|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:16 - |
Talán az egyetlen pozitív hely a tetőtérben a toronyszoba, amelyből pompás kilátás nyílik a környékbeli erdőségekre. Ha valaki egyedül szeretne lenni, az keresve sem találhatna jobb helyet ennél. |
[7-1]
 Kivételesnek számító helyzetekben engedtem az arcomra ülni az érzelmeket, jobb napjaimon még néhány grimasznak csúfolt arckifejezéssel is megörvendeztettem a világot, ám ma csupán rezzenéstelenül tudtam a világot szemlélni. Talán igazaknak bizonyultak a rólam keringő pletykák tömkelege: valóban kívülről és belülről is fagyottként tengettem a mindennapjaimat.
A kezeim szokatlanul hűvösek voltak, amint belém költözött a jól ismert idegesség, akárhányszor férfit véltem felfedezni, majd megmerevedett vonásokkal pillantottam a kollégára.
- Ugyan, kérem, Angliának az égvilágon semmi köze a távozáshoz, vagy esetleg nem ismeri a kifejezést? - Nem állítottam váltig, hogy azon nyomban felidézném a lexikonban szereplő cikket, amely az angolos távozásról szólt, mindenesetre, felkészítettem magam arra a szituációra, hogyha rögtönzött nyelvészeti órát kényszerülök tartani. - S úgy vélem, ehhez a büszkeségnek aligha lehet bármiféle viszonya, ami a hazámat illeti, tekintettel arra, hogy Amerikában nőttem fel, és New Yorkot tekintem az otthonomnak. - Az apró mosoly, amely akaratlanul is megjelent az ajkaim szegleteiben, közel sem a személynek, hanem az otthon gondolatának szólt. Ám, ahogyan érkezett, úgy is távozott a pillanatnyi jókedv.
A bemutatkozására szintén biccentettem, s felmerült bennem a gondolat, hogy az előbbiekkel sikerült egy kellemes bemutatkozást imitálnom, mégis, rövides habozás után kinyújtottam a kezem Ryan Samuels felé:
- Örvendek, Gemma Morgan - mutatkoztam be. - Brit? Különös. Nyilván nemrég érkezhetett, ugyanis még nem volt alkalmunk találkozni. |
 Igazság szerint azt sem tudtam, mi lenne most a legmegfelelőbb lépés. A toronyszoba légköre és hangulata sinte vonzott magához, ugyanakkor ténylegnem szerettem volna megzavarni a nő gondolatait. Eleinte mondjuk úgy tűnt tényleg képtelenség kizökketeni, a hangomra is pár perc elteltével reagált csak, addig visont legalább sikerült felmérnem, hogy valóban ismeretlen hölggyel állok szemben.
Sötét, hullámos, mármajdhogynem göndör haj, átlag magasságú és enyhén érces hanglejtés. Ez bizony nem illett ahhoz a képeletbeli lágy hangvételhez, amiaz én fejemben már leképződött, azáltal, hogy egy pillanat töredékére, megpillantottam a arcát. Annál idősebb volt, minthogy növenék legyen, de áldott volt, a szenzoraim jelezték, és bár nem igazán figyeltem a körbevezetésnél, hogy kik mellett megyek el és mi is a nevük pontosan. Így csak reménykedni tudtam, hogy én nem voltam túl ismerős a hölgy szemében, bár egyelőre nem úgy tűnt, viszont a kimért stlusa miatt egyrészt némi rokonszenvet bírtam látni benne, csak annyit, hogy ne fogjam a fejem a sok egymást követő fürge szó után és Istenemre esküszöm még egy apró mosoy is megbújt a szám szélén. Tehát Brit... csak a Britek beszélnek így. Édesapám pont ilyen és nagyrészt én is örököltem a stílusát. Ha kelletlenül is, felismertem az elém állított tükröket és szmebenétem önmagammal. Tisztában voltam vele, hogy pont ennyire kimért vagyok én is.
- Attól még, hogy büszke a hazájára, nem szükségszerű távoznia, nem mellesleg szerintem van akkora ez a szoba, hogy még pont kényelmesen elférjünk. - próbáltam talán pár fokkal barátságosabb hangnemet megütni, mert ilyenkor ha egy hasonló jellemű emberrel találkozom, mindig mérlegelek egy kicsit és igyekszem javítani magamon, de ami berögzült, azon igen nehéz.
- Egyébként Ryan Samules vagyok... szintén brit - biccentettem, nem akartam annyira a terhre lenni, hogy még egy kézfogást is kierőszakoljak, és egyébkétn is, már javában kényelmsen támaszkodtam a párkányon és a hegyek között kalandoott a tekintetem. |
 A megszólítás teljes mértékben váratlanul ért, és pusztán néhány perc elteltével érzékeltem, hogy enyhén elnyíló ajkakkal figyeltem a férfit, aki tőlem vélhetően néhány évvel hosszabb életkorral rendelkezett. Abban bizonyos voltam, hogy közel sem a növendékek sorát gyarapítja, s mivel éreztem a belőle kisugárzó energiát, amely jelezte, hogy hozzám hasonlóan Áldással bír, végső megfejtésként mentori tisztséget állapítottam meg neki.
