|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:53 - |
A könyvtárszoba számos régi kötet otthona. Leginkább okkultizmussal foglalkozó művek sorakoznak a méretes polcokon, de külön szekció van más szórakoztató, esetleg tudományos irodalom számára is. Több sarokban, eldugott szegletben alakítottak ki olvasózugokat, ahová az ember fia, vagy lánya csendesen visszavonulhat. |
[14-1]
 Örültem, hogy nem néz hülyének Adrian a kicsit formális bemutatkozásom miatt. Vagy csak nem teszi szóvá. Mosolyogva mondtam el egy "én is"-t a fiúnak, miután elengedtük egymás kezét, majd engedelmesen batyorogtam abba az irányba, amerre tereltek, majd elmotyogtam egy "köszi"-t hálám kimutatásaképp. Ám mikor megéreztem, hogy nincs mindne rendben hátul, megfordultam, majd fül és szemtanúja lehettem, ahogy Adrian az egekig magasztalja a küszöb rejtett bájait. A fiú nyilatkozatával egyet kellett értenem. - Ebben teljesen melletted állok. - Vigyorogtam, s úgy döntöttem, inkább nem hozom fel, hogy mielőtt kiértem az udvarra, hogyan "sikerült" tájékozódnom az intézményben. Miután már a harmadik embert is megkérdeztem, és felejtettem el, hogy mit mondott az irányokról, úgy voltam vele, hogy inkább elboldogulok egyedül. Készségesen követtem az "óriást", s közben azon morfondíroztam, hogy vajon hogyan bújhat el valaki elől, ha úgy hozza a sors. Például, ha egy tanár feleltet. Engem volt, hogy a negyedik sorban nem láttak, mert két fiú ült előttem. Ilyenkor áldom a széles vállat. Máskor mondjuk blokkolja a kilátásomat. Mindenre. De hát ez így megy. Nem lehet a fiúkat átszabni óránként, hogy megfelelő méreteik legyenek a kedvünkhöz igazodva.
- Ohh. - Szólaltam föl, miután megérkeztünk, majd biztos, ami biztos, kétszer is elolvastam a feliratot. Nehogy a végén tényleg Narniában kössünk ki. Megint megköszöntem a fiú előzékenységét, miközben beléptem a helyiségbe. Meggálltam, majd vizslató szemeimet körbe futattam. Rengeteg régi könyv, és kellemes légkör. Húh. Ez már döfi! Elvigyorodtam Adrian érdektelenségén, s vele ellentétben én érdeklődőn fordultam a polcok felé.
- Mennyi remekmű bújhat meg itt. - Gondolkoztam el hangosan, majd leguggoltam, hogy az alsó polcokat is szemügyre vegyem. |
Vigyorogva fogadtam el Charlene felém nyújtott kezét.
– Örülök a találkozásnak. – Azzal elkezdtem a bejárat felé terelni (bármennyire is legyen rossz a tájékozódásom, azért egy ajtót még én is felismerek), majd lovagiasan kinyitottam előtte, és betessékeltem. Charlene-t követve felbuktam a küszöbön, amit egy ötszavas káromkodássorral köszöntem meg a feltalálóatyjának, aztán a tarkómat vakargatva torpantam meg, és fordultam körbe. – Mit gondolsz az öt csillagos kunyhóról, ahová besuvasztottak minket? Én úgy gondolom, hogy kevesebb folyosót is építhettek volna nyugodt szívvel. – Találomra indultam el az egyik irányba, aztán visszanéztem a lányra. – Szerintem erre van. Ha nem, úgyis szólnak. Vagy feltűnik, ha már éppen Narnia földjét tapossuk – vontam vállat „lesz, ami lesz” stílben.
A következő pillanatban néhány növendék botlott ki a folyosóra, egy adag könyvvel a kezükben, és egyáltalán nem vidám arccal mentek el a lépcsők irányába.
– Nos, Miss Babcock, hacsak nem Narnia átjárójára találtunk rá, aminek az ajtajára megtévesztésül kiírták hetvenkettes betűmérettel, hogy KÖNYVTÁR, akkor elértük célunkat. – Csakúgy, mint az előző alkalommal, itt is kitártam előtte az ajtót, és intettem, hogy fáradjon előre. – Íme, a könyvtár. Most mondanék róla valami fellengzőset, meg tököm tudja, mit, de még soha a büdös életben nem jártam itt – húztam el a számat.
Találomra lekaptam egy kötetet az egyik polcról, alaposan megforgattam a kezeim közt, végül kinyitottam, viszont az évszázadok szaga úgy megcsapott, hogy azzal a lendülettel be is csuktam. Nem rajongtam annyira a könyvekért, hogy azonnal seggest fogjak néhány száz példány teljes látványától, és semlegesen vissza is tettem a kivett könyvet a helyére.
