|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:09 - |
Az edzőterem egy tágas tér, tele a gyakorláshoz szükséges eszközökhöz. A mentorok nem csak szellemileg és lelkileg erősítik tanítványaikat, hanem a fizikai erőlétükre is odafigyelnek.
|
[26-7] [6-1]
 Bevallom, hogy egyetlen egyszer kipróbáltam a cigarettát – nem tetszett. Azután pedig, ami az öcsémmel történt, még a puszta felvetését is elleneztem bárminemű függést okozó szernek; az egyetemen persze volt, hogy megkínáltak füves cigivel, de minduntalan elutasítottam. Amolyan másodlagos célom lett itt, a Shelter House-on belül is az efféle magatartás ellenzése, illetve ennek betáplálása a növendékekbe. Azért jöttem ide, hogy segíthessek másokon, ha már az öcsémen nem sikerült; ebbe nem csak az Áldásuk használata tartozott bele, de a lelki és testi egészségük is. Elvégre - csak akkor uralhatták az Áldásukat, ha képesek voltak megbékélni magukkal.
Jude jól láthatóan még messze volt ettől a lépéstől; ő nem fogadta el magát a dühével együtt. Nem fogadta el, hogy az emberi lények lehetnek dühösek. Nem fogadta el a düh létét az életében, küzdött ellene, tagadta, ám amikor ennyire görcsösen tagadunk valamit, az fölénk kerekedik, és nem lesz hatalmunk felette.
Nem mondom, hogy nem fájtak a szavai, mert de. Rossz érzés volt, hogy ennyire segíteni akartam neki, ő mégis újra és újra elutasította, már amikor egyáltalán hajlandó volt szemtől szembe elutasítani. Mégsem voltam rá mérges; ahogy mondani szokás, azzal, hogy másokat bántott, saját magát bántotta. Nem hittem, hogy tényleg dühös lenne rám, inkább csak... Félt, önmagától. És mennyivel egyszerűbb a félelem, ha nem kell másokat is beavatnod.
– A dühbe kapaszkodni olyan, mint izzó szenet markolni, hogy mást dobhass meg vele; a végén te égeted meg magad. – Ez az idézet történetesen Buddha volt; habár nagyon sok dolgot nem értettem a vallásokban, abban nem is kételkedtem, hogy okkal maradtak fenn évezredeken át. A bölcs szavak értelmét nem veheti el sem idő, sem egy más kultúra felfogása. Mondjuk, abban nem voltam egészen biztos, hogy Jude is ilyen megértő lesz, akkor nem, amikor úgy fortyog benne a harag, mint az izzó láva egy működő vulkánban. Annyi a különbség, hogy míg Izlandon csak néhány évente akad olyan kitörés, mely megbénítja a közlekedést, Jude úgy pufogtatta a maró szavakat és haragos csapásokat, mintha minden nap július 4-e lett volna.
Direkt szemkontaktust teremtettem a lánnyal, aki szinte már remegett. Kerestem benne valamit, ami arra sarkallna, hogy maradjak, hogy próbáljam megnyugtatni, de nem találtam, most nem. Hagynom kell megnyugodni, sóhajtottam, majd lassan felálltam, és a nadrágomat leporolva megindultam kifelé.
– Nem hiszem, hogy akármit is elérhetnék veled a zenelejátszóval – feleltem, miközben az ajtó felé lépdeltem. – Akármit azon kívül, hogy nyugodtabb leszel. Nem kell barátoknak lennünk, még csak az sem kell, hogy kedvelj, de te is tudod, hogy egyedül nem fogod tudni legyűrni mindazt a temérdek fájdalmat és haragot, ami benned van! És nem is kell legyűrnöd. A düh alapvetően nem rossz; legfőbb funkciója a védekezés, a félelem és veszteség okozta fájdalom táplálja. Azért létezik, hogy ellenpontozza a sérülékenységet, és akkor lehetsz csak igazán erős és egészséges, ha a józan ész és elfogadás mellett néminemű harag is van benned. A gond az, ha nincs benned más, csak és kizárólag düh. Azt szeretnéd, hogy mások ne szóljanak bele az életedbe? Akkor tegyél meg mindent azért, hogy ne tudjon akárki akármikor felbosszantani, főleg, ha direkt csinálják.
Nem igazán tudom, Jude mennyit hallott abból, amit mondtam, de reméltem, hogy eleget ahhoz, hogy később legyen mit meggondolnia. Mikor elértem az ajtót és kinyitottam, még visszapillantottam Jude-ra.
– Attól még, mert valaki elfogadja a segítséget, nem veszti el az uralmát önmaga felett. Inkább csak beismeri, hogy ember – mosolyogtam rá halványan, majd a lejátszóra mutattam, melyet ott hagytam a matracon. – Azt pedig tartsd meg. Vagy törd szét. Amelyik jobban esik.
És ezekkel a szavakkal kiléptem az ajtón, majd be is csuktam magam mögött. Egy pillanatra még nekidőltem a falnak, és lehunytam a szemeimet. Nem egészen úgy sikerült az edzés, mint gondoltam, de azt nem mondanám, hogy teljesen elégedetlen voltam...
Colin részéről lezárt. :) |
 A nyeszlett hátam közepére sem kívántam az edzést. Ezért is késtem el. Ezért is szájaltam alig észrevehetően (Na perszee!) Mentorral. Része volt a védekezési pozíciómnak, ami megakadályozza az épeszű embereket abban, hogy megpróbáljanak közeledni felém. Az én esetemben a „Vigyázz! A kutya harap!” jelzés, nemcsak jelzés volt. Ott szerettem bántani az embereket, ahol a legjobban fáj; Igaz, fogak helyett inkább szavakkal küzdöttem. Könnyebb volt nekem egyedül, nem volt szükségem senkire.
- Tizenhárom éves koromtól rendszeresen cigizek, ha akart volna, elvitt volna a rák… Elmúltam tizennyolc. Cigizni akarok – kötöttem az ebet a karóhoz, durcásan felfújva az arcom. Nem hittem, hogy ettől Colin megenyhül, de abban reménykedtem, hogy legalább lelkiismeret-furdalása lesz miatta.
Száj húzogatva vettem tudomásul, hogy a szóbeli beszámolóm nem volt elég ahhoz, hogy a férfi lemondjon az elmémben való turkálásról. Találkozóink kezdetén még megpróbáltam makacsul kizárni, de szélviharként nyitotta ki a lezárt ajtókat – most már nem kellett ezen küzdenie, már nyitva hagytam számára néhány ablakot, amelyeken bemászhat. Amelyeken keresztül láthat. Az eszem tudta, hogy nem él vissza vele, de még mindig nem bíztam benne annyira, hogy megbeszéljem vele azt, amit látott. Amikor végzett, visszahúztam a kezem, és gondosan összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben.
Szemöldököm felkúszott, ahogy a zsebében kezdett matatni. Ha nem olyannak ismertem volna meg, mint amilyen volt, talán megkockáztattam volna, hogy valami pajzán ötlete támadt a feszültségoldásra. Döbbenten figyeltem a kis kütyüt, amit kezembe akart adni. Tudtam, hogy mi az, nekem is volt egy két generációval korábbi, mielőtt még el nem kobozták tőlem a beköltözéskor.
Érdeklődve hallgattam, amit magyaráz a semleges környezetről, a dühkezelésről, a zenéről, a kizárásról. Furcsán behízelgőnek, és barátságosnak tűnt, de a gondolat, hogy lehet valamim, ami másoknak nincs a kastélyban, egy pillanatra izgalomba hozott. Már nyújtottam a kezem a szerkezetért, amikor hirtelen észbe kaptam. Haragosan, már-már villámló tekintettel pattantam fel, két lépést hátrálva a Mentortól.
