|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:59 - |
A folyosók falainak nagy részét faliszőnyegek és a Deahwood család egykori tagjainak portréi ékesítik. Az ember órákat tölthet csak azzal, hogy elmereng az egykori nemesek arcvonásaiban, vagy a kárpitok szálainak csodálásában. A falak mentén, egy-egy fordulóban különböző szobrok ácsorognak, üres tekintettel bámulva a semmibe, de nem ezek a legfeltűnőbb alkotások. Több lovagi páncél strázsál a sarkokban, lehúzott rostéllyal, fejedelmien őrködve minden felett. |
[23-4] [3-1]
 Hallgattam elméletet, azonban kivételesen most nem értettem vele egyet.
- Neem a Teszlek Süveg, nem olyaaan - mondtam mosolyogva, és elkezdtem kifejteni a saját véleményem a dologról. - Ő mindent tud. Mindig tudná, melyik mentorhoz lehetne beosztani az embereket, és ki hova illik, hiszen pont ezért varázslatos - folytattam, komolyan koncentrálva, mintha minimum egy Relativitáselmélet szintű dolgot fejtettem ki, majd eszembe jutott még valami, ezért mosolyogva hozzátoldottam. - Hiszen a dalt is önmaga találja ki minden évben! - lelkesedtem fel túlságosan is egy pillanatra, majd rájöttem, hogy szinte feleslegesen, mivel a Süveg valójában nem is létezik. Mondjuk, ki tudja… Senki nem bizonyította be az ellenkezőjét, és amíg ez be nem teljesedik addig, minden ilyen dolog igaz… És ha csak arra gondolunk bele, eddig a varázserőről is azt hitték, nem lehetséges, most pedig itt vagyok egy sráccal – akinek valamiért nem sikerül érzékelnem az auráját -, és egy csokis muffint lebegtetettet egészen eddig, egy ki nem pukkadó buborékba. Szóval bármi lehetséges, csak meg kell látni… Megtalálni. Tényleg, milyen jó lenne már, hogyha egyszer rábukkannánk a varázslatos fejfedőre! Hirtelen felé fordultam, majd egy kicsit talán túl izgatottan is elkezdtem a lábaimon himbálózni, aztán megszólaltam:
- Megkeressük majd együtt? – kérdeztem nem múló lelkesedéssel, majd hallgattam a magyarázatát, a kis daláról, majd következő ,,engedélyén" jót nevettem. - Naa, nem is annyira veszélyesek. Gondolom... még nem sikerült eggyel se találkoznom - mondtam, teljesen elhittem, hogy ezek a lények tényleg léteznek, és nem csak Mike agyának nagyon nagyon furcsa szüleményei.
Kérdésére csak egy enyhén értetlenkedő ábrázat ült ki arcomra, nem igazán tudtam értelmezni, miért tette fel a kérdést. Egyből elkezdtem gondolkozni, azonban érdeklődésemet 3 másodperc múlva elvonta a kapitány és a roncsai. Míg én ügyködtem ő egészen elgondolkozott mellettem, úgyhogy míg én fáradhatatlanul igyekeztem megújítani a kapitányt, ő néma csendben állt. Egészen belemerültem a nagy munkába, ezért egészen megijesztett amikor megint megszólalt, egy kicsit összerezzentem, majd egy 180 fokos fordulatot vettem, így éppen szembe kerültem vele, és széles mosollyal a számon bólintottam. Jót nevettem, mikor elkezdett magyarázkodni, nagyon édesnek találtam. Láttam elég zavarban van, ezért nem kínoztam tovább, válaszoltam kérdésnek szánt szóáradatára.
- Örömmel helyezem veled biztonságba a muffint - mondtam, és az említett darab felé nyúltam, majd lecseppentettem róla a csokidíszítést, elégedetten nyammogtam egyet. - Kár lenne, ha bármi baja esne - folytattam. El se tűnődtem azon, hogy pontosan miért is sikeredett ennyire kuszára a szövege, vagy hogy esetleg ez nem csak egy szimpla muffin-mentőexpedíció, én csak szimplán sodródtam az árral. Az árral, ami most egy édes muffin és srác elegy felé kevert... |
 Megnyugodva konstatáltam, hogy nem kellett túlságosan visszafognom magam a Naddie jelenlétében, ő is volt legalább annyira ébren álmodó, mint én. Ráadásképp még a hülyeségeimet is vette sőt továbbfűzte a gondolataimat, ez pedig igen jót tett az alacsony önbizalmamnak. Ha még azt is hozzáfűzi a gondolatmenetéhez, hogy nem hasonlítok egy zöld lápi szörnyre tuti bele is zúgok.
- Túl sok a mentor, nem csak négy van, lehet ez esetben memóriakártyát kééne cserélni a Teszleg Süvegben, bár ki tudja, mekkora lapvetően a kapacitása - gondolkodtam el én is hangosan, mert nagyon is érdekes okfejtéssel állt elő a lány. Pont ezért volt szimpatikus, volt hasonlógásg a kreativitás és a hülyeségünk szintjénél. Épp ezért még az a minimális korlátot is lehámoztam magamról és cselekedeteimról, ami amúgy már azt sugallta, hogy néha az őrület határán állok. Mármint nem éreztem úgy magam, mint aki az lenne, inkább csak mások szemében tűnhettem úgy. Mondjuk a pszichopaták sem tudnak arról, hogy ők elmebetegek... Jézusom, lehet, hogy szociopata vagyok! Jobb lesz kivizsgáltatni magam.
- Ez a dal része - bólogattam hevesen, miután nyugtázta a becézős részt. - Alapvetően Naddie-nek becéznélek, de csak abban az esetben, ha ezért nem uszítasz rám apró, hegyes fogú kék manókat. A Bubkordok veszélyes teremtmények - tettem hozzá heves bólogatás közepette a nem létező lényekről szóló magyarázatom, amivel még öt éves koromban ijesztgettek Anyáék, ha nem akartam lefeküdni takarodónál.
- Oh, valami rosszat mondtam? - vontam fel mindezek után a szmeölcsököm. Ugyais kaptam én már mindenféle jelzőt, de Úriembernek szerintem maximum a templom helyi papja hívott. Bár ő is hamar leszokott eről, mikor dupla annyi ostyát tettem magamévá a mise alatt. Meg sem fordult hát így a fejemben, hogy kivételesen tényleg valami kedveset mondtam, hiszen félig oda sem figyeltem a szavaimra.
Éppen ezért próbáltam felidézni mik is hagyhatták el a számat, és míg ezen elkalandoztam Nadine már sürgölődött is a Kapitány "roncsai" körül, és olyan gyorsan, olyan szépen összerakta, ami nekem valószínűleg sosem sikerült volna. Annyira elmélyedtem abban, hogy mégis mi a fityfirittyet mondhattam a barna hajú szépségnek, hogy tényleg észre sem vettem, ahogy a páncélllal zörgött. El is vérezhetett volna mellettem, addig biztos nem figyelek fel rá, amíg nem jjutok a gondolatmenetem végére... bár ez így kicsit groteszk.
- Rájöttem! Bókoltam neked - feleltem csillogó szemekkel, mint aki minimum jutalomfalatot vár a válaszért, habár Naddie tteljesen más kérdéssel állt elém. - Oh, nem mellesleg ha jól látom a Kapitány összeszedte magát.. - lestem át a páncélzatra, amely tényleg majdnem úgy festett mint új korában.
