|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:11 - |
Az alagútrendszert a menekülés céljából építették már évszázadokkal korábban. A Dashwoodok elég paranoiás népek voltak, akik rettegtek a parasztok lázadásától. Azért építették az alagutakat, hogy legyen egérút a kastélyból. Lady Dashwood apja azonban lezáratta, hogy a növendékek ne tudjanak a tudta nélkül kiszökni. |
[10-1]
 Sage-dzsel ellentétben, én közel sem szemléltem olyan kritikus szemekkel a fiatalok időnkénti kilengéseit, mivel a viselkedésükre az ember leánya könnyen találhatott magyarázatot: éppen a tinédzser éveiket taposták, egy hatalmas kastélyba zárva, ahonnan se kifelé, se befelé vezető utat aligha találhattak.
A leleményességük néha engem is lenyűgözött, és bár számtalanszor emlékeztetnem kellett magamat, miszerint jó néhányszor én is semmmisnek tekintettem a szabályokat, egy pár ősz hajszállal már huszonötödik esztendősen meggazdagodtam.
Ennek tudatában mégis igyekeztem őket egy jobb irányba terelni, még ha az eredmények időnként el is maradtak, ám minden helyzetnek a kitartásban rejlett a kulcsa. Illetve, ha ezt az aprócska reményszikrát is elvesztettem, abban azért nem kételkedtem, hogy egyszer benő a fejük lágya.
- Ez igazán példátlan - jelentettem ki, és pusztán remélni mertem, hogy az erre kalandozók között nem fordult meg egyetlen növendékem sem, akik szó nélkül hagyták, hogy Mr Hernandez lemerészkedett a pinceszintre.
Kérdően pillantottam a mentortársamra, némán érdeklődve, mitévők legyünk a fiatalúrral, mikor újból megütötte a fülemet a hangja, egyben megvillogtatva a bájos természetét. Vettem egy mély lélegzetet, és a lehető legkonszolidáltabb arckifejezésemet felvéve fordultam Mr Hernandez felé.
- Elnézést, lehet, hogy nem hallottam jól, Mr Hernandez... mit is mondott az előbb? - kérdeztem szenvtelen hangon, miközben sürgősen emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ne oktassam ki a felnőttek irányába tanúsított jó magaviselet fontosságáról. Bár, számtalanszor emlékeztettek, hogy jómagam nevelkedtem csupán kifinomult közegben, ahol egymás megkérdőjelezése és az emelkedett hangnem nem volt jellemző, mégis felháborított az ifjú viselkedése. |
Hát, akkor az a verzió, miszerint egyszerűen útbaigazít valamelyikük, már ugrott is. Azért reménykedtem, de biztosra veszem, hogy ezt nem fogom szárazon megúszni. Dios mío, ezt nagyon benéztem.
A helyzet egyre ijesztőbb volt. Szívesen hátráltam volna egy-két lépést, ha a fal nem akadályoz meg benne. Így viszont minimum egy kihallgatáson éreztem magam, és csak kapkodtam a tekintetem a két nő között. Vajon melyikőjük belez ki hamarabb?
- Esküszöm, hogy így volt, ahogy mondtam – mentegetőztem tovább. Próbáltam meggyőzőnek és magabiztosnak tűnni, de nem volt valami egyszerű úgy, hogy ketten is így bámultak a képembe. Csak én vagyok ekkora szerencsétlen, vagy mást is kaptak már el így? – Más diákokkal meg nem nagyon futottam össze. Vagyis, izé, de igen, csak ők nem szóltak, hogy nem kéne errefelé jönnöm.
Oké, ez már menthetetlen. Ha választanom kellett volna, hogy itt legyek, vagy a legborzasztóbb rémálombeli lény keljen életre, akkor az utóbbit választottam volna. Ja, nem, már életre kelt, itt és most. Ciki. Ha ez itt valahogy elterjed, akkor oda a – nem létező – hírnevemnek.
- Nem fog többet előfordulni – rizsáztam tovább. – Ha nagyon szépen megkérem önöket, akkor elmondanák, merre kéne visszamennem? Aztán el is felejthetjük az egészet.
Az utolsó mondatot csak félve mondtam ki, de hátha bejön. Közben lepergett előttem az életem minden egyes pontja, és azon voltam, hogy kitaláljam, vajon milyen halálra számíthatok… A gyors és fájdalommentes jó lett volna, de a helyzetet felmérve, lassú lesz és szenvedéssel teli.
