FrissítésSúgó

Naomi	2015.06.10. 14:54 -
	Az ebédlő tágas, és világos. Egy hosszú, és több kisebb kör alakú asztal szolgál arra, hogy a ház lakói kényelmesen étkezhessenek. A falakon több helyen festmények, címerpajzsok sorakoznak; Az ajtón belépő, a szoba hátsó szegmensében azonnal a Dashwoodok címerével találja szembe magát. A helyiség két sarkában szintén egy-egy lovagi páncél strázsál némán.

[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]

Doro	Előzmény | 2015.09.17. 14:37 - #138

- Oh, akkor mázlim van! - konstatáltam elégedetten, hogy Lestat még mindig szereti a vércsoportomat. Csak a fejemet csóválva hallgattam Adrian fecsegését, mikor egyszer csak elkezdett furán nyögni. Nem értettem, mi baja van, így elég nehezen tudtam figyelni arra, amit mond. Pedig jó kis téma jött volna, én is beszélhettem volna arról, az anyám mennyire megbukott gyereknevelésből, aztán együtt szidhattuk volna a szüleinket... De hirtelen eljátszotta nekem itt a hattyú halálát, és egy pillanatra komolyan belém csapott a félelem, mi van, ha tényleg kipurcan itt nekem. Embereket sajnos még nem tudok összeszerelni, pedig milyen jó is lenne! - Oooké, akkor te most húzz el szépen az orvosiba! - tettem le minden mást a kezemből, hogy Adrianhez lépve meglökdöshessem az ajtó felé. Nyilván a kínok kínjának közepén pont arra volt szüksége, hogy még én is taszigáljam. - Ne merészelj itt kidőlni nekem! Menj máshova és dőlj ki ott! Igen, egy kicsit bepánikoltam, mert fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor tenni. Az elsősegélytudásom odáig terjed ki, hogy mértani pontossággal fel tudok tenni egy ragtapaszt. Magamnak, másnak már talán azt sem. - Bízd rám a sütést és csinálj magaddal valamit. Később felviszem a kaját, meg az inged - lökdöstem ki szerencsétlent a konyhából, ha a saját lábán nem ment, akkor cipeltem, amennyire az erőm engedte. Már kész voltam az ajtót is rácsapni az orrára, minél előbb, amikor megpillantottam egy Segítőt a folyosón. Valószínűleg épp egy növendéket kísért be, pont kapóra jött. Rászóltam és megkértem, hogy vigye el Adriant az orvosiba, a szobájába, a ravatalozóba, vagy ahová a fiú épp szeretné, a tenyeremmel meg barátian felkaron suhintottam, amikor a tekintete a mondandóm helyett a dekoltázsomon tapadt meg. Ennyiből már értett, szerencsére, így én visszatérhettem a félbe maradt sütihez, némileg azért még aggódva a tollas épségéért... Részemről lezárt, köszönöm szépen a kört! :)

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.08.18. 21:14 - #137

- Á, Lestat! Drakulával nem túlzottan bírják egymást, ezért ritkán szoktunk összefutni, de úgy hatvan évvel ezelőtt még élt és virult - vontam vállat lazán. - Azóta új nevet vett fel, de még mindig a nullás a kedvenc vércsoportja. Visszatérve a kamrából rá se néztem Elliotra, nehogy véletlenül egy újabb Windows lefagyást produkáljak, mint az előbb. Láttam én már alulöltözött lányokat, még az a kicseszett pompom szoknya is annyira rövid, hogy a fél lelátónak kocsányon lógott a szeme, de izé... ... egy konyhában erős volt a hatás. Nem kicsit, nagyon. - Strandon köbö nyolcévesen jártam utoljára, akkor is majdnem Nemo kapitány útitársa lettem, szóval... nem járok strandra - tudtam le egyszerűen a sztori további részét, ami a víziszonyról és ezekről szólt. - Ja - bólintottam. - És nincs. - Suttyomban oldalra sandítottam a szemem sarkából, aztán a következő percben a jól ismert fájdalom ütötte ki majdnem a lapockáimat. - Basszus! - Reflexből ökölbe szorult a kezem. - Tudod, én is amolyan meglepetés voltam - kezdtem el gyorsan beszélni, hátha sikerül erről a szarról elterelni a figyelmet. - Aztán apám lelépett három hónap múlva. Kedves, nem? Akkor fogadtam meg, mármint, amikor megtudtam, hogy nem... Csessze meg! - görnyedtem be. - Semmi gáz... a sütés titika a... a... az odafigyelés... a koncentráció... érzék se árt hozzá... na, meg... ó, hogy rohadnál ketté! Végszóra pedig letarolt a kín.

Doro	Előzmény | 2015.08.17. 12:39 - #136

Lenyeltem elégedett mosolyomat, próbáltam leplezni, hogy jót derülök a zavarán. Nincs is nagyobb sikerélmény egy lány számára, ha zavarba tud hozni egy fiút. Kivéve, ha sikeresen szétszed, majd összerak fejből egy komplett tévét. Kinek mi... - Aha, vámpír-propaganda... - bólogattam olyan fejjel, mint aki mindent ért. - Kíváncsi vagyok, Lestat mit szól ehhez. Ha találkozol vele, add át üdvözletem neki. Él még, ugye? Hirtelen nem voltam benne biztos, mi lett a jóképű vérszívó sorsa, mert a Lestat-filmben túléli ugyan - erre még emlékszem, hisz tiniként kismilliószor láttam -, de hogy a könyvekben... Sosem voltam az az olvasós típus, az is csoda, hogy az Interjú a vámpírral legalább egyetlen egyszer a kezemben volt. Elmondható ugyanez a kötelező olvasmányokról és az összes tankönyvemről. Jobban belegondolva ahhoz képest, milyen lustán álltam néha az olvasáshoz, egész jó jegyeket produkáltam. - Ugyan már, szerintem cuki... Épp annyira, mint ez a kötény - tettem hozzá fancsali grimasszal. Nem csak ő fog égni a dupla szív miatt az arcán, ha valaki benyit... Hát még akkor, amikor fürdőszobaként kezdtem használni az ebédlőt, és cicásan mosakodtam a csapnál. Én legalábbis ilyen elegánsnak éreztem, valójában azonban ádáz harcot vívtam az alvadt vér és a víztől trutyisodó liszt ellen. Minden volt, csak nem elegáns. - Már mondtad a tojást... - pillantottam fel rá, de már csak a hátát láttam meg a füstöt, amit maga után hagyott, úgy elhúzta a csíkot. Értetlenül pislogtam kettőt, ezúttal ugyanis nem állt szándékomban a frászt hozni rá, szimplán csak meguntam, hogy a pólóm úgy néz ki, mintha most véreztettem volna ki valakit a kertben. - Miért venném fel az inged? - kérdeztem már csak magamtól, felvont szemöldökkel, amolyan "miféle huncutságban sántikál, fiatalember?", aztán beletörődtem és belebújtam az ott hagyott ruhadarabba. - Basszus, ez nagy rám! - dörmögtem az orrom alatt, és hitetlenkedve igazgatni kezdtem magamon. Enyhén szólva sértette az önérzetemet, hogy idősebb lévén mégis lóg rajtam egy növendék inge. Hát, 165 centi az 165 centi. Míg azon ügyködtem, hogyan tudnám leplezni, hogy ennyire pici vagyok, Adrian visszatért a tojással. - Vörös a homlokod. Megy az arcszínedhez - jegyeztem meg önelégült mosollyal. Nem gomboltam be magamon az inget, siralmasan festett rajtam. A fiú tuti volt vagy 180 centi, én meg épp hogy megfeleztem a 330-at, és akkor még nem igazán hoztam szóba, hogy a melltartónak nem sok mindent kellett tartania rajtam... - Na, ne már... ez olyan, mintha bikiniben lennék. A strandon csak nem jössz zavarba! - csóváltam meg a fejem. Ha egy szexi, kivágott, csipkés darab lenne rajtam, és közben összetúrt hajjal elfeküdnék előtte az asztalon, akkor megérteném, hogy zavarba jön, de így... Ámbár az is igaz, hogy most nem a strandon vagyunk. - Ha zavar, kapd le te is - böktem a pólójára, mint lehetséges opció, a vizes trikót pedig kiterítettem a szék támlájára száradni. Ilyen melegben sitty-sutty megszárad, mire a süti elkészül, már újra felvehetem. Reméltem, Adriant addig nem viszi el egy infarktus - bármennyire hízelgett is a gondolat, hogy én váltanám ki belőle. - Szóval tojás. Most jön az, hogy a száraz hozzávalókat összekeverjük, aztán hozzáadjuk a nedveseket, és homogénné keverjük a trutyit, igaz? - léptem vissza a magára hagyott alapanyagokhoz, és ha Adrian navigált, segítettem neki elkészíteni az alapmasszát. Azt hittem, ketten sitty-sutty végzünk, de rá kellett jönnöm, hogy inkább hátráltatjuk egymást. Jó, ez így pontatlan: inkább én hátráltatom őt a folyamatos kérdezősködésemmel, mint például: - Van testvéred? Egy gondoskodó nővért tudok elképzelni melléd. Nem tudom, honnan jött, csak érdekelt. Az is lehet, hogy már mondta, a memóriám borzasztó, ha az emberekről és emberi kapcsolatokról van szó. Ellenben remekül szórakoztam, pláne, amikor lopva bele-belekóstoltam a masszába. - Mi a sütés titka? - kíváncsiskodtam a pultnak dőlve, mert lassan időszerűvé vált már, hogy a sütés utolsó fázisába lépjünk. Illetve az utolsó előttibe, hisz az utolsó az evés. Meg a mosogatás, de én akkor már nem leszek itt.

