|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:16 - |
A tetőtérre egy keskeny csigalépcső visz fel. Nem túl érdekes, csak néhány elhagyatott szoba, amely a kastély egykori lakóinak emlékeit őrzi. |
[17-1]
 Bizonytalanul lépkedtem a tetőtérben, ahová épp az imént sikerült felsétálnom, bár azt nem tudom, hogy pontosan hogyan jutottam el ide. Egyszer csak rátaláltam a feljáratra, ami megjegyzem nem volt túlságosan elrejtve, és elindultam felfelé. A kíváncsiság ugyanis nekem is nagy úr, kinek nem? Ahogy felértem rögtön több ajtóval találtam magam szembe, és persze rám jellemző módon azonnal megtorpantam. Ez se én lennék. De komolyan, mégis mi a fenét kell megijedni, néhány ajtótól? Nem vagyon én gyáva. Legalábbis tudtommal. Tovább is mentem, miután ezt átgondoltam és benyitottam az első ajtón, ami egy régi szobába vezetett. Azonnal megszólalt bennem egy hang, hogy nem szabadna itt lennem, de végül is nem láttam sehol kiírva, hogy tilos lenne idejönni. A lelkiismeretem azonban azonnal dolgozni kezdett. Mi van, ha fel kellett volna keresnem valakit eligazítás céljából és nem tettem meg? Mi van ha elsiklottam valami felszólítás felett? Hiszen itt vagyok már kicsit több, mint egy hete, de még csak kóvályogtam ebben a házban és nem találkoztam senkivel. Ha találkoztam volna, azt biztos észrevettem volna, hacsak nem futott el, mindenki rögtön a látványomtól, mint otthon is, hisz olyan vagyok akár egy szellem, a szinte hófehér bőrömmel, színtelen szememmel és már-már fehérszőke hajammal. Ráadásul még csak magas sem vagyok. De nem... ez a hely más, ezt már akkor láttam, amikor idejöttem. Itt olyanok laknak, mint én... legalábbis nekem ezt mondták. Ők táncsak nem ijednének meg egy hozzám hasonótól. Ezek szerint biztos csak megint az árnyékokban rejtőztem megszokásból, talán azért nem vett észre eddig senki. Ne mindegy, nem is ez volt épp a lényeg. Megráztam a fejemet és meggyőztem magam arról, hogy nem tilos, amit csináltam Ha mégis az, akkor táncsak szól majd valaki. Beljebb léptem a szobában, de persze rám jellemző módon azonnal belerúgtam véletlenül valami kisebb fa dobozba, ami a földön van, az pedig hangosan csúszott előbbre a padlón. Lahajoltam, hogy meg nézzem nem tettem-e benne kárt, de szerencsée épnek tűnt. Azonban így lehajolva nem is vettem észre, hogy rajtam kívül más is tartózkodik a helyiségben. |
 Egyetlen szál bőröngöm a szobámban hagytam, úgy ahogy jöttem. Minek csomagoljak ki? nemtudom meddig maradok, bár valahogy érzem most nem kellene az Edward hangú belső kis ördögöcskémre hallgatni és elszökni innen. Nem egyelőre nem. Maga a hely érdekes volt első ránézésre, de nem mertem egyből következtetéseket levonni, hisz abból mindig csak bajok lettek eddig. Tornacsukám alatt megnyikordult az öreg falépcső ahogy ránehezedtem. Felfedező utam természetesen elsőnek fölfelé irányult, itt póbáltam kedvemre valót találni. Persze, arra azért ügyeltem, hogy tilosba ne kerüljek... legalábbis az első napomon ne. Ez nem tűnt tiltott helynek, bár kissé poros volt, de nem volt messze a tanári sem, tehát felmertem jönni és egyből úgy éreztem magam akár egy roxfortos diák, aki épp megtalálta a Szükség szobáját. Mindenfele tárgyak voltak, töröttek, használhatóak, régi rongyok. Becsuktam inkább azajtót és egy másikat nyitottam ki, ez már érdekesebb volt. Mindenfele műszerek voltak, mindenféle mérővel. Azt észrevettem, hogy itt sem járt portörlő már rég, de nem igazán érdekelt most már. Beléptem és közelebbről kezdtem figyelni az eszközöket. Arra gondoltam, hogy ezek valószínűleg régi tanárok és mentorok kellékei lehettek a tanórákhoz. Ami megdöbbentett, hogy egyik sem árammal működött. Mennyire lehetnek ezek régiek? Megböktem egy álványon egy golyót, mely a Plútó lehetett abból itélve, hogy a többi gömböcske is forogni kezdett egy belső óriási gömb körül. |
 - Az emeleti folyosók egyike, ahonnan a hálók nyílnak - válaszoltam türelmesen Alice kérdésére -, és egészen biztos, hogy a látható úticél helyszínén fogod találni magad. Növendékkoromban néhányszor előfordult, hogy véletlenül más helyen találtam magam, ám ezt az apró hibát sikerült kiküszöbölnünk - nyugtattam meg, majd könnyedén átléptem a portált, és immáron a túloldalról bukkant fel ismét a felsőtestem az elhagyatott szobában. - Gyere bátran! - biztattam.
Amint Alice átléphette a portált, azon nyomban megszüntettem az átjárót a fal újbóli érintésével, majd összekulcsolt ujjakkal a lány felé fordultam.
