|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:54 - |
Az ebédlő tágas, és világos. Egy hosszú, és több kisebb kör alakú asztal szolgál arra, hogy a ház lakói kényelmesen étkezhessenek. A falakon több helyen festmények, címerpajzsok sorakoznak; Az ajtón belépő, a szoba hátsó szegmensében azonnal a Dashwoodok címerével találja szembe magát. A helyiség két sarkában szintén egy-egy lovagi páncél strázsál némán. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 Fél év alatt az ember nem válhat annyira központi figurává, hogy mindenkivel lepacsizzon, aki szembe jön a folyosón, de kemény munkával azt azért elértem, hogy látásból a legtöbb növendéket ismerjem. Voltak, akikkel néha együtt lógtam, alkalmazkodván ahhoz, ők épp milyen stílust képviseltek. Rex kivétel volt, őt tartottam az egyetlen közeli barátomnak Shelterben, és észre sem vettem, hogy előtte nem próbálom megjátszani magam. Bár jóval nagyobb volt nálam, izmosabb és még pár hónappal idősebb is, öcsiként tekintettem rá, szerettem terelgetni és noszogatni. Azért egy kicsit a lelkemre vettem, mikor újból köszöntem volna néhány csinos lánynak, de Rex domborulatai elvonták a járókelők figyelmét rólam.
- Menj, öltözz fel... - bólintottam rá helyeslőn. - Pulcsit vegyél, ha lehet. Valami ronda darabot a nagyidtól! - szóltam még utána, aztán amint végzett, együtt lebattyogtunk az ebédlőbe. Mindig olyan későn szoktam beesni, hogy már alig vannak emberek, így ez a tömeg most egészen felvillanyozott.
- Klassz! Hé, látom Miss Dashwoodot - böktem oldalba Rexet, állammal a kiszemelt felé bökve. Még nem tettem le arról, hogy meggyőzzem az igazgatónőt Tasli befogadásáról. De első a reggeli... Éhesen vetettem magam a svédasztalra, és a tálcámra pakoltam mindent, amit csak megkívánt a szemem. Nasikat, műzlit, kenyeret, joghurtot, tojást, sonkát, sütit, kávét és kakaót, aztán körbenéztem, hova ülhetnénk le. Rex szavai mosolyt csaltak az arcomra. - Tasli bátor cica. Ha lejönne az ebédlőbe, biztosan bedobná a sármját, hogy levegyen néhány nőstényt a lábáról... ha kandúr lenne. Kandúr egyáltalán?
Tekintetem az üres asztalok közt kalandozott, rögtön kiszúrtam egy ismerős arcot egy ismeretlen mellett. Megint oldalba böktem Rexet.
- Odanézz, ott van Lana! Látod azt a szépséget, akivel beszélget? Még nem nagyon láttam erre, itt a remek lehetőség, hogy bemutatkozz neki. Húzd ki magad és mosolyogj szépen - veregettem meg a hátát biztatóan, aztán megtoltam őt az asztal felé. Reméltem, el tudom támogatni őt egy darabban a lányokhoz.
- Sziasztok, lányok! - köszöntem rá fülig érő mosollyal először Lanára, mert őt látásból ismertem már, aztán a mellette lévő lányra is. - Csatlakozhatunk hozzátok a haverommal?
|
Úgy véltem, ritkán lehetett igazán kiborítani, hiszen három idősebb testvér edzett meg az évek során, ami nem volt kevés, viszont sok. Ők tettek arról, hogy ne legyek a tipikus szőke lány, aki minden rózsaszínen élesen felvinnyog, és keményebben tűrjem az engem ért bántásokat. Persze, a könnycsatornáimat nem sikerült teljes mértékben eldugaszolni, hiszen attól még lány maradtam, azonban sokszor nem tudtam megakadályozni, és mire feleszméltem, már végigfolytak a könnyek az arcomon.
Rezzenéstelen arccal figyeltem Alyssát, és nyugodtan viszonoztam a mosolyát. A jókedvem elapadt, a komor gondolatok egymást kergették az agyamban, akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam.
