|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:10 - |
A régi tömlöcök még a nemesi hagyaték részei, de már évszázadok óta nem használták őket. A kínzóeszközök azonban elrettentő példa lehet néhány akaratos növendéknek. |
[11-1]
 - Hmm, ha csak a pénz a baj, az megoldható... - billentettem kissé oldalra a fejem, míg mutatóujjamat merengve az ajkamhoz nyomtam. - A sógorom egy óriási áruházban dolgozik, bármire van szükségünk, mindig akciósan be tudja szerezni, gyakran még ingyen is sóznak rá ezt-azt. Hűtőket, grillsütőket, egy csomag papucsot... Szerintem könnyedén tudna szerezni egy medencét ingyen, esetleg az kerülne némi pénzbe, hogy idehozzák Németországból, meg hát a folyamatos karbantartás. Biztosan árulnak 10-15 fős nagy medencéket - vetettem fel Colinnak az ötletet. Nem kifejezetten örültem a hírnek, hogy a húgom férjhez megy, sőt, borzasztóan idegesített, hogy a családból neki kell először menyasszonyi ruhát vásárolni, ráadásul még olyan fiatal! De tény, hogy amellett, hogy a jelöltje szimpatikus srác volt, elég sokat segített nekünk.
Halk nevetéssel díjaztam az újabb vicces sztorit. Szinte láttam magam előtt, ahogy Colin minden létező alkalmat és helyet megragad az alvásra, Iris pedig izzó szemekkel magasodik fölé. Ezért szerettem annyira a munkámat, mert az ember számtalan izgalmas karakterrel, érdekes emberrel találkozik közben.
- Vannak olyan emberek, akiknek sokat kell aludniuk, mert amikor ébren vannak, folyton 110%-ot nyújtanak - bólogattam megértően, Colin pártjára állva. Igazából most fedeztük azt, hogy valójában lusta. - Szóval Iris tényleg képes ilyesmire, ugye? Nagyon szimpatikusnak tűnt az interjú során, igazságosnak, megértőnek, ugyanakkor tekintélyparancsolónak is. Végig az volt az érzésem, hogy sosem akarom feldühíteni őt - belegondoltam, milyen lehet Iris mérgesen, és egyből kirázott a hideg. Vannak emberek, akiken látszik, hogy ha elfogy a türelmük, akkor.... nem, inkább jobb, ha sosem fogy el.
- Nos, ennek örülök... - Hogy nem hasonlítok a fogatlan bácsikájára. Zavartan mosolyogtam. - Igen-igen, becenév. Ne haragudj, az előbb elmulasztottam rendesen bemutatkozni. A nevem Corinna Wittenberg, én leszek az új háztartástan és életvitel tanár, valamint szeretnék majd egy pályaválasztási modult is indítani. Ha meg tudnám beszélni Irissal esetleg, hogy alakítsunk ki egy kis szobát, irodát, ahol megkereshetnének a fiatalok, ha kérdésük van... De mivel egy fedél alatt élünk, talán felesleges az ilyesmi - ingattam a fejem. Nem nagyon dolgoztam még bentlakásos helyen, itt az ügyfélfogadási idő és egyéb hivatalos forma feleslegesnek látszott.
Megköszöntem az udvariasságát és előre mentem a lépcsőn. Az ajtón kilépve felszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj. Nagyot, mélyet szippantottam a dohos levegőből.
- Varázslatos hely, de tényleg! - feleltem a kérdésére. - Még fogalmam sincs, meg fogom-e szokni valaha a kastély zig-zugos folyosóit, de a szobámat már most otthonosnak érzem. Nem sok emberrel találkoztam, inkább a tanárokkal és néhány mentorral beszélgettem, a növendékeket pedig egyelőre még csak arcról ismerem fel. Tudod, túl sok az új név, az új arc, új inger... De Mr. Moreau szerint mire feleszmélek, már meg is fogom szokni ezt a helyet. Persze könnyű annak, aki tizenakárhány éve él itt.
Míg beszéltem, találomra, vakon elindultam a folyosón, remélve, hogy a konyha felé tartok és azt is, hogy Colin majd eligazít, ha mégsem. |
 – Á, abban biztos vagyok – bólogattam egyetértően. – Csak kicsit sok az energiájuk, főleg most, hogy szünet van, na meg olyan meleg, hogy edzeni is alig lehet... Mondom én Irisnek, hogy kéne az a medence, de ő meg valami költségvetésről hadovál – legyintettem amolyan "nem értem én ezt" stílusban.
