|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:14 - |
Az emeleten nem csak a növendékek és a mentorok hálói helyezkednek el, ahogy azt elsőre gondolhatnánk. Sok-sok folyosó ágazik szerteszét, ahogy felértünk a lépcsőn, szinte labirintussá téve a helyet, ahol könnyen eltévedhet az, aki nem rutinosan jár-kel a falak között. |
[11-1]
 Apám mindig azt mondta, hogy ha valami nehézségem támad, nézzek körül, és akkor meg fogom látni, hogy mindenki másnak vannak problémái, amelyek ők ugyanolyan komolynak éreznek, mint én a magamét. Talán éppen ez a tanítás volt az egyike azoknak, amik miatt képes voltam mindig meglátni a fényt a sötétségben, és ezek miatt a szavak miatt láttam meg a mosoly mögé bújtatott fájdalmat is. Talán a pillantásom kicsit aggodalmasabbra sikerült, mint szerettem volna, mielőtt summáztam, hogy Wesleyvel minden rendben lesz. Nem tudtam volna úgy nyugodtan aludni, ha tudom, hogy a gondolatai nem hagyják nyugodni, és álmatlanul forgolódik az ágyában. Minden vágyam az volt, hogy segíthessek neki… Valahogy. Azonban a szüleim arra is megtanítottak, hogy nem szorul mindenki segítségre, akinek az életében van némi bonyodalom; és nekem úgy tűnt, hogy az irodalmár egészen jól elboldogul a helyzetével.
Széles mosollyal, örömmel fogadtam, hogy végül csatlakozott hozzám a muffin evésben. Egy kicsit arrább csusszantam a párkányon, hogy kényelmesen elférjen mellettem – és véletlenül se érjek hozzá félreérthetően. Magyarázat közben hajlamos voltam tapizni a beszélgetőpartnereimet úgy, hogy észre sem vettem.
- Tudod, ha éjféltájt megjelensz az ajtómban egy tányér süteménnyel, másnap reggel futótűzként fog terjedni, hogy együtt nyammogunk a füves-kekszen – villantottam rá betyáros pillantásomat. Nem is olyan régen éppen ezzel ugrattuk egymást a tanáriban, miután Colin elmesélte, hogy az egyik növendék rákérdezett nála Mr. Dunham milyen kedélyjavító szereket szed. A diákjaink széleskörű fantáziával rendelkeztek, amely most is csodálattal töltött el. – Egyébként nincs ellenemre a látogatás… Az édességnek nem tudok ellenállni – kacsintottam, majd bizonyítandón beleharaptam a saját muffinfelembe. Isteni volt, ezt már a vacsoránál is megállapítottam. Lehunyt szemmel szusszantottam egyet, majd a hátam mögé nyúltam a kakaóm után, hogy belekortyolhassak – mielőtt megtettem volna, természetesen a férfi felé nyújtottam a bögrét, hátha szeretne néhány kortyot a csokis élvezetből.
Tényleg sajnáltam a gyerekeket. A Menedékház csodálatos volt, ahogy az is lenyűgözött, amit képvisel, de bántott, hogy a második esély megszerzéséhez ilyen drasztikus lépésekre volt szükség. Sokan, akik ide kerülnek, évekre elveszítik a kontaktust a kinti világgal, a családjukkal, és a barátaikkal. Nathannak hetekbe telt, mire megszokta, hogy visszacsöppent a saját életébe, és további hetek teltek el addig, amíg bátran mesélni nem kezdett arról a világról, amelynek a részesévé vált; Egy kicsit olyan volt, mintha az öcsém attól tartana, hogy nem fogadjuk el annak, ami, és időre volt szüksége ahhoz, hogy elhiggye, ugyanannyira szeretjük, mint annak előtte.
A férfi kérdésére határozottan megráztam a fejemet.