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.08.13. 00:31 - #135

- De - válaszoltam, aztán Elliot kérdésére úgy néztem rá, mint egy földönkívülire szokás. Végül megköszörültem a torkom, és zavartan szólaltam meg: - Hát, nem t'om. Izé... szóval, na. Nem vagyok VIII. Henrik, tehát... na - dadogtam össze-vissza, vettem egy óriási levegőt, még mielőtt lehadartam volna: - Az állandóságra mennék, ha egyszer eljutok oda, hogy feleség, család, gyerek, és a többi. - A mondat végén kifújtam a levegőt, és kerültem a tekintetét. Ez a gáz, amikor igazat akarsz mondani, miközben az igazság rohadtul zavarbaejtő, egyben ijesztő. Még nekem is. Ez a mondat köbö felért egy szerelmi vallomással, és azt is elég, ha egyszer kinyögöd életedben.  De azt is valószínűleg az anyám fogja belőlem kiverni egy serpenyővel. Fő az optimizmus, nem? - Szúnyog uraság? - röhögtem fel, és elismerően megveregettem a vállát. - Sajnálattal kell közölnöm önnel, kisasszony, hogy az sem hatásos ellenünk. Mind-mind a propaganda része, amit évszázadokkal ezelőtt terjesztettünk el a Mesterrel. Bár, most biztonságban van, mivel a kötény megvédi.  Féloldalasan bandzsítottam le a formára, amit rám rajzolt, majd újra belenyúltam a lisztbe, és megcsináltam a szív párját a másik felemre. - Ha már egyszer égek, amikor valaki benyitna, legalább dupla legyen az élmény - magyaráztam a lánynak, aztán hunyorogva magam elé képzeltem a szakácskönyvet (örök respect a fotografikus memóriámnak), úgy fejeztem be a hozzávalók listáját, de azért közben nagyjából mindent előkészítettem.  Éppen a csokit bontogattam ki a csomagolásából, amikor Elliot megszólalt, és éppen egy "Tőlem aztán nem lóg meg, Miss Porter!" mondattal fordultam volna hátra, mikor szembesültem a látvánnyal, és szimplán befüstölt a felső winchesterem. Valahogy nehezen dolgoztam fel a képet, és csak néhány pislogásra futotta tőlem, még egy nyomorult szót se tudtam kinyögni, mert rohadtul tátogtam, mint hal a vízben. Mondhattam volna azt, hogy csak a háta mögötti falat bámultam, de nem. Baszki.  Na, most mondj valamit, öregem! - Tojás - nyögtem ki, azzal a kamra felé böktem. - Azt elfelejtettem. Mert a tojás fontos a tésztához. Szerinted van a kamrában tojás? - kérdeztem, közben pedig gyakorlatilag éreztem, ahogy felsül a képemről a bőr. - Tudod, mit? Inkább megnézem.  Nagy léptekkel indultam az ajtó felé, de még mielőtt bementem volna, lekaptam magamról az ujjatlan inget, amit letettem a pultra, és direkt felé se nézve szólaltam meg újra: - Ha akarod, vedd fel - ajánlottam fel nagylelkűen, aztán úgy, ahogy voltam, pólóban, nadrágban és tornacipőben gyakorlatilag bemenekültem a kamrába. Az ajtót azért nem csaptam magamra, de a falat megfejeltem, hátha eltűnik előlem az, amint az imént láttam. De még mindig ott lebegett a lelki szemeim előtt a látvány. Minek vetkőzött le?! Ki akar ez engem készíteni?! Basszus már, sütésről volt szó, nem sztriptíz előadásról!  - Basszus, basszus, basszus - szitkozódtam, aztán elemeltem egy doboz tojást, még mielőtt megvádolt volna azzal Elliot, hogy lányosan elmenekültem előle, és fapofával tértem vissza a tett helyszínére.