Cory nagyon aranyos és kedves nőnk látszott, biztos voltam benne, hogy hamar megkedvelik majd a gyerekek. Amilyen izgatottan beszélt a Seannel való találkozásról, megértettem, Iris miért vette fel – akadt persze egy-két olyan tanár, akiben a szigora és talpraesettsége volt a fő, mivel azt követelte meg a tanított tárgyuk, de úgy tűnt, Cory mellett inkább az elfogadása és jóindulatúsága miatt tette le a voksot. Szerettem volna mondani, hogy az ő tárgyához ez kellett, de rá kellett jönnöm, hogy ötletem sincs, mi a tárgya. Mármint, háztartástan – az mégis mi a sajtos lepényt jelentett? Takarítani tanulnak...? Vagy, hogy hogyan állapítsák meg, melyik dinnye a legfinomabb?
– Hát, tudja, mondhatjuk, hogy én itt... Strategikusan elhelyezkedtem. – Még a szemöldököm is összeráncolódott saját butaságomon. Borzalmasan hazudok. Talán leckéket kéne vennem Seantől. – Hát jó, igazából bujkálok... Iris nem kifejezetten díjazza, ha nap közben alszom úgy egy-két-tíz órácskát. Múltkoriban lelökött a kanapéról, egyszer pedig matracostól lebegtetett ki a halastóba. Nem szép érzés arra ébredni, hogy egy aranyhal úszkál a gatyájában...
Kicsit igazságtalannak éreztem, hogy amikor az ilyen eseteket meséltem másoknak, a legtöbben nem is nézték volna ki Irisből. Nem mintha haragudtam volna rá, mert igaza volt, de egy kis együttérzés néha jól esne.
– Persze, természetesen, a tegeződés, az jó! – bólogattam serényen, miközben a sötétben keresgéltem a kulcslyukat. Úgy éreztem magam, mint az egyetem alatt, amikor kicsit bulizottan és későn mentem haza, és az a kulcslyuk valahogy mindig arrébb ugrott... – A Cory becenév? Van egy Cory nevű bácsikám, de te nem hasonlítasz rá. És nem csak azért, mert megvan minden fogad és nem várod machetével, hogy " a sárgák bosszút álljanak".
Szerencsére sikerült megtalálnom a kulcslyukat, elfordítottam benne a kulcsot, a kissé viseltes ajtó pedig csikorogva kinyílt. Diadalittas mosollyal az arcomon fordultam Cory felé, és előzékenyen magam elé engedtem.
– És mondd csak, eddig hogy tetszik Shelter House? Találkoztál már mindenkivel? Nem tudom, szóltak-e, de a bojlerek néha rosszalkodnak, szóval ha fürdik, és elmegy a melegvíz, akkor csak csapjon rá egy nagyot az oldalára, mintha nem sajnálná! |
Értetlen pillantást küldtem Colin felé a csattanást hallva, de megmagyarázta egy szúnyoggal, én pedig elhittem neki, így nem érdeklődtem, miért pofozgatja magát. Aztán inkább egy pontot kezdtem fürkészni a mentor válla felett a falon, és azt bámulva hallgattam, mit mesél a spanyol tanárnőről. Nem igazán esett le a történet tanulsága, de a biztatás és a nyugtatás jót tett a lelkemnek. Újra megkívántam a csokit, szóval kezdtem bánni egy kicsit, hogy olyan könnyelműen elajándékoztam.
- Köszönöm szépen... - motyogtam a vállának, mikor megdicsért, hogy aranyos vagyok. Nem szerettem volna, ha ez lesz a fő erényem ahelyett, hogy azt mondanák, milyen okos vagy rátermett vagyok, de azért még jól esett a bók.
- Csak ártatlan tréfának szánták... - vettem a védelmembe a srácokat. - Nem hiszem, hogy rosszat akartak vele, biztos nem tudták, hogy nehéz napom volt és egy csöppet érzékeny vagyok. - "Egy csöppet" - Ha megnyugszom egy kicsit, máris kedvem támad nevetni ezen az egészen...
Felemelkedtem a válláról és úgy hallgattam felettébb nagy érdeklődéssel a történetét a macijáról. Mikor kiderült, hogy elrabolták, az ajkam elnyílt és ó-t formált, még a szemem is elkerekedett és a szám elé kaptam a kezem. Szegény maci, miken mehetett keresztül! Izgultam, mi lesz a történet vége, Colinban pedig nem lehetett csalódni, a rátermett válaszüzenete széles mosolyt csalt az arcomra.