– Hát… reméljük, szellemek nincsenek. Amúgy, melyik mentorhoz kerültél? |
 Morcosan vonultam a könyvtárban. Untam, ha ennyi ember volt itt, és igen, nekem még ez a pár ember is sok volt, ne kérdezzétek hogy miért egyszerűen ez van. Még több esély arra, hogy véletlen valakire a frászt hozzam, nagyszerű, alig bírom visszafogni magamat, mindjárt maja esőtáncot lejtek Xbalanque-nek hogy elhozza a holdat. De félre téve az ellenszenvemet a többi emberrel szemben össze szedtem magam és elkezdtem valami rendes könyv után keresni. Jó kevés, számunkra is érthető könyvet lehet is találni, de hamarosan találtam is egy régi Sherlock Holmes könyvet és mivel mindig is detektív szerettem volna lenni, ezért gondolva hogy pótléknak jó lesz, elindultam keresni magamnak valami magányos zúgott, de pechemre mindenhol voltak legalább ketten, kivéve egy helyen, ahogy egy lány magányosan olvasgatott Stephen Kinget. Hát, legalább ő tudja hogy mi a jó.
- Bocsi - vetettem oda neki, amikor lehuppantam a sarokba, igaz, nem közvetlen mellette, hanem egy kicsivel távolabb, de akkor is bocsánatot kértem, nem terveztem egy másik ember haragját kivívni csak úgy. Bár kétlem, hogy akkora nagy bajt okozok neki azzal, ha ide ülök. Ha meg nem tetszik neki úgyis elmegy, de én legalább egyedül maradok, akár hogy is lesz, csak tűrhető lesz az eredmény. |
A könyvtár jó hely. Itt általában el tudom kerülni a nemkívánatos személyeket, ugyanis, mint tudjuk, aki éppenséggel nem egy agytröszt, az ide nem fog önszántából bejönni. Ha mégis, az vagy büntetés, vagy eltévedés szüleménye… De itt legalább nyugalom van, és a betévedők nagy részétől nem kapok agyvérzést a megszólalásuk leges-legelső pillanatában, éppen ezért, nem ritka jelenség, hogy fél napokra eltűnök és ide jövök, még akkor is, ha éppen nem az olvasásnak szentelem szabad óráimat.
Az öreg ajtón belépve a jól megszokott környezet fogadott: a könyvespolcok között mindössze egy-két árva lélek ólálkodott. Róluk tudomást sem véve, a szoba azon részéhez sétáltam, ahol többnyire azok az olvasmányok voltak fellelhetőek, amik elnyerték a tetszésemet, és fent voltak az olvasós vagy éppen újraolvasós listámon. Habár bármit képes voltam elolvasni, amíg annak volt egy normális, kézzelfogható története, mégis a horror, a krimi és az elvontabb fantasy regények álltak a listám élén.
Hosszas válogatás után Stephen King Minden sötét, csillag sehol nevezetű kisregény-gyűjteményével telepedtem le a megszokott helyemre. Hamarosan teljesen beleéltem magam az olvasásba, szinte kizártam a külvilágot, és csak abban reménykedtem, hogy senki nem lesz olyan kedves, hogy kiszakítson a kis burkomból. |
 - Talán - hagytam rá. - Bár akit sikerül is felrobbantani, biztos lehet abban, hogy kiöregedett a melóból - tettem hozzá egy elég halovány, de annál gúnyosabb vigyorral a képemen. Kivételesen egész normális voltam, mióta az épületbe kerültem. Egy tanár sem kapott rágógumit a frizurájába, és létrával sem vágtam pofán senkit, így ez már egyéni rekordnak számított jólneveltség terén. Azért ne szállj el annyira magadtól, gondoltam. Közben Sky egész jól elvolt, talán magának, esetlegesen a falaknak ismertette a hely történelmét. Nem mondhatni, hogy nem szűrtem le a beszédéből egyetlen érdektelen tényezőt sem, de az túlzás volna, hogy figyeltem. Nem nagyon érdekelt a hely építészete, de néhány szó azért megütötte a fülemet. Ronda szobor... Ronda festmény... Kitömött állatok...
Körbenéztem a folyosón, hátha egyszercsak megpillantok egy kitömött medvét, vagy esetleg egy oroszlánt a folyosón. Azzal egész jó trükköt lehetne csinálni némi damil segítségével... Magamban elképzeltem a jelenetet, vagyis a gyanútlanul sétafikáló tanárt, amelyre egyszer csak egy kétszáz kilós kitömött, üvegszemű állat veti rá magát. De nagy bánatomra egy darab kitömött állatot sem láttam, hacsak a pormacska nem számít annak... Közben persze engedelmes kiskutyaként követtem a vezetőmet, mintha nem éppen az intézmény vezetői ellen irányuló merényleteket tervezgetnék, hanem teljesen normális gondolatok járnának a fejemben.
- Ethan Moreau - idéztem fel a nevet, melyet a Segítő emlegetett. És mindig, mikor kimondta, aggodalmas tekintettel lesett körbe, mintha azt várná, a szóban forgó személy egyszer csak megjelenik, és legalábbis egy tőkehallal csapja arcul...
Reméltem nem az a szigorú fajta tanárbá... Vagy Mentor, vagy mi a szösz... Mindenesetre annyira csak nem lehet rossz. Különben a rábízottak már tutira felrobbantották volna vagy ilyesmi. Legfeljebb belecsap egy villám, voltam vállal, nem túl feltűnően, és tovább folytattam az utamat a folyosók útvesztőjén menetelve. Természetesen fogalmam sem volt merre megyünk, ugyanis minden mást figyeltem, az útvonalat leszámítva. Megállapítottam, hogy annyi folyosó, szoba, ajtó és összecsapott műalkotás van ebben az épületben, hogy képtelenség tájékozódni.
