|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:55 - |
A konyha nem túl nagy, de otthonos. Több hosszúkás asztal szolgál arra, hogy a vállalkozó szelleműek zavartalanul dolgozhassanak az ételeken. A szekrények az összes elengedhetetlen kelléket, és összetevőt tartalmazzák, amelyek egy kiadós lakoma elkészítéséhez szükségesek. |
[53-34] [33-14] [13-1]
 - Szerencsére nem - válaszoltam, miközben megcsóváltam a fejem. - Kimagyaráztam azzal, hogy már biztos rémeket lát a meleg miatt, és pont kapóra jött, hogy már év vége felé jártunk és hirtelen forrósodott fel az idő - mondtam, aztán még hozzátettem: - Szerencsére el is hitte.
Mondjuk beletelt egy kis időnyi magyarázkodásba, de végül is megoldottam... bár utána meg a tesitanárnak kellett kidumálnom azt, hogyy mit csináltam addig. De az már egy másik sztori, és nem is volt ennyire cifra.
- Mindenki különc egy kicsit - állapítottam meg egy vállrándítás kíséretében, mire majdnem kiejetettem a kezemből a poharat, amit eddig a kezemben tartottam. De csak majdnem, ami azt jelenti, hogy a söprögetést megúsztuk és nem csináltam magunknak plusz melót. - Tudod, szerintem tök unalmas lenne, ha mindenki egyforma lenne a világon. Tele lennénk tökéletesre formázott klón-Barbikkal meg klón-Kenekkel - borzongtam bele a gondolatba. Fuj. Az tuti, hogy ha valami kutatólabor befog egy ilyen klón-Barbis kísérlet munkatársának, akkor... Jó, ilyen tuti nem lesz. Legalábbis csak remélni tudom.
- Az jó - vigyorodtam el.
Közben felmértem, hogy mennyi mocskos edény maradt még. Hát, sok... - Lassan úgy tűnik, mintha kevesebb lenne - állapítottam meg a nyilvánvalót. - De még ez is el fog tartani egy darabig... |
 Meglep, amikor Diego azt állítja, hogy nem mindig hasznos a képessége. Engem eléggé lenyűgözött ez az egész, pedig nem is mutatott sokat. Hirtelen ugyan nem jut eszembe semmi, amire használnám, de biztos vagyok benne, hogyha én birtokolnám, akkor nem tudnék leállni. Eme benyomásomat ugyan megmagyarázni nem tudnám, de tisztára így érzem. De szerencsére ő maga is beismeri, hogy van, amire jó. Ezzel azt hiszem tökéletesen egyetértek.
Eztán pedig egy érdekes történetnek leszek a fültanúja. Egy érdekes és felettébb meglepő történetnek, ami valamilyen oknál fogva megmozgat bennem valamit. Hirtelen egy kicsit olyan déja vu érzésem lesz, holott azért nem túlságosan hasonlít ez az énhelyzetemre.
- Ez nem hangzik túl bíztatóan. - jegyzem meg óvatosan és közben fél szemmel a mosatlan kupacra sandítok azt lesve, hogy mennyire fogyatkozik. Fogyatkozik... legalábbis igyekszik. - De ugye utána nem küldött el? - nézek a fiúra. El nem tudom képzelni mi lehetett volna. Az emberek nagyon sok fájdalmat tudnak okozni azoknak az embereknek, akiktől félnek. És nekem eléggé az jött le, hogy az a bizonyos plébános nem nagyon díjazta Diego képességét, holott az neki az Áldása. Ezek szerint ők nem nagyon tudták feldolgozni az ilyen dolgokat. Nah nem mintha nekem ez annyira jól menne. - De amúgy a helyzet valamilyen formában ismerős. Bár velem születésemtől fogva különcként bántak, a szülők akkor sem engedték sokszor közel hozzám a gyerekeiket, amikor én is kisgyerek voltam. Ezen sokat nem változtatott az, hogy felfedeztem az Áldásomat. - maggyarázom neki. - Talán csak még különcebb lettem. - erőltetek az arcomra egy fanyar mosolyt és igyekszem a munkára koncentrálni.
Diego elég feldobottnak tűnik, amikor meghallja, hogy tudom hol van Argentína, én viszont nem tudom ezt mire vélni. Jó mondjuk nem éltem át soha azt,amit ő elmondása szerint. IGaz nagyon nem is hagytam el Minnesotát... csak most.
- Nem, nem kell megmagyaráznod. - mondom mosolyogva, afféle biztosításképp. |
 Nem igazán tűnt úgy, hogy Gracie teljesen rendben van. Már a válaszolásánál se tűnt teljesen okénak, de akkor még betudtam egy pillanatnyi agymenésének (nála sosem lehet tudni), azonban alig pár pillanaton belül bebizonyosodott, hogy tényleg nincs rendben. Egy pillanatig elgondolkodtam, utána menjek-e, vagy elboldogul egyedül. Hát, az ajtüig eljutott... Akkor valószínűleg a szobájáig vagy a legközelebb lévő felnőttig is eljut, ugye? Mondjuk, ha nem, később valaki csak megtalálja.
Ha más nem is, majd mi, miután végeztünk.
- Igazából annyira nem hasznos, mint amennyire annak tűnik. De tényleg vannak dolgok, ahol annak lehet mondani - válaszoltam, miután Beth kijelentette, hogy biztos nagyon hasznos a képességem. - Mondjuk volt, hogy megszívtam vele, eleinte nem volt túl könnyű uralni, és mondjuk úgy, hogy Argentínában elég vallásosak az emberek ahhoz, hogy mindenféle baromságot kitaláljanak emiatt az ördögről, az ártó szellemekről meg a tudom is én miről. Konkrétan az iskolánk mellett volt a templom, és úgy látta meg a pap az egyik akciózásomat, amikor véletlenül leklónoztam a focilabdát... Szerencsére senki más nem látta meg, mert pont elgurult, én meg csak utána mentem. De a drága plébános úr volt olyan kedves, hogy majdnem elküldött egy ördögűzésre - meséltem el a sokadik szerencsétlenkedésemet. - És nem ez volt az egyetlen - tettem hozzá.
Hát, tényleg nem... Cifrább dolgokat is műveltem én már ennél, de ez azért ott és akkor, abban a helyzetben ütött. Kicsit sokára kerültem ide, az biztos - eddig sikerült annyira kitapasztalnom mentorok nélkül is, hogy ne duplázzak vagy triplázzak le bármit, ami a kezem ügyébe kerül.
- Annak örülök - vigyorodtam el. - Akkor neked legalább nem kell előadnom azt a sztorit, hogy nem egyenlő Spanyolországgal, vagy épp nem Afrikában van. Volt már rá példa ezelőtt is, akárhányszor az államokban jártam, de már megszoktam - vontam vállat. |
A mosogatás és a beszélgetés kellős közepén egyszer csak azt hallotam, ahogy Gracie szabadkozik, majd közli, hogy el kell mennie. Mivel épp a mosatlan edényekkel foglalkoztam, így épp nem láttam az arcát, csak ahogy felpillantottam, kkor láttam a lányt hátulról. Nem igazán értettem, hogy mi történt és mi okozza ezt a hirtelen sietséget. Eszébe jutott voln valami, amit hirtelen el kell intéznie? fordult meg kérdés a fejemben azonnal, de valószínűleg nem volt közöm hozzá. Azonban azzal, hogy így elgondokoztam a történteken, arról is lemaradtam, hogy elköszönjek a lánytól, vagy legalább lereagáljam a szavait, szóval ezt is sikerült elintéznem Gratulálok, Beth. Csodá vagy! dícsértem meg magam azonnal gondolatban, megint meg lehet rólam a véleménye... valamint az illemtudásomról. Ha másért nem is legalább udvariasságból illett volna köszönnöm neki, de nem én ezt is elszalasztottam, mert már megint nem figyeltem oda. Imádom magamat az ilyen akcióim után.
Szóval ketten maradtunk Diegóval, aki időközben helyeslően lereagálta a képességét illető kérdésemet, majd ezek után prezentálta is. Mondanom sem kell leesett az állam. Már akkor is nagy dolognak tartottam az Áldását, amikor először mondta, de azok után, hogy láttam tényeg durva volt számomra a dolog.
- Ez lenyűgöző. - adtam hangot a benyomásomnak azonnal, ahogy a kanál másolata eltűnt. - Nagyon hasznosnak tűnik. - nyilvánítottam ki a véleményemet.
Ezek után ugye én is bemutattam, amit tudok, valahogy semminek éreztem azok után, amit Diegótól láttam, de úgy tűnt azért tetszett neki valamennyire. Legalábbis a szavaiból ezt vettem ki.
Ahogy az újabb kérdésemet is megválaszoltam, mely a szülőhazáját érintette, akaratlanul is elmosolyodtam, azon, hogy ezzel is szekálja Graciet.
- Igen, tudom hol van Argetína. - biztosítottam róla a fiút mosolyogva, miközben tovább áztattam a szutykot a koszos edényekről. Valahogy sehogy sem akartak elfogyni... ez pedig nyomasztott. Majdnemmegkérdeztem Diegót, hogy ugyan az ő keze van-e a dologban, vagyishogy úgy tök véletlenül nem sokszorozta-e meg ezeket a mosatlanokat, de aztán rájötem, hogy ez hülyeség lett volna. Szinte bele is pirultam a gondolatba. Hiszen, miért is nehezítené meg a fiú a saját dolgát, ennek semmi értelme nem lenne. Akkor meg mi a fenét kombinálo én itt? Ekkora hülyeségeket is csak én tudok gondolni. Gondolatban jól vállon is veregettem magamat. Már ha az ilyesmi lehetséges. Bár, ha rólam van szó, ki tudja... |
 Már akkor sejtettem, hogy valami nem kóser velem, mikor hirtelen összemosódtak a hangok, és Diego kérdését csak szájról olvasással értettem meg.