- Örülök, hogy a maci megúszta - mosolygtam rá, aztán érdeklődve hallgattam a továbbiakat. - Ó, igen, hallottam már Seanről. Szinte az összes mentor és tanár, akivel eddig beszéltem, őt emlegette. De még a növendékek is. Személyesen még nem volt hozzá szerencsém, de alig várom, hogy megismerjem!
Őszintén szólva tényleg szeretem a kihívásokat és a kalandokat, ha előtte megfelelő mennyiségű csokit eszek és kellően helyre pofozom a lelki világomat. Most, hogy bőgtem egyet, befaltam egy fél tábla csokit és megkaptam a napi ölelés-adagomat, már lelkesen néztem az előttem álló feladatok elé.
- Am.... Megkérdezhetem, miért van önnél kulcs a tömlöcökhöz? Ha nem zárnak be ide senkit, akkor ön mit csinált itt? - érdeklődtem, mert a képnek ez a része még nem állt össze. A teainvitálása rögtön jobb kedvre derített, de sokkal jobban örültem annak, hogy elhagyhatom ezt a helyet. - Hogy az ördögbe ne! Kérem, vigyen ki erről a helyről!
Belekapaszkodtam Colin kezébe és feltápászkodtam a földről. Leporoltam a nadrágomat, aztán a mentorhoz fordulva szorosan a sarkában maradtam. Kicsit még tartottam azért ettől a helytől, meg attól, hogy valami furcsa balszerencse során egyedül maradok itt lent.
- Ha már így összemelegedtünk, hogy még a tábla csokin is osztoztunk, meg sírni is látott, akkor mi lenne, ha tegeznénk egymást? - vetettem fel szendén, Colin háta mögül, magamban azon csodálkozva, hogy lehet valaki ilyen magas. Épp hogy kilátszottam széles válla mögül. |
 – Ugyan, semmi baj, nem zavar a sírás, csak nem szeretem – legyintettem, miközben elvettem a felajánlott csokit. Nem tehetek róla, nem volt szép kihasználnom egy síró nőt, de a csoki... A csoki az egy más lapra tartozik. Az bármit megér. Komolyan mondom – bármit. Amíg Cory a sminkjét igazgatta, én szépen lassan, kockáról kockára betermeltem a csokit, és jóllakott, nagyra nőtt óvodás módjára elégedetten mosolyogtam. Oké, egy kis bűntudatom volt ugyan, hogy kijátszom a rendszert, de gyorsan elszállt.
– Hát, tudja, megfogni a vállát, a kezét, vagy... Óha! – Valahol az el sem kezdett magyarázatom közepén Cory megölelt, amitől egy kicsit meglepődtem ugyan, de a kezeim szinte maguktól mozdultak, hogy viszonozhassam. Szerettem megölelni az embereket, mert az meleg volt, megnyugtató, és többet mondott minden szónál, csak a Raffellóval ellentétben ezt nehezen vágták az arcodba, ha mondjuk megsértetted őket.
– Ez sajnálatos – bólogattam serényen, de be kell ismernem: valahol a mondókája felénél kisült egy áramkör az agyamban, és onnantól kezdve csak fehér zajt hallottam. Megnyugtató volt a hangja, kedves és lágy, mint egy óvónéninek. Szinte annyira, hogy... Nem! Nem aludhatok el megint!, pofoztam fel saját magam hangos csattanással. Az arcom égni kezdett, ami sikeresen megakadályozta, hogy megint elbóbiskoljak. – Csak egy szúnyog volt – magyaráztam kissé kábán.
Miután Cory befejezte, amit mondani szeretett volna, kellett egy-két másodperc, míg teljesen magamhoz tértem, és feldolgoztam, mit is mondott. Mivel legtöbbször nem tudtam hosszabb ideig figyelni, kidolgoztam egy rendszert, aminek segítségével a kulcsszavakra figyeltem oda: borzasztó nap, szokatlan, beijesztettek... Ezek alapján a friss tanárok szokásos betegségében szenvedett.