- Ne akarjon a barátom lenni, Mr Mitchell – emeltem fel a hangom, miközben a két karommal szorosan átöleltem magam, hogy véletlenül se érjek hozzá semmihez, amiben kárt okozhatnék. Az erő a harag-katalizátortól szinte azonnal pulzálni kezdett az ereimben. – Azt hiszi, hogy olcsó kis trükkökkel bármit is elérhet nálam? – kérdeztem. – Azt hiszi, hogy egy zenelejátszóval megvásárolhatja a bizalmamat? Azt gondolja, hogy ezek után vigyorogva, vidáman fogok ugrándozni egy virágos réten? – hangom egyre magasabbra emelkedett. – Ne csináljon úgy, mintha én érdekelném! Olyan mint a legtöbb ember, csak magával foglalkozik! Mindent csak azért csinál, hogy újabb strigulát húzhasson a kis jegyzetfüzetébe arról, hogy megint rendbe szedett egy elcseszett lelket! Nem, Mentor bá’, nem kérek a kamu törődéséből! – fújtattam, mint egy dühös macska. Megint ott támadtam, ahol úgy éreztem, hogy legtöbbet árthatok, ha nem is neki, magamnak; Azzal vádoltam, hogy önző. |
Mosolyogva, bólogatva hallgattam Jude beszámolóját.
Biztosan összeráncoltam volna a szemöldököm, hallva nem épp cenzúrázott beszédét (igaz, én mondtam, hogy a dühét cenzúrázatlanul adja vissza, de nem épp erre gondoltam), ha hallottam volna, mit mond. Hogy őszinte legyek, őt idézve, immunis lettem a hangjára. Nem azért, mert ne akartam volna figyelni; mindennél fontosabb volt, hogy tisztában legyek, pontosan mit is gondolnak a növendékeim. Egyszerűen eszembe jutott, hogy, azon felindulással, hogy én megmutatom Corynak, egész jól megy a főzés, elkezdtem... vizet forralni.
Próbálom nem siettetni a dolgokat.
Viszont most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy a műanyag vízforraló és az indukciós főzőlap nem jönnek ki jól egymással...
A cigaretta említésére azért felkaptam a fejem.
– Nem támogatom a halálos függést okozó szereket – válaszoltam elnézően, és kissé szomorúan. Ennek oka csak részben volt Jude, részben pedig az öcsém. Mielőbb el akartam hessegetni a gondolatot, mielőtt még szöget ütne a fejemben, így megráztam a fejem. – Ha akarnék, sem tudnék dohányárút szerezni neked. Iris kinyírna.
Jude napja gyorsan pergett le előttem, mintha dia-vetítve lett volna, ám ez az IMAX mozin túllépve nem csak 4D votlt, rögtön 5 - az érzelmek társítása olyan dolog, amely feltalálásával kaszálhatnának a mozisok. Düh, harag, még több düh, azután pedig a mardosó magány és elszigeteltség érzése. A fojtogató késztetés, hogy sanyargassam magam, hátha attól jobb lesz, hátha attól nem fáj úgy, hátha akkor korábban...
Egy pillanat volt az egész, mégis intenzívebb és szürkébb, mint egy novemberi vihar. És ez nem volt különös, Judith minden napja ebből állt, és én minden edzéskor szembesültem azzal, pontosan mennyi fájdalmat képes egy ember elviselni. Ha tehettem volna, minden kétkedő kollégámnak megmutattam volna, amit átéltem; akkor mondja valaki, hogy lehetetlen eset, bukott ügy, hogy arrogáns és hagyni kéne, hogy a saját levében főjjön, amikor átérezte mindezt. Valahol a vastag tüskepáncél alatt, melyet maga köré terített, mint egy elrémisztő, áttörhetetlen leplet, mégis minden nap érződött valami reményféle, valami nagyon apró és nagyon halvány, ami azt súgta, Jude sem ezt akarja. Szeretné, ha valahogy megoldódnának a dolgok, de ezt, valószínűleg még maga elől is elrejtette. Ez a szinte láthatatlan kis apróság ösztönzött arra, hogy ne vegyem magamra, mikor a tüskevár megszúrt, csak menjek tovább.
– Laza, igen – bólintottam. Mindketten tudtuk, hogy ez udvariasság volt, nem egyetértés. – Azt mindjárt meglátod. De előbb megmutassam, mit adhatok neked cigi helyett?
Ekkor kapott szerepet a nadrágzsebem, melyből egy kicsi, tenyérben elrejthető, fekete tárgyat húztam elő. Egy mini iPod volt az.
– A zene... Megnyugtat. Elvonja a figyelmed. Akaratlanul is a szövegre koncentrálsz ahelyett, hogy száz százalékosan a körülötted lévő eseményeket figyelnéd – magyaráztam, miközben lassan kibogoztam az időközben összegubancolódott fülhallgatókat. – Az indulatkezelés egyik sarkalatos pontja, hogy ki kell ragadnod önmagad a stresszes környezetből; semleges közegbe kell vonulnod, ha úgy tetszik, de ez nem mindig megoldható, főleg, ha mindig minden idegesít.
Itt cinkos, fél oldalas mosolyt küldtem Jude felé. – Azt nem mondanám, hogy ez teljesen szabályos vagy elfogadott... – ...egyáltalán nem az... –... így szeretném, ha közös megállapodás alapján inkább nem mutogatnád Irisnek. Vagy más mentornak. Vagy tanárnak. Sőt, a növendékeknek sem... A lényeg, hogy rejtsd el, jó? Az úgyis menni fog, elvégre, valahogy sikerült ma elszívnod az utolsó szál cigarettád, holott elméletileg két hete foglaltuk le a "titkos" készletedet.
Miután sikeresen megküzdöttem a zsinórokkal, amiket minden bizonnyal a láthatatlan madzag-manók gubóztak össze, Jude felé nyújtottam az eszközt.
– Nem tudtam, pontosan milyen a stílusod, de tippeltem. Thousand Foot Kruch? Linkin Park? Ilyesmi. Ha nem tetszik, írj össze valami listát, lemegyek a városba és megoldom. Akkor is szólhatsz, ha megunod a mostani számlistát; mert remélem, hogy használni fogod, elég sokat. Ha nem azért, mert én kérem, akkor magad miatt. |
Colin Mitchellt a normális körülmények között, akár jófejnek is tituláltam volna. Meglehetősen laza volt, és olyan könnyedén kezelte a dühkitöréseimet, mintha egész életemben ismert volna, és hozzájuk lenne szokva. Azonban ezek nem voltak normális körülmények - gyűlöltem ezt az egész mentorosdit. Nem létezett számomra nagyobb kínzás annál, mint kettesben lenni egy vadidegen emberrel, aki mentális csápjaival az érzelmi állapotomat, és emlékeimet csekkolja. Nem jó buli, summáztam sóhajtva, miközben törökülésben helyet foglaltam a felkínált helyen - a lehető legtávolabb a mentortól.
- Ma tök laza napom volt - fűztem össze a kezeimet az ölemben, ezzel is egyfajta védőhálót alkotva a férfi és köztem. - Reggel összekaptam a szobatársammal, csak a szokásos, aztán elszívtam az utolsó szál cigimet... Tényleg, nem tudna nekem szerzni egy dobozzal? - pillantottam Colin felé, mert eddig a saját bilincsbekulcsolt ujjaimat figyeltem. Barna szemeim már-már kérlelően függtek a Mentor bá'n. - Tudom, hogy kurvára nem egészséges, de ha a nikotintól is megfosztanak, akkor kicseszettül meg fogok zeberedni - szokatlanul sok szót pakoltam össze, amelyet mindenképpen értékelnie kellett. Igazából nem miatta, hanem magam miatt csináltam; egyszerűen nem szerettem, ha ok nélkül taperolnak. Amíg lehetett, húzni akartam az időt. - Ja... Mr Dunham rendszeresen felhúz. Kizárt, hogy az a pasas fű nélkül ennyire rózsaszín legyen. Múltkor lelamantinozott - húztam félre számat. Ha őszinte akarok lenni, nem igazán tudtam, hogy milyen állat az a lamantin, csak azt, hogy kövér és ronda. - Ha a Mentor bá' szerez nekem cigit, akkor kipróbálom a gyakorlatait - állítottam fel a hét legpofátlanabb alkuját. Még nem igazán fogtam fel azt a tényt, hogy minden, ami az edzéseken zajlik, az az én érdekem, nem pedig Mitchellé. Neki tök nyolc, hogy egy difissel többel, vagy kevesebbel kell foglalkoznia; a fizetését így is, úgy is átutalják a számlájára. Azt ne mesélje be nekem senki, hogy pusztán a jószívűség vezet rá valakit arra, hogy itt szívjon egész nyáron a magunkfajtákkal.