– Tudod, Alyssa – sóhajtottam teátrálisan –, attól még, hogy te szerencsétlenül a földhöz ragadtál, nem mindenkinek kell olyannak lennie, mint te – csóváltam meg a fejem. – És látszik, mennyire reggelizik… hacsak nem fán él – grimaszoltam, aztán Ash felé fordultam. – Bocs – szúrtam oda, majd vettem egy mély lélegzetet, s félig elfordulva tőlük töröltem le a könnyeimet.
Nincs volt mit tennem; úgy tűnt, az elszántságom egyik percről a másikra elillant, és leszegett fejjel, görnyedt háttal indultam meg az asztal felé, vissza se nézve.
Nem szerettem volna Alyssával harcolni; tudtam, hogy a szúrósságával szemben előbb-utóbb vesztettem volna, mert bennem közel sem a felbujtó, hanem inkább a vidámság élt. Legalábbis, én úgy véltem. Ugyanúgy akartam mindenkivel jóban lenni, és a tény, miszerint másokat ez megrémiszt, könnyen abba az állapotba sodort, amit utáltam: kínzó komolysággal gondoltam vissza minden egyes őrült jelenetemre, amit okoztam, és legszívesebben agyoncsaptam volna magam egy tankkal.
Lehorgasztott fejjel, és előregörnyedt háttal fordítottam nekik hátat. Akart a halál velük ezek után egy asztalnál bájcsevegni. |
 Előző vasárnap, a misén, a tiszteletes a megbocsátásról és a megbánásról prédikált. Szépen, összeszedetten beszélt, még délután is a szavain elmélkedtem, miközben megírtam a szokásos levelet az otthoniaknak – rendelkeztem egy postafiókkal a városban, így nem közvetlenül a Menedékházba érkeztek a küldemények. Az otthoniak nem feltétlenül az amerikai rokonokat jelentette.
Csak egy kávét akartam inni a kora reggeli edzés után. Nem böjtöltem, de egyelőre beértem a lelki táplálékkal, amelyet példabeszéd utózöngéi nyújtottak. Az ebédlőben nagy volt a nyüzsgés, mint általában minden reggel, amikor a ház lakói ébredezni kezdenek. Szelíd, kimért biccentéssel köszöntöttem a mentoráltjaimat, és a kollégáimat, miközben a svédasztalhoz lépdeltem.
Ha valaki jobban megfigyelt, láthatta, hogy sötét hajtincseim még nedvesek a frissítő zuhanytól. Ellenben, sötétszürke öltönyöm, és fehér ingem kifogástalan eleganciával büszkélkedhetett, nem különben az olasz bőrcipőmet. Magabiztosan közelítettem meg a célomat, gondosan ügyelve arra, hogy pillantásom véletlenül se akadjon meg azon a kis szarkán, akit néhány napja elkaptam a szobámban. Az adria-kék szemek azóta is szüntelenül kísértettek, pedig mindent elkövettem, hogy kiverjem őket a fejemből. Pontosan tudtam, hogy Skylar Garfinkle hol ül, már akkor kiszúrtam, amikor beléptem.
Az asztalhoz lépve fogtam egy üres csészét, és töltöttem magamnak a termoszból némi feketét. Megtehettem volna, hogy a kezemben a pohárral visszavonulok a tanáriba, de nem tettem; helyette egyik kezemmel lazán megtámaszkodtam az asztalon, és szúrós tekintettel felmértem a reggeli káoszt. Elmosolyodtam. Röviden. Alig észrevehetően. Csak a szokásos, gondoltam.
|
 Már épp nagyot haraptam volna a reggelimből, amikor akaratlanul is összerezzentem, ahogy legmorcosabb csapattársam kéretlenül levágódott a mellettem lévő székre. Sietve Ash karja után kaptam, de úgy tűnt, helyén marad, szóval egy sóhajjal vissza is húztam a kezem, és a létező legsötétebb pillantást vetettem édes reggelem tönkretevőjére. Nincs annyi méz ebben az ebédlőben, amivel meg lehetne édesíteni a világ legdulifulibb növendékének társaságát. Én már csak tudom, 0-24 élvezhetem az edzéseinken. Külön öröm ez egy olyan csapattárs mellett, mint Sean, akit meg képtelenség komolyságra bírni. Ezek ketten vad óvodás módjára mérleghintáznak, én meg általában tehetetlenül vergődtem kettejük hangulata közt.