– Ugyan, Cory, nincsen semmi baj! – simogattam tovább a hátát. – Tudom én, hogy ijesztő ez így elsőre, de Iris nem vette volna fel magát, ha nem lenne biztos abban, hogy be fog illeszkedni közénk. A kezdeti időszak mindenkinek nehéz; tudod, volt egyszer itt egy spanyol tanár, Ms Garcia, hosszú évek óta először, de az egyik mentoráltam képtelen volt jó jegyeket szerezni. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, hogy nem érti a tanárnőt, mert mintha másik nyelven beszélne... Nem tudom, hogy összefügg-e, de Ms Garcia év végén kilépett.
Ha jobban belegondoltam, talán mégis lehetett valami összefüggés közötte, mint Sean "mennyi időbe telne feltölteni egy szobát" kérdése és az elárasztott folyosó között.
– Ön nagyon aranyosnak tűnik, biztos vagyok benne, hogy megbarátkoznak majd önnel és jól fogja érezni magát, de hát tudja, milyenek a tinédzserek. Ott lázadnak, ahol tudnak. Mondjuk, a tömlöcökhöz zárni önt kicsit talán durva volt, még tőlük is... – ismertem el az államat vakargatva. Ha engedte, kicsit hátrébb hajoltam, hogy Cory szemébe tudjak nézni, és úgy kezdtem mesélni. – Tudja, amikor először voltam mentor, volt egy macim. Mármint, nem azért, hogy macival alszok, hanem a húgomtól kaptam ajándékba, és ott ült az asztalomon. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy fontos-e nekem annyira, hogy egy millió dollárt fizessek érte. Mondtam, hogy nem, mert csak tíz dollárba került, de mivel már használt, a piaci ára is alig négy dollár. Másnapra eltűnt a macim, helyette egy üzenet volt ott, "ha szeretné valaha látni a medvét, fizessen egy millió dollárt". Másnap becsúsztattam a válaszüzenetet az ajtajuk alatt, hogy "ha valaha látni akartok még tévét, visszateszitek a macimat". Másnapra megint ott ült a helyén, a két fiú pedig azóta minden évben küld egy minimackót a születésnapomra.
Igyekeztem előkotorni az elmúlt majd' tíz év legkedvesebb emlékeit, hogy ezekkel nyugtassam meg Coryt arról: tényleg jó helyre került.
– Nagyon jó gyerekek ők, csak néhányuknak nehéz a bizalmába férkőzni. Aztán persze ott vannak az olyanok, akik egyszerűen azzal foglalják le magukat, hogy másokat bosszantanak... Higgye el, hamar hallani fogja Sean McGee nevét, többek között.
Elnéztem az ajtó felé, majd kotorászni kezdtem a zsebemben; csörgések közepette húztam elő egy nagy, régies kulcsot a zsebemből. – Kezdem úgy érezni, hogy maga nem szeret különösebben idelent lenni... Nem szeretne mondjuk kijutni innen? Ihatnánk egy teát – ajánlottam, miközben feltápászkodtam, majd a kezemet nyújtottam Cory felé, hogy felsegítsem. |
- Olyan régóta? - kérdeztem teljes letargiában, és sokkosan magam elé pillantottam. Nos, ezek szerint kapunk enni, mert Colin nem tűnt túl lestrapáltnak ahhoz képest, mennyi időt tölthetett el itt lent. Talán a kínzás is túlzás volt a növendékek részéről, és egész egyszerűen csak bezárva tartanak itt lent minket, mint egy börtönben. Ez a tudat jobb kedvre ugyan nem derített, de a férfi kellemes hátpaskolásával együtt elég volt ahhoz, hogy egy csöppet megnyugodjak.
- Ne haragudjon, nem szokásom sírni... - szabadkoztam, pedig igazából de, én az a fajta ember vagyok, aki mindig és mindenen elsírja magát. Ha Colinnal kollégák leszünk, előbb-utóbb erre ő is rá fog jönni. - Kérem, egye meg... nem szoktam ennyi édeset enni, kezdek émelyegni... - kínáltam meg a maradék csokival. Egyszerre benyomtam majdnem az egész táblát, éhgyomorra, ráadásul. Még a legédesszájúbb ember gyomrát is kikezdené.
Ahogy a mentor számomra zavaros és ijesztő magyarázatát hallgattam, úgy éreztem, fokozatosan enyhül a sírhatnékom. Előkerítettem egy pzs-t és rendbe szedtem magam, orrot fújtam, eltüntettem a szemem alá kent, sötét pacát. Nem volt nálam tükör, hogy ellenőrizzem, így egy utolsó szipogás után a mellettem ülőhöz fordultam az arcomra bökve.