Hirtelen döntöttem, és mély levegőt véve az egyik kezem a férfi tenyerére csúsztattam. A bőröm éppenhogy csak hozzásimult az övéhez. Ha elég menő volt, akkor láthatta az összeveszésemet Garfinkle-el, és azt is, hogy utána leszakítottam a helyéről az éjjeliszekrényem ajtaját dühömben. A nap hátralévő részét egy félreeső, sötét sarokban töltöttem a folyosón, elmerülve az elvonásitünetek okozta depresszióban; se nem ettem, se nem ittam aznap.
- Mondom, laza napom volt - húztam vissza a kezem, ha végzett. - Hogy tervezte ezt a fejben való edzést, Mr Mitchell? - tértem a lényegre. |
Válaszára értően hümmögni kezdtem. A lányok valahogy kevésbé érdeklődtek a vezetés iránt, mint a fiúk – nem azért mondom, mert degradálnám a női nemet, hogy nem értenek a vezetéshez, még akkor sem, ha statisztikák állítják (bár természetesen a statisztikusok mindig férfiak). Csak valahogy a lányokat kevésbé mozgatta meg az a szó, mint a "karburátor", meg "lóerő", mint minket. Kivéve, ha tényleges lóról van szó; a húgom például imádta a pónikat. Mondjuk, megértem; nagyon aranyosak azokkal a nagy pocakjukkal és a töpszli kis lábaikkal!
Mielőtt még túlzottan belemerültem volna a pónik elemzésébe, visszatértem a földre a gondolatfelhőmről, Jude-hoz. Nem bántottak meg a szavai; a tinédzserek szájából előtörő gúny és lenézés legtöbbször segélykiáltás.
– Ma nem fogunk túl sokat edzeni – kezdtem, miközben felültem és megütögettem mellettem a földet. Nem igazán mondanám, hogy mellettem, mert a lehető legtávolabb volt, ahová még ülve elért a kezem; elfogadtam, hogy Jude nem szeretett mások közelében lenni. – Mármint, testileg nem; inkább fejben, azt hiszem...
Amennyiben leült, kinyújtottam felé a kezem, tenyérrel felfelé; így jeleztem, hogy amennyiben megengedi, ellenőrizném az érzelmi állapotát. Még télen is figyeltem arra, hogy ujjatlan felsőben legyek, hogy még véletlenül se higgye azt, rejtegetek valamit. Ez a lépés volt az egyetlen, amelyet rutinszerűnek lehetett mondani; Jude nem szeretett beszélni az érzelmeiről, meg semmi másról sem, az Áldása fejlesztéséhez és megértéséhez azonban nélkülözhetetlen volt tudnom, pontosan min is megy át. Ez volt hát az egyetlen megoldás. Igazából, már attól is büszkén feszített a mellkasom, hogy bízott bennem legalább ennyire.
– Mielőtt meglátnám, pontosan mi is a helyzet, szeretnél esetleg beszélni róla? – tettem fel a kérdést, amire egyébként is sejtettem a választ, de még ott égett a lehetőség szikrája. – Akadt valami az előző edzés óta, ami feldühített? Kipróbáltad a légzés-gyakorlatokat, amiket javasoltam? Tudom, hogy nem vagy oda a meditációért, de ha tetszik, ha nem, az Áldásod forrása... Te magad vagy. Az érzelmeid. Az első hatalmas lépés az Áldásod feletti uralom elnyerése felé vezető úton az, ha elsajátítod a stresszkezelő technikákat, ha a benső energiáid egyensúlyban vannak. Tudatosítanod kell, hogy a düh nem azonos veled, ketté kell osztanod a haragot és a tudatos figyelmet, és az utóbbira koncentrálnod. Ez jelentősen könnyebb, ha nyugodt vagy, és nem engeded, hogy az indulatok diktálta cselekvések vezessenek. |
Meg sem próbáltam időben érkezni. Talán ezzel is azt akartam hangsúlyozni, hogy nekem bizony nem parancsol senki – akkor sem, ha olyan szemei vannak, mint Bambinak, és legalább olyan esetlen is, mint egy frissen született őzgida. Mondhatjuk úgy, hogy nem tartottam sokra a mentorom próbálkozásait arra, hogy megneveljen, vagy hogy a bizalmamba férkőzzön. Erős tüskevárat építettem magam köré, a túloldalára pedig árkot ástam, amelyben csattogó fogakkal krokodilok úszkáltak. Meg lamantinok. Hála Mr Dunhmanak.
Halál nyugodt arccal slattyogtam be az edzőterembe, pedig minden tagom sajgott a hónapok óta nélkülözött adag miatt; Amikor már azt hiszem, hogy túl vagyok a leszokás legrosszabb részén, bebizonyosodik, hogy még mindig nagyon az elején járok. Az idejét sem tudtam annak, hogy mikor aludtam egy normálisat utoljára.
- Csók’, Mr Mitchell – köszöntem lazán a mentornak, aki úgy tűnt, hogy egészen jól elvolt az elmúlt egy órában. A kérdésére felvontam a szemöldököm, és mélyet szippantottam a levegőből, hátha rutinos orrom megérzi a jellegzetes, erős növény szagot, de úgy tűnt, hogy tiszta. Mostanában sokakról feltételeztem, hogy kedélyjavítót használnak, pontosan azért, mert engem megfosztottak tőle. – Ezen még nem gondolkodtam – álltam meg a Mentor feje felett, egyenesen lenézve rá. – Talán majd egyszer – rántottam meg a vállamat lazán.
Fekete térdgatyót viseltem, fehér toppal, aminek Bart Simson volt az elején – erre húztam fel sötétszürke mackó felsőmet. A hajam csapzott lófarokban terült el a vállamon, miközben a szemem alatt fekete karikák jelezték, hogy még mindig kicsit nyomottabb vagyok, mint kellene.
- Nem kezdhetnénk hozzá az edzéshez még azelőtt, hogy a Mentor úr hangja megint immunissá nem válik a fülemnek? – kérdeztem sóhajtva. Természetesen a kérdésnek volt előzménye; rendszeresen figyelmen kívül hagytam a férfi utasításait, de nem feltétlenül szemtelenségből. Akárhányszor, amikor Colin Mitchell úgy kezdte, hogy „Oké, Judith, most nagyon figyelj ide…” az agyam automatikusan kikapcsolt. |
Mára, kivételesen, időben érkeztem edzésre. Meg a jó helyre, jó emberhez. Egyszer ugyanis megesett, hogy álomból felébredve hirtelen ragadtam karon egy fiút, aki némán követett az edzőteremig, miközben én az Áldásának lehetőségeit firtattam, de csak ötven fekvőtámasz és hatvan felülés között félúton mert szólni, hogy köszöni szépen, de ő igazából nem az én növendékem... És épp csak pisilni szeretett volna menni.
Ráadásul mentornak érkezett vissza.
A lényeg végül is annyi, hogy büszke voltam magamra, amiért jókor, jó helyen, jó emberhez indultam el és érkeztem meg, és amíg Jude-ra vártam, alig fél óra kellett ahhoz, hogy meggyőzzem magam, tényleg jó helyen vagyok. Lehet, hogy a szobájában Jude is ezekkel a bizonytalan gondolatokkal küszködött, azért késett már egy órát. Hajlamos voltam mindig a legjobbat feltételezni a növendékekről, még akkor is, ha egy-egy bajosabbról a legtöbben rögtön az ellenkezőjére gyanakodtak.
Míg vártam, igazából elég sok időm volt gondolkozni. Többek között arról, hogy hiába igyekszik mindenki megadni, amit csak tudunk ezen a zárt helyen, a növendékeknek mégis egy rakat dologról le kell mondaniuk, az okostelefonon és valóságshowkon kívül olyanokról, mint például egy szalagavató, vagy az, hogy megtanuljanak vezetni. Nekem első dolgom volt az egyetemre beiratkozásom mellett, hogy megszerezzem a jogsit. Talán eme gondolatmenet vezetett oda, hogy mikor Jude Ryder végül lassan bebattyogott az edzőterembe, nem voltam mérges, sőt. Elgondolkozva feküdtem a földön, karjaimat párnaként használva.
