|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:39 - |
A Menedékház belsejébe több ajtó is vezet, de ezek nagy része vagy zárva van, vagy jól elrejtették a kíváncsi tekintetek előtt. Éppen ezért a legtöbben a főbejáratot használják. Egy méretes, egykoron szépen lakkozott, nyikorgó tölgyfaajtó, ami egyenesen az előcsarnokba vezet.
Az előtér gyönyörű, és hatalmas ablakainak köszönhetően remek megvilágítással rendelkezik – az éjjeli világításról néhány antik karos lámpa, és a díszes csillár gondoskodik.
Az emeletre vezető több lépcsősor közül itt található a legnagyobb. Széles, elegáns fából készült lépcsősor, amelyhez csinosan faragott és lakozott korlátok tartoznak. A fokokon bordó, arany, fekete díszes szőnyeg fut le, ami arra hivatott, hogy elnyelje a nyikorgó fa, és léptek hangját. |
[68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
Első gondolatom az volt, hogy milyen gyönyörű ez a hely, a második meg az, hogy tuti azonnal elfogok tévedni ebben a nagy létesítmény... vagy inkább kastélyban. A képzeletemben ezer és ezer szoba, meg folyosó húzodik a falak mögött. Szebnél szebbek és érdekedebnél érdekesebbek. Új célkitűzés lebegett a szemeim előtt, hogy felfedezzem ennek a nagy kastély minden zegét zugát.
Azt hiszem még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy hol is vagyok mi is vagyok. De talán nem is fogom egy hamar mint, amikor külföldre mentem és csak utána jó pár nappal esetle hogy ha ott eltévedek akkor az ottani lakosok nem az én nyelvemen beszélnek. Na ez a helyzet azt hiszem most is, hisz csak pár napja tudom, hogy Áldott vagyok. A nagyim és a Segítő mindent elmondok de nem tudom elhinni. Olyan hihetetlen mintha valami filmben vagy könyvben szerepelnék. Hehe egy könyvben amit nem én írok, de akkor vajon ki.
Nem tudom mióta merenghettem az előcsarnokban de biztos egy jó ideje. Várjunk csak mire is várok én itt? |
 Samantha.
A nőről aki engem idehozott nem tudtam mást azon kívül, hogy valamikor ő is idejárt, és az a feladata, hogy olyanokat keressen, mint én. Nem beszélgettünk sokat se róla se rólam, az út nagy részében azt magyarázta, hogy milyen itt az élet. Na persze nem mintha olyan sokra mentem volna a magyarázatával, de igen büszke fejet vágott, mikor ott hagyott egyedül a csomagjaimmal az ajtó előtt.
- Az emelet - Bólintottam a szavaira, és végigpillantottam a csarnokon ezegyszer utoljára. Helyes! - mondaná Gimli, hogy aztán elrohanjon és megfújja a kürtöt. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, a végén még azt hittem volna, megjelent még egy Áldásom, amitől fantasy szereplőket képzelek magam elé. Na, még csak az kéne.
Követtem a lányt a lépcsőn felfelé, de lemaradt, én meg már csak a kérlelő szavaira pillantottam vissza. Kicsit haboztam még a válaszadás előtt, az ajkamba harapva próbáltam kitalálni, hogy vajon ha elektromosság jut a bőröndbe, azt Elizabeth is érezni fogja-e, de végül csak megráztam a fejem, és segítettem a lánynak felcipelni a holmiját. Az emeleten már nem voltam annyira elveszett, a könyvtárat gyorsan megtaláltuk, én ott maradtam segíteni elpakolni a könyvtárosnak, ő pedig elment megkeresni az igazgatót.
Tanulság a mai napra: soha, semmilyen körülmények között nem szabad elektromos cucchoz érnem. Egészen eddig nem lett belőle semmi baj, az én telefonom is csak szimplán kétszer olyan gyorsan merült le mint másé, de nem szikrázott meg anyám tudja mit csinált... Legközelebb eldobom akármilyen készülék is legyen a kezemben, legalább azt talán még ki is tudják cserélni.
Lezárt, köszi a kört. :) |
 - Samantha? Nem sokat - mondtam, a bőröndöm felé nyúlva.
Valójában a térképen kívül más támpontom nem nagyon volt. Annyira összevesztünk az idevezető úton, hogy nem igazán jutott eszünkbe semmi más. Csak arra tudtam gondolni: mennyire rosszul áll a haja és, hogy a ruhájában úgy néz ki, mint egy prosti. Akkor nem nagyon izgatott, hogy hogyan fogok boldogulni az új helyen.
- Igazából nem voltunk olyan jóban - magyaráztam tovább, mintha szükséges lenne. A bátyám szerint csak azért küldtek ide, hogy apámmal nyugodtan tudjanak készülődni az esküvőre és az utána következő időszakban ki tudják kellőképpen pihenni magukat. Amennyire én ismertem őket, erről szó sem volt.
- Oké, akkor irány az emelet! - Közelebb húztam a cuccomat, majd elindultam vele a lépcsőn felfelé. Mivel lusta voltam felkapni az egészet és nem is tudtam volna, ezért úgy kezdtem el vonszolni/emelgetni magam mögött, ahogyan azt mindenkinek megtiltják, amikor bőröndöt vásárol. Csak feltételeztem, hogy a hálószobák az emeleten vannak, de pár lépcsőfok után meguntam a szenvedést.
