|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:52 - |
A fegyverszoba falain sorban különböző középkori fegyverek és pajzsok lógnak. A régi idők, történelmi csaták szinte megelevenednek az ember előtt, ha veszi a bátorságot ahhoz, hogy körbetekintsen a szobában; a középkortól, a polgárháborún át, a világháborúkig minden korból találhatóak itt harci eszközök. A hatalmas tér miatt akár edzésre is alkalmas. |
[9-1]
Hümmögve konstatáltam, hogy Jude semmit sem vetett meg. Nem érdekelt különösebben, milyen drogokkal tömte tele magát, amíg ide nem került, csak fent akartam tartani a társalgást. Hátha, amíg Jude beszél, nem változik rombológéppé, és szúr fel egy falon tárolt lándzsára. Na, az nem lett volna túl szép halál. Mondjuk melyik halál szép?
Még a nyelvemet is kidugtam, ahogy megfogtam a dobócsillagokat. Abszolúte halvány lila gőzöm sem volt róla, hogyan működik az Áldásom, de azért tudtam használni, és ez a lényeg. Már amikor nem fuccsolt be, és ragadtam be félúton egy ajtóban, vagy fejeltem le egy útban lévő falat nekifutásból. Látványnak vicces volt, csak érzésnek volt pocsék.
A tenyerembe zártam a dobócsillagokat, és reménykedtem benne, hogy az anyagtalanítás azokra is hatással lesz. Gyorsan húztam át a karomat az üvegen, és magamban diadalordítást hallattam, amikor sikerült zsebre vágnom a szerzeményemet. Persze, ebből kívülről semmi nem látszott, csak az, hogy átnyúlok az üvegen, aztán már a következő pillanatban már vissza is húztam. Csak lazán!
- Ne ítélj első látásra - feleltem nagy bölcsen, és csak utólag esett le, hogy Jude nem először lát már. Legyintettem egyet. – Ja, késő… Akkor a sokadik látásra sem. Akarsz tudni egy titkot? Rosszabb a hírem, mint amilyen rossz valójában vagyok. Csak jó a PR-osom - vigyorodtam el.
Láttam az Egy kosaras naplóját, úgyhogy voltak sejtésseim arról, mikre képesek azok, akik kétségbeesetten vágynak a napi adagjukra, és azzal is tisztában voltam, hogy ezt mások hogyan használják ki. Hirtelen megsajnáltam a lányt, hiába az ő hibája volt, hogy megalázó helyzetekbe hozta magát. Igen, az az átkozott jó szívem, megint...
- Tudod mit? Ha nem köplek be, te sem köpsz be engem - Nem mintha tartanom kellett volna ennek az eshetőségnek a lehetőségétől, mert Jude-ot nem annak a fajtának néztem. Talán a múltja miatt.
Megvakartam a tarkómat - rossz szokás, mielőtt kellemetlen választ kellett mondanom. Tudtam, hogy nem puszipajtás Jude és Sky.
- Hááát... - vakaróztam kitartóan, mint egy bolhás kutya, és még a számat is elhúztam hozzá. - Az a helyzet, hogy mostanában Garfinkle eléggé rám telepedett, mint a moha - kezdtem bele a dumába, bár azért magamban megjegyeztem, hogy mintha egy-két hete már nem lenne olyan levakarhatatlan. Volt egy zavaró sejtésem, miért. - De lehet, hogy Dunham szobája nem olyan csábító neki, mint más mentoroké, szóval... Persze, csak akkor beszélek vele, ha érdekel az ajánlatom. Viszont nem ígérhetek semmit, az is lehet, hogy Dunhamnél csak penészgomba terem, mint már mondtam - ismételtem el magam, mert lehet, hogy Jude szelektív hallása csak a varázsgomba szót fogta fel. |
 Aki csak egyetlen napot is eltölt a Menedékházban, az biztosan szembesül valamilyen formában Sean munkásságával. Már-már fogalomként élt a ház falai között, amit összekötöttek a balhéval, a csínnyel, és a vidámsággal. A felnőttek kilencven százalékát idegileg tette tönkre, míg a diákok mintegy fele példaképként tekintett rá. Számomra legalább annyira közömbös volt, mint mindenki más, bár azt elismerem, hogy most felkeltette az érdeklődésem.
Még mindig küzdöttem az elvonási tűnetekkel; néha kicsit enyhült a fájdalmam, és a vágyam, de utána kétszeres erővel hasított belém. Bármit is mondott Colin, nekem igenis szükségem volt valamire a túléléshez.