- Most hogy Carlson kapitány vissztérhet a néma gyűlölködéséhez beülhetnénk valami kevésbé veszélyes helyre. Persze csak a muffin miatt... ne aggódj amúgy nem lenne nekem annyi gógyim, hogy egy bók után elhívjalak valahova. Körülbelül nyolc hét kell ahhoz, hogy megszólítsak egy lányt, amennyiben tetszik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csúnya vagy félre ne értsd... de adtam neked egy muffint és többé-kevésbé bemutattalak ennek az arrogáns fémhalmaznak - szövegeltem, de már nem is tudom minek és mire kaartam kilyukadni. Újabb ördögi kör, belefeledkeztem a szavaim áradatába. |
Mosolyogva figyyeltem, ahogy megint elkaladnozik egy picit, vicces volt vele beszélgetni, olyan érdekes dolgokat mondott. Megint egy ilyen hatalmas bölcsességet készült megosztani velem, és már vártam mit fog kitalálni, bár be kellett vallanom, hogy egy kicsit még mindig zavarban voltam kezeink helye miatt, hiszen ilyen téren, még csak egy lópikulányi tudásom sincsen, de mivel ő nem tulajdonított ennek nagy jelentőségest megpróbáltam én is így tenni, míg ő gondolatmenete végére ért. Mondatára felnevettem majd én is elképzeltem magam abban a jelmezben amit, pár mondata elemzett.
- Nekem erről egyből a varázslósipka jut eszembe. Tudod az olyan csúcsos - mondtam, és még el is mutogattam, fejem fölé emelve kezem, mintha nem tudná mire gondolok. - Milyen durva lenne már, ha a suli is beszerezne egy olyasmit, és mi is egy Teszlek Süveges elv alapján osztanánk be ki melyik mentorhoz kerülne - jutott eszembe, mert hát mi lehetne nagyobb királyság ennél. Emlékszem anno' annyira megtetszett a Harry Potter, hogy én is beöltöztem varázslónak, és egy hétig pálcával a kezemben járkáltam a tanyán, különböző kitalált varázsigéket mormolva, és úgy tettem, mintha az állataink ennek hatására megbüvőlédnének. Szegény Daisy úgy meg ijedt a felé irányuló bot láttán, hogy fülét-farkát behúzva rohant a pajtába, és nagy nehezen lehetett csak kicsalogatni.
Nevem becézetteit hallva eltátottam számat, hiszen eddig nem nagyon hallottam egyet se, valahogy mindig kimondták a teljes nevemet. Mondjuk arról fogalmam sincs, hogy a Bo Baddienek mi a köze a Nadinehoz, de nagyon tetszettek, egy költemény első sorának el elmehettek volna.
- Banana - nevettem fel, és egy kicsit később dolgoztam fel a kelleténél ezt az utóbbi nevet. Bókjára csak elmosolyodtam, majd elindultam a páncél felé, ezeket a szavakat mondva. - Ohh, milyen kis úriember valaki.
Ugyan is ekkor jöttem rá, mi - legalábbis én miért is állunk itt pontosan, ezért óvatosan letettem az egyik asztalra az ínycsiklandozó muffint - előkelően a közepére mintha az lenne az asztal fő éke -, majd megint csak odaléptem a kapitányhoz, és eltűnődtem a kezemben tartott darab hova is illik, de inkább hagytam az egészet, és csak gyors mozdulattal egymásra dobáltam az összeset, és ezek után pár másodpercig szem lehunyva mantráltam magamban valami ilyesmit: ,,kérlek ne ess le, kérlek ne ess le, kérlek ne ess le" majd amikor ellépve tőle egy lépést ez így is lett, hosszasan kifújtam a levegőt, és megfogadtam ezt messziről elkerülöm. Azért szegény kapitányt még mindig sajnáltam, hiszen komoly gerincferdülése lett így, arról nem is beszélve, hogy szerintem elég érdekesen fest, hogy a csuklójából jön ki a feje, de látszatra tökéletes. Hátrapillantottam rá, újra neki szentelve a figyelmemet, majd megkérdeztem:
- Szerinted? - kíváncsi voltam véleményére, mert az oké, hogy én kinézem ebből, hogy egy páncél, de ez lehet, az egyesek szerint túl élénk fantáziámnak köszönhető. |
Bármennyire is lektött a saját kis világom, feltűnt, hogy a lány is mennyire szeret elmerülni benne, így megeresztettem magamnak egy mosolyt, észrevételezve, hogy; Hurrá! Ő is nyomatja a saját kifilmjét. Igazi lélekrokonra találtam, állapítottam meg elégedetten. Mindenesetre a csokis sztorija erre engedett következtetni. Egy ilyen lánynak odaadni a muffint nem is annyira önfeláldozás, szinte már má jólesett, hogy ennek a bongyor hajú hercegnőnek adom oda lovagias segítségem kíséretében. Bár ugye lovaghoz méltatlan módn rángattam fel szegényt a földről, de még nem sokan vádoltak azzal, hogy értek a nőkhöz, vagy, hogy van érzékem az udvarláshoz. Ha belegondolok milyen pletykaáradatot tudnék elindítani Shelter falain belül... a 18 éves, Texasi falusi katolikus szűz kis mimóza gyerek. Hmm.. ezt asszem majd nem így írom le az életrajzomba, amúgy is előítéletesek a Texasiakkal. Pedig nem bringáznak az utcákon a Klu-Klux klán tagjai. Jó persze ne számoljuk bele Mr. Jefferson-t, aki rendszerint fehér köpenybe járt be az asztalos műhelyébe. Lehet, hoggy kicsit bolond is volt, de biztos nem gyilkolt.
Megráztma a fejem és igyekeztem nem elképzelni a lányt, azaz mint időközben kiderült Nadine-t fehér csuklyában rasszista megjegyzéseket téve. Hiába a túlságosan erősképzelőerő nagy átok néha. Nem mellesleg nehéz megállnom a hülyeségeimet, Brad is sokszor modnta, hogy így atán végképp nem lesz soha barátnőm, ha néha nem adom be inkább azt, hogy normális vagyok.
- Valahogy egész jól néznél ki még abban a szörnyű fehér jelmezben is. Bár a csúcsfej senkinek nem áll jól - ingattam végül a fejem és észbe kapva lassan elengedtem a kezét, ami jó pár percig az ujjaim között pienhetett. Ki tudja, hány percre kalandoztam el már megint.
- Szóval Nadine - ismételtem el a nevét mosolyogva- Hát ez nagyon egyszerű! - nevettem fel már-már gyerekes lelkesedéssel.