- Tehát, ez a Shelter House egyik szintje, ahol jelenleg állsz. Amennyiben úgy véled, hogy szükséged lenne egy térképre, szívesen rajzolok neked egyet a könnyebb tájékozódás érdekében - ajánlottam fel, hiszen mit sem ért az egyszeri körbevezetés, ha az ember a helyiségek közel felére sem emlékezett fél óra múltán.
Az Alice számára kijelölt szoba felé tereltem, és kitártam előtte az ajtót, hogy ne bajlódjon a bőrönd mellett ezzel is.
- Ha neked megfelel, pár óra múlva idejöhetek érted, hogy a megígért bögre tea mellett folytathassuk a beszélgetésünket, egyben megbeszélhetjük az első edzésünk időpontját, illetve azt, hogy az első közös óráinkon mire számíts - fogtam bele a búcsúba, majd hátráltam pár lépést a saját rezidenciám irányába. - Üdvözöllek a Menedékházban, Alice Warden!
Gemma jobbra el, köszönöm szépen a játékot! :) |
 Kétkedő mosollyal nyugtáztam Gemma válaszát, miszerint rá fogunk jönni, mi az értelme a képességemnek. Nem bírtam Áldásnak nevezni. Kétkedtem, hogy megtaláljuk az igazi választ a kérdéseimre, de Gemma volt kettőnk közül a felnőtt, és nem tartottam helyesnek elkezdeni vitatkozni vele. Inkább a hallgatás mellett döntöttem.
Hamarosan azonban újra szóra nyitottam a számat, hiszen a mentornő képessége számtalan kérdés feltevésére ösztökélt, és nem haboztam feltenni azokat. Közben fél szememet a portálon, nehogy amíg nem nézek oda, eltűnjön, vagy valami mássá változzon, és kiderüljön, hogy tényleg csak egy bugyuta álomba tévelyedtem.
Gemma válaszára összeráncoltam a homlokomat. Számomra maga a csoda lenne, ha bármikor egyik helyről a másikra tudnék utazni semmi idő alatt, és akkor lehetnék egyedül a gondolataimmal, amikor csak akarok, ahol csak akarok. Azonban tudtam, hogy személyiségtípus függő, ki mit tart élménynek.
- Persze, mit sem ér... - motyogtam, immár a falon tátongó lyukat figyelve. Idegességem szépen lassan alábbhagyott, és még egyet léptem - ott álltam a peremen, és csak egy lépésembe került volna, hogy ott találjam magamat azon a folyosón, ahová Gemma az átjárót nyitotta.
- Ez a kastély melyik része? - kérdeztem, egy pillanatra Gemma szemébe nézve, aztán visszafordítottam a fejem a portálra. - És biztos, hogy pont ott fogok kilyukadni, amit most látok? Nem szeretem a meglepetéseket. |
Alice kérdésén elgondolkodtam, s évek óta először képtelenségnek tűnt olyan választ adnom, amely meg tud állni a két lábán, és nem ad további kérdéseknek táptalajt.
- Minden Áldásnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, amelynek eleinte nem feltétlenül látjuk sem az értelmét, sem a célját, ám az idő és a gyakorlás előrehaladtával szinte biztosra veszem, hogy erre is fényt fogunk deríteni - feleltem végül, félig-meddig kitérően, mégis biztosítva arról, hogy vannak növendékek, akik hasonló cipőben járnak, mint ő.
Figyeltem, ahogy lassanként megbarátkozik az általam létrehozott portállal, és a szokottnál szélesebb mosollyal fogadtam a lány lelkesedését, majd a kérdéseit hallva úgy éreztem, mintha ráfagyott volna a vonásaimra.
Valóban, sokakban felmerülhet, a mentorok miért áldozzák fel életük egy jelentős részét, hogy az utánuk következőkkel foglalkozzanak a Shelter House-ban. Ugyan, a kollégáim nevében nem tudtam nyilatkozni, pusztán a saját esetemből kiindulni: kisebb koromban is nehezen találtam meg a helyemet a társadalomban, tekintettel a származásomra, és a néhol szembetűnő erős brit akcentusomra. Úgy véltem, ha elég türelemmel és kitartással veselkedem neki újból a beilleszkedés különös ceremóniájának, akkor siker fogja koronázni a próbálkozásaimat. Ám alig élvezhettem ki a röpke éveket, mikor felfordult velem a világ az iskolában, és megnyitottam életem első portálját, amitől szívem szerint kiszaladtam volna a világból.
A Menedékházban eltöltött évek után ismét csöbörből vödörbe estem, bármennyire is igyekeztem visszaszokni Manhattan nyüzsgő tömegének rutinjába, a bennem lakozó nyughattalanság húzott ide. Nem találtam olyan személyeket, akikkel megoszthattam volna igazi valómat, s a folytonos titkolózás lassan felemésztette az idegeimet.
Felsóhajtottam.
- Nos, Alice, mit sem ér az utazás és az élmény, hogyha nem tudod kivel megosztani - válaszoltam diplomatikusan. - Meglehetősen hosszú történet az idekerülésem históriája, mellyel nem szeretnélek untatni, azonban a történtek alakulásában csupán egyet nem bánok a mai napig: hogy itt lehetek, és segíthetek nektek. |
Elgondolkodva hallgattam Gemma szavait. Le kellett rombolnom a tanerőkről kialakított negatív képemet, hogy újra felépíthessem azt, immár kedvezőbb színben. A nő nem látszott hárpiának, sem körmösöket osztogató szipirtyónak, úgyhogy igazán nem volt mitől tartanom. Kár, hogy ezt egyelőre nem tudtam elfogadni.