Nekem oké :D |
 – Ezt mondd a politikusoknak is – vigyorodtam el. A tinédzserek imádtak politikáról beszélni. – Szerintem ez lassanként beléjük nevelődik... Minél fiatalabb, annál lelkesebb, általában. Aztán amikor már kétszáz csontja eltört az évek alatt, majdnem felrobbantották, a falnak csapták, belemásztak a fejébe, vagy rájuk dobtak egy kocsit, na, akkor elkezd arról gondolkozni, vajon miért is foglalkozik ezzel... De ez nem az én reszortom. A fizetésük legalább jó, gondolom.
Volt valami Kiara néma, mondhatni inaktív társaságában, amitől megjött a beszélőkém, pedig biztos, hogy nem a kedves mosolyával generálta bennem ezt a muszáj duruzsolni, mint a nagypapa rossz hűtője érzést. Elgondolkodtam, vajon nem-e valamiféle érzelem-manipuláló képessége van, de végül nem tettem szóvá, még nem. Ha az is van, most érkezett, szóval aligha tudja kontrollálni, mikor mit hoz ki az emberekből.
Fura volt úgy beszélni hozzá, hogy nincs konkrétan mellettem, de így legalább nem tapostunk bele egymás aurájába. Azt mondják, az intim zónád olyan harminc-negyven centis, és azon belül csak a nagyon szoros barátok, családtagok táborozhatnak. Hogy az efféle tanulmányok írója nem utazott még metrón csúcsforgalomban, az fix.
Egy pillanatra megálltam, és végigmertem az újoncot. – Igazi partiarc vagy, mi? – pislogtam rá mélán, majd választ sem várva folytattam a menetelést, mint az jó idegenvezetőtől kitelik. Ha nem akart beszélni, nem beszélt. – Ha jobbra nézel, ronda festményeket látsz, amiket jó pénzért el lehetne adni a fekete piacon, ha balra, akkor meg még rondább szobrokat. Jobb, ha hozzászoksz a látványukhoz, mert hogy a jó öreg Dashwoodék nem egy hozzáértő meleggel rendeztették be ezt a vityillót, az biztos. Van egy egész nagy terem tele kitömött állatokkal. Nagyon baró.
Megfordult a fejemben, hogy talán egyszerűbb lenne keresni egy tanárt vagy egy mentort, aztán az ő gondjaikra bízni a fél-néma csajt, de valami hang azt suttogta, hogy nem tesz olyan rosszat az emberi közelség, még akkor sem, ha csöndes. Mint egy hal. Azoknak is van valami céljuk, nem? Azon kívül, hogy ott úszkálnak a vízben, meg tátognak...
– Tudod már, melyik mentorhoz kerültél? Vannak egészen jó fejek, mint Fischer vagy Mitchell, aztán ott a másik véglet, a dirinő... Rendes ő, meg minden, csak ragaszkodik a szabályaihoz.
Folyt. köv. 5-ös lányháló? :) |
Felvontam a szemöldököm. Eléggé érdektelen? Nem, az eléggé érdektelen az én vagyok... Ez már teljes érdektelenség... állapítottam meg magamban.
- Ha nem érdekeljük őket, nyugodtan választhattak volna más foglalkozást... - jegyeztem meg rövid fejcsóválás kíséretében. Viszont legalább az a következtetésem helytállónak bizonyult, hogy nincs értelme megjegyezni a hapsi nevét, úgy sem kerül a szemem elé soha többé az életben. Nem mintha eddig hiányzott volna belőle egy fontoskodó, idegeskedő figura, aki minden sikátorba úgy lesett be, mintha legalábbis a zombi apokalipszist várná onnan. Halkan sóhajtottam. Nem nagyon tudtam, mi legyen a következő lépés. Nyissak be a tanáriba - vagy ami itt a tanári helyett van - egy "Helló én vagyok az új csaj, csak szólni akartam, hogy itt vagyok, és nem haragudnék meg, ha egy kicsit foglalkoznának is velem!" kiáltással? Valószínűleg az megérne jó néhány pontot, méghozzá a mínusz tartományban, de voltak már ennél botrányosabb bemutatkozásaim is... Pedig akkor éppen nem egy varázs - suliba, vagy mi a jó égbe felvételiztem. Ezzel egy időben közelebb léptem a polchoz, és végigsimítottam egy sor könyv gerincén. Nem mondhatni, hogy odáig meg vissza voltam az olvasástól, de néha találtam olyan köteteket, melyekkel kifejezetten jól kijöttem. Arra legalábbis megfelelőek voltak, hogy némileg kilépjek velük a szürke hétköznapok egyhangú mókuskerekéből. Tovább hallgattam a mondanivalóját. Egyértelműnek tűnt, hogy Sky beszél mindkettőnk helyett, én meg csak néha nyögtem be egy - egy elengedhetetlen hozzászólást. Nem cáfoltam meg a következtéseit, noha az egyetlen, ami kusza és zavaros volt a helyemben, azok az érzelmeim, és nem a gondolataim voltak. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy most örülök, szomorú vagyok vagy mi a fene... Vidámnak kellett volna lennem, mert végre tiszta lappal indulhatok, és kapok egy olyan szobát, ahol sötétben, három lépés után nem kell azon aggódnom, hogy fejjel megyek a falnak. Ugyanakkor nem volt túl jó érzés otthagyni a szüleimet - s ez alatt főleg anyámat értem - úgy, hogy a fura, szemüveges Segítő fickó valami átlátható hazugságot adott be nekik arról, miért is nem leszek otthon az elkövetkező - khm - hónapokban. De legalább nem kell rám is költeniük. Apám többet sörözhet, állapítottam meg keserűen, de mindenképpen gondolatban. De annak legalább örülhetnek, hogy zavaros érzelmeim miatt nem kerekedik hirtelen tornádó az udvaron.