- Ha ketten felemeljük, akkor szerinted elbírjuk? - kérdeztem Zoey felé fordulva. Reménykedtem benne, hogy legalább ebben segíteni fog nekem, ha már eddig nem tudott, igaz: próbálkozott. Ha sikerül a bőröndömet felcipelni az emeletre, akkor először is megköszönöm neki, majd segítek megtalálni a könyvtárat és végül megkeresem az igazgatónőt, akárhol is legyen. Biztos nem csak mi ketten vagyunk növendékek ebben a nagy kastélyban. |
Kicsit nehezebb dolgom volt úgy, hogy se ő, se én nem tudtam ki a mentora. A segítő nem mondott neki semmit? Engem azért picit eligazított, és csak azután hagyott magamra meghalni a sivatagban. Illetve, khm, lelépett, én meg mehettem amerre láttam. A végtelenbe és tovább! Szóval, mivel egyikünknek se volt halvány lila gőze sem az újonc mentoráról, sok mindent nem tudtam tenni érte. Elmehettünk volna az igazgatóhoz, hátha ő majd segít, de őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy merre van az irodája.
- Mit mondott a Segítő? - Ha tényleg segíteni akartam neki, akkor a lehető legtöbb dolgot ki kellett derítenem az ideérkezésének körülményeiről, aztán valamit majd csak összehozunk ebből a furcsa és ijesztő találkozásból. Kimondom, a lány először megrémisztett nem csak a telefonja miatt, de aztán valahogy megnyugtatott a tény, hogy ő is új és segítségre van szüksége. Szerettem segíteni az embereken, éppen ezért is ajánlottam fel, bár a mentora neve nélkül sokat én sem tehetek.
- Vagy a mentorodat kell keresni, vagy talán még felmehetsz az igazgatnőhöz, hátha ő majd eligazít. De ne kérdezd merre kell menni - Esetlenül megrántottam a vállam, közben szépen elrendezgettem a kezemben tartott könyveimet. Egyszer majd elrángatom magammal Allysont, és akár tetszik neki, akár nem, szépen megmutatja nekem az iskola összes létező helyét, mert már tényleg nem tudok megélni egy térkép nélkül. Valamit most már komolyan szereznem kell, de a gps az Áldásom miatt rögtön kiesik, ahogy a laptop és a tablet is. Hajaj. |
Na jó, talán kicsit hülyén viselkedtem, nyugtáztam magamban. Amint Zoey visszautasította az ajánlatomat belém hasított a felismerés. A telefondobálás mostmár nem is tűnt olyan jó ötletnek.
- Oké - nyugtáztam a döntését és elmeséltem a történetet.
A növendék reakciója meglepett. Muszáj volt egy kicsit végig gondolnom, hogy milyen ember is az apám. Az biztos, hogy én jó fejnek biztosan nem neveztem volna. Az az szülő, aki állandóan dolgozik; sosincs otthon; nem jön el a lánya születésnapi bulijára; karácsonykor csak egy virtuális üdvözlőlapot küld és a blokkot, hogy bizonyítsa: feltöltötte a bankkártyádat, ami ugyan praktikus, de teljesen személytelen és biciklizni sem tanította meg egyik gyerekét sem, mert számára a póker a legfontosabb...nos , az az apa inkább a pénzzel akarja megvenni a gyereket, nem a szeretetével. Mindezt inkább magamban tartottam. Senki másnak nem kellett tudnia a családi problémáinkról.
- Ja, az - bólintottam, mintha semmi gondom nem lenne. Majd én is felálltam a földről. Közben a telefonom visszakerült hozzám, így most bámulhattam a betört képernyőt. Elkezdtem fordítgatni, hátha észre veszek még valamilyen hibát rajta, de tudtam: ezen már nem lehet segíteni. Csupán elkeseredettségemben játszottam vele: még apró mozdulatokkal is megpróbáltam "leporolni", mintha ezzel el tudnám tüntetni a karcokat.
- Fogalmam sincs- ráztam meg a fejemet Zoey kérdésére. Rájöttem, hogy amúgy sem voltak komoly terveim a kütyüvel, így inkább visszasüllyesztettem a táskám mélyébe. Pár SMS-t küldtem volna el a családom tagjainak, aztán max. zenehallgatásra használtam volna. Apumnak minden bizonnyal a "kellemesen volt az út"; a bátyámnak a "Minden rendben"; az unokatestvéreimnek pedig "Megérkeztem Londonba" üzenetet írtam volna meg. Egy szóval: mindenkinek hazudtam. Más ismerőseimnek azt mondtam, hogy Alaszkába küldtek átnevelőtáborba. Tehát Ők nem is fognak nagyon keresni a következő 2 évben.
Felkaptam a fejemet, amikor rájöttem: a másik áldott valamiféle megerősítésre vár tőlem.
- Köszi, de nem hinném, hogy tudsz segíteni. Kivéve, ha megmondod hova kellene mennem vagy kit kellene keresnem - nem mertem elmondani, hogy félek: valami mást is elront/megcsap vagy feléget. |
- Öhöm - Bambán pislogtam a lányra, sajnálatos módon még egyik kérdése sem jutott el a tudatomig, így pedig elég nehéz volt megválaszolni őket.
- Nem, nem nézel úgy ki. Azt hiszem - Letöröltem egy könnycseppet a szám sarkából, ami már kezdte csikizni a számat, de ki hallott már olyanról, hogy egy könnycsepp csikizni is tud? Hát én a mai napig nem hittem volna, hogy ez lehetséges, azonban négy másodperce ezt elsőkézből tapasztalhattam meg. Azt hiszem azzal nem leszek menő, ha bejelentem, hogy én vagyok az első ember, akit csikiz egy könnycsepp.
A valóságba egy csattanó hang, valamint a földre zúgó telefon rántott vissza, vasmarokkal tartva. Összerezzentem, és a szemeimet is összecsuktam, mikor a mobil és a fal egyéjszakás kalandját premier plánból nézhettem végig. Nem lehetett kellemes érzés összecsókolózni a fallal, aztán elhagyni, majd romantikus kapcsolatba kezdeni a földdel, de a mai világban az ember már semmin sem lepődik meg.