- Nem. Én tökéletesen elégedett vagyok az életemmel – mondtam teljesen komolyan, majd a számhoz emelve a bögrémet, aprót kortyoltam a kakaómból, és csak aztán folytattam. – Tudod, az Áldott-lét egyfajta magányt is jelent… Kevesen értik meg azok közül, akik nem ebben nőttek fel. Még nekem is nehezen megy, pedig már majdcsak három éve itt tanítok, és Nathannak hála testközelből szemlélhettem meg, hogy mit jelen az efféle különlegesség, de így is nehéz... – csóváltam meg a fejem bűntudatosan, amiért ilyet mondok. Sosem fordult meg a fejemben az, hogy mi lett volna, ha a Sors másképp dönt, és az öcsém helyett, nekem osztja a cinkkelt lapokat. - Nekem pont jó így. Azt csinálom, amit szeretek; segíthetek másokon – fejtettem ki kissé esetlenül, a fülem mögé igazítva egy szabadulásra vágyó hajtincset. – Láttál volna engem az enyémben, akkoriban pipaszár lábaim voltak… - mondtam nagy komoly bólintásokkal, amikor az egyenruhára terelődött a szó. Valahogy kételkedtem abban, hogy a férfi rosszul nézett volna ki az övében. Meg egyébként is, az egyenruha mindenki pocsékul áll – direkt arra tervezik.
Az csendességben, szinte ágyúdörrenésnek hatott az előcsarnokban álló óra éjféli kondulása.
- Ilyen késő van? – kaptam fel a fejem, szinte már olyan ijedtséggel, mint Hamupipőke, amikor rájön, hogy a tündérmeséje véget ér, és nem marad más számára, mint egy szakadt ruha, és egy félpár üvegcipő, amit tuti nem cserélnek vissza a Macy’s-ben. – Nekem reggel különórám lesz a Ryder lánnyal, ha hajlandó lesz megjelenni… Segítsek még kitakarítani a szobádat? – kérdeztem, miközben felálltam. Tényleg hajlandó lettem volna segíteni a további rendrakásban, ha arra kér, de menni már készültem. |
 Szerettem mindig mindennek a szebbik, jobbik felét nézni, így a mostani helyzetembe is inkább azt láttam meg, hogy Milo világot láthat, nem pedig azt, hogy nélkülem. Eme pozitív szemlélet ellenére is jól estek Spence biztató szavai; egy hálás mosollyal fejeztem ki ezt irányába.
– Amiatt nem aggódom, elég leleményes fiú ahhoz, hogy saját magától találjon ki balgaságokat – legyintettem nemtörődöm, szórakozott módon. Egyszer a nyelvével próbálta meg megállítani a ventilátor lapátját, és a mai napig is meg van győződve róla, hogy sikerült volna neki, ha nem kapom el idejében. Hogy is mondjam, vannak az olyan emberek, akik azt kérdezik, miért, ő pedig inkább azt, hogy miért ne. Ez valahogy felcsigázta a lelkesedésem annak irányába, hogy egy nap talán tudós lehetne; elvégre, a legnagyobbaknak mindig volt egy kis stikkjük.
Igzából nem is vettem észre, hogy kolléganőm valahol félúton lemaradt a magyarázatom közben. Az emberi agy csodálatos és bonyolult szerkezet, mindig megannyi új ingerre kell felelnie, így hát aligha róhattam fel másoknak, ha nem szenteltek elegendő figyelmet rám vagy a mondandómra.
– Egy jó muffinra aligha mondhatok nekem! – adtam be végül a derekam. A szobámból kialakult nagy pocsolyáról megfeledkezve követtem a nőt ki a folyosóra, ahol helyet foglaltam mellette. – Köszönöm szépen, holnap majd én ugrom be hozzád éjféltájt teakeksszel, rendben? – Habár a hangomból talán nem úgy tűnt, ez nagyon is komoly szándék volt; talán nem voltam a legjobb szakács, de a bit ételekben az a jó, hogy senki sem veszi észre, ha elrontod, egyébként sem túl finomak. Mit volt mit szégyellni ezen? Nem véletlenül élt fél Anglia a külföldi éttermek kínálatán...
– A gyermekekben az a csodálatos – feleltem elgondolkodva, miközben egy falat (hozzáteszem: nagyon finom) muffinnal küzdöttem –, hogy sohasem unatkoznak sokáig. Persze, ez egyben az átkuk is, hiszen minden őrültségre képesek annak érdekében, hogy lefoglalják magukat, ami általában nem sül el túl jól...
A "nem túl jól" értéke szinte a triplájára nőtt azzal, hogy egy Áldottakkal teli helyen kötöttünk ki. Ahogy elnéztem Spencert, ő sem bánta túlzottan, hogy nem mondhattuk el másoknak, egészen pontosan mit élünk át minden nap. Mintha egy varázsvilágba csöppentünk volna, amolyan Harry Potter módon.