- Így jó? - érdeklődtem, hátha a félhomály ellenére meg tudja állapítani, rendben van-e a sminkem és mentes vagyok-e csokifoltoktól. A szemem még kicsit vörös volt a pityergéstől, de annyi baj legyen, legalább pirosítóra sincs szükség. Közben lassan visszakanyarodtam az eredeti témánkhoz.
- Szóval meg akar érinteni? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, aztán leesett, mire gondol. Pont úgy, mint ahogy az is leesett, amit a növendékek mondtak; egyszóval rendesen félreértettem azt, hogy ő itt meg akar engem érinteni, és majdnem megint sírva fakadtam a meghatottságtól. - Oh, Colin, ön milyen rendes...!
Suttogtam, azzal a férfi felé fordulva az "érintés" elé mentem és megöleltem, karjaimmal átfontam a vállát. Ritkán találkozom ilyen közvetlen emberekkel, de mivel én magam is eléggé az vagyok, nem zavartattam magam.
- Pedig elég rosszul indítottam... tudja, borzasztó napom volt, még új számomra ez a hely, folyton eltévedek, és szokatlan minden hang, minden illat, az áldások pedig gyakran ijesztőek. Ezek a fiatalok úgy játszanak a tűzzel, a vízzel, falakon sétálnak át, lebegnek, mintha egy tv sorozatot néznék, pedig ez a valóság... Aztán beijesztettek azzal, hogy aki nem képes elfogadni ezt, azt bezárják ide örök életére. Pedig én elfogadtam! Higgye el, én egy nap alatt megszerettem ezt a helyet...! - magyaráztam kétségbeesve a férfinak, miközben barátian öleltem, a hátába kapaszkodva, állam a vállára támasztva. |
Hogy őszinte legyek, egy pillanatra talán meg is ijedtem szegény nőtől. Nem akarok én gonosz lenni, de nem volt valami szemet gyönyörködtető látvány; mondjuk, lehet, hogy a csokifoltos, szemfestékes, sírástól grimaszba torzulós arc nélkül kevésbé volt... Megrázó.
– Volt? – kérdeztem vissza döbbenten. Nem vallott Irisre, hogy kirúgjon egy tanárt, főleg nem úgy, hogy igazából még nem is volt tanár.
– Hát, azt nem tudom... Idelent nagyon lassan telik az idő – magyaráztam mosolyogva, nem is sejtve, hogy ami nekem jó, történetesen, mert rég nem aludtam ilyen jót, az neki mondjuk egyenesen ijesztő lehet.
– Csoki! Király, kösz, rég nem ettem már – nyúltam a felém nyújtott édesség felé, majd miközben az egyik felét a számba tömtem, leültem mellé, kinyújtott lábakkal. Az az igazság, hogy a vezetőség egyértelműen úgy döntött, nincs elég pénz arra, hogy minden étkezésemet csokival helyettesítsem, ami nekem lesújtó volt, de elfogadtam, cserébe azonban limitálták a bevitelemet heti egy táblára.
– Bezárták? – kérdeztem csokival teli szájjal, ami így mondjuk nehezen volt kivehető. Ez új volt. Mégis, ki zárta volna be ide szegényt? Nagyot nyeltem, eltüntetve a csoki maradékát, és megnyugtatólag az egyelőre ismeretlen nevű nő hátára helyeztem a kezem, és simogatni kezdtem.
– Hé, nem kell sírni! Nem olyan rossz itt... Hé, várjunk, megbukott? – Lehet, hogy kicsit lassú voltam, mert még most ébredtem, és utána néhány óráig még hasznavehetetlen vagyok, de úgy éreztem, hogy Cory gondolatmenetének mg nem értése nem kifejezetten, egyedül az én hibám. Azt például kifejezetten nem értettem, mi baja van a ruhájával.
– Én Colin vagyok, Colin Mitchell, mentor, és... ne, kérem, ne sírjon! Már megint... – nagyot sóhajtottam, de nem annyira idegességemben, mintsem tehetetlenségemben. Biztatóan megütögettem Cory hátát, és barátságosan elmosolyodtam. Már az orrom sem fájt annyira, a bizsergés inkább átterjedt az agyamra.