- Nem érdekel, milyen módszert akarsz használni rajtam, csak szűnjenek meg ezek az álmok... - mondtam elszántan, hiszen ezért jöttem. És persze azért, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem őrültem meg. Meg akartam szabadulni mások álomképeitől, és a sajátomtól is. - Meg akarom tanulni, hogyan zárjak ki mindent a fejemből, hogy végre nyugodtan fekhessek le. Az én képességem inkább átok, mint áldás, és semmi értelme. Mi hasznom származik abból, hogy látom, mások mit álmodnak?
Ismét túl sokat beszéltem. Ráharaptam az alsó ajkamra, és zavartan a poros padlóra szegeztem a tekintetemet. Már nem fogtam olyan erősen a bőröndömet, és amikor Gemma ajtót nyitott a falba, a csodálkozásom maga mögé állította általános szorongásomat. Érdeklődve, de egy kicsit félve dugtam át a kezem a portálon, hogy lássam, valódi-e. Magasra szaladt a szemöldököm a homlokomon, amikor az ujjaim átnyúltak ott, ahol kőnek kellett volna lennie. Megmarkoltam a levegőt, aztán visszahúztam a kezemet.
- Ez bámulatos! - mosolyogtam Gemmára. - A légitársaságok rémálma lehetsz. És még társaságot is magaddal tudsz vinni. Biztos kihasználod ezt a képességet, és rengeteg helyen jártál... De akkor miért vagy itt? Úgy értem, hozzám hasonló tiniket pátyolgatni biztos nem olyan jó móka, mint mondjuk búvárkodni az Égei-tengerben. Mondjuk. Vagy elefánton lovagolni Indiában. Látni a Mount Everestet... Akkor miért? |
Alice döbbenete érthetőnek tűnt az én szemeimben; növendékként pontosan tudtam, hogyha egyszer visszatérek a Menedékházba, milyen mentor szeretnék lenni. Noha rigolyáim is voltak szép számmal, amelyeket nem ártott betartani, ha az illető jót szeretett volna magának, minden egyes alkalommal igyekeztem mellőzni a kiborulásnak csúfolt ámokfutásaimat.
- Természetesen, Alice. Sokan úgy vélhetik, mentorként pusztán annyi a teendőm, hogy kimerítsem az energiakészleted a gyakorlópályán, illetve megmutassam, hogyan légy ura az Áldásodnak. Ám a Shelter House nem csupán erről szól - osztottam meg vele a gondolataimat, amelyeknek alapja az én emlékemhez kötődött. - Egy pedagógus sem igazán azért pedagógus, hogy át tudja-e adni a tudását a fiatalabbik generációnak vagy nem; hanem figyel rájuk, és ha elakadnak, akkor segítenek. Nem csak a képességeddel foglalkozunk, de Veled is. - Az utolsó előtti szót különösképp kiemeltem.
Colin Mitchellben is ezt kedveltem igazán: nem úgy viselkedett, mint egy kiképzőtiszt egy katonai iskolában, hanem elsősorban emberként tekintett rám, akinek vannak érzései és igényei. Nem állítottak be a polcra, mint egy Gemma Morgan nevezetű tárgyat, akit időnként leporoltak, foglalkoztak vele, aztán visszatettek a helyére; a szívem mélyén reméltem, hogy ezt Alice is meg fogja tapasztalni.
A kívánságát bólintva konstatáltam, és örömmel tapasztaltam, hogy Alice a rövid, ámde velős megszólalásai alapján intelligens, okos lány volt, igencsak nagy érzékenységgel megáldva.
A tennivalóim listájának következő pontjába feljegyeztem a beszélgetést Ethan Moreau-val. Sejtettem, hogy Alice idekerülése előtt párszor áttanulmányozta a növendékem aktáját, amelyben sajnos nem jegyezték fel a lány tulajdonságait, így az én saram volt figyelmeztetni mentortársamat a lágyabb hangnemre, amit kénytelen lesz Alice-szel szemben használni.
A hatás kedvéért akár megígérhetném neki, hogy könnyen Afrikában találhatja magát, néhány bushman társaságában.
Bátorítóan pillantottam Alice-re, amikor átdugta a kezét az általam létrehozott portálon.
- Biztosíthatlak róla, hogy a legkevésbé sem trükk áll emögött, és nem is egy álom - magyaráztam a kapu mellett állva. - Ennek segítségével bárhova eljuthatok, noha, az American Airlines nem feltétlenül dobna egy hátast, ha megtudnák, hogy rajtuk spórolok - villantottam meg egy leheletnyit a sokat emlegetett fanyar brit humorból. - Akárki képes vele elmenni az általam meghatározott helyre, bár néhányan panaszkodtak arra, hogy az utazás ideje alatt csiklandozták - csóváltam meg a fejemet hitetlenül. - De ez alig tart tovább három-négy másodpercnél.
Őszinte érdeklődéssel figyeltem Alice következő lépéseit. |
Haza akartam menni. Gemma nagyon kedvesnek látszott, de hát ő volt a mentorom, ez afféle kötelesség, nem? Hogy törődjön vadidegen tinédzserekkel, akik vagy nem akarják elfogadni a segítséget, vagy nem tudják, mit is kezdjenek vele. Én az utóbbi kategóriába tartoztam, amitől csak még szerencsétlenebbnek éreztem magam, mint egyébként.