– Mondd csak, te nem kívánod néha azt, hogy olyan lehessél, mint ők? – Itt persze az Áldottakra utaltam, növendékekre és Mentorokra egyaránt. – Én egyszerre vágyom és félem; abban viszont biztos vagyok, hogy sokkal szívesebben jártam volna ide, mint abba a magániskolába, ahová egyébként jártam. Kezdve azzal, hogy az egyenruha rémesen állt rajtam. |
Tanácstalanul beszívtam az alsó ajkam, és úgy hallgattam Wesley szavait. Nehéz lehetett számára, hogy a kisfiút, akinek ereiben az Ő vére csörgedezik, egy másik férfi neveli.
Kicsavartam a kezemben tartott ázott törülközőt a vödör felett, majd átható kék pillantást vetettem a kollégámra. Egyszerre akartam meggyőző, megnyugtató, komoly és kedves lenni. Fájt, hogy nem tudok rajta segíteni, bármennyire is szeretnék.
- Része vagy a világának, Wesley Dunham - mondtam. Az ajkaim szegletében barátságos, könnyed mosolyt varázsolva, ami ettől függetlenül nem tette komolytalanná a mondandómat. - Az édesapja vagy, és légy tőle bármennyire is távol, mindig lesz helyed az életében - az irodalmár valószínűsíthetőleg sokkal szebben fogalmazta volna meg, amit én próbáltam. - Ráadásul a génállománya jelentős részét is tőled örökölte - tettem hozzá mindent eldöntő érvként, de nem kezdtem kimerítő magyarázatba az anyai és az apai genomok folytonos harcáról, pedig még a főiskolán hallgattam meg erről egy érdekes előadást.
Megértettem, hogy pocsékul érzi magát a bőrében a Disney Landes beszámoló után, és a kérdésemmel is felpiszkálhattam benne valamit, ami miatt egy kicsit rosszul is éreztem magam.
Újabb adag vizet itattam fel az alkalmi törlőronggyal, miközben arról hallgattam, hogy miféle esztelenségre vette rá a bátyja még gyermekkorában. A fiúk mennyi sületlenséget kipróbálnak, summáztam magamban kuncogva, miközben elképzeltem Wes mamáját, ahogy szembesül a ténnyel, hogy fia lufikkal felszerelkezve leugrott a tetőről. Szegény asszony!
- Mondtam... A génállománya jelentős részét tőled örökölte, szóval nem kizárt - bólogattam hevesen. Osztottam a véleményét abban, hogy talán nem kellene a kicsit ilyesmire sarkallni. - Ha rám hallgatsz, nem meséled el neki ezeket a történeteket. Ne adj ötleteket a gyereknek - pillantottam felé, miközben felálltam.
Az irodalomtanár kedvesen elutasította az ajánlatomat, ami a fürdőhasználatot illette. Tényleg nem zavart volna, ha néhány napig osztoznom kell, de nem akartam erőszakos lenni; bármennyire is segíteni akartam, rá kellett hagynom a dolgot.
Csak egyetlen lépést tettem az ajtó felé, amikor majdnem elcsúsztam. Hadonászva próbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat, de nem sikerült, ezért muszáj voltam megkapaszkodni a legközelebbi stabil pontban, ami a férfi válla volt. Majdnem magammal rántottam, de még időben sikerült stabilizálnom magunkat. Csúnya lett volna, ha mindketten elesünk az én hibámból. - Bocs... - szusszantottam egy nagyon megkönnyebbülésemben, majd zavart torokköszürülésel elengedtem a kolléga vállát.
A kijelentése után tudatosult bennem, hogy én voltaképpen alváshoz készültem, nem pedig csőszereléshez. Fültövig vörösödtem, amikor megdicsérte a pizsamámat, ami elég gyerekes volt - biztosan nem egy komoly, megfontolt középiskolai tanárnő benyomását keltettem. Nem számítottam arra, hogy egyszer bárki is meglát majd pizsamában.