- Hát, azt megköszönném - mondtam, de olyan hangnemben, mintha a szavak égetnék az ajkaimat. Reméltem azonban, hogy nem kapok majd szobatársat. Vagy ha mégis így áll majd a helyzet, legalább nem valami örökké pattogó, minden lében kanál figura lesz majd.
- Értem - jegyeztem meg továbbra is lelkesedést nélkülözően, majd néhány lépéssel lemaradva mögötte, de követtem. |
Meglepődtem azon, hogy nem ismeri az Oroszlánkirályt, minden idők legjobb meséjét, de aztán nem szólaltam meg. Valahogy nem is úgy tűnt, mint aki különösebben érdeklődik, nos... Akármi iránt is. Nem baj a passzivitás; annyi lelkesedés meg tűz szorult itt egyesekbe (szinte szó szerint), hogy felüdítő volt valaki olyannal találkozik, aki marhára tojik az egészre. Előbb vagy utóbb úgyis megváltozik, az ember már csak olyan, hogy adaptálódik a helyzethez. Kivéve Jude. A szobatársammal a mai napig sem sikerült kijönnöm, és ez a lány meglepően hasonlított rá, még külsőre is... Kivertem a fejemből Ryder lekezelő pillantását, és inkább magamhoz öleltem a könyvet, mielőtt kiugrana a kezemből. Megint.
– A Segítők nagy része eléggé érdektelen, ami minket illet – vontam meg a vállam. Egyáltalán nem volt meglepetés, hogy a Segítő idehoz valakit, aztán lerakja egy helyre, és uccuneki'. Végül is, tényleg csak azért fizetik őket, hogy idehozzák a delikvenseket, utána már a tanárok vagy a mentorok gondja... Mázli, hogy az enyém rendes arc volt. – A legtöbben csak leadnak, mint egy csomagot, és soha többet nem hallasz róluk. Innen már úgysincs menekvés – magyaráztam a könyvet szorongatva. Vajon segítenem kellett volna neki? Valami bajtársiasság, vagy hasonló alapján biztosan, elvégre, egy cipőben jártunk, vagy mi a szösz. Csak nehéz úgy segíteni, ha a másik fél erre nem igazán kér meg, sőt, mintha kifejezetten az ellenkezőjét szeretné. Egy próbát azért megér.
– Öhm... Felkísérjelek a szobádhoz? Az emeleten vannak, könnyű lesz megtalálni, kis névtáblákra vannak kiírva a nevek – ajánlottam. Mondtam volna, hogy viszem a csomagját, de nem voltam fiú, ráadásul nem tűnt valami nehéznek, és egyébként is, lusta voltam hozzá. Amennyiben valami igenlő szerű választ adott, úgy megindultam kifelé, a folyosóra.
– Én már elég régen itt vagyok, azt hiszem. Gondolom, eléggé kusza most minden, sz'al ha van kérdésed, és választ is szeretnél rá, ne tartsd magadban. Nem vagyok gondolatolvasó. Az Moreau mentorbá' reszortja. – Nem szoktam "csacsogni". Ezt a szót is csak azért ismerem, mert benne van a szótárban. Én a lényegre törő beszédet szerettem, de amikor ideges voltam (kábé minden lánnyal való érintkezés ilyen stresszes helyzetnek számított), akkor beszéltem, többet is, mint kellett volna. – Most eléggé csöndes az egész kóceráj, de ne tévesszen meg, egyébként kész bolondok háza, mint Muriel nénikéméknél a hálaadási vacsora, csak itt nincs tehén a fürdőszobában meg traktor után, majd elől futás sem. Meleg van, mindenki a pincében hűsöl, vagy a szobájában döglik, asszem... |
Lassan megfeledkeztem a könyv - témáról, és igyekeztem inkább másfelé terelni a gondolataimat. Kíváncsi voltam, vajon az Anonymus Segítő ürgének mennyi időbe telik, míg körvonalazódik benne, hogy eltűntem. Talán éppen azt feltételezi, hogy beijedtem, és megléptem. Ezen feltételezéseimről mélyen hallgatva követtem végig Sky beszámolóját. Hmm... Egész jól mi? erről eszembe jutott egy hatodikos csínyem, történetesen mikor egy üveg szódavizet öntöttem a helyettesítő tanárra aznap, mikor megérkezett. Ugyanezeket a szavakat használtam. A gondolatra halvány félmosoly kúszott az ajkamra. Nem nagyon volt ötletem mit mondhatnék. Példának okáért a "Szia! Kiara Winston vagyok, potenciális fenyegetés mindenkire nézve, és éppen készülök a sporttáskámmal alaposan fejbe kólintani valakit, mert a fogadóbizottságom egy repülő könyv volt a Mentorom helyett!" nem hangzott volna valami jól. Kezdésnek meg végképp... Szóval csak álltam, és magam mellett himbáltam a sporttáskámat, és igyekeztem úgy tenni, mint akit baromira leköt három emeletnyi könyvespolc, meg a hozzá tartozó létrák.