Doro	Előzmény | 2015.08.12. 23:10 - #134

- Te aztán szereted a törit - állapítottam meg félig elismerő, félig életunt arccal, mert a mondat felénél elvesztettem a fonalat. A magam módján szorgalmas voltam és szerettem tanulni, de Adrian a középiskolai töri tanáromra emlékeztetett, aki becsengetésre elkezdett beszélni, kicsengetésre pedig abbahagyta. Levegővételnek vagy kérdéseknek nem volt helye, ha épp jegyzetelt a táblára, akkor is mesélt közben valami teljesen másról. Lehetetlen volt követni, a sok infó pedig úgy leszívta az ember agyát, mint három matek egymás után. Azóta ha valaki sokáig mesél valamiről, gyakran félúton kikapcsol az agyam. - Nem neki volt amúgy rengeteg felesége? - fűztem hozzá kérdőn, mert az, hogy VIII. Henrik, megragadt. - Tetszene, mi? - tettem hozzá, oldalba bökve Adriant a könyökömmel. Reméltem, zavarba hozhatom. Égtem a vágytól, hogy olyan labdát dobjak neki, amit nem tud leütni. Nem fair, hogy mindenre van válasza, visszaszólása és magyarázata. - Megvan rá az esély, Mr Thomson - úgy döntöttem, belemegyek a játékba, de ahogy kimondtam, végigszaladt a hideg a gerincem mentén és egész testemben megborzongtam. Utáltam az ilyen cukros, hivatalos sallangot, borzasztóan hangzott az én számból, nem csak a magázás, hanem az előzékeny udvariasság és a kacérság is. Inkább felejtsük is el az elmúlt húsz másodpercet. - Na és mi van a fokhagymával? Különben is, amíg ez a kötény rajtam van, egy ujjal sem érhetsz hozzám, szúnyog uraság - böktem meg a mellkasát. Igazából kezdett irritálni a kötény. Megszoktam a hobbim során, hogy van rajtam valami, ami véd az olajfoltoktól és a kosztól, de jobb szerettem civilben bütykölni a dolgokat, főzni pedig abszolút úgy szoktam. Idétlenül éreztem magam a kötényben, féltem tőle, hogy valaki besétál a konyhába és téves következtetéseket von le. Tudom is én, például hogy nőies vagyok, vagy értek a főzéshez. Azzal oda lenne az önbecsülésem. - És a kakaó? - köhögtem fel némi lisztet. A prioritást azért tessék érezni. A felsorolt dolgokat nagyjából megjegyeztem, de mi van a kakaóval? - Teszünk bele, vita nincs - vettem hozzá, szóval igazából mindegy volt, mit válaszol. Ha nincs a receptben, teszünk bele, és ha van, akkor is. Próbáltam nem nevetni, mikor a liszttel csíkot festett az arcomra. Belemártottam az ujjam a fehér porba, és rajzoltam egy szívecskét Adrian arcára, aztán a sarkam összezárva szalutáltam neki. - Készen állok, uram. Szerencsére már az első körben is sok hozzávalót megjegyeztem, így azokkal kezdtem, amikre kapásból emlékeztem. Mert csak azért is a saját fejem után megyek, nem hallgatva mások instrukcióira. A végén persze beszereztem azokat is, amiket Adrian felsorolásából kihagytam. Elrendeztem őket a pulton, ekkor vettem észre, hogy a fehér és a vörös a karomon elég groteszkül keveredik. Nem túl higiénikus. - Átadom a stafétát egy pillanatra. De figyellek - fenyegettem meg, két ujjammal a szememre majd a fiúra bökve. Leakasztottam a kötényt a nyakamból és a konyhaszékre dobtam, aztán a csaphoz lépegetve kibújtam a trikómból. Sima, egyszerű sportmelltartó volt alatta, semmi kihívó. Lófarokba fogtam a hajam egy gumival, aztán nekiláttam kimosni a vérfoltot a felsőmből, lesikálni a maradék vért a karomról, illetve megszabadítani a kritikus pontjaim a liszttől. - Mondd hangosan, mit csinálsz, hogy én is képben legyek - kértem pár lépéssel távolabbról, mosakodás közben.

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.08.11. 17:43 - #133

Tetszett Elliot hozzáállása a dolgokhoz; nem visítozott jobbra-balra, hívott rám papot, áldozott fel az isteneknek egy máglyán és fárasztott le azokkal a csajos cuccokkal, amikről azt hiszik, nekünk is ugyanolyan életbevágó, mint nekünk. Olyan... normálisnak tűnt, na. Meg az is volt. - Hm - pörgettem meg a bögrét a fülénél fogva az egyik ujjamon, de még mielőtt lerepült volna, elkaptam. - Nem mindenki kedvelhet mindenkit, mert totál másak vagyunk, és ez igaz a királyoknál is. Valaki ezt a nézetet vallotta, valaki azt, ha úgy vesszük, az anglikán vallás sem alakulhatott volna ki, hogyha VIII. Henrik nem válik el az asszonytól Boleyn Anna kedvéért - vontam vállat lazán, mintha mindennapos lenne, hogy tizennyolc éves srácok könyökből mondják fel a töri könyvet. - Akit aztán lefejeztetett, meg utána még jó néhány jelöltet is, szóval, én mondom, nem volt kóser a pali - fejeztem be a sztorit nagyvonalúan, kihagyva, hogy köbö nyolc-kilenc királynét felavatott, egy-két törvényen kívüli kölyökkel megspékelve. Továbbra is vigyorogtam Elliotra, habár, azt nem tudtam eldönteni, hogy a brownie gondolata vagy az egészséges szócsata dobta fel annyira a kedvemet, hogy még a fájó lábujjamról is nagylelkűen megfeledkeztem. Meg arról a zacskó sütiről, amit eldobtam, és azóta is ott heverhet az istálló közelében.  - Helyes - biccentettem. - Úgy érzem, mi nagyon jóban leszünk, Miss Porter.  Porter kérdésére elgondolkodtam, még a látványos fejvakarás mellett is elköteleztem magam, majd lazán vállat vontam, és sejtelmes arccal szólaltam meg: - Tudja, kisasszony, Drakula régi jó barátja vagyok, és megosztott velem pár titkot: elterjesztettük, hogy a karó, a szentelt víz és az ezüst az, amivel el lehet tenni minket láb alól, az igazságot pedig eltusoltuk, miszerint a virágos kötény hatására, főleg, ha túl sok a rózsaszín benne - mutattam rá az egyik mintára -, kínok-kínjaik közt elporladunk. Most pedig, hogy ön is tudja, becsületszavát kell adnia, hogy hallgat róla - közöltem véresen komolyan, de legbelül végigröhögtem az egészet, és az arcizmaim is néhányszor megrándultak.  Kíváncsian pillantottam le a lányra, mikor mellém állt, aztán kitágult szemekkel tűrtem (jó, na, rossz emlékek, tehetek róla?), hogy megcsipkedje az arcomat, végül nyűgösködve biggyesztettem le a számat, úgy villantottam Elliot felé egy kiskutyásnak szánt nézést. - Ne már, anyu - vékonyítottam el a hangom, aztán újból elröhögtem magam. - Hát... étcsoki, vaj, cukor, vanília kivonat, tojás, só, vaj... - soroltam, amit a hirtelen keletkezett lisztfelhő vágott félbe, amit köhögve és könnyező szemekkel fogadtam. - Na, meg egy kis liszt se árt - meredtem rá. A meglépési szándékára furán néztem rá, és megfogtam a csuklóját, még mielőtt lelépett volna. - A kiskukta nem adja fel az első lépésnél - jelentettem ki, majd hirtelen ötletből kiindulva húztam két csíkot a szemei alá, mindkét oldalra. - Felkészült, katona? - meredtem rá szigorúan.  A válaszától függően kezdtem el sorolni újból a szükséges hozzávalókat, és ameddig összeszedte, én addig megpróbáltam magam kiismerni a szekrények között, mi hol lehet - kívülről nézve tuti hülyén hatott, hogy egy fiú süt, de hát, ha már egyszer belebonyolódtam, minek hátráljak meg?  Különben is, a brownie-tól maga a jóságos Isten se tudott volna elszakítani. Soha.