– Jude, nem szeretnél megtanulni vezetni? – szegeztem neki a kérdést. |
 Enyén oldalra döntött fejjel, csillogó szemekkel hallgattam a beszámolót, és valószínűleg én voltam az egyetlen, aki így reagált a vizsgákra.
- Lehet felkeresem majd, köszönöm - Bólintva jó mélyre raktároztam a nevet, hogy el ne felejtsem kit kell felkeresni. Amúgy is szeretem a biológiát, elvégre a természethez kapcsolódik, legalább majd könnyebben sikerült felkészülnöm, amiből fel kell.
Nem sok emberrel találkoztam még ebben a pár napban, de abból amiket hallottam, tudtam kitől kell kicsit tartanom. Mr Moreaut például dementorhoz hasonlították, azok pedig köztudottan ijesztő lények, szóval a közeljövőben nem szeretnék összefutni a mentorral. Kicsit félek tőle. Kicsit nagyon. Az igazgatónőről viszont pozitív dolgokat osztottak meg velem, a többiekől pedig egyáltalán nem is hallottam, bár nem is lett volna alkalmam, többnyire a szobámat próbáltam valahogy zoeysabbá tenni, meg kerestem a konyhát, nehogy éhen haljak valamelyik nap.
- Ez nagyon érdekesen hangzik - Szívesen hallgattam volna még tovább Mentornéni véleményét a mentorkodásról, az Áldottakról, a tanárokról, az iskoláról - Dobbyról - és úgy összességében mindenről, csak akkor sajnos bejelentette, hogy mennie kell. Kicsit csalódott mosollyal bólintottam, és felálltam.
- Köszönöm az órát, és ha tényleg tud nekem szerezni egy térképet, akkor azt is - Rámosolygtam a nőre, és követtem kifelé az ajtón, egészen vissza a szobámig. Az ajtó előtt megálltam egy kicsit, néztem a távolodó alakját, magamban újra lejátszottam az elmúlt egy óra történéseit. Aztán elkönyveltem magamban, jó, hogy idekerültem.
Nagyon jó.
Lezárt, köszi a játékot. :) |
 – Mint egy rendes érettségi – mosolyogtam kissé álmodozva; nem butaságból mondják az emberek, hogy a középiskola az élet egyik legboldogabb, legfelhőtlenebb időszaka. Én is emlékmámorosan merültem el az érzésekben egy pillanatra, mielőtt visszaszálltam volna a földre; szinte koppantam is. – Persze, az enyém már majdnem tíz éve volt, azóta sok dolog változhatott, de biztosan állíthatom, hogy akármelyik tanár szívesen vennél, ha ilyesfajta kérdésekkel fordulnál feléjük. Különösen ajánlanám például Miss Spencer Ramsay tanárnőt; biológiát tanít, és az egyik legkedvesebb teremtés, akivel valaha találkoztam. Mint jó barátnőm, jó szívvel ajánlom, hogy majd látogasd meg. Elkalauzolhatna az iskolában is akár.
Az az igazság, hogy tényleg nem sokat tudtam a tanárok dolgairól, így, mivel nem szerettem volna butaságot mondani, inkább más felé irányítottam. Reméltem, hogy nem haragszik meg, vagy veszi elutasításként.
Azon elmosolyodtam, hogy Ethan híre megelőzte őt; azon pedig, hogy érdekli Zoeyt a mentori szakma, felcsillant a szemem.
– Ó, hát az a legjobb dolog a világon! – kezdtem izgatottan, még egy kicsit közelebb is fészkelődve a lányhoz. – Persze, azt nem állítom, hogy könnyű... Néha olyan nehéz, hogy az ember legszívesebben feladná, hogy aztán egy hátitáskával felszerelkezve világgá menjen. Ugyanakkor, mikor az egyik növendéked arcán felcsillan a remény, hogy normális életet élhet, vagy az, amikor először tárul fel előtte az Áldása teljes mivolta, aztán, amikor az első növendéked hagyja el a Menedékházat, te pedig tudod, hogy ebben te segítettél neki... Az minden nehéz pillanatot felülmúl. Nagyon hálás feladat; a tinédzsereket néha persze nehéz kezelni, de ha szeretnek, azt minden szeleburdiságukkal és erejükkel teszik. Ennél nagyobb ajándék nincs.
Órákig tudtam volna mesélni arról, mit szeretek ebben a helyben, az emberekben, a hangulatban, a változatosságban, de arra sajnos nem volt időm. Egyébként is: még sokat találkozunk.
– Ó, hát a mentorságnak igazából nincs receptje, minden mentor másban hisz. A lényeg viszont mindenképp az, hogy nem csak mentornak, de félig-meddig amatőr pszichológusnak is kell lenned. Az ide kerülők mindegyike megköveteli a figyelmet, és rengeteg kétely, kétség, félelem eloszlatása vár rád az évek során. Meg kell tanítanod nekik, hogyan fogadják el magukat, az Áldásukat, és persze segítened kell nekik kitapasztalni valami olyat, ami teljesen egyedülálló. Mint mondtam: nem egyszerű, de megéri.
Szívesen beszéltem volna arról, milyen lehetőségei lennének, illetve mit tudnék még ajánlani neki, ám mikor az órámra pillantottam, rájöttem, hogy találkozóm van, és sietnem kell.
– Zoey, nagyon sajnálom, de most meg kell beszélnem néhány dolgot Miss Dashwooddal – álltam fel lassan, leporolva a nadrágomat. – Ígérem, hogy következő alkalommal már edzünk is. Majd üzenek, hogy mikor találkozzunk, vagy én magam ugrom be; visszakísérlek, nehogy megint eltévedj, rendben?
|
Érdeklődve hallgattam a vizsgákról való beszámolóját, közben magamban már jó mélyre elraktároztam, hogy én szépen, okosan, ügyesen le fogok vizsgáni. Elvégre ha az ember tanul valamire, gyakorol rá, és úgy érzi tudja, akkor sikerülnie kell. Nekem legalábbis sikerülni fog, pozitívan állok hozzá a dologhoz. Ezért is furcsállom - és irigylem - kicsit azokat az embereket, akik soha nem tanulnak semmire, mégis jó jegyet kapnak. Vajon hogy csinálják? Van bennük valami belső kis hangocska, olyan mint egy kisördög, ami a józan paraszti eszével megsúgja nekik a helyes választ? Tudja az isten, hogy mit csinálnak azok...
- Hogy zajlanak ezek a vizsgák? Írásbeli, vagy gyakorlati feladatokat kell elvégezni? - Mind a kettőre tudok készülni, de azért jó lenne már itt az elején letisztázni a dolgokat, mielőtt még probléma lenne belőle.
Mosolygva bólintottam, ezzel köszöntem meg a jövőbeli térképemet, amire úgy érzem tényleg szükségem lenne. Nem hiszem el, hogy aki itt lakik már nem tudom hány éve, nem téved el még néhanapján. Elvégre hatalmas ez az iskola, abban sem vagyok biztos, hogy belefér a térkép a táskámba. Pedig nem szeretnék mindig mindenhova magammal cipelni egy hat méter szer hat méteres, kifakult lapot. Akkor már inkább a Tekergők Térképe.
- Mr. Moreau az a mentor, aki simán elmehetne dementornak? Magas, ijesztő, csontos ujjakkal és tudásra szomjazó arccal? - Valami ilyesmi szavakkal jellemezte a férfit az egyik bentlakó. Azt a fiút azóta se láttam...
- Nem, még nem találkoztam vele - Ráztam meg a fejem Lanára.
Összefont ujjakkal dülöngéltem kicsit előre-hátra, miközben hallgattam a nő szavait, helyenként látványosan bólogattam, egyébként viszont csak csendben ültem a helyemen.