- Öhm, nem hiszem - Bátortalanul összehúzott vállakkal meredtem a kezembe nyomott telefonra, aminek azt hiszem már nem okozhattam több problémát. Elizabeth mentette a menthetőt, én pedig csak újra elszégyelltem magam az előbbi tettem miatt. Hiába mondta a lány, hogy nem haragszik, meg úgyis újat akart venni, én picit nem bíztam benne. Az emberek hajlamosak arra, hogy azt mondják, amit a másik hallani szeretne, vagy amit a másiknak hallania kéne az illem miatt.
- Apukád jó fej lehet, ha még ennyi törés után is vesz neked telót. De ne érts félre, nem sértésből mondom - Megriadtam saját magamtól is, jól van, ehhez már lassan tehetség kellene.
Összeszedve kicsit magam felálltam, és a könyveimet a kezembe véve megvártam, míg Elizabeth is így tesz. Vagy ha nem, akkor úgy beszéltem hozzá.
- Most már tényleg segítek. Tényleg - Az egyik könyvem borítóját piszkálgatva kezdtem bele a nem túl hosszú magyarázkodásba. - Ki a mentorod? |
A mobil nem kapcsolt be, természetesen. Már csak reménykedni tudtam, hogy a benne lévő adatok közül legalább valamennyi megmenekült.
- Úgy nézek ki mint aki haragszik? - Néztem rá kérdő tekintettel. Hazudtam neki, mert tényleg egy kicsi kis dühöt éreztem magamban, de ezt kívülről próbáltam elfedni. Komolyan, milyen béna emberek járnak ide?, töprengtem magamban. Persze hangosan nem mertem kimondani ezt. Nem akartam, hogy első nap már ellenszenvesnek tűnjek bárki szemében is.
Csak mosolyogva nyugtáztam, hogy nemiképp sikerült lecsillapítani a kedélyeket. Kivettem a kezemben tartott tárgyból az memóriakártyát és a SIM kártyát is (a zenéimet és a névjegyeket még sem hagyhattam elveszni). Majd leültem a lány mellé, hogy ő is lássa mit akarok mutatni.
- Azt hiszem valami hasonló dolgot csinálhattak a telefonnal - azzal elhajítottam a kapu irányába a kütyüt. A főbejáratot nem érte el, de helyette nagyot koppant a kövön. Az érdekes az, hogy amikor feltápászkodtam, hogy megnézzem van e valamilyen baja, csak egy kicsi karcolást láttam rajta.
- Nem próbálod ki? Jó érzés - fordultam Zoey felé, hátha ő is kedvet kap a különös feszültség levezetésre. Lehajoltam, hogy felvegyem a padlón heverő tárgyat és mint egy sima labdát szokás, odadobtam a lánynak. Remélve, hogy sikerül neki elkapnia.
- Már rég ki akartam dobni - szépítettem a dolgot. Mi mást tehettem volna? Sokkal könnyebb volt dobálódzni egy amúgy is tropára ment tárggyal, minthogy arra gondolni mit hisznek majd rólam az emberek, ha látszólag méregdrága cuccokkat teszek tönkre.
- Képzeld tavaly szinte minden héten eltört a képernyője az akkori telefonomnak. Apum teljesen ki volt akadva. Állandóan szervizbe jártunk vele. Volt amikor nem mertem megmondani neki, hogy már megint baj történt - huppantam vissza törökülésbe a lány mellé. - Erre az egyik nap meglátta és megkérdezte: Ezt még mindig nem vittem el a telefonoshoz vagy már azóta megcsinálták és ez most egy új törés? |
Éreztem a fájdalmat a térdeimben, amiket a földre zuhanás okozott, de nem nagyon tudtam velük törődni. A könnyeim túl gyorsan és túl rossz helyzetben bukkantak elő, esélyem se lett volna megállítani ezt a végzetes csapást.
Még mindig a könnyeimet törölgettem, mikor a lány mellém térdelve összeszedte, és egy kis kupacba rakta a könyveimet. Hálásan pislogtam rá, de szomorú voltam a telefonja miatt. Nem akartam rosszat, már csak azért sem, mert nekem elvették még a bejövetel előtt, de mégis sikerült elrontanom a dolgokat. Na, meg az eltévedés miatt is felgyülemlettek már bennem a feszültségek, azt pedig köztudottan sírással lehet a legjobban levezetni - vagy ha valamit széttörsz, de nekem ahhoz nem lenne lelkierőm.
- Ne haragudj, én nem akartam... Nem, tényleg nem akartam... - Laposakat pislogva próbáltam a lány mondandójára koncentrálni, de ez csak nagy nehézség árán sikerült, úgy tíz perc múlva. Igaz, a sírást viszonylag gyorsan abbahagytam, már csak a könnyekkel maszatolt arcommal kellett valamit kezdenem. Remegő és szikrázó kezeimmel közelebb húztam magamhoz a könyveimet, felállni viszont nem volt kedvem. Olyan kényelmes volt a föld, meg a lépcsőfok aminek nekitámasztottam a hátam, hogy komolyan megfordult a fejemben a gondolat: ezentúl a földön alszom.
- Nem sírok - Büszke fejjel, a sírástól kipirosodott arccal jelentettem be ezt a nyilvánvaló tényt. - És mi lett a sorozat vége...? |
Nem láttam, hogy kínlódna. Háttal álltam neki, és csak akkor érzékeltem, hogy valami nagyon nagy baj van, amikor hallottam a koppanást a földön. Rögtön megpördültem és még láthattam, amint a telefonom szikrákat hányva leesik a padlóra. Odasiettem a lányhoz.
