|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:09 - |
A raktár, és az edzőterem között van egy keskeny ajtó - az ember gond nélkül elmenne mellette, ha nem lenne ráírva egy bűvös kis szó: Mosókonyha. A sötét, dohos kis helyiségben ósdi gépek sorakoznak, amelyek zöttyögve-berregve-kattogva, de működnek. |
[11-1]
 Nem is gondoltam volna, hogy Gracienek ennyi testvére van, de hát hiszen nekem is ott voltak. A bátyám, az öcsém és a húgom. Mindannyian tele energiával, volt szó bármiről is.
– Képes az elektromos tárgyakat életre kelteni és beszélget velük, meg hasonlók – válaszoltam kedvesen, mikor Gracie a tudtomra adta, hogy nem ismeri az animét. Persze az elmondottak alapján teljes mértékben megértettem a lányt. Fiúk között elég nehéz nőnek maradni, azt hiszem, bár tény és való, hogy az én családomban kimondottan megvolt a szüleim, de főleg apám elképzelése, hogy egy lány miként viselkedik, és nekem ahhoz hűen kellett viselkednem.
Gracie elgondolása az áldásokról teljesen korrekt volt, de az én eszmém ellentéte, viszont most nem hiszem, hogy bármiféle eszmecserét akart volna bármelyikünk is folytatni erről. Már ré megtanultam, hogy a vallás, a hit az ember személyes dolga, nem lehet mást megítélni miatta vagy rákényszeríteni arra saját gondolatainkat arra, akivel nem értünk egyet. Emberek voltunk mind, és mint emberek: különbözőek.
– Fiatal vagy még. Szépen, lassan mindent megtanulsz majd és megszoksz, hidd el nekem – mosolyogtam a feladatokat és a mosógép témát hallgatva.
Ezután minden teljes mértékben jól ment. Gracie könnyedén vette a mosógép beindítása című feladatot is. Ajánlatát hallva pedig csak mosolyogtam, és picit megrázva fejemet jelentettem ki, hogy az ajánlatára nem lesz szükség.
– Remélem van akkora tisztelet a tanártársaim felé, hogy a növedékek nekem is szót fogadjanak – tettem még hozzá, miközben beletettem a kosaramba a mosószer és öblítőt. A gépnek még volt ideje a mosásból, ezért úgy döntöttem szabadjára engedem a lányt is, én pedig befejezem a szobám rendbetételét.
– További szép napot, Gracie! – köszöntem el tőle, ha engedte, és hasonlóan jókedvűen tértem vissza szobámba, mint ahogy jöttem le a mosókonyhába.
Lezárt kör!
(Köszönöm a játékot! :) |
 Nos, Aldemir tanárnő helyében közel sem a mókás jelzőt használtam volna; igaz, ő mit sem tudhatott az idekerülésem előzményeiről, és arról, tulajdonképpen mit is érzek a mérhetetlen honvágy mellett a Shelterben. Elsőre rettenetesen megrémisztett, mikor a múzeumban egy komplett görög szoborcsoport kezdett randalírozni, végül a barátnőm eseténél telt be annyira a pohár, hogy félni kezdjek magamtól, ami aztán a végső esetnél teljesedett ki annyira, hogy a Segítő ajánlatára rábólintottam.
Hát, igen. Előfordul az ilyesmi, ahogy mondani szokás - ez a hely pedig tele volt mindenféle Áldottal, akik ezerszer veszélyesebbek voltak nálam, így a bennem kialakult "Úristen, ha anyám felbosszant, akkor agyon fogja vágni egy hűtő?!" félelem visszafokozódott annyira, hogy tudjam, az enyhébbik esetek közé tartozom. Már, amennyiben a mosógépes incidens valóra nem válik.