- Igen, 26-án - Bólintottam halvány mosollyal az arcomon. - Egyre szimpatikusabb a mentori munka. Vagy ... nem tudom lehetne ezt munkának nevezni, nem tudom hogyan is folyik. Esetleg még a fotózáson, vagy az íráson gondolkoztam.
Egészen elhalkultam a végére, kicsit le is hajtottam a fejem. Arcba hulló hajam takarásában nézegettem és piszkáltam a körmöm. Fantasztikus elfoglaltság volt.
- Esetleg ... Mesélne a mentorok munkájáról? |
– Hát, az attól függ, kinek mi a nehéz – feleltem diplomatikusan. Nem akartam hazudni, volt már, aki megbukott; de azt is hozzá kell tenni, hogy ők keményen meg is dolgoztak érte... – Nem nehezebb, mint egy átlagos gimnáziumban. Ráadásul, mivel a tanárok is idebent laknak, így akármivel is akadnál el, azonnal segítséget kaphatsz hozzá. Biztos vagyok benne, hogy akadálytalanul le fogsz vizsgázni! Az igyekezet gyakran többet nyom a latba, mint akármi más; nem csak az iskolában, az edzéseken is.
Megmondom őszintén, hogy nagyon jól esett, amiért Zoey szívesen látott volna a barátai között. A legtöbb növendék már csak dacból sem volt hajlandó a mentorokkal ismerkedni; a legtöbbünket ez persze csak arra sarkalta, hogy tovább folytassuk a munkánkat, mindaddig, amíg be nem törnek, akár egy musztáng. – Majd szerzek valahonnét neked egy térképet – ígértem meg mosolyogva. Biztos voltam benne, hogy valahonnét elő tudok keríteni egy alaprajzot; nem voltam hajlandó feladni, amíg úgy nem lesz.
– Igazából azóta itt vagyok, hogy tizennégy évesen ide kerültem. Az volt, mennyi is... Tizenhárom éve? Persze akkoriban én is növendék voltam. 2008-ban végeztem, de még két évig amolyan mentor-segédként tevékenykedtem, főleg Mr. Moreau és Mr. Mitchell mellett. 2010 óta vannak növendékeim, azt hiszem, eddig kilencen repültek ki, és most itt vagytok ti. Találkoztál már esetleg valamelyik másik növendékemmel? Lana Dewarral például biztosan jól kijönnél, nagyon aranyos lány.
Azt nem szerettem volna hozzátenni, hogy Ezrát egyelőre inkább kerülje el. Nem lett volna szép dolog a fiúval szemben; ő volt az eddigi legmakrancosabb növendékem, mert meg volt győződve arról, hogy neki itt nincs keresnivalója. Volt benne valami sötétség, ami nyugtalanított egy cseppet; gondoltam, hogy talán fel kéne keresnem valamely tapasztaltabb mentort tanácsért, de nem tettem. Nem akartam kudarcot vallani.
– Tizenhat éves leszel a hó végén, ugye? Van esetleg valami, ami különösen érdekel, és a jövőben szívesen foglalkoznál vele? Képzeld, épp nem olyan rég jött egy új tanárnő, aki az életmód és háztartástan mellett pályaválasztási tanácsadással is foglalkozik. |
Csodálkozva tekintettem a mentoromra mikor elkezdett nevetni, de igazából nem is hibáztattam. Függetlenül attól, hogy általában keveset beszéltem bizonyos emberek közelében, azért még tudtam olyan dolgokat mondani, amik megmosolyogtatták az embereket. Gondolom a diákok több, mint fele nem szeret tanulni, és legszívesebben még a világból is kifutnak, csak hogy ne kelljen vizsgázniuk. Asszem emiatt én megint különc leszek, én kifejezetten szerettem tanulni bizonyos napokon - mert azért én is képes lennék hisztizve kivágni a könyvet a nyitott ablakon és amilyen szerencsém van, tuti az egyik mentor fején landolna az amúgy is vaskos kötet. Hé, hát nem tök jó, hogy én ilyenre is képes lennék?
- És nehezek azok a vizsgák? Mert izé ... biztos nem könnyűek, de azért nem szakadunk meg a tanulásban, ugye? - Mondjuk nekem még egy kicsit akkor is könnyebb dolgom lenne, mert anya mindig azt mondta, hogy ha valamit szeretsz csinálni, akkor gyorsabban végzel vele. Ebből pedig mertem azt hinni, hogy nem lesz nehéz dolgom. A többiek nevében sajnos nem tudok szólni, de talán ha nem kell sokat magyaráznom, tudok nekik segíteni. Vagy majd max leírom a mondandóm, aztán vagy kérnek a segítségemből, vagy nem.
Nem mondhatnám, hogy váratlanul ért az ölelés, egy kicsit viszont mégis. Elszoktam már az ilyen dolgoktól, ezért is esett - furcsa, de - nagyon jól az ölelés. Amennyire csak tudtam, hozzábújtam a nőhöz, közben azért ügyeltem a kezeimre is, próbáltam nem ávezetni a hátába egy kis elektromosságot, és azt hiszem sikerült meglepnem magam egyszerű, még is nagyszerű fél perccel.
- Én nagyon örülnék, ha a barátom lenne - Mosolyogtam Mentornénire kicsit elhúzódva tőle. - És biztos vagyok benne, hogy legközelebb nem fogok késni.
Vagy legalább megpróbálok másfél órával a megbeszélt időpont előtt elindulni, és akkor majd talán odatalálok a megfelelő helyre. Bár, ha a többi órát is itt tartja, akkor könnyű dolgom lesz: talán visszafelé majd megjegyzem néhány dologról az útvonalat és könnyű lesz közlekednem - ezen az útvonalon legalábbis.
- Ön mióta van itt? Mármint nem úgy értettem, hogy ebben a teremben, hanem az iskolában. Sok mentoráltja volt már? |
Képtelen voltam visszafojtani a nevetést, ami kitört belőlem Zoey lelkesedését látva. Nem sok olyan növendékkel találkoztam, aki szerette volna az iskolát, még kevésbé, hogy a vizsgák gondolata hozta volna lázba. Abban már most biztos voltam, hogy a tanárokkal semmi gondja sem lesz, sőt.
– A Menedékház széleskörű lehetőségeket kínál – bólintottam szélesen mosolyogva; szinte már kezdett belefájdulni a szám. – Nem csak a képességed teljes irányítását tűzi ki célul, hanem esélyt is ad arra, hogy miután itt végeztél, legyen az akármikor, főiskolára vagy egyetemre mehess, kövesd az álmaid és teljes életet élhess. Igaz, a csekély tanulószám miatt az itteni képzés sokkal barátságosabb és közvetlenebb, de erre majd úgyis rájössz.
Aztán ahogy lett Zoey mondandója egyre komolyabb, mélyebb és komorabb, úgy olvadt le a mosoly az arcomról. A szemöldököm együtt érzően vontam össze, és bár csak most ismertem meg, máris annyira megkedveltem ezt az aranyos kislányt, hogy a szívem fájdalmasan húzódott össze a megpróbáltatásai hallatán.
– Jaj, kicsikém, nem szabad ilyenekre gondolnod! – csóváltam meg a fejem. – Most megölellek, rendben? – Nem szerettem volna, hogy megijedjen a hirtelen mozdulatoktól, és akármelyikünkben is árt okozzon; bíztam benne, és nem féltem tőle, de ismertem, milyen kiszámíthatatlan ilyenkor a növendékek Áldása. Ez az első lecke, amit egy mentor megtanul. Lassú, de határozott mozdulatokkal öleltem át, amennyire engedte. Az sem zavart, ha kicsit elhúzódott, és az sem, ha belesírta a bánatát az atlétámba.
– Azt hiszed, szörnyű ember vagy, amiért így éreztél, ugye? Pedig hidd el, hogy nem! Nincs veled semmi baj, a tinédzserkor már csak ilyen, csupa erős érzelem és kiismerhetetlen döntések sorozata. Mindenki él át olyan pillanatokat, amikor úgy érzi, legszívesebben megfojtaná a másikat egy kanál vízben, vagy azt szeretné, hogy tűnjön el örökre. Ami történt, az nem volt tudatos számodra, és nyilvánvaló, hogy mélységesen meg is bántad. Azt sajnos nem tudom megígérni neked, hogy meg fogsz feledkezni róla, de megbékélsz vele, rájössz, hogy nem a te hibád. Ebben biztos vagyok. Csak idő kell hozzá.