Csípőre tett kézzel meredtem rá szúrósan.
- A Moon-Moon igenis létező név, ha nem hiszed, járj utána a fiúszobáknál. Persze, amennyiben nem tévedsz el, és véletlenül megint összefutsz néhány mentorral - vigyorodtam el.
Végül, ahogy az utolsó szó is elhagyta a számat, megszédültem, s reflexből kapaszkodtam meg a pultban, nehogy feldobjam a talpamat.
Lehunytam a szemeimet, nyeltem egy nagyot, majd szürke kockák jelentek meg mindenhol, és a hideg kilelt.
- Ne haragudjatok, el kell mennem - nyögtem ki, aztán sietős léptekkel elhagytam a konyhát.
/Gracie balra el/ |
Mivel az előbbi témára egy sóhajtás volt a válasza, úgy döntöttem, hogy lezártnak tekintem a témát, ugyanis nekem sem volt már hozzáfűznivalóm a dologhoz - én tisztáztam, amit akartam, akkor meg?
- Szóval beszélő ajtók, amik még perverzek is... Érdekes - vigyorogtam, miután végighallgattam a sztorit. - Szerintem inkább már meg sem kérdezem, hogy is volt pontosan. Nem biztos, hogy akarom tudni - gondolkodtam el. - De, akarom tudni.
Ez már tényleg nem tudott meglepni. Igazából, már percekkel ezelőtt sikeresen bekódoltam az agyamba, hogy próbáljak meg nem meglepődni (bármilyen nehéz is) azokon, amit Gracie mond. Semmin, de tényleg, az ég világon semmin, és úgy tűnt, hogy ez eddig sikerült is. De azért várjuk ki a végét, még minden változhat.
- Tehát ezzel azt akarod mondani, hogy kerüljem Alyssa Crawfordot, mert valószínűleg meg fogom szívni - foglaltam össze. - Hát, állok elébe - vontam vállat vigyorogva. Aztán feltettem a kérdést, ami miatt kérdőjel villogott lelki szemeim előtt. - Amúgy mégis ki a frásznak van olyan vezetékneve, hogy Moon-Moon?
De most komolyan, hogy lehet ezt összehozni? Nem akarok én degradálni senkit, de ez, ez mi ez?
- Pontosan - válaszoltam meg Beth kérdését, aztán bővebben ki is fejtettem. - Vagyis tárgyakat, embereket, állatokat, növényeket... Tehát bármit, és el is tudom tüntetni a másolatokat - mondtam, és neki is bemutattam, mint az imént Gracie-nek is, azonban most egy kanál volt az alanyom, amit először lemásoltam, majd pár másodpercen belül el is tüntettem.
Ezután az ő képességét is érdeklődéssel néztem végig, aztán amikor felénk nyújtotta a botot, meg is értintettem azt, hogy megbizonyosodjak róla: tényleg szilárd. Nem mintha kételkedtem volna az erejében... Csak még mindig nem igazán sikerült hozzászoknom, hogy vannak hozzám hasonló emberek, akik mindenféle szuperképességekkel rendelkeznek. - Nem semmi - fűztem hozzá egyszerűen, mindössze pár szóban, ami először eszembe jutott.
- Egyenesen Argentínából - válaszoltam, amikor Beth visszadobta Gracie kérdését nekünk is. - Remélem, te legalább tudod hol van, vagy egyáltalán a létezéséről tudtál eddig - sandítottam Gracie-re -, nem úgy, mint egyesek... - vigyorodtam el. Igazából, értelmes lánynak tűnt, gondoltam, hogy tudja, merrefelé van, de azért a biztonság kedvéért, meg persze azért, hogy a szöszit cukkoljam, rákérdeztem a dologra.
Kicsit örültem, hogy nem nekem kellett a leggázabb feladatot csinálnom a mosogatás kapcsán. Ahhoz képest, hogy eredetileg azt hittem, nekem kell szívnom mindennel, így még jól is jöttem ki. Ráadásul a társaim lányok voltak - ami nem hinném, hogy hátrányt jelentett volna, sőt...
- Munkafelügyelő? Az is van? - kérdeztem rá a nyilvánvalóra, aztán meg is válaszoltam magamnak. - Mondjuk, logikus... |
Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor Diego engedelmeskedett Gracie utasításának, hogy fogjon hozzá a munkájához (amit nem mellesleg nagy valószínűséggel az én érkezésem szakított félbe). Már csak egy szalutálás hiányzott volna, legalábbis én hirtelen odaképzeltem. Igaz a szüleinknek nem szoktunk szalutálni, de az az igenis pont ezt a képet villantotta a fejembe. Lehet, hogy én nem vagyok normális... Bár ezt eddig is tudtam. De a lányeg az, hogy a fiú is nekilátott a feladatának, mely jelen esetben az immáron elmosogatott edények törölgetését jelentette.
Munka közben pedig beszélgettünk. Miután elmondtam nekik, hogy mégis milyen Áldással jöttem világra, Diego is elmesélte, hogy ő mégis milyen képességekkel rendekeznek. Mivel még nem találkoztam olyan emberrel, aki hozzám hasonló.... bocsánat, biztos hogy találkoztam más Áldottal, de az sem biztos, hogy tudtam róla, ráadásul ilyen hosszan szerintem a szüleimen kívül nem sok emberrel folytattam társalgást. Na szóval, mivel igen új volt számomra a helyzet, mondhatni lenyűgözött az ő képességük, és ezt nem tudtam máshogy jellemezni magamban. A sajátomhoz már hozzászoktam, de az övék olyan természetfelettinek tűnt, hogy tényleg nem találtam a megfelelő szavakat rá.
- Klónozol? - vontam fel a szemöldökömet Diegora nézve és lassan kezdett megjönni a hangom. Ami nem biztos hogy jó jel számukra. Na nem mintha velük lett volna a baj... hanem velem. El bírtam képzelni amikor tényleg elkezdek beszélni és elegük lesz belőlem. - Vagyis képes vagy dolgokat lemásolni? - oké, hülye kérdés volt, valljuk be, de tisztáznom kellett, hogy most azt hallottam, amit hallottam, vagy sem. Ezek után meg Graciehez fordultam, hogy őt is meginterjúvoljam, mindeközben pedig próbáltam barátkozni a mosatlanokkal. - Te pedig tényleg képes vagy életre kelteni a tárgyakat? Bármit? - kerekedett rögtön a szemem, de mentségemre legyen, annyira még nem voltam hozzászokva, hogy a környezetem... hát hogy beleillek a környezetembe.Azonban úgy tűnt, hogy őket kettejüket is érdekli az én képességem. Először csak bólogattam, majd kivettem a kezem a víz alól és megtöröltem. Az immáron száraz kezemet pedig a mosogató mellett ácsingózó egyik edény mellé emeltem, majd a mutatóujjamat hozzáérintettem a pult lapján lévő árnyékához. Onnan pedig elkezdtem végighúzni az ujjamat egészen a pult széléig, az árnyék pedig, - kicsit sötétebb, erősen feketébe hajló színt felvéve)-követte a kezem mozgását, így akár rajzolni is tudtam volna a felületre, ha akarok. - Meg tudom növelni és akár össze is tudom zsugorítani, ha azt akarom, vagy át tudom alakítani akár egy kézzel fogható tárggyá is. - mondtam és ekkor elhúztam az ujjamat a pultról, majd szó szerint megmarkoltam a levegőben azt az árnyéksávot, mely követte a kezemet, ahogy pedig megszorítottam, meg is szilárdult jelen esetben egy egyenes bot formájában. A botból pedig mint egy kanóc "lógott" az árnyék és vissza lehetett követni egészen a pulton álló edényig, ahonnan "kölcsönvettem". - Mint ez. - nyújtottam feléjük az árnyékbotot, ha pedig megérintették teljesen véletlenül, akkor valóban érezhették, hogy szilárd. - Azonban, ha nem érintkezik velem, akkor elveszti a szilárdságát. - mondtam, azzal szétnyitottam az ujjaimat, az árnyék pedig visszahúzódott. - Irányítani tudom anélkül, hogy ne érjek hozzá, de megszilárdítani nem. Így pedig csak én tudom használni eszközként. Ezen eddig még nem sikerült semmit fejlesztenem és azt sem tudom, hogy egyáltalán lehet-e. Mindemellett pedig, ahogy látjátok szükséges egy forrás is, - mutattam az edényre a pulton - nem lehett csak úgy a semmiből előteremteni. - és ezzel úgy gondoltam eléggé velősem bemutattam a képességemet.
Amikor Gracie arról vélekedett, hogy nem is nézek ki úgy mint egy szellem, akkor sikerült megit egy őszintén fényes mosolyt csalnia az arcomra. Nem sokan mondták még. Bár igazából azt sem, hogy úgy nézek ki, mint egy szellem, csak a gyerekek rohangátak azt kiabálva, hogy Szellem! Szellem!. Főleg a hószünet kellős közepén, amikor némelyik meg volt gyződve arról, hogy a hó kísértete vagyok.