- WITCH? - visszhangoztam. - Nem ismerem azt a műsort. - Sőt, egyik animét se. - Tulajdonképpen, alig ismerek egy pár mesét. A bátyáim állandóan a Dragon Ballsra voltak rákattanva, és miután össz-vissz egy tévé volt a házban, választhattam: nézhettem édesanyámat húsklopfolás közben vagy ott rondíthattam bele a szórakozásukba, ahol tudtam - vigyorodtam el. - Verekedni a távirányítóért pedig veszélyesnek számított, mivel mindketten a birkózó csapat oszlopos tagjai voltak, és még egy fában is az ellenfelet látták - forgattam a szemeimet. - Mondjuk, bosszúból egyszer összecsillámoztam a képregényeiket - nevettem fel önkéntelenül. - No, de, árulja el... miben rejlik Will különleges tehetsége? Azonkívül, hogy fiús a neve.
Jó, rendben, ez részben öngól volt: az egyik barátnőmet Charlie-nak hívták, mivel a szülei egyszerűen képtelenek voltak beletörődni, hogy fiú helyett lányuk született. Persze, ez látszott is rajta, rendszerint káromkodott úgy, mint egy kocsis - neki köszönhettem a szókincsem eme részének hatásos bővítését -, valamint szabadidejében, amikor nem lányos cuccokat tukmáltunk rá, akkor vandálkodott. Ott graffitizett, ahol tudott, húzta a száját a szoknyákra, és előszeretettel járt szakított farmerokban és kockás ingekben.
Valamint, tudomásom szerint a Shelterben is van egy ilyen növendék, pusztán fordított helyzetben: szerencsétlen fiút egy lányos névvel áldották meg, ezzel szerintem örökre eltaszítva a szocializálódás rögös útjától. Ilyen szempontból hálát adok Zeusznak, amiért engem normális névvel eresztettek utamra a szülőszobából.
- Ez különös - reagáltam a tanárnő istenes elméletére. Volt benne valami. - Tudta amúgy, hogy sokak szerint Isten azokat bünteti, akiket legjobban szeret? - Az első és egyetlen irodalomórából, amit végig éberen töltöttem, ennyi maradt meg. - Vagy, akár tanárnő vallásából kiindulva, Allah is. - Kultúrából azonban mindvégig jó voltam. Bár, részben köze volt a dologhoz a huszonkét éves férfi tanárunknak is, aki a legelején közölte, hogy nem nagyon állja a sötét embereket. - Ha úgy vesszük, akkor az Áldásunk egyben átok is, és az ezzel való megbirkózás segít minket abban, hogy amikor eljön a nagybetűs Feladat, akkor felkészültebben álljunk elébe. - Grimaszolva gondoltam újra, amit mondtam, majd értetlenkedve néztem a tanárnőre. - Oké, letagadom, ezt nem én mondtam. Túl bölcs hozzám - mentegetőztem. - Mondjuk, én szerintem sikítva elfutnék, ha olyat sóznának rám. Mint láthatja, egy mezei mosógép, anno 1960-ból is kifogott rajtam - mutattam az említett tárgy felé.
Amikor végeztünk, odaálltam a tanárnő mellé, és bólogatva figyeltem, ahogy elmagyarázza, a következő alkalommal mit is kéne tennem. Csupán remélni mertem, hogy a fotografikus memóriám nem hagyott cserben, és alkotok a következő alkalommal is. Mondjuk, a következőre azt terveztem, hogy megvalósítom a Harry Potter sorozatokból ismert kviddicset, és narancsokkal fogom dobálgatni a növendékek ablakát, egy repülő seprűről.
- Biztos, hogy rám meri bízni ezt a felelősségteljes mozdulatot? - kérdeztem kétkedve, majd lehunyt szemekkel odanyúltam, és magamban elrebegve egy miatyánkot, benyomtam a gombot. És elindult! - Jé, működik - döbbentem le.
Összeszűkített szemekkel vettem szemügyre, nem-e kezd el megint habzani; először megfigyeltem jobbról, aztán balról, végül büszkén mosolyogva felnéztem Aldemir tanárnőre.