Nagyon sajnáltam, hogy csak szavakat tudok nyújtani Zoey számára, de igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle. A probléma nem volt ilyen egyszerű, és aligha várhattam, hogy majd egycsapásra elmúlik a fájdalma, de reméltem, hogy legalább egy kicsit könnyíthetek a terhén.
– A Menedékházban minden egyszerűbb lesz; barátokat is szerzel majd, ebben biztos vagyok. Mondhatjuk, hogy azért, mert nincs hova futniuk. – Oké, lehet, hogy a humorizálást másokat kéne hagynom inkább... – Én is mindig itt leszek. Nem vagyok ugyan az anyukád, sem pedig a testvéred, de még csak a fura, elmebajos nagynénid sem, helyette viszont a mentorod, a a segítőd, és ha engeded, akkor a barátod is. Itt megsúgom, hogy muszáj engedned, mert levakarhatatlan vagyok, és mindig visszatérek, mint a gomba vagy a herpesz. És az ilyen mondataim miatt nem lett belőlem soha reklámszakember. |
Csendben hallgattam, ahogy beszélt, közben végig a kezemet tanulmányoztam és tudom, nagyon jól tudom, hogy ilyenkor a szemébe kellene néznem, de valahogy nem akartam hatalmas kiskutyaszemeket mereszteni rá. Nem szívesen beszéltem a fiúról és a múltban történt eseményekről, sőt, talán még a családom sem a teljes és igaz sztorit hallotta. Kicsit sokkos állapotban voltam, miközben a Segítő anyámnak magyarázott. Meg se mukkanva ültem a széken és csak úgy, mint most, a kezemet tanulmányoztam. Csak azt sikerült felfognom az egész anyám vs. Segítő veszekedésből, hogy utóbbi nyert és pakoljak, mert elküldenek valahova az isten háta mögé. Amit igazából így utólag nem is bántam meg.
Csak akkor pillantottam fel, mikor Brittany megérintette a vállam: furcsa volt, össze is rezzentem egy picit. Nagyon elszoktam már az ilyen dolgoktól, akkor is majdnem kapálózni kezdtem, mikor az a nő fogta meg a karom és vezetett haza, aki elhozott ide. Aztán miután elrendeztek valamit, felkísért a szobámhoz, elhadarta a dolgokat és lelépett. Huh, tényleg kérhettem volna egy térképet...
- Végső vizsgák? - Csillogó szemekkel meredtem a mentorra. Én voltam az a lány, aki mindig is sokat tanult, minden órára bemagolta az anyagot és folyton jó jegyeket kapott. Nem mondom, hogy kifejezetten élveztem az összes tanulással töltött időt, de a nagy részét igen, épp ezért is az évek során egyre gyorsabban és gyorsabban voltam képes megtanulni dolgokat.
- Nem szeretek magamról beszélni. Meg úgy igazából semmiről sem, általában alig szólalok meg - Próbáltam összesűríteni magamról mindent, így kicsit megálltam gondolkozni. - Nem ismerem az apámat, anya és a szülei neveltek fel engem és a bátyámat. Néha félek magamtól és az elektromosságtól, sokáig kerülni akartam az embereket, iskolába sem akartam járni. Barátaim nem voltak, a tanárok ugyanúgy megvetettek, mint a diákok. Viszont szeretek olvasni, és néha még tanulni is...
Tanácstalanul megvontam a vállam, ezzel jelezve, hogy nem tudom mit mondhatnék még magamról. Elvégre ha van egy aktájuk, akkor ezeket már tudják rólam, nem? Szóval igazából tényleg nem tudtam mit mondhatnék még magamról. Aztán ahogy ránéztem a nőre, hirtelen eszembe jutott miért is voltunk itt, így erőt véve magamon elhatároztam, hogy többet nem beszélek ennyit.
- Legelőször nem foglalkoztam az elektromossággal. Akkor tapasztaltam először, illetve akkor szóltak érte először, mikor megöleltem a bátyám, ő pedig azt mondta megráztam. De hát ez mindenkinek előfordult már. Később egy tanár ki akart valamiért küldeni óráról, én viszont ellenkeztem, ő ekkor odajött hozzám, hogy majd akkor kirángat. Ahogy megfogtam a csuklóját valószínűleg ő is kapott tőlem egy kis elektromosságot, mert rögtön lerohant az iskolanővérhez. Ezek után történt az eset, ami miatt idekerültem.
Erőteljesen kezdtem beszélni, a végére pedig már teljesen elhalkultam, az utolsó mondatot szinte már suttogtam. A határán voltam, hogy megjelenjenek a szememben a könnyek, de egyelőre csak szomorú arccal néztem a mentorra.
- Éreztem valami bizsergést a kezemben. Amikor megindult felém az a fiú. Nem csak féltem, hanem... hanem. Én azt hiszem fájdalmat akartam neki okozni. Azt akartam, hogy szenvedjen. Azt akartam, hogy érezze nekem mennyire fáj. Talán azt akartam, hogy meghaljon...
Hangom elcsuklott, az első könnycseppek pedig elindultak, hogy egymással versenyezve leszánkázzanak az arcomon. Végső cél: a padló. Nos, ki lesz a legügyesebb?
|
Az olyan gyerekek helyzete, mint Zoey-é, mindig együttérzéssel és szomorúsággal töltött el, ám az ilyesfajta érzések csupán tovább tüzelték a segíteni akarásomat. Mindenki megérdemli, hogy ne kelljen félnie, és azt is, hogy normális, teljes élete lehessen – ha évek kemény munkája kell hozzá, hát az.
– Nincsen semmi szégyellnivaló abban, hogy nem vagy még ura az Áldásodnak; akaratod ellenére cipelsz hatalmas súlyt, ezt pedig itt mindenki megérti, sőt, átérzi – igyekeztem megnyugtatni lágyan, jámbor hangon. Az itt lakó növendékeknek nem lehetett elégszer elismételni, hogy barátok között van, hogy nincs velük semmi baj, és minden rendben is lesz. Reménykeltő volt, hogy Zoey elfogadni látszott a helyet, és nem küzdött az ellen, ami. Hogy nem szerette az Áldását, az a félelméből fakadt, hogy bánthat másokat, és ilyen mód képlékeny volt. Majdnem biztosra vettem, hogy amíg formálgatjuk majd a képességét, felfedezzük a határait, addig lassan a képességével is megbarátkozik majd.
Nagyot nyeltem, mikor Zoey feltette a nagy kérdést. Együtt érzőn vontam össze a szemöldököm, és lassan, úgy, hogy lássa, mit csinálok, fogtam és szorítottam meg a vállát bátorítóan.
– Nem szabad ilyeneken gondolkodnod, kicsikém – ráztam meg a fejem lassan, mintegy nyomatékot adva a szavaimnak. – Akármi történt, vagy történhetett volna, te arról nem tehetsz. Senki sem feltételezi, hogy szándékosan okoztad volna, itt nem. Rengeteg olyan ember vesz itt körbe, akivel hasonló történt; erre majd te is rájössz, ha ismerkedni kezdesz.
Elég volt csak a mentortársaimra gondolnom, vagy az eddigi növendékeimre, és máris számtalan példát tudtam volna felhozni Zoey-nak arra, hogy attól még, mert valakinek erős képessége van, még megtanulhat együtt élni vele, akkor is, ha kezdetben akadtak nehézségek.
– Ahogy mondod, sok mindentől függ – bólogattam, miközben kicsit kényelmeseb helyzetben, magam mögött támaszkodva néztem fel a plafonra. – Az Áldás természetétől, a tanulékonyságtól, az időtől, a hozzáállástól... Tudod, nagyon sokan az első hónapokat azzal töltik, hogy megszállottan szabadulni akarnak innen, és ott lázadnak, ahol tudnak. Ha jól veszem észre, te tanulni akarsz, ez pedig el sem tudod képzelni, mennyit segít! A te esetedben egyelőre nem tudok biztosat mondani, de jót sejtek; mire végzel az iskolában és letudod a végső vizsgákat, készen az életre, már a képességed sem fog visszafogni semmitől, azt csinálhatsz, amit csak szeretnél. Akár maradhatsz is, mint én; tizenkét évvel ezelőtt kerültem ide, és sosem bántam meg, hogy végül nem jogász lettem. Azt is tudnod kell, hogy a Menedékház örökre szól, így akármikor visszajöhetsz, mindig lesz hely a számodra.