Elnyomtam a bennem felbugyogó ellenérzést, s gyűlöletet, amelyek évek óta marják a torkomat az ellenkező neműek láttán, és halvány mosollyal fordultam vissza az ablak felé. Habár kedvességre szántam el magamat, nehéz feladatnak tűnt fel számomra, hogy mindezt szemtől szemben tegyem meg valakivel.
- Nem zavart meg egyáltalán - ütöttem meg egy számomra semlegesnek bizonyuló hangnemet. - A toronyszoba nem éppen a benne dúló közösségi életről ismert, így előfordul, hogy némelyikünk úgy véli, itt majd egyedül lehet.
Mintegy zavart pótcselekvésként, az ujjaimmal kezdtem el babrálni, majd oldalra fordított fejjel, hogy a szemem sarkából épphogy rá tudjak sandítani a kollégára, szólaltam meg ismételten:
- Nem szándékoztam tizenöt percnél tovább itt tartózkodni, mindenesetre, nem kívánom itt zavarni. Ezért, amennyiben nem bánja, lehetőségeimhez és származásomhoz mérten, angolosan távozom. |
Az első pár napom nem is volt olyan szörnyű, mint ahogy elképzeltem. Sikerült kizárnom a régi környezetem emlékeit, a nosztalgikus kiroanásokat. Maga a hely és a szellemisége az új áldottak által új külsőt is öltött. Frissebb és szemtelenebb lett a légkör, más, új érzések kerítettek így a hatalmába, amikor végigsétáltam a folyosón vagy a papírmunkát intéztem a mentorszobában. Nem láttam a fiatalkori, kotnyeles önmagam, ahogy duzzogva ülök a mentorszobában várva tanítóm szidását, hogy már megint, miért volt áramszünet az egész épületben hajnali háromkor? Azt sem láttam, ahogy elsétál mellettem a megváltozott világképű reménykedő ifjonc valóm és a tarkómat vakarva sietek Caroline szobája felé, hogy elhívjam egy randevúra. Mindeek nem kísértettek, mint ahogy számítottam rá. Az épület nem hozta vissza az emlékeket olyan erősen, mint képzeltem. Viszont az emberek igen. Lady Dashwood például, akivel gyakorlatilag majdnem ugyanakkor jártunk ide... az ismerősök szemei tükört tartotak felém és minden beszélgetés egy kínszenvedésnek bizonyult. Újra kicsinek, eselen kamasznak éreztem magam közelükben, ezért próbáltam alehető legkeveseb interakciót fenntartani ezekkel az emberekkel, és folytattam a magányos farkas imidzsem kiépítését ezáltal. Annyira nem ismertem senkit, hogy hiányolja a társaságomat. A növendékeim tanítása előtt pedig még meg kell mutatnom mit tudok így egylőre csak gyakorló órákat tartottam, de senkinek nem volt kedve belekötni a módszereimbe, ami egyébként semmi brutálisat nem takart. Egyszerűen következetes és fegyelmezett voltam, mint tanár.
Ám, mint ember... menekültem. Gyávának éreztem magam, de Shelter mégsem hozta azt a megnyugvást, amit kerestem, legalábbis egylőre. Mai sétám a toronyszobába vezetett, mivel már nem bírtam nézni a szobám négy falát tovább. A toronyszoba sosem változott, mindig is egy zen hely volt és az is marad a számomra. Az illatok sem változtak, évszázadok emlékeit őrizte az az apró helyiség, ahonnan az egész vidéket be lehetett látni. Különösebb funkciója nem volt, így a növendékek maximum lopott csókokért jártak fel erre a helyre. Talán emiatt reméltem azt is, hogy senki nem lesz bent, és egyedül maradhatok a gondoltaimmal. Persze ismét tévedtem és amint átléptem a küszöböt a nyikorgó padló már jelezte is, hogy eggyel máris többen vannak a helyiségbe, mint kellene, hogy legyen.
- Elnézést, nem akartam zavarni, azt hittem nem lesz fent senki - közöltem gyorsan a szemöldök ráncolva, mintha tehettem volna róla, hogy egyáltalán élek. Még arra sem vettem a bátorságot, hogy goyrsan végigmérjem, kibe botolottam bele, mégis tudat alatt bennem volt, hogy ezt a fiatal nőt, még sosem láttam. |
Növendékkoromban is kifejezetten szerettem a toronyszobát: lenyűgözött a szemeim elé táruló látvány, a néma magányság, amely tompa ürességként vett körbe, és az elhagyatott szobák mellett talán ez számított az egyetlen helyiségnek, ahol tisztán hallottam a magam gondolatait.
Összefont karokkal a mellkasom előtt pillantottam ki az ablakon, miközben visszagondoltam az itt eltöltött időmre; halvány mosoly kúszott az arcomra, s engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a keserédes hangulat, amely valószínűleg örökké társamul szegült életem útján.