- Természetesen - bólogattam. - Ha bármi gond lenne, üzenek egy habbagollyal. Nagyon szépen köszönöm a segítséget! Esetleg, ha a tanárnőnek gondja akadna valamelyik növendékkel, és ki tudja, netán meg kéne leckéztetni, nyugodtan szóljon - ajánlottam fel. - A múltkor, amikor valamelyik fiú leszöszizett reggelinél, csak fél óráig rohant az egyik szobor elől. Azt hiszem, a Vénusz lehetett az, és mire végzett, nem volt annyira kövér - gondolkoztam el. - Fitness a javából! |
Grace életvidám, beszédes stílusa nagyban rám is kihatott, ugyanakkor inkább boldogan és érdeklődve hallgattam a kis történeteit, szavait, amiket itt-ott szépen kidíszített.
– Nagyon mókás áldásod lehet – szúrtam közbe, ugyanakkor már kitapasztaltam annyira a növendékeket, hogy tudjam, nem mindig vidám egy pozitívabb áldás sem. Mindennek megvan a maga árnyoldala, és ugyan nem akartam felhozni Grace előtt ezt, de azért tudtam, hogy nem lehet könnyű elviselni ezt sem.
– Ez a tárgyak életre keltése olyan, mint a WITCH animében volt Will egyik képessége? – próbáltam könnyebben megfogni az áldása lényegét. A tárgyak életre keltéséről pedig utoljára akkor hallottam, mikor épp tiniként néztem a WITCH-et, amiben az öt lány közül Willnek volt az a furcsa képessége, hogy az elektromos berendezésekkel beszélgetett.
– Nem, nem – ráztam meg a fejem nyugtatólak a megbolondulásomra vonatkozó kérdésén. – Már kicsi korom óta érzem, hogy ez a világ más, mint a többi. Odahaza is történtek másokkal furcsa dolgok, és mindig is nagyon elfogadónak gondoltam magamat ahhoz, hogy megbékéljek az áldottak létezésével. Az istenetek, vagy Allah, teljesen mindegy, hogy ki. Azért adta nektek ezt, mert kiválasztottak vagytok. És én pedig örülök, hogy segíthetek a fejlődésetekben, még ha csak tanulás révén, akkor is – mosolyogtam bíztatóan. Szerettem volna, ha a tanítványaim kedvelnek engemet, még ha magát a matekot vagy a törököt nem is fogják annyira szeretni.
Közben nagyban folyt a temérdek hab eltakarítás. Bő negyedóra vagy picivel több idő alatt sikeresen végeztünk, és ennek hála a mosókonyha padlója csillogott a tisztaságtól. Ezután a bűnös mosógépet vettem szemügyre. Kitakarítottam a mosószer adagolót, amiben feltűnően sok mosópor és öblítő került. Itt picit szúrósan pillantottam társaságomra.
– Azt hiszem nyárra házi feladatot kapsz – kezdtem bele – Tanulj meg mosni! – nevettem fel. Grace kezébe nyomtam a folyékony mosószert. – Ebből ide kell önteni egy egész kupakkal – mutattam meg a lánynak, és vártam, hogy tegye, amit mondtam. Majd ugyanígy elmagyaráztam az öblítőt is.
– Ha színes ruhákat mosol, vagy bármi olyant, ami nem kényes, akkor így állítsd be a mosógépet – magyaráztam precízen, miközben a gépen mindent pontosan beállítottam. – És ezzel indul el. Tessék, nyomd be a gombot! – fejeztem be az okítást. – Így érthető? – néztem rá barátságosan, szelíd mosollyal. Reméltem, nem veszi zokon, hogy ennyire segítettem neki, de előjött belőlem a tanárnéni. |
- A kis kujonok - forgattam meg a szemeimet. - Hát, igen, itt jóval nagyobb a szabadság, részben azért, mert némileg több nép sűrűsödik itt össze, mint mondjuk Angliában. A volt osztályomba is járt két japán, volt egy pár sötétbőrű is, de azért az európaiak se ritkák - magyaráztam. - Ahány ház, annyi kultúra, annyi szokás, erre nehéz törvényeket hozni... bár, itt nem mondják nyíltan az ember szembébe, hogy hé, repülő grizzly nincsen, hanem abba az irányba terelik - toltam arrébb egy habadagot. - Ezáltal mindenki szabadon lehet hülye. Látja, ezért grasszálok még mindig szabadlábon - eresztettem meg egy széles mosolyt a tanárnő felé, majd a legközelebbi csaphoz léptem, és eresztettem belé egy jó nagy adag vizet. Azt nem tudom, miért, de pótcselekvésként megtette. - Ó, Mr Mitchell mentorszárnyai alatt vagyok - nyögtem, miközben megemeltem a teli bödönt. - Áldott jó ember, eddig szótlanul tűrte, hogy lyukat beszéljek a hasába. Bár, lehet az is közrejátszott, hogy nem nagyon engedtem szóhoz jutni, így a foglalkozás végére jutottunk el oda, hogy egyáltalán megmutassam, mire vagyok képes. Mondjuk, lehet egy cseppet megijedt, mikor az egyik páncél haveri viszonyban meglapogatta a vállát, egy "Na, mizu, haver?" mondat kíséretében - emlékeztem vissza hunyorogva, majd felkuncogtam az emlékképek sorozatán.