- Crack, LSD, fű… Amit éppen be tudtam szerezni – vontam vállat, miközben még erősebben kulcsoltam össze a két karom a melleim alatt, mintegy védőhálót képezve magam köré. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy miért állok szóba ezzel az idegesítő alakkal, ahogyan azt sem, hogy miért méltatom arra, hogy válaszoljak. Leginkább ahhoz lehetett köze, hogy olyasmit ígért, amit senki más nem, amióta ide kellett jönnöm.
Sötét szemekkel követtem a mozdulatait, ahogy az üvegen keresztül magához ragadta fegyvereket. Arra gondoltam, hogy nekem mennyivel kevesebb energiámba telne, ha simán letörném az ezeréves lakatokat. Eszemben sem volt felajánlani.
- Úriember? – horkantam fel. – Ha elmondanám, hogy hány hozzád hasonló úriemberrel volt már dolgom, elszégyellnéd magad. Mind egyformák vagytok - ajkaim szeglete finom, de határozottan gúnyos mosolyra húzódtak. Hittem-e neki? Nem. Az önzetlenség nem olyasmi volt, amit a mai világban minden sarkon megtapasztalhat az ember. Igazából nem esett volna nehezemre, ha a testemet kell felajánlanom a szokásos adagért, de Sean bizonyára nem szerette volna törött csontokkal végezni, hiszen akkor sem birtoklom a saját erőmet, ha magamnál vagyok… Ki tudja, hogy mit követnék el orgazmus közben. Jó, igazából egy kicsit kételkedtem abban, hogy a vöröshajú csúcsra tudna juttatni.
Még halogattam kicsit a választ. Szerencsére volt hozzá indokom, mert a fiú kiszúrta a zsebemből kikandikáló zsinórt, amit azonnal elkezdtem beljebb tuszkolni.
- Semmi közöd hozzá – mondtam, rá sem pillantva a mozdulatok közben. – Garfinkle jön? – kérdeztem hirtelen; világos volt, hogy az akcióra célzok. |
Bólogatva hallgattam Jude-ot, mint aki hisz neki. Pedig nem. Aki egyszer drogos volt, az az is marad. Csak az akaraterőn múlik, ki esik vissza és ki nem, és Jude eléggé soványka önuralommal rendelkezett. És az előbbieket is csak olvastam valahol, nem tapasztalatból beszéltem. De, ahogy Jude-ot elnéztem, még nem jutott túl a nehezén. Érdekelt volna, vajon túl lehet jutni-e rajta egyáltalán. Viszont inkább nem kérdeztem rá, mert úgy éreztem, már így is pengeélen táncolok Hulk női kiadásával.
Így is szerencsésnek mondhatom magam, amiért pimasz megjegyzéseimért nem löncshúsként végeztem.
- Ja, persze, nekem nyolc – vontam vállat flegmán, alaposan végigmérve Jude-ot. Egészen a fejéig kellemes látványt nyújtott, de a csomókba lógó, kócos haj, a bőröndnyi méretű fekete karikák a szeme alatt és a nem éppen barátságos tekintet elrontották az összképet. – Csak úgy nézel ki, mint aki majd’ megveszik egy löket valamiért. Mit toltál? Csak érdeklődésként, nem ítéllek el miatta – mondtam a magamét, miközben a vitrinben feketéllő fegyvereket vizslattam. Amikor találtam három nekem tetsző dobócsillagot, egyszerűen átnyúltam a zárt üvegajtón, megmarkoltam, ami nekem kellett, és már zsebre is vágtam a zsákmányomat.
Elégedett vigyorral fordultam meg, ahogy láttam, Jude érdeklődve követett. Csak tudni kell, mi valaki gyengepontja, mit akar, és máris a szavaimon csüngött. Rydernél elég egyszerű volt kitalálni kicsi szíve kívánságát ahhoz, hogy a segítségemre legyen.