Doro	Előzmény | 2015.08.11. 09:57 - #132

Mondtam én: Adriannek jó a beszélőkéje. Érdeklődve hallgattam, miféle rémhírek keringenek a mentorokról, és csak magamban csóváltam a fejem. Annyira túl tudják értékelni a teljesítményüket... Persze én könnyen beszélek, hisz egy fokkal a növendékek fölé léptem, és innen a kilátás is teljesen más. Nem azt mondom, hogy belátok Rueda ruhásszekrényébe, de kicsit közelebbről és más szögből látom őket. - Ezek csak pletykák... A fele sem igaz. Moreau-nak van húsfeldolgozója, Morgan eszik lelkeket, Rueda pedig ördögűzést hajt végre azokon, akik rosszul viselkednek - magyaráztam, lopva elpillantva az ajtó felé. Kínos lett volna, ha épp most sétál be valamelyik említett. Mondjuk úgy, hogy egy mentortanoncnak már nem illene a mentorokon viccelődnie. Még szerencse, hogy csak fél lábbal voltam az. Nevetve fogadtam a haldoklós előadását, és ha nem lett volna tele a kezem, talán még meg is tapsolom a műsort. - Én biztos nem élnék királyként, egyik korban sem. Emlékszel olyan uralkodóra, akit szerettek az emberek? Kinek jó az, hogy az egész ország és a többi is utálja? - csóváltam meg a fejem, és hagytam, hogy kedvére rendelkezzen a bögrével. Azért aggódva követte a tekintetem, ahogy jobbra-balra passzolgatta a két keze között, készen arra, hogy odakapjak, amikor elejti. - Természetesen a brownie. Mi más előzhetné meg? - feleltem hízelegve. Persze volt legalább öt édesség, amit jobban szerettem, a brownie ritka vendég volt nálam, mivel sosem készítettem még magamtól. De hát akkor nem leszünk jóban, ugyebár, szóval brownie, csak a brownie; mindezt igyekeztem úgy előadni, hogy Adrian pontosan átlásson rajtam. - Hogy a fenébe derülne ki egy kötény által, hogy vámpír vagy? A vámpírok nem bírják a virágmintát? - Végem volt. A pultnak támaszkodva nevettem. Ennyi fárasztó dolgot rég hordtak már össze nekem, az idegrendszerem nem erre lett kitalálva. - Jó válasz - biccentettem lenyelve a mosolyom, mikor végre kinyögte, hogy áll rajtam a kötény. Lehetett volna jobb is, hízelgőbb is, de az egómnak megtette, úgyis csak poén volt az egész. Érdeklődve figyeltem a tálat, amit elővett, hátha van benne valami különleges, de csak egy sima tál volt. Odaléptem a fiú mellé és tudásra éhesen vártam, mi következik most. A cukrozatlan kakaót makacsul a kezemben szorongattam, mert biztos voltam benne, hogy arra szükség lesz. Ha nem, majd én akkor is teszek bele... - Óó... - lágyult el a tekintetem, és Adrian arcához nyúlva nagymamásan megcsipkedtem a bőrét. - Remek feleség lesz belőled, te vérbeli háziasszony! Na és mi jön most? Mi kell még bele? - húztam vissza tőle a kezem, és önhatalmúlag elkezdtem felderíteni a közeli szekrényeket, polcokat, fiókokat. Ráleltem egy csomag lisztre, szóval azzal léptem vissza Adrian mellé, és egy határozott lendülettel öntöttem belőle egy keveset a tálba. Persze a porból rögtön fehér felhő csapott ki, beterítve mindkettőnket. A liszt megtapadt sötét tincseimen és a felsőmön is, amikor pedig ki akartam törölni a szememből, csak elkentem az arcomon. - Azt hiszem, én inkább leülök... Szólj, ha kész van - vetettem fel halkan, kislányosan.

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.08.10. 22:32 - #131

Elliot megjegyzésére először felvontam az egyik szemöldökömet, aztán hitetlenül megcsóváltam a fejemet. - Nem mindenki rosszfiú, aki egy elefántvonulás közepén is képes megállni mind a két lábán - válaszoltam végül totál rezzenéstelenül, és akaratlanul is nyeltem egy nagyot, mikor a pofozkodásról kezdett beszélni. - Azt elhiszem - motyogtam az orrom alatt. Nem voltam én gyáva, csak kerültem az erőszakot - ez azért lényeges különbség. Jó, videójátékon halomszámra gyilkoltam az embereket, de na, régebben a suliban is inkább elfutottam, amikor kiszúrtam, hogy a Melák éppen rám ropogtatta a csontjait.  Az is lehet, hogy egyszerűen megártottak anyám "Így kezeljük a stresszt!" című könyvei, amiket felolvasott nekem esti mese gyanánt, és valami fura, idióta visszaköszönésként, fél lábbal a felnőttkorban most kamatoztatom ezeket a cuccokat.  - Nem - ráztam meg a fejemet -, de a láncfűrészes gyilkos se lófrál itt a Péntek 13-ból. Mondjuk, hallani rémmeséket a mentorokról... például, Moreau lelkeket reggelizik, Gemma Morgan húsfeldolgozóba adja a fiú növendékeket, akik kihúzzák nála a gyufát, meg hogy Angelo Rueda köszönés helyett keresztet vet a homlokodra. - Az utóbb említettről hallottam még bizarrabb történeteket, viszont azokat még én se dolgoztam fel, szóval jobbnak láttam hallgatni róla. - Úgy - bólintottam. - Abban a korszakban egy személyként volt érdemes élni: királyként. Persze, az is számított, milyen király vagy, mert könnyen azon kaphattad magad, hogy Te is fiam, Brutus? - Azzal drámaian a szívemhez kaptam, és szenvedő arccal néhány másodperc alatt eljátszottam a saját halálomat. - Diktátorként az a jó, hogy diktátor vagy, de rossz, mert valószínűleg még a saját gyereked is rühell - húztam el a számat. Széles vigyorral pillantottam le a lányra, majd passzolgatni kezdtem az elvett bögrét a két kezem között, kosárlabda módra. - Naná - bólogattam, mint aki bevette a mesét. - Csak gondoltam, kisegítelek, mert tanácstalannak tűntél, melyiket is válaszd. De remélem, a brownie az első helyen állt, különben nem leszünk jóban - meredtem rá fenyegetően, aztán ismét elröhögtem magam, ami tovább folytatódott, amikor szívatni próbált. - Csakis az ön érdekében tettem azt, amit, Miss - közöltem színpadiasan. - Soha nem vallanám be, ám rettegtem a ténytől, hogyha kiderülne ama csúfos kötény által, hogy vámpír vagyok, a kisasszony megmutatná a talpát a mennyezetnek - mutattam fel a plafonra.  A kérdésére hátráltam pár lépést, a hatás kedvéért még egy kicsit be is hajoltam, aztán végigmértem, majd hunyorítottam, és újból végigmértem. Utána jobbra döntöttem a fejem, majd balra, megvakartam az államat és a homlokomat, hümmögtem egy sort, végül elismételtem a procedúrát még egy párszor, hogy húzzam még az idegeit egy kicsit, aztán kinyögtem, két bögrével a kezemben: - Nem rossz, kisasszony, határozottan nem rossz - "bókoltam" komoly arccal, majd letettem a két bögrét az asztalra, és találomra kinyitottam egy szekrényt, hátha találok ott egy tálat. És talált! - Kezdjük az alapokkal - emeltem meg az edényt, látva, hogy azzal a zacskó kakaóporral barátkozik. Köbö úgy, mint előbb a bögrékkel. Még mielőtt komoly sokkot okoztam volna neki, egyből magyarázkodni kezdtem: - Nem ám, tudok én főzni, sütni, takarítani... már csak férjhez kell adni - ironizáltam.