- Zoey? Zoey? El ne kezd sírni, nincs semmi baj! - nyugtatta a lányt. Már majdnem megsimogattam a hátát, mert nekem rendszerint ez segített, amikor szomorú voltam: megsimogatni és hagyni, hogy kibeszéljek magamból mindent; de mielőtt vállon veregettem volna, eszembe jutott: mennyire fél az érintésemtől.
- Tudod hányszor törtem már össze vagy ejtettem bele a vízbe? Mindent túlélt. Ráadásul volt amikor hónapokig szinte minden héten eltörtem és ki kellett cserélni a képernyőjét - mondtam majdnem nevetve. Mindenki azt gondolná, hogy én borultam ki, azon, hogy előbb nagy valószínűséggel tönkretették a telefonomat. Igaz, nem örültem annak, hogy egy áldott villámló dolgokat kreálva a telefonommal játszadozott, de nem is akadtam ki annyira mint a másik növendék. Pont annyira voltam dühös, hogy éppen csak defektet kapott a képességem. Próbáltam megnyugtatni Zoey-t a mágikus hatalmammal, hogy ne érezze magát olyan rosszul; de az erőm sehogy sem akart engedelmeskedni nekem. Remek, nem csak a mobilomba okozott rövidzárlatot ez a kis incidens, de az agyamat is befagyasztotta, gondolkodtam el, miközben vártam, hogy Zoey abbahagyja az önsajnálatot. Mert ez már az volt. Még ha a mobilom tönkre is ment, bármikor tudtam venni egy újat, csak boltot kellett találnom hozzá.
- Figyelj, ha megígéred, hogy abbahagyod a sírást, akkor elmesélek egy vicces sztorit -mondtam ezzel mentve a menthetőt. Leguggoltam a földre, hogy összeszedjem a könyveket. Nem nyúltam a telefonomért egészen addig, míg az összes más elejtett holmit nem sikerült egy kupacba rendeznem. Ezzel jelezve azt: a mobilom a legkisebb probléma, amiért most aggódni kell.
Végül felkaptam a látszólag tökéletesen sértetlen készüléket és megpróbáltam bekapcsolni.
- Láttam egyszer egy sorozatot, amiben hasonló dolog történt. A végeredmény az lett, hogy minden hímnemű egyedet lehetett a telóval irányítani - vicceltem el a dolgot. |
Csendben bólintottam a szavaira, elvégre nekem egy hónap is kevés volt ahhoz, hogy felfedezzem a fontosabb helyeket is, mint például az ebédlő, a könyvtár, az edzőterem. Nem hogy akkor még a számomra kevésbé fontosabb helyekre vezető utakat is tudjam.
Amikor kezembe nyomta a telefonját és elfordult, hirtelen nagyon megijedtem. Az előbbi generált boldogságom egy pillanat alatt szertefoszlott, olyan volt már csak, mint egy régen látott álomkép. Ijedten hőköltem hátra, de a telefont mégsem akartam eldobni, elvégre biztos nagyon sokba került, de talán az lett volna a leghelyesebb döntés, amit ezen a napon hoztam.
Minden olyan gyorsan történt.
Először csak valamifelé bizsergést éreztem, ami a vállam és a nyakam környéke felől kúszott át a csuklómba, majd az ujjaimba. Nem láttam magamon villámszerű jeleket cikázni, aminek talán örülnöm kellett volna, de abban a pillanatban egyedül arra tudtam gondolni, hogy legszívesebben kifutnék a világból. A bizsergés nem hagyott alább, közben már a másik kezemen is éreztem. A telefon először csak halkan rázkódni kezdett a tenyeremben, mire én halkan felsikoltva hátráltam egy lépést a már megfordult Elizabeth elől. Nem akartam eldobni, de a kezébe sem tudtam volna nyomni, ugyanis a következő pillanatban a készülék abbahagyta a rázkódást, hangosan pattogni kezdett, majd oldalra csúszott a tenyeremben, és szikrázva megadta magát az Áldásomnak. Hatalmas, ijedt szemeket meresztettem hol a mobilra, hol az újonc lányra, kérdéseit figyelmen kívül hagyva engedtem el az eddig fogott könyveket, amik így hangos csattanással a padlóra zuhantak - a hang pedig halálra rémisztett. Oldalra ugrottam az ijedtségtől, térdeim remegni kezdtek, szabad kezem ujjai hegyén láthatóvá vált pár szikra, a hajam újra áramosan szállni kezdett mellettem, és ekkor bennem is eltört a mécses. Sírva roskadtam a padlóra, a földre tapasztott tenyereimen és ujjaimon még mindig jól látszódtak az elektromos kisülések. A telefon kiesett a kezemből, de nem tört össze. Legalább ennyi jó legyen ebben a napban. |
- Nem csodálom, hogy eltévedtél - nevettem fel. - Ez a kastély egy kész labirintus, márcsak a méreteiből ítélve is. Nekem biztosan el fog tartani pár hónapba vagy évbe, mire kiismerem.
Vártam, hogy a lány belekezdjen a maga sztorijába, de nem tette. Csak pislogtam rá, mintha ettől elkezdene belőle áradni a szó. Sajnos csalódnom kellett. Én kiteregettem a lapjaimat, megerősítve: nem vagyok egy két lábon járó ketyegő bomba, amely bármely percben felrobbanhat; de Ő nem akart beszélni az áldásáról. Bár feltételeztem, hogy valamilyen fizikai cucc lehet, ha nem mert megérinteni.
Nagy megkönnyebbülés volt, amikor végre kinyitotta a száját. Elmosolyodtam, mert pont ez volt az első kérésem, amit feltettem neki, ahogy beléptem. Na ja, nem leszünk öri-barik az már tutti-bizti.