- Jesszus, Jude, én úriember vagyok – hőbörögtem, hallva, miket képzel rólam. Oké, hogy a nők szerint minden pasi disznó, de azért lehetnek kivételek, nem? Jó, nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy rábólintok az ajánlatra, de én nagyobb önuralommal bírtam, mint Jude. – Önzetlenségből már nem is ajánlhatok egy kis kalandot? Nem garantált, hogy Dunhamnél varázsgombát találunk, mert lehet, hogy csak penészgomba lesz egy sarokban, de balhénak azért jó. Gondolom, egy kis mókáért is majd’ megveszel, nemcsak a szokásos adagodért. Mellesleg… honnan van az a ketyere? – böktem Jude egyik zsebe felé, amiből kikandikált a fülhallgatója vége. |
Szemöldököm összeszaladt a homlokon közepén. Sötét szemekkel meredtem a fiúra, és szinte éreztem, ahogy fekete füst árad ki a füleimből. Sean kizökkentett az önsajnálat érzékeny posványából. A kérdésére megakadt a lélegzetem, és egy kicsit összezavarodtam. A legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét, de szerencsére a Colin által gyakoroltatott légzésgyakorlatnak, némileg sikerült megőriznem az önuralmamat.
Fél perc. Ennyire volt szükségem ahhoz, hogy feltekerjem a fülhallgatómat, és a zsebemre rejtsem a zsinórt a készülék mellé. Újabb harminc másodpercbe telt, hogy megszólaljak, és közben a fiú már a fegyvertartó szekrények egyikét vizslatta.
- Hónapok óta nem szívtam - mondtam, mintha mi sem lenne természetesebb dolog a világon, mint hogy az ember a napjai nagy százalékát rózsaszín felhőkön lebegve tölti el. Felesleges lett volna tagadnom, Sean tudta, ahogyan én is tudtam; jól jönne egy kis anyag. Azonban nem akartam ilyen könnyedén elárulni magam, és újabb sebzési felületet biztosítani. - Honnan szeded, hogy egyáltalán szükségem van rá? - kérdeztem, lassú, megfontolt léptekkel a vörös mellé haladva. Mondanom sem kell, hogy rövid mondandójával jobban felcsigázta az érdeklődésem, mint bárki más a házban az itt tartózkodásom alatt. A Mentorom még arra sem volt hajlandó, hogy cigarettát szerezzen nekem, erre az iskola bajkeverője majdhogynem kulcsot ajánlott álmaim Szezámjához, ami önmagában is gyanús volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy a felnőttek így akarják tesztelni az akaraterőmet; Aztán persze rájöttem, hogy akkor akkor nem a Menedékház legnagyobb játékosát küldték volna el hozzám.
- Vegyük úgy, hogy benne vagyok... - méregettem a fiút háborgó, kiolvashatatlan szemekkel. - Mit kérsz cserébe? - kérdeztem. - Pénzem nincs... Talán abban reménykedsz, hogy végre eltölthetsz valakivel egy pásztorórát a gondnok tárolójában? - fűztem tovább a gondolatsort. Nem lepett volna meg, ha McGee szexet akar a szolgáltatásáért cserébe, a fiúk mint disznók, és nem is ez lett volna az első alkalom, hogy valaki ezt kéri tőlem. Odakint nem éltem ártatlan életet.
|
Általában nem szoktam senkit sem zavarni az önsajnálatában meg a világfájdalmában, de ha már egy légtérbe kerültünk, nem akartam, hogy rám is átragadjon a sötét hangulat. Ennek megelőzésére mi a legjobb módszer? Ha lököm a sódert.
És Jude, mint mindig, most is eléggé búvalba... bélelt állapotban komorlott az ablaknál. Mint mindig. Komolyan, a csajt még sosem láttam egy sötét sarkon kívül, ahová behúzódott, mint valami csiga, és ki nem bújt onnan egész álló nap. Lehet, hogy pont ezért volt olyan, amilyen, mert már begyogyózott a sok egyedülléttől. Ördögi körforgás, meg ilyenek. Én hótziher, hogy megkukultam volna, ha mindig egyedül kellett volna lennem.
Ami azt illeti, azt is későn vettem észre, hogy Jude-ot egy könyv bánta, amelynek tépett lapjai a kezében fityegtek, szomorúan kérve vissza a másik felüket. Lehet, hogy jobb lett volna, ha csak szépen leemelem, ami nekem kell, aztán úgy távozom, ahogyan jöttem. De nem, Sean McGee-nek muszáj minden sötét lélekhez hozzászólnia. Egyszer a fene nagy jószívűségem, az fog sírba vinni.
Jude megérezte, hogy a háta mögött állok, és kihúzta a füléből a zsinórokat. Elvigyorodtam, és intettem neki, amolyan "békés szándékkal jöttem, uff" üzenettel. Elég randán nézett rám, ami azt illeti, szóval ennyit minimum meg kellett tennem, ha nem akartam, hogy nyekkenjek a falon.