- Ugye ez nem a kandikamera? – szaladt ki a számon, és azzal a lendülettel rá is csaptam. Hoppá. Úgy érzem, enyém lesz az Év Hülyéje díj. De legalább ezt is elmondhatom magamról, nem? De. |
Sosem tanultam pedagógiát, az emberi lélek, főleg a fiatalabbaké, mindig is hidegen hagyott. Tőlem mindig eredményeket és teljesítményt vártak, az érzelmek az utolsó helyre szorítkoztak. Nem érdekeltek mások problémái, lelki válságai, de remekül tudtam ennek az ellenkezőjét elhitetni az emberekkel, ha úgy akartam. Csak azt kellett megadni nekik, amit hallani akartak, és máris egy lépéssel közelebb krültem hozzájuk.
- Drasztikus helyzetek drasztikus megoldásokat igényelnek - mondtam teljes meggyőződéssel. A végleges megoldások híve voltam. - Ez a baj a mai oktatással: nem lehet hogyan fegyelmezni, mert máris rád küldik a gyermekvédelmiseket - feleltem Gemma véleményére az oktatási rendszerről. Mondhatni, egyetértettem vele.
Elfintorodtam, mert tudtam, miről beszél a kolléganő. Egyszer, rövid itt tartózkodásom alatt nekem is meg kellett sikálnom az egyik emeleti folyosón őrt álló ósdi páncélokat, de már nem emlékeztem, milyen bűnt követtem el, hogy ilyen büntetést érdemeltem. Az akkori időszak is elég homályosan élt az emlékezetemben, mint a következő pár év, amelyet gyakornokként töltöttem el apám védőszárnyai alatt. Persze, ezekről a hiányosságokról mélyen hallgattam mindenki előtt.
A folyosóra kieső fiú, bizonyos Hernandez, valamit zagyvált arról, mit keres még ilyen késői órán a hálószobáján kívül. Szúrós szemekkel vizsgáltam a növendéket, és gyanúsnak találtam a tarkóvakargatását. Hazudik, gyulladtak fel a jelzőlámpák a fejemben. Gemma jól érvelt, és titkon megjegyeztem magamban, hogy a mentornő remek logikával bír. Én is rátettem a lapáttal az ifjú Hernandez szenvedéseire.
- Az az érzésem, Mr Hernandez, hogy nem mond igazat - fúrtam bele jeges kék szememet a fiúéba, és a hatás kedvéért még egy kicsit közelebb is hajoltam hozzá, hogy még kényelmetlenebbül érezze magát. Ettől a pillantástól már nem egy nehéz fiú megtört. - De mindjárt kiderítjük, nem igaz? - A szám szegletében egy szadista mosoly bujkált. Sajnos, csak erre korlátozhattam a repertoáromat. |
Hümmögve fogadtam Sage Foster feltevését a klikkekről, s eközben elkönyveltem a képzeletbeli jegyzetfüzetemben a kolléganőnek egy hatalmas piros pontot, amiért nem bonyolódtunk bele az első percekben a nemzetiségi kérdésekben, amelyekben az angol mivoltomat boncolgatjuk.
- Nos, igazán drasztikus felvetés ez a tömlöcös gondolat, bár, mint mentor, meg kell jegyeznem: biztosra veszem, hogy ezek után jóval kevesebb kihágás történne - bólintottam, majd kortyoltam egyet a kávémból, és a koffein jólesően töltött fel energiával. - Ám a huszonegyedik századi oktatás vérmesen elutasítja az eféle fegyelmezési technikákat, illetve a testi fenyítéseket is, ebből kifolyólag, maradhat a jól bevált és a növendékek körében igencsak népszerű tevékenység: a páncélsikálás.
A növendék meglehetősen zavarodottnak tűnt, miután kilépett az ajtón (és amelyet nem előzött meg semmiféle Szezám, tárulj!), amely nyilván a kóborolás számlájára volt írható, részben. Az önkritikámból kiindulva szinte biztosra vettem, hogy a fiú nem szívesen találkozott össze két nővel lámpaoltás után, akikből az egyik megveszekedett férfigyűlölő, a másik pedig idegenlégiósnak készülhetett szabadidejében - pusztán a hangneméből ítélve, bár, távol álljon tőlem a bekategorizálás és diszkrimináció bármely foka.