- Tudod mit? Először inkább én segítek neked - kaptam fel a telefonomat és neki álltam újra megkeresni azt a képet. Ezúttal szerencsém volt.
- Bingó! - kiáltottam fel a kelleténél kicsit nagyobb intenzitással. Zoey kezébe nyomtam a kütyüt, hogy keressem meg az amit akar, addig én elintézek valamit. Visszasétáltam a cuccomhoz és a csomagom egyik fogóját megragadva, odahúztam a lépcsőhöz. Elkeseredetten néztem végig magam előtt. Na igen, egy lépcső azonnal elveszti a szépségét, ha egy nagy méretű bőröndöt kell rajta felvonszolnod. Teljesen kizártnak tartottam, hogy a közelben van felvonó vagy lift. Nem, pár száz évvel ezelőtt valószínűleg még a kényelmesség fogalmát sem ismerték, summáztam magamban.
- Egyébként hova szeretnél eljutni? - kérdeztem visszafordulva a lány felé, aki még mindig döbbenten tartotta a kezében a gépemet.
- Mi az UFO-t láttál? |
- Nem tudok róla - Megráztam a buksim, miközben próbáltam az áramosan szálló hajammal kezdeni valamit. Idegesített, ahogy ott már majdnem lebegett mellettem, próbáltam minél előbb orvosolni a helyzetet, kisebb-nagyobb sikerrel. Pedig nem szerettem összefogni a loboncom, így számolnom kellett a ténnyel, hogy bizony bizony, néha úgy néztem ki, mint akinek a fején végighúztak egy kosárlabdát.
- Hát elég régóta - Körbepislogva meglepődve vettem észre az előcsarnok gyönyörű berendezési tárgyait. Őszintén szólva még sosem néztem meg ennyire a lépcső körül található bútorokat, de hát most itt a lehetőség. - Körülbelül egy hónapja.
Bólintva vettem tudomásul a saját szavaimat, közben le is döbbentem rendesen. Egy hónap az hosszú idő, pedig olyan gyorsan elrepült.
Az idegesség szépen lassan eltűnt belőlem, helyette valami meleg érzés árasztotta el a testem, sunshine and happiness lebegett körülöttem.
- Telefon...? - Zavarodottan pislogtam a lányra, nekem még a fényképezőgépem is elvették anno, nem hogy a telefonom. - Hogy tudtad...?
Elfehéredett ujjakkal markoltam a könyveimet, miközben a lány a telefonján ügyködött. Végig azon gondolkodtam, hogyan tudta behozni a készüléket, aztán áttértem a lány bámulására. Bizos növendék volt, elvégre a mentoroknak meg a tanároknak csak szóltak, hogy nem szabad elektromos kütyüket hozniuk ide. Vagy csak a növendékektől szedik el? Ne már, az tiszta diszkrimináció lenne...
- Értem - Nagyot bólintottam az Áldása ismertetése után, majd az ajkamba harapva körbepillantottam a csarnokban, de a szemem végül a telefonján állapodott meg. Picit furcsán méregettem a készüléket, körülbelül úgy, mintha azt várnám mikor változik át valami gyilkos, iskolapusztító gépezetté, de közben még mindig nagyon boldog voltam. Csokit akarok. Ez csak így random jutott eszembe, de ha már boldogság, akkor szerezzünk csokit...
- Segíthetek esetleg? .... Már ha tudok. |
- Szép neved van. Görög származású vagy? - Próbáltam kedves lenni, mert a szuper képességem nélkül is meg tudtam volna mondani, hogy Zoey ideges. Méghozzá annyira, hogy szegény majdnem elsírta magát. Bíztatóan mosolyogtam és, hogy ne érezze magát annyira kényelmetlenül: egy lépést én is hátráltam.
Csak megvontam a vállamat, amikor rögtön kifogást keresett, miért nem akar kezet fogni velem. Oké, akkor nem érek hozzá senkihez és semmihez sem.
- Mióta vagy itt? - Tovább akartam vinni a beszélgetést, de féltem: ugyanolyan döcögősen fog menni ahogyan eddig is. Láttam, hogy fél tőlem, mert meg akartam érinteni. Ezért is és azért is, hogy a hangulat kicsit oldódjon, megpróbáltam pozitív és megnyugtató "energiát" közvetíteni felé. A baj csak az volt, hogy mint mindig amikor használtam: az áldásom most sem kegyelmezett nekem. A kék folt már megint ott volt. Gyorsan behunytam a szememet, mintha csak sokáig pislognék, hogy a másik lány ne lássa a megváltozott pupillámat. Megráztam a fejemet, hátha így gyorsabban kitisztul a látásom. Szerencsére amikor újra kinyitottam a szemeimet már csak az előcsarnok és Zoey volt a látóteremben.
Remek, paskoltam meg gondolatban a vállamat, majd visszatértem a táskámban való kutakodáshoz, mivel a lány továbbra is értetlenül nézett, amikor megkértem, hogy használja a saját mobilját.
- Persze, bár biztosan nem teljesen pontos -bólogattam keresgélés közben. Fél perc múlva végre meglett Fehérke. Tudom nem normális, hogyha valaki a telefonjának nevet ad, de valaki ugyanezt műveli az autójával. Méghozzá abból az okból kifolyólag, mert így sokkal személyesebbé tüntethetünk fel tárgyakat. Fehérke volt az életem: több mint 1500 zeneszám volt rajta (,mert miért ne?), a naptárjába minden ismerősöm szülinapja és névnapja bele volt táplálva, az összes képem és üzenetem tárhelye volt. Persze, hogy hülye és rendkívül fantázia dús neveket találtam ki neki.