- " Naddie, Naddie Bo Baddie, Banana, Fana, Fo Faddie, Fey, Fa, Mo Maddie... Naddie." Persze hívhatlan Miss Amerikának is, de az túl átlátszó - tettem hozzá a kis dalom végeztével, észre sem véve, hogy megint akkorát bókoltam mint ide Ulánbátor. Azt hiszem egész jó lennék mégiscsak ebben a romatikus udvarlós dologban, ha észrevenném, hogy azt teszem. |
Szerencsére nem maradtam le semmilyen fontos dologról, ahogy láttam, ő is éppen valamin nagyon elgondolkozott, így egy külső szemlélő csak annyit láthatott, hogy két ember néma csendben egy nem éppen ép páncél mellett bambul, tudomást sem véve a másikról. Önkéntelenül elkacagtam magam, miközben szám elé kaptam a kezem, hogy mégse nézzen olyan illetlennek. Bókjára eszméltem fel, ami nagyon meglepett, egy kicsit el is pirultam, viszont zavaromat próbáltam palástolni egy újabb beszéd rohammal, azonban ő megint megelőzött. Megnyugtató érzés volt egy olyan emberrel találkozni aki talán még nálam is többet beszél, vagy legalábbis ugyanannyit biztosan, mert így is mindig azt hallom milyen nagy szószátyár vagyok, pedig én csak sok minden érdekes dolgot szeretnék megosztani a körülöttem lévőkkel. Elmosolyodtam magyarázkodásán, majd megnyugtattam.
- Én egyszer elhagytam a csokimat, majd a bátyám két hét múlva rátalált a csizmájában - nosztalgiáztam, miközben enyhén elhúztam a számát, mivel azért ezzel a történettel nem éppen magamat fényeztem. - Mai napig nem emlékszel, miként került oda, viszont örök emlék marad, már csak zokninak hála, amivel belelépett - járt el megint a szám. Időközben a buborékra kezdtem el koncentrálni, és mikor megböktem az rugózott egyet. Ez tetszett, ezért még egyszer, majd még egyszer megböktem, viszont ekkor pont csettintett, és a süti a kezembe esett, és volt olyan szerencsém, hogy nem landolt a földön. Szippantottam egyet, és bár már rég kihűlt az illata ugyanúgy megmaradt finomnak.
Ezek után rántott fel hirtelen, és kicsit meginogtam balerinacipőimen, de szerencsére nem estünk rá a kapitány jelenleg még egyben álló darabjaira. Ez után következett bemutatkozása, amin megint csak jót derültem, majd én is igyekeztem valami hasonlót prodúkálni.
- Nadine Vincent vagyok, és ha le tudod valahogy becézni a nevem, nyugodtan szólíthatsz úgy, Mike - feleltem. Ekkor vettem észre, hogy még mindig fogja a kezem, és reakcióm megint csak egy pír volt az arcomon, viszont elrántani nem akartam, nehogy még a végén itt megsértődjön rám, amit nagyon nem akartam, hiszen még a muffinját is képes volt megosztani velem, pedig látszott mennyire fontos volt neki. |
Sokszor a fejemhez vágják, hogy figyelmetlen és gátlástalan vagyok, de határozottan igyekeztem monstanság visszafogni magam. Egyrészről azért, nehogy szégyent hozzak Brad-re, másrészről pedig, hogy ne írjam le saját magamat se. Elvégre Shelter elég zárt és ap letykák is gyorsan terjednek, így lassan rájöttem, hogy bár igen közvetlenül álltam al ány elé, elfelejtettem a hagyományos kézrázást és bemutatkozást, amit sürgősen orvosolnom kell.
Magamban nyugtáztam a dolgot, és feljegyetem egy képzeletbeli post it-re, hogy a figyelmem teljes egészében a földön csücsülő lányra irányíthassam. Nem sok mindenről maradhattam le, lehet, hogy ő is épp nyomatta magában a hangosfilmjét, ugyanis nem sokkal azután szólalt csak meg, hogy feleszméltem.
- Én akkor sem tartom erénynek, hogy összeakasztotta a bajszát egy bájos, tehetetlen lánnyal. - ingattam a fejem, észre sem véve, hogy megint egy bók súszott ki a számon. Csinos hülgyek társaságában ez majdhogynem minden erőlködés nélkül megtörtént.
- Persze! Szívesen segítek, de előbb asszem akkor lepakolok, mert ahogy ismerem magam, ha most így kezdek el pakolászni - böktem a fejemmel a könykupacra a kezemben - alighanem másnap ki kell majd beleznem a Kapitányt. Hajlamos vagyok érdekes helyeken elhagyni a dolgaim... - méláztam el a végét már inkább csak magamnak mondva.
Mivel a lány méga mondatom végén még ült, ezért már nyújtottam a segédkező kezet, hogy felállítsam elesett helyzetéből, de annyira koncentrált az édességre és a halványan derengő burokra, hogy vártam, míg megérinti. Számomra ez vicces volt persze, hiszen tudtam mi fog történni... Semmi nem történ, azaz ugyanúgy a buborékba maradt a muffin a lány pedig enyhe rugalmasságot érezhetett a burok falán, de nem kínoztam tovább. Csettintettem egyet és a buborék pillanatok alatt felszívodott a muffin pedig jobb esetben a lány még ott tartott tenyerében landolt.
Kihasználva a pillanatot a meglepettségére gyorsan megfogtam a másik kezét és felállítottam, de olyan lendülettel, hogy kis híján én dőltem hátra, ezzel magamra rántva az ifjú hölgyet, de végül csak sikerült megállnom a lábamon.
- Öhm, igazából csak be akartam mutatkozni, de néha elfelejtem, hogy én cipeltem apám után a traktorba a benzines kannát. Izé...szóval Michael Bradshaw, de hívj cska Mike-nak. - fogtam még mindig a lány kezét, mintha összeragadtak volna. Eközben végleg búcsút vettem szeretett muffinomtól, de egy jobb cél érdekében pihent az ismeretlen szépség kezében. |
Már éppen kezdtem feladni a reményt, hogy bárki is megtaláljon, és álltam is volna fel, hogy itt hagyom a páncélt, és úgy teszek, mintha mit sem tudnék, mégis hogyan esett darabjaira, gyorsan eliszkolok, mikor érzékeltem valamit, pontosabban valakinek az auráját, ezért fejem gyorsan fel is kaptam, hogy üdvözölhessem megmentőmet, amikor az megint eltűnt szemem előtt, és betudtam annak, hogy a nagy várakozásban már elkezdtem képzelődni, amikor is egy muffin lebegett be elém. Szemeim egyből kitágultak, és egyből a csokis finomság után kaptam mikor megjelent a sütemény tulajdonosa is. Zöldes-narancssárgás színben pompáztak az őt körülvevő kis körök sokasága, elég különleges volt, ilyet még nem is nagyon láttam. A kelleténél kicsit talán jobban meg is bámultam, szám, majd emlékeztettem magam, hogy az emberek nagy része nem veszi jó néven ezt, szóval inkább megejtettem felé, egy mosolyt, amiért segítségemre sietett, majd egy darabig szemeztem a muffinnal, nem döntöttem el, mi legyen a sorsa, inkább válaszoltam neki, nehogy a végén még itt hagyja a busa fejemet.
