|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:53 - |
A díszterem leginkább csak azoknak való, akik nem riadnak vissza a kitömött állatok látványától. A terem falairól trófeák százai néznek le az emberre, emlékeztetve, hogy a ház eredetileg egy vadászkastély. Az egyik sarokban egy kitömött, ágaskodó barna medvét is látni, amelyet még Joseph Deshwood dédapja lőtt. |
[23-4] [3-1]
 Mélységesen reméltem, hogy nem voltam a lány terhére, de úgy tűnt végtelen türelemmel hallgatja végig az összes okfejtésemet, így végképp nem húztam gátat a szövegeléseimnek. Bár, amikor azzal próbálkozom, úgy sem rövidül sokat. Legalább, ha egyetemre mennék, nem lesz gondom a szakdolgozattal. Az mondjuk igaz, hogy ott a kedves osztályozó bizottság nem a gondolataimra lesz kíváncsi, hanem a leírtak értékére. Hát hiába, az emberek már csak ilyenek, inkább ovlasunk a száraz tényekről, hogy okuljunk belőle, ahelyett, hogy mások tapasztalatait figyelnénk meg. Én például tapasztalatból tudom, hogy a jó, honosi texasi chilit nem szabad keverni a mexikói chilivel, mert a kettőnek együtt olyan kémhatása lesz, amitől nem igazán marad az embernek gyomra. Mégse kérdezi soha senki és itt mar belül a tény, hogy nem oszthatom meg senkivel.
- Ne keverd soha a texasi és a mexikói chilit - néztem komolyan Alice-re és belül egy nagy kő esett le a szívemről. Már ez sem nyomja többé a lelkem. Még sóhajtottam is egyet, hogy ezzel is szolgáltam a népesség és a fiatalság jövőjét. Fogd be Bradshaw, nem vagy te kilencven éves, Jézusom...
Mindeközben azért sikerült odafigyelnem a Csodalányra, és bár elszomorított a tény, hogy nem használhatom a frappáns kis becenevet, azért tiszteletben tartottam a kérését. - Rendben, akkor csak Alice.. - mosolyogtam rá, és majdhogynem le kellett harapnom a nyelvem, hogy ne kommentáljam, hogy a 'csak'-ot én nem olyan csaknak értettem, de az már saját magamnak is sok lett volna. Legalább annyi előnyöm volt, hogy Alice szinte direkt beszéltetett és ezáltal informálódtam is pár dologról.
- Akkor megkérdezhetem, hogy mi a képességed? Mert igazából vannak ötleteim, hogy esetleg, gyógyítasz, vagy angyal szárnyaid nőnek, netalán egy gyönyörű szirénnel van dolgom, de dönteni nem tudok. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy nincs pusztító képességed. Ahhoz nem társulnának ilyen nagy, ártatlan, szép szemek. - vigyorogtam rá, már majdhogynem csodálattal, észre sem véve, hogy egy rakás bókot sűrítettem egy mondatba. Pedig az ilyeneket azért észreveszem. Nem kenyerem ugyanis, hogy megtévesszek másokat, de hát na... szép szemei voltak Alice-nek, és ezek jutottak először eszembe.
Az én nevemet illetően már majdnem kijavítottam őt, hogy nem, az apám nem ruszki szökevény, nem mintha bármi bajom lenen az oroszokkal, és Isten Áldja őket a vodkáért és Csehovért, de emlékeznék, ha úgy hívnának. Alice viszont mintha a gondolataimba olvasott volna, rájött, hogy Vlagyimir a fácán, és nem az én második nevem.
- Az meg hogy lehet? Sosem ettél még egy jó tízórait? Lehet, hogy egyesek hülyeségnek tartják, de a fiatal szervezetnek táplálék kell, és mivel itt csak magára számíthat az ember - itt picit megszakítottam a beszédem és önérzetesen a mellkasomra csaptam - ezért neki kell állnom, hogy a két kezemmel és pár konyhai edény társaságában palacsintát süssek. Gyere, nem bánod meg, még a Dédmamám receptje alapján készült és hidd el nekem, hogy Abigail dédi aztán tudta mi dörgés palacsinta terén - invitáltam és szinte válasz nélkül, már meg is indultam az ajtó felé, reménykedve nézve rá, hogy tízórai partnert találtam. Bár ki tudja, lehet, hogy már ebéd idő van, igazság szerint, fogalmam sincs. Viszont a véremben van, hogy tények nélkül győzzek meg másokat. Hmm... lehet, hogy két képességem is van. Lehet, megkérem Lady Dashwood-ot, hogy csináltasson az alagsorba egy wellness spa létesítményt. Biztos megdobná a turisztikai értékét a helynek. |
 Mégsem ájultam el vagy taccsoltam ki, amit már önmagában is sikerként könyveltem el. Sikerült legyűrnöm a rám törő pánikot, ami azzal kezdődött, hogy azt hittem, a kitömött fácán megmozdult, és folytatódott azzal, hogy egy fiú kapott el legrosszabb pillanataim egyikében. A hátam mögé rejtettem inkább a karjaimat ahelyett, hogy a mellem alatt fontam volna össze őket. Így azért kevésbé volt feltűnő, hogy egy kissé remegnek a kezeim, és a karomon álombéli csirkék csípésnyomai sorakoztak...
Levegőt vettem, hogy megmondjam a srácnak, nem szeretem, ha becéznek, és inkább megmaradnék a keresztnevemnél, ha lehetséges, de még mielőtt kifejthettem volna az álláspontomat, folytatta a beszédet. A lányokra mondják, milyen cserfesek, és be nem áll a szájuk, ám kivételek mindig akadnak. Úgy tűnt, beszélgetőtársam pont a kivételek közé tartozott, amit én nem bántam, mert így legalább nekem kevesebbet kellett beszélnem. Amúgy sem tudtam volna mit mondani.
- Az igazi nevemet jobban kedvelem - jegyeztem meg halkan, két szünet között, amikor épp levegőt vett. Nem igazán tudtam követni a fiú gondolatmenetét, de legalább a hangjába kapaszkodva a valóságban maradtam.
- Tehát új vagy - vontam le a következtetést, amikor megkérdezte, vajon a házirend tiltja-e, hogy másoktól megkérdezzük, mi a képessége. - Nem tiltja... Nem odakint vagyunk, hogy titkolnunk kéne, kik vagyunk.
Nem, mintha eddig el tudtam volna titkolni, hogy nincs minden rendben velem. De örültem, hogy itt legalább nem pszichés esetként kezeltek, hanem úgy, mint a többi kortársamat. Ezért hálás voltam mindenkinek.
Figyelmesen bólogattam Mike szavaira, akinek végre megtudtam sűrű mondanivalója közepette a nevét.
- Mike... Vlagyimir? - kérdeztem, megragadva az utolsó információt. Összeráncolt homlokkal néztem a tömött fácán felé, majd vissza a fiúra, és egy "Ó"-val konstatáltam, hogy Vlagyimir az ijesztgető döglött madár. Próbáltam viszonozni a mosolyt.
- Hát izé... nem vagyok... vagyis nem igazán... - próbáltam elhárítani Mike invitálását, kevés sikerrel, ráadásul még a gyomrom is ellenem fordult. A palacsinta említésére éhes kezdtem lenni. |
Néha annyira elmerültem abban, hogy jó benyomást keltsek az emberekben, hogy elfeledkeztem eredeti küldetésemről, vagyis, hogy barátokat szerezzek. Így inkább tűntem egy degenerált dobbermannak, mint egy cuki, ügyetlen kölyökkutyának. Félreértés ne ssék, én minden kutyát szeretek, még a degenerált dobbermanokat is, de a dupla 'D' tökjó alliterációként visszhangzott aa fejemben. Hmmm... nem is rossz becenév.