- Menekülj máshova, Ash! Nem vagyok a... - És ekkor kiszúrtam életem tortáján a másik eperszemet. A szobatársamat. Feltehetően Ash-t üldözte, és így már rögtön megértettem mindent. Egyből letettem a reggelimet a kezemből, és negédesen megsimogattam kétszer-háromszor a fiú felkarját. - Addig maradsz, ameddig csak szeretnél! Megvédelek, ne aggódj.
Visszahúztam a kezem és finnyáskodva megtöröltem a szalvétában, aztán érdeklődő mosollyal fordultam a dalolászó szöszi felé.
- Gracie, drágám, a hangos éneklés csak a High School Musicalben menő. A valóságban totál ciki - köszöntöttem őt egy bájos mosollyal. - Megtennéd, hogy az elviselhetetlenül éles frekvenciáddal másokat boldogítasz? A csapattársammal épp reggeliznénk - adtam elő mindezt fülig érő, negédes mosollyal, mely mögött hallani lehetett ezer mérgeskígyó sziszegését. |
 – Dashwoodot? Rögtön? Reggeli után? – hőköltem hátra. Ez nagyobb lépés volt, mint gondoltam volna. – Én azt hittem, izé... Először elpróbáljuk a, nem tudom, tükör előtt... Aztán valamelyikünk beöltözik macskának, hogy lássuk, hogy fogadja. Vagy mondjuk, izé, szabadon engedhetnénk néhány egeret, hogy belássa, szükség van macskára... És akkor... így... tádááá! – tettem elfuserált próbát egy mozdulata, amit a tévében lévő bűvészektől láttam. Hamar beláttam, hogy egyik ötletem sem használható. Mint mindig.
Cam kérdésére, miszerint így jövök-e, elgondolkodtatott. Merengve néztem a rózsaszín anyagra. Leeht, hogy jobb lenne nélküle? Megfogtam a trikó alját, és áthúztam a fejem felett; egy lány, aki ebben a pillanatban haladt el az ajtó mellett, nekiment egy másiknak. Ha ennyi felkavaró, akkor talán inkább nem...
– Egy pillanat, és izé, én... Pillanat – hagytam ott végül Camet. Néhány perc múlva egy abszolút nem rózsaszín, annál inkább fekete atlétában csatlakoztam Camhez az ebédlő felé menet. Azért szerettem korábban menni, mert olyankor kevés az ember; de most, ahogy beléptünk, földbe gyökerezett a lábam. Annyira. Sok. Az. Ember...
– Haza akarok menni – motyogtam olyan halkan, hogy talán Cam sem hallotta. Ennek ellenére szótlanul követtem Camet, amerre csak ment, igazából azt sem néztem, mit veszek a tányéromra. Úgy jártam a sarkában, mint egy túlméretezett árnyék; csak remélni mertem, hogy olyan asztalhoz ül le, amely nincs tömve. Bár az is igaz, hogy itt olyan nem nagyon volt. – Lehet, hogy inkább meg kéne nézni, hogy, izé, hogy hogyan van Tasli... Hátha fél egyedül a szobában... Én félnék. Félek. |
 Ideges lettem ettől a sok embertől, próbáltam a lehető legjobban a tömegbe olvadni, és nem azzal törődni, mikor fog már valaki odajönni hozzám, hogy elküldjön egy másik asztalhoz, mert teszem azt kell a hely neki meg a bandájának. Nem tartottam volna pofátlanságnak, sőt, talán még szívességnek is vettem volna a kérését, és a lehető leggyorsabban húztam volna el a csíkot az ebédlőből. A banda helyett viszont csak egy barna hajú lányka állt meg az asztal mellett, és ő szegezett nekem egy kérdést.
