alakul. – magyaráztam lelkesen, mint mindig, ha zenéről volt szó. – David Guetta Dengerus számának feldolgozás, egyébként. Nem tudom, ismered-e az eredetit. – tettem még hozzá mintegy kiegészítésképpen.
Wesley-vel egész jóban voltunk, azt hiszem ezt bátran mondhatom.(Megj.: Remélem nem gond, Naomi.) Az irodalom, művészettörténet és zene mindig is közel állt egymáshoz, én meg szerettem ezekről beszélgetni. Az ember néha nem is gondolná rólam, hogy mi minden le tud kötni.
– Mi újság? Csak nem házi feladatot írsz a növendékek számára? – érdeklődtem a papír felé bökve, amin nem rég kijavított valamit. Feltételeztem, hogy még a „nyári szünetben” is leckékkel, vagy legalábbis szorgalmival szeretné ellátni a növendékeket. Én ugyan nem bántam, addig is lefoglalták magukat. Bár tény és való, hogy most épp nekem se volt növendékem, az utolsó pár hete „repült ki”. Csupán egy évet töltött Shelterben, de az áldása jól kezelhető volt, és nem is beszélve arról, hogy őt kaptam először, mikor idejöttem, mint mentor. Az első növendékem, az első sikerem. Reméltem, hogy a következőkkel is ugyanilyen jól ki fogok jönni, mint vele. |
Én vagyok a hajnal, a hullámzó tenger,
Én vagyok a föveny, lehe est szelének,
Én vagyok a madár, madarász és háló,
Én vagyok a néző, a tükör s a képek,
Én vagyok a szőlő, a sajt, a must és bor,
Kristály kehely, csaplár és ivó testvérek,
A gyertya és tüzén perzselődő lepke,
A rózsa, fülmile s róluk szóló ének,
Én vagyok a homok, a lapát, mész, mester...
Néhányan nem is hitték volna, mennyire bele lehetett mélyedni a fordításba. Amióta csak olvasni tudtam fársziül, illetve akármelyik másik idegen nyelven, jobb szerettem eredeti mivoltában olvasni a verseket, költeményeket, könyveket. A fordítás gyakorta oly' változásokat iktatott be egy-egy írásba annak kedvéért, hogy megőrizze az eredeti formát, mégis érthető legyen, melyek az egész költemény hangulatát kiforgatták. Volt valami szépség abban, ha a műveket úgy tudta olvasni az ember, ahogy azt az író olvasásra szánta. Persze, a növendékek aligha tanultak volna meg fársziül csak azért, hogy Rúmi műveit olvassák, noha engem épp ő vezetett rá erre, a nyelvtanulásra.
Most is épp az egyik versét fordítottam. Nem magamnak, hanem az órámra. A hivatalos tanításnak immár vége volt, ám mivel Shelter House minden, csak nem átlagos, a tanítás itt nem épp olyan, mint máshol. Nem szerettem volna ilyen hőségben tanulásra kötelezni a növendékeket, de ez nem jelentette azt, hogy ne adhatnék nekik egy kis olvasnivalót.
A tollam halkan sercegett a kis, fekete noteszem lapjain, időnként egész sorokat húztam át. Felvillanyozó kihívás volt megpróbálni egyszerre forma-hűnek, mégis élvezhetőnek fordítani. Nem tudom, pontosan mikor álltam fel az asztalomtól és kezdtem el a folyosókat róni, de gyakran megesett velem. A mozgás beindította az agytekervényeim; a növendékek és kollégák rutinosan tértek már ki előlem, tudva tudván, hogy ilyenkor aligha figyelek a környezetemre, valahogy mégis mindig elkerülöm a súlyosabb baleseteket. Igaz, egy mellszobrot tartó állványnak már nekimentem, a helye tompán lüktetett, de nem zavart különösebben.
- Az alapkő, tető; a közép és az... Élek? Nem, nem, inkább szélek - gondolkodtam fennhangon, miközben beléptem egy szobába. Egészen addig szinte észre sem vettem, hogy valaki játszik, csupán akkor, mikor a hegedűszó hirtelen elhallgatott. Felkaptam a fejem, és elmosolyodtam, amint felismertem Kevint.