Ahogy körbenéztem a teremben, majd Zoey-ra pillantottam, elvetettem az ötletet, hogy erőnléti edzést tartsak neki; még legalább fél óráig nem kellett sehova sem mennem, az pedig tökéletesen elegendő volt további ismerkedéshez.
– Azt mondom, hogy a mostani órát beszélgetésre szenteljük – mondtam, inkább csak magamnak, mint a lánynak. – Tudsz egy kicsit mesélni magadról? Nem fogok hazudni, minden növendékről van egy aktánk, de azok száraz információk. Akármit mondhatsz, amit csak fontosnak látsz. |
Eléggé féltem már csak a gondolattól is, hogy bánthatom az előttem ülő nőt. Az sem segített, hogy ő nyugodt maradt és minden teketória nélkül nyújtotta felém a karját, én pedig szerettem volna gyorsan lerendezni a dolgot. Nem vacakoltam a fogással, amint sikerült átvezetnem a kezébe egy kis elektromosságot, rögtön el is húzódtam. Igazából a tanáromnak sem lett semmi baja mikor megrántottam a csuklóját, csak elrohant az iskolanővérhez és nekem köszönhetően lett egy lyukasóránk, de persze senki sem köszönte meg. Mondjuk nem is vártam.
- Igen – Bólogattam párszor a nő kezét figyelve, de semmilyen rendellenességet nem tapasztaltam rajta. Szerencsére nem képzelődtem semmilyen villámot, teljesen normálisnak tűnt a keze. Egy picit viszont biztos fájt neki. – Energiagömb? Olyat nem szeretnék.
Ijedten megráztam a fejem és védekezően összefontam magam előtt a karjaimat. Az kellene nekem még csak, hogy energiagömböket szórjak az emberekre, bár ha megtanítja, vagy legalábbis segít az ajándék kezelésében, én benne vagyok. Elvégre legfeljebb kivágnak az iskolából, mert kicsaptam a biztosítékot – szó szerint.
A villámlásra rögtön felkaptam a fejem, csillogó szemekkel meredtem Brittany-re, és meg sem próbáltam elrejteni, mennyire lelkesedtem az ötletért. Imádtam a villámokat, szépek voltak és nagyon jó volt kiülni vihar idején a szobám ablakába azokat nézni. Ha ezek után a jövőben én is képes lennék létrehozni villámot, hát akkor azt hiszem Shelter fölött mindig lesz egy vagy kettő. De inkább egyelőre csak szeretnék nem megsütni mindenkit, akihez kicsit is idegesen hozzáérek.
- Azóta igazából nem nagyon értem hozzá az emberekhez. Próbálom elkerülni az olyan helyzeteket, mielőtt még megijedek saját magamtól és esetleg akaratomon kívül is balesetet okozok – Hadartam nagy szemekkel a mellettem ülőnek. – Az elektromos dolgokkal eddig sem voltam kibékülve, és ezután sem leszek. Szóval ha itt esetleg elmegy az áram, akkor engem kell keresni.
Nem volt semmi hátsószándékom, tényleg, de ha rajtam kívül más nem olyan, mint én, akkor én leszek a hibás. Elviselem a következményeit, de tényleg! Én még egy büntetést is kibírok, ha kapok egy könyvet. A könyvekkkel gyorsan telik az idő, azokat nem tudom bántani, lefoglalom magam és legalább még okosodom is. Így mindenki jól jár.
- A fiú... aki elájult, mert ellöktem magamtól. Meg tudtam volna ölni? - Eddig bele sem gondoltam még, hogy mire lennék képes, ha egyszer tényleg egy élet-halál kérdése helyzetbe keveredek. - Én nem akarok bántani senkit.
Valószínűleg senki nem nézné ki belőlem, hogy képes lennék akár még a légynek is ártani, de akkor és ott azt hiszem mindenki más így cselekedett volna. Csak az én helyzetem egy kicsit rázósabb volt.
- Mennyi idő kell ahhoz, hogy tudjam kontrollálni? - Tudom, hogy nem két nap és nem is reménykedtem ilyen válaszban. - Sokáig tart, amíg valaki megtanulja irányítani a kép... Áldását? Vagy ez személytől függ?
Kezdtem egyre jobban megkedvelni Mentornénit, sokkal többet beszéltem már, és érdeklődni kezdtem ezért az egész mentoros-Áldásos cucc iránt is. |
Annyira belemerültem a terep átrendezésébe, hogy nem is hallottam Zoey-t. Lehet, hogy kicsit talán túl lelkesen vetettem bele magam a dolgok sűrűjébe, és eddigi tapasztalataimból ítélkeztem. A legtöbb növendék, aki ide kerül, nem tudja szabályozni, mennyire és hogyan engedje szabadjára az Áldását, a berendezést pedig már annyiszor kellett cserélni az efféle balesetek miatt, hogy magasabb az összeg, mint a villanyszámla...
– Ó, hogy ezt így...? – kérdeztem vissza meglepetten, de nem ellenkeztem. Kinyújtottam a karomat, és mosolyogva vártam az eredményt. – Csak nyugodtan. Nem kell izgulni. – Azt nem mondom, hogy veszélytelen volt, de bíztam a lányban, még akkor is, ha nem ismertem egészen. Nyugodt és szótlan maradtam, egészen addig, amíg meg nem éreztem a bőrömön egy csípést, mint mikor megráz a korlát. Akkor kicsúszott belőlem valami kis meglepett hangocska, de nem rántottam el a kezem, csak, mikor elengedte.
– Értem, szóval elektromosság? – vontam fel az egyik szemöldököm. Gondolkodva húztam el a szám, miközben az agyam már a jövőbeli edzések tervein pörgött. – És ha jól értelmezem, egyelőre testi kontaktussal működik. Legalábbis tudatos szinten... Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy idővel nem lesz szükséged érintésre, hanem puszta akarattal kivetítheted külső tényezőre. Mint a villámlás, vagy egy energiagömb...
Találkoztam már a Zoey Áldásához hasonlóval, de még nem voltam egészen biztos abban, hogy pontosan milyen irányba kell haladnunk majd, melyik módszer lesz hatásos. Kihívás volt, amivel még nem szembesültem korábban, de biztos voltam benne, hogy menni fog.
Leültem a zsámolyra, és megpaskoltam a mellettem lévő helyet, jelezve Zoey-nak, hogy üljön mellém.
– Rendben, és mondd, mennyire zabolázatlan az Áldásod? Azon a bizonyos eseten kívül értem. Nagyon gyakran megesik, hogy megrázol másokat, esetleg komolyabb? Az elektromos berendezésekkel nincs bajod, nem sülnek ki, ha hozzájuk érsz? |
Megnyugtatott a tudat, itt nincsenek szellemek. Ergo, akkor ez már nem is egy Roxfort. Persze eddig sem volt az, de na értitek, hatalmas iskola, tele olyan gyerekkel és felnőttel, akik tudnak „varázsolni”. Ki ne hívná ezt Roxfortnak? Valószínűleg minden gyerek erre asszociálna rögtön, mikor már csak meglátná kívülről a sulit. Mrs. Norrist viszont komolyan hiányolom, nincs valamelyik gyereknek véletlenül egy macskája? Aminek véletlenül pirosan világító szemei vannak? És ijesztő, mikor nyávog. Komolyan a frászt hozta rám minden alkalommal, de imádtam. Friccsel együtt. Így jobban belegondolva, ők ketten menőbbek voltak Pitonnál. Igen, bizony.