- Dupla D... kár hogy nincs D a nevemben - sóhajtottam fel, mintha ennek megint bármi köze lett volna a bezélgetéshez. Nem mellesleg pont emiatt a fergeteges fejtegetésem miatt nem hallottam meg, hogy Alice halk, csilingelő hangján visszakérdezett. Már csak arra éberedtem meg, hogy ott állok előtte, a nadrágomat porolva, ő pedig kíváncsian néz rám, hogy hogyan kerültem a Földre. Megjegyezném teljesen jogosan, elvégre, nem mindennapi látványt nyújthattam, ahogy elvágódtam a semmiben és egy élettelen medvét hibáztattam érte.
- Ez egy igazán jó kérdés Csodalány... hogy őszinte legyek, csak próbálkoztam lazának tűnni, hogy ne érezd magad feszélyezetten. Nem baj ha Csodalánynak hívlak? Csak tudod Alice Csodaországból én meg a becenevek megszállotja vagyok. Mondjuk még jobbat tudnék kitalálni, ha tudnám a képességed. Viszont az nem tudom mennyire intim kérdés itt. Tiltja vajon a házirend? - méláztam el megint a távolba révedve, most épp azon merengve, hogy vajon egyáltalán van-e házirend és ha igen belefoglalták-e, hogy tilos alsónadrágban és pöttyös kötényben fahéjas palacsintát sütni. Nem szeretném, ha a vasárnap reggeli rituálémat megszakítanák. Igazán rosszul érintene. A fahéjas palacsinta hozza meg csak igazán a kedvet a templomba járáshoz, amit most ugye hanyagolnom kell, Anyámék nagy bánatára.
Álmodozásomból ismét az a lágy szoprán riasztott fel és mivel nem vagoyk egy kétkedő ember, aki megkérdőjelezné bárkinek az őszinteségét, ezért mosolyogva nyugtáztam, hogy Alice egyben van és minden rendben van vele. A remegése nyilván valami póttevékenység. Vagy esetleg fázna?! 32 °C-nál aligha... Bár ki tudja, a nagymamám például még a legnagyobb texasi őségben is sálat tekert a nyaka köré. Nem szerette a megfázást, nagyon nem... Isten nyugosztalja drága Julia mamát.
- Akkor épp a megfelelő ember zavart meg, mert nehezen tartom magamba sajnos a mondanivalóm, olyankor olyan érzésem van, mintha a pocimban csikizne valami, és ki akarna törni. Így sajnos rosszul tartok titkot is, de legalább őszintén bevallom, nehogy valaki rámbízzon bármilyen titkot is. Még a végén kikívánkozna belőlem. Egyébként Mike vagyok, azt hiszem épp Vlagyimirrel szemeztél, mikor megemlítettem a nevem, de igazad van, mert na, lovagiasabbnak kéne lennem. - daráltam le megint kicsit csapongva a gondolataim között. Ezek után viszont vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemeim és kinyújtottam a kezem, arcomra pedig barátságos mosolyt varázsoltam. - Nagyon örülök a találkozásnak Csodalány, a nevem Michael Bradshaw... nem kérsz egy fahéjas palacsintát? Én úgy megéheztem. - néztem rá kérdőn, miközben lélekben már a palacsinta tésztát kevertem. |
A légzőgyakorlat segített. A szoba a helyén maradt, lassulni kezdett a forgása, majd végül megállt. Mégis sikerült a felszínen maradnom. Akár büszke is lehettem volna magamra, amiért nem ájultam el, vagy nem ajándékoztam meg egy kisrókával a kitömött nagy rókát.
- Tessék? - néztem a fiúra értetlenül, összeráncolt homlokkal, és közben próbáltam normálisan lélegezni. Mély levegő, Alice, mély levegő... Az segített, ha nem láttam semmit. A sötétség megnyugtatott.
Nem értettem, mi köze Quasimodónak bármihez is, hát még a kecskének. Úgy éreztem, lemaradtam valamiről, amíg azon fáradoztam, hogy ne ájuljak el. Próbáltam feldolgozni az információkat, amiket az elmélyülten magyarázó fiú felől kaptam, de a fejemben még mindig egy tenger morajlása zúgott. Máskor talán hálát adtam volna érte, hogy a zavaró hangokat egy sokkal kellemesebb nyomja el a koponyámban, de most szerettem volna egy kicsit normálisnak tűnni. Már, amennyire ezen a helyen bárki is normális volt.
- Hogyan kerültél a medve lábai elé? - kérdeztem rá, miután biztosított róla a srác, hogy semmi baja nem esett. Pedig az a kitömött medve eléggé vérmesen nézett élettelen üvegszemeivel.
Görcsösen kapaszkodtam az ujjatlan pólómba, és mélyeket lélegeztem. Bizonytalanul lépkedtem, mintha egy viharba került hajó fedélzetén egyensúlyoztam volna, vagy, hogy sokkal hétköznapibb hasonlattal éljek: úgy dülöngéltem, mint aki alaposan felöntött a garatra. Pár lépés megtétele után lecövekeltem, úgy érezve, se az ájulás, se a hányás réme nem fenyeget. Már csak a szívem akart mindenáron kiszabadulni bordáim ketrece közül.
- Persze, megvagyok - Nem szerettem és nem is tudtam hazudni, de ezt a füllentést annyiszor kellett kimondanom, hogy már nem éreztem annak. Megrándult a szám sarka, mire automatikusan odakaptam, és megdörgöltem az arcomat. Közben a fiú feje mellett kiszúrtam magamnak egy pontot, és azt kezdtem el bámulni.
- Nem baj, ha beszélsz, legalább addig nekem nem kell - mondtam halkan, majd egy pillanatra a srác szemébe néztem. Aztán újra a falat kezdtem szuggerálni. - Még a nevedet sem tudom... - kezdtem bele. - Te viszont már tudod az én nevemet. Úgy fair, ha én is tudom a tiédet. |
Át sem gondoltam igazán, miket mondok, csak folyamatosan buktak ki belőlem a szavak, mintha gyorsolvasási versenyen lettem volna. Várjunk csak, van egyáltalán olyan verseny? Kit érdekel, most az én hasonlatomban kell hogy legyen. A lényeg az volt, hogy, mint számtalan másik alkalommal, most is annyira elkalandoztam és löktem Alice-nek a hülyeségeimet, hogy észre sem vettem, hogy közben úgy el kezdett reszketni és fehéredni, mint aki szellemet látott. Márpedig ez az, amit mindenképp szeretnék elkerülni minden esetben, hogy ráhozzam másra a frászt. Nem vagyok egy Quasimodo, hogy a fizikai adottságaim így elijesszék, bár szegény fickót is jól félreismerte mindenki. Amennyi eszem van és beleléphettem volna a történetbe még jól le is szidtam volna Esmeraldát, hogy, hogyan is képzeli ezt, hát nem látja, hogy ez a jószívű ember a lelkét kiteszi érte? És a kecskéjéért? Eh... igen, lehet hogy pont az ilyen gondolatmeneteiddel kéne leállnod Mike.
- És még csak nem is adta neki a kecskét... - ingattam a fejem, mintha ennek bármi köze lenne a beszéd témánkhoz. Sajnos nem tudtam azonban megállni a gondolataim kiteregetését. Ahogy ezt félhangosan elmotyogtam pillanatokkal később megszólalt a lány és szinte biztos voltam, hogy nem aa előző monológomra kíváncsi, hiszen azt még a folyó túloldaláról is biztos hallották, olyan tiszta, artikulált beszédet nyomtam le. Nyilvánvaló, hogy a mostanira kérdezett rá.