– Nézze, lehet, hogy történt egy s más, mióta itt lent vagyok, de azt azért kétlem, hogy átálltunk volna a tömlöcökre az emlékezetmanipuláció helyett. – Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire nem volt megnyugtató, amit mondtam, miután már elhagyták a szavam a számat. – Mármint, ne értsen félre, esküszöm, hogy nem piszkálunk bele az agyába! Elvégre, Iris felvette magát. Lehet, hogy néhány növendék panaszkodik a büntetések miatt, de azért nem olyan szörnyű ám...
Kezdtem egészen elveszíteni a fonalat, még annál is jobban, mint általában teszem.
– Szóval, egye csak meg a csokiját, sírja ki magát, meg minden, de azért közben elmondaná, hogy tulajdonképpen miért is sír? Vagy ha épp nem kompetens rá, akkor engedélyét szeretnék kérni, hogy esetleg használhassam az Áldásomat... Tudja, érintésből meg tudom állapítani, az emberek mit éreznek és miért. |
Nyögéseket és tompa puffanásokat hallottam, melyek nem könnyítették meg, hogy abbahagyjam a sírást, vagy ne tömjem olyan lelkesen a csokit. Mit nekem kalória, ha itt lent éheztetnek, már úgyis mindegy! Kezdett emelkedni a pulzusszámom, ahogy a motoszkálás és a zajok egyre közelebb értek. Egy túlélő! Vajon van annyira éhes, hogy elvegye a csokim? Vajon van annyira éhes, hogy megkóstolja egy-két végtagom? ...vajon melyiket adnám nehezebben? Mondjuk úgy, hogy túlérzékenységemnek nem tett jót ez a négy és fél perc, amit a rémtörténetek tükrében egy tömlöcökkel teli helyiségbe zárva töltöttem szárnyaló fantáziámmal együtt. De fogalmazhatnánk úgy is, hogy rendesen beparáztam.
Egy nyúzott, kócos fickó jött elő az orrát fájlalva. Olvastam még régebben néhány középkori kínzási módszert, az egyiknek köze volt az orrhoz... Éreztem, hogy ültömben is forogni kezd a talaj, kezdtem sápadni, hát szabad kezemmel legyezgetni kezdtem az arcom előtt a levegőt.
- Jó napot...! - köszöntem udvariasan, sírós hangon, a sírástól lefelé görbülő ajkakkal, elkent szemfestékem igazgatva a csokis kezemmel. - Én vagyok. Én... hüp... én voltam....! - eltört a mécses, szipogva letörtem egy egész sort a csokiból, és a négy kockát mohón és brutálisan a számba tömtem. Nagyon vonzó látványt nyújthattam. Nem segített az sem, hogy ez az idegen fickó tudta, ki vagyok, és még bökdösött is. Szóval tényleg itt fogom letölteni az életemet?
- Ön... Ön mióta van itt? - kérdeztem félve, mert lestrapáltnak tűnt, de annyira nem volt lefogyva és meggyötörve, mint azt a hangok alapján elképzeltem. - Kér? - kínáltam meg kedvesen a csokival, mert hát biztos éhes lehet azok után, amin átment.
- Bujkálni? Nem, engem... engem kérem bezártak ide! - tört el újból a mécses, és mint egy hisztis liba, megint sírni kezdtem. - Mint az összes tanárt, aki megbukott a felvételin. De tudja, én nem buktam meg! Nem is vagyok rossz növendék, még áldásom sincs! Hát magának? Mit számít a csoki, ha itt fogok megöregedni, ezekben a göncökben? - törölgettem tovább a szemem, de azért lopva a csokifolttól is megszabadultam.
- Ne haragudjon, túl sokat beszélek... Cory vagyok, az új háztartástan tanár - kínáltam a kezem a férfinak, kissé megnyugodva, de aztán megint eltört a mécses, ahogy sírós hangon hozzátettem: - ...vagyis az voltam...!! |
Aludtam. Nem azért, hogy ez annyira meglepő lett volna, mert én mindig aludni akartam, csak sosem hagyták, főleg Iris nem. Habár a múltkori eset óta mintha talán nem vetette volna be annyiszor az erejét, hogy gyanútlanul alvó testemet a földdel tegye egyenlővé... Mindenesetre, nem bíztam a véletlenre a dolgot, és mivel nem tudtam volna jobb dolgot kitalálni, plusz mára nem terveztem edzést, a tömlöcök felé vettem az irányt. Amikor növendék voltam, féltem ide lejönni, főleg azért, mert egyszer a szobatársam sunyiban bezárt; ő azt mondta, hogy végre ő is aludni akart, én meg horkolok, de szerintem csak nem volt gyerekszobája.