A menetelésem közben véletlenül belerúgtam az elhajított csokis fagyiba, ami félig olvadásnak indult, ezért a csúszása közben hatalmas barna csíkot hagyott maga után.
- Jé, erről meg is feledkeztem - pillantottam döbbenten az újabb gyönyörűségre, amit okoztam. - És... nem érzi a becsavarodás első jeleit, Aldemir tanárnő? Mármint, én tuti megzakkantam volna, ha egyik percről a másikra kiderül, hogy vannak Áldottak, akik mondjuk beszélnek a lovak nyelvén, és válaszul még vissza is nyerítenek - elmélkedtem. - Mondjuk, velem is csak úgy közölték, hogy ez lenne a helyzet, a szobrok nem csak úgy maguktól kezdtek el menetelni, és először megvádoltam a Segítőt, hogy beszívott - emlékeztem vissza. - Utána meg is kértem, hogy adjon az anyagból, de azt csupán viccből.
Lehúztam a rózsaszín hajgumit a csuklómról, amit megszokásból teszek fel minden reggel, hogy kéznél legyen, és felcsavartam a hosszú, szőke hajamat egy kontyba. És, igen, Mr Szemöldök, mostantól dörzsölöm a sampont, és nem csomósodik össze. Hah!
- No, azonban én most lakatot teszek a számra, mert attól tartok, a litánia nem mos fel helyettem - sóhajtottam, eltüntetve a barna csíkot a padlóról. - De, ha gondolja, megpróbálhatom ugyanezt törökül elszavalni. |
Grace kérdés nélkül is magyarázott. Mindenféléről, ami az eszébe jutott, feltételeztem. Az arcomon állandó vendég lett egy elnéző mosoly. Teljes mértékben megértettem, hogy ez a hely számára is kész labirintus. Valóban nehéz kiigazodni a sok folyosón, ide-oda vezető lépcsőn.
– Egy idő után biztosan kiismered magadat. Egyébként is, ha eltévedsz sokkal jobb helyeket lehet itt felfedezni, mint gondolnád. – tettem hozzá, mintegy megjegyzésként, hogy nem érdemes naphosszat a szobájában üldögélni, nézzen csak körben, mert Shelterben rengeteg érdekes szoba van, ami csak felfedezésre vár.
- Még nem teljesen egy éve, tavaly ősszel érkeztem Shelterbe.
Egész érdekesnek hangzott az áldásának felvázolása, amiből jól hallhatóan már volt pár vicces vagy éppen kellemetlen esete. Mikor a mosógépeket említette kétkedően pislogtam a szerkezetek felé, még nem igen voltam hozzászokva, hogy a növendékek áldásai egyik percről a máikra engemet is célba vesznek, és azt hiszem minimum elájultam volna, ha a mosógép elkezd mellettem beszélni. Meglepő és maradandó élmény lett volna mindenki számára, de főleg nekem.