- Áhh, meg lehet érteni. Elvégre több száz éve egy helyben strázsálni. Nem csoda, hogy ennyire szétesett - válaszoltam neki, belemenve a kis bolondozásába, majd intettem, hogy üljön le mellém, többen is elférünk a földön. - Na, és segítesz nekem abban, hogy visszanyerjem a kapitány régi formáját? Nem akarom itt hagyni szegényt, ha már egyszer fellöktem - mondtam, miközben a buborékot tanulmányoztam, és azon tűnődtem kipukkan-e, ha hozzáérintem az ujjam, és már nyúltam is oda, hogy kipróbáljam, azonban eszembe jutott, ha tényleg kidurran a benne lévő finomság kárba vész, ami igazán nagy kár lenne, ezért alátartottam egyik kezem - és ha nem rántotta el előlem -, akkor egy szabályos mozdulattal megböktem, várva mi lesz. |
Úgy éreztem, fantasztikus napot zárhatok majd este magam mögött. Jól ment a tréning, órákon sikerült nem hülyeséget közbekotyognom és ebéd után találtam egy árválkodó duplacsokis muffint, ami jelenleg az antigravitációs buborékban követett engem ugyanis mindkét kezem tele volt könyvekkel és egyéb tanszerekkel. Így elég érdekes látványt nyújthattam a mögöttem libegő édes süteménnyel, de nem hagyhattam ott. Valószínű egész éjjel álmatlanul forgolódtam volna, ha ez megtörténik, mert netalán más megette volna. Ugyanakkor, ha mégse... akkor pedig kiszáradt volna és funkcióját veszti a sütemény. Tehát így is - úgy is kaasztrófa lett volna otthagyni az édességet, gyakorlatilag megmentettem ezt a muffint, és már majdhogynem kötődés alakult ki kettőnk között.
Ahogy nagy délcegen halattam a folyóson - olyan állapotban, mint egy két lábon járó karácsonyfa - el-elkalandozott a tekintetem és nem láttam, ahogy szembe velem mások is jönnek. Nagyjából már kihalt volt a folyosó és mindenki a szobájában tengette üres óráit, de mindig vannak kivételek, akik túl szűknek érzik a szobájukat. Én most a gyomromat éreztem annak, de ez más kérdés, az éhségem gyakorlatilag az egész életemet körbelengi és meghatározza. A lényeg, hogy annyira elmerültem a saját kis világomban - újfent - , hogy csak acsörömpölésre lettem figyelmes, és ekkor még be sem fordultam a sakon. A zaj pedig határozottan a sarkon túlról jött, így kicsit megszaporáztam a lépteim. Reméltem ugyanis, hogy egy pizzafutár egyensúlyozott 10 dobozzal és most egy rakás szalámis-pepperonis pizza iált utánam. Elég lehettetetlen, de mégis előfordulhat...na, ha Iris Deshwood bárkinek is hagyná, hogy a vacsorán kívül még civilekkel, vagyis nem áldottakkal pizzát rendeljen.
Újabb mélázásom végeztével már rég be is fordultam a sarkon és felgyigeltem gy csüggedt, fiatal, sázmomra még ismeretlen lánnyal, aki vélhetően mély összetűzésbe keveredett a páncélzattal, mert alaposan elgyepálta. Ha jól emlékszem ennek már egyszer én is nekimentem, ahogy majdnem minden falnak és ajtófélfának is itt Shelter-ben.
- Én mindig is mondtam, hogy Carlson kapitány arrogáns forma... - csóváltam a fejem a lány elé érve - Egy kis muffint? - néztem rá mosolyogva, mert úgy tűnt, min akire ráfér így az orra elé irányítottm a láthatatlan uborékba bufenceket vető muffinom. Nem szívesen adtamvolna oda, deegy hölgy megmentése mégiscsak nemes feladat... Bármennyie is reménykedtem, hogy visszautasítja. |
Késő délután volt, mikor úgy döntöttem, hogy hagyom a tanulást és a tankönyveimet, helyette valami izgalmasabb tevékenységet fogok folytatni. Vidáman indultam el - magam sem tudom hova -, azonban mielőtt belevethettem magam mindenféle nagyobb izgalomban, amit-e hely nyújtott, egyből leragadtam az első érdekesebb dolognál, még pedig a folyósokon lévő festményekkel, szobrokkal és különleges páncélokkal. Lenyűgözve figyeltem meg minden egyes alkotást, sosem értettem azokat az embereket, akik nem tudták értékelni a varázslatot bennük, egyszerűen csodálatos volt látni, a festő ecsetvonásait, elképzelni, ahogy éppen a tavat, vagy éppen a kivehetetlen tárgyakat, ahol pedig én magam képzelhetem el, hogy mit is akar az a paca ott ábrázolni. Épp egy ilyen különleges valami előtt álltam, és meresztettem szemeimet, majd feladva a rejtvényt, amit magamnak találtam ki, hogy ez egy lóra hasonlít jobban, vagy egy dinóra, haladtam tovább, a következő csendélethez, amikor éreztem, hogy nekimegyek valaminek, ami csattanva összedől. Hirtelen összerezzentem a hangos zajtól, majd összehúzott szemekkel, lassan fordultam meg, megnézve már megint mit sikerült tönkre tennem. Nem kicsit ijedtem meg, mikor láttam, hogy a dolog nem kisebb, mint egy lovagi páncél. Gyorsan körbenéztem, látott-e valaki, ám mikor ez nemleges válasszal szolgált, gyorsan lerogytam a földre, és megpróbáltam a megfelelő sorrendbe összetenni. Egészen jól ment, ha nem jön ide valami páncélszakértő, akkor lehet fel se tűnik senkinek, hogy itt bizony egy komoly operáció történt, viszont ahogy annak módja-rendje, mikor már csak két testrész hiányzott, és éppen a kezemben lévőt illesztettem rá a baba jobb kezére, az megingott, és leesett az egész válla, ennek köszönhetően a másik keze is, és a munkám nagy része a semmibe veszett pár másodperc alatt. Pedig még meg is lepődtem eddig milyen jól ment, ha ezt még párszor megismétlem a végén az előbb említett páncélszakértőnek is elmehetek. Újra csak a földre huppantam le - pontosabban az elképesztően puha szőnyegre -, és vártam, hogy valaki megsegítsen, amíg tovább nézelődtem. |
 A medence téma, úgy éreztem, még visszatérő téma lesz a Shelter falain belül, amolyan fel-fellángoló parázsként fog izzani, amit aztán Lady Dashwood nyakon önt egy jó nagy vödör realitással, mi meg füstölöghetünk magunkban. Nem mintha az igazgatónőnek ne lett volna joga megmondani, mikor mire van keret, de az emberek gyarló lények, és aligha foglalkoznak a növendékek számlákkal meg költségvetéssel, ha egyszer melegük van.
Pont ilyen parázsként könyveltem el magamban végül a Maddie-vel való bővebb beszélgetést. Eddig is ismertem, igen, de azt hiszem, a művészetről alkotott közös véleményünk (no meg az, hogy egyáltalán van véleménye róla) volt az a szikra, ami kellett.
Gyermeki izgalommal figyeltem a reakcióját a rögtönzött ajándékomra; mikor az arca felragyogott, büszke elégedettséggel húztam ki magam és toltam ki a mellkasom, mint valami felfújódott béka.
– Örülök, hogy tetszik – túrtam bele a hajamba megkönnyebbülten. Jobb lett a végeredmény, mint vártam; nem voltam valami nagy mester a virág-formázásban. – Nagyon szívesen, habár eltörpül kegyed bájos szépsége mellett – váltottam ismét úrias beszédhangra.
– Ég önnel, szép leány, s kísérje fényesség az utadat! – hajoltam meg színpadiasan, majd mosolyogva szabad keze után nyúltam, és csókot leheltem rá, mint a filmekben. Klisés és nyálas? Mondhatni. De a klisék okkal klisék, mégpedig azért, mert beválnak. Egy utolsó mosolygós kacsintást követően végül előbb hátráltam két lépést, majd megfordultam, és elmasíroztam a megfelelő irányba. Mielőtt teljesen eltűnt volna előlem a falak által, azért még intettem egyet neki. – Ezek a képek azért még mindig rondák!