Rezzenéstelen arccal, mégis érdeklődve hallgattam Mr Hernandez kalandos történetét, amely az idekerüléséről szólt, majd megcsóváltam a fejem.
- Akkor bizonyára levonta a konzekvenciát, Mr Hernandez, hogy nem érdemes egyedül elindulni a felfedezésre - szólaltam meg, átengedve Sage-nek a fegyelmezés jelentős részét, amennyiben úgy ítélte meg, a fiú hazudik, és nem feltétlenül a tudásszomját igyekezett eme késői órákban eloltani. - Ámbár, érdekelne, mégis hogyan sikerült lejutnia, anélkül, hogy bárki is figyelmeztette volna, rossz helyen jár - gondolkodtam el.
Elvégre, ha délután indult el, bizonyára járt erre néhány növendék, akik jócskán figyelmeztethették volna, hogy közel sem a kijárat felé tart.
Gyanakvóan szűkítettem össze a szemeimet, és bevetettem a jól ismert, Mr Hernandez által még egyáltalán nem tapasztalt három perces szemmeresztésemet. |
Oké, ezek tudják a nevemet. Ez két okból is gondot jelent… Az egyik az, hogy ha valahol mindössze egy-két napja tartózkodsz, és az ottani fontos emberek tudják a neved, annak ezer százalék, hogy oka van. A másik meg az, hogy mivel tudják, nem tudsz róla kamuzni. Meg úgy egyáltalán, ez nem jelent jót.
Egy pár másodpercig éppen emiatt sokkosan álltam, úgy pislogtam, mint aki életében nem látott meg embert. Aztán rájöttem, hogy ha nem akarom, hogy ki legyek nyírva így a nap végére, meg hogy mindenféle rituálés izé közben vallassanak, akkor válaszolnom is kellene.
- Izé... Ha jól gondolom, ez itt egy tiltott zóna. Most bajban vagyok, ugye? – tettem fel a zseniális elmére utaló kérdésemet. – Egyébként, meg tudom magyarázni – próbáltam menteni a menthetőt, és azon nyomban bele is kezdtem a sztorizgatásba a mai napom történetéről. – Az valahogy úgy volt, hogy délután indultam el, öhm, nem tudom, hová. Fel akartam fedezni, hogy mik vannak itt, aztán eltévedtem, és itt kötöttem ki – mutattam a hátam mögött lévő ajtóra. – Higgyék el, hogy nekem sem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé a fekete lyukban szaladgálni, és egész szívesen felmennék, ha tudnám, merre találok vissza a szobámig. Egész egyszerűen elvesztem.
Idegességemben csak vigyorogni meg a tarkómat vakarászni tudtam, mintha minimum egy csernobili gyogyóból jöttem volna. Azért reménykedtem, hogy nem kell majd egy egész napot mosogatással töltenem, az valahogy nem buli. |
Gemma Morgan annak a nőnek látszott, akit a legtöbb férfi a frigid jelzővel illetett volna. De csak első ránézésre, és amikor megszólalt, minden kétségem eloszlott a modorát illetően. Brit..., jegyeztem meg magamban, minden sztereotípiámat elővéve, ám ügyeltem rá, hogy az arcom ne áruljon el semmit. Ebben voltam a legjobb.
Kedvesen mosolyogva nyújtottam át a nőnek a kávéját az éjszakai műszakhoz, majd megkezdtük őrjáratunkat. Úgy véltem, a legjobb, ha a legalsó szinten kezdjük meg utunkat, felfelé haladva; így láttam logikusnak, és úgy tűnt, a kolléganőnek sem volt ez ellen semmilyen kifogása. Vagy, ha volt is, nem közölte velem.
- Úgy vettem észre, van néhány klikk, akik az úgymond balhésabb csapatba tartoznak - válaszoltam Gemmának, ellenőrizve a borospince zárját. Még mindig úgy állt, ahogy annak állnia kellett; vagyis zárva. - Talán használatba kéne újra helyezni azokat a tömlöcöket, amelyek itt vannak a kastély alatt. Kitűnő fenyítési eszköz lenne a balhés kölyköknek, ha bezárnánk őket egy éjszakára oda - adtam elő véleményemet a rosszcsont kamaszok megneveléséről.