- Ja, csak annyit, hogy nem értem, hogy legalább zálogként a kitartásáért miért nem adta Esmeralda a kecskéjét Quasimodo-nak. - doboltam az ujjaimmal az államon, abban a teljes szent meggyőződésben, hogy Alice is ezen fog mélázni és majd mély filozófusi diszkurzust tarthatunk erről. Hiába, a rossz szokásom, a figyelmetlenségem persze megint cserben hagyott, mikor landoltam és, többek között ekkor kihagytam a nagy lehetőséget, hogy például segítő kezet nyújtsak a lánynak, vagy felajánljam az örök bámulási jogát Vlagyimirnek, ha ettől megnyugszik. Nem szeretem ugyanis a tudatot, ha valakiben rossz érzést keltek.
- Izé, nem dehogy, semmi bajom - pattantam fel, leporolva a hátsófelem, és még egy bosszús pillantást vetettem a medve felé. Este még lesz mit megbeszélnem vele, hiába ágaskodik ilyen felsőbbrendűen. Megráztam a fejem, mintha így egy időre sikerülne kikergetni a teendőim listáját a fejemből és sikerült ismét elkapnom Alice, Csodaország tekintetét.
- Itt inkább az a kérdés te rendben vagy-e? Tudom, sokat beszélek, a haverom mondta párszor, azt is mondta, hogy hívjam havernak, pedig én a legjobb barátomnak hívom, már majdnem testvérem. Nekem ugynanis nem adatott meg, hogy legyen... oh látod, már megint kezdem. Nincs itt egy használt szájkosár esetleg? - néztem körbe, mintha bármit is segítene féktelen nyelvemen. |
Miért pont ide kellett jönnöm? Miért nem egyből a búvóhelyemre mentem? Ott senki sem találna rám, csak az, aki szintén egy olyan búvóhelyet keresne... Egymást kergették a fejemben a gondolatok. Ó, istenem, mindjárt kitaccsolok.
De mégsem taccsoltam ki. A légzőgyakorlat segített, meg az, hogy előre-hátra kezdtem el dülöngélni a talpamon, mint egy idióta, és közben egész végig a kiszemelt nyúlra meresztettem a szememet. Nem szabad kiakadnom. A felszínen kell maradnom. Nem menekülhetek folyton. Ilyen, és ezekhez hasonlatos gondolatok árasztották el az elmémet, amitől csak mondatfoszlányokat kaptam el abból, amit a srác beszélt.
Disney... Copperfield Dávid... azt hittem, hipnotizálni fogsz... Gyönyörű... Univerzum... Ha hallottam volna az egész monológot, biztos még jobban elpirulok, sőt, talán attól lett volna pánikrohamom. Így viszont, hogy már megtörtént a baj, úgy hallottam a beszédet, mintha hullámok sodorták volna el a szavakat, néhányat elmém falához vágva.
Már késő volt azon erőlködnöm, hogy ne akadjak ki. A megmozduló, hajdanvolt fácán után megindultam a lejtőn, és nem tudtam megállni. Forogni kezdett velem a szoba, a kezem görcsbe rándult, és a felsőmet markoltam.
A nyúl vádlón nézett rám. Behunytam a szemem.
- Mit is mondtál? - kérdeztem reszketeg hangon, még mindig csukott szemmel. Nem találtam a kapaszkodómat. Újabb mély lélegzetek vettem, és most csak a hangra próbáltam összpontosítani, hátha az segít.
- Bocsánat, csak úgy... Mindenért - motyogtam még mindig a szemhéjam belsejét bámulva. Azt hiszem, ez használ. Le kéne ragasztanom a szememet. Mintha egy fokkal nyugodtabb lettem volna.
Úgy terveztem, a beszélgeetés további részét így, vakon folytatom le, ám a puffanó hang, majd a fenyegetés kipattintotta a szememet. Csodálkozva pislogtam a földön ülő srácra, aki csúnyán nézett a kitömött medvére, mintha az lökte volna fel. Nem értettem. Bizonytalanul közelebb léptem hozzá egyet, majd kettőt, és megkérdeztem tőle:
- Jól vagy? - érdeklődtem őszinte aggodalommal, még mindig a pólómat markolászva. |
Nem voltam egy türelmetlen alak, így nem is siettettem a lány válaszát, megvártam, amíg összeszedi a gondolatait, ki tudja, lehet hogy ő is épp egy igen mély, néma társalgást foyltatott a fácánnal, amit megzavartam. Áh, úgy tudtam, hogy a végén mégis az én hibám lesz... Annyira tudtam. Mindenesetre legalább beszélgetést kezdeményeztem, vagyis, hát válaszolt... percekkel és pár pánikoló lélegzetvétel után határozottan válaszolt. Hát az már biztos, hogy nem Olgának hívják, mert Alive Warden-ként mutatkozott be, aminek hallatán mosolyra görbült a szám. Meg sem vártam, hogy folytassa, rögtön közbeszóltam és megeredt a nyelvem.
- Tudod nagyon illik rád ez a név. Pont úgy nézel ki, mint Alice Csodaországból, nem mint a Disney változatban, a nagy szőke kóctömeggel, hanem, ahogy én elképzeltem olvasás közben. Bár Anyámék sosem szerették azt a mesét, inkább Copperfield Dávidot kellett volna bújnom, de... hol is tartottam? - tettem egy lélgezetvételnyi szünetet. - Ja igen, nos a szemeid, először azt hittem hipnotiálni fogsz vele, de pont ez az, nem gonoszan nézel, ahogy amúgy, minden hipnotizőrt képzelek, hanem mintha másik világban járnál. Gyönyörű szemeid vannak, ha mondhatok ilyet. Alice szerintem pont így nézhetett, egy egész kis univerzum lehetett az ő szemeiben is. Nem mellesleg, pont ilyen égszínkékre gondoltam. - fejeztem be a mondanóm, de nem is tudom, hogy igazából rám figyelt-e, mert nagoyn koncentrált egy nyúlra a szoba túlsó felén, de próbáltam úgy tenni, mintha végig a szemembe nézett volna. Nem haragudhatok érte, lehet, hogy nem is szereti a mesét, és a lelkébe gázoltam. Legközelebb bárki szembejön velem és hasonlatot vonnék az illetőről, megkérdezem szereti-e. Különben még kirakják innen a szűrömet.
- Bocsánat... de hát miért? - kérdeztem meglepetten és szórakozottan gondoltam nekidőlök valaminek a hátammal, például a falnak, mert reménykedtem, hogy ott lesz, és kicsit oldok a feszültségen, de sosem tudtam olyan laza lenni, hogy jól is nézzek ki, ezért sikerült ezúttal is hülyét csinálnom magamból és a nagy igyekezetemmel, hogy majd most jól megteremtem a hangulatot... Sikeresen landoltam a fenekemen, minekután semmilyen szilárd álltati tetem nem sietett a segítségemre. Sőt, a nagy barna medve mellettem pont úgy nézett rám, mint aki kiröhögni készülne. - Ezért még számolunk! - sziszegtem felé, már majdnem ijesztően. |
A világot leigázó csirkék után meg sem kellett volna lepődnöm, hogy egy kitömött fácán felém fordítja a fejét, én mégis majdnem kiugrottam a bőrömből rémületemben. Az eszemmel tudtam, hogy ez csak a képzeletem szüleménye és a képességem egyik kellemetlen mellékhatása, de akkor is ijesztő volt, ahogy hirtelen megmoccant az a rég halott madár.