Lezárt. :) |
- Az – bólintottam mosolyogva, aztán én is felemeltem a kisujjam, és hagytam megköttetni az egyezségünket.
Néhány alkalommal – vagy sokszor? – jó volt egy kicsit ehhez hasonló dolgokat csinálni. Bár gyakran valószínűtlennek tűnhettek az ilyesmi, gyermeteg fogadalmak, ki tudja, megvalósításra kerülnek-e még… Bármi lehetséges, és erre még egy egész élet áll előttünk.
- Felőlem akár kültéri medence is lehet, bár az abban az értelemben nem éppen szerencsés, hogy télen nem tűnik valami használhatónak – gondolkodtam el komolyan a dolgon.
Ez a medence-dolog végtére is nem olyan rossz ötlet. Lehet, hogy kellene érte egyet kampányolni? Aztán vagy sikerülne, vagy nem… De Miss Dashwoodot ismerve, inkább nem. De mint mondani szokás, a remény hal meg utoljára.
RJ ez utáni kijelentésére, miszerint már előttem odaígérte a társaságát valakinek, csak bólintottam egyet, mivel sejtettem, hogy lesz folytatása is a dolognak. A megérzésem nem csalt. Érdeklődve figyeltem, ahogy a lila kristálykákkal ügyködik – az ő szavaival élve, varázsol.
- Hűha – csodáltam mosolyogva az eredményt. – Ez valami gyönyörű! Köszönöm – mosolyodtam el, és óvatosan elvettem a virágot, hogy ne tegyek benne kárt már az első pillanatokban. |
– Hát, igen, lehet, hogy a láthatatlanság megkönnyíti a feljutást – nevettem fel. Hogy őszinte legyek, cseppet megfeledkeztem arról, hogy mi is Maddie Áldása. Nem azért, mert nem figyeltem volna rá, hanem nehéz elhinni, hogy azt a sok színt, tudást és érdekességet, amely benne rejtőzik, egy módosult gén egészen egyszerűen teljesen el tudja takarni a világ elől. Nem tudtam pontosan, hogy az igazgatónő milyen konklúzióra jutott, vajon Maddie tényleg láthatatlanná válik, a teste részecskéi egyszerűen eltűnnek, aztán újra összeállnak, vagy egyszerűen kaméleon-módra beleolvad a környezetébe, de kíváncsi lettem volna rá.
– Akkor úgy érzem, ez már egy egyesség – jelentettem ki büszkén, majd a kisujjamat nyújtottam felé, hogy igazi, nagyra nőtt óvodások módjára pecsételjük meg e nem annyira szent, de legalább annyira infantilis megegyezésünket. Amennyiben belement, úgy ajkaim még szélesebb mosolyra húzódtak, mint addig, és fel is nevettem. – A vakondok puszilgassák a homlokom, ha nem viszlek magammal!
Sean említésére félig-meddig zavartan vakargattam meg a tarkóm. Én az a csöndben bajkeverő típus voltam, Sean pedig... Hát, ő nem adott a látszatra. – Biztos vagyok benne, hogy a beltéri medencének sok támogatója akadna. Csak próbálkozhatott volna vele valami olyan helyen, ahonnét a víz nem távozik gravitáció útján, például a pincében valahol...
Nem lepődtem meg azon, hogy Maddie még sosem volt rossz – persze, a szabályoknak is megvan a maga hasznuk, például nem lehet csak úgy bántani a másikat, de az a hátrányuk is ott van, hogy a szórakozásnak gátat szabnak. Na, az ilyen szabályokat kell ügyesen kikerülni, miközben a hatósági szervek (például Miss Dashwood) el van foglalva más szabályszegőkkel (például Seannel). A szemeim valószínűleg jól láthatóan felcsillantak, mikor Maddie tapasztalatlansága ellenére mégis belement a dologba.
– Ez az, Carpe Diem, kishölgy! – kurjantottam lelkesen, majd a levegőbe bokszoltam. Ezzel az erővel az órámra villant a tekintetem, és rájöttem, hogy még beszélnem kell Mr. Dunhammel, aki azt mondta, ilyenkor tájt lesz szabad. Bevallom, nem szívesen hagytam volna ott Maddie-t, de az egyik kedvenc tanáromnak is ígéretet tettem. Ha valamit betartok, hát azok az ígéreteim. Persze, ez ugyanúgy vonatkozott azokra is, amiket Maddie-nek tettem.
– A fájdalom fagyos szele söpör lelkem vidékein, ám sajnos elígérkeztem valahová – fordultam felé bocsánatkérően. Nem az a fajta voltam, aki csak úgy bejelenti, hogy elmegy, majd angolosan távozik; szerettem nyomot hagyni, hogy úgy mondjam. Így hát a nadrágom zsebébe nyúltam, és onnan egy kisebb üvegcsét húztam elő. Só volt benne, pontosabban az a színes fürdősó, ez most éppen lilás színezetű; mindig hordtam magammal egy ilyen üvegcsét, mivel az Áldásomat a lehető legkreatívabb mértékben úgy tudom használni, ha van anyag, amiből dolgozhatok.
– Remélem, egyszer majd a semmiből is képes leszek varázsolni – kezdtem magyarázni, miközben az üvegcse tartalmát a tenyeremre öntöttem –, de addig is be kell érnem ezzel...
A tenyeremet lazán összezártam a sódarabkák felett; lehunytam a szemem, nagyokat lélegeztem, és éreztem a kristályszemcséket, ahogy az igazgatónő tanította. Éreztem, hogy melegség árad szét a testemben, ahogy aktivizálódik az Áldásom, majd a só kristályai átalakulnak. Alig fél perc telhetett el koncentrálással és alakítgatással, míg késznek nem nyilvánítottam a művemet. Mikor kinyitottam a tenyerem, egy kristály-virág ült rajta, nagyjából akkora, mint egy kitűző.
– A tiéd. Amarillisz – mondtam, miközben Maddie felé nyújtottam. – A költészet és a büszkeség virága. Amarilliszt adni egy nőnek büszkeséget jelent, azt, hogy értékes számunkra a velünk való kapcsolata, legalábbis, ha jól emlékszem. Remélem, hogy nem a gyűlölet jelképe... |
- Nekem tulajdonképpen a ténylegesen állatok által festett dolgokkal nincs bajom addig, amíg nem nyomnak hozzá valami idióta marketingdumát, hogy XY nevű állatnak szinte emberi agya van, meg hogy üzbég tudósok felfedeztek rajta ezt meg azt – fejtettem ki a véleményem. – Csak az a baj, ha a szegény, tényleg emberi külsőségekkel rendelkező alkotó áll meg az állati ösztönök szintjén.
És valljuk be, sokan nem jutnak tovább ettől. Az emberiség legalább 70%-a tökéletesen bekajálja az ilyen művészek firkálmányait, hozhat fel bárki bármilyen ellenpéldát. Mert hát olyan spirituális dolgokat mondott a festő, hogy ez biztos mágikus erőkkel bír és egy igazi művésszel állunk szemben!
Vagy nem, csak olyan jó sztorikat talál ki, mint a televíziós jósok. De hát ez már a kutyát se érdekli.