Lehet, hogy jobban jártam volna egy olyan mentorral, aki, miután rám talál, rám üvölt, száz fekvőtámasszal üdvözöl, mert akkor csak elsírom magam, és ijedtemben olyan pánikrohamot kapok, hogy elájulok. Egyszer már megtörtént, még általános iskolában, hogy a tesi tanár felém állt, és két centiről az arcomba ordított, mert elfeljtettem váltóruhát hozni. Akkor ájultam el először.
Viszont ezzel a megértő kedvességgel nem tudtam mit kezdeni. Pánikrohamot nem fogok kapni, tehát elájulni sem fogok, ergo valamit csinálnom kéne. Mondjuk, végre megszólalni. Egész jó tervnek tűnt.
- Meg tudnád ezt tenni? - meresztettem kistányérméretű szemeket Gemmára. Még nem voltam felkészülve, hogy valakivel megosszak egy szobát. Mindig is külön szobám volt, és tudtam, hogy azelőtt a másik lány előtt biztos hülyét csináltam volna magamból, főleg, hogy megszólalni is alig mertem.
- Csak meg akarok szabadulni az álmoktól - vallottam be, ismét a cipőmet bámulva. - De pont ez az egy dolog nem lehetséges. Mégis itt vagyok, tehát akarok találni valami megoldást - sóhajottam.
Áldás... egyszerűen nem tudtam megszokni a szót. Lehet, hogy másoknak tényleg áldás a képességük, ám én kívül estem ebből a körből, és inkább átokként fogtam fel, bármi is legyen ez, amivel bírok.
Gyanakodva figyeltem, amint Gemma egy szabad falhoz lép, a következő pillanatban pedig tátva maradt a szám. Magam is jól láttam, hogy a mentorom egy ajtót nyitott egy folyosóra, csak éppen nehezemre esett elhinni. Ilyesmi tényleg csak a filmekben és álmokban történhetett meg.
- Miféle trükk ez? Biztos nem álmodom? - léptem közelebb a portálhoz, egyik kezemet előrenyújtva, majd visszakapva, hogy újra a bőröndömet szorongassam. Egy pillanatig Gemmára néztem, majd a falon tátongó lyukra, és habozva még egyet léptem. |
A tekintetem lejjebb csúszott Alice bőröndjét fogó kezére, és néhány pillanat erejéig éreztem a bennem felmerülő kételyt; a szorongása arra engedett következtetni, hogy olyasmit említettem vagy tettem, amely félelemre ösztökélte a növendékemet.
A bizalomhoz idő szükségeltetik - intettem magamat türelemre fejben, és gondosan ügyeltem arra, hogy az ellenem irányuló negatív érzelmeim véletlenül se üljenek ki az arcomra. A bölcsek szerint, ha nem bízol önmagadban, akkor ne várd el a körülötted levőktől, hogy ők másképp viszonyuljanak a személyedhez, s én szentül hittem ebben.
- Mi sem magától értetődöbb - bólintottam, mikor Alice megemlítette a bőröndjét. - Amennyiben kellemetlenül éreznéd magad a szobatársad jelenlétében, szólj bátran, és megpróbálom kilobbizni az igazgatónőnél az átmenetileg neked fenntartott külön hálót.
Noha, egy lány társasága bizonyos mértékben talán pozitív hatással lehetett volna Alice-re, ám a bennem lakozó tinédzserkorú Gemma emlékeztett arra, milyen is valójában félig-meddig kirekesztettként egyensúlyozi a világ peremén. Másrészt, az Áldások többsége némely pontban egyezett, mint például valamelyiket támadásra, védekezésre, netán utazásra, esetleg gyógyításra lehetett specializálódott, viszont Alice képessége egyikkel sem mutatott kifejezett hasonlóságot, és ismeretlen terepen kellett tájékozódnom.
Meg kellett adnom számára az esélyt, hogy önként válassza meg a saját útját, a szerepem pusztán iránymutatás céljából volt nevezhető fontosnak.
- Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtaláljuk a megoldást, bár lehet, hogy némi időt igénybe fog ez venni. Éppen ezért a legnagyobb kételkedések közepette sem szabad elveszíteni a reményt, hiszen ismered a mondást, nem? Egyszer lent, egyszer fent - sütöttem el a létező legnagyobb közhelyet, amely csupán létezett ezen a Földön, és, amely hallatán az édesanyám bizonyára legszívesebben a Csendes-óceánba vetette volna magát. Gyűlölte a népszólásokat.
Mikor Alice elfogadta a teára való meghívásomat, felderültem, és félsikernek könyveltem el a képzeletbeli noteszomba.
- A képességem, vagy ha úgy tetszik, az Áldásom meglehetősen egyszerű - feleltem a kérdésére. - Amennyiben megengeded, inkább megmutatnám, a látvány magáért beszél.
Ahhoz a falfelülethez léptem, amelynek nem támasztottak neki semmiféle tárgyat, illetve bútort, majd megérintettem a falat, és érintésem nyomán feltárult az emeleti folyosók egyikének látványa.
- Amit most látsz, egy portál, amelyen átlépve az éppen látható helyen bukkansz fel. Kivételesen nagy könnyebbség, hogyha éppen késésben vagy, és meg szeretnél spórolni néhány száz méternyi futást - fordultam Alice felé mosolyogva. - Amennyiben úgy érzed, készen állsz rá, ki is próbálhatod. |
Ha lehetséges, egyre erősebben szorítottam a bőröndöm fogantyúját. Csodálkoztam, hogy lehet még mindig egyben, mert ahogy a kezemre pillantottam, láttam, hogy az ízületeimnél teljesen elfehéredett a bőröm. Próbáltam engedni a szorításomon, de nem engedelmeskedtek az ujjaim.