- Igen... Persze - A választ ugyan nem várta meg, én viszont azért még kiböktem, nehogy a végén még emiatt legyen probléma a közeljövőben. Nagy szemeimet először a hajára, majd az arcára emeltem. Kicsit sem titkoltam, mennyire furcsa volt nekem ez a helyzet, itt, ilyen sok emberrel.
- Pedig egy ideje már itt élek - Bólintva erősítettem meg a szavaimat, mintha az itt töltött idő ennek hatására megnövekszik. - Zoey. Darnell. Meg Norah is, de azt annyira nem használom... Bár szerintem szép név.
Elhúztam a szám és halkan felnevettem, lábam közben sikeresen lenyugodott, és ahogy a kezemre pillantottam, már nem találkoztam semmi ijesztővel. Komolyan, a végén még itt egytől-egyig kiütök mindenkit, és ha jól láttam, az igazgatónő is ott ült valamelyik asztalnál. Na szuper. Biztos vagyok benne, hogy nem örülne egy kis elektrosokknak. Mondjuk annak ki örülne? Mármint rajtam kívül.
- Várj csak, azt mondtad, Lana Dewar? - Uhh francba, lebuktam, nem figyeltem annyira a lányra, mint kellett volna. Na jól van ám Zoey. - Te nem Brittany Sosa mentoráltja vagy?
Tippeltem, pontosan nem tudtam hogy hívják a hozzám hasonló gyerekeket, de biztos nem nyúltam nagyon mellé. Bár Mentornéni tuti elmondta, csak nem jegyztem meg. Ami nem tudom hogy történhetett. Mindegy. |
Bájvigyorral az arcomon fordultam a lány felé, továbbra is úgy téve, mintha RJ nem is létezne ezen a Földön. Kellően kifárasztott a találkozásunk ahhoz, hogy felélje a türelemadagomat, s nem szerettem volna feleslegesen patáliát csapni.
– Sajnos – feleltem tömören a kérdésére, ami egyben a „Még találkozunk.” kezdetű mondatra is vonatkozott, és egyáltalán nem zavartatva magamat haraptam egyet a pirítósomból, közben látványosan körbenézve, fél füllel hallgatva, mit hordott össze közben a fiú. Tövishercegnőnél felszaladt a szemöldököm, és felháborodottan fordítottam felé a hajam. – Pofa be – közöltem felettébb barátságosan. – Ne zavartassátok magatokat! – tettem hozzá, remélve, hogy ez elegendőnek számított ahhoz, hogy ne vonjanak be a beszélgetésükbe.
A „gyönyörű hölgyek” kifejezésnél gyakorlatilag majdnem belefulladtam a reggelimbe, majd igyekeztem diszkréten tovább enni (illetve, habzsolni, ha a gyorsaságot tekintjük), ugyanis továbbra sem akaródzott a srác közelében tartózkodnom.
Valamiért felállt a szőr a karomon a nyálas dumájától. Jobban szerettem, ha egy ember egyenes, nyíltan megmondja, mit akar, és nem kerít ekkora feneket a mondanivalójának. RJ minimum a reneszánsz korban élhetett előző életében, legalábbis nagyon büszke volt arra, hogy ő ennyire imádja a művészetet, és szerintem a kettő elválaszthatatlan volt egymástól.