Hallucináltam. Ezt nem lehetett sehogy sem szépíteni.
A szívem a torkomban dobogott a látomástól, aztán attól, hogy valaki megint rajtakapott egy rosszabb pillanatomban. Még mielőtt a hajam mögé rejtettem volna vörösödő arcomat, láttam, hogy egy velem körülbelül egykorú fiú tévelyedett be a halott állatok világába... És megzavarta elmélyülésemet a saját világomban.
- Én, izé... Ó, hát... Nem... Vagyis... - Hímnemű egyedek társaságában általában ennyivel ki is merült a szókészletem. Nem mintha amúgy annyira beszédes és társaságba való típus lettem volna. Teljesen összezavarodtam, amitől csak még jobban ideges lettem.
Összefontam a karomat a mellem alatt, és mély levegőket vettem, mert éreztem, hogy kerülget egy újabb pánikroham. Kiszemeltem magamnak egy pórul járt nyulat, és arra összpontosítottam. Lélegezz, figyelmeztettem magamat, a barna bundás nyuszi üvegszemébe nézve.
Képes voltam fél órán át egy tárgyra bámulni, ha attól egy kissé nyugodtabban éreztem magam. Most kellett, hogy semmi más ne kerüljön a látómezőmbe, csak az a szerencsétlen, kitömött nyúl. Nyugi, Alice, nyugalom, mondogattam magamnak. Teljesen elmebetegnek fog nézni, ha tovább szemezel azzal a nyúllal. A végén még azt fogja hinni, hogy nekrofil zoofil vagy.
Nem tudom, mikor kezdtek a fejemben lévő hangok ilyen szupportívak lenni, mindenesetre ez használt. Még vettem két mély levegőt, aztán a srác felé fordultam, és próbáltam teljesen normálisnak tűnni. Na, az nehezen ment.
- Alice. Warden - sikerült kinyögnöm a nevemet két légzőgyakorlat között. - Bocsánat - Ezt vehette úgy is, mint hogy bocsánat, amiért neked mentem, bocsánat, amiért ilyen bolond vagyok, vagy bocsánat, amiért élek. Igen, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, de, sajnos, nem nyílt meg alattam a padló, hogy elnyeljen. |
Természetesen tudomásom volt róla, már általános iskolában is, hogy az "osztály bohóca" nevet viselve nem sok esélyem lesz a nőknél, de itt tiszta lappal kezdhettem és azt hittem legalább rám mernek nézni. Most mégis úgy tűnt, hogy ez a hosszú, sötétbarna lobonccal rendelkező ifjú leányzó nem is tudta kitől ijedjen meg jobban. Tőlem vagy Vlagyimirtől. Annyi bíztató volt a dologban, hogy legalább még a fácánt nézte, amikor felsikított, nem az én arcomat. Ez jó jel, nem? Ennyire mégsem lehetek taszító. Természetesen muszáj volt megtudnom, mielőtt az önbecsülésem lemászik a pincébe és Szergej nevű patkányokkal kezd társalogni.
- Ó, mint Ó de jóképű, vagy Ó, mint... Olgának hívnak? - néztem rá gyanakodva, és próbáltam kiolvasni a tekintetéből az igazságot. Nagyon nem lőhettem mellé, ez a két lehetőség jutott eszembe. Bár nem úgy tűnt, mint akit Olgának hívnak, sokkal inkább egy Diane-nel futottam össze, vagy egy Cordeliával, esetleg egy Helennel, de biztos, hogy nem Olga. Egy ilyen bájos, nagy, kék szemekkel rendelkező lány nem lehet Olga. Kizárt dolog, ez viszont számomra jó hír, mert jóképűnek tart, micsoda szerencse. Amíg a lány a válaszán gondolkodott én lopva azért végigmértem, de a tekintetem mndig visszatért azokhoz a nagy szemekhez. Tuti tudna hipnotizálni vele, hmmm ki tudja, hogy vajon nem arra készül épp? Vagy lehet, hogy neki ez a képessége. Akkor sokkal menőbb, mint az enyém. Mondjuk én mindig arról álmdoztam, hogy ha már ilyen menő dolgokat tudunk, akkor kapunk beceneveket, mint az X-menben. Bradley egyértelműen nevezhette magát Plazmának, amit irigyeltem tőle, meg amúgy ak épességét is. Sokkal királyabb, mint az enyém, én maximum esetleg Űr-fiúnak, vagy... Antigravity-nek hívhattam volna magam. Nem úgy, mint azok akik például lézert lövellnek a szemükkel. Áh, mindegy, nem lehetek telhetetlen, végül is, eleve áldás, hogy, mikor reggelizem nem kell átnyúlnom az asztalon a vajért, hanem szépen létrehozok egy antigravitációs buborékot, amivel 5 percnyi szenvedés után sikerül a vajat körülvennem és újabb 2 perc után át is lebegtetem magamhoz. |
Álmomban a madarak voltak az evolúció csúcsai. Intelligens tyúkok hajtották uralmuk alá a világot, minden más állatfajt maguk alá gyűrve - köztük az embert is. Szolgasorba taszítottak mindenkit fejlett technológiájukkal és hipnotizáló csirkeszemükkel, hogy harcba vonulhassanak rabszolga hadseregük élén a szintén szuperintelligens rókapopuláció ellen.
A felelősséget arra a könyvre hárítottam, amit most olvastam. A Gulliver utazásai mindig is az egyik kedvencem volt, és valószínűleg a nyihahák nemzetsége adta az alapötletet az álmomhoz. Csak a lovak baromfikká változtak az én verziómban, és sokkal agresszívabbak lettek.
Talán emiatt tévedtem barangolásaim közepette a díszterembe. A sok halott állat szeme vádlón meredt rám, amitől kirázott a hideg. Mindig úgy éreztem, figyelnek élettelen üvegszemeikkel, és ha nem figyelek, egy váratlan pillanatban megelevenedhetnek, hogy bosszút álljanak rajtam a halálukért.
De ideje volt legyűrnöm ezt a gyerekes rettegést. Mély levegőt vettem, védekezőn a karomat keresztbe fontam a mellkasom alatt, mire felszisszentem. A tyúkok csíptek álmomban. Csőrük nyoma jól látszott mindkét karomon; sormintát alkottak. Hosszú ujjú pólót kellett volna vennem, hogy elrejtsem legújabb szuveníremet Álomföldéről, de a még mindig tartó melegben csak még több kínnak tettem volna ki magam.
Így hát egy antracitszürke, Dia de los Muertos mintás ujjatlan pólót és farmersortot vettem föl, felfedve minden álomból szerzett sebeimet és zúzódásaimat. Ha valaki nem ismert, azt hitte, mazochista vagyok.
Egy kitömött fácán előtt cövekeltem le, és azt bámultam meredten. Néztem azt a gonosz, élettelen szemét, és újra átéltem az álmomat. Fogalmam sincs, mennyi ideig szobrozhattam ott, a döglött madár előtt, de egy pillanatig úgy tűnt, a fácán szeme értelemtől csillan, a feje pedig felém fordul. Ijedtemben felsikítottam, és hátraugrottam.
Azt hittem, egy kitömött állatnak hátráltam neki, de mire visszanyertem az egyensúlyomat (és valamennyire a lélekjelenlétemet), megláttam, mekkorát tévedtem. Kikerekedett a szemem, szégyenemben fülig vörösödtem, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy:
- Ó!