- Ó, szép napot, Kevin! - köszöntem rá szórakozottan, miközben odapasszíroztam egy "sz" betűt az "élek" szó elé, és kisatíroztam a "z"-t. - Játszottál? Nem akartam közbeékelődni. Szép szám volt, bár még sosem hallottam. Talán valamiféle feldolgozás? |
Alig voltam tíz éves, mikor először a kezembe hangszert fogtam, de azonnal belészerettem. Hetekig lobbiztam a szüleimnél, hogy írassanak be zenére, de ők makacsul hivatkoztak az anyagi helyzetünkre, míg egyik nyáron a szomszéd néni fel nem ajánlotta, hogy ha minden nap elviszem a kutyáját sétálni, akkor fizet érte. Ekkor álltam először munkába, de csak mert pénzt akartam gyűjteni a zenére. A szüleim persze ellenezték, de én még mindig kitartó voltam és a blöki megalapozta tanulmányaimat. Hegedülni kezdtem. Imádtam, ahogy a hangszer dalolni kezd a kezem alatt. Szinte szárnyaltam. A zene lett a mindenem a többi hobbijaim mellett és ez volt az egyetlen, amit sosem untam meg. Növendékként töltött éveim során rengeteg időt töltöttem a zeneszobában, itt tanultam meg zongorázni, majd mikor kikerültem a gitárt is hónom alá csaptam. Sosem hagytam abba, mert ez segített. Gyerekként megbékélni anya halálával, növendékként az áldásommal és most meg a munka után nyújtott kikapcsolódást.
Így hát, mint minden nap, ma is a zeneszobában zártam le napomat. Kedvenc hangszereim közelségében. A nagy hőségre tekintettel csak egy elnyűtt fehér póló, halásznadrág és egy strandpapucs képviselte ruházatomat. Laza és nyárias, mondaná húgom, ha itt lenne, de nem volt itt, és ez így is volt jobb. Hiába békéltem meg a saját áldásommal, nem kívántam volna Sarahnak. Ő nem erre született, nem az a fajta jellem volt, aki képes lenne megálljt parancsolni a saját erejének: akaratos és heves, nem a nyugodt fajta.
Miközben húgom járt eszemben kivettem tokjából kedvenc hegedűmet, behangoltam: halk pendülések, pár tétova hangfoszlány szökött ki a szobából a nyitott ablakon át. Majd mikor már készen voltam David Guetta Dangerus cmű számát kezdtem játszani. Feldolgozás volt, nem rég, mikor kinn jártam a városban hallottam meg, és nem tudtam elengedni. Így hát megtanultam, mint miden mást, amit nem tudtam elengedi és zene volt. Ez voltam én.
A dallam messzire szállt, szinte újjászülettem a hangok hallatán, és csak utat engedtem magamnak, mint a legtöbb zenész. Lazán és önfeledten. Igazán motiváló volt. (a zene: [ L I N K ] ) |
Gyakran kelnek szárnyra bánatos, vidám, keserédes dallamok a zeneszoba felől. A tetőtér kopárságához képest ez a szoba őrzi a modern kor jegyeit, a falakon festmények lógnak, a zongora tetején megsárgult kották porosodnak. A fúvós hangszertől kezdve a vonóson át szinte minden megtalálható itt. |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Anyó...Az egy mese - Összeszűkített szemekkel és felhúzott szemöldökkel meredtem a srácra, kizárt, hogy nem ismerte a történetet. Én az ilyen vackokon nőttem fel konkrétan, ő meg nem lehet fiatalabb nálam, biztos ismerte. Mindenesetre nem volt ingerem ezt kideríteni, így csak sztoikus nyugalommal hallgattam a dadogását, amit még mindig nem tudtam mire vélni. A kezeimre pillantva egyáltalán nem meglepődve konstatáltam mennyire elfeketedtek az ujjaim, de azt hiszem az még jobban kiakasztotta volna a srácot, ha fekete helyett piros lett volna a kezem. Valószínűleg.
– Hogy Holle... Mi? – pislogtam nagyokat, a szőke lányra meredve. Nem mondom, hogy az én beszélgetési módszeremmel, főleg, mivel nem volt, ne lett volna hiba, de abban is legalább félig biztos voltam, hogy kettőnk közül nem csak nálam volt gond. De ezt nem mertem hangosan is kimondani – félig azért, mert udvariatlanság lett volna, félig pedig azért, mert a lány kezdett megrémíteni.
Habár minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Kevinre figyeljek, gondolataim minduntalan a kezemben tartott noteszem felé csatangoltak. Nem azért, mert nem szerettem volna illedelmesen (sőt, érdeklődve!) végighallgatni őt, hanem mert már a fejemben volt a következő sor, a tenyerem pedig szinte viszketni kezdett, hogy írjam le. Magam visszafogni duplán olyan nehéz lett, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerem az előadót.
Amikor játszok nem figyelem a külvilág zajait. Kiskoromban így zártam ki a lámpaláz esélyét, amikor egy-egy zeneiskolás bemutatón szerepelnem kellett. Csak én léteztem és a kezem alatt felcsendülő ritmus. Így hát mi sem természetesebb, hogy most sem vettem észre a közeledő lépteket, vagy a szoba ajtajának nyílását, csak mikor már befejeztem a számot.