- Köszönöm. - mondtam neki őszintén. - Minnesotában. - feleltem a kérdésére. - És ti honnan jöttetek? - néztem hol egyikőjükre, hol a másikójukra, miközben - immáron újból - matattam az edények között a következő szerencsés mosatlant keresve.
Gracie csak ezek után rendszerezte meg mégjobban a munkát és nekem jutott a nem túl bizalomgerjesztő mázgák leáztatása. Mit ne mondjak nem volt ínyemre, hogy azokat fogdossam, de ez volt a feladatom, így eleget tettem neki.
A lány utolsó felvetése bennem is megkocogtatott valamit, és kimászott a vállamra a kisördög, mely elkezdte a fülembe suttogni, hogy pont így fogom bajba sodorni őket. Persze ez rögtön betett a hangulatomnak, de folytattam a mosogatást.
- Majd elrejtőzök. - vetettem fel eztán afféle megoldásszerűségként. - Elrejtőzök, ha jön valaki. Ha valmihez, akkor ahhoz tényleg értek... - magyaráztam meg kicsit keserűen. |
Diego szarkasztikus megjegyzésére vágtam egy pofát, és szó nélkül hagytam; volt egy olyan halvány sejtelmem, hogy elkönyvelt magában dilisnek, ám ez egy cseppet sem foglalkoztatott. Az már jóval inkább, hogy úgy is kezelt lassacskán, mintha az őrültek házából keveredtem volna ide.
A következő mondatára pedig egy sóhajtás közepette megforgattam a szemeimet. Tény és való, azért leklónozni valakit elég bizarr, főleg, hogy szembesülsz a pattanásaid számával és a deszka léteddel, de valamiért furák voltak nekem az elmesélés alapján Mr Macsó szülei. Oké, ahány ház, annyi szokás, na, meg annyi idióta, akit végül ráeresztünk erre a bolygóra, de… na. Értitek, nem?
– A kérdés, hogy az ott elhelyezett muzeális értékek több mint fele mit szólt hozzá, miután ragasztva ugyan, de visszakerültek a helyükre – húztam el a számat. – Inkább nem keltettem őket életre, még egy gondolatra se, nehogy elküldjenek melegebb éghajlatokra, mondjuk Hawaiira. Persze, azóta már rájöttem, hogy tudom őket irányítani, amelyikük hagyja magát, és ez alól kivételt képeznek a beszélő ajtók. Főleg a beszélő, perverz ajtók, akik szeretik a hirtelen jött életet – bólogattam.
Diego jóhiszeműségére megeresztettem egy sátáni vigyort – mondjuk, ettől úgy éreztem, hogy a szobatársam határozottan kezd rossz hatást gyakorolni rám, no meg az újabb M az életben, aki a Sean McGee névre hallgatott. Habár, ha az utóbbi kiszagolja, hogy közvetetten a padre hatása alatt állok, szerintem első dolga lesz egy lepratelepre zárni engem.
– Rosszul teszed, Hernandez, nagyon rosszul teszed – csóváltam meg a fejemet. – Alyssa Crawford angyalnak látszik, azonban egyáltalán nem az, ezt tanúsíthatom. Kérdezd csak meg Moon-Moont, akit bezárt a női zuhanyzóba egy fél éjszakára. – Itt pedig újból elhallgattam azon részletet, hogy a női zuhanyzóban voltam éppen akkor, mikor megtörtént eset, ám, amiről Diego nem tud, az nem fáj.
– Árnyék-manipuláció? – visszhangoztam érdeklődve. – Az pontosan mit takar? Tudod növelni, kicsinyíteni, meg ilyesmi? – tettem fel szívbaj nélkül a kérdéseimet. – És szerintem egyáltalán nem nézel ki szellemként, ha engem kérdezel – mosolyogtam rá. – Melyik államban, városban születtél?
Miután válaszolt a lány, tapsoltam kettőt, kiosztottam Beth és Diego közt azokat a feladatokat, amiket nem vállaltam magamra, majd megeresztettem a mosogató másik felébe is a vizet, hogy jobban tudjunk haladni.
Amennyiben mindannyian megelégedtek a rájuk a kiadott feladatrészükkel (Beth áztatta le a tányérokról a trutymót, majd mosta le vízzel, én mosogatószerrel átsúroltam egy szivaccsal, majd leöblítettem, és úgy adtam tovább a fiúnak törölgetésre).
– Reméljük, a munkafelügyelő azért nem fog kiakadni, hogy „befogtunk” – rajzolgattam nyuszi füleket a levegőbe habos kézzel – a mosogatásba. |
- Sajnos? Akkor képtelem, hogy mennyire csípitek egymást - állapítottam meg a nyilvánvalót. - Tényleg erre kell használni? Sose jöttem volna rá, nem is hallottam még róla - vágtam rá szarkasztikusan. Azért remélem, hogy értette, és nem hiszi azt, hogy valami csóró környékről rángattak be a nagyvilágba, ahol végre sikerült megismernem olyan dolgokat, mint a törölköző. Mert az már luxuskörülmény.
Kicsit meglepett, mikor Gracie megsimogatta a vállam. Na ne már, most Miss Retardált megsajnált, vagy mi van?
- Ezt most nem azért mondtam, mert sajnálni kellene, vagy valami - mondtam is ki a gondolataimat. - Utólag már csak röhögünk rajta, de ott és akkor bizarr volt. Nagyon.
Nem tudom, ebből mennyire sikerült leszűrnie, hogy amúgy semmi bajom nincs velük, meg nekik se velem, tehát családi béke van, mindenki szeret mindenkit, csak éppen ez egy olyan pillanat volt, amit képtelenség lett volna normálisan lereagálni. De szerintem még én voltam az, aki a helyzetben leginkább meglepődött.
- Oh, színésztársulat... Zseniális, komolyan mondom - röhögtem el magam. - De legalább hozott egy kis hírnevet a múzeumnak. Vagyis, gondolom. Negatív reklám is reklám - fejtettem ki az álláspontomat a dologról. Általában szerettem a dolgok jó oldalát nézni, ez pedig nagyon is az volt. Mondjuk lehet, hogy a színészeket kifizetni többe került, mint amennyit a látogatók visszahoztak... De ez már nagyon-nagyon részletkérdés, elsőre legalább jó ötletnek tűnhetett.
- És arról tudsz, hogy az amigo havert, jóakarót, pártfogót jelent? - vigyorodtam el. Úgy érzem, kifogtam a "legfontosabb" részletet a sztoriból. - Nem hinném, hogy ezt akartad mondani. Ja, és egy szobatárs nem tántorít el - tettem hozzá, csak hogy a lényeghez is hozzáfűzzek már valamit.
Mikor Gracie rendre intett, erről a tekintetről akaratlanul is a múltkori eset ugrott be. Persze, ő nem csinálta olyan ijesztően, mint az eredeti tulajdonos, de így is felébresztette bennem az emlékeket...
- Igenis, anyuci - mondtam (már csak azért is így), és bár kicsit kelletlenül, gyorsabban kezdtem el törölgetni az eddig elmosott tányérokat.
Beth képessége tényleg tetszett., valamiért egy kicsit az jutott eszembe, mintha valami fantasy-filmből szalasztották volna. Mondjuk, itt mindenki másét is...
- Árnyékokat manipulálsz? - kérdeztem vissza. - Az tök menő. Én klónozok, Gracie meg tárgyakat tud életre kelteni - mondtam el az én képességemet, meg akkor ugyanezzel a lendülettel a sorstársamét is, figyelmen kívül hagyva, hogy közben kifejtette a történetét a veszettség elleni oltásomról. |
Gracie és Diego tovább csipkelődtek, néha már látni véltem az apró szikrákat a levegőben, mely a pillantásukkal terjedt. Jó most ezt nem úgy értem, hogy olyannyire komoly lett volna a helyzet, itt-ott egy kis szarkazmus, máshol érdekesebb hangsúly. Nem kell ahhoz az embereknek egymásnak esniük, hogy szikrázzon a levegő. Ez is azt bizonyította. Csak szópárbajoztak... Legalábbis nekem úgy tűnt. De az is lehet, hogy én voltam túl vak és nem vettem észre valamit. Lassan megegyeztek a körbevezetés ügyében, bár azt nem teljesen vettem ki a beszélgetésből, hogy végül is mi lett az eredmény, de Gracie tán csak nem vezeti tényleg fekete lyukba Diegot. Vagy mégis? Azonnal elhessegettem a gondolatot, hiszen ilyenre még csak gondolni sem illik. Időközben meg szóba került valamiféle suttogó párna, amit sehogy sem tudtam hova tenni, szóval elkönyveltem magambn, hogy valószínűleg erről is lemaradtam, innentől pedig jobb lesz mindenre jobban összpontosítanom. De végül legalább a segítségemet elfogadták. Mondjuk Diego már elsőre is megtette, másodjáa pedig az én érvelésemet használta fel, hogy megvédje magát a lány vádaival szemben. Ekkor akaratlanul is bólogatni kezdtem, miszerint valóban szívesen segítek. Mert így is volt. e ezek után Gracie is beleegyezett, mire elmosolyodtam és a hajamat egy, a csuklómról lekapott hajgumival sietve összefogva, a mosatlanok felé fordultam, miközben Gracie diszkréten felszólította Diegót a munkára. Akkor először vettem jobban szemügyre a kupacot, mely mosogatásra várt és azonnal összehúztam a szemöldökömet. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy azok a tányérok, poharak és egyéb nyalánkságok az előző étkezés óta vannak idehalmozva. Meg voltam róla győződve, hogy némelyik porcelán ittléte óta legalább önjáróvá, ha épp nem szökötté vált. Viszont felajánlottam a segítségemet, így - ugyan először kicsit fintorogva - de leemeltem az első mosatlant a rakásról és elkezdtem szivacs, majd mosószer után kutatni. A büntetőmosogatásra beosztott páros, pedig mindeközben megpróbált meggyőzni arról, hogy igen is van mit mesélnem. Először Diego kezdett kételkedni a szavaimban, majd - furcsamód - Gracie is osztotta a véleményét. Amikor a külsőmet említette, akaratom ellenére is egy fanyar mosoly húzódott az arcomra. Nem mintha bajom lett volna a külsőmmel, félreértés ne essék, csak általában amiatt kerültek el az emberek. De Gracie szerint különleges vagyok. A kérdés már csak az, hogy milyen értelemben. De az biztos, hogy Gracie tudja, hogy hogy kell az embert kicsit jobb kedvre deríteni. Az utolsó szavaira egy mosoly kúszott az arcomra és közben ráleltem egy bíztatóbb külsejű szivacsra. Felsóhajtottam. Én szóltam.. az én életem tényleg nem érdekes.