- Nem terveztem, hogy felgyújtom a pizsamámat - pislogtam rá kikerekedett szemekkel. Hirtelen túl sok információt zúdított rám, alig fogtam fel belőle valamit. - Gyere! Megosztom veled a muffinomat - böktem oldalba könyökkel, és ha hajlandó volt követni, kisétálva az ázott fürdőből, megkerestem az ablakpárkányt, ahol a süteményt hagytam. Ráülve a széles párkányra, az ölembe vettem a tányért, majd gondosan kettétörtem az édes finomságot. Ha Wes helyetfoglalt mellettem, felé nyújtottam az egyik darabot.
- Az édesség mindent megold... Mondjuk, azt kétlem, hogy ettől a csöveid rendben lesznek - nevettem fel halkan, a vállam fölött kitekintve a csillagos éjszakába. A parkon ekkor vágott át az egyik elemlámpás "járőr". - Szerinted a gyerekeknek jó ez? Úgy értem.... Itt a nyár, és mégis be vannak ide zárva - szólaltam meg rövid hezitálás után elgondolkodva. |
– Mindenképpen szeretném – bólogattam a kérdésére. – A gond csak az, hogy alig lesznek az Államok északi részén. Szinte végig nyaralnak, Daviddel. Persze, nem venném el Milótól ezt a lehetőséget! Csodálatos és hatalmas világban élünk, életem legnagyobb hibája lenne, ha nem engedném, hogy minél többet megismerjen belőle. Csak hát, szeretném, ha annak én is részese lehetnék – magyaráztam szomorkás, de bizakodó és elfogadó mosollyal. Nekem is volt pénzem, ám valahogy sokkal kevésbé voltam spontán, mint David. Én olyan helyekre vittem volna el, melyeknek történelmi értéke van – Athén, Róma, Knósszosz, Egyiptom, vagy például Urukba. Habár mind felbecsülhetetlen történelmi s emberi érték, valószínűleg kellene még pár év, mire felfogná ezeket – ahogy Spencer is mondta, és amit egyébként mosolyogva köszöntem meg, okos kisfiú volt, csupán fiatal még hozzá. A sivatag közepén fekvő romok vajmi keveset mondtak egy nyolc évesnek – annál többet a búvárkodás a Bahamákon, a síelés Aspenben, vagy épp egy luau Hawaiin.
Lássuk be, ezt a meccset nem nyerhettem meg.
– Úgy tűnik, ezzel a tudományos kijelentéssel a csapok nem értenek egyet – mutattam körbe a víztől tocsogó fürdőszobán.
– Nem, nem, minden rendben – ráztam meg a fejem, miközben felálltam. Nem csak a ruhámból csöpögött a víz, még a hajamból is. – Erősek a csontjaim, azt hiszem. Egyszer tíz évesen egy tucat héliumos lufival leugrottam a tetőről, mert a bátyám azt mondta, nem merem. Csak egy bordám repedt meg – mosolyogtam, mondván, oda se neki. Ismét a vödrökhöz léptem, de bízván Spencer női képességeiben, az ő módszerét alkalmazva törölközővel kezdtem felitatni a vizet. – Amikor az anyám ezt végignézte, elájult. Neki eltörött a keze, pedig nem is esett négy métert. Az apám csak annyit mondott, hogy családi vonás; ő a síliftből ugrott ki, mert azt hitte, hogy a hó majd puha lesz. Igaz, ezek után talán nem nagyon kéne Milót magaslatok közelébe engednem, hátha beüt nála a kényszerű Dunham-effektus, és leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy próbára tegye a gravitációt – fejeztem be a mesélést tűnődve, de továbbra is nyugodtan mosolyogva. Kételkedtem abban, hogy a fiamnak bármi baja is esnék; egyszerűen éreztem, hogy még hosszú élete lesz. Egy-két törött csont nélkül pedig aligha igazi a gyerekkor.
– Nem, nem, azt hiszem, megoldom egymagam – utasítottam vissza az egyébként kedves ajánlatát. – Nem szeretnék a terhedre lenni, és különben is; mindig meg akartam tanulni a csőszerelést. Ha holnap ilyenkorra még nem vitte el az áradat a Menedékházat, akkor tudni fogod, hogy sikerült is – nevettem fel saját szerencsétlenségemen. Kesereghettem volna, de aligha volt értelme; végül még ennek is lett hozománya, hiszen egyébként majdnem éjfélkor aligha találtam volna magamnak társaságot.