- Ami azt illeti, most hogy mondod... az orrom. Azt mindig beverem a falba, ha nem figyelek eléggé. Csoda, hogy még viszonylag egyenes - válaszoltam, először Jude-ra nézve, majd a pórul járt könyvre sandítva. - Te, Ryder, nem akarsz Dunham szobájába betörni? Lehet, hogy van valami varázsgombája, amitől mindig ilyen flúgos, neked is biztos jót tenne - Ja, lehet, hogy nem kellett volna egyből egy "tudom, hogy drogos vagy, biztos kéne valami anyag" háttérüzenettel. Azt senki sem díjazza.
- De ha nem, hát nem... Nem erőszak - rángattam meg párszor a vállamat, aztán, ha még mindig el tudtam indulni a két lábamon, hátat fordítottam a lánynak, és egyenesen a dobócsillagokat tároló vitrin felé vettem az utamat. |
Mint mondtam, nem számítottam társaságra. Meg egyébként is, mindig igyekeztem elég dühösnek látszani ahhoz, hogy senki emberfia ne merészkedjen öt méteres távolságon belülre. Érdekesek voltak az étkezések, mert míg a legtöbb asztalnél tömött sorok voltak, mellettem mindig akadt egy-egy üres szék. Néhány alkalommal persze akadt olyan merész újonc, aki letelepedett mellém, de mindig tettem róla, hogy letöröljem a lelkesedését. Nagyon ügyesen használtam a tüskéimet, és hamar megtaláltam, hogy hová szúrhatok velük.
Nem vágytam barátokra. Főleg nem itt. Megtanultam, hogy az emberek könnyedén elárulják egymást - senkinek sem akartam esélyt adni arra, hogy az orromnál fogva vezesen. A legjobb társaság magam számára én voltam. Ez bebizonyítottam Skynak is, akivel napjában kétszer mindig összeveszek. Pedig nem volt rossz szobatárs, sőt, talán kedveltem is volna, ha az önutálat nem köti le minden energiámat.
Az egyik kedvenc dalom szólt a kis hangszórokon keresztül a fülembe (Thousand Foot Krutch - Fly on the wall), egy kicsit olyan volt, mintha hozzám, nekem szólna. Fogalmam sem volt róla, hogy a mentor bá', hogyan találta el ilyen ügyesen az ízlésemet a zenelistát illetően. Úgy, hogy figyel rád, Jude, szólalt meg a fejemben a gonosz kis hangocska, aki mindig megpróbált hatni a nem létező józan eszemre. Talán hagynod kellene, hogy megmentsen, próbálkozott tovább félszegen. Nincs szükségem barátokra, dörrentem vissza gondolatban, közben pedig a kezem görcsösen rászorult a könyvre. Azt hiszem éppen abban a pillanatban sikerült kettészakítanom a vaskos kötetet, amikor egy langyos lehellet felcsiklandozta a finom szörszálakat a nyakamon.
Úgy ugrottam le a párkányról, mint valami űzött vad. A kezemben még mindig ott figyegett a könyv két darabja, amikor szembefordultam az égővörös borzassal. Rögtön tudtam, hogy kivel hozott össze sors, találkoztunk már párszor, és munkássága igazán inspirálóan hatott néhány emberre a kastélyban. A fülestől nem hallottam, hogy mit mondott, de már a puszta jelenlétével is kicsikart tőlem egy nagyon gonosz pillantást. Ledobtam a maradványokat, majd kihúztam a fülhallgatót a hallójárataimból.
- Fáj valamid, McGee? - kérdeztem olyan hangsúllyal, mintha már az is puszta őrültség lenne, hogy mellém keveredett. - Tehetek róla, hogy fájjon... - tettem hozzá ártatlanul pislogva, kicsit sem fenyegetően. Na persze! - Mit akarsz? - vakkantottam oda, összefűzve a kezeimet a melleim alatt, gyanakodva méregetve a bajkeverőt.
|
Fütyörészve vágtam át a kihalt folyosón - erre szinte soha, senki nem járt, mivel az egyedüli látványosság a fegyverszoba volt, és hát az emberek többsége nem rajong a százéves pisztolyokért meg falra kiaggatott lándzsákért. Sőt, a dobócsillagokért sem, pedig azok tök menők. Na, ilyeneket akartam elcsórni egyet-kettőt, csak úgy szórakozásból, hogyha egyszer egy üresjáratban meg tudnék lépni az erdőbe, legyen mivel célba dobni. Ja, és önvédelmi fegyverként sem utolsó... Főleg, mióta úgy éreztem, a padre az életemre akar törni.