- Az én Áldásom az, hogy képes vagyok manipulálni az árnyékokat. - szólaltam meg végül rgtön lecsapva a Diego által feldobott témára. Az egyetlenre, ami talán nem a szánalmasságomat mutatja. Legalábbis addig, amíg ki nem derül, hogy hogy fedeztem fel. - Emellett, ahogy látjátok szellem vagyok... legalábbis sokan annak néznek... vagy néztek. - fordultam feléjük egy keserű mosollyal, olyan lendülettel, hogy majdnem kiejtettem a kezemből a tányért. Ééés, mint látjátok, már be is mutatkoztam! Ez már csak akkor lett volna találóbb, ha a tányér a földön is landol! villant át az agyamon a gondolat, de végül úgy döntöttem, hogy jobb, ha nem mondom ki hangosan. - De mivel a szellemek úgy is elrejtőznek erre tökéletesen alkalmas a képességem. - tettem hozzá feldobódva... vagy inkább felszabadultan. Az évek során hozzászoktam a dolgokhoz és teljesen szabadon tudok már róla beszélni. Jó elismerem, hogy olykor megjelenik egy keserű mosoly vagy egy szarkasztikus megjegyzés a fejemben, de már elfogadtam a sorsomat, így végül egy őszintén ragyogó mosoly is megjelent az arcomon, ezt mutatva. - Ez lenne az én sztorim. - zártam rövidre. Tőlem szokatlanul rövidre. |
– Ha el is rabolta, azóta sajnos visszahozta – csóváltam meg a fejemet rosszallóan, szinte üzenve Mr Macsónak, hogy mélyen csalódtam a repülő grizzly erejében, legalábbis ezen a téren. A következő pillanatban, a kérdését hallva pedig felszaladtak a szemöldökeim a homlokomon, és előredöntött fejjel bámultam rá. Fiúk… – Igen, egy szál törölközőben. Tudod, vannak olyan emberek, akik nem közvetlenül zuhanyzás és hajmosás után ugranak a pizsijükbe, hanem előtte megtörölköznek. Erre való a törölköző. Persze, ha fehér, tudod jelezni, hogy megadod magad, turbánt tudsz magadnak csinálni, és amint hitelesen tudsz törökül halandzsázni, mehetsz is szultánnak. A repülő szőnyeget és a kellékeket az Alflatt cégcsoport biztosítja az ügyfélnek – vált szélesebbé a vigyorom. – Meg, persze, nagyon romantikus, hogyha kiülsz az ablakba megszárítani a testedet a hűs, nyári szellő segítségével, viszont örök életedre csillárpucolásra fognak ítélni – vontam vállat értetlenül.
Diego meséjére az első Áldás aktiválódásáról, együtt érző mosollyal simogattam meg a vállát. Úgy tűnt, a családja nem feltétlenül örült annak, hogy a fiuk egy picivel több plusszal született náluk, ez pedig végtelenül elszomorított. Ez a reakció tőlük olyan volt, mintha félig hátat fordítottak volna a gyereküknek, magára hagyták valamivel, ami még számára is ismeretlen, és ezt én megbocsáthatatlannak tartottam.
Vegyük például az én szüleimet: kiskorom óta tudták, hogy a negyedik kerekem elgurult a szülőszobában, mégse éreztem sose, hogy kevésbé szeretnének, mint a többi testvéremet. Ugyan, többnyire a nővérem kinőtt ruháit hordtam, mivel nem sok pénzünk volt újabb ruhákra, ez azonban nem jelentett semmit. Ettől függetlenül foglalkoztak velem, belátták, hogy sohase leszek olyan okos, mint a nővérem, de úgy gondoltam, arra megtanítottak, ami a legfontosabb volt: hogyan legyek jó ember.
Mr Macsó kijelentésére, miszerint a Jancsi és Juliska ötletem csodálatos, elégedetten bólintottam. Tanul ez a fiú valamit, tanul…
– Nem – vágtam rá a szobros kérdésére. – Valójában, a leghalványabb katicabogaruk se volt arról, mi történt. Tudod, milyenek az emberek: mindenre alient kiáltanak, ami megmagyarázhatatlan vagy nem ember vezérel, és ha nem akarta bezárni az egész kócerájt a kivizsgálás idejére, muszáj volt valamit hazudni neki – tártam szét a karjaimat. – Mondjuk, vicces volt, mert utána való nap visszamentem, hogy tuti bitkóra mindenki visszaszilárdult a helyére, és láttam, hogy az igazgató éppen egy konkrét színésztársulatot fogad, gondolom, az élőszobros cucchoz – nevettem fel röviden, enyhe kínnal visszagondolva a szituációra.
A legközelebbi megszólalására gyilkosan meredtem rá, visszaszívva az elsőre eszembe ötlő válaszomat („A párna azt suttogná, hogy add a lelked… nekem meg nincs lelkem. Megszívtad!”), tekintettel Bethre, ezért maradtam egy szimpla bájvigyornál, amit az évek során tökélyre fejlesztettem.
– Megfeledkeztél a szobatársamról, amigo – hallattam egy rövid, sátáni kacajt. – Ha őt felbosszantod, másnap reggel egy faágra találod magad felkötözve, fejjel lefelé, egy szál alsógatyában, alattad pedig medvék őrködnek, nehogy meglépj. – Arról nem is beszélve, hogy Alyssa mentorja a padre, aki Sean szerint egy olasz maffiózó, ráadásul kívülről tudja a Bibliát, amikben azért van egy-két véres jelenet. Vegyük például Jónás próféta esetét… Isten elintézte, hogy lenyelje egy cet, nem? Az se guszta mozzanat, valljuk be.
– Ahogy gondolod – mosolyogtam rá Bethre. – Te viszont – böktem Diegóra –, nem húzod ki magad a munka alól – villantottam meg a Gemma Morgantől ellesett röntgenpillantást, amitől (tanulság) másodpercek alatt képes összetojni magát az ember.
– Ezt nem hiszem el – hitetlenkedtem én is. – Még a legunalmasabb embereknek is van egy-két érdekes pillanatuk. Te, pedig, biztosan nem vagy unalmas ember – böktem rá. – Igenis érdekes vagy, még a külsődet is leszámítva. Ez utóbbit pedig nem rosszból mondom, mert különleges vagy. A különlegesek meg tudnak mesélni magukról, még ha eleinte olyan csendesek is, ahogy éppen te. Én nem harapok, Diego is megkapta a veszettség elleni oltását – veregettem meg az említett vállát, egy piros pontot írva a számlámra, amiért sikeresen visszavágtam neki –, ezért, ha harap is, nem veszélyes. |
- Hagyjuk - legyintettem, mivel nem volt nehéz rájönni, hogy ez így reménytelen. Azért reméltem, hogy az a kulcsszó megmaradt neki, hogy Dél-Amerika... Nem mondjuk Afrika; minden esetre nem kérdeztem vissza, nehogy még csalódást okozzak magamnak, hogy nem volt hatásos a villám-föciórám.
- Igen, nyilván a repülő grizzly volt a tettes - vágtam rá röhögve. - De legalább visszahozta, vagy azóta sem látta senki? - kérdeztem, mert ez fontos infó volt a sztori szempontjából. Nem mindegy. Aztán leesett, mit is mondott Gracie arról a törölközőről. - Várj, egy szál törölközőben? - szaladt ki a számon a kérdés.
Oké. Tehát megint nem tudtam befogni... Igazából azt vártam, hogy vajon a serpenyő, vagy a fakanál lesz-e az, ami előbb csattan rajtam, vagy hogy ezen kívül még milyen támadásra alkalmas eszköz van még a konyhában. Nagyon úgy nézett ki, hogy elég sok, Gracie pedig kreatív lélek, tehát várhattam a halálomat.