– Engem aztán nem érdekel, csak nehogy a vaj helyett Mona Lisát kenjem fel a következő szelet kenyeremre – mondtam ki hangosan, s mire feleszméltem, a számra csaptam. |
 Annyira melegem volt, hogy az is nehézséget okozott, amit eddig a világ legegyszerűbb dolgának minősítettem: az alvás. Ezért nem túl nagy csoda, hogy a forgolódással töltött éjszaka után gombócba gyűrt takaró által fojtogatva ébredtem, nem mellesleg elég korán magamhoz képest. Később ez utóbbi tény nem bizonyult annyira rémesnek, sőt. Nyugodtan fel tudtam öltözni, így amikor szobatársam a félreérthetetlen "kettesben-akarunk-beszélgetni" pillantásával találkoztam legalább nem kiskutyás rövidnaciban kellett diszkréten lelépnem. Ez a szerencsés végkimenetele egy nem igazán szerencsés eseménynek visszahozta a jókedvemet, amit már féltem hogy a takarómban hagytam a dulakodásunk közepette. Dudorászva szálltam le a földszintre, a lépcsőn megkerülve pár tagot, bocsánatkérő mosolyt villantva arra, akit meglöktem a művelet alatt. Az ebédlőben már többen is falatoztak, így jómagam szintén megindultam a táplálék felé és egy szimpatikus péksüteménnyel felszerelkezve elléptem kávéért. Ütemesen doboltam a jobb kezemmel a combomon amíg sorra kerültem, aztán árgus szemekkel a megfelelő hely után kutattam. Az egyik asztalnál egy számomra még ismeretlen, újnak tűnő lány bámulta a kajáját. Ez, így összefogalva nem látszik elég érdekfeszítőnek, én mégis kíváncsi lettem, szóval felé manővereztem.
- Hello! Szabad, ugye? - kérdeztem és még mielőtt lett volna ideje nemet mondani lehuppantam vele szemben - Új vagy itt? Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. Lana vagyok. Lana Dewar, de a középső nevem Elizabeth, szóval Lizzie és Beth néven is futok. - mutatkoztam be. |
 – Lehet, hogy igazából az összes csak álca, és nem gondolták komolyan. Az ilyesféle dizájn inkább egy furcsa elmegyógyintézetbe illene, ahol minden sötét és nyomasztó.
Elégedett érzés töltött el, mikor Renda végül felpillantott, és kiült az arcára a felismerés. Egy kicsit kételkedtem abban, hogy vajon elegendő benyomás sikerült-e tennem a lányra, de a reakciója alapján jó munkát végeztem.
Lustán rágtam meg a számban lévő falatot, nem siettem sehova. – Szép jó reggelt, Renda! – integettem neki túláradó vidámsággal, széles vigyorral. – Megmondtam, hogy még találkozunk.
Habár a reggelem nem épp úgy kezdődött, mint a többi, sőt, mondhatni, hogy teljesen más irányt vett, de egyáltalán nem bántam.
– Ő itt a Tövishercegnő, akit Renda Clark álnéven futtatnak az ellenállók. Mondhatjuk, hogy a minap épp a fám alatt hevert, és megijesztettem – magyaráztam Maddie-nek, aki szegény pont a kellős közepébe csöppent valaminek, ami nem ígérkezett unalmas beszélgetésnek, csak éppen nem tudta, miért is alakult ki. – Ahogy te bájod a tisztaságodban és művészetkedvelő elfogadásodban rejlik, úgy az övé, azt hiszem, a szúrós szavaiban, habár biztos vagyok benne, hogy ez csak a felszín.
Habár úgy tűnt, csak azért fordultam el, mert berohant egy fiú, illetve mögötte egy lány, aki a Dancing Queent énekelte (csak egy átlagos nap Shelterben), igazából élveztem az efféle drámai csöndeket.
– Ha valahonnét előkerítjük Skylart, akkor kinevezhetjük ezt az asztalt Iris Dashwood oltárának – fordultam vissza Maddie felé mosolyogva. – Bár úgy hiszem, már így is illetlen ennyi gyönyörű hölgyet lefoglalnom... |
 Nem túl nőiesen rákönyököltem az asztalra, letettem a kézből a bögrémet, és kavargatni kezdtem a kávémat - a kezem használata nélkül. - Ha belefulladnál a kávéba, nehezen tudnám kimagyarázni a hatóságok előtt. Vagy el kellene rejtenem a hulládat - kezdtem bele a lehetőségek elemezgetésébe. - És, ha meghalnál, új mentort kellene keresnem a helyedre.