Hosszas tépelődés követte Gemma szavait. Ismerkedjek meg a kastéllyal, hogy ne vagy bújjak minél előbb az ágy al, hátha ott nem vesz észre senki? De szívem szerint itt maradtam volna, ebben a rég nem lakott szobában. Még az sem zavart volna, hogy ilyen poros, mert azon lehet segíteni. Tulajdonképpen egész szép helyiség lehetett egykor, jó kilátással a kertre. Ki kéne egy kicsit pofozni, és azonnal ide költöznék.
- A szobám... Az jó lenne - mosolyodtam el bátortalanul. A menekülést választottam, mint mindig. - Ki kellene pakolnom, nem szándékozom a nap hátralévő részében a bőröndömet magam után húzni. Így is kezd már hozzám nőni
Megköszörültem a torkomat, és újra a cipőm orrát kezdtem szuggerálni, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetett volna, hogy leharapja a lábujjaimat. Na, abból legalább tényleg rájöttem volna, hogy megint elszundítottam. De semmi sem történt, és inkább a mentornő feje fölött lengedező pókhálót kezdtem átszellemülten bámulni.
- Pedig annak tűnik. Minden, ami velem történt, egy agyament álomnak látszik, és nem vagyok benne biztos, hogy az enyém, vagy másé - rántottam meg a vállam, mintha nem is igzán érdekelne. Már megtanultam sodródni az árral, amely néha maga alá temetett. Zúgni kezdett a fülem, mintha a falon túl hatalmas víztömeg morajlott volna, de ez az érzés csak pár rémisztő pillanatig tartott, és Gemma hangja elnyomta a zúgást.
- Köszönöm, egy tea jólesne később, miután berendezkedtem - Hálás mosollyal jutalmaztam a mentorom kedvességét. Sosem tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki kedves volt hozzám. Az efféle gesztusok, mint egy teameghívás, mindig zavarba hoztak.
- Neked mi a képességed? - váltottam gyorsan témát egy hirtelen gondolattól vezérelve, mert úgy éreztem, a kelleténél többet beszéltem magamról. |
Alice Warden kifejezetten a csendes, visszahúzódóbb lányok táborát erősítette; erről a szobatársak említésénél tanúbizonyságot nyertem, s továbbra is ügyelve a könnyed hangnemre feleltem neki:
- Aligha hinném, hogy itt kényelmes helyre lelnél. Amennyiben úgy véled, szívesen lekísérlek a számodra kijelölt szobához, berendezkedhetsz, és kipihenheted az utazásod fáradalmait. Vagy esetleg, ha úgy tetszik, szívesen megmutatom neked a Shelter House szobáit, hogy csökkentsük az eltévedéseidnek a számát - ajánlottam fel előzékenyen.
Látva, mennyire rémült, ha rajtam múlott volna, nem szívesen engedtem volna nagy társaságba, amely lehetőséget ad számára a további pánikra. Jobbnak gondoltam azt, hogy szépen, lassan szokik hozzá az új környezetéhez; a gondolat, miszerint így próbálkoztam volna közelebb férkőzni hozzá, csupán másodlagos volt. Valóban aggódtam érte, hiszen ha összeakad valamelyik bumfordi növendékkel, netán fiúval, az az egyetlen rossz emlék olyan kihatással lehet a jövőjére, hozzáállására, amelynek visszaállítása kemény, fáradtságos munka.
- Nem hangzik baromságnak - közöltem egyből, és a brit akcentussal a durvább kifejezés nem kifejezetten passzolt. Ritkán nyúltam obszcén szavakhoz a neveltetésemből fakadóan, néhány egykori osztálytársam meg is jegyezte, hogy számtalanszor úgy fejezem ki magam, mint egy Jane Austen által teremtett karakter. Természetesen, mindezt jóval durvábban fogalmazták meg. - Igazán különös, és kifejezetten jó értelemben vett különös az Áldásod. A jelenlegi beszélgetésünk pedig határozottan nem álom, hanem a valóság - feleltem a felmerülő kételyére. - Ha úgy gondolod, letehetjük a csomagodat a hálóban, majd folytathatjuk a beszélgetésünket egy bögre tea mellett. Persze, ne tekintsd ezt kötelező programnak - tettem hozzá azonnal, mielőtt úgy érezné, terhelni akarnám kötelezettségekkel. - Közben felteheted a kérdéseidet, amelyekre a legjobb tudásom szerint válaszolni is fogok. |
Úgy éreztem, Gemma egy megvadult állatként kezel, amit le kell csillapítani nyugtató szavakkal, vagy ha az nem használ, hát jöhet az altató lövedék. Igazából nem állt messze a valóságtól, mégis, ettől csak még idegesebb lettem. Magam elé húztam a bőröndömet, és már attól tartottam, szétroppantom a műanyag fogantyút, olyan erősen szorítottam.
Nyugi, Alice, nyugi, lélegeztem nagyokat. Rámosolyogtam Gemmára, amelyet kívülről csak szájrángásnak lehetett érzékelni. Valószínűleg nem keltettem túl jó első benyomást.
- De, igen, nagyon jó - bólogattam, újra felmérve a szoba paramétereit. - Klassz... Nyugodt. Lehet, hogy inkább itt kéne berendezkednem. Nem akarok szobatársakat - Az utolsó mondatomnál még a szám széle is lekonyult, annyira elfancsalodtam, amikor rájöttem, hogy valószínűleg nem lesz saját szobám.