- Nem, ez már a sokadik, unatkozós megnyilvánulásom volt - mondtam. - Az első az volt, amikor egy családi összejövetelen leklónoztam egy kéthónapos gyereket... Hát, miután visszacsináltam, fater úgy ahogy fogott, berángatott a kocsiba, míg anyám mentegetőzött a nénikémnél, utána pedig angolosan távoztunk és egész úton hozzám se szóltak - meséltem el az elsőt. Hát, nem volt valami szuper, főleg, hogy úgy néztek rám, mint egy gyilkosra. - Élő szobrok? Ötletes, csak... szoktak azok lenni múzeumokban? - kérdeztem, elárulva, hogy nem sok ilyen helyen jártam eddig, de élő szobrok nem igazán rémlettek, sokkal inkább futottam össze igaziakkal.
Amikor Gracie megosztotta a Jancsi és Juliskás, kenyérmorzsás megoldást, pár másodpercig csak pislogtam rá, amolyan "azta" tekintettel, aztán egyszerűen csak kitört belőlem a röhögés. Ez persze ott bukott, hogy tuti ezt is feltakaríttatták volna velem.
- Csodálatos ötlet - fejtettem ki a véleményemet egyszerűen, kissé talán szarkasztikusan. Már majdnem megkérdeztem, hogy jobb híján lesz-e Juliska, de most az egyszer inkább tartottam a szám. Nem akartam meghalni, legalábbis nem most, idő előtt túlságosan sokkal.
- Kösz, igazán kedves vagy, de a fekete lyukat egyedül is megtalálom - vágtam rá. - Éjszaka suttogó párna? Tök jó, akkor majd lemásolom még vagy tízszer és átpasszolom a te szobádba - vigyorogtam. De az is lehetséges, hogy azt is benézem és megint elkapnak takarodó után, aztán megint melózhatok. Mondjuk kigyomlálhatom a kertet, csak hogy másodszorra rosszabb legyen. - Rabszolgahajcsár? Én? Dehogy - pislogtam ártatlanul, aztán Beth-re emeltem a tekintetemet, aki időközben újra felajánlotta a segítségét. - Látod? Szívesen segít.
Nem akartam, hogy a vitánk elijessze a lányt, de képtelen voltam megállni, hogy ne szóljak vissza minden alkalommal Gracie-nek. Mondjuk, egy külső szemlélő előtt úgy tűnhettünk, mint két ovis, aki képtelen megegyezni egy lapáton...
- Hogyhogy nem tudsz mesélni? - kérdeztem Beth-et. - Ha mást nem, csak olyasmiket, hogy honnan jöttél, mit szeretsz csinálni, nem kell elregélni a fél életedet, csak úgy nagyjából. Vagy, ha már az az egy közös pont biztosra megvan, mesélhetnél egy kicsit az Áldásodról - dobtam fel az ötletet, mert általában érdekelt, hogy ki milyen képességekkel bír errefelé. |
Végighallgattam, ahogy Gracie tanácsot ad Diegonak, hogy hogyan ne vesszen el a házban, és a végére nem tudtam eldönteni, hogy a lány komolyan gondolja-e avagy sem. Én lehet, hogy adnék egy esélyt az ötletnek... annál hülyébbnek, aminek eleve néznek az emberek, már úgyse nézhetnek, szóval nekem már úgy is mindegy. Hogy amúgy Diego ezt mennyire vette komolyan az rajta áll. Ő biztos sokkal jbban ismeri Graciet. Azonban a fiú is kapott az alkalon, amikor a lány felajánlotta nekem, hogy körbevezet, ebből azt szűrtem le, hogy ő sem ismeri ki magát túlságosan. Na nem mintha nem célzott volna erre korábban is. Megfordult a fejemben, hogy talán ő sincs itt sok ideje, de mi számít soknak? Kiderült, hogy Gracie is csak egy hónapja van itt, és mégis kiismeri magát. Már megint teljesen eltértél a témától! róttam meg magam és mivel sikerült eléggé kikapcsolnom, vissza kellett kapcsolódnom a társalgásba. Diego éppen beleegyezett, hogy segítsek nekik a mosogatásban, amin valamiért megkönnyebbültem. Talán nem tart totál bénának. Azonban a következő mondatával megint sikerült összezavarnia. Szerinte Gracie nem normális. Gracie szerint meg Diego nem érdemel figyelmet. Most akkor melyiküknek kellett volna hinnem? Csak kapkodtm a fejem kettejük között, hogy mégis melyikőjüknek a szavában bízzak meg jobban, de végül úgy döntöttem, hogy ezt a két mondatot figyelmem kívül hagyom és inkább megbízok mindkettejükben. Táncsak jól döntöttem... É akkor megint. Teljesen ellentétes véleményen voltak. Diego azt mondta, hogy segítsek nyugodtan nekik, Gracie pedig azt, hogy ne. Talán ő rájött, hogy vagyok olyan béne mint amilyennek látszok, bár az érveléséből nem ezt lehetett levenni. Kedves volt, azt mondta, hogy nehogy már nekem kelljen dolgoznom, mikor még csak pár napja vagyok itt. Azt mondta üljek le és meséljek magamról. De nekem nincs mit mesélnem magamról, az életem nagyrészét egy fa árnyékában töltöttem. Nem hiszem hogy az olyan érdekes lenne.
- De én szívesen segítek. - mondtam és igazából lehetett venni erőltetésnek vagy akár udvariasságnak is szerintem, de én örültem, hogy sikerült kinyögnöm ezt a mondatot. - Végül is felajánlottad, hogy körbevezetsz, az a legkevesebb ha teszek valamit cserébe. - érveltem az igazam mellett és tényleg így gondoltam. - De persze csak akkor, ha nem vagyok láb alatt. - tettem hozzá azonnal, amikor rájöttem, hogy mégis mit csinálok. - Mesélni pedig úgysem tudok nagyon magamról.... - motyogtam magam elé az utolsó mondatot. |
– Egészségedre – pislogtam rá értetlenül, leplezve, hogy egészen jól követtem a felsorolását, a fonalat pedig valami olívabogyónál vesztettem el, és inkább leintettem, miszerint jobb, ha ebbe nem bonyolódunk bele.
Diego kérdéseire gyanakvóan grimaszoltam, majd összeszűkített szemekkel rábámultam, egy aprócska jel után kutatva, miszerint hülyéskedik, és egyáltalán nem vesz komolyan. Mármint, az emberek eddigi reakcióiból kiindulva, lásd Moon-Moon, Moreau (ezek az M-ek üldöznek, szerintem, tuti, hogy benne van valakinek a keze… Alyssa!), szerintem, eddig a legtöbben csípőből elküldtek volna elmegyógyintézetbe, fertőző agyzápulás gyanújával. Erre, itt van ez a Diego Hernandez nevezetű egyén, aki spanyol, de mégse, argentin, valami Argentínából, és normálisnak néz.
Lehet, hogy az agyzápulás tényleg fertőző.
– Igen, mondjuk, nem találkoztam még vele személyesen – húztam el a számat. – Egyszer kimentem a mocskos cipőmért a folyosóra, és bezárult mögöttem az ajtó. Mondanám, hogy nem volt kínos, viszont az volt, főleg, hogy egy szál törölközőben ácsorogtam ott. Először a szobatársamra gyanakodtam, aztán, mire bejutottam, eltűnt, és nem volt a szobában – meséltem el a sztorit viszonylag röviden, kihagyva a teapartinkat a kedvenc mentorommal, akit, így utólag beismerve, szinte Oscar díjas produkcióban izzasztottam meg. – Az ablak meg nyitva volt, tehát – emeltem meg a mutatóujjamat, miszerint itt a lényeg következik, és nagyon figyeljen –, Alyssa vagy kiszambázott azon keresztül a kastélyból, vagy a repülő grizzly tehetett az egészről. Én az utóbbiban hiszek.
Magam elé hunyorogva képzeltem el a jelenetet, ahogy Diego az ikertestvérét kergette negyedóráig, végül kitört belőlem a nevetés. Bizarrul hangzott, főleg úgy, hogy azért mégiscsak rácsodálkozik az ember magára… és az anyja teljes mellbedobással támogatja, már ami a szurkolás részét illeti.
– Nem én voltam az ötletgazda! – mentegetőztem. – Szóval, ez volt az első Áldott megnyilvánulásod? – kérdeztem, még én magam is meglepődve, hogy tudok normális dolgokról beszélgetni. Jó, mindig tudtam én, csak nem akartam. – Nekem az első egy múzeumban volt, ahol életre keltettem egy komplett szoborcsoportot, akik úgy másfél perc alatt átalakították a berendezést – húztam el a számat. – Még az újságban is megjelent, és a múzeumigazgató úgy mentegetőzött, hogy élőszobrok voltak… átlagfeletti erővel – forgattam meg a szemeimet. – Igazából, nem sok kedvem volt idejönni, azonban a családom biztonsága érdekében meg kell tanulnom uralni ezt az Áldást. Mondjuk, nem olyan rossz hely – vontam vállat.
A következő nevetésem Diego pesszimista hozzáállása váltotta ki; oké, én is tévedtem már el egy párszor, azonban nekem könnyű dolgom volt, mert életre keltettem valamit, ami megmondta körülbelül, hol is járok. Néhány páncél meg kifejezetten segítőkész és lovagias volt, ezért kevés alkalommal akadt gondom a tájékozódással. Pedig pocsék a belső GPS-em.