Mindezt teljesen komoly hangon mondtam, belebámulva az örvénylő fekete életerőbe. Aztán eszbe kaptam, és elmosolyodtam. - Persze, nem hagyom, hogy belefulladj bármibe is - biztosítottam a mentort, megpaskolva a kézfejét. Ritkán nyilvánítottam ki az érzéseimet, az meg még ritkábban fordult elő, hogy ilyen bizalmas gesztust tegyek. De Colint mar régóta ismertem, és az idő meg az én tartózkodásomon is lazított egy kicsit.
- Persze, tudom, kicsoda Jude Ryder - bólogattam serényen, majd Colin példáját követve én is inni kezdtem a kávémat. Lehet, hogy mar csak a placebo-hatás miatt, de úgy ereztem, egyből élénkebb vagyok. - Jude nem véletlenül került hozzad. Ethan es Angelo talán meg tudnak eléggé félemlíteni, hogy hallgasson rajuk, te viszont meg tudod érteni. Csak idő kell neki... Rengeteg idő, hogy bízzon saját magában. Akkor majd a bizalmába enged. |
 Különösebben nem voltam éhes, ami nálam nagy szó; Általában rengeteget eszem, és sosem figyelem, hogy mi az, ami a tányéromra kerül – édesanyám szerencsés génjeivel erre nem is volt szükség. Ma azonban csak egy száraz pirítós árválkodott előttem, amelyből mindössze egyetlen harapás hiányzott. Érdeklődve hajoltam bele egy újságba, ami a dátumból tekintve már jó pár napot hagyott maga mögött mielőtt még valaki az ebédlőben felejtette volna. Magamban summáztam, hogy az európaiak még mindig túlbonyolítják a dolgokat. Nagyot szusszantva csuktam össze a lapot, és újabb apró falatot haraptam a kenyeremből, hogy aztán azt is hasonló lelkesedéssel tegyem félre.
Nem volt rossz kedvem. Sőt. Az erdei kirándulás óta, mintha százhúsz százalékkal jobban pörögtem volna, mint általában, és nagyobb kedvel kapcsolódtam be a közösségi élet szervezésébe, mint annak előtte – utóbbi kapcsán emlékeztettem magam, hogy ne felejtsem el megkérdezni Irist az augusztusi táncestről.
Tekintetem érdeklődve futott végig az ebédlőben összegyűlt tömegen. Egyrészt valóban az igazgatónőt kerestem, másrészt azonban, azt vártam, hogy megpillantom Wesleyt, vagy Ethant. Előbbi, mintha csak megérezte volna, hogy éppen rágondoltam, éppen akkor oldalazott be az ajtón, nyomában egy szeplősképű tüneménnyel. A szívem vadul dobbant egyet a csöppség láttán, miközben arcomon még szélesebb, az előbbieknél is barátságosabb mosoly olvadt szét. Imádtam a gyerekeket.
Titkon reméltem, hogy hozzám akarnak majd csatlakozni, de azért intettem az apukának, hogy az asztalomnál van két hely, ami csak rájuk vár. Rövid időn belül már ott is álltak velem szemben.
- Sziasztok! – köszöntem nekik vidáman. – Gyertek csak bátran! Ritkán adatik meg egy lánynak, hogy két ilyen jóképű fickó társaságát élvezhesse – mondtam játékosan. Úgy tűnt, hogy a gyerek egy kicsit tart tőlem, így felálltam, és ügyelve térdeim megfelelő állására, leguggoltam az apróság előtt. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Milo – próbálkoztam meg a legártatlanabb hangnemmel megközelíteni a kicsit, majd nagy komolyan kezet nyújtottam neki. – Én Spencer vagyok, apukád barátja – mutatkoztam be, és ha férkőzött belé elég bátorság, hogy aprócska kezét az ujjaim közé csúsztassa, akkor finoman megráztam; ha nem tette, akkor az ölembe ejtettem a kezeimet, és még mindig mosolyogva figyeltem a mozdulatait. – Hogy tetszik a Menedékház? Remélem apu megmutatott neked mindent – teljes figyelmem a gyereknek szenteltem, de tudtam, hogy Wesley nem fogja bánni; ismert elég régen ahhoz, hogy tudja, nagy szívfájdalmam az, hogy még nincs saját utódom. Ahhoz előbb egy apa kell, Spence, szólt be az undok kis hang a fejemben. |
 Esküszöm, hogy még sohasem féltem ennyire. A szívem szinte a torkomban dobogott – hát mit akart ez tőlem?! Azt hittem, a tömeg majd talán elüldözi, de nem. Grace kitartóbban üldözött, mint tinilányok a bálványukat. Kétségbeesett lelkem hangjával ért fel a hangja – és a texasi láncfűrészesével a közelsége.