- Hát persze! - Felnevettem, amikor megkérdezte, hogy növendék vagyok-e. Ennyire azért nem látszódtam idősnek, legalábbis szerintem. Ennek ellenére nem vettem magamra, kicsit furcsa volt, de semmi bajom nem volt vele. A következő kérdése lepett meg: nyíltan ki merte mondani azt, amiről én max. suttogva mertem beszélni. Eléggé vicces volt a helyzet, mivel nem rég használtam rajta a képességemet, úgy hogy ő észre sem vette, vagy ha igen, akkor jól leplezte.
Letettem a kütyüt a kezemből az egyik oszlop szerűségre.
- Mentális képesség. Érzem az emberek hangulatát és némiképp manipulálni is tudom őket - magyaráztam. Annyira ideges voltam, hogy akaratlanul elkezdtem tördelni a kezemet. Nem mertem visszakérdezni. Vártam, hogy a lány majd magától elkezd beszélni. |
Láttam a lány felfelé menetelő szemöldökét, zavarban is voltam picit miatta, így félig elfordítottam a fejem, de a tekintetem továbbra is rajta maradt. Semmiképpen sem szerettem volna illetlennek tűnni, egyszerűen csak megijesztett a lány. Magam sem tudom, miért.
Közben lelépdeltem a lépcsőről és elé sétáltam, tisztes távolságban megállva tőle.
- Zoey Darnell - Viszonoztam a bemutatkozást, azonban nem fogtam vele kezet. Szólásra nyitott szájjal, ijedten, nagyokat pislogva meredtem a kezére, majd megráztam a fejem. Tátogtam még párat, aztán visszanéztem az arcára.
- Én... én... Ez nem jó ötlet - Megráztam a fejem hátrálva egy lépést. Nem akartam megbántani a lányt, de szerintem az neki sem lett volna jó, ha mindjárt rögtön az első alkalommal lesokkolom. Tuti elmenne a kedve az egész sulitól.
- Öhm, nem. Én már egy ideje itt vagyok - Nagyokat pislogva ráztam meg a fejem görcsösen magamhoz szorítva a könyveket. Az volt az egyetlen mentsváram, és azok miatt nem kezdtem el majdnem sírni. Ijesztő volt a nagy iskola, igen, de ezt már nagyjából megszoktam. Nem volt jellemző rám a sok keresgélés, és kudarcot sem szerettem vallani, de már majdnem fél órája bolyongtam, aztán értem ide az előcsarnokba, szóval érthető módon voltam a sírás határán.
- Térkép? Tényleg? - Szemeim felcsillantak a papír említésének hallatán, izgattotan léptem közelebb a lányhoz, ugyanakkor a könyveket úgy igazgattam magam elé, hogy ha kell, megvédjenek. Elvégre a lány még csak most jött, ki tudja mire képes. Át tud alakulni valamivé? Vagy ő is bánthat másokat, mint én?
- Te... növendék vagy ugye? - Félve pillantottam rá, nem tűnt sokkal idősebbnek nálam, de azért nem lett volna jó rögtön letegezni egy mentort. - Mit... Öhm. Mit tudsz?
Sajnálatos módon nem tudtam finomabban és burkoltabban megkérdezni szegény lánytól, hogy milyen képességgel, pontosabban milyen Áldással rendelkezik, de reméljük ez is megteszi. |
- Igen - feleletem miközben egyre magasabbra és magasabbra emelkedett a szemöldököm. Nem értettem, hogy miért kérdez rá az amúgy is nyilvánvaló tényre. Ha a bőröndöm és az csodálkozásom nem elég bizonyíték rá, akkor mivel tudnék segíteni neki, hogy észre vegye a nyilvánvaló tényt? Írjam a homlokomra alkoholos filccel, hogy ÚJ? Vagy táblával hírdessem, hogy úgy el vagyok tévedve, mint nyáron a Mikulás?
Nagy levegőt vettem, majd kifújtam, hogy némiképp megnyugtassam magamat. Mégiscsak ez volt az első napom egy teljesen idegen helyen. Nem akartam idegbetegnek látszani.
A csomagomat a bejáratnál letámasztva otthagytam és közelebb léptem a lányhoz.
- Bocsáss meg, elfelejtette bemutatkozni. Elsa Olson, új növendék, friss hús, amit akarsz - nyújtottam felé a kezemet. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy figyelmeztetek: itt páran talán félnek az érintésemtől. Ha Ő is egy ilyen áldott, és nem fogadja el, akkor szomorúan hagyom, hogy a kezem visszahulljon a lábam mellé,
- Nagyon sajnálom. Hogyan? Te is nem rég jöttél? - Csúszott ki a számon, mielőtt gondolkodtam volna. Ahogy kívülről elnéztem ezt a nagy telket, itt aztán akkor is ellehetne tévedni, ha az egész egy szobából állna, de gyanítottam, hogy a felépítése inkább egy labirintusra hajaz. Itt pattant ki még egy remek gondolat a fejemből: mielőtt lekoptattam volna Samet, rajzolt nekem egy igen pontatlan vázlatot a kastélyról, hogy véletlenül se keveredjek el. Tippem szerint az egynegyede a rajznak hibás volt, de legalább valamilyen támpontot adott.
- Egyébként lehet, hogy tudok segíteni - kezdtem el magyarázkodni - a nő aki idehozott rajzolt nekem egy térképet.