– Azt hiszem nem esz rá szükségem, de azért köszönöm – utasítottam vissza kedvesen a beszélő tükör ötletét. Még az kellett volna, hogy kiderüljön a szobámban lévő tükörről, hogy csúnyának tart, vagy valami hasonlóan kellemetlen dolog.
– Hát igen. Törökország az otthonom, nagyon sokáig ott is éltem, mindössze az egyetemi tanulmányaimat végeztem Amerikában – magyaráztam, mikor Grace összekötötte a török tanítását és az én akcentusomat. – Igen, igaz. Rengeteg nővel vették körül magukat, akik szinte versengtek a szultán kegyeiért, és akit többre tartott, jobban szeretett azt bőségesen meg is ajándékozta. Azt hiszem annak idején ez lehetett a legnagyobb karrier egy nő számára – válaszoltam, noha igazából sosem szerettem ezeket. – Bár szerintem senki se érdemel meg ilyen bánásmódot. Magamat például független nőnek tartom magamat. A legtöbb török családban például a mai napig megmondják, hogy a nő mit csinálhat és, mit nem. Ezért szeretem Amerikát is, itt egy nő azt csinál, amit akar, és ahogy akarja – vázoltam fel a saját nézeteimet, látásmódomat. Közben persze Grace segítségére indultam, hogy eltakarítsuk ezt a sok habot. Mi tagadás volt belőle bőven, így mikor arrébb akartam söpörni egy nagyobb adagot, az engedetlenül felröppent a levegőbe és beterített engemet is, némileg. Mindenesetre a nadrágomon és a felsőmön fehér habcicák díszelegtek.
– És ki a mentorod? – érdeklődtem. – Jól kijössz vele? |
Miközben a tarkómat dörzsölgetve felültem, azt számolgattam, vajon mennyi a valószínűsége annak (ez a matematika), hogy a gyönyörű dupla axelemmel, amit még egy ranglistás korcsolyázó is megirigyelt volna, bezsebeltem egy agyrázkódást. Ezen felül még a hátsófelem is sajogni kezdett, viszont volt bennem annyi modor, nem simogattam meg a tomporomat, még ha egy nő is a társaság.
- Rendben - bólogattam. - Néhány hete vagyok itt - feleltem a kérdésére, majd a felmosóbotot megpörgettem a kezeim közt, és nindzsa pózba vágtam magam. - Tartottam attól, hogy eltévedek, ezért nem nagyon mozdultam ki a szobámból - vontam vállat, belenyomtam a felmosót a hab kellős közepébe, mire egy adag rám fröccsent. Rezignáltan töröltem le az arcomról. - Na, az e heti arcpakolás is megvolt - grimaszoltam le a habfürdőre. - És, a tanárnő mióta van itt? - érdeklődtem vigyorogva, aztán rajzoltam egy szívecskét a habba.
A tanárnő válaszát hallgatva fordultam körbe a helyiségben tanácstalanul, végül zavartan vakarva az államat pislogtam angyali arccal a tanárnő felé.
- Esetleg a tanárnő segítene, ha nagyon szépen megkérem? Attól tartok, holnap reggelig is itt állhatok ezzel a mocsokkal, aztán az igazgatónő egy percig se habozna, azonnal kipenderítene - húztam el a számat. - Vagy minimum páncélsikálásra ítélne. Még több habbal - borzongtam meg. - Mondjuk, az Áldásomat még mindig nem tudom nagyon kontrollálni, Mr Moreaura a múltkor például ráeresztettem egy páncélt, egy repülő szőnyeget és egy beszélő, perverz ajtót. - Azt a részletet, miszerint eközben egy szál törölközőben ácsorogtam tőlem körülbelül tíz évvel idősebb pasi előtt, nagylelkűen kihagytam. Különben is, megígértem, hogy titok marad. - Mindenesetre, ne aggódjon, a mosógépnek remélhetőleg nem nőnek lábai, alkot a társaival hadsereget és igázzák le a Földet - mentegetőztem. - De, amennyiben szeretne egy beszélő tükröt, olyat, mint a Hófehérkében, szívesen megoldom a tanárnőnek - ajánlottam fel.