– Egyébként nagyon szép a pizsamád – dícsértem meg mosolyogva. – A népi hiedelmeket tekintve mindig felmerül a kérdés, hogyha a bárány aludni tér, vajon ő is bárányt számol-e... Tudtad, hogy a bárány az egyik legelterjedtebben használt áldozati állat a mitológiában? Az ókori egyiptomiak számos templomához tartoztak bárányok, melyeket szentként tiszteltek, majd felnőtté válásukat követően ünnepélyesen leölték és bebalzsamozták őket. A bibliai történetekben inkább felgyújtották. Gondolom, a pizsamádnál ezek a módszerek aligha jelentenének isteni áldozatot. Főleg azért, mert textil. Habár készülhetett pamutból... |
Amikor úgy negyed órával korábban elindultam a szobámból, hogy beszerezzek egy kis nasit, amivel könnyebbé tehetném a nyári beadandók javítását, és az elalvást - Üres pocakkal az nem megy ám! -, még nem sejtettem, hogy szerepet kapok a Titanic süllyedős jelenetében.
Nem hagytam magam könnyen lerázni, hiszen tényleg segíteni akartam, ráadásul nem hagyott volna nyugodni a lelkiismeretem, ha ilyen szorult helyzetben magára hagyom West. Elvégre, kire számíthat itt az ember, ha nem a kollégájára? Ráadásul biztosra vettem, hogy Ő sem hagyne engem cserben egy fordított esetben.
Arcomon együtt érző mosoly olvadt szét, miután az irodalmár előadta a történetét; tudtam, hogy rajongásig szereti a fiát, de csak sejthettem, hogy mennyire nehéz lehet számára az, hogy ilyen messze vannak egymástól. Kedvem lett volna megölelni, hogy lelket öntsek belé, de végül nem tettem; mindennek megvannak a határai - a mi kapcsolatunk pedig éppencsak annyira mély, hogy segítsünk egymásnak eltüntetni a rombolás nyomait, amit a másik ügyetlenségében okozott.
- Meglátogatod a nyáron? - nem volt szándékomban, hogy újabb sebeket szakítsak Wesley lelkében a kérdésemmel, pusztán érdekelt, hogy mik a tervei nyárra. Ha nekem lett volna odakint a világban egy gyermekem, én is minden igyekezetemmel azon lettem volna, hogy legalább ilyenkor vele tölthessek néhány értékes napot, hetet. - Olyan okos kisfiúnak tűnik! Biztos nagyon büszke vagy rá! - mosolyogtam szélesen, miközben egy ázott törülköző segítségével próbáltam felitatni a padlóról némi vizet, és a csavargatással a vödörbe száműzni. Időközben úgy tűnt, hogy a férfi elhárította a további áradatot.
Kuncogva figyeltem, ahogy egy ploccsanás kíséretében az úszómedencévé változtatott padlóra zuttyan. Biztosra vettem, hogy Sean McGee nagyon élvezte volna a helyzetet.
- Egy zöldár, vagy jeges árvíz nem idézhető elő kinyitott csapokkal - okoskodtam a felvetésén, ami ugyan mókás volt, de egy kis háborgást idézett elő természettudományhoz ragaszkodó lelkemben. - Megütötted magad? - bukott ki belőlem a féltő kérdés, hidegkék pillantásomat a tanáron nyugtatva, míg újra kicsvartam az alkalmi törlőrongyomat. - Amíg meg nem javítják a csapot, nyugodtan használhatod az én fürdőszobámat... Három fivérem van, szóval nem okozhatsz meglepetést - cukkoltam bájosan, teljesen baráti gesztusból, de ettől függetlenül az ajánlat teljesen komoly volt. Egy kiscserkész ott segít, ahol csak tud. Reméltem, hogy senki sem eszi meg a muffinomat addig, amíg be nem fejezzük a romeltakarítást. |
– Igazán nem kell, egyedül is boldogulok – ráztam meg a fejem mosolyogva, de Spence időközben már saját magának válaszolta meg a kérdését, ráadásul nem úgy festett a helyzet, mintha uralnám, így inkább hálás mosollyal nyugtáztam a felmentősereget.
Azt nem állítom, hogy ha magam maradok, egyhamar meg tudom oldani a víz-problémát. Főként azért nem, mert miközben a vizet próbáltam kimerni, aligha tudtam azzal foglalkozni, hogy merre lehet a főcsap; sőt, igazából míg Spencer nem említette, eszembe sem jutott. A szó hallatán egy pillanatra megdermedtem, elgondolkoztam, majd az éppen kezemben lévő vödröket a földre ejtettem, és a fürdőben lévő fémdobozhoz trappoltam, nem törődve a lépteim nyomán placcsogó vízzel.