Nem akartam, hogy kinevessenek. Nem akartam senkit magam mellett; nem akartam belemászni mások fejébe, miközben alszanak. Az olyan illetlen, és... összezavaró. Nemcsak magamat, de azt is összezavartam, akinek éppen belecsöppentem az álmába, és fogalmam sem volt, hogyan tudtam volna kikerülni onnan.
- Hát... valami hasonlóra számítottam én is - vallottam be zavartan mosolyogva, egyik lábamról a másikra állva. - Én, én... úgy élem meg az álmokat, mintha valóság lenne. És mások... álmaiba is... be tudok... lépni - mondtam összeráncolt szemöldökkel, fekete balerinacipőbe bújtatott lábujjaimat fixírozva, minden második szónál megakadva. Olyan hihetetlen hülyeségnek hangzott minden szavam, hogy azt hittem, ha felnézek, Gemma arcán egy gúnyos vigyort látok majd. - Ez tudom, milyen baromságnak hangzik, és valószínűleg nincs minden rendben a fejemben, de... de úgy érzem, ez az igazság. Ugye, ez nem álom? |
A lány meglehetősen idegesnek tűnt; biztosra vettem, hogy már maga az új hely, illetve helyzet tette némileg bizonytalanná, hiszen a külvilágtól gondosan elzárva, egy olyan menedékbe került, ahol hozzá hasonlóak járnak-kelnek nap, mint nap. Sokan közülök nehezen fogadták el a mivoltukat, és jelenleg is akad egy pár olyan növendék, aki kézzel-lábbal tiltakozik az Áldása ellen. Ami azt illeti, én magam sem voltam különösebben elragadtatva, hiszen egyből a szörnyet, a földönkívülit kerestem a bőröm alatt, ám az évek elteltével úgy éreztem, az Áldás lassan elválaszthatatlan részemmé vált, és a pusztán a gondolat, miszerint meg kell válnom tőle, fájt.
- Ne aggódj, Alice, nem jársz tilosban - nyugtattam meg, egészen az elejétől kezdve, hogy valamelyest csillapítsam az idegességét. Higgadt elmével sok minden ezerszer könnyebb. - Ez a Menedékház egyik legeldugottabb szeglete, és az utóbbi hónapokban, esetleg években aligha érinthette cipőtalp - magyaráztam, és pótcselekvésként letöröltem az egyik polcnak tűnő tárgy tetejét. Mahagónihoz hasonlító színe elütött az azt fedő portól, s ciccegve csóváltam meg a fejem. - Mindenesetre, remek búvóhely, nemde? - érdeklődtem.
Az izgalmamat visszafojtottam, amikor a lány közölte, hogy valóban az újdonsült növendékemet köszönthetem személyében, és röviden felnevettem, mikor közölte, hogy egyáltalán nem így képzelt el.
- Igen, én lennék a mentorod - bólintottam. - Amikor növendék voltam, és körülbelül olyan korú, mint te, mentoromként egy öregedő félben levő, kopaszodó, kissé pocakos emberkét vártam, aki üvöltve üdvözöl, miszerint legyek szíves száz fekvőtámaszt lenyomni - meséltem, noha nem azért, mert annyira fontos információ lett volna Alice számára, hanem reméltem, hogy valamelyest felenged, és ellazul. Hogy lássa, hogy a különlegességünk nem feltétlenül tesz különccé egyben, hanem ugyanolyan emberek vagyunk, mint az itt dolgozó tanárok is. - Ehhez képest felülírták a várakozásaimat, és egy hihetetlenül kedves személy irányítása alatt lettem olyan, amilyen. És... - vettem egy mély lélegzetet, majd eltekintve az általános brit modortól, megérdeklődtem: - miben rejlik a te tehetséged, Alice?
Az aktából, amelyet valamelyik nap alaposan áttanulmányoztam, tudtam, mire számíthatok, mégis inkább megkérdeztem, ösztönözve a beszédre. |
Amíg eltévelyedten császkáltam, volt időm azon szorongani egy kicsit. Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, a szívem szaporábban vert, és néha fordult velem egyet a szoba. Nem voltam hozzászokva a gyors változásokhoz, és minden olyan hirtelen történt velem. Egyik nap még otthon ültem, és próbáltam kitalálni, mihez kezdjek az életemmel, másnap meg már egy vonaton ültem, aztán egy autóban, hogy Shelter House-ba menjek.
"Különleges vagy", mondta a Segítő, még mielőtt elkezdett volna mesélni egy olyan világról, amely csak az álmaimban, vagy mások álmaiban létezhetett. Tényleg nem álmodom? Ebbe a kérdésben egyre gyakrabban vesztem bele, és rögtön azt kezdtem kutatni, vajon mi utalhat arra, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom. Egyelőre sem beszélő falak, sem repülő malacok nem állták az utamat, úgyhogy a valóság mellett tettem le a voksomat. De ki tudja, meddig marad ez így? Ha jól értelmeztem a Segítő szavait, ezen a helyen bármi megtörténhetett, és így még bizonytalanabbnak éreztem a talajt a talpam alatt. Honnan fogom tudni, mikor nem álmot járok?
Így elmélkedtem, amikor a hátam mögül egy női hangra lettem figyelmes. Először csak halkan hallottam, mintha egy üvegfal mögül érkezett volna, aztán egyre hangosabban. Lassan megfordultam, még mindig a bőröndömbe kapaszkodva, és felnéztem a nőre, aki nagyjából tíz évvel lehetett idősebb nálam. Fekete haj, hol kékben, hol zöldben játszó szemek, határozott arcvonások... Nagyot nyelve próbáltam leküzdeni az idegességemet.