Aldemir tanárnő kedvesnek tűnt, legalábbis az eddigiek alapján. Az enyhe akcentusa alapján rájöttem, hogy valószínűleg nem tősgyökeres amerikai, bár, a neve is erről árulkodott. De arról minimum, hogy közel sem az angol az anyanyelve.
Aztán berémlett, hogy említette a török nyelv tanítását is.
- Aha! - bólintottam magamnak. - Szóval, a tanárnő török? Biztosan szép hely lehet. Én még az életben nem húztam ki a lábam a Miamiból, ezt az egy cuccolást leszámítva. Tényleg igaz, hogy a szultánok régen háremet tartottak? |
Nagyon energikus és vidám leányzónak tűnt a növendék, ahogy néztem, miként oldja meg saját maga a problémát. Mosolyomat pedig szégyen, nem szégyen nem igazán tudtam leplezni.
Fiatalság…
Gondoltam én anyáskodó stílusban, elnézően.
– Örvendek, Grace – mosolyogtam rá melegen, szívélyesen. Szavaimból valószínűleg kihallotta a jellegzetes török akcentust, bár tény és való, hogy az elmúlt években rengeteget gyakoroltam.
Nem nagyon érdekelt jelent pillanatban, hogy mennyire szereti vagy sem a matekot, bár az arcán megjelenő apró fintor a nem szeretem kategóriát erősítette, én ezt nem vettem zokon. Az évek alatt megtanultam, hogy a matek egy megosztó tantárgy. Van aki szereti, van aki nem ,ezt el kell fogadni. És mint tanár, próbálkoztam is ezen módszer alkalmazásával. Volt amikor sikerült, volt amikor nem.
Igazán megijedtem, mikor végül elindulva megcsúszott és hatalmasat esett. Talán még egy apró, ijedt sikoly is elhagyta a számat, bár ebben nem voltam biztos. Azonnal a segítségére siettem volna, ha nem jelzi: minden rendben. Azaz megindul a beszélőkéje és csak mondja, mondja.
– Jaj, te lány! – nevettem fel a képtelenségeit hallgatva. Ugyanakkor a mosókonyhában uralkodó rend némileg zavart… Na jó, nagyon zavart. Rendmániásként eléggé irritáló volt, de nem igen akartam házisárkány módjára takarításba fogni Grace-t. Inkább csak mosolyogtam, hiszen úgy tudtam, hogy majd feltakarít. Előbb-utóbb.
– Hát jó, de ha tényleg kell valami segítség, akkor kérlek szólj – egyeztem bele, és egy másik, stabilabbnak tűnő üres mosógéphez léptem. Szépen belepakoltam a ruháimat, majd adagoltam mosószert és öblítőt, beállítottam a programot, és a gép szépen, halkan elkezdett búgni. Vizet engedett, melegített és már mosott is. Nem volt belőle áradó kéretlen habrengeteg, mint Grace esetében.
– Egyébként mióta vagy Shelterben? Még nem igen láttalak itt, vagy legalábbis az óráimon nem igen – vettem fel a kérdést, ha már így egymásra találtunk. Fő a jó kapcsolat diák-tanár között, és persze magára sem akartam hagyni ezzel a rengeteg habbal. |
Vicces, ha egy ideges embernek azt mondják, nyugodjon meg, általában még jobban begőzöl, legyen az illető tanár, mentor, netán növendék.
- Csupa nyugalom vagyok - mosolyogtam az idegen nőre. - Ez a sok hab csak a nyugalmamat szimbolizálja. Látja? Úszok a boldogságban! - imitáltam a mellúszás alapvető mozdulatát. Tikkelve néztem, ahogy egy másodperc alatt elintézi a problémát. Vettem egy mély lélegzetet, és a lehető leghiggadtabb arcomat vettem elő. - Végül is... Lesz még egy akcióm, és a fél Shelter hableánynak képzelheti magát, szó szerint. Bár, az igazgatónőt nehezen tudom elképzelni uszonyban, de hát, az már mellékes - legyintettem.