Már csak a válltáskámból kellett volna kihalászni a telefonomat, hogy meg tudjam nézni a lefotózott képet. Azonban annyi minden volt benne, hogy nekem nem volt türelmem mindent kirámolni belőle, ezért megkértem a lányt, hogy csörgessen meg. |
Csak én lehetek olyan szerencsés, hogy lassan már egy hónap itt töltött idő után eltévedek a kastélyban. Újra és újra megesik velem a dolog, ez ellen pedig sajnos nem tudok mit tenni, max végigböngészhetem az iskola könytárának könyveit, hátha találok valahol valamikor egy térképet, alaprajzot, vagy bármit ami segíthet nekem a tájékozódásban. De amennyire ismerem magam, még annak segítségével is eltévednék. Szükségem lett volna valakire, aki kísérget az első napokban, de sajnos nem kaptam ilyen társat. Allyson is el volt foglalva a saját dolgaival, Lanával és a fiúkkal azóta nem beszéltem, hogy egyszer találkoztunk. Csak messziről láttam őket elhaladni a másik irányba, merszem nem volt utánuk szólni, hogy tudnak-e segíteni.
A remény egy kis szikráját láttam felpattanni - nem, nem csillanni -, mikor valaki kívülről lenyomta a kilincset, az ajtó pedig egy csigánál is lassabban nyílt ki. Még mindig picit ideges és kétségbeesett voltam, azonban a lány látványa valamennyire megnyugtatott... Dehogy. Láttam a csomagjait, így teljesen egyértelművé vált előttem, kivel is van dolgom: egy új növendékkel. Aki nem tud útbaigazítani. Az ajkamba harapva léptem, majd buktam picit előre, ahogy igazából lehuppantam a következő lépcsőfokra. Kezemet még mindig a korláton tartva dőltem neki annak a csípőmmel, aztán a lány kérdésére megráztam a fejem.
- Igazából én is eltévedtem - Vallottam be félig lehajtott fejjel. - Te új vagy, igaz? |
- A karácsonyi fotókból nem kérek és kérlek kímélj meg attól, hogy a rózsaszín habos-babos esküvődön részt kelljen vennem, mint koszorúslány - köszöntem el a leendő mostohaanyámtól. Nem volt kedvem és soha nem is akartam megölelni, megpuszilni esetleg érzelmes búcsút venni tőle, miután a fél autóút alatt oltottuk egymást. A másik felébe inkább elővettem a fülhallgatómat, a telefonomat és zenét hallgatva néztem a mellettünk elsuhanó tájat.
- Érezd jól magadat - próbált meg utoljára beszélgetést létesíteni velem.
- A viszont nem látásra! - ezzel rácsaptam az ajtót. Reméltem, hogy soha többet nem kell látnom. Amire kikúrálódom apum észbe kap és nem fog senkit sem elvenni, főleg nem Samanthát. Szerencsére vette a lapot és azonnal elhajtott, magamra hagyva a parkolóban a bőröndömmel. Addig néztem, míg el nem tűnik a látóhatárról az autó, majd megkönnyebbülésembe (vagy éppen idegességembe) kifújtam az egészen addig benntartott levegőt. Pár hónapja nem igazán hittem, hogy apám valaha is beváltja az ígéretét és átnevelőtáborba küld, de most mégis itt álltam. Nagy bajom nem volt az így kialakult helyzettel, úgy fogtam fel, hogy megszabadultam a sohasem létező szülői felügyelet alól. Mint egy rossz filmben lassan fordultam meg, hogy jobban szemügyre tudjam venni új otthonomat. Mit ne mondjak? Szinte tátva maradt a szám.
- Ezek hülyék. A hegyekbe, egy teljesen eldugott helyre építettek egy ilyen nagy kastélyt - bukott ki belőlem. Még szerencse, hogy senki sem volt a közelben, aki hallhatta volna. Mielőtt végleg megváltozott volna az életem próbáltam magamnak nyerni egy kis időt. Továbbra is szépen, lassan haladtam előre az úton a nagy ajtó (inkább kapu) felé. A végzetet viszont nem lehet elkerülni, csak odaértem a tölgyfa monstrumhoz. Innen nincs visszaút, gondoltam és benyitottam. Rögtön észrevettem, hogy bent szinte minden olyan szép ha nem szebb, mint kint. Azt is láttam, hogy valaki áll a lépcsőn. Először is behúztam magam után a csomagomat, majd a lány felé fordultam.
- Szia! Tudnál nekem egy kicsit segíteni? - Érdeklődtem, úgy téve mint aki teljesen meg van lepve a világtól, amibe csöppent. Igazából tényleg meg voltam lepve egy pillanatig, de ez az érzés hamar elszállt és a helyét átvette az idegesség, ami úgy tűnt, hogy nem tőlem származik. - Valami baj van? - Néztem a lányra, mert úgy látszott: nem csak én vagyok bajban. |
Az hiszem megint eltévedtem.
Szomorúan pislogtam körbe a könyveimet magamhoz szorítva, miközben a beígért térképre gondoltam. Sajnos még mindig nem kaptam meg, pedig ahogy múlt az idő, egyre többször lett volna rá szükségem. Mint például most.
Reggel még sikerült eljutnom az ebédlőbe, meg utána vissza is értem a szobámba, aztán könyvekkel a kezemben indultam el a könyvtár felé, de az előcsarnok lépcsőinek fokán ácsorogva megakadtam. Rajtam kívül egy teremtett lélek sem tartózkodott a közelben, hacsak nem állt mellettem valaki láthatatlanná válva, de ezt nem tartottam túl valószínűnek.
Elkeseredetten haraptam bele az ajkamba és a köteteket még jobban magamhoz szorítva próbáltam azokból kiolvasni a helyes irányt. Valószínűleg nem tudtam volna elérni ezzel semmit, de a pici, ijedt lelkem megnyugtatta a tény, hogy innen talán még visszatalálnék a szobánkhoz, bár igazából már semmiben sem reménykedtem. Egészen addig, míg a bejárati ajtó kilincse meg nem mozdult, az ajtó pedig lassan kinyílt. Reménykedtem egy Mentornéniben, egy Lanában, Camban vagy Rexben, ők biztos el tudának majd igazítani, így a korlátra csúsztatott kézzel nyújtogattam a nyakam a nyíló ajtó felé.