Doro	Előzmény | 2015.08.10. 21:28 - #130

Lehet, hogy első látásra nem tűnök túl empatikus lánynak, sőt, mondhatnánk azt is, bár kicsit zokon venném, hogy érzéketlen vagyok, de azt azért mindig megérzem, ha egy terep forróvá válik. Adrian szűkszavű válaszát hát elkönyveltem, és készségesen ejtettem a kényes témát az apjáról. Én is hasonlóan reagálnék, ha az anyámról kérdezne. - Ugyan már, fiú létedre túl puhány vagy... - vontam vállat, megvillantva az előbb említett, csodálatos empátiámat. - Csak odapasszoltam neked egy rongyot. Hidd el, teljesen más súlycsoport, ha orrba akarlak vágni - villantottam rá egy pimasz félmosolyt, nem igazán cáfolva rá ezzel arra, hogy harcias volnék. Sőt, voltaképp magam alatt vágtam a fát. - Miért, itt minden boldogság és béke? - húztam fanyar mosolyra a szám. Lehet, hogy nincsenek középkori kínzóeszközeink - bár nem ártana körbenézni előbb a tömlöcöknél és Moreau szobájában -, de azért bolyhos nyuszik sem ugrálnak a kertben, a gyerekek meg nem esznek vattacukrot a szivárvány tetején üldögélve. Shelter gyakran ugyanolyan mocskos, mint a külvilág. - Ó, a régi, szép középkor - méláztam el. - Ha elloptál egy almát, hogy ne halj éhen, levágták a kezed. Hogy is volt? Egy tyúk értékénél nagyobb lopásáért járt csonkítás? A homlokom ráncoltam. Elenyésző kérdés, de számomra fontos volt, a memóriámat tette próbára. Á, rég voltak már a történelem órák, ahol ámulva hallgattam a tanár izgalmas, kalandos és olykor véres meséit, aztán ahogy kimentünk a teremből, totál elfelejtettem mindent, amit az elmúlt órában hallottam. Nálam a tanulás mindig így ment: könnyen ragad, könnyen megy. - Hé... - motyogtam erőtlen felháborodással, mikor kivette a kezemből a bögrét. Meg akartam villantani, milyen konyha ördöge vagyok, ő meg csak úgy félbeszakít! - Egy csomó lehengerlő ötletem volt... - füllentettem durcásan, aztán érdeklődve hallgattam a brownie-ja ötletét. Nem volt benne semmilyen bizarr hozzávaló, sem elképesztő ízkombináció. Gusztán hangzott és meghozta a kedvem hozzá. Egy pillanatra gyanakvón pislogtam Adrianre, hogy honnan húzta elő ezt a normális receptet, amikor hozzátette, hogy nem veszi fel a kötényt. Sunyi mosolyra görbült a szám. - Nyugi, nem mondom el senkinek, hogy beijedtél... - hecceltem. A fiúknál ez a trükk általában be szokott válni, persze Adriant más fából faragták, úgy tűnt, helyén van az esze és a beszélőkéje is. Mindenesetre kedvem támadt provokálni, szóval elvettem a helyéről azt a virágos kötényt, és a nyakamba akasztva megkötöttem a derekamnál. - Milyen? - érdeklődtem, óvatosan megpördülve a tengelyem körül, aztán a fiú kezébe nyomtam a másik bögrét is, mielőtt még úgy túlzottan kifejthette volna a véleményét. - Ne bámészkodj, láss neki a _sütimnek_! - adtam ki a gyerekes, de komoly parancsot, és lábujjhegyre állva leemeltem a polcról a kakaóport. Egyrészt mert abban biztos voltam, hogy kell bele, másrészt meg az volt szinte az egyetlen a hozzávalók közül, amit biztosan elértem.

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.08.10. 17:22 - #129

- Nem az volt a célom. Elliot kérdő hangnemére lazán vállat vontam, éreztetve vele, hogy én se nagyon értem az apám ambícióit; mindig azt csinálta, amihez kedve szottyant, és köbö annyi kitartás volt benne, mint egy teáskanálban. Ettől függetlenül még az apám volt, ahogy az anyám meg az anyám, szóval bírnom kellett őt, mondjuk, az utóbb emlegetett jobban bírta volna, ha hagyom ezt az udvariaskodást, és nemes egyszerűséggel végigkergetem egy péklapáttal a kezemben. A durva, hogy megtettem volna, utána max letudom azzal, hogy furán fejezem ki a szeretetemet mások iránt. Ez pedig igaz, tehát valószínűleg be is kajálná. - A művészetét - vágtam rá a kérdésére zsigerből a választ. Tudtam, hogy nem erre volt kíváncsi, de nem akartam belebonyolódni a Thompson-Thomson kétszemélyes szappanoperájába, amibe harmadikként csöppentem bele.  - Miért ne gondolhatnám azt?  - kérdeztem vissza reflexből. - Valljuk be, kevesen mondhatják el azt magukról, hogy az ismeretségük első percében valaki pofán csapja egy kendővel a másikat. Ehhez, persze, hozzájárul a noszogatás... - pillantottam rá, direkt kikerülve a "cseszegetés" szót, még mielőtt a nagybetűs Erkölcs előugrik, és kimossa a számat szappannal - meg sok minden más.  Azt persze nem mertem hozzátenni, hogy legyek bármennyire is fiú, azért félnék tőle egy sötét sikátorban. Hiába a sok évnyi kosárlabda, ugrás, futás, könyökölés és fájó bordák, ha egyszer kicseszettül langaléta vagy, és a lábaidat képesek kirúgni alólad másodpercek alatt. Az egyedüli veszélyt a kis izé szárnyaim jelentenék, azok is azért, mert aki látja, halálra röhögné magát. - Nem én! - tiltakoztam. - Valahogy az ember nem arra gondol egyből, amint kastélyt emlegetnek neki, hogy hippis virágkoszorúval a fejükön kergetik egymást a gyerekek, meg bolyhos felhőkön alszunk, és minden boldogság és béke - magyaráztam, miközben követtem az ebédlőbe. - Hanem középkor, ami valóban félelmetes. Eleve különböző módokon kínozták meg az embereket, akikről kiderült, hogy loptak-csaltak-hazudtak, és csak a bűneik súlyosságától függött, melyiket alkalmazzák éppen. Mondjuk, nem sok épelméjű emberre vall, ha úgy vesszük - fintorodtam el. - Hogy is mondják? Ja, igen: ember embernek farkasa, Miss Porter - grimaszoltam felé, olyan "e' van" stílben.  Elliot utasítására szinte automatikusan letettem magam az egyik székre, rákönyököltem az asztalra, és onnan figyeltem, ahogy zsonglőrködik a bögrével, amit felkapott. Elsőre feltűnt, hogy úgy tartja, mint kezdő katona a kézigránátot, aki fél, hogy esetleg felrobban a kezében a cucc, aztán nevetve álltam fel és léptem oda a lányhoz. - Hm - vettem át tőle a bögrét, amennyiben elengedte. - Bögrés süti? Tudod, ami egy kicsit hajaz a brownie-ra. Imádom a brownie-t, főleg vaníliafagyival - néztem rá. - Súlyos vétség, aki anélkül eszi meg, legalábbis szerintem. Arról azonban ne is álmodj, hogy felveszem azt a virágos kötényt, ami ott lóg - tettem hozzá azonnal, még mielőtt felajánlotta volna. - Na, nem mintha a férfiasságomat félteném, de érted... - mutattam végig magamon kicsit rájátszva, affektálva: - ... rohadtul sápaszt - forgattam meg a szemeimet.