Tanácstalanul néztem körbe a helyiségben, remélve, hogy a habtengeren túl felfedezem a felmosókészletet, amivel gőzöm sincs, hogyan, de fel kéne takarítani a hirtelen kialakított habfürdőt. És, remélhetőleg, nem kattan be az Áldásom, és kezd el a mosógép mondjuk dumálni. Vagy esetleg úgy gondolja, nem hozott össze elég nagy bulit, ezért még benyomat némi anyagot.
- Köszönöm, egyedül is bele tudok fulladni - bólintottam, és még mielőtt elindultam volna a szettért, vagyis, amerre remélni mertem, ahogy azt illendő, a kezemet nyújtottam. - Grace Alflatt. Növendék, de gondolom, ezt kitalálhatta.
Tehát, ő lenne a matektanár, aki hónapokon keresztül egyenletekkel, szöveges feladatokkal, koordináta geometriával és bumeránggal fog engem bombázni... Összeszűkített szemekkel bámultam rá, azt találgatva, mennyi az esélye, hogy kiakad, amint rájött, hogy egy vödör szén mellettem atomvillanás, olyan sötét vagyok a matekhoz.
A következő pillanatban megcsúsztam, és egy tökéletes képzeletbeli dupla szaltót követően egy hangos puffanás kíséretében a padlóra zuhantam. Körülöttem a hab besüppedt, és megcsapott a mással összetéveszthetetlen rózsaillat.
- Éleeek! - nyújtottam fel a kezemet, ha esetleg Aysel Aldemir tanárnő aggódott volna. - Ú, de király, tudok barlangot ásni! - lelkesedtem be, aztán meglöktem magamat a lábammal, így az egész testemmel becsúsztam egy adag hab alá. Mielőtt megkérdőjelezhette volna az épelméjűségemet, gurultam egyet oldalra, és habangyalt kezdtem el készíteni. - Bár, lehet, hogy majd meg kéne látogatnom az orvosit - elmélkedtem hangosan. - Egy héttel ezelőtt bevertem a fejem az ajtóba, és a második fejem még mindig ott trónol. Lassan sárkánynak is elmehetnék, mivel most szereztem be szerintem a harmadikat is... |
A megszokott heti mosáshoz indultam le a mosókonyhába, és legalább kétszer visszafordultam a szobámba, hogy egyszer elhozzam a mosószert, másodszorra pedig egészen egyszerűen elfelejtettem bezárni az ajtót. Mindenesetre harmadjára már nem kellett visszafordulnom. Így aztán jókedvűen, mit sem sejtve indultam meg a mosókonyhába. A melegre való tekintettel hajamat kontyba tűztem, világos, ujjatlan blúzt vettem fel, farmer térdnadrágot és egy kényelmes nyári papucsot. Mindez tökéletesen megfelelt annak a kivetésemnek, hogy tanárnak nézzek ki Shelterben, de azért ne süljek bele a ruháimba.
Ugyanakkor nem számítottam arra, hogy belépve a mosókonyhába, káosz fogad. Elkerekedett szemekkel néztem a növendékre, aki épp a habzó mosógéppel küszködött. Láthatóan nagyon ideges lett a kialakult helyzettől, ami megmosolyogtatott.
Ez a mai fiatalság…
– Nyugi – nevettem fel, és odalépve mellé, kezét arrébb tolva egy automatikus mozdulattal kinyomtam a mosógépet. A szerkezet zúgott egy kicsit, kattogott, de végül nagy nehezen leállt, és egyúttal a belőle feltörő habáradat is megszűnt tovább növekedni.
– Azt hiszem ezt is okítani kellene az órákon – magyaráztam kedvesen, hol a mosógépre, hol a lányra pillantva. – Segítsek? – néztem rá kedvesen, hátha mégis úgy dönt, hogy nincs szüksége rám, mert ő makacs és ügyes, majd megoldja a dolgokat. – A sarokban van egy felmosó szett. Azzal gyorsan eltakaríthatjuk ezt a rumlit – mutattam az egyik sötét sarok felé.