Életemben nem aludtam még ennyit egyhuzamban. Sokat alszom, igen, de általában felébresztenek – itt azonban már tíz órája húztam a lóbőrt, és senki nem járt arra. Vagy ha igen, hát nem zavartatta magát miattam.
Épp visszatérő álmommal, meg a miatta meginduló nyálfolyamommal küzdöttem, amikor fordultam egyet álmomban, így az orrom egyenest találkozott a fallal.
– Aú! – nyögtem fel kábán, és az orromat fogva ültem fel. Úgy zsibbadt, mintha rögtön le is tört volna, de ezzel szembe ment a tény, hogy amint hozzáértem, fájni kezdett. Én éppen egy kifejezetten sötét tömlöcben ültem, így nem láttam, mi merre van, szóval amikor megpróbáltam felállni, először a falnak sétáltam, és csak egy újabb fájdalmas nyögés után találtam meg a helyes utat. Olyan voltam, mint egy vak bányaló, vagy egy flippergolyó, akadálytól akadályig mászkáltam, halkan szitkozódtam, és csak akkor álltam meg, mikor hangokat hallottam az egyik irányból. Mintha az a kiskutya csuklott volna a Tom és Jerryből...
Sok mindenre számítottam, mikor megindultam a hang irányába, de egy síró, csokit zabáló nőre nem. Ahhoz nem néztem elég Szex és New Yorkot.
– Ó. Helló – integettem bágyadt mosollyal, miközben az orromat fogtam. Ahogy közelebb léptem, valahogy sejteni kezdtem, hogy nem növendékkel hozott össze a Sors. – Maga az új tanárnő, nem? Mintha rémlene, hogy Iris említett valami ilyesmit... De arra is emlékszem, hogy láttam egy kutyát kocsit vezetni, szóval... – vontam meg a vállam tehetetlenül. Közelebb léptem hozzá, leguggoltam elé a földre, és megböktem a vállát. – Nem, maga itt van! De miért van itt? Maga is Iris elől bujkál? – Az utolsó mondatom már amolyan cinkos megértésbe ment át. Az arcomra mutattam, és körözni kezdtem az ujjammal. – Van egy kis csoki az arcán, itt... |
Hát, ez a nap borzasztó volt. Eddigi pályafutásom során sokféle jelzővel illettem az első napjaimat az új munkahelyeken: fárasztó, kimerítő, vicces, bonyolult, nehéz, ijesztő; de borzasztó még egyszer sem volt. Sikerült átcuccolnom szinte teljesen angliai lakásomból a shelteri szobámba, aztán elkezdtem felvenni a kapcsolatot az itteni mentorokkal, diákokkal, tanárokkal. Próbáltam megszokni a helyet, amihez Iristól még térképet is kaptam, és próbáltam nem kiakadni azon, ha egy növendék az orrom előtt használta az áldását. Elég nehezen ment.
Több csoportra bontottam a növendékeket és találkákat beszéltem meg velük, bemelegítő óraként, de szinte mindegyikről elkéstem, mert az összes terem megtalálása kétszer annyi időt vett el a kelleténél, mint gondoltam. Aztán a növendékek. Egyszerűen képtelen voltam kezelni a helyzetet, mikor néhány viccesebb kedvű fiatal úgy gondolta, rám hozza a frászt az áldásával. A baj csak az, hogy tényleg rám hozta a frászt, még túl szokatlan volt számomra, hogy itt az emberek tárgyakat mozgatnak, a vízzel, jéggel, tűzzel játszanak vagy épp falakon mennek át. A srácok azonban beledobtak a mély vízbe. Nem azt mondom, hogy rosszindulattal tették, ők csak szerették volna feldobni kicsit a hangulatot, de engem lesokkolt.