- Én... Én csak... - hebegtem, teljes zavarban. - Én Alice Warden vagyok, és... azt hiszem, nem itt kéne lennem. Nem tudom, hol vagyok - Miközben beszéltem, jobban körülnéztem a szobában. Fehér lepel borította a legtöbb bútort, mintha régmúlt szellemei lennének, a sarkokban pókhálók díszelegtek, méretes tulajdonosokkal. - Mikor járt itt utoljára valaki?
Ha jól tippeltem a porrétegből, már egy évtizede lezárhatták a kastély ezen részét, és senki nem foglalkozott vele, mi történik itt. Csendes, elhagyatott, ahogy az előttem álló nő mondta.
- Gemma Morgan? - kérdeztem vissza csodálkozással a hangomban, kistányér méretűre tágult szemekkel. A szívverésem kezdett lenyugodni. - Akkor te vagy a... mentorom? Nem egészen így képzeltelek el. |
Éppen a könyvtárból tartottam a rezidenciám felé, a kezemben néhány érdekesnek tűnő olvasmánnyal, mikor feltűnt az elveszettnek tűnő lányka; a nosztalgia majdnem elementális erővel ért utol, s a lelki szemeim elé úsztak a képek, amelyeken én is hasonlóképpen keresgéltem, hova is kéne éppen mennem.
Öt másodperc erejéig ábrándos mosollyal meredtem a szemközti falra, de ez pontosan elegendő időnek számított ahhoz, hogy a növendék eltűnjön. Felsóhajtottam, alaposan körülnéztem, hátha jár-e még valaki erre, majd nyitottam annyi időre egy portált, hogy letegyem a frissen kikölcsönzött könyveket a szobám asztalára, majd a lány nyomába eredtem.
Sietősen szaporáztam a lépteimet, s éppen sikeresen láttam meg a hátát annyira, hogy lássam, hogy az elhagyatott szoba felé vette az irányt. Tanácstalanul ráncoltam össze a szemöldökeimet, végül jóval lassabban, nehogy ráhozzam a frászt, követtem, egészen a kellemetlenül poros helyiségig.
A lány megszólalásából ítélve, egy felettébb pozitív személyiséggel álltam szemben, majd a tekintetem levándorolt a bőröndjére, amire egy ideig csupán pislogni mertem, végül a tény fejbe kólintott: valószínűleg a leendő növendékem kószált el ebben a hatalmas épületben.
- Nos - köszörültem meg a torkomat -, remélhetőleg, előtte sok szép élménnyel fogsz még gazdagodni - mondtam nyugtatónak szánt hangon, és ha felém fordult, a szokásomtól eltérő módon, elmosolyodtam. - Segíthetek esetleg valamiben? Ez itt egy elhagyatott szoba, mint láthatod... általában a magányra vágyó lelkek szoktak itt ücsörögni, már amennyiben nem küzdenek allergiával - mutattam körbe a szobán. Valóban, ráfért volna egy kiadós takarítás... ha lesz időm, lehet, legalább ki fogok porolni itt. - Hogy hívnak? Megkeressük a mentorodat... én Gemma Morgan vagyok, viszont szólíts nyugodtan Gemmának, és tekintsünk el az általános formalitásoktól - ajánlottam fel. |
- Hogyan kerültem ide? - kérdeztem meg immár sokadjára, ahogy bolyongtam a folyosók és lépcsők labirintusában. Ha nem tudtam volna, hogy most ébren vagyok, valószínűleg azt hittem volna, hogy álmodom. Még a karomba is belecsíptem a biztonság kedvéért, hogy ellenőrizzem, ez a valóság... Nem mintha ez segített volna.
- A nevem Alice Warden, az idő 11:35, és Shelter House-ban vagyok - Állítólag ez segít a jelenben maradni... Még az iskolapszichomókus mondta, hogyha elbizonytalanodom, mondjam ezt. És most nagyon elbizonytalanodtam. És nem használt ez a technika. És kezdtem kétségbeesni. Ami nem jó... Nagyon nem jó.
A kastély egy olyan szegletében jártam, ahová valószínűleg évek óta nem jutott el takarítónő, és mindent belepett a por. Tüsszögnöm kellett tőle, mire a fényben pormacskák csillantak meg a szemem előtt. Ez legalább elterelte egy pilanatra a figyelmemet arról, hogy egy enyhébb pánikroham kerülget.
Úgy markoltam a bőröndöm fogantyúját, mintha az életem függne rajta, de elszántan lépkedtem tovább, hátha találok valakit, aki útbaigazít, merre találom Gemma Morgant... A Segítő, aki idehozott, azt mondta, ő lesz a mentorom. Furcsa volt ezeket a szavakat használni, valahogy idegenül csengtek a férfi szájából. Még mindig nem hittem el, hogy nem vagyok őrült, és nem elmegyógyintézetbe kell zárni, hanem meg kell tanulnom irányítani az álmaimat, és mások álmait... az Áldásomat? Ez még furábban hangzott, mint a Segítő, vagy a mentor.
Úgy elvesztem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor nyitottam be egy szobába, és csak azon kaptam magam, hogy egy pókháló-csipkés ablakon bámulok kifelé a kertbe.