A lány nem nagyon volt ismerős a számomra. Biztosan új lakó, gondoltam magamban. Ugyanakkor párszor már láttam a folyosókon, de nem ismertük egymást.
– Egyébiránt Aysel Aldemir vagyok, Shelter matek illetve török nyelv és kultúra tanára – mutatkoztam be egyúttal, remélve nem veszi tolakodásnak a viselkedésemet. |
Hogyha egyszer kikerülök innen, biz’ Isten, hogy nekem bejárónőm lesz! – puffogtam magamban, és csípőre tett kézzel bámultam le a mosógépre, amely csak azért se akart elindulni. Próbálkoztam a rugdosással, az imádkozással, a káromkodással, sőt, még a magammal lehozott fagyimmal is megkínáltam, azonban makacsul pityegett tovább, mintha mi sem lenne természetesebb.
Amikor elindultam a szobámból a heti koszos ruha adagommal, azt hittem, se perc alatt lerendezem a dolgot, valamit beállítok szépen, és kész. Otthon csupán a mosogatást és a felmosást bízták rám, anya ráérzett, mennyire nem értek a technikához, éppen ezért távol tartott tőle.
– Indulj már el, te szerencsétlen! – kiabáltam rá, majd mérgemben bekaptam egy kanál csokis fagyit, remélve, hogy az kevésbé tesz idegessé. Hát, nem. Marhára nem. – Mire vársz, tapsra? – érdeklődtem fújtatva, majd mérgemben rácsaptam az egyik gombra, mire a mosógép zümmögésbe kezdett. – Most szívatsz? – hitetlenkedtem.
Az orromat vakarva pillantottam a földön heverő öblítőre és ezeknek társaira: biztonság kedvéért az összes cuccot beleöntöttem, biztos, ami biztos alapon, remélve, hogy nem ismétlem meg a törölközős incidenst, és okozok kárt.
Elégedetten lesepertem a tenyereimet, majd, mint aki jól végezte dolgát, felkaptam a fagyis bödönt, és elindultam az ajtó felé. Már éppen átléptem volna a küszöböt, mikor a mosógép felől fura zörgést hallottam, amely megtorpanásra késztetett, és lassított felvételként fordultam vissza, előre rettegve a látványtól.
Finoman fogalmaznék akkor, ha azt mondanám: a gépből szó szerint ömlött a hab.
Ijedten sikkantva dobtam a fagylaltomat, és spártai harcosokat megszégyenítő harci kiáltást hallatva vetődtem vissza a géphez. Bár, mire odaértem, már térdig ért a hab, szinte ígérve, hogy hamarosan az egész Sheltert el fogja árasztani.
– Ne, ne, ne, ne csináld ezt velem, kérlek! – könyörögtem, és össze-vissza nyomkodtam a gombokat, ám, nemhogy leállt volna, még jobban rá is kezdett. A szemeim előtt lepergett az életem, szinte biztosra vettem, hogy bele fogunk fulladni a cuccba. |
A raktár, és az edzőterem között van egy keskeny ajtó - az ember gond nélkül elmenne mellette, ha nem lenne ráírva egy bűvös kis szó: Mosókonyha. A sötét, dohos kis helyiségben ósdi gépek sorakoznak, amelyek zöttyögve-berregve-kattogva, de működnek. |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem is gondoltam volna, hogy Gracienek ennyi testvére van, de hát hiszen nekem is ott voltak. A bátyám, az öcsém és a húgom. Mindannyian tele energiával, volt szó bármiről is.
Nos, Aldemir tanárnő helyében közel sem a mókás jelzőt használtam volna; igaz, ő mit sem tudhatott az idekerülésem előzményeiről, és arról, tulajdonképpen mit is érzek a mérhetetlen honvágy mellett a Shelterben. Elsőre rettenetesen megrémisztett, mikor a múzeumban egy komplett görög szoborcsoport kezdett randalírozni, végül a barátnőm eseténél telt be annyira a pohár, hogy félni kezdjek magamtól, ami aztán a végső esetnél teljesedett ki annyira, hogy a Segítő ajánlatára rábólintottam.