Nem tudtam, hogy ez a trófeaterem ennyire látogatott... |
Első napjaim Shelter-ben kifejezetten kellemesen teltek, nem kellett 5-kor kelnem, hogy horkoló apám helyett én etessem meg a tyúkokat, vagy tereljem ki Bessy-t és Lessie-t a legelőre - tudom, a Lessie nem egy tipikus tehén név, de rímelniük kellett - tehát életemben először megízlelhettem, milyen reggel hétig vagy akár nyolcig aludni. Hadd ne mondjam, milyen kellemes volt, mintha új emberként keltem volna fel, nap, mint nap. Néha persze honvágyam volt, és legszívesebben fűnek-fának elmeséltem volna milyen honvágyam támad néha, még akkor is, ha éppen kedd van, és Anyám babot főz, amit utálok. Egyelőre azonban továbbra is Brad-del tudtam ezeket megosztani, vagy valamelyik szimpatikus mókussal a kastélyparkban, aki némi szendvics-vám ellenére, amit elmajszolgat mellettem, én kiönthetem neki a szívem. Nem, nem vagyok őrült, bár annak tűnhetek, de kifejezetten jó hallgatóság tud lenni pár állat.
Az egyetlen hiányosságom Shelter-ben, ami csak a hülye agyszüleményeimnek köszönhet, hogy nem voltak fanfárok, meg ajándékcsomag és nagy ölelés puszival, forró kakóval, mikor átléptük a Menedékház küszöbét. Ráadásul vesztettem így a fogadást is Bradley-vel szemben, aki biztos volt benne, hogy semmi féle egyenpólót, vagy "Hajrá Shelter" feliratú zászlócskát nem kapunk. Én azonban egyelőre nem adtam fel, mert mégis csak 20 dollárról beszélünk, amit tétként feltettem erre az eszmémre, így gyorsan trappoltam a folyosón, hogy én akkor most számonkérek valakit, hol van az üdvözlőcsomag, esetleg egy kis csoki és lelkivigasz. Oh, ha én lehetnék a hely vezetője.... biztos mindenkivel személyesen elbeszélgetnék, meg nagy öleléseket osztogatnék. Talán még hozd magaddal a szülődet napot is tartanék. Bár akkor már nekikis járna a nagy ölelés, és a végére már izomlázam lenne. Ahogy ezen elmerengtem észre sem vettem, hogy elhagytam a mentorszobát, meg úgy az összes lehetséges helyet, ahol esetleg összefuthattam volna egy rangidőssel és ehelyett a ki tudja hanyadik ajtónál benyitottam egy nagy terembe.
- Ez nem a mentorszoba... - állapítottam meg rendkívül elmésen, félig hangosan, hátha valaki észreveszi még a bénázásomat. Mzdulni mégse tudtam, túl sok látnivaló volt a szobában. Nem mintha rajongtam volna azért, hogy a meghalt, vagy megölt állatokat kitömött formában kiállítsuk, de tény, hogy így legalább nem szaladnak el, ha elfogy a szendvics, te pedig még csak a mondanivalód felénél jársz. Lehet, hogy Igor kezd kihasználni.... rafinált egy mókus, be kell keményítenem, állapítottam meg gyorsan.
Épp a következő áldozatomat szemeltem ki, mert végülis ezeknek az állatoknak is van szemük és tudnak figyelni rám, - az ajándékcsomag probléma pedig még várhat - amikor kiszúrtam egy lányt a terem túlsó felében. Háttal állt nekem, de a fejtartása alapján, biztos, hogy azzal a kitömött fácánnal szemezett, aki szegény valami brutális halált halhatott, mert igen csak rémült tekintete volt. Szegény Vlagyimir.... vajon volt családja? Már épp ott voltam, hogy idill fácán telepre kalauzolnak el az érzelmeim, mikor végre magamra szóltam. Elég az orosz nevekből, Bradshaw! Még be sem mutatkoztál, nem sajátíthatod ki a fácánt... bármennyire is illik rá a Vlagyimir.
Megemberelve magam lassan behúztam magam mögött az ajtót, bár bármilyen csendesen próbáltam, pont úgy nyikorgott, ahogy a tipikus amerikai vígjátékokban szokás, ha a főszereplő amúgy pont csendes szeretne lenni. Mégis úgy látszott, a lányt semmi nem zökkenti ki a nagy bámulásából. Én viszont nem szerettem volna tapintatlan lenni, és bár tudom, hogy meg fogom zavarni, legalább igazságosan megküzdhetünk Vlagy...izé a fácánért.
Lassan átlépkedtem a szoba végébe, és mivel nem vagyok valami jó a nagy belépők terén, ezért úgy gondoltam, ha csöndesen suttogok, talán nem hozom rá a frászt. Így amint mellé értem közelebb hajoltam hozzá és suttogva próbáltam bemutatkozni.
- Szia, Mike vagyok, megkérdezhetem, hogy mióta szemezel a fácánnal? - suttogtam. Igen, ez sem volt életem belépője, de legalább bemutatkoztam. Határozott jellemfejlődés, valaki hátba veregethetne. |
 Mini Rae folyamatos beszéde mellett nehezen tudtam figyelni Noxra - elméletben ugyan a nők képesek egyszerre több dologra is odafigyelni, ám a gyakorlati példát sikeresen megcáfoltam. A jól ismert halántéki lüktetés - amely nem sokkal később migrénbe szokott torkollani - figyelmeztetett, hogyha hamarosan nem tudom kilőni az Áldásomat, valószínűleg a tőlem szokatlan idegbetegséggel forgatom fel a fél Sheltert egy szem fájdalomcsillapító után.
- Hát - dörzsöltem tovább a fejemet, nem is foglalkozva azzal, hogy ezúttal a hatodik érzékem csalfaként viselkedett, és kivételesen nem jött be, amit jósolt -, a Segítő szerint hatodik érzék.
Hosszan fogsz beszélni. - Grimaszolva felhorkantottam.
- Tudod, néha megérzem, mi fog történni a következő pillanatban. A jégmanipuláláshoz képest ez semmi érdemleges. - Az utolsó mondatot szinte magamnak motyogtam, félig-meddig bosszankodva tudomásul véve, hogy ezzel a menőségi rátával az Áldások terén egy tizennégy éves lazán leterítene.
Mini Rae pedig mit fűzne hozzá? Maximum annyit, hogy a következő pillanatban csúnyán el fogok hasalni.
- Kivételes esetekkor nem válik csak valóra, mert ugyebár, a jövő képlékeny, ahogy a Harry Potterben vagy miben is megmondták, minden rezdülés változtat rajta - legyintettem.
Imbolyogni fogsz, ha felállsz.
- Persze, néha nem jön rosszul - vontam vállat, majd megpróbálkoztam a felkecmergéssel, és ahogy mini Rae megmondta, picit megingott az egyensúlyom. - Ha nem haragszol meg érte, lehet, hogy felkeresném az orvosi szobát, és vámpírmódba kapcsolva kiterülök - mosolyogtam rá bocsánatkérően. - Mindenesetre, örülök, hogy találkoztunk, és nem öltük meg egymást az első öt percben. Remélem, még találkozunk - intettem felé, aztán elindultam az ajtó felé.
Meg fogod fejelni az ajtófélfát.
Elég legyen már!
A következő pillanatban nagyot koppant a homlokom a fán, és morcosan rábámultam, a sértett helyet dörzsölgetve.
- Jellemző.