Amint leemeltem a bojler tetejét, néhány pillanatig farkasszemet néztem vele, majd a gombokat kezdtem tanulmányozni, miközben a hátam mögött Spencer serényen dolgozott.
– Csak fürödni szerettem volna... – kezdtem, majd egy pillanatra szünetet tartottam, amíg megnyomtam egy gombot, ám az csak az őrlángot gyújtotta be, így tovább kutakodtam – aztán felhívtam Milót, és valahogy elszállt az idő... Ma lett nyolc éves, Disney Worldben vannak. Volt mit mesélnie.
Hiába néztem a gombokat, azok tüntetőleg nem osztottak meg velem semmilyen információt, ám miután mindegyiket végignyomkodtam, és nem történt semmi, felsejlett bennem a gyanú, hogy a főcsapnak talán nem is gombnak, hanem csapnak kéne lennie. A szememmel végigkövettem a bojlerből a fal mellett futó csöveket, melyek végül elvesztek a falban, és meg is találtam egy kis ajtócskát, ami mögött egy csap rejtőzködött. Bízván abban, hogy a Dashwoodok nem inka halálcsapdákat rejtettek a szobába, gondolkodás nélkül rámarkoltam és megpróbáltam elzárni, ám a rozsda miatt csak elég nehezen mozgott.
– Tudtad, hogy az antropológusok a víz elárasztotta földkerekség mítoszát tartják az emberiség egyik legősibb és legelterjedtebb kollektív tudattartalmának? – kérdeztem, miközben immár két kézzel erőlködtem a csap elzárásán. Ilyenkor minden bizonnyal kapóra jött volna egy erős növendék, például Judith, de aligha lelkesedett volna azért, hogy az éjszaka közepén felkeltsem. – Eszkimók, akkádok, sumérok, görögök és rómaiak, meg persze a bibliai történet. Ámulatba ejtő, hogy szinte az összes nép mítoszai között megtalálható, habár nem mindegyik fakadt isteni elégedetlenségből...
Ekkor a csap végre megmozdult, én pedig ettől annyira meglepődtem, hogy hátraestem a vízbe. De legalább el tudtam zárni. Sóhajtva, de mosolyogva néztem fel Spencerre a vízből.
– Képzeld, hány csapot hagyhattak nyitva az özönvízhez...! |
Utoljára főiskolai éveimben láttam ekkora áradást, amikor az egyik fiúszövetség úgy döntött, hogy rögtönzött vizespólóversenyt rendeznek a Delták székházában; csak a visító lányok, és a vadul röhögő, kanos főiskolás srácok hiányoztak. Micsoda idők voltak, gondoltam vissza úgy, mint valami békebeli nagymama. Talán még egy nosztalgikus mosoly is végigfutott az arcomon az emlékekre.
Az áradat csak hömpölygött az ajtó alatt a Titanic díszletévé változtatva a fél folyosót, miközben Wes újabb vödör vizzel rohant ki az ajtón, hogy tartalmát kiöntse az ablakon.
- Szia! Igen, azt látom - mondtam empatikus mosollyal.A férfi legalább olyan kétbalkezes volt, mint én, így akkor is kigyulladt volna a lelkemben az együttérzés lámpája, ha történetesen nem egy barátról van szó. Talŕn mások hagyták volna, hogy az irodalmár egyedül küzdjön meg a problémával, de ez nem az én műfajom volt.
Lemondva a nassolásról, feltűrtem a bárányos pizsamám szárát, és lehúztam a zoknimat, amit az egyik közeli székre dobtam, majd kérdés nélkül fogtam a két üresen guruló vödröt.
- Mit gondolsz? - kérdeztem ártatlan mosollyal, majd elmellőzve Wesleyt, behatoltam a területére, azon belül is a fürdőbe. - Segítek - válaszoltam meg a saját kérdésemet, miközben felmértem a pusztítás mértékét. Még sosem gyaláztam meg kollégám magánszféráját, így próbáltam nem kutakodónak tűnni, és csak a károkra összpontosítani. Halk, mosolygós sóhajjal konstatáltam, hogy Wes elfelejtette kihúzni a dugót a kádból. A spriccelő vízsugarat megkerülve orvosoltam a problémát.