- Hát nem tudom az merre van, de majd nem megyek a gyanús kinézetű ajtók felé – Vontam meg a vállam mosolyogva. Az ide kerülésem óta először húztam mosolyra a szám, de igazából annyira nem hiányzott. Sosem voltam az a mosolygós típusú lány, inkább elmélyülten olvastam valamelyik sarokban, a könyvekre meg általában nem vigyorog az ember. Általában. Bár ki tudja, biztos vannak olyan nem éppen ép elméjű egyedek, akik képesek a könyvekkel beszélgetni, és ők biztos nagyon okosak lehetnek. Elvégre, ha egy könyv a barátod, akkor mindent tudsz róla… illetve belőle. Nem? Nem? De.
Fogalmam sem volt hogyan nyögjem ki Mentornéninek a képességemet, vagy mivel nem szeretem így hívni, legyen ajándék. Igen, ez tényleg sokkal jobban hangzik. Én viszont nem tudtam olyan könnyen beszélni róla, mint az előbb Brittany néni – már csak azért is nénizem -, igazából azt se tudtam hogyan kellene fogalmaznom. Vagy, hogy egyáltalán mi ez bennem. Halvány kék gőzöm sem volt az egészről. Habogtam valamit Hófehérkéről meg a hét törpéről, a kórház szó is belecsúszott a mesémbe, aztán a fantáziám által kitalált villámok is előkerültek. Kinyújtottam a kezem, hogy megnézzem tényleg kitaláltam a testemen átcikázó villámokat, vagy tudja is a fene mik voltak azok. A kezem tanulmányozása nem vett el túl sok időt az életemből, fél perccel később már ugyanúgy Mentornénire fókuszáltam, aki egy picit félreértette, hogy meg akarom mutatni az ajándékom.
- Öhm… nem kell… - Mire meg tudtam szólalni, addigra már a mutatott helyen álltam és a nőre pislogtam nagy, megszeppent szemekkel. – Ezt így nem tudom megmutatni.
Fújtatva hátradobtam a hajam, és megmozgattam az ujjaimat – amik nem mellesleg ropogni kezdtek, mintha csak ropiból lettek volna. Az ominózus eset óta nem értem emberekhez, valamiért pedig ők is tartózkodtak tőlem. A Segítő néni persze tök lazán karon ragadott és konkrétan elvonszolt haza, persze nem erősen, de más tényleg nem nyúlt hozzám. Nem akartam bántani senkit, viszont most lehetőségem lett volna megmutatni mire is vagyok képes. Az ajkamat harapdálva elindultam Mentornéni felé, közben próbáltam magam megnyugtatni. Nem lett volna jó kiütni a mentorom már rögtön az első óra alkalmával, a végén még megutál, és ha utálnak, akkor magamba fordulok, tombolok, és valaki kórházba jut. Általában.
Abbahagytam az ajkam szétszedését, leguggoltam a nő elé és a kezéért nyúltam. Próbáltam nem izgulni, mert annak az lenne a vége, hogy elkezdek stresszelni, aztán én ájulok el. Pff, szóval amint felém nyújtotta a kezét, biztatóan elmosolyodtam, de inkább magamat akartam nyugtatni, nem őt. Óvatosan megfogtam a csuklóját és picit megnyomtam a bőrét, ennek következtében remélhetőleg csak egy csípést érzett, ahogy kapott tőlem egy kis sokkolást. Bizonyára nem bántottam túlságosan, az kellett volna még csak, hogy elájuljon itt nekem.
Miután meg is voltam, gyorsan elengedtem a kezét és hátrébb húzódtam, ijedten pislogva a kezemre.
- Hát... valami ilyesmi. |
Minél többet beszélt, annál jobban kezdett megtetszeni Zoey humora. Egy kicsit talán félt, de szerencsére ezt nem megmakacsolt némasággal vagy indulatos kitörésekkel kezelte, hanem kimondta, amit gondolt. Ezzel sokkal könnyebb volt dolgozni, na meg veszélytelenebb is.
– Amennyire tudom, nincsenek, bár azért éjszaka nem merészkednék a régi tömlöcök közelébe – feleltem visszafojtott nevetéssel a szellemes kérdésére. Butaság lett volna azt mondani, hogy ennyi szuperképességekkel bíró Áldott között nem hiszek a természetfeletti dolgokban, de én az elmúlt tíz év alatt eggyel sem találkoztam.
Türelmesen vártam a válaszára a képességét illetően. Én szerencsésnek mondhattam magam abban a tekintetben, hogy az Áldásom katalizátora nem kifejezetten veszélyes vagy tragikus esemény volt – a legtöbben nem mondhatták el ezt magukról. Rendőrség, kórház és miegymás, az ilyenekről nehéz volt beszélni, és siettetni sem lehetett, csupán megértéssel fordulni felé.
– Rendben, semmi baj! – döntöttem kicsit előrébb a felsőtestem, közelebb kerülve Zoey-hoz. Láthatóan felzaklatta az esemény felidézése; sajnáltam, de muszáj volt tudnom, pontosan miként is került ide.
– Persze, azért vagyunk itt! – egyeztem bele mosolygósan, majd fel is álltam. Körbenéztem, ey pillanatig elgondolkodtam, majd egy nagyobb üres foltot kinézve a boxzsákok környékén, gyorsan arrébb tologattam az esetlegesen túl közel lévő szereket. Mindez sokkal könnyebben ment volna, ha mondjuk százkilencven centi lettem volna, na meg férfias erő buzgott volna a karjaimban, így azonban majdnem meg is izzadtam a végére.
– Hűha, szóval akkor megvagyunk – tűrtem a fülem mögé egy hajtincsemet, majd a megtisztított terep közepére mutattam, igyekezve leplezve lelkesedésem. Imádtam új Áldásokkal találkozni! – Tessék, gyere csak! Te állj oda, én pedig leülök ide – helyezkedtem el oldalvást, a fal mentén –, és mutasd, mit tudsz! |
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Bevallom, hogy egyetlen egyszer kipróbáltam a cigarettát – nem tetszett. Azután pedig, ami az öcsémmel történt, még a puszta felvetését is elleneztem bárminemű függést okozó szernek; az egyetemen persze volt, hogy megkínáltak füves cigivel, de minduntalan elutasítottam. Amolyan másodlagos célom lett itt, a Shelter House-on belül is az efféle magatartás ellenzése, illetve ennek betáplálása a növendékekbe. Azért jöttem ide, hogy segíthessek másokon, ha már az öcsémen nem sikerült; ebbe nem csak az Áldásuk használata tartozott bele, de a lelki és testi egészségük is. Elvégre - csak akkor uralhatták az Áldásukat, ha képesek voltak megbékélni magukkal.
A nyeszlett hátam közepére sem kívántam az edzést. Ezért is késtem el. Ezért is szájaltam alig észrevehetően (Na perszee!) Mentorral. Része volt a védekezési pozíciómnak, ami megakadályozza az épeszű embereket abban, hogy megpróbáljanak közeledni felém. Az én esetemben a „Vigyázz! A kutya harap!” jelzés, nemcsak jelzés volt. Ott szerettem bántani az embereket, ahol a legjobban fáj; Igaz, fogak helyett inkább szavakkal küzdöttem. Könnyebb volt nekem egyedül, nem volt szükségem senkire.
Enyén oldalra döntött fejjel, csillogó szemekkel hallgattam a beszámolót, és valószínűleg én voltam az egyetlen, aki így reagált a vizsgákra.
– Mint egy rendes érettségi – mosolyogtam kissé álmodozva; nem butaságból mondják az emberek, hogy a középiskola az élet egyik legboldogabb, legfelhőtlenebb időszaka. Én is emlékmámorosan merültem el az érzésekben egy pillanatra, mielőtt visszaszálltam volna a földre; szinte koppantam is. – Persze, az enyém már majdnem tíz éve volt, azóta sok dolog változhatott, de biztosan állíthatom, hogy akármelyik tanár szívesen vennél, ha ilyesfajta kérdésekkel fordulnál feléjük. Különösen ajánlanám például Miss Spencer Ramsay tanárnőt; biológiát tanít, és az egyik legkedvesebb teremtés, akivel valaha találkoztam. Mint jó barátnőm, jó szívvel ajánlom, hogy majd látogasd meg. Elkalauzolhatna az iskolában is akár.