- Hát, igen – mosolyodtam el. – Mindig is vágytam Európába, akár csak egy órára is… De eddig még nem volt alkalmam megnézni egy ottani országot sem, pedig lenne látnivaló bőven – állapítottam meg, a végét szinte már hangosan gondolkodva. – Az úgy egy izgalmas sztori lesz, ki tudja, hány órán keresztül egy bőröndben. Egyáltalán beleférek? – tettem fel a költői kérdést nevetve a poggyászos dologgal kapcsolatban. Ha meg elsüllyed a hajó… Annak főleg én innám meg a levét. Brr. – Vagy van egy sokkal zseniálisabb ötletem. Hasznosíthatnám a képességemet – vigyorodtam el. – Egy láthatatlan ember lazán felszökhet bárhová, utána meg mit számít, láttak-e, amíg felmentem vagy nem?
Oh, igen – ez lenne a tökéletes terv. Akkor mások szívatásán és a hirtelen felszívódáson kívül értelmesebb célokra is használhatnám a láthatatlanságomat. Gőzöm sincs, eddig ez miért is nem ugrott be.
- Ez igaz, de azért ott van bennem a „mi van, ha mégis”-érzés… Ezt a sztorit hallottam – kutakodtam ez emlékezetemben a részletek után. – Kár, hogy elkapták, az eredményt azért megnéztem volna – nevettem fel halkan.
- Hű, hát… Eddig különösebben nem szegtem szabályokat – gondolkodtam hangosan, miközben döntést próbáltam hozni. – De egye fene! Kimehetünk, egyszer ilyet is kell – vontam meg a vállam beleegyezően elmosolyodva. |
– A legnagyobb vicc mégis az, hogy van, amelyiket tényleg elefántok festik – vigyorodtam el a kommentjén. – Akármilyen okosak is, aligha van tudatos koncepciójuk, vagy mélyebb értelmük. Mégis milliókért adnak el egy-egy darabot, amit aztán ki tudja, mire költenek...
Egyre jobban tetszett nekem Maddie hozzáállása a művészetekhez. Szinte megdöbbentő volt, mennyire egy húron pendültünk, ha erre terelődött a szó; nem tehettem mást, minden megállapításával és a felháborodásával is egyetértettem. Nem csak a Menedékház falain belül, az egész generációnkban nehéz volt olyat találni, aki tényleg érdeklődött a művészetért, nem csak amolyan divatból, és mérhetetlenül örültem, amiért ebben a kis közösségben egyre több emberről derült ki, hogy hasonlít az érdeklődési körünk.
– Irigylem az öreglányt – bólogattam egyetértően. – Európa a művészetek és kultúra bölcsője – Prága, Velence, Róma, Athén, London, meg persze a Louvre és Párizs...! Egy fél életet el lehetne azzal tölteni, hogy lassanként kronológiai sorrendben végighaladsz az őseid nyomán, és végignézed, mi mindent alkottak. – Mélázó sóhajt hallattam, majd komisz mosollyal a szám sarkában vetettem oldalpillantást a mellettem sétáló lányra. – Tudod, mit? Ünnepélyesen megesküszöm, hogyha egyszer esélyem adódik egy európai körútra, magamra viszlek. Valahogy. Ha kell, akkor poggyászként csempészlek fel a hajóra. Egyébként is van valami izgalom abban, ha tilosban jársz, nem?
Szinte irigyeltem őt azért, mert csak egyetlen testvére volt. Bár nem tudtam túl sokat a családjáról, őt elnézve érződött, hogy szerető közegből került ide, és bár hat testvérrel sem elviselhetetlen az élet, néha azért jobb lett volna, ha kevesebben vagyunk. Mondjuk, úgy hárman. Az pont tökéletesen megfelelt volna - az aranymetszés szabálya szerinti tökéletes félút a túlzott figyelem és a semmi fegyelem között.
A kérdésemre kapott válasz hallatán felnevettem, majd vállon löktem a vállammal. – Ugyan már! Aligha várja akárki is, hogy Maddison Adkins éjszaka kilógjon a szobájából, hogy aztán a parkban fára másszon... Épp ez benne a legjobb. Hogy váratlan. Ismered Seant? Múltkor medencét akart csinálni a felső emeleti folyosókból. Na, az nem volt váratlan és el is kapták. Csak arról nem tudtak, hogy egy icipici közöm nekem is volt a dologhoz... Dehát, mivel nem várták, ugyebár... – Megrántottam a vállam. Sosem szabad hangosan elismerni vagy tagadni semmit. Attól sokkal érdekesebb lesz az ember.
– Tudod mit? Azt írta az újság, hogy mára felhőtlen lesz az éjszaka. Gyere ki velem! |
Halkan hümmögve, esetleg egy-két bólogatással hallgattam végig RJ eszmefuttatásait. Szinte csak a legvégén szólaltam meg.
- Bár még mindig jobbak a kérésre készült, élethű művek, mint a két ecsetvonásos, abszolút „művészi”… izék – mondtam. Egyszerűen ettől jobban nem lehetett őket definiálni. Izék. – Azokra gondolok, amiket konkrétan egy down-szindrómás elefánt is képes megfesteni, mégis emberek csinálják, és kirángatnak velük az emberekből félmilliókat, mert hogy ez éppen egy virágos rétet ábrázol a holdfényben. Közben mi az? Egy kék ecsetvonás, alatta egy feleakkora zölddel, benne három rózsaszín foltocskával. Mert ez a kedves, drága művész urunk szerint ez a holdfényes mező egy absztrakt megközelítése. Aztán tegyük fel, van ez egy utcai, vagy bármilyen ingyenes kiállításon, ahol kezdő művészek festményeit lehet megtekinteni. Az egyik ilyen már rég bezsebelt másfélmillió dollárt, a mellette álló, profikat megszégyenítő módon, igazi absztrakt formákat használó ember meg örül, ha ránéznek, mert ő nem tudott ilyen jót kamuzni – fejeztem be a mondandómat egy kicsit felháborodva.
Mert az volt… Felháborító. Néha úgy éreztem – bár nem csak ilyesféle okok miatt –, hogy az emberiség mára már tökéletesen megérett a pusztulásra. Bár szerencsére mindig rájövök, hogy mégse. Vannak még emberek, akik nem érdemlik meg a világvégét, mások meg, hát… mégse volt olyan rossz dolog az a Taigetosz.
- Én és Coelho? – kérdeztem vissza elmosolyodva. – Bár ha így belegondolok, tényleg.
Eddig még sosem gondolkodtam azon, hogy melyik íróval vagy költővel lehetnék jóban. De így, hogy RJ eszembe juttatta, Coelho talán tényleg ezek közé tartozhatna, sok mással egyetemben.
- Hűha, európai hajókörút… Lenne „pár” hely, amit szívesen megnéznék – ábrándoztam kicsit hangosan. – Nekem csak egy bátyám van, de így is elegek vagyunk hozzá, hogy kiakasszunk mindenkit.
De még mennyire. Persze nálunk is érvényesült a kicsi az ártatlanabb elv, úgyhogy mindig ő vitte el a balhét, de szerintem nem bánta. A többi, egyéni akciója közt elfértek ezek is. Emlékszem, amikor majdnem felgyújtottuk a karácsonyfát véletlenül… az egy meleg helyzet volt, a szó szoros értelmében.