És, részemről lezárt a kör. :) Köszönöm szépen a játékot! |
 - Hmm, akkor jó - vontam vállat mosolyogva, majd óvatosan és lassan, mintha egy lórol szálltam volna le csúsztam le a szarvasról, majd meg paskoltam a drágát elvégre is, kibírta a kilóimat, gratula neki! Amikor az áldásra terelődött a szó megkönnyebbülten szuszogtam egyet, majd törökülésben be trappoltam a sarokba és leülve regéltem.
- Jeget manipulálok babám. Vízzel és víz nélkül is megy, bár az utóbbinál korlátozottabbak a lehetőségeim, egy valamit tudok, de az egyszerre védekezés és támadás. Szóval nagy lábon élek - mondtam, miközben szórakozottan elmalmozgattam az ujjaimmal.
Imádtam magamban, hogy egyik pillanatról a másikra képes voltam kifáradni, pedig abszolút semmit sem csináltam. Vagy talán megint a nap a nap a hívás...igen, biztosan. Jeges emberként nem nagyon tett nekem jót a nap, ugyanis ha sokat voltam kint rajta, még ha alig volt húsz fok, akkor is képes voltam magam kiütni, szóval igen, nyáron nem nagy kedvencem a napocskának nevezett égitest. Mekkora poén lenne, ha mint a mitológiákban, le lehetne lőni a napot. Vagyis nem lenne annyira vicces, meghalnánk, de egy próbát megért.
Miután lezártam magamban a témát érdeklődve néztem Reára és reméltem hogy nem esett baja, hiszen hirtelen furán viselkedett, de amikor mondta hogy csak az áldása zavarja a vizet megnyugodtam.
- Na, ha már én elmondtam az enyémet, te is elmondhatod a tiédet, ne aggódj, Dancsó Péter megengedte - mondtam, bár tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem tudta, hogy kiről beszélek. Nagyim magyar volt, minimálisan beszélem ezt az őrült nyelvet, a csávesz pedig kreatív volt, szóval kedveltem. Mindezek ellenére mosolyogva vártam Rea válaszát. |
A Jude neve által kiváltott értetlenségét látván egyből magyarázni kezdtem:
- Nem hinném, hogy sokszor láttad már. Én is a vegetálásában zavartam meg, teljesen véletlenül. - S az utána való morcosságát teljes mértékben meg is értettem, csupán egy újoncnak, mint nekem, nem feltétlenül esett jól az első körben. Annyira már rájöttem vele kapcsolatban, hogy nagyon nem érdekli semmi, Mr Dunhamtől tapadókorong nélkül is falramászik, és ha lehet, ne nagyon bosszantsd fel.
Nem állt szándékomban teljes mértékben elkerülni; soha nem voltam híve a kiközösítésnek, mindenkinek járt egy második, harmadik, netán negyedik esély, hogy bebizonyítsa, nem is olyan valójában, amilyen. Bár, nem feltétlenül a lemming hasonlatot használtam volna itt, egyszerűen jobb megismerés kérdése az egész.
- Majd sikítok - biccentettem felé. Annyi biztos, hogy nincs az a nagy baj, ami engem ide üldöz... és az az indok se, ami engem rávesz, hogy olyan bizarr módon szaglásszam a kitömött állatokat, mint Nox. - Az Áldásodra értettem a kérdést - javítottam magam, valamint a félreérthető kérdést.
Ami azt illeti, nem is volt rossz hasalni a földön. Igaz, a kissé áporodott levegőből megállapítottam, hogy ember nem sokat tette be ide a lábát, valamint ablakot se nyitottak sokat, de ettől (és a kitömött állatoktól) függetlenül, egészen kellemes helyiségnek bizonyult. Mondjuk, azt nem mondom, hogyha nem jönnének össze a szobatársi dolgok Nicole-lal, ide költöznék.
Mini Rae a fejemben viszont teljesen megbolondult; rengeteg olyan dologra figyelmeztetett, ami alapvetően is megtörtént volna (Fel fogsz állni - nem mondod?), így nem nagyon tudtam figyelni Noxra, helyette a hang leállításával próbálkoztam, az azonban folyamatosan mondta a magáét.
Tehetetlenül zuttyantam vissza a fenekemre - nem messze a horrorfilmekbe illő farkastól -, és lehunyt szemekkel, a halántékomat dörzsölve tapogatóztam a láthatatlan kikapcsoló gomb után.
- Nincs semmi baj - pillantottam fel rá egy perc erejéig. Azért elég bután nézhettem ki. - Csak bekattant az Áldásom. |
- Óh, ugyan, semmi gond, hidd el, nem annyira rossz - legyintettem, még csak az kéne, hogy rosszul érezze magát amiatt, mert én vagyok beteges. Na, nem az ő hibája, az én géneim kukába valóak, ami azt illeti, fogalmam sincs, hogy az eredeti vörös hajam honnan van, ugyanis egy vörös nincs a családban. Uramisten, talán a postás lánya vagyok?
Amikor megemlítette a Jude-dal való találkozást érdeklődve felvontam a szemöldökömet. Melyik Jude? Még én se ismerek mindenkit, itt, túl sokan vannak és ugye, vannak, akik nem tartanak szimpinek, és kerülnek, szóval nem tudom, melyik Jude, de ha így beszél róla biztosan nem egy jó emlék lehetett.
- Hát, most sajnos nem igen tudok most mondani, de legalább volt egy rossz és egy jó élményed. Nyugi,a legtöbben valószínűleg olyanok mint Mr Dunham, nem igen keresik itt a bajt, persze pár ember kivétel, de kétlem, hogy téged belerángatnának az ingóságaikba. Ha viszont mégis, akkor keress meg, és segíthetek kimászni a karmaik fogságából. Itt a nap nagy részében megtalálsz - öleltem át a szarvas nyakát, az arcomat pedig igyekeztem nem belenyomni a szőrébe. A mackó szőre már olyan illatú volt, int én, annyit ölelgettem, a szarvast viszont nem, szóval azt nem ölelgetem annyira. Az ötletére felkuncogtam, ami azt illeti, bejött, csak ugye, biztos hogy feltűnne mindenkinek, hogy Micifickó hirtelen úgy nézz ki, mintha a meleg bárból szabadult volna. - Hmm, a rókásat megcsinálom - motyogtam inkább magamnak, mint Reanak.
- Hát, hosszú sztori, ami azt illeti, elszöktem otthonról és elkaptak - vontam vállat, röviden válaszoltam a kérdésére, erről ugyanis nem nagyon szerettem beszélni. Reméltem is, hogy nem igen fogja tovább feszegetni a témát. Amikor elhasalt nyelvembe harapva néztem le rá, nem akartam kuncogni, még úgy sem, hogy azt nem rossz indulatból akartam tenni. - Ne aggódj, nem tervezem hogy leszálljak a közeljövőben, magasabbnak érzem magam rajta! - húztam ki magam büszkén a döglött kitömött szarvason, érezve a hatalmamat, ami nem is volt. |
Úgy látszott, bő magyarázatot nem szeretett volna adni arról, miért is retteg egy látszólag ártalmatlan állattól (kivéve, ha beletaposol), ezért inkább nem is erőltettem a témát.
- Ó, bocsánat, nem tudtam - húztam vissza a sütis zacskót, s képzeletben ismét vállon veregettem magam. Jó, alapjáraton sem számítottam oltári nagy bunkónak (fő az önismeret), ám az én szemszögemből ítélve, az önkéntes alapú megszólalás felért a világ nyolcadik csodájával.
Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy felmászik a szarvasra, s szinte vártam Murphy törvényéhez illően, valaki berontson azt ordítva, hogy amit Nox tesz... nos, a szabályzat nem biztos, hogy engedi.