Végigsimítottam a kopott, fából készült párkányon, és figyeltem az erdő lombkoronáját, amelynek látványa teljes mértékben elvarázsolt ahhoz, hogy ne vegyek észre semmit a körülöttem zajló eseményekből.
- Eszméletlen - suttogtam magam elé, majd egy sóhajtás közepette lehunytam a szemeimet, s felrémlett előttem az untalan fájó pont, amely elültette bennem a keserűség tüskéjét: sikertelen párkapcsolat.
Soha nem említettem meg senkinek, mennyire szerettem volna egy családot, mielőtt a mentori állás mellett döntöttem volna a Shelterben. Bármennyire is elzárkóztam az érzelemkifejezés elől, s gyűlöltem, hogyha erre kényszerítettek, ugyanúgy vágytam arra, hogy szeressenek. Nem túlzó módon, mindent elsöprően, hanem a békés, megnyugodott, mély szeretetre vágytam, amelynek tudata fenntartja bennem a harmóniát, és nem szükséges aggodalmoskodnom.
Mindez, természetesen, hiú ábrándként lebegett a fejem körül, és talán egészen a lelkem mélyéből fakadóan utáltam azokat, akik megakadályoztak ebben az álmomban.
Vettem egy mély lélegzetet. |
 Mostanában elég meleg volt mind a kastély falain belül, mind azon kívül, így nem volt túl sok csodálnivaló azon, ha mindenki az árnyékos helyeket vagy a belteret kereste. Én sem voltam ezzel másképp. A folyosókon tébláboltam, és valahogy eszembe sem jutott innen kimozdulni. Tény, hogy a friss levegő jót tesz az embernek, de az éjjel-nappal tartó fülledt meleg már nem olyan vicces… Bár így is volt egy-két kitartó diák vagy kolléga, aki kimerészkedett az udvarra.A sokadik céltalan kanyar után kattant be a toronyszobába menés ötlete – a kedvenc helyeim közé tartozott az épületben. Megnyugtató látványt nyújtott.
Lassan lépkedtem a szoba irányába, hiszen úgysem siettem sehová. Az ajtón benyitva egyedül találtam magam – nem mintha olyan sok mindenkire számítottam volna –, a folyosókhoz képest is kissé kihaltnak tűnt a helység jelen pillanatában. Mondjuk ez nem hinném, hogy hátrányt jelentene… Mióta itt dolgozom, kevés olyan emberrel találkoztam, aki naponta betette volna ide a lábát, ahhoz, mondhatni túl „unalmasnak” számít. Megálltam az ablak előtt, összefontam a karomat, és így bámultam a kilátást. |
Talán az egyetlen pozitív hely a tetőtérben a toronyszoba, amelyből pompás kilátás nyílik a környékbeli erdőségekre. Ha valaki egyedül szeretne lenni, az keresve sem találhatna jobb helyet ennél. |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Kivételesnek számító helyzetekben engedtem az arcomra ülni az érzelmeket, jobb napjaimon még néhány grimasznak csúfolt arckifejezéssel is megörvendeztettem a világot, ám ma csupán rezzenéstelenül tudtam a világot szemlélni. Talán igazaknak bizonyultak a rólam keringő pletykák tömkelege: valóban kívülről és belülről is fagyottként tengettem a mindennapjaimat.
Igazság szerint azt sem tudtam, mi lenne most a legmegfelelőbb lépés. A toronyszoba légköre és hangulata sinte vonzott magához, ugyanakkor ténylegnem szerettem volna megzavarni a nő gondolatait. Eleinte mondjuk úgy tűnt tényleg képtelenség kizökketeni, a hangomra is pár perc elteltével reagált csak, addig visont legalább sikerült felmérnem, hogy valóban ismeretlen hölggyel állok szemben.
A megszólítás teljes mértékben váratlanul ért, és pusztán néhány perc elteltével érzékeltem, hogy enyhén elnyíló ajkakkal figyeltem a férfit, aki tőlem vélhetően néhány évvel hosszabb életkorral rendelkezett. Abban bizonyos voltam, hogy közel sem a növendékek sorát gyarapítja, s mivel éreztem a belőle kisugárzó energiát, amely jelezte, hogy hozzám hasonlóan Áldással bír, végső megfejtésként mentori tisztséget állapítottam meg neki.
Mostanában elég meleg volt mind a kastély falain belül, mind azon kívül, így nem volt túl sok csodálnivaló azon, ha mindenki az árnyékos helyeket vagy a belteret kereste. Én sem voltam ezzel másképp. A folyosókon tébláboltam, és valahogy eszembe sem jutott innen kimozdulni. Tény, hogy a friss levegő jót tesz az embernek, de az éjjel-nappal tartó fülledt meleg már nem olyan vicces… Bár így is volt egy-két kitartó diák vagy kolléga, aki kimerészkedett az udvarra.A sokadik céltalan kanyar után kattant be a toronyszobába menés ötlete – a kedvenc helyeim közé tartozott az épületben. Megnyugtató látványt nyújtott.