– Vagy, legközelebb szórj magad után kenyérmorzsákat vagy köveket, mint a Jancsi és Juliskában. Mármint, a mesében. Mondjuk, nincs egy Jancsis kinézeted, de rajzolok neked bajuszt, és egy fokkal jobb lesz – vigyorodtam el. – Plusz, egy Juliskát kell kerítened majd magad mellé, amiből Gemma Morgan és Sage Foster helyből kiesett, viszont csak találsz a közel nyolcvan növendék közül valakit, aki szívesen elvállalja.
Felváltva néztem hol Diegóra, hol Bethre, miközben a jól ismert mosolyom ott sunyiskodott az arcomon.
– Pedig az első dolgom az lett volna, hogy elvezetlek egy feketelyukba – vigyorogtam rá Diegóra, majd küldtem Beth felé egy biztató mosolyt, miszerint egyáltalán nem gondoltam komolyan. Mert vicc volt. És remélem, ez mindenkinek leesett. – Ne legyél már ilyen! – méltatlankodtam, majd a megjegyzésére felháborodást tettetve tátottam el a számat. – Szólok, Hernandez, hogy két báttyal és egy nővérrel nőttem fel, szóval ne akard nálam kihúzni a gyufát – vontam fel a szemöldökeimet. – Hidd el, az éjszaka közepén suttogó párnám a legveszélyesebb. – Itt pedig ismét szélesen mosolyogva fordultam Beth felé. – Pár napja? Nyugodtan ülj le, ez nem a te büntetőmunkád, és főleg nem szeretném, hogy rögtön az első napjaid egyikén már dolgozz! Még ha ez a rabszolgahajcsár, itt mellettem, hív is – mutattam rá a fiúra. – Addig is, mesélhetnél nyugodtan magadról, Beth. Kutya vagy macska, kék vagy rózsaszín, kóla vagy gyümölcslé, horror vagy vígjáték… tudod, ezek a dolgok. |
Mivel eléggé látszott Gracie-n - még ha próbálta is elrejteni -, hogy nem igazán jelenik meg neki szülőhazám holléte, vagy mondjuk összekombinálja Afrikával vagy Ázsiával, kisegítettem egy kicsit.
- Tudod, Argentína, ami Dél-Amerikában van. Brazília, Uruguay, Paraguay, Chile és Bolívia között... - igazítottam el nagyjából földrajzilag.
Nem mintha amúgy egy földrajz-zseni lettem volna. Örültem, ha csóri általánosban lévő föcitanárom ezt a fejembe verte, hogy legalább a környezetemről tudjak már valamit... A többi csak akkor maradt meg, ha érdekelt is; nem épp a memóriámról voltam híres.
- Ja, aha, biztos - mondtam. - Elég veszélyes fajnak tűnik... és itt van erdő. Gondolom, erdőkben él. Szóval, ha jó sejtem, futottál már vele össze személyesen. Éjszaka bedörömbölt az ablakon? - kérdeztem vigyorogva. Kíváncsi voltam, hogy erre milyen történettel fog előállni. Elvégre, valószínűleg nem véletlenül tette ezt hozzá. Ha mégis, akkor ahogy megismertem az elmúlt percekben, tuti kitalált volna hozzá egy hasonlóan fantáziadús mesét.
- Igazából akkor megígértem magamnak, hogy nem csinálok magamnak klónokat, amikor tizenöt percen keresztül kellett kergetnem a ház körül, anyám meg totál hülyének nézett és akárhányszor elhaladtunk a kert mellett, ahol épp foglalatoskodott, elkezdett ordítozni, hogy fejezzem már be a varázslást - mondtam. - Ez a gáz benne. A klónokat nem lehet beprogramozni, mint egy robotot, azt csinálnak, amit akarnak, Diego Per Kettőnek pedig nem volt kedve megszűnni létezni - emlékeztem vissza. - Kicsit bizarr volt a jelenet, nem akarom újraátélni. De most, hogy így mondod, a második variáció nem is olyan rossz ötlet... - gondolkodtam el. Szerintem nem tudta, hogy ezzel most milyen zseniális ötletet adott, bár ebben is csak ez a saját akaratos sztori volt az egyetlen hátulütő.
- Kivéve, amikor nem. Ez épp elég ahhoz, hogy kerüljem egy kis ideig. Vagy inkább sok ideig - jelentettem ki. - Úgyhogy igen, mostantól csak akkor indulok el, ha biztos vagyok benne, hogy olyan helyre megyek, ahol nem gond, ha elveszek. De magamat ismerve, úgyis megint ott kötök ki...
Kezdtem úgy érezni, hogy Gracie örömét leli abban, ha azzal a ronggyal csapkodhat, nem pedig "fenyítés" céljából használja, ahogy eredetileg elkezdte. Mondanám azt, hogy ha mégegyszer megcsinálja, akkor visszacsapok, de annyira azért vagyok jókisfiú, hogy lányokat ne bántsak... csak ha nagyon muszáj.
- Akkor már engem is körbevezethetnél, hogy ne kerüljek megint valami fekete lyukba - fűztem hozzá Gracie-re pillantva, aztán Beth-re emeltem a tekintetem. - Ha van kedved, segíthetsz, többen hamarabb végzünk - mondtam. - Oh, és a kisasszony se olyan normális, mint amilyennek épp mutatja magát - sandítottam vigyorogva Gracie-re. Ha már ő is mondhatta, hogy ne foglalkozzon velem, akkor már én is mondhatok ilyesmiket, nem? |
Perceken belül az villant be az agyamba, hogy azzal, hogy beléptem elég érdekes társaságra akadtam. Ugyan Gracie és Diego (aki immáron maga is bemutatkozott) az elmondottak alapján büntetőmunkán vannak, pontosabban büntetőmosogatáson, úgy tűnt eléggé jól sórakoznak és élvezik egymás társaságát. Le mertem volna fogadni hogy hosszú ideje itt vannak már és jó régen ismerik egymást. Legalábbis az interakcióikból számomra ez derült ki.
Alighogy kiejtettem a számon, hogy eltévedtem, rögtön jött a visszakérdés és a nevetés, aminek szerencsére az elejéről lemaradtam, csak túlságosan hamar kapcsoltam vissza a valóságba és a végét már felfogtam. Bár erre számítottam is, nem is ütött már annyira szíven, hogy valaki rajtam nevet. Azonban az eléggé meglepett, ami a nevetést követte, vagyis a szavak, melyeket Diego kiejtett a száján. Miszerint ő is eltévedt. Ez így először kicsit megnyugtatott, ezek szerint nem csak én vagyok ennyire szerencsétlen. Úrisen! Miket is gondolok! Hogy mondhatom valakire, akit pár perce ismerek, hogy szerencsétlen?! futott átt a gondolat az agyamon azonnal és csak ezek után sikerült felfognom a fiú szavainak további jelentését. Vagyis, hogy eltévedt és ezért büntetőmunkán kötött ki. Akaratlanul is felvillant előttem a kép, amikor pár nappal ezelőtt szintén eltévedtem, bár akkor nem találkoztam senkivel, így továbbra sem tudom, hogy hova sikerült eljutnom. Talán én is valami tiltott zónában jártam? Ügyes vagy, Beth szegd meg a szabályokat, kapásból amikor megérkezel. Ez a következtetés is rányomta a hangulatomra a pecsétjét, szóval el bírom képzelni, hogy az arcom még a szokásosnál is fehérebbé vált, ami vlljuk be egy albínó esetében, amilyen én is vagyok az elég durva lehet. Mindemellett valóban úgy tűnt, hogy a fiú sem tud segíteni a bajomon...
Épp a gondolat végére értem, amikor az a bizonyos törlőronyg, amivel egyszer már Gracie rá talált suhintani Diegora, ismét a fiúnak csapódott. Gracie pedig felhívta a figyelmem arra, hogy nem kell foglalkoznom a fiú szavaival. Erre csak a tekintetemet kapkodtam kettejük között, hogy most akkor mi legyen, foglalkozzak-e vele vagy sem, de végül beláttam, hogy a lány már valószínűleg régóta ismeri sorstársát, így csak bólintottam egyet a szavaira. Aztán végre megkaptam az áhított válaszomat a hollétemről, erre pedig muszáj volt elmosolyodnom. Komolyan ez volt az első dolog, amiben sikerrel jártam az itt tartózkodásom óta. Ez dobott egy kicsit a hangulatomon. Ráadásul ugyan Diego nem tudott nagyon körbevezetni, de Gracienek úgy tűnt van némi helyismerete, ez pedig szintén felvillanyozott egy kicsit.
- Ó, az nagyszerű lenne. - csaptam le rögtön az alkalomra, talán egy kicsit túl hevesen is, miután szerintem már nem egyszer voltam túl a végső kétségbeesésen. Viszont mikor sikerült észrevennem magam hozzátettem. - De ha már itt vagyok... és magamtól úgysem találok el messzire... segíthetek is nektek. - ajánlottam fel kicsit bizonytalanul. Nem tudtam, hogy mennyire akarják pont az én segítségemet... azok után amit eddig tudtak rólam. De azért közelebb mentem a mosogatóhoz készen arra, hogy amennyiben beleegyenek segítsek nekik. Időközben kiderült, hogy Gracie egy hónapja van itt, ami némi reményt töltött belém, mondván, hogy talán egy hónap múlva én is ismerni fogom a házat. - Pár napja... - válaszoltam meg a kérdését bizonytalanul, mert az idő eddig hol túl hosszúnak hol pedig felettébb rövidnek tűnt számomra. A lány utolsó, bíztató szavaira elmosolyodtam, bár a kis ördög, ami a vállamon ült, persze rögtön elkezdte nekem suttogni, hogy Neked úgy sem fog menni... |
Argentína hallatán meglehetősen bölcs fejet mímelve bólogatni kezdtem, mint aki pontosan tudja, hol is helyezkedik el az említett... várjunk csak, mi is? Bár, ha vannak argentinek, akkor tuti van egy országuk is, nem?