- Oroszlánykirály? - értetlenkedtem. - Nem hiszem, hogy láttam volna - nem tartottam azonban közérdekűnek bejelenteni, hogy a tetőtérben lévő sufni méretű lakásban, ahol életem eddigi 18 évét töltöttem, nem volt, csak egy pizzás doboz méretű kistelevízó, az is fekete - fehér - vörös színekben játszott, és jó ha két adót fogni tudtunk rajta. Azt sem értettem, miből gondolja, hogy nem kedvelem a nevemet. Nem említettem soha egy szóval sem ezt, de végül is, mindegy. Nyugodtan hihet, amit akar. Persze, az számomra sem tűnt túlságosan nagy pozitívumnak, hogy a nevemről egyértelműen egy szőrös nagymacska jut az emberek eszébe. Egy darabig még hallgattam, miről magyaráz. Sky valamit mondott a könyvtárról.
- Aha, biztos... - makogtam elég érdektelen hangnemben. Könyvtár? Sok a könyv? Nem, fel sem tűnt... Azt hittem ez az úszómedence... gondolatban megforgattam a szememet. Ezek a nyilvánvaló következtetések nem villanyoztak fel túlságosan. Először is, meg akartam ismeri azzal az emberkével, aki állítólagosan a mentorom lesz. Másodszor pedig alaposan bemosni neki, amiért nem volt képes személyesen is elém oldalogni... Persze, ha ott maradtál volna a hátsódon, talán már találkoztál volna vele... olyan érzésem volt, hogy szívesen lecsapnám azt az idegesítő kis hangocskát is, amely állandóan a fejemben cincog, mint egy nagyon, nagyon idegesítő kis egér.
- Valójában valami életjelet kerestem... És gondoltam körülnézek egy kicsit, mielőtt az a Segítő fickó visszajön a rettenetesen sürgős dolgából - tájékoztattam unott hangnemben, habár kíváncsi voltam vajon hol vannak ilyenkor a többiek. Talán mindenki a szobájába megy ilyenkor? Különben is, hol vannak a szobák? Ami pedig még jobb kérdés, az én szobám pontosan hol lesz? Mégsem tettem fel ezeket a létfontosságú kérdéseket. Gondolataim, majd úgyis adnak mellém valakit, hogy feltérképezhessem a területet. Csak nem várhatják el tőlem, hogy egyedül kóvályogjak az épületben, mint valami hazajáró lélek. |
Nem szokásom csak úgy embereket dobálni könyvekkel, de be kell látni, nincs is ennél igazibb első benyomás Shelterről. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy ő sincs lenyűgözve; oldalra pillantottam, és emlékeztettem magam, hogy az enyhe morcossága érthető, mégiscsak gyomron találtam egy könyvvel.
– Még egészen jól megúsztad – feleltem a beavatásos mondatára. – Amikor én kerültem ide, egy hatalmas tűzgömb száguldott el előttem a folyosón, és lepörkölte a szemöldököm. Azóta legalább már visszanőtt. És fogjuk rá, hogy szimmetrikus.
Ahogy észrevettem, a csaj nem tűnt túlzottan beszédesnek. Ez sem volt meglepő. Azok, akik idekerültek, általában vagy azért hallgatagok, mert megijedtek, vagy azért, mert nem akarnak itt lenni. Először én is fújtam az egész világra, mint egy macska; majd ő is túl jut rajta.
– Kiara? Mint az Oroszlánkirályban? – kérdeztem vissza, mosoly helyett immár vigyorogva. Imádtam azt a mesét. – Hát, akkor üdv Shelterben, Kiara Winston. Én Sky vagyok, Sky Garfinkle. Mindketten megszívtuk a nevünkkel. – Igazából máig nem értettem, az anyámnak hogy jutott eszébe Égnek nevezni el a gyerekét, de inkább rá hagytam. Úgyis egy szemét alak, nem kéne, hogy meglepődjek a szemét néven.
Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Sosem voltam jó abban, hogy beszélgetés kezdjek másokkal, pedig egyébként nem voltam kifejezetten antiszociális. Egyszerűen féltem attól, hogy hülyeséget mondok, aztán bujkálhatok a szellőzőben, vagy elmehetek a konyha fantomjának, aki kilopja a sült csirke maradékát a hűtőből. Egyszer megpróbáltam egy újonccal összebarátkozni, de elfehéredett és elfutott. Úgy tűnik, a "nem vagyok sorozatgyilkos" nem jó beszélgetés-kezdeményezés.