A pince sok horrorfilm helyszíne, én mégsem éreztem félelmet, amikor meghallottam a folyosó végéről tompán kiszűrődő hangokat. Az oldalamhoz kaptam, ahol rendszerint a pisztolyom szokott lenni, aztán halkan elkáromkodtam magam - már nem a CIA kötelékébe tartoztam. Így hát, maradt a bögre. A képzésembe az is beletartozott, milyen tárgyak alakíthatók át fegyverré - egy szóval: minden. Felkészültem, hogy fejbe csapjam, akárki is húzódott meg az ajtó mögött, majd egy határozott mozdulattal kirántottam az ajtót. A következő másodpercben egy növendék esett ki a folyosóra, úgyhogy leengedtem a harci bögrémet, és unottan felsóhajtottam. Ma sem törhetek szét senki fején egy kávésbögrét.
Emlékeztem a fiú fényképére, mert egy alkalommal áttanulmányoztam az összes növendék aktáját, de csak a képességét jegyeztem meg, hiszen az számított fontosnak. Szerencsére, Gemma emlékezett az éjszakai kalandor nevére.
Nem bajlódtam a köszönéssel.
- A villanyoltás már fél órája megtörtént - közöltem a fiúval fagyosan, átváltva egy kiképzőtiszt kedves modorába. - Ha nem akarja holnap az egész napját mosogatással tölteni, Mr Hernandez, akkor most azonnal visszahúz a szobájába, és reggelig ki nem teszi onnan a lábát.
Ez az, Sage, így kell egy gyerek szimpátiáját elnyerni, gratuláltam magamnak. |
Az éjszakai őrjárat nem kifejezetten tartozott a kedvelt esti tevékenységeim közé: jobban szerettem a hálóm négy fala közé húzódva olvasmányokat lapozgatni, majd elmerülni a szépítő alvásban, ám a mentorléttel ez a hátrány is együtt járt. Noha, mint mindig, akadtak kivételek, a növendékek többsége nem feltétlenül érzett kényszert az éjszakai túrákra.
- Kellemes estét - köszöntem a rám várakozó kolléganőmnek, és visszafogott mosollyal váltottam vele pár szót, majd fogadtam el az ízletesnek tűnő bögre kávét, s belekortyoltam.
Esti sétánkat az általam még inkább nem kedvelt helyszínen kezdtük meg: a pincéknél. Bár soha nem történt velem olyan eset, amely közvetlenül a pincéhez volt köthető, és egyetlen traumát sem tudtam felemlegetni a helyiséggel kapcsolatban, mégis a hideg kirázott, akárhányszor a nyirkos, sötét, zavartalan szóváltásra alkalmatlan közegre emlékeztem vissza.
- Én sem különösebben - feleltem Sage-nek. - Van néhány ritka alkalom, amely szinte ünnepnek számít a Shelter hétköznapjaiban, mikor elkóricáló növendékekkel találom szembe magam, ám, mint az nem meglepő, hogy úgy mondjam, ők a balhésabb csapat tagjai - utaltam ezzel a túlzottan lelkes ifjakra. - Grace Alflatt szerény véleményem szerint, nemes egyszerűséggel hiperaktív. A múltkor elkaptam a kisasszonyt, mikor éppen egy seprűt próbált repülésre bírni, és nehezen győztem meg az ellenkezőjéről - csóváltam meg a fejem. - Remélem, a mai esténk kevésbé lesz eseménydúsabb.
Amint kimondtam az utolsó mondatomat, megtorpantam, és Sage kérdésére egy aprót bólintottam. A hozzánk legközelebb eső ajtó feltárult, majd felbukkant egy alak, aki meglehetősen fiús kinézettel rendelkezett.
A vonásaim megkeményedtek, az előbbi társalgós-felszabadult kedvem hirtelen tovareppent, ahogy pislogás nélkül végigmértem az ifjoncot, és ciccegve megcsóváltam a fejemet.
- Én is üdvözlöm, Mr Hernandez. Kellemesen telik a kirándulása? |
Ha azt mondom, hogy ez a hely hatalmas, akkor keveset mondok. Ha azt, hogy eltévedtem, akkor szintén… Elvesztem, bakker, ilyen nincs. Fogalmam sem volt róla, hogy mióta bolyonghattam az épületben, de pár óra biztosan eltelt, és mivel késő délután indultam el a felfedezőutamra, arra jutottam, hogy valószínűleg már be is sötétedett. Tök jó.