- Hát - szólaltam meg zavartan a rám vonatkozó beszédét követően -, mivel eddig nem sok lakóval találkoztam, nehezen cuppantak volna rám - húztam el a számat. - Ami azt illeti - eredt meg jobban a nyelvem a kelleténél -, egy Jude nevű lány majdnem felnyársalt a tekintetével. Mr Dunham pedig kedves volt, pedig az ember azt várná, hogy egy csomó Áldottal összezárva, egy normál ember agya beadja a háromoldalas felmondást.. bár, amennyit beszél - csóváltam a fejem majdnem nevetve. - Te vagy a harmadik ember, akivel itt összefutottam. Már csak remélni merem, hogy a többiek is ilyen kedvesek, mert... - vettem egy mély lélegzetet, pontosan olyan teátrálisan, mint ahogy az szokás egy nagy titok kibökése előtt - ... nem igazán reszortom a barátkozás. - A többi miatt nem igazán aggódom. Sokszor váltottam iskolát - eresztettem meg Nox felé egy gyér mosolyt.
A titkos naplóm megirigyelte volna a közvetlenséget, ahogy hirtelen megeredt belőlem a szó. De úgy véltem, Nox maximum a dobhártyáimra lehet veszélyes, nem tűnt kifejezetten olyannak, aki visszaél mások bizalmas dolgaival. Vagyis, nehezen tudtam volna elképzelni, amint a maga hebrenccségével beül pletykálni valamelyik eldugott sarokba.
A kérdését követően körbetekintettem a dísztermen, majd hümmögve megvakartam a homlokom.
- Mondjuk, konfetti Micifickóra? - vetettem fel az ötletet. - De, ha jól megnézzük, ha a medve elé toljuk azt a riadt képű rókát, majdnem olyan, mint egy természetes életkép - elmélkedtem.
Le fog esni a sütis cucc.
A következő pillanatban kicsúszott a kezeim közül a nasi, ami után szemforgatva nyúltam.
- Mellesleg, Szarvasok Királynője, te miért kerültél ide? - érdeklődtem látszólag semlegesen, miközben egy-két elgurult sütemény után nyúltam.
Hasra fogsz esni.
Sikerült olyan ügyesen nyúlnom az utolsó szemért - kinyújtóztam négykézláb, Isten mentsen tőle, hogy egy medvéhez lazán odasétáljak, ami ráadásul ki-tö-mött! -, hogy mikor éppen megkaparintottam, megöleltem a földet... hassal.
Noxnak lesz egy kellemetlen érkezése arról a szarvasról.
- Ööö... most tuti, hogy bolondnak fogsz nézni, de... a helyedben vigyáznék, amikor leszállsz arról az izéről... - mutattam rá. |
- Igen, a sünitől - bólogattam gyanakvó szemekkel. A kis tüskék állatok, komolyan, aranyosak voltak, meg minden, áldásom rájuk, de komolyan, miért pont tüskék? Bármi más lehetne! Vegyük például a pillangókat, némelyiknek a teste mérgező. Mennyire jobb lenne, ha a süninek is ez lenne a módszere? Legalább nem nyársaltam volna fel a lábamat többször is Sonic miatt.
Amikor megkínáltam akkor csak szelíden megcsóváltam a fejem.
- Allergiás vagyok rá, sajnos nem ehetek - mondtam mosolyogva, nem mintha egy kis allergia letudná törni a kedvem. Furcsa mód allergiás voltam a kakaóra, így kerülnöm kellet azt, kitudja már, hogy mikor ettem utoljára Somlói Galuskát, pedig még kicsiként imádtam. De hát, ez van, ahogy mondani szokás, ha az élet citromot ad, akkor facsard bele az élet szemébe...a jó, ez az én személyes változatom, de sokkal jobban hangzik, mint az eredeti. Ezután a kedvencemhez, egy kitömött szarvashoz sétáltam, majd mintha mint egy vadnyugatos filmből szakadtam volna óvatosan felültem a hátára. Isten óvjon attól, hogy az igazgató meglásson, mert akkor én takaríthatom az egész helyet. - Amúgy pedig csodálkozom azon, hogy eddig ne cuppantak rád, jó fej csajnak tűnsz, az ilyet pedig néha hajlamosak az itt lévők tárgyként kezelni és elrabolni, ha mondhatom így, nyugi, nem ütnek le egy székkel és nem visznek le a borospincébe, csak egyszerűen behívnak a klikkükbe és ember, onnan nincs kiút - öleltem át a szarvas nyakát. - De ne aggódj, ez a hely teljességgel veszélytelen, a tesiórákat leszámítva, ott a beleidet tekerik a nyakad köré és azzal húznak vissza, ha valamit rosszul csinálsz. De hé, csak jót akarnak állítólag, szóval nincs para - váltottam át füves hippi üzemmódba, smoke day every weed és hasonlók, bár sohasem szívtam és nem is terveztem, az alkoholt is éppen hogy megtűrtem. Bár tényleg aktív társadalmi életet éltem, sosem voltam részeg, na jó, csak négyszer, de ettől függetlenül kerültem a túl sok alkoholt, hál istennek itt nincs is, ha van, az kimerül a borokban, az meg egészséges.
- Van valami ötleted, amivel fellehetne dobni a helyet? - kérdeztem témát váltva, remélve, hogy szegény Rea nem fog szívrohamot kapni az állatok látványától ennyi idő után. Bár tudtam, hogy az itt lévő dolgokhoz nem szabad nyúlni, azért megkérdeztem, érdekelt, hogy van-e valamilyen ötlete. |
Nos, ha a Nox nevű lányt és Mr Dunhamet megversenyeztetném beszélés számban, szerintem egy nagyon erős döntetlen állás lenne a végeredmény. Hihetetlen, hogy emberek mekkora lazasággal képesek azonnal duma üzemmódra kapcsolni úgy, hogy gyakorlatilag nem is találod rajtuk a kikapcsolás gombot.
Persze, ebben az a legjobb, hogy csendben állhatok, bólogathatok, s egyáltalán nem éreztem kényszert arra, hogy egyből megosszam a gondolataimat. Jobban szerettem előtte kiismerni őket, vajon mivel bánthatom meg, mi vidítja fel, s úgy tudom őket kezelni a leghatásosabban. Azt el kell ismerniük, hogy emberi kapcsolatban soha nem voltam tökéletes, főleg úgy, hogy nem is az egykori legjobb barátnőm volt az, akivel legtöbbet veszekedtem, hanem mini Rae.
Az utóbbit főleg órák alatt tettem, miután kilógtam a mosdóba, mivel a sok képlet mellett kihívásnak számított állandóan egy duruzsoló hangot hallani, ami olyan csekélységekre figyelmeztet, mint például a kréta egy dupla szaltót követően a földön fog landolni.
- A sünitől? - vakartam meg a homlokom értetlenül. Fintorogva figyeltem, ahogy megöleli azt a nagy, böhöm macit, közben pedig azon elmélkedtem, hogy vajon az évszázadok során mennyire büdösödött be... esetleg használ dezodort?
Azonnal elvetettem a képtelen ötletet.
- Nos - pillantottam rá a karórámra -, körülbelül egy órája vagyok itt. - A fergeteges találkozómat Jude-dal és Mr Dunhammel nem meséltem el, azt az elvet vallva, hogyha érdekli, akkor rákérdez. - Aztán rájöttem, hogyha a szobában poshadok, akkor valószínűleg csak a csontvázamat fogják megtalálni, ezért útra keltem - vontam vállat, majd feleszmélve, hogy a csokis sütis zacskó még mindig a kezemben van, felé nyújtottam. - Kérsz?