Szinte már hallottam a távolban ciripelő tücsköket.
– Szóval... Könyvtár, mi? – kérdeztem kínomban. – Egész sok itt a könyv... De, hát, ez meglepő egy könyvtárban, eh? Úgy tűnik, a "fiataloknak szóló romantikus, természetfeletti lényekkel teli kollégium" már külön kategória...
Igen, valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy én nem barátkozom másokkal. vagyis, lányokkal. A fiúkkal akármikor el lehet beszélgetni a sportokról, de a lányokkal?! Ötletem sem volt.
– Keresel esetleg valamit, amiben tudok segíteni...? Egy tanárt, mentort, nagy tál gumicukrot, az élet értelmét...?
|
Éppen annál a fázisnál tartottam, hogy szétnézek a hatalmas teremben, amikor egy jól irányzott dobással hozzám vágtak egy könyvet.
- Mi a franc?! - nyögtem ki, miközben a lélegzetem egy pillanatra elakadt a hirtelen találattól. Azt hiszem ez a hely most legalább tíz pontot vesztett a varázsából, legalábbis az én skálámon, morogtam gondolatban, miközben lehajoltam a földre esett kötetért, és a kezembe vettem, majd a tettest kerestem, aki minden bizonnyal szabadidejében kosarazással, esetleg kézilabdázással foglalkozik. Esetleg labda helyett könyvekkel... Egy perccel később, mikor már éppen elkönyveltem volna magamban, hogy ezen a helyen könyvek sorozzák meg a gyanútlan nézelődőket, egy elég hangos csattanásra lettem figyelmes. Annak irányába kaptam a tekintetem, és ismertségünk első öt másodpercben csak annyit láttam, hogy az ismeretlen elég kényelmetlen pozícióban csókolózott össze a padlóval. Közelebb léptem hozzá, és megállapítottam, valószínűleg tőle származik a rendbontó kötet. Szép időnk van? Ja, amíg fel nem dühítesz, az is marad... gondoltam, miközben felvakarta magát a parkettáról.
- Gyönyörű - jegyeztem meg én is. - Bár elég zavaró, hogy eső helyett könyvek potyognak...
A bocsánatkrésre nem nagyon feleltem semmit. Viszont megálltam a szemforgatást, szóval ez elég jó aránynak számít a részemről. Átnyújtottam neki a rikító kék könyvet. Eszembe jutott, hogy egyszer éppen ilyen színűre festettem a körmeimet. Csak azok nem voltak ennyire porosak...
- Nem, már kemény öt perce az épületben vagyok. És azt hiszem már a beavatási szertartáson is átestem - sóhajtottam fel, és az ismeretlen arcát kezdtem tanulmányozni, mintha egy nagyon érdekes képződmény lett volna. Rájöttem, hogy még be sem mutatkoztam. Bár talán nem is nagyon értem volna el azzal semmit. Tapasztalatból tudtam, hogy az "új csaj" nevét nem szokás megjegyezni. De azért éppenséggel tehetek egy próbát.
- Kiara Winston - jelentettem be. Gondolom, ennyiből bárki levonhatta volna, hogy nem a házszámomat nyögtem be, hanem a nevemet. Őszintén szólva nem nagyon szerettem volna ismerkedni. Abban is eléggé biztos voltam, hogy nem fogok azonnal megkedveli valakit, csak mert először vele találkoztam a hatalmas kastély lakói közül. Bárki más is lehetett volna az. Látod, mindez nem történt volna meg, ha még mindig ott ülnél abban a csinos kis teremben, ahová vezettek, tette hozzá az elmémben az iménti komisz hang. Úgy döntöttem ezúttal is figyelmen kívül hagyom. Ha a másik lány mondott még valamit, akkor érdeklődő arckifejezést magamra öltve, hallgattam a bemutatkozását. Ezek után pedig a könyvtárterem tüzetes tanulmányozásába kezdtem. Megállapítottam, hogy a gigantikus könyvespolcok mellett magas, és elég ingtag létrák nyújtózkodtak. Úgy látszott, nem csak a könyvek közveszélyesek ezen a helyen. |
Ahogy ott álltam a könyvtár kellős közepén, és nézegettem az előttem végtelenül hosszúnak tűnő polcsorokat, kezdtem nem érteni, miért is vállalkoztam erre. Ja, mert nem tudok nemet mondani, juttatta eszembe egy belső hangocska. Igaz, ez sem volt pontos; nagyon jól tudok nemet mondani, profi vagyok benne (meg abban is, hogy lelombozzam az embereket; ha nem tudnám, azt hinném, energiavámpír vagyok), de akkor nem, ha az illető, aki megkér valamire, fontos a számomra. Lehetne azzal vitatkozni, hogy egy irodalomtanár pontosan mennyire fontos, de egy olyannak, mint én, akinek szinte belső kényszere van arra, hogy szeressék, még a tesitanár is fontos lenne. Mázli, hogy itt olyan nincs.