- Eddig arra még nem jutottam el, valahogy nincs hozzá elég bátorságom – nevettem el magam halkan. – Az én szerencsémmel, tuti az első öt percben elkapnának, vagy még hamarabb. Mondjuk akkor, amikor egyáltalán megfordul a fejemben az ötlet. |
– Hát, manapság aligha kifizetődő a az élethűség – bólintottam egyetértésem jeléül. – Anno viszont érthető volt a keletje. Már ami a szebb fajta képeket illeti; a plein air, vagy pointillizmus, például. Sokat elárul, ki mit kíván megörökíteni, mit tart rá méltónak. Élethű ábrázolás, mégis, a színekkel, megfelelő ábrázolással és az ecsetvonásokkal olyan egyediséget lehet belevinni, amelyet csak kevés elvontabb festő tudhat magáénak. – Egy pillanatra elhallgattam, és összevont szemöldökkel pörgettem végig képzeletbeli festmény-gyűjteményemet. A végén elvigyorodtam, és megvontam a vállam. – Azt hiszem, túlzottan romantikus a felfogásom ahhoz, hogy meglássam a szépet a 20. század vívmányos, modern irányzataiban. Még, hogy dadaizmus... Egy vécécsésze, amit szökőkútnak használnak. Ez nem művészet, hanem kész káosz. Persze, a káosznak is megvannak a maga szépségei.
Jó érzés volt valaki olyannal beszélni erről, akit látszólag érdekelt, sőt, értett is hozzá. Lássuk be: a Menedékház falai között csak elvétve akadt olyan, aki mélyre nyúlóan is érdeklődött a művészettörténet iránt, leszámítva persze magát a művtöri tanárt. Mr. Dunhammel beszélgetni... Hát, az már egy másik kérdés volt.
Maddie felvetésén, miszerint a mentornőnket örökbe fogadták, csak mindenki előtt jól titkolják, felkuncogtam. Bár ahhoz már nem volt szerencsém, hogy az apját ismerjem, sőt, a bátyjával sem találkoztam soha, valahogy úgy éreztem, egyszerűen kegyesek voltak hozzá az égiek, és a csúnya-géneket kiirtották a családjából.
– Nyitottabb? Hm... Ebben lehet valami – dörzsöltem az állam elgondolkozva. Nem is figyeltem, hova lépek, így csak a szerencsén múlott, hogy nem mentem neki egy mellszobor-tartó asztalkának vagy padnak sem. – Paulo Coelho is valami ilyesmit mondott. Hogy is... A nyár közeledtével furcsa gondolataink támadnak: kisebbnek érezzük magunkat, mert több időt töltünk a szabadban, és ez új távlatokat ad a világnak. Távolabb kerül a horizont, a házunk falain és a felhőkön is túlra Jól kijöttetek volna egymással – böktem játékosan oldalba a könyökömmel.
A kérdésére megcsóváltam a fejemet, és lemondóan sóhajtottam. – Nem, nem megyek sehova. A Mamó szinte egész nyáron a templomban lesz, meg befizetett valami európai hajókörútra is. Csak hozzá mennék vissza, anyáéknak szerintem fel sem tűnik a hiányom. Hat testvérem van – vigyorodtam el ismét. A legtöbben aligha tudták felfogni, mit is jelentett ekkora családban felnőni: fejvesztettséget és láthatatlanságot. Szerencsére nem volt kivételezés, mindannyian egyformán láthatatlanok voltunk.
– Tehát idebent maradok. Vagyis, inkább odakint. Főleg éjszaka... Másztál már fel valaha a kastélypark egyik fájára, hogy onnan nézd a nyári égboltot? Néha egy kicsit hideg tud lenni, de megéri. A legjobb tábortűz mellett... Bár kétlem, hogy azt az igazgatónő pártfogolná. Mondjuk, kilógni sem szabad éjszaka, de hát él-e addig az ember, míg át nem hág néhány szabályt? |
Még egy-két másodpercig a festményre bámultam, és amikor újra, már sokadszorra megállapítottam az előbbit, csak akkor válaszoltam a kérdésre.
- Igen – mosolyodtam el. – Ebben egyetértek. Ahogy azt az elvet is követem, hogy felesleges dolog, ha valaki teljesen élethűen, már-már fotorealisztikusan tud festeni vagy rajzolni… ha nem képes megvalósítani a saját ötleteit. Mármint mit ér a tehetség, ha nincs mellette kreativitás, csak másolgatni képes az illető?
Amikor az ehhez hasonló eszmefuttatásaimat közöltem az emberekkel, általában úgy néztek rám, mintha nem erről a bolygóról jöttem volna. Sőt, nem is ebből a naprendszerből. Sokan bevágták rá a klasszikus „Akkor rajzolj jobbat te!” felkiáltást, mert ők örülnének, ha így tudnának rajzolni. Hát, őszintén sajnálom azokat az embereket, akik nem tudnak a dolog mögé látni. Gyakorlással és tanfolyamokkal nekik is sikerülhetne legalább feleolyan szintre kerülniük, azzal nem lenne gond – csak a saját, egyedi gondolataik kifejezésével a papíron vagy a vásznon keresztül. De hát ez már nem az én problémám…
- Ezen én is elgondolkoztam párszor. Mi van, ha örökbe fogadták, csak mi nem tudunk róla, és ő sem, és nem is rokona ezeknek az embereknek? – kérdeztem tettetett drámaisággal. – Természetesen! Eme csodás invitálás hallatán, szinte már kötelező, hogy igent mondjak egy kellemes sétára.
Ezután, amikor RJ elindult, egy fél pillanatnyi „fáziskéséssel” követni kezdtem, de ugyanennyi idő alatt fel is zárkóztam mellé.
- Hát, mivel a nyár a kedvenc évszakom, eléggé örülök neki. Ilyenkor valahogy mindig szabadabbnak érzem magam, mintha a világ is nyitottabb lenne, vagy nem is tudom – töprengtem el egy kicsit. – Különösebb terveim nincsenek. Esetleg annyi, hogy jó lenne megejteni egy találkozást az otthoniakkal. Na és neked, vannak ettől tervezettebb ötleteid? |
Örültem, hogy Maddie vevő volt az eszetlenkedésre. Aligha bírtam volna ki akármilyen komoly beszélgetést, mélyre nyúló lelkizést, ha nem kissé eltorzult humoros köntösbe bújtattuk volna. Meleg volt ahhoz, hogy faarccal, esetleg halvány mosollyal diskuráljunk. Akármilyen sötét is volt némely kép hangulata, a művészet, mint önálló, elvont entitás megérdemelte azt, hogy jókedvvel forduljunk felé. Szerintem.
Elismerően, és kissé talán szemtelenül vigyorogva hallgattam végig a lányt. Üdítő volt hallgatni, tetszett a hangfekvése, a humora pedig bájos volt. Kezdtem úgy érezni, hogyha kicsivel több időt töltök el vele, ismét homlokon csókol majd a Múzsa; valahogy éreztem, hogy ő sme bánná annyira, ha ihletforrásnak használnám. A lányok szeretni szokták.