- Ha itt ér a halál, legalább szép látvánnyal fogok távozni ebből a siralomvölgyből - Hát, asszem, nem ez a legmegfelelőbb módszer önmagunk megnyugtatására. |
A tetőtérre egy keskeny csigalépcső visz fel. Nem túl érdekes, csak néhány elhagyatott szoba, amely a kastély egykori lakóinak emlékeit őrzi. |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Bizonytalanul lépkedtem a tetőtérben, ahová épp az imént sikerült felsétálnom, bár azt nem tudom, hogy pontosan hogyan jutottam el ide. Egyszer csak rátaláltam a feljáratra, ami megjegyzem nem volt túlságosan elrejtve, és elindultam felfelé. A kíváncsiság ugyanis nekem is nagy úr, kinek nem? Ahogy felértem rögtön több ajtóval találtam magam szembe, és persze rám jellemző módon azonnal megtorpantam. Ez se én lennék. De komolyan, mégis mi a fenét kell megijedni, néhány ajtótól? Nem vagyon én gyáva. Legalábbis tudtommal. Tovább is mentem, miután ezt átgondoltam és benyitottam az első ajtón, ami egy régi szobába vezetett. Azonnal megszólalt bennem egy hang, hogy nem szabadna itt lennem, de végül is nem láttam sehol kiírva, hogy tilos lenne idejönni. A lelkiismeretem azonban azonnal dolgozni kezdett. Mi van, ha fel kellett volna keresnem valakit eligazítás céljából és nem tettem meg? Mi van ha elsiklottam valami felszólítás felett? Hiszen itt vagyok már kicsit több, mint egy hete, de még csak kóvályogtam ebben a házban és nem találkoztam senkivel. Ha találkoztam volna, azt biztos észrevettem volna, hacsak nem futott el, mindenki rögtön a látványomtól, mint otthon is, hisz olyan vagyok akár egy szellem, a szinte hófehér bőrömmel, színtelen szememmel és már-már fehérszőke hajammal. Ráadásul még csak magas sem vagyok. De nem... ez a hely más, ezt már akkor láttam, amikor idejöttem. Itt olyanok laknak, mint én... legalábbis nekem ezt mondták. Ők táncsak nem ijednének meg egy hozzám hasonótól. Ezek szerint biztos csak megint az árnyékokban rejtőztem megszokásból, talán azért nem vett észre eddig senki. Ne mindegy, nem is ez volt épp a lényeg. Megráztam a fejemet és meggyőztem magam arról, hogy nem tilos, amit csináltam Ha mégis az, akkor táncsak szól majd valaki. Beljebb léptem a szobában, de persze rám jellemző módon azonnal belerúgtam véletlenül valami kisebb fa dobozba, ami a földön van, az pedig hangosan csúszott előbbre a padlón. Lahajoltam, hogy meg nézzem nem tettem-e benne kárt, de szerencsée épnek tűnt. Azonban így lehajolva nem is vettem észre, hogy rajtam kívül más is tartózkodik a helyiségben.
Egyetlen szál bőröngöm a szobámban hagytam, úgy ahogy jöttem. Minek csomagoljak ki? nemtudom meddig maradok, bár valahogy érzem most nem kellene az Edward hangú belső kis ördögöcskémre hallgatni és elszökni innen. Nem egyelőre nem. Maga a hely érdekes volt első ránézésre, de nem mertem egyből következtetéseket levonni, hisz abból mindig csak bajok lettek eddig. Tornacsukám alatt megnyikordult az öreg falépcső ahogy ránehezedtem. Felfedező utam természetesen elsőnek fölfelé irányult, itt póbáltam kedvemre valót találni. Persze, arra azért ügyeltem, hogy tilosba ne kerüljek... legalábbis az első napomon ne. Ez nem tűnt tiltott helynek, bár kissé poros volt, de nem volt messze a tanári sem, tehát felmertem jönni és egyből úgy éreztem magam akár egy roxfortos diák, aki épp megtalálta a Szükség szobáját. Mindenfele tárgyak voltak, töröttek, használhatóak, régi rongyok. Becsuktam inkább azajtót és egy másikat nyitottam ki, ez már érdekesebb volt. Mindenfele műszerek voltak, mindenféle mérővel. Azt észrevettem, hogy itt sem járt portörlő már rég, de nem igazán érdekelt most már. Beléptem és közelebbről kezdtem figyelni az eszközöket. Arra gondoltam, hogy ezek valószínűleg régi tanárok és mentorok kellékei lehettek a tanórákhoz. Ami megdöbbentett, hogy egyik sem árammal működött. Mennyire lehetnek ezek régiek? Megböktem egy álványon egy golyót, mely a Plútó lehetett abból itélve, hogy a többi gömböcske is forogni kezdett egy belső óriási gömb körül.
- Az emeleti folyosók egyike, ahonnan a hálók nyílnak - válaszoltam türelmesen Alice kérdésére -, és egészen biztos, hogy a látható úticél helyszínén fogod találni magad. Növendékkoromban néhányszor előfordult, hogy véletlenül más helyen találtam magam, ám ezt az apró hibát sikerült kiküszöbölnünk - nyugtattam meg, majd könnyedén átléptem a portált, és immáron a túloldalról bukkant fel ismét a felsőtestem az elhagyatott szobában. - Gyere bátran! - biztattam.
Kétkedő mosollyal nyugtáztam Gemma válaszát, miszerint rá fogunk jönni, mi az értelme a képességemnek. Nem bírtam Áldásnak nevezni. Kétkedtem, hogy megtaláljuk az igazi választ a kérdéseimre, de Gemma volt kettőnk közül a felnőtt, és nem tartottam helyesnek elkezdeni vitatkozni vele. Inkább a hallgatás mellett döntöttem.