Doro	Előzmény | 2015.08.10. 15:45 - #128

A sonkás ízű tea megkarcolta egy picit az ízlésficamom tetejét, ami mindössze annyiból látszott, hogy elfelejtettem nevetni és pusztán csak fintorogtam. Van olyan vicc, ami annyira fáj, hogy már nem lehet rajta jót röhögni. Na és akkor még bele sem gondoltam a kukoricás teába... - Mustár ízű... - dörmögtem, aztán borzongva meglegyezgettem magam körül a levegőt, mielőtt elfog az émelygés. - Állj-állj, a fantáziám már nem bír többet! Tudod, vizuális agyam van, amit mesélnek, azt rögtön elképzelem. Ne készíts ki - veregettem meg barátian a vállát, bár sejtettem, lesz még jobb is a sonkás teánál. Elliot, kösd fel szépen a gatyád! - Hé! - tiltakoztam, mikor csak úgy bepakolt az ajtón. Hát jó, így legyen udvarias az ember. Sosem értettem, a nők miért harcolnak az egyenjogúságért, ha közben meg elvárják, hogy a pasik kedvezzenek nekik. Én nem hittem az ilyen megrögzült, lovagias szokásokban, mint hogy a nőt mindenhol előre engedjük, mert nő, inkább az egyenlőséget pártoltam, de ha az embert előre tolják az ajtónál, akkor aztán hiába emancipál. - Szóval az apád művész - összegeztem, de a hangomban még érezhető volt némi kérdő hangsúly. Nem akartam elhamarkodottan ítélni, habár már a festésből is látszott, hogy az ő apja és az enyém mennyire más fazonok. Valami viszont nem hagyott nyugodni, így hát nyíltan rákérdeztem. - Mit keres Houstonban? Nem dereng, Adrian mondta volna-e már, honnan származik, de arra biztos emlékeznék, ha ő is texasi lenne, így hát nem vágtam, mit keres az apja a világ másik csücskén, ha a fia a hegyek közt senyved. Ennek családi dráma szaga van, és nem biztos, hogy anyám után felkészültem még egy hasonló sztorira. - Miért gondolod, hogy harcias vagyok? - villantottam meg a legelbűvölőbb mosolyomat a kelléktáramból, amivel csak rendelkeztem. Ez is inkább incselkedő volt, mint bűbájos, de legalább messze állt a vérszomjasságtól. - Túl sok tévét nézel - állapítottam meg, amikor kínzókamrákról és angyalokról beszélt. Tény, a fiúban volt valami angyali, de maximum, ha az áldását nézzük, ő maga messze állt attól, hogy kapcsolatba kerüljön a Mennyel. Kivéve, ha valamivel nagyon felidegesít. - De komolyan. Az előítéleteid félelmetesek - csóváltam meg a fejem. Ezúttal meg sem próbáltam udvariaskodni, egyszerűen besétáltam előtte az ajtón az ebédlőbe és összecsaptam a két tenyerem. - Oké, meggondoltam magam. Most, hogy meggyőztél, milyen konyhatündér vagy, megmutatom, milyen egy ördög a konyhában - kacsintottam rá, bögrét fogva a kezembe. - Csüccs le és könyörögj kegyelemért, míg elkészítem! Nem csak a hatás kedvéért tartottam titokban, mit fogok készíteni: őszintén szólva fogalmam sem volt, mi az ördögöt kezdjek a bögrével. Elmém szegényes receptfüzetét lapozgattam, hátha eszembe jut valami egyedibb és ördögibb a kakaónál.

Doro	Előzmény | 2015.07.27. 19:39 - #127

Szívből reméltem, hogy az igazgatónő megenyhül, de ahogy a válaszára figyeltem, kezdtem belátni, Rex miért tartotta veszett ügynek ezt az egészet. Csalódott sóhajjal, szomorúan leszegtem a fejem. Nem értettem egyet Iris döntésével, de azt megértettem, miért döntöt az elutasítás mellett. Ő volt az első és az egyetlen nőnemű talán a kastélyban, aki nem olvadt el a kiskutyaszememtől. Ez még egy lapáttal rátett a  lehangoltságomra azon a tényen túl, hogy Taslitól is meg kell válnunk. - Igen, persze, megértem... - motyogtam hanyagul megvonva a vállam. Nem duzzogtam, nem sértődtem meg és a hisztit sem csaptam ki, még csak nem is lettem mérges, mert józan ésszel megértettem Lady Dashwood döntését, de attól még szörnyen csalódott voltam. Főleg, hogy nekem kell elmondanom Rexnek, hogy Tasli nem maradhat. Igaz, hogy alig ismerjük fél órája azt a macskát, de sokkal nehezebb beismerni valakinek, aki felnéz rád, hogy a beszélőkéd kudarcot vallott, mint azt, hogy menhelyre kell vinni egy idegen cicát. - Azért köszönöm, hogy meghallgatott - tettem hozzá szomorkás félmosollyal pillantva a mentornőre, és lassan a hálókörletek felé indultam. Eszembe jutott valami, így még sietve visszafordultam. - Szép napot, Miss Dashwood! - köszöntem el tőle, mielőtt még az orromat lógatva folytattam volna az utam az emeletre, Taslihoz. Részemről lezárt! Köszönöm a kört! :)

shade

Előzmény | 2015.07.27. 19:29 - #126

A vizuális típusok nagyon szerethették, amikor a rájuk váró büntetéseket ecseteltem, és a szívem mélyén élveztem, ahogy kiül a szörnyülködés az arcukra. Persze, kívülről nem mutattam - a legjobb pókerarcommal adtam elő, mi vár a tilosban járókra. Camden is elszontyolodott, amikor megtudta, mi vár rá, ha megpróbálja telepakolni macskákkal Shelter House-t. - Kabalaállat? Hiszen még csak focicsapatunk sincs. Camden, felesleges bármit is mondanod, a szabályok világosan kimondják, mi vonatkozik az állattartásra: az, hogy nincs. Semmivel sem tudsz meggyőzni, hogy kivételezzek veled meg a barátaiddal. De beszélhettem én... Még a szomorú kiskutyaszemeket meg a könyörgőre kulcsolt kezeket is bevetette a fiú. Értékeltem a kitartását, de már megedződtem az ilyen arckifejezések ellen, és amúgy is: egy két évesnek sokkal jobban álltak a szomorú kiskutyaszemek. - Nem azt mondtam, hogy feltétlenül Mr Moreau-val kell mennetek, hanem azt, hogy valamelyikőtök mentorával. Felőlem mehettek akár Mr Fischerrel is, hogy gazdát találjatok a macskának  - találtam meg Camden érvelésének gyengepontját. - A menhelyek pedig közel sem olyan szörnyű helyek, mint ahogy egyes dokumentumfilmek beállítják. És ha egyszer kivételezek, a többiek is azt fogják hinni, hogy kikerülhetik a szabályokat. Ezt nem engedhetem meg, igazán megértheted, Camden. Sajnálom. Részemről lezártnak tekintem a témát. Holnap bemehettek Mr Fischerrel a városba új gazdát keresni annak a macskának.

Doro	Előzmény | 2015.07.27. 18:25 - #125

Újból egyesével elköszöntem a felnőttektől, mielőtt még csatlakoztam volna Lady Dashwoodhoz. Éreztem, hogy mire kettesben leszünk egy csendes és nyugodt helyen, addigra totál elszáll minden önbizalmam, szóval ahogy csitult kicsit a hangzavar, már rögtön kampányolni kezdtem a cicák mellett. Lehet, hogy a cicaárasztásos ötletet meg kellett volna tartanom magamnak, mert a mentornő elég határozottan a tudtomra adta, hogy nem tetszik neki a tervem. - De...! Miss Dashwood...! - tiltakoztam az ötlete ellen, aztán elszontyolodva leszegtem a fejem. Nem mintha amúgy nem próbáltam volna meg gazdát találni neki, de egy icipicit bíztam benne, hogy Tasli végül velünk maradhat. Úgy döntöttem, az a cuki cica és Rex is megérdemelnek még egy kör harcot. - Gondoljon csak bele! Tasli lehetne Shelter House kabalaállata. Majd én intézkedem arról, hogy mindig legyen mit ennie, és veszek neki tálkát, meg nyakörvet, a srácokkal meg építünk neki fából házat. Semmi gondot nem fog okozni önnek, megígérem, csak hadd maradjon! Kérem! Két tenyerem összeérintve fűztem a nőt, azon törve a fejem, mit tudnék még felhozni érvként. - Rexnek Mr Moreau a mentora! El tudja képzelni egy kiscicával a hóna alatt? Ő biztosan nem vinne be minket a városba! De ha be is jutunk, tudja, milyen szörnyű hely egy menhely? Ott éheztetik, kínozzák az állatokat! Az sem biztos, hogy Tasli szerető családba kerül! Kérem, Miss Dashwood, csak most az egyszer engedje meg! Kéremkéremkéremszépen! - meresztettem a legártatlanabb és legszenvedőbb tekintetem Irisra, hátha ezzel elérhetek bármit is.