Szóval, Mr. Dunham megkért, hogy keressek meg egy könyvet, amit csak ajánlani tud, cserébe pedig nem kell Rumi vagy ki költészetével foglalkoznom. Olvasás? Oké. Költészet? Kösz, nem. Így inkább a könyvet választottam.
Azért igazán mondhatott volna többet annál, hogy kék volt a borítója, sóhajtottam frusztráltan, miközben kifújtam az arcomból a frufrumat. Nem szándékoztam emberek közé menni, és tudtam, hogy a könyvtár nem is a túlzsúfoltságáról híres, főleg nem kajaidőben, így olyan lelakott voltam, amennyire csak tehettem: bénán felgumizott haj, egy hozzám képest hatalmas, szürke Johnny Cash póló, egy combközépig érő sztreccsnadrág, meg félig szétszakadt, terepmintás tornacipő. Bennem volt, hogy a vígjátékokban a főhősnő mindig ilyen szerelésben találkozik élete nagy szerelmével, így a szobámból nem is kiléptem, hanem olyan "come at me, bro!" testtartással kitörtem. Csak az egyik tanárnőt ijesztettem meg, de helyes fiú sehol sem mászkált, így kénytelen voltam beletörődni szomorú sorsomba, hogy az igaz szerelmem egyelőre még várat magára.
Tehát, könyvtár. A klasszikus irodalommal foglalkozó könyveknél kezdtem a kutatás, a legfelső polcon, amihez már kisebb létra is kellett. Mindig balszerencsés voltam, így el sem akartam hinni, amikor a harmadik könyv kék borítójú volt, és mikor beleolvastam az első oldalakba, határozottan arra a vázlatos cselekményre emlékeztetett, amit a tanár úr mondott. Annyira megörültem, hogy a levegőbe bokszoltam - és ezzel együtt elvesztettem az egyensúlyomat.
A létra billegni kezdett alattam, én ijedtemben felkiáltottam és eldobtam a könyvet, amely egyenesen gyomorszájon találta az akkor épp belépő lányt. Nem értem rá ezzel törődni, ugyanis ebben a szent pillanatban én is megadtam magam a gravitáció csábításának, és megöleltem a padlót. A vállamra érkeztem, tompítva az esést, ám ezért cserébe úgy elterültem a földön, mint egy vízi csillag, és még három-négy könyvet is a hátamba kaptam.
Amikor elállt a földeső, morogva, az orrom alatt káromkodva álltam fel. Ekkor vettem észre a lányt. – Szia! Szép időnk van, mi? – nyöszörögtem erőltetett mosollyal, miközben a vállamat nyomogattam. Biztos voltam benne, hogy szép foltjaim lesznek. – Bocs a könyv miatt, nem direkt volt – léptem kicsit közelebb, hogy magamhoz vételezzem a kötetet. Ekkor láttam meg, hogy sporttáska van nála, ráadásul elég ismeretlennek tűnt. – Hé, várj csak, új csaj vagy? |
Sohasem gondoltam volna, hogy valaha kastélyban lakhatok. Az után az egérlyuk után, melyben addig voltam kénytelen lakni, nehezen tudtam elképzelni bármiféle épületet, amely három szobánál többet foglal magában. Nos, az impozáns épület, amely előttem nyújtózkodott, mindenképpen meghaladta az elképzeléseimet. Körbenéztem, azonban igekeztem nem túl feltűnően bámulni mindent. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, akármi lenyűgöz. A "Segítőm" - egy állandóan idegesen pattogó férfi, aki állandóan feketekeretes szemüvegét igazgatta - úgy terelt be az épület bejáratán, mintha arra várna bármelyik pillanatban futásnak eredhetek, méghozzá az ellenkező irányba. Pedig nem állt szándékomban semmi ilyesmi, hiszen magam akartam eljönni erre a helyre. Ha ellenemre lett volna a dolog, egy egészen más történet lett volna idehozni engem. Olyan hamar kellett elhagynom az udvart, hogy jóformán meg sem tudtam azt szemlélni. Az ideges kis figurának, annak ellenére, hogy bemutatkozott, nem tudtam a nevét. Nem tartottam elég fontos személyiségnek ahhoz, hogy megjegyezzem. Hamarosan úgy is eltűnik az életemből, jegyeztem meg gondolatban. Egy előtér szerűségen vágtunk át, majd a fickó egy félreeső helyiségbe vezetett. Út közben természetesen direkt lemaradtam, hogy a műalkotásokat, és egyéb dolgokat figyeljem, és az időnként felbukkanó ablakokon át ismét kilessek a kertbe. Különleges hely volt, csak úgy áramlott benne a mágia. Mégsem mondtam volna rá, hogy tetszik. Azonban lenyűgözött, annyi szent. Mikor megérkeztünk uti célunkhoz, a Segítő leültetett, mondván, keres valakit, aki majd körbevezet az épületben. Meghagyta nekem, maradjak ott, ahol hagyott. Azzal elsietett. Talán még örült is, hogy magamra hagyhat engem. Én mindenesetre nem tiltakoztam ez ellen. Amint kiment, szemügyre vettem a termet. Megállapítottam, hogy nem egy nay szám. Majd soványka, piros sporttáskámat - egész csomagomat - a kezembe véve úgy döntöttem, mégis inkább felfedezem a terepet, annak ellenére, hogy maradásra utasítottak. Ugyan már, Kiara Winston mióta teszi azt, amit mondanak neki? és megindultam az orrom után. Jó darabig bolyongtam a földdszint folyosóin, mígnem egy elég nagy faajtó utamat nem állta. Talán mégsem kéne bemennem. Hiszen nem akarok rögtön az első napon bajt... szólalt meg bennem valami lelkiismeret szerűség. Azonban ezt egy durva fejmozdulattal elhessegettem, és győzedelmeskedett a kíváncsiság. Benyitottam az ajtón, amely halkan nyikordult, és beléptem a könyvtárba... |