- Elvileg valahol kell lennie egy főcsapnak, ami elzárja a vízellátást a szobában... - néztem körbe, bár dunsztom sem volt arról, hogy hol kellene keresni. Hiába nőttem fel fiúk mellett, a szerelés nem volt az én reszortom. Kimértem két vödör vizet, és csattogva kivonultam vele a folyosóra. A kád nem ürült olyan mértékben, mint reméltem. - Ezt mégis, hogy csináltad? - kérdeztem csevegő hangon, visszatérve Weshez az üres vödrökkel. Kérdésemben nem volt semmi szemrehányás. |
Ma volt Milo szülinapja. Eddig mindig sikerült meglátogatnom őt, ám Caroline párja ezúttal egészen Franciaországig repítette őket, hogy Disney Worldben töltsék a napot. Milo imádta a Disney-meséket, de amikor felhívtam őt, a leglelkesebben mégis valamilyen kalózos attrakcióról beszélt; legalább húsz percen át ecsetelte, kivel és hogyan találkoztak, illetve büszkén kiemelte, hogy négy egész szelet tortát megevett, és azután még fel tudott szállni a hullámvasútra. Végig kérdezgettem, bátorítottam, hogy mondja tovább, és még bólogattam is mellé, noha azt aligha láthatta. Milo lelkes volt, mérhetetlenül derűs, és annyira, de annyira boldog! Még a hangján is érződött, hogy végig mosolygott; én is mosolyogtam, ám hiába harcoltam ellene, a mellkasomat hamarost kaparászni kezdte az irigység és fájdalom rút szörnye. Ott kellett volna lennem vele. Nem csak most, hanem máskor is. David, akivel Caroline együtt élt, képviselő volt, felelősségteljes, jómódú és okos, de akkor sem ő volt Milo apja.
Nem hittem volna, hogy ezek után a napom sokkal rosszabb lehet, ám eme gondolat megtörni látszott, mikor fürdéshez készülve rájöttem, hogy néhány órával ezelőtt már fürödni készültem, és meg is indítottam a vizet, a kád pedig azóta csordultig telt. Mikor ezt kívántam orvosolni, a csap egyszerűen a kezemben maradt.
– Ez kellemetlen – pislogtam a fémre a kezemben, ám mielőtt egyet is tudtam volna lépni, a falból kilógó csőből egyszerűen ömleni kezdett a víz, eláztatva nem csak az ingem, lassan az egész fürdőszobát is. Persze, próbáltam harcolni ellene; begyömöszölni a nyílást, visszatenni a csapot, ám semmi sem működött, így legutolsó mentsvárként a folyosón lévő tárolószekrényhez rohantam, ahonnét felkaptam négy felmosóvödröt, és mint őrült, ki letépte láncait, úgy rohantam vissza a szobába, hogy a vödrökkel fogjam fel a vizet. Azok előbb vagy utóbb megteltek, én pedig rohanhattam ki, hogy a folyosó ablakán át az udvarra öntsem. Vicces, az enyém éppen nem nyílt, néhány napja beragadt, sőt, az akkor viselt ingem ujját is becsípte; az még azóta is ott lógott, árván.
Nem számítottam arra, hogy valakivel ilyentájt összefuthatok, így Spencert látva annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra még a lassan Noé bárkáját igénylő szobáról is megfeledkeztem.
– Spencer! Szia. Hát te mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal. Még nagyobbat pislogtam a név említésére. – Hogy Sean mit...? Az áldóját! Hiszen nekem árad a falból a víz! – kaptam a fejemhez, majd gyorsan kiöntöttem a teli vödröket az ablakon. Mintha odalentről valaki ijedten felkiáltott volna, de nem hallottam tisztán.
– Semmi gond, Spence – igyekeztem megnyugtatni közben a kollégámat –, csak egy kis víz-gond... Igyekszem megoldani, mielőtt kárt tesz a szerkezetben. Nem hiányzik az alattunk lévők nyakába egy adag víz, ugye? – kérdeztem lóhalálában, majd visszafutottam a szobámba, és még az ajtót is becsaptam, rutinból, aztán néhány másodperc múlva újabb adag vödörrel futottam ki. Most sem felejtettem el rácsodálkozni Spencerre. – Jé, te még mindig itt vagy?