Aztán megpillantottam Allyson Crawfordot.
Tudtam, hogy ő és Grace nincsenek jóban. Gondolom, valami lányos dolog, az egyik elvette a másik pasiját, az meg használta a körömlakkját, vagy nem tudom. A lényeg az, hogy nem voltak jóban, ez pedig nekem a menedéket jelentette. Követtem az isteni sugallatot, és a helyükre igyekvő, illetve székükön ücsörgő növendékek között szlalomozva rohantam addig az asztalig, ahol a lány ült, és olyan erővel csapódtam le mellé, hogy a szék velem együtt majdnem felborult, de sikerült visszanyernem az egyensúlyom.
– Üdv. Nem akarok szocializálódni, csak menekülök – köszöntem neki kifulladva, riadt vadként keresve Grace-t a tömegben. Egy pillanatra csöndben maradt – aztán az addigiaknál is hangosabban és nevetségesebben bukkant fel ismét. Morcosan morogva fejeltem meg az asztalt, majd magam felé húztam a terítőt, és betakartam vele a fejem. Idegroncs leszek, mire végzek Shelterben.
– A bíróságon enyhítő körülmény, ha akit megöl az ember, az idegesítően jókedvű volt hétfő reggel? |
Régebben még kifejezetten gyűlöltem korán kelni, ma viszont valahogy kidobott az ágy annyit se mondva, hogy este visszavár. Vagy ilyesmi. Kicsit be is sértődtem rá, na jól van, legközelebb akkor nem is benne fogok aludni, hadd szenvedjen egy kicsit ő is. Ez történt fél hatkor. Mostanában jobban viseltem a korán kelést, így csak egy vállvonással konstatáltam a tényt, hogy Allyson még javában aludt, és inkább bevonszoltam magam a fürdőbe. Na jó, mégsem viselem jobban. A szokásos reggei teendők után elindultam, hogy tömjek valamit a pocakomba, közben pedig igyekeztem nem végigásítani az odafelé vezető utat. Elvégre az mégsem lett volna valami illendő dolog, vagy mi.
Már három méterről is hallottam az ebédlőből kiszűrődő hangokat, amik arra engedtek következtetni, hogy odabent bizony sokan tartózkodtak. Megfordult a fejemben a gondolat, miszerint majd jól megfordulok és elsprintelek innen, akkor viszont a gyomrom hangosan megkordult, így muszáj volt valami kaját kerítenem. Miután átverekedtem magam az esetleges úttorlaszokon, zavaró tényezőkön és a többi, nem is figyelve mi kerül oda, megpakoltam a tányérom és lecsüccsentem az egyik félreeső - még - üres asztalhoz. A jobb lábam őrült rángatózásba kezdett, és ahogy a két tenyeremre pillantottam, láttam egy-egy szikrát kipattanni. Szikra? Igazából nem tudom minek nevezzem. A kajámhoz mindenesetre egy kis ideig még nem nyúltam. |
 – Apu... Apu... Apu... – Először nem igazán figyeltem a hangra, ami már percek óta kitartóan kántálta a fülembe az "apu" szót. Nem szoktam hozzá, hogy reggel erre keljek; bele is telt néhány percbe, míg teljesen kitisztult a fejem, és rájöttem, hogy a mellkasomra nem a világ súlya nehezedik, csupán a fiam, Milo térdel rajta, a jobb hatás érdekében. A tegnapi napnyugta nem csupán álmokat hozott, hanem őt is; mérhetetlenül boldog voltam, hogy tényleg itt van, de arra nem számítottam, hogy ezt az alvás bánja majd.