Akadt azonban néhány megértő mentor és tanár, akivel el tudtam beszélgetni. Ők meséltek nekem Shelter House-ról, a kinti életükről, az áldásukról, és ez nagyon jó benyomást tett rám. Még néhány növendék is megkeresett azzal, hogy az órámról érdeklődjön, vagy megkérdezze, miféle csapból folyik az a pályaválasztási tanácsadás. Mikor Shelterre terelődött a szó és megkérdeztem, mi lesz azokkal a növendékekkel, akik 21 éves korukig nem tudják megtanulni kezelni az áldásukat, elkezdtek mesélni nekem az alagsori régi tömlöcökről. Oda zárnak mindenkit, aki rosszul viselkedik vagy képtelen kezelni az áldását. Kiláncolják, éheztetik, megkínozzák. Az összes tanár, aki jelentkezett egy shelteri állásra, de nem tudta befogadni az áldottak létezését, eltűnt és többé senki sem látta: ott van lent, tömlöcbe zárva. Éjszakánként még néha hallani a lentiek sikolyát. Oda tilos a bejárás minden növendéknek, és attól is óva intettek, hogy én lemerészkedjek. Hát, ezek után természetesen semmi kedvem nem volt, és amint visszanyertem természetes arcszínem a sápadt zöldből, megkérdeztem, hol találom meg Irist, hogy azonnal rákérdezzek, ugye teljes mértékben elégedett-e velem az első napomon. Eldöntöttem, hogy megbarátkozom ezzel a hellyel, vonzott a világ, amibe csöppentem, mégis rettegtem attól, hogy Iris alkalmatlannak talál, és életem végéig tömlöcbe zárva kell élnem az alagsorban.
Fogalmam sem volt, hogy ártatlan tréfának szánták, amikor mutatni akartak valami érdekeset és bekísértek egy sötét helyiségbe, aztán meg rám zárták az ajtót. Nehezen szokott hozzá a szemem a félhomályhoz, a nyirkos fal mentén tapogatózva kellett botorkálnom pár percet, mire rájöttem, hol vagyok: a régi tömlöcök!
- Ha már itt kell megöregednem, legalább az mp3 lejátszómat lehozhattam volna... - szipogtam pár perccel később, teli szájjal, amikor úgy döntöttem, farmer halásznadrágomnak és fehér blúzomnak már mindegy, és leheveredtem az egyik tömlőc elé. - De itt.... itt nincs töltő...! - hüppögtem. A tábla csokit, amit egy kollégától kaptam ajándékba, most két kockánként faltam, és mint egy óvodás, szipogva törölgettem a krokodillkönnyeket az arcomról. Nem mertem beljebb menni, féltem attól, hogy megkínzott hullahegyekbe botlok, ráadásul mintha szuszogást hallottam volna valahonnét... Kudarcnak éreztem ezt a napot, hát csokiba fojtottam a bánatom... |
A régi tömlöcök még a nemesi hagyaték részei, de már évszázadok óta nem használták őket. A kínzóeszközök azonban elrettentő példa lehet néhány akaratos növendéknek. |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Hmm, ha csak a pénz a baj, az megoldható... - billentettem kissé oldalra a fejem, míg mutatóujjamat merengve az ajkamhoz nyomtam. - A sógorom egy óriási áruházban dolgozik, bármire van szükségünk, mindig akciósan be tudja szerezni, gyakran még ingyen is sóznak rá ezt-azt. Hűtőket, grillsütőket, egy csomag papucsot... Szerintem könnyedén tudna szerezni egy medencét ingyen, esetleg az kerülne némi pénzbe, hogy idehozzák Németországból, meg hát a folyamatos karbantartás. Biztosan árulnak 10-15 fős nagy medencéket - vetettem fel Colinnak az ötletet. Nem kifejezetten örültem a hírnek, hogy a húgom férjhez megy, sőt, borzasztóan idegesített, hogy a családból neki kell először menyasszonyi ruhát vásárolni, ráadásul még olyan fiatal! De tény, hogy amellett, hogy a jelöltje szimpatikus srác volt, elég sokat segített nekünk.
– Á, abban biztos vagyok – bólogattam egyetértően. – Csak kicsit sok az energiájuk, főleg most, hogy szünet van, na meg olyan meleg, hogy edzeni is alig lehet... Mondom én Irisnek, hogy kéne az a medence, de ő meg valami költségvetésről hadovál – legyintettem amolyan "nem értem én ezt" stílusban.
– Ugyan, semmi baj, nem zavar a sírás, csak nem szeretem – legyintettem, miközben elvettem a felajánlott csokit. Nem tehetek róla, nem volt szép kihasználnom egy síró nőt, de a csoki... A csoki az egy más lapra tartozik. Az bármit megér. Komolyan mondom – bármit. Amíg Cory a sminkjét igazgatta, én szépen lassan, kockáról kockára betermeltem a csokit, és jóllakott, nagyra nőtt óvodás módjára elégedetten mosolyogtam. Oké, egy kis bűntudatom volt ugyan, hogy kijátszom a rendszert, de gyorsan elszállt.