Valahogy rohanvást sokkal gyorsabbnak telt az idő, és nyugodt pánikom közepette az a néhány másodperc inkább perceknek tűnt a számomra. |
Megszokott vidámsággal slattyogtam át a folyosón; egyik kezemben egy bögre kakaó, a másikban egy áfonyás muffin, amit a konyhából tulajdonítottam el. Késő volt már, de nem tudtam ellenállni az esti nassolásnak; szerencsére édesanyám alkatát örököltem, így az efféle rohamok nem okoztak komoly fejtörést nekem.
Már tizenegy felé közelített az óra mutatója, így nem számítottam arra, hogy bárkivel is összefuthatok. Rózsaszín, bárányos pizsamnadrágban, fehér toppan, és bolyhos zokniban csúszkáltam a folyosón - jól esett, hogy komolytalankodhatok. Huncutkodva rákacsintottam az egyik szoborra, majd bájos 'Jó estét!' -tel köszöntöttem az egyik lovagi páncélt, enyhén megrogyasztva a térdeimet, mintha pukkedliznék. Sötét hajcsigáimat kócos copfba kötöttem, hogy ne lógjanak a szememben, miközben a nyári beadandókat javítottam. A munkától eltekintve is nagyszerű estém volt.
Éppen becsusszantam a hálórészleg felé vezető folyosóra, amikor csobogás hangja, és a kétségbeesés halk szitkozódása csapta meg a fülem. Nem messze tőlem méretes tócsa éktelenkedett a folyosó közepén, amely másodpercről-másodpercre növekedett; az egyik szoba becsukott ajtaja alól érkezett a dagály. Már kezdtem élni a gyanúperrel, hogy már megint Seant kapom rajta valami kópéságon, amikor egyik kollégám és barátom, Wesley Dunham rohant ki az ajtón, kezében vödröket hintáztatva - csak ekkor jutott el az álmatag agyamig, hogy a férfi hálószobája az, ahonnét az áradat szivárog.
- Óh, a tulipános ragyogóját - szaladt ki a számon. - Mi történt, Wes? - kérdeztem aggodalmasan ráncolva a szemöldököm. A bögrét és a muffint az egyik ablak párkányára helyezve, hogy az irodalmár segítségére siethessek. - Ugye nem Sean műve? - tudakoltam együttérző hangon, már-már felkészülve arra, hogy a meg nem értett fiú védelmére keljek, ha ez így volna. |
Az emeleten nem csak a növendékek és a mentorok hálói helyezkednek el, ahogy azt elsőre gondolhatnánk. Sok-sok folyosó ágazik szerteszét, ahogy felértünk a lépcsőn, szinte labirintussá téve a helyet, ahol könnyen eltévedhet az, aki nem rutinosan jár-kel a falak között. |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Apám mindig azt mondta, hogy ha valami nehézségem támad, nézzek körül, és akkor meg fogom látni, hogy mindenki másnak vannak problémái, amelyek ők ugyanolyan komolynak éreznek, mint én a magamét. Talán éppen ez a tanítás volt az egyike azoknak, amik miatt képes voltam mindig meglátni a fényt a sötétségben, és ezek miatt a szavak miatt láttam meg a mosoly mögé bújtatott fájdalmat is. Talán a pillantásom kicsit aggodalmasabbra sikerült, mint szerettem volna, mielőtt summáztam, hogy Wesleyvel minden rendben lesz. Nem tudtam volna úgy nyugodtan aludni, ha tudom, hogy a gondolatai nem hagyják nyugodni, és álmatlanul forgolódik az ágyában. Minden vágyam az volt, hogy segíthessek neki… Valahogy. Azonban a szüleim arra is megtanítottak, hogy nem szorul mindenki segítségre, akinek az életében van némi bonyodalom; és nekem úgy tűnt, hogy az irodalmár egészen jól elboldogul a helyzetével.
Szerettem mindig mindennek a szebbik, jobbik felét nézni, így a mostani helyzetembe is inkább azt láttam meg, hogy Milo világot láthat, nem pedig azt, hogy nélkülem. Eme pozitív szemlélet ellenére is jól estek Spence biztató szavai; egy hálás mosollyal fejeztem ki ezt irányába.