Még nekem is kellett némi magány, és mióta Garfinkle meg a Zharkov-ikrek rajtam lógtak folyton, egy perc nyugtom nem maradt. Oké, Noel eddig is a szobatársam volt, de nem sok vizet zavart, viszont a testvére jelenlétében mintha kicserélték volna. Életre kelt a gyerek, hogy úgy mondjam. A maga hallgatag, mufurc módján, de megelevenedett, és nem lehetett otthagyni egy sarokban, hogy porosdjon szépen egyedül, hanem a legváratlanabb pillanatokban tűnt el és jelent meg megint. Idegesítő volt.
Ahogy így gondolkodtam, odaértem a fegyverterem ajtajához. Nem bajlódtam a mázsás faajtó nyitogatásával, amúgy is folyton beragadt meg nyikorgott, mint egy vénember ízületei, hanem mély levegőt vettem, és arra koncentráltam, hogy csak egy vízfalon sétálok át. Ez általában be szokott jönni. Kettőt léptem, és máris a fegyverteremben találtam magam, de nem voltam egyedül. Az ablakpárkányon egy ismerős, komorló alak gubbasztott, mint valami ázott veréb, hogy arról lamentáljon: vajon vizes szárnnyal képes lenne repülni, mondjuk a tetőről, vagy madárfasírtként végezné a földön? Komoly kérdés.
Zsebre vágott kézzel odaslattyogtam hát Jude Ryder mögé, és közelebb hajolva hozzá suttogni kezdtem, mint valami rossz díler:
- Pszt, te, igen, te... Akarsz egy kis varázsgombát? Tudok egy helyet, ahol lehet, hogy találunk párat - Hirtelen jött az ötlet, de tulajdonképpen nem is volt olyan rossz Jude-ot is bevonni a kis különosztagunkba. Ő lehetne a drogkereső kutyánk, amikor betörünk Dunham szobájába. Észre sem vettem, hogy valószínűleg nem is hallja Jude, amit mondok, mert el volt dugítva a füle. És lehet, hogy nem a legjobb ötlet egy női Hulkot hátulról betámadni... |
A fegyverszoba egyik szegletében ültem, az valamelyik széles ablakban és igyekeztem nagyon elfoglaltnak látszani, hogy véletlenül se jusson eszébe senkinek az, hogy hozzám szóljon – már, ha ilyen embertelen órában bárki is arra tévelyedne. Az ölemben egy jobb napokat látott könyv feküdt, amit a könyvtárból vettem kölcsön. Azt, hogy miről szólt azt nem tudom felidézni, mivel egyetlen szót sem fogtam fel belőle. Barna szemeim nem a sorok hangyabetűit követték, hanem a legutóbbi edzés képsorain merengtek. Colin megpróbált rendes lenni velem, én pedig ismét belemélyesztettem a tüskéimet, mert úgy éreztem, egyszerűbb, ha magamban szenvedhetek. Egy kis bűntudatot éreztem a Mentor miatt, de nem szedtem össze annyi bátorságot, hogy megkeressem, és a bocsánatát kérjem. No meg, a büszkeségemen is nagy csorba esett volna, ha beismerem, hogy teljesen igaza van.
A lábaimat felhúztam a párkányra, a könyvet a térdemre fektettem, miközben a hátamat megtámasztottam az ablakkereten. Egy kínosan rövid farmernadrágot viseltem, fehér toppal, és egy elnyűtt flanelinggel. A hajam kócos lófarokban omlott alá a fejem tetejéről, míg a szemem alatti fekete karikák arról tanúskodtak, hogy megint nem sokat aludtam az éjjel. Azt azonban elmondhatom, hogy kicsit könnyedebben viseltem az elvonási tűneteket, mint az elején.
Nem számítottam társaságra, így a lejátszót, amit a Mentoromtól kaptam, és amit végül mégis eltettem, magamnál tartottam. Éppen néhány különösen jó Thousand Foot Krutch számot hallgattam, kizárva a külvilágot. |
A fegyverszoba falain sorban különböző középkori fegyverek és pajzsok lógnak. A régi idők, történelmi csaták szinte megelevenednek az ember előtt, ha veszi a bátorságot ahhoz, hogy körbetekintsen a szobában; a középkortól, a polgárháborún át, a világháborúkig minden korból találhatóak itt harci eszközök. A hatalmas tér miatt akár edzésre is alkalmas. |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