A józanész egy halvány szikrája tartott vissza attól csupán, hogy a remek tématerelésért ne veregessem vállon magam. A második okként pedig az szolgált, hogy egy farkas horror filmekbe illő tekintettel vizslatott, ezzel kiérdelmve a lefagyással összekötött rábámulásomat az említett trófeára.
Ráadásul biztosra vettem, hogy ő sem Elmexszel mosott fogat, mert durván sárgák voltak az agyarai, amitől vélhetően egy fogorvos - velem együtt, természetesen - szívbajt kapott volna. |
Egy icipicit letört az, hogy nem volt annyira barátságos a vissza köszönése, de hé, nem tudom hibáztatni, a hangommal még a süket emberre is ráhozom a frászt, de ez van, egyszer kicsi koromban fél fülemre ideiglenesen megsüketültem, elkezdtem hangosan beszélni, mert ugye azt hittem, hogy nem beszélek hangosan, aztán így maradtam, annyi baj legyen, legalább mindenki hallja a mézédesen gyilkos hangomat.
Rea mondatára érdeklődve, mint egy kiskutya döntöttem el oldalra a fejemet, majd mosolyogva válaszoltam.
- Ugyan, Micifickó senkit se tud bántani már. De a mellette lévő gazfickótól már jobban félnék - tekintettem le egy kitömött sünire, ami esküszöm a szemöldökömre, minden egyes alkalommal máshol volt, kitudja hányszor volt az már, hogy emiatt a "teleportálása" miatt ráléptem. Van olyan rossz, mint a lego, az egyszer biztos. - Nos, mivel senki sem veszi a fáradságot, hogy végig mutassa neked ezt a helyet, ezért én leszek olyan kedves, hogy körbemutatom neked ezt a helyet. Ez a "Díszterem", ahol a kastély múltjával kapcsolatban megtekintheted ezeket a gyönyörű kitömött állatokat. Vagy ahogy én hívom, lady barlang. Mivel nem igen szoktak idejönni átvettem félig meddig itt az uralmat és ezért hívom az én kis "lady barlangomnak". Amúgy bárki bejöhet ide, az már más kérdés, hogy inkább máshol tengetik az idejüket, mint itt. Az ő bajuk, én szeretem ezekkel tölteni az időt, legalább minimálisan marad kapcsolatom az állatvilággal - öleltem meg Micifickót. Annyira jó puha volt, emlékeztet a hatalmas nagy Dán dog keverék kutyámra gyerekoromról. Ritka ronda kutya volt, de én imádtam őt ölelgetni és biztonságban éreztem magam mellette, ugyanis senki sem volt annyira bátor, hogy rajtam kívül a közelébe menjen.
- Amúgy pedig mióta vagy itt? Remélem, hogy nem napok óta bolyongasz - engedtem el a macit, majd újra Rea felé fordultam. |
Az üvöltés a fülembe váratlanul ért. Ijedtemben biztosan ugrottam majd' tíz centimétert, és a fülemhez kapva fordultam az illető felé, s hozzám képest a legnagyobb mogorvasággal szerettem volna tájékoztatni, hogy a dobhártyáim azért még kellenének, ám a lány rögtön folytatta a beszédet. Összevont szemöldökökkel figyeltem a Vöröshajúak Társaságának legújabb (vagyis, én voltam a legújabb, de nekem meg ő volt ismeretlen) tagját, s az előző szívrohamom járulékos következményeként még, hevesen dobogó szívvel nyitottam szólásra a számat:
- Rae.
Bár, a duzzogásom nem feltétlen neki szólt, hanem a bennem lakozó mini Rae-nek, amiért ezekre bezzeg nem képes figyelmeztetni, gyanakodva figyeltem, ahogy teljes közvetlenséggel nyúl hozzá ahhoz az izéhez. Nos... nem egy szívbajos lány, az biztos.
- Gyűlölöm őket - böktem rá az általa "Micifickónak" nevezett közel sem élő, viszont lényre, dióhéjban megmagyarázva, miért nem ugrok menten az ölébe. Pláne, hogyha még pár ilyen üdvözlésben lesz részem, az igazgatónőnek gondja lesz egy kardiológusra.
Mondjuk, Jude-nál még mindig kedvesebbnek tűnt Nox. Legalábbis, nem úgy tűnt, mint akit mindjárt szétvet az ideg, s ezt rajtam fogja kitölteni.
Végül is, ha úgy vesszük, Mr Dunham mellett eddig ő az egyetlen, aki kicsit nagyon nagy lelkesedéssel üdvözöl... de ez legyen a legnagyobb gondom.
- Ne haragudj, ha barátságtalannak tűnök, csupán új még nekem ez az egész. Látod? - mutattam rá ismét az állatra. - Kínomban egy kitömött medvéhez is elkezdtem beszélni, akit - itt egy kicsit meghajoltam, hogy rálássak az ezüst lapra - az egyik Dashwood lőtt le. |
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mélységesen reméltem, hogy nem voltam a lány terhére, de úgy tűnt végtelen türelemmel hallgatja végig az összes okfejtésemet, így végképp nem húztam gátat a szövegeléseimnek. Bár, amikor azzal próbálkozom, úgy sem rövidül sokat. Legalább, ha egyetemre mennék, nem lesz gondom a szakdolgozattal. Az mondjuk igaz, hogy ott a kedves osztályozó bizottság nem a gondolataimra lesz kíváncsi, hanem a leírtak értékére. Hát hiába, az emberek már csak ilyenek, inkább ovlasunk a száraz tényekről, hogy okuljunk belőle, ahelyett, hogy mások tapasztalatait figyelnénk meg. Én például tapasztalatból tudom, hogy a jó, honosi texasi chilit nem szabad keverni a mexikói chilivel, mert a kettőnek együtt olyan kémhatása lesz, amitől nem igazán marad az embernek gyomra. Mégse kérdezi soha senki és itt mar belül a tény, hogy nem oszthatom meg senkivel.
Mégsem ájultam el vagy taccsoltam ki, amit már önmagában is sikerként könyveltem el. Sikerült legyűrnöm a rám törő pánikot, ami azzal kezdődött, hogy azt hittem, a kitömött fácán megmozdult, és folytatódott azzal, hogy egy fiú kapott el legrosszabb pillanataim egyikében. A hátam mögé rejtettem inkább a karjaimat ahelyett, hogy a mellem alatt fontam volna össze őket. Így azért kevésbé volt feltűnő, hogy egy kissé remegnek a kezeim, és a karomon álombéli csirkék csípésnyomai sorakoztak...
Mini Rae folyamatos beszéde mellett nehezen tudtam figyelni Noxra - elméletben ugyan a nők képesek egyszerre több dologra is odafigyelni, ám a gyakorlati példát sikeresen megcáfoltam. A jól ismert halántéki lüktetés - amely nem sokkal később migrénbe szokott torkollani - figyelmeztetett, hogyha hamarosan nem tudom kilőni az Áldásomat, valószínűleg a tőlem szokatlan idegbetegséggel forgatom fel a fél Sheltert egy szem fájdalomcsillapító után. 
- Hmm, akkor jó - vontam vállat mosolyogva, majd óvatosan és lassan, mintha egy lórol szálltam volna le csúsztam le a szarvasról, majd meg paskoltam a drágát elvégre is, kibírta a kilóimat, gratula neki! Amikor az áldásra terelődött a szó megkönnyebbülten szuszogtam egyet, majd törökülésben be trappoltam a sarokba és leülve regéltem.