shade

Előzmény | 2015.07.27. 18:15 - #124

Újabb szabadkozásokba kezdtem volna, miért is nem tartom jó ötletnek, ha hármasban megyünk a dolgot, amikor az egyik növendék eléggé határozott léptekkel a mi asztalunk felé vette az irányt. Keresztbe fontam a karom, és komoly képet vágtam hozzá. Az efféle somfordálások sosem jelentettek jót. - Jó reggelt, Camden! – köszöntem a szőke fiúnak, akinek határozottan vaj volt a füle mögött. Különben miért köszönt volna mindegyikünknek külön-külön? Határozottan sántikált valamiben. - Ha beszélni akarsz, talán keressünk egy csendesebb helyet, mert ebben a hangzavarban nem lehet rendesen hallani egymást – álltam fel az asztaltól, és a többiek felé fordultam, hogy elköszönjek. – További szép jó napot! Gyere, Camden – szóltam a fiúnak, és a folyosók felé kezdtem terelgetni. Nem bírta ki addig, amint elhagytuk az asztalt, máris fecsegni kezdett valami macskáról. - A házi szabály szigorúan kimondja, hogy háziállatot tilos tartani. Nem tehetek kivételt. És senki sem árasztja el Shelter House-t macskával, különben az illető azt fogja észrevenni, hogy egy éjjel a halakkal ébred egy szál alsógatyában – mondtam a lehető legszigorúbb hangnemben, amit csak el lehetett tőlem képzelni. Bármennyire is aranyosak voltak a macskák, nem egy Áldott kamaszokkal teli kastélyba valók, és kész. Ezen nem akartam elkezdeni vitatkozni. - De megengedem, hogy egyikőtök mentorával bemehessetek a városba, és beadjátok a menhelyre. Ha kölyökmacska, seperc alatt gazdára fog találni – próbáltam megfelelő megoldást találni a problémára. Reméltem, ezzel hamar lezárhatjuk ezt a macska-ügyet.

Doro	Előzmény | 2015.07.26. 23:46 - #123

Nehéz volt úgy nem megfulladni a röhögéstől, hogy Zoey tovább nevettetett. Aztán mikor óva intett attól, hogy kövessem Moreau-t a fűrésztelepére, felcsillant a szemem. - De klassz ötlet! Ezt felírom a bakancslistámra! Na, majd még ütközünk, Rex - veregettem meg a vállát, aztán mosolyogva elköszöntem a lányoktól is. Határozott léptekkel elindultam a mentorok asztala felé. Egyáltalán nem féltem, nem bizonytalanodtam el, teljesen üres volt a fejem és nem gondoltam semmi másra, csak Taslira... egészen addig a pillanatig, míg oda nem értem a három mentorhoz. Akkor aztán a gyomrom gombócba ugrott, levert a víz és hirtelen azt sem tudtam, ki az a Masni. Ja, Tasli! - Jó reggelt, Lady Dashwood! Jó reggelt, Mr Mitchell! Jó reggelt, Miss Wittenberg! - köszöntem rá mindegyikükre egyenként, daliás mosollyal, ezzel is húzva az időt, hogy összeszedjem a gondolataimat. Vettem egy mély levegőt és az igazgatónőhöz fordultam. - Miss Dashwood, lenne rám egy perce? Bűntudatos képpel húztam ki a nővel szemben egy széket, ha volt ideje meghallgatni. Összefűztem az ujjaimat az asztalon és a lábammal idegesen dobolni kezdtem, mint vádlott, aki épp készül bevallani a bűnét. - Nézze, Miss Dashwood, a cicák... A cicák nagyon fontos részei a társadalomnak. Cicák nélkül nem lenne cukiság. A cicák megeszik az egereket... ha olyan kedvük van. És dorombolnak, ami megnyugtató, szóval jók terápiás célokra. Meg kéne reformálni a "nincs háziállat" törvényt. Nem azt mondom, hogy árasszuk el Sheltert cicákkal, de.... Hóó, ez jó ötlet! Felírom a bakancslistámra! Khm, de ha véletlenül betévedne egy... hát mit tehetünk ellene? Hisz nem dobhatunk ki minden betévedt állatot, nem igaz? - nevetgéltem, aztán hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról. - A húsgolyók... - motyogtam, aztán sietve megráztam a fejem és megköszörültem a torkom. - Miss Dashwood, Rex és én találtunk egy kiscicát a kastélyban. Nagyon megkedveltük, bolyhos, aranyos, picike, el is neveztük Taslinak. Tudom, hogy a szabályzat tiltja, de úgy érzem, felelősséggel tartozom érte, képtelen lennék kidobni az erdőbe... Megengedné, hogy a kastélyban maradjon? Ha nem is örökre, csak addig, míg nem találunk neki gazdát a falakon kívül - szomorú kiskutyaszemem a nőre emeltem, elszántan és kérlelőn. Reméltem, legalább megfontolja az ajánlatot.

Doro	Előzmény | 2015.07.26. 23:31 - #122

Szapora pislogással próbáltam értelmezni Colin bókját, illetve próbáltam eldönteni, szabad-e bókként felfognom vagy sem. Mikor úgy tűnt, tényleg bóknak szánta, az ajkam lefelé rándult és rám tört a sírhatnék. Rég nem mondtak nekem ilyen édes dolgot, leszámítva apukámat, de hát neki az a dolga, hogy elfogultságból dicsérgesse a lányait. Főleg a húgomat, holott ő fényezi magát eleget... A lényeg, hogy annyira örültem a szép szavaknak, hogy sírni támadt tőle kedvem. Halkan elmotyogtam Irisnak, hogy mindenképpen megosztom vele, aztán összepakoltam magam után az asztalon. Mosolyogva hallgattam Colin és Iris évődését. Láttam magam előtt a jelenetet, ahogy a járókereteiket fegyverként használva egymással hadakoznak - Iris tehette ezt akár a karosszékéből is, az áldásának köszönhetően. A növendékek biztosan imádták volna ezt a jelenetet. Egyet értőn bólogattam Colin ötletére. Egy hármas kirándulás tényleg jó lett volna! Talán még beépíthettünk volna valakit Iris mellé, a nemek aránya végett, sőt, akár az egész mentori és tanári kar is mehetett volna! A nőnek azonban más tervei voltak, és ahogy megosztotta velünk, öntudatlanul is elvörösödtem. Ha csak ketten mennénk, az pont olyan lenne, mint egy... - Igazán eljöhetne ön is, Iris! Néha muszáj friss levegőt szívni, a munka is jobban fog menni, ha kimozdul egy kicsit - fűzögettem. Nem mintha nem csábított volna az, hogy kettesben piknikezzek Colinnal a tónál, de maga a gondolat is őrülten zavarba hozott, ráadásul minél többen, annál jobb, vagy mi. Ki tudja, milyen kínos dolgok történnének... A felismeréstől hirtelen összecsaptam a két tenyerem. - Tényleg, medence! Iris, a sógorom által tudnánk szerezni olcsón, talán még ingyen is medencét. Ha gondolod, rákérdezek. Az esetleges kiszállítási költségeket könnyen megoldjuk, esetleg elmegyek érte autóval - avattam be a mentornőt az ötletbe, amiről Colinnak már meséltem. Ekkor láttam, hogy az egyik szőke növendék elszánt léptekkel közeledik az asztalunk felé, szóval mosolyogva odaköszöntem neki, aztán a tányéromat felkarolva felálltam az asztal mellől. - Ideje mennem, de nagyon örülök, hogy együtt reggeliztünk! Még találkozunk? - kérdeztem bizonytalanul a párost, aztán lassan hozzátettem: - Habár valószínűleg igen... azért nem olyan nagy ez a kastély.