Segíííts! |
A robbantásom pont mellkason találta Ezrát - nem mintha különösebben zavart volna, de mikor a páncél csörömpölve a földre hull elemeire, akkor már megbántam az egész akciót.
Mikor legközelebb feleszmélek, már dühösen hajol az arcomba. Én csak üres tekintettel bámultam vissza. Igazából Ezrának igaza volt, ami valószínűleg nem túl gyakran esik meg vele a valóságban. Mégis mit képzeltem? Elsülhetett volna ezerszer rosszabbul, meg is ölhettem volna. Viszont volt valamennyi haszna is ennek: rájöttem, hogy valóban tudom valamennyire kontrollálni. Nem is sajnáltam mondjuk erre a nagyképűre ezt a manővert, bár a feldőlt páncél talán nem kellett volna.
Visszalökött a falhoz, én pedig elestem. Még utoljára ránéztem, ahogy kiment az ajtón. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam magam ösztökélni, hogy felálljak. Nem akart sikerülni, két próbálkozásból sikerült mindkétszer visszaesni.
- Sajnálom... - Mondtam csak úgy a levegőbe halkan, és nem is igazán tudva, hogy kinek. A Segítő beszaladt az ajtón (úgy tűnik valahogy csak elkerülte Ezrát), és dühösen nézett rám. Mondott valamit, amit biztosan szidásnak szánt. Felrángatott hasonlóan kedves mozdulatokkal, mint ahogy Ezra tette, majd mélyen a szemembe nézett.
Lezárva, köszi a játékot! :)
Megjegyzés: A tanácsaid pedig megpróbálom megfogadni, majd meglátjuk, hogy lesz! ;) |
 A cigi megnyugtat. A cigi jó. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen régen mérgezem magam a kis koporsószögekkel, de ennél, és a whiskynél durvábbat sosem próbáltam – addig nem terjedt ki a lázadásom, hogy drogokhoz nyúljak. Azonban tény, és való, hogy a nikotinfüggés legalább olyan durva volt nálam, mint annál a kiscsajnál (Jude?) szerek utáni vágy. A leszokás legalább olyan nehezen menne.
Elégedetten cigarettáztam, nagy kortyokban nyelve a füstöt. Teljes lelki nyugalommal hamuztam össze a szőnyeget magam alatt, hiszen élt még az, aki eltakarítsa. Talán nikotin okozta béke akadályozott meg abban, hogy ne vegyem észre, hogy Ryan van olyan tökfej, hogy rajtam tesztelje az Áldását.
A kezéből érkező energialöket váratlanul ért, egyenesen a mellkasom közepén kapott el. Kissé megtántorodtam, de csak annyira, hogy a támasztékot kereső könyökömmel fellökjek egy lovagi páncélt, amely keserves csörömpöléssel hullott alkotóelemeire. Biztosra vettem, hogy az éjjeli őrséget alkotó mentorok valamelyike meghallotta a csattanást, és csak percek kérdése, hogy megjelenjen.
A lila köd azonban elöntötte az agyam. Elhajítottam a dekket, majd hatalmas lendülettel megindultam a szőke-ciklon felé. Ha nem sikerült kitérnie az utamból, megragadtam a felsőjét a nyakánál, és közelebb kentem a falhoz, mint ahogyan egyébként is állt. Be akartam verni neki egyet, de végül nem tettem – annyit nem ért a kölyök, hogy az energiáimat pazaroljam rá. Közelebb hajolva, villámló tekintettel, már-már vicsorogva bámultam bele az arcába. Az ujjaim egészen rágörcsöltek a pólójára. Az erőm fokozatosan kapcsolt be, de nem túl sok valamit tudtam Ryanből kinyerni.
- Ide figyelj, lúzer… - kezdtem tagoltan. - … ha még egyszer próbálkozol, esküszöm, hogy megmutatom neked, hogy ki a nagykutya a környéken – egy kicsit engedtem a szorításon, de csak annyira, hogy a következő pillanatban még nagyobb lendülettel lökjem vissza a falnak. – Gyökér! – vetettem oda neki búcsúzóul, majd elegánsan elvonultam a folyosón. Kételkedtem abban, hogy maradt annyi ereje, hogy újabb lökéssel próbálkozzon. Újabb szál cigit húztam elő, majd a nagy bejárati ajtón keresztül kiléptem a kastélypark sötétjébe…
Ezra balra él, részemről lezárt!
Összegző értékelés, bár nem az én reszortom; A reagjaid nehezen reagálhatók. Túl sokat agyal a karaktered, keveset mozog, és nem sokat beszél – utóbbi nem hiba, ha szótlan típusról van szó. A megkezdett gesztusokat folytatod, ritkán (pontosan egyetlen egyszer a kör alatt) indítasz el egy cselekményszálat. Már négy éve játszom, de ritka, hogy valakivel ennyire nehézkesen menjen, mint veled. Olvass el néhány játékot a topicokban, segíteni fog. Első körnek egyébként nem is volt rossz. |
[68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Samantha. 
- Samantha? Nem sokat - mondtam, a bőröndöm felé nyúlva. 
A cigi megnyugtat. A cigi jó. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen régen mérgezem magam a kis koporsószögekkel, de ennél, és a whiskynél durvábbat sosem próbáltam – addig nem terjedt ki a lázadásom, hogy drogokhoz nyúljak. Azonban tény, és való, hogy a nikotinfüggés legalább olyan durva volt nálam, mint annál a kiscsajnál (Jude?) szerek utáni vágy. A leszokás legalább olyan nehezen menne.