- Valóban? - kérdeztem vissza nevetve, mikor közölte, hogy lehunyt szemmel sokkal szebbek a festmények. - Úgy! szebb a mű, ha büszke formából kél elő, küzdve: vers, márvány, drágakő! Gautier verse. Úgy tűnik, ezeken a szobrokon a márvány sem segít. Az is igaz, hogy a megrendelésre dolgozó művész aligha mondható igazi művésznek. A művészet az... Spontán, zabolátlan és nem lehet korlátolni idővel, pénzzel vagy épp egy személlyel. Főleg nem egy nagyon, nagyon csúnya személlyel - nevettem fel az egyik krumpliorrú szobrot nézve.
- Alig tudom elhinni, hogy az igazgatónő DNS-szinten kapcsolatban áll ezekkel - csóváltam meg a fejem lemondóan, majd kajánul elmosolyodtam, a hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet, és kissé előredőlve intettem Maddie-nek a fejemmel. - Mondd, édes hölgyem, hajlandó lenne végigsétálni velem a ronda, algás kavicsok tengerén? Bízom benne, hogy jelenléted tán egy kis szépséget és fényt vihet a gyopár, sötét környezetbe.
Amennyiben Maddie igent mondott, úgy felegyenesedtem, és megindultam előre felé. Nem volt semmi ötletem, pontosan hova megyünk, de a Shelter House falain belül kígyózó folyosók bőven elég időt adtak nekünk ahhoz, hogy eldöntsük, séta közben.
- Régen nem beszéltünk. Igaz, nem is beszélünk sokat, ami fájó pont az életemben - a szép hölgyeket nem szabad kirekeszteni. Hogy örülsz a nyárnak? Vannak esetleg már terveid? |
Továbbra is mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy leteszi a festményt, mielőtt valami baja lenne, aztán pont emiatt mi is bajba kerülhetnénk. Az eztán következő „kismonológja” után megint elnevettem magam, már csak a fogalmazás módja miatt is. Eleinte kicsit meglepett RJ művészetekről való érdeklődése, aztán inkább azon voltam magamban, hogy ha válaszolok, ne egy fél órán keresztül beszéljek, összesen két levegővétellel közötte. Ezt elég gyakran megtettem, sajnos vagy nem sajnos – ennek eldöntése mindig a beszélgetőpartneremtől függött.
- Az igazat megvallva, szerény személyem számára tetszetős ezen remekművek néhány példánya – válaszoltam körültekintve a folyosón. – Bár nem úgy tűnik, mintha oly’ sok gyémánt lenne a kavicsok rengetegében… - tettem hozzá kissé költőiesen megfogalmazva, ezután egy fokkal normálisabban folytattam. – Némelyik tényleg elég groteszk, de én próbálok jóhiszemű lenni, hogy nem a festő hibája, hanem a rajta lévő, nem épp dekoratív emberé, akin talán még így is szépíteni kellett. Viszont az is lehet, hogy aktuális művész úr vagy hölgy ittas állapotban volt, és nem éppen tiszta elmével esett neki az alkotásnak. Minden esetre, valamilyen nézetből nem olyan borzalmasak. Például akkor, ha becsukom a szemem – állapítottam meg, és egy pillanat erejére tényleg be is csuktam, aztán ahogy újra szembenéztem az előttem lévő „gyönyörűséggel”, meg is bizonyosodtam állításomban. – Igen, ez így tényleg jobb volt. Ezektől sokkal szebbekkel is találkoztam már, de úgy összességében igen, művészetrajongó személy hírében állok. |
 Bár nem láttam az illetőt, a nevetését felismertem; Maddie volt az, mindketten az igazgatónő növendékei voltunk, így találkoztunk már párszor, de én az eggyel felette lévő évfolyamra jártam. Évfolyam... Mintha ugyan lehetne annak nevezni! Kábé évfolyamonként tizenöten vagyunk két csoportba osztva, tanterem nincs is, hanem hol odakint, hol az egyik teremben gyűlünk össze, és mint valami magántanárnál vagy egy mesedélutánon, leülünk a földre és beszélgetünk. Félreértés ne essék, szerintem fantasztikus volt így, sokkal emberibb és barátságosabb, mint harminc másikkal bezsúfolódni egy fülledt terembe, ahol a környezet épp olyan sivár és száraz, mint a tananyag, amit ledarálnak. Csak nem megszokott.
Szóval, habár találkoztunk már néhányszor, nem mondanám, hogy kifejezetten jól ismertem volna. Eldöntöttem, hogy ezen feltétlenül változtatok; elvégre, ki tudja, mit hoz még a jövő?
- Menten összepiszkítom a pantallómat szégyenemben! - folytattam ugyanolyan elváltoztatott hangon, ám már nem bírtam tovább, ráadásul kezdtem félteni a festményt is, így inkább nevetve letettem a földre, remélve, hogy a falnak támasztva jó dolga lesz.
- Üdvözlégy, Madison Adkins a förtelmek kicsiny folyosóján - tártam szét a kezem, végigmutatva a festményeken és szobrokon. - Mondd csak, téged is épp úgy vonzanak a művészeteket s emberi jó ízlést gyalázatosan porba tipró éktelenségek, mint engem? Egyszerre borzadok és ámulok. Szétnézek ezeken a milliós alkotásokon, és egyre csak tűnődöm, ki fizetett ezekért... Sötét, ormótlan, randa és ijesztő. A művészetnek csillogó gyémántnak kéne lennie, nem pedig a csillogó, kristálykék tengerbe eső méregzöld cseppnek, mely ronda gyilkos gyűrűket vet maga körül - sóhajtottam félszívvel, miközben összefontam a karom a mellkasom előtt, és barátságosan mosolyogva mellé léptem.
- Te mit gondolsz? Szereted a művészetet? |
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Hallgattam elméletet, azonban kivételesen most nem értettem vele egyet. 
Megnyugodva konstatáltam, hogy nem kellett túlságosan visszafognom magam a Naddie jelenlétében, ő is volt legalább annyira ébren álmodó, mint én. Ráadásképp még a hülyeségeimet is vette sőt továbbfűzte a gondolataimat, ez pedig igen jót tett az alacsony önbizalmamnak. Ha még azt is hozzáfűzi a gondolatmenetéhez, hogy nem hasonlítok egy zöld lápi szörnyre tuti bele is zúgok.
A medence téma, úgy éreztem, még visszatérő téma lesz a Shelter falain belül, amolyan fel-fellángoló parázsként fog izzani, amit aztán Lady Dashwood nyakon önt egy jó nagy vödör realitással, mi meg füstölöghetünk magunkban. Nem mintha az igazgatónőnek ne lett volna joga megmondani, mikor mire van keret, de az emberek gyarló lények, és aligha foglalkoznak a növendékek számlákkal meg költségvetéssel, ha egyszer melegük van.
Bár nem láttam az illetőt, a nevetését felismertem; Maddie volt az, mindketten az igazgatónő növendékei voltunk, így találkoztunk már párszor, de én az eggyel felette lévő évfolyamra jártam. Évfolyam... Mintha ugyan lehetne annak nevezni! Kábé évfolyamonként tizenöten vagyunk két csoportba osztva, tanterem nincs is, hanem hol odakint, hol az egyik teremben gyűlünk össze, és mint valami magántanárnál vagy egy mesedélutánon, leülünk a földre és beszélgetünk. Félreértés ne essék, szerintem fantasztikus volt így, sokkal emberibb és barátságosabb, mint harminc másikkal bezsúfolódni egy fülledt terembe, ahol a környezet épp olyan sivár és száraz, mint a tananyag, amit ledarálnak. Csak nem megszokott.