Mia	Előzmény | 2015.07.26. 22:43 - #121

Az ajkamba haraptam, így próbáltam elfojtani a kitörő nevetésem. Mr Moreau Neville nagyijának ruhájában. Azt hiszem azzal a gönccel meg is nyerné a halloweeni buli rémkirálya címet. Én biztos rá szavaznék. - Jézusom, Cam, meg ne fulladj itt nekem. A végén még idejönnek, Mr Moreau elvisz megcsonkítani "neked már úgyis annyi" indokkal, Mr Rueda meg... nem tudom, imádkozik, hogy azért ne essen olyan nagy bajod - Vállat vonva tekintettem a két említett mentor felé abba bele sem gondolva, hogy épp említettem Jézust. Nos, azt hiszem most már duplán menekülhetek a másik kedvenc mentor elől. Hiába mondta Cam, hogy kevésbé szadista, én már nem vagyok benne biztos, hogy hinnem kéne az itt lakó gyerekeknek. Moreaut is ledementorozták, szóval semmi jóra nem számíthat az ember. Közben zajlottak ám az események, félve, nehogy kiüssem lepacsiztam a szöszkével is, és ha Fortuna asszony ezen a napon mellém állt - hát szerintem mellém állt, elvégre Rex túlélte a kajájával való barátkozást, és a két kedvenc sem jött oda hozzánk -, Cam csak egy kis csípést érezhetett az ujjai hegyén. - Dolgod? Most követni fogod Moreaut, hogy megbizonyosodj róla, tényleg nincs fa- és élelmiszerfeldolgozója? - Kétkedve pislogtam a szöszkére, miközben felálltam és az italom maradékát egy húzásra eltüntettem. Miután Cam és Lana is elmentek, Rex felé fordultam, aki ijedten nézett rám, majd a reggelije végeztével nem is tudom milyen indokkal kimenekült az ebédlőből. Csalódottan pislogtam magam elé, aztán a kezeimre néztem, de semmi furcsát nem láttam rajta. Az pedig kizárt, hogy én úgy ráztam volna meg szegényt, hogy hozzá sem értem. Csak pislogtam a fiú után, aki a bíp-bípelő gyalogkakukkot megszégyenítő sebességgel hagyta el az ebédlőt, aztán egy vállrándítás kíséretében én is leléptem. Lezárt, köszi a játékot. :D

Doro	Előzmény | 2015.07.26. 21:14 - #119

Halkan elnevettem magam Zoey válaszán. Tetszett a humora, úgy véltem, hamar meg fogja találni az itteniekkel a közös hangot. Velem meg pláne. Már csak Rexet kéne rávenni valahogy, hogy hagyja abba a riadt pislogást, mert mindig beindul tőle az apai ösztönöm és elkezdek én is parázni, mert fogalmam sincs, hogy nyugtassam meg. Hangsúlyoztam már, hogy idősebb és nagyobb nálam? - Képzeld el Moreau-t Nevil nagyi ruhájában! - vágtam felkaron Rexet éles nevetőgörcsöm közben, aztán hirtelen elhallgattam és a számra csapva riadtan az említett felé nézem. Úgy tűnt, nem hallotta meg... - Oh, az ott Angelo Rueda mentor, a másik kedvencünk. Kevésbé szadista, de elég rideg és morcos, főleg a reggeli kávéja előtt. Ó, és nagy Isten-fan, jóban van az öreggel, lebratyiztak pár éve egy templomban, vagy mi - vontam vállat a húsgolyómon nyammogva. Még ha értettem is valamicskét a hit-kérdéshez, igyekeztem leplezni, hogy művelt lennék a témában, és inkább elbohóckodtam az egészet. Zoey újabb vicces dolgot mondott, amin újfent nevethetnékem támadt. Tetszett a gondolat, hogy Mr Moreau-nak titkos fűrésztelepe van valahol a környéken. Kedvem támadt alaposan átfésülni az erdőt. - Héé, ez jó volt! - emeltem a kezem a lánynak, hogy az asztal felett lepacsizzuk a viccét. Ha nem volt vevő rá, akkor utána Rexnek tartottam a tenyerem. - Abban viszont igazad van, hogy lassan mennünk kéne. Nekünk még van egy kis dolgunk... - böktem oldalba Rext, és jelentőségteljes pillantással próbáltam eszébe juttatni Taslit. Aztán néhány húsgolyót egy szalvétára pakolva bebugyoláltam, és egész egyszerűen zsebre vágtam. Jól jön majd a macskának reggelire. - Én elkapom Lady Dashwoodot, te előre mész? Hé, mi lenne, ha megmutatnád Zoey-nak, mit találtál? - böktem oldalba kaján vigyorral a fiút. - Mindjárt utánatok megyek... - kacsintottam rá olyan cinkos vigyorral, hogy biztos lehetett benne, jó nagy kerülővel terveznék visszatérni az ebédlőből az emeletre.

shade

Előzmény | 2015.07.26. 14:02 - #118

Igen, akik Shelter House-ba jönnek dolgozni, lemondanak a kinti életről, és annak minden lehetőségéről, így a szerelemről, de főleg a családalapításról. Akár ki is írhatnánk a kapura, hogy: Shelter House - Különleges tinédzserek és magányos szívek gyűjtőhelye. Nem hazudtunk volna vele. Colin magánéletéről nem sokat tudtam, de úgy tűnt, nincs is mit. Sosem beszéltünk róla, mert sosem kérdeztem - illetlenségnek tartom mások életében vájkálni -, de úgy tűnt, egyikünknek sem akadt volna mit mondania. Van, akinek az alvás, van, akinek a munka volt az első. - Ha talált valakit, Cory, utána kölcsönadhatná az eszközeit, hátha az én hálómba is belegabalyodik valaki - mondtam mosolyogva, és próbáltam viccet csinálni ebből az egész témából, de távol álltam attól, hogy mókamesternek mondhassam magam. - Shelter House nem nyugdíjas otthon, rossz helyen képzeled el az öregkorodat, Colin. Itt nem fogunk tudni nyugodtan bingózni, és hetven fölött már nem olyan mókás, ha egy szál alsógatyában ébredsz az erdő közepén. Halványan somolyogva figyeltem, ahogy a tanárnő zavarba jön a kérdésem hallatán. Elégedetten keresztbe raktam a lábam, és hallgattam Cory és Colin beszélgetését. Kiegyenesedtem, amikor az én nevem is szóba került, és már nyitottam volna a számat, hogy ellenkezzek, amikor a mentor szinte megtiltotta, hogy a munkára hivatkozva kihagyjam a kirándulást. - De hát... a számlák... Át kell néznem a számlákat - mondtam erőtlenül. - Szerintem jobb lenne, ha én a számlákkal foglalkoznék, te meg elvihetnéd Cory-t a tóhoz. Biztos nem bánja, ha csak kettesben mentek. Ilyenkor nyáron nagyon szép a tó, főleg este. Ja, és még szikszalagból sem csinálunk medencét! Szerintem egész jól játszottam a kerítőnő szerepét.

[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]