Volt egy pár hely, amit egész egyszerűen sikerült beazonosítanom, meg azért próbáltam jegyezni a kanyarokat... Csak ez nem igazán jött össze. Tehát teljesen máshová kerültem, mint azt terveztem. Sikerült rátaláltam valami alagútrendszerre. Abban a hitben éltem, hogy ezen keresztül kijuthatok mondjuk az udvarra, de az akciózásom eredménye az lett, hogy újabb perceket (órákat?) vesztegettem el az életemből azzal, hogy kiutat találjak. A hideg, nyirkos falak nem voltak túl bizalomgerjesztők. Ez a kastély egy labirintus, komolyan mondom.
- Jé, egy ajtó! – jelentettem ki magamnak diadalittasan, miután hosszasan sétálgattam a nagy semmiben. A félhomályban tapogatózás és az eltévedés után igazán felüdültem a nyílászáró ittlétének láttán.. Már csak az a kérdés, hogy nyitva van-e…
És nyitva volt.
- Gracias, gracias, gracias! – estem ki szinte az ajtón több órás szenvedésem után. Aztán szembetalálkoztam két nővel, és bár egyiküket sem ismertem, elsőre sikerült rájönnöm, hogy vagy mentorok, vagy tanárok. Ami azt jelenti, hogy ismerik az épületet. – Buenas tardes, seńoras! – köszöntem ártatlan vigyorral a képemen. |
Az őrjáratok remek lehetőséget kínáltak, hogy megismerkedjek a kollégákkal. Minden jelentőségtelennek számító szó nekem fontos volt, és úgy szívtam magamba az információt, amit láttam és hallottam, mint a szivacs. Bár, eddig semmi érdekességet nem tudtam meg azon kívül, hogy az igazgatónőt majd' megveszi az ideg, amiért a támogatói sorra visszalépnek. Iris-nak a mindene volt ez a hely, és tudtam, hogy nem adná fel harc nélkül a vezetését.
Amikor megláttam a ma éjjeli őrjárat beosztását, ráncba szaladt a homlokom.
- Gemma Morgan - mormogtam a nem létező bajuszom alatt. Természetesen tudtam, kiről van szó, bár még nem adódott alkalmam beszélni a mentornővel. Ez kiváló lehetőség lesz arra, hogy megismerjem egy kicsit.
Két bögre forró kávéval és egy barátságos mosollyal vártam a nőt az előcsarnokban este tíz óra előtt pár perccel, majd amikor megérkezett, átestünk a formalitásokon, átadtam neki a kávét, hogy egy kissé feltöltődjünk energiával; és nem mellesleg, egy kis kávé megteremti a bizalom légkörét szerény véleményem szerint.
Először lent kezdtük, a pinceszinten az ellenőrzést.
- Nem tudom, hogy vagy vele, Gemma, de én még nem sok szabálysértés tapasztaltam ilyen kései órákban, mióta visszajöttem - fecsegtem, kezemben szorongatva a már félig kiürült bögrét. - Mondjuk, lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy éjjeli őrjáratba még nem igazán voltam beosztva.
Lehet, hogy túl korán szóltam el magam, mert nem sokára hangokra lettem figyelmes. Halk neszezésre, de akkor is, hangokat hallottam a hosszú folyosó végéről, amely végén az alagútrendszer kezdődött.
- Ugye, te is hallottad ezt? - fordultam Gemma felé, aztán újra fülelni kezdtem. Igen, határozottan járt valaki az alagutakban. Megszaporáztam a lépteimet, majd a lezártnak vélt ajtóhoz érve lehúztam a kávém maradékát, hogyha kell, a bögrét használjam fegyvernek. Nem, mintha ne lettem volna kiképezve különböző harcművészetekből... |
Az alagútrendszert a menekülés céljából építették már évszázadokkal korábban. A Dashwoodok elég paranoiás népek voltak, akik rettegtek a parasztok lázadásától. Azért építették az alagutakat, hogy legyen egérút a kastélyból. Lady Dashwood apja azonban lezáratta, hogy a növendékek ne tudjanak a tudta nélkül kiszökni. |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Sage-dzsel ellentétben, én közel sem szemléltem olyan kritikus szemekkel a fiatalok időnkénti kilengéseit, mivel a viselkedésükre az ember leánya könnyen találhatott magyarázatot: éppen a tinédzser éveiket taposták, egy hatalmas kastélyba zárva, ahonnan se kifelé, se befelé vezető utat aligha találhattak.