- Igen, repülő grizzly - helyeseltem. - Az állatok országában, a gerincesek törzsén belül, az emlősök osztályában, a medvefélék családjában a lehetetlen alfajt képviselik - daráltam le mosolyogva. - Úgy néz ki, mint bármely más grizzly, csupán Red Bullon él, amiatt pedig szárnyai nőnek, és az erdő felett repdes, mint egy kis angyalka - imitáltam szárnycsapásokat. A biológia tanárom valószínűleg sírva lebegtette volna meg a zsebkendőjét utánam, de hé! Sikerült rendszertanilag besorolnom! Ez, ha más nem, már valami. - Igazán ritka faj, és szórakozásképpen mindig kizár valakit a szobájából - itt bizalmasan közelebb hajoltam felé, és oldalról eltakartam a tenyeremmel a szám -, szóval jobb, ha vigyázol vele - suttogtam.
Diego bögrés trükkjét elismerő füttyentéssel fogadtam; azért jó dolog, ha tudsz dolgokat sokszorosítani, nem? Főleg, ha élő emberekkel is megy... egy egoista ember önbecsülését biztosan legyezgette volna, hogyha alkalma nyílt volna magát lesmárolni.
Fúj.
- Miért, hasznos ez a képesség is - jelentettem ki magabiztosan. - Például, ha menekülni kell, jól jön a második éned. Össze tudod zavarni őket, melyik az igazi. A helyedben kihasználnám - böktem felé. - Na, meg, akkor se jön rosszul, amikor egyszerre több lánnyal kavarsz, nem kell aggódnod, odaérsz-e időben a következő találkára - elmélkedtem tovább.
- Áh, annak azért híre ment volna, nem? Meg, azért Morgan kedves nő szokott lenni, kivéve, amikor nem - emlékeztem vissza a honvágyas incidensemre. - Azonban tényleg jól teszed, hogy örülsz a túlélésednek. De, tudod, minden ember szereti villogtatni a természetének egyik rosszabb oldalát, viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy gonoszok is. Mindenkinek van egy olyan énje, amit nem szívesen mutogat másoknak, ám rajtuk nagy a nyomás, és máshogy nemigen tudnának rendet rakni a növendékek közt, nem? Valljuk be, ezek után nem sok kedved van a kóborláshoz, igaz? Elvégre, elérték a céljukat, és többet nemigen akarod felfedezni a kastélyt - vontam le a következtetést. - Köszi - vigyorodtam el.
Nem azt mondom, hogy szerettem villogni az Áldásommal, mert nem. Igazán az játszott közre, hogy nem kellett bujdosnom a kis stiklimmel, nyugodtan használhattam, amikor szerettem volna, csupán néhány kellemetlen incidensem volt... hát, khm. Persze, dolgozom azon, hogy minél hamarabb ki tudjam szívni az életet az életre keltre tárgyakból, eddig több-kevesebb sikerrel... inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A fiú viccelődését egy újból vállon csapással díjaztam. Nem azért, mert nem volt vicces, hanem a lány látszólag elveszett és bátortalan volt, és nem szerettem volna, ha egyből elijesztjük.
- Ne is foglalkozz vele - legyintettem, mint aki ezer éve ismerné Diegót, nem pedig tíz perce mutatkoztunk volna be egymásnak. - Jelenleg a földszinten vagy, közvetlenül az ebédlő mellett. Mi éppen büntetésből edényeket mosunk el, azonban, amint végzünk, szívesen megmutatom a kastélyt, ha gondolod - ajánlottam fel. - Habár, én se ismerem a Shelter minden zugát, viszont a fontosabb helyeket meg tudom mutatni... kamatoztassuk az itt töltött egy hónapot! - lelkesedtem be. - Mióta vagy itt? - érdeklődtem, közben pedig visszafordultam a mosogatóhoz. - Egy-két hét, és úgy érzed, mintha otthon lennél. |
- Sí. Nem hallucinálsz. Pontosabban argentin, de a lényeg így is megvan - vigyorogtam. Az ezután következő szövegében próbáltam nem elveszíteni a fonalat, ami valljuk be, nem volt valami egyszerű dolog. De azért sikerült követnem, nagyjából... - Repülő grizzly? - kérdeztem vissza arra az egy kifejezésre, ami pontosan megmaradt a dologból. Heh, ezt eddig még csak repülő disznóval sikerült hallanom.
Egy dologban egyre inkább biztos voltam: hogy Gracie nem teljesen normális - persze csak jó értelemben. Mondjuk ez a meglátásom még voltozhat, mondjk egy fél óra múlva. Egyelőre még jól szórakoztam a kissé követhetetlen, ám mégis érdekesen kattant eszmefuttatásain, amiket leművelt.
- Az tök jó - vigyorodtam el ismételten. - Nekem csak erre futotta... - mondtam, aztán megböktem egy bögrét, ami először a kezem ügyébe akadt, mire megjelent mellette egy másik ugyanolyan, újabb érintésemre pedig már el is tűnt. - Igazából nem olyan hasznos, mint amennyire elsőre tűnik. De ha beszélgetni akarnál a klónoddal, akkor egész érdekes tud lenni - vontam vállat.
Sőt, az még poén is. Mondjuk az már nem annyira, amikor üldözni kell, hogy el lehessen tüntetni... Egyszer leteszteltem, és akkor fogadtam meg, hogy soha többé nem klónozom le magamat, ha nem akarok vele a ház körül szaladgálni negyed órán keresztül, mire végre eltüntetem. Bizarr volt, bár akkor még jó ötletnek tűnt. Mondjuk a családom arckifejezését lehetetlen kitörölni az emlékezetemből, az nagyon megmaradt. Szegény anyám alig tudta feldolgozni, hogy a hülyegyerekéből hirtelen kettő lett, és üldözi önmagát a ház körül meg az udvaron.
- Au - hallgattam végig a sztorit a hűsfeldolgozóról egy megborzongás kíséretében. - Akkor... Szerencsés vagyok, hogy tűléltem a találkozást, nem? - tettem fel a költői kérdést. - Mondjuk akkor azt hittem, hogy közös erővel beleznek ki, aztán rituálisan feláldoznak. Az a változat se lett volna sokkal jobb - gondolkodtam el azon komolyan, hogy melyik is lett volna a fájdalommentesebb. De igazából egyik rosszabb, mint a másik, így se, úgy se úsztam volna meg szenvedés nélkül a dolgokat. Ahhoz képest akkor már a mosogatás is sokkal jobb... - Most mondjam azt, hogy meglepődtem? - kérdeztem magamtól Gracie történetének hallatán. - Nem, nem mondom azt, hogy meglepődtem. Minden esetre, fogadd őszinte gratulációmat - jegyeztem meg széles mosollyal a képemen.
Ha vannak még hasonló sztorijai, tényleg nem fogom elunni magam. A legrosszabb az lehet, ha beledöglök a röhögésbe.
- Én benne vagyok - vontam vállat, és rögtön el is vettem egy törlőrongyot, aztán odafordultam a még ismeretlen lányhoz, aki idő közben újra megszólalt. - Oké, tehát nem büntetésbe jöttél - állapítottam meg a nyilvánvalót..
Végül is, csak egy egy tipp volt.
- Ahogy az előbb hallhattad Gracie-től is, Diego vagyok - mutatkoztam be "sajátkezűleg" is Beth-nek. - Etévedtél? Tök jó. Én is azért vagyok itt - röhögtem el magam. - Mármint, nem most, hanem még tegnap, de mindegy, a lényeg, hogy akkor egy hajóban evezünk. Mondjuk, te még szerencsés vagy, hogy nem fedezted fel a tiltott zónákat, csak a konyhát... - regéltem el a történetemet neki is az eltévedésemről. - Úgyhogy, ebből gondolom rájöttél, hogy én se nagyon tudlak eligazítani, még nem volt alkalmam mindent felfedezni - mondtam. - Gracie, esetleg... - pillantottam a lányra, hátha több információval tud szolgálni arról, hogy a konyha pontosan hol helyezkedik el, ugyanis nekem csak a számba rágták, mdlyik folyosón forduljak el melyik irányba, ha ide akarok jutni, hogy mi merre van ezen kívül, arról nem sok fogalmam volt. |
Ahogy azt már a folyosóról is hallottam jól elbeszélgetett a lány és a fiú akik a konyhában voltak és mosogattak. Ezért is vonakodtam többe között, hogy egyáltalán belépjek-e, mert mi van, ha megzavarom a beszélgetésüket, de végül megtettem. Az időt pedig nem lehet visszaforgatni, én legalábbis nem vagyok rá képes, így nem volt mit tenni. Ráadásul ahogy bléptem és beköszöntem szinte azon nyomban szrevettek, szóval az már csak rontott volna a helyzeten, ha elfutok. Mondjuk még mindig nézhettek volna szellemnek. Na jó, Beth, ezt most verd ki a fejedből! róttam meg magamat és pont ebben a pillanatban visszaköszönt a srác, mire akaratlanul is megijedtem. Nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy csak úgy random köszönjenek nekem. De várjunk csak, végül is én köszöntem először! ... Muszáj volt felsóhajtanom, hogy lenyugtassam magam és közben hallgattam a számomra ismeretlen fiú kérdését.