A könyvtárszoba számos régi kötet otthona. Leginkább okkultizmussal foglalkozó művek sorakoznak a méretes polcokon, de külön szekció van más szórakoztató, esetleg tudományos irodalom számára is. Több sarokban, eldugott szegletben alakítottak ki olvasózugokat, ahová az ember fia, vagy lánya csendesen visszavonulhat. |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Örültem, hogy nem néz hülyének Adrian a kicsit formális bemutatkozásom miatt. Vagy csak nem teszi szóvá. Mosolyogva mondtam el egy "én is"-t a fiúnak, miután elengedtük egymás kezét, majd engedelmesen batyorogtam abba az irányba, amerre tereltek, majd elmotyogtam egy "köszi"-t hálám kimutatásaképp. Ám mikor megéreztem, hogy nincs mindne rendben hátul, megfordultam, majd fül és szemtanúja lehettem, ahogy Adrian az egekig magasztalja a küszöb rejtett bájait. A fiú nyilatkozatával egyet kellett értenem. - Ebben teljesen melletted állok. - Vigyorogtam, s úgy döntöttem, inkább nem hozom fel, hogy mielőtt kiértem az udvarra, hogyan "sikerült" tájékozódnom az intézményben. Miután már a harmadik embert is megkérdeztem, és felejtettem el, hogy mit mondott az irányokról, úgy voltam vele, hogy inkább elboldogulok egyedül. Készségesen követtem az "óriást", s közben azon morfondíroztam, hogy vajon hogyan bújhat el valaki elől, ha úgy hozza a sors. Például, ha egy tanár feleltet. Engem volt, hogy a negyedik sorban nem láttak, mert két fiú ült előttem. Ilyenkor áldom a széles vállat. Máskor mondjuk blokkolja a kilátásomat. Mindenre. De hát ez így megy. Nem lehet a fiúkat átszabni óránként, hogy megfelelő méreteik legyenek a kedvünkhöz igazodva.
Morcosan vonultam a könyvtárban. Untam, ha ennyi ember volt itt, és igen, nekem még ez a pár ember is sok volt, ne kérdezzétek hogy miért egyszerűen ez van. Még több esély arra, hogy véletlen valakire a frászt hozzam, nagyszerű, alig bírom visszafogni magamat, mindjárt maja esőtáncot lejtek Xbalanque-nek hogy elhozza a holdat. De félre téve az ellenszenvemet a többi emberrel szemben össze szedtem magam és elkezdtem valami rendes könyv után keresni. Jó kevés, számunkra is érthető könyvet lehet is találni, de hamarosan találtam is egy régi Sherlock Holmes könyvet és mivel mindig is detektív szerettem volna lenni, ezért gondolva hogy pótléknak jó lesz, elindultam keresni magamnak valami magányos zúgott, de pechemre mindenhol voltak legalább ketten, kivéve egy helyen, ahogy egy lány magányosan olvasgatott Stephen Kinget. Hát, legalább ő tudja hogy mi a jó.
- Talán - hagytam rá. - Bár akit sikerül is felrobbantani, biztos lehet abban, hogy kiöregedett a melóból - tettem hozzá egy elég halovány, de annál gúnyosabb vigyorral a képemen. Kivételesen egész normális voltam, mióta az épületbe kerültem. Egy tanár sem kapott rágógumit a frizurájába, és létrával sem vágtam pofán senkit, így ez már egyéni rekordnak számított jólneveltség terén. Azért ne szállj el annyira magadtól, gondoltam. Közben Sky egész jól elvolt, talán magának, esetlegesen a falaknak ismertette a hely történelmét. Nem mondhatni, hogy nem szűrtem le a beszédéből egyetlen érdektelen tényezőt sem, de az túlzás volna, hogy figyeltem. Nem nagyon érdekelt a hely építészete, de néhány szó azért megütötte a fülemet. Ronda szobor... Ronda festmény... Kitömött állatok...
– Ezt mondd a politikusoknak is – vigyorodtam el. A tinédzserek imádtak politikáról beszélni. – Szerintem ez lassanként beléjük nevelődik... Minél fiatalabb, annál lelkesebb, általában. Aztán amikor már kétszáz csontja eltört az évek alatt, majdnem felrobbantották, a falnak csapták, belemásztak a fejébe, vagy rájuk dobtak egy kocsit, na, akkor elkezd arról gondolkozni, vajon miért is foglalkozik ezzel... De ez nem az én reszortom. A fizetésük legalább jó, gondolom.