- Büntető...mosogatás? - kérdeztem vissza azonnal teljesen tanácstalanul. - Nem, én.... - próbáltam válaszolni, miközben a srác levágott valami szabadkozás félét, vagy legalábbis nekem annak tűnt. Ekkor szólt közbe a rajtam kívüli másik jelenlévő, jelen esetben a lány, megszólva a fiú szavait. Én csak idegesen toporogtam, pontosabban léptem hol erre a lábamra, hol a másikra, miközben a kezemet tördeltem, a lány pedig megcsapta valami ronggyal a fiút. Ahogy elnéztem őket régóta ismerhették egymást, mert úgy tűnt jól kijönnek a másikkal. Kezdtem biztos lenni abban, hogy nem kellett volna belépnem ide. Biztos azelőtt is jól elbeszélgettek, mielőtt én rájuk törtem volna. A jelenlétemmel meg tuti, hogy rontani fogok a levegőn, azt pedig nem szeretném. Szóval már csak reflexből is hátráltam egy lépést, holott a két jelenlévő, akik épp velem voltak elfoglalva, így elsőre szimpatikusnak tűnt. Majdhogynem szimpatikusabbnak mindenkinél, aki életemben hozzám szólt. Ekkor a lány felém fordult és bemutatkozott, arcán pedig egy széles mosoly virított. Én is megpróbáltam összekaparni valami hasonlót, de csak egy halvány mo-t sikerült az arcomra erőltetnem, ami valljuk be elég távol volt a mo-solytól.
- Én meg Beth... - mutatkoztam be én is, időközben összegyűjtve minden önuralmamat, majd elgondolkoztam azon, hogy mégis mi járatban vagyok errefelé. Eltévedtem. Erre még gondolni is szánalmasan hangzik, de nem volt mit tennem. A kérdésre illik válaszolni és éppen azért jöttem ide, hogy ráleljek valamiféle kiútra... vagy legalább megtudjam, hogy pontosan hol is vagyok az épületen belül. Már azon kívül, hogy egy konyhában. - Hát... én... öhm.... szóval... - dadogtam, mint valami félénk kisgyerek (na nem mintha attól nagyon különböznék) - eltévedtem és itt lyukadtam ki. - böktem ki végül és összeszorítottam a szemeimet, várván, hogy egy jót nevessenek rajtam. Majd mikor kinevettek vagy nem nevettek (ilyenkor ezt nem tudom megmondani, mert azt a képességemet majdhogynem tökéletesre fejlesztettem, hogy hogyan kell kizárni a külvilágot ilyenkor). - Meg tudjátok mondani, hogy pontosan hol vagyok? tettem fel a kérdést, majd azért még megtoldottam a mondandómat, hogy teljesen mégse nézzenek hülyének. Bár az valószínűleg már úgyis megtörtént. - Mármint azon kívül, hogy egy konyhában... |
Elgondolkozva néztem fel a srácra, áthidalva a köztünk levő minimum húsz centimétert (most komolyan, miért nőnek meg ennyire? Rosszabbak, mint a gombák.), bekaptam az alsó ajkamat, úgy vakartam meg az orromat - a nagy prüszkölésemről kiderült később, hogy megfázás, és jelenleg hámlott a nózimról a bőr -, és azt számolgattam, vajon mennyi az esélye Diego felháborodására, ha megkérdezném, véletlenül nem ismeri-e Dorát, a Felfedezőt.
- Diego Hernandez? - visszhangoztam végül. - Jól sejtem, vagy csak én hallucinálom oda a spanyolos beütést? - érdeklődtem végül. - Mellesleg, mindenhol vannak sorstársaink. Gondolj a konyhán dolgozó, megfáradt munkásokra, akik azért morgolódnak, hogy valaki már megint odaragasztotta a rágógumiját a tányér szélére, netán a szakács olyan fantasztikus elegyet alkotott a Red Bullból, amit a kondér felett ivott, és a málnalevesből, ami a kondérban rotyogott, hogy a világon senkinek sem kellett, de még a repülő grizzlynek sem - itt vettem egy mély lélegzetet, aztán folytattam tovább a mondókámat. Most miért? Bárhol és bármikor simán megtörténhetett ez az eset! Vegyük például a pék esetét, akinek bedarálták a kezét, és annak ellenére még megcsinálta a maradék kakaós csigát... egy energiaitalos málnaleves ahhoz képest tényleg nem a világ. - Innentől kezdve illene megalapítanunk egy szakszervezetet, ami a jogainkat védi: le a trutymókkal! - csettintettem elégedetlenül.
Diego kérdésére megeresztettem egy büszke vigyort; az ujjaim még mindig bizseregtek az Áldásom használatától, ám elengedhetetlennek bizonyult ahhoz, hogy utasítsam arra, nehogy le merjen esni. Bár, egy életre keltett flakont nem feltétlenül ajánlatos a konyhára ráereszteni, főleg úgy, hogy miután letettem a pultra, méltatlankodva ugrott kettőt.
- Tárgy-manipuláció - mozgattam meg az ujjaimat az arcom mellett, enyhe boszorkányos beütéssel. A történetét bólogatva hallgattam végig, közben pedig levadásztam az időközben vándorútra kelt mosogatószert, és nyomtam a langyos vízbe valamennyit. Tudjátok, mint a főzéskor: ízlés szerint megmosogatószerezed.
- Szerencsétlen - veregettem meg a vállát vizes kézzel, aztán felkaptam három tányért, és beáztattam a vízbe. Jobb, ha a trutyik előbb leáznak maguktól, mintsem én... vagyis, mi vakargassuk le a puszta kezünkkel. - Sage Fosterről nem hallottam még, viszont Gemma Morganről legendák terjengenek. Úgy egy éve van itt, és enyhén szólva gyűlöli a férfiakat, de még a fiúkat is - grimaszoltam. - Állítólag van egy húsfeldolgozója is, ahol a szoknyapecér példányokból kolbászt, hurkát és töpörtyűt csinál. - Rezzenéstelen arccal, viszont legbelül vigyorogva figyeltem Diego esetleges elszörnyülködését, s aztán folytattam csak: - Persze, mindez csak mese, mindenesetre, jobb, ha nem futsz össze vele ilyen szitukban, mert a mentoroddal lazán lebeszéli, miért is csinálj százzal több fekvőtámaszt - javasoltam. - Az én bűnöm? Nos, megbűvöltem egy talált, ősrégi labdaadogatót, hogy lőjön felém narancsokat, amiket egy baseball ütőnek gondolt, de valójában seprűnyéllel ütögettem el, és... hát, telibe találta az egyik mentort. És most vagy az ütés esett rosszul neki, vagy nem szereti a narancsot, gőzöm sincs, mindenesetre, Dobby lettem - emeltem meg az első tányért a mosogatóból, aminek csupán egy súrolás kellett.
- Mit szólnál munkamegosztáshoz? Én elmosom, te pedig törölgeted a tányérokat? - vetettem fel az ötletet, majd a következő pillanatban belépett egy lány a konyhába. - Szia! - üdvözöltem széles mosollyal az arcomon. - Ejnye, Diego, ne legyél már ennyire negatííív - nyújtottam el az utolsó szót rosszallóan. - Biztosan nem azért jött. A balfácánság, mint tulajdonság, csak a limitált szériában van, ő tuti, hogy normális - ütöttem vállon egy törlőkendővel, amelyben megtöröltem a kezem, és szélesen mosolyogva fordultam a lány felé. - Gracie vagyok, mi járatban errefelé? |
[53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Szerencsére nem - válaszoltam, miközben megcsóváltam a fejem. - Kimagyaráztam azzal, hogy már biztos rémeket lát a meleg miatt, és pont kapóra jött, hogy már év vége felé jártunk és hirtelen forrósodott fel az idő - mondtam, aztán még hozzátettem: - Szerencsére el is hitte.
Meglep, amikor Diego azt állítja, hogy nem mindig hasznos a képessége. Engem eléggé lenyűgözött ez az egész, pedig nem is mutatott sokat. Hirtelen ugyan nem jut eszembe semmi, amire használnám, de biztos vagyok benne, hogyha én birtokolnám, akkor nem tudnék leállni. Eme benyomásomat ugyan megmagyarázni nem tudnám, de tisztára így érzem. De szerencsére ő maga is beismeri, hogy van, amire jó. Ezzel azt hiszem tökéletesen egyetértek.
Nem igazán tűnt úgy, hogy Gracie teljesen rendben van. Már a válaszolásánál se tűnt teljesen okénak, de akkor még betudtam egy pillanatnyi agymenésének (nála sosem lehet tudni), azonban alig pár pillanaton belül bebizonyosodott, hogy tényleg nincs rendben. Egy pillanatig elgondolkodtam, utána menjek-e, vagy elboldogul egyedül. Hát, az ajtüig eljutott... Akkor valószínűleg a szobájáig vagy a legközelebb lévő felnőttig is eljut, ugye? Mondjuk, ha nem, később valaki csak megtalálja.
Már akkor sejtettem, hogy valami nem kóser velem, mikor hirtelen összemosódtak a hangok, és Diego kérdését csak szájról olvasással értettem meg.