– Mi az, Prücsök? – könyököltem fel lassan, kidörgölve az álomport a szememből. Röpke pillantást vetettem az órámra, mely szerint alig múlt hét. Azt hittem, a gyerekek sokáig alszanak, de úgy tűnt, Milo éberebb, mint valaha.
– Éhes vagyok.
– Apu fáradt... Ahogy Nüsszai Szent Gergely írta az ember teremtéséről: Miután tehát Teremtőnk isteni szépséggel ajándékozta meg alkotását, saját jó tulajdonságainak hasonlatosságát helyezve képmásába, bőkezűségében még további javakat adott az emberi természetnek. Az egyik ilyen, hogy sokáig tud aludni... Miért nem mész le enni gyedül, hm?
Milo ekkor úgy hajolt közelebb hozzám, mintha a világ legnagyobb titkát szerette volna megosztani velem.
– Mert félek.
Ez volt az a szó, melynek egy apa sem tudott ellenállni. Így kerültünk körülbelül tíz perccel később, immár megfésülködve, felöltözve az ebédlőbe. Magamnak csak teát szereztem, Milót azonban jó apához méltóan hagytam garázdálkodni, így felhalmozott a tálcájára mindenféle gabonapelyhet, melytől így olyan nehéz lett, hogy a végén nekem kellett cipelni helyette. Mosolyogva szúrtam ki egy kellemesnek tűnő helyet az ablaknál – Spence kedvence volt, és mint mindig, kolléganőm most is ott ült.
– Jó reggelt, Spence! – köszöntem neki már messziről. Minél közelebb értünk, Milo annál jobban csimpaszkodott az ingembe, mikor pedig egészen ott álltam az asztalnál, már mögöttem bujkált. – Leülhetünk, ugye? Képzeld, tegnap megjött Milo! Spence, szeretném bemutatni Milót, Milo, ő pedig... Hát te meg mit csinálsz?
Milo riadt őzike módjára pislogott fel rám a hátam mögül. – Bújok...
|
 A kávé habja által formázott minta láttán halkan elkuncogtam magam. Meg kellett hagyni, édes látvány volt.
Amíg RJ hosszasan taglalta a válaszát, elkezdtem a pirítósomat, közben néha egy-egy bólintással jeleztem egyetértésemet, és csak miután befejezte, válaszoltam szóban is.
- Majd keresünk valakit, aki tud az állatokkal beszélgetni, hátha megkaphatod a választ a halaktól egy kis tolmácsolás segítségével – vigyorogtam. – A festmények pedig mindenhol ugyanolyan rondák – legyintettem. – De rajta vagyok az ügyön, hogy rátaláljak valami csapóajtóra, vagy szekrény mögött elrejtett szobára, ahol van valami jobb is… Ebben a kastélyban bármi lehetséges, úgyhogy nem kizárt a dolog – mondtam mosolyogva egy vállrándítással egybekötve.
Ekkor vettem észre, hogy valaki az asztalunk felé közeledik. Mivel kapucni volt rajta, az arcából sok mindent nem láttam távolról, csak amikor már néhány lépésnyire volt tőlünk. Láttam már néhányszor – ha jól informálódtam, nem is olyan rég érkezett a Menedékházba –, de beszélgetni még nem volt szerencsénk.
- Ha épp nincs semmi dolgom, akkor elvagyok velük, de nem tartozik a hobbijaim közé a felhőbámulás. Miért? – tettem fel a kérdést, és csak ezután köszöntem oda az újonnan érkező lánynak.
- Szia – mosolyogtam rá. Az ezután következő, „ez nem lehet igaz” motyogása egy kissé meglepett. Mivel én nem igazán beszélgettem vele, hamar felmértem a helyzetet, hogy ez a mondat valószínűleg nem miattam volt. Értetlenül bámultam először a lányra, akiről, ha jól tudom, Rendának hívnak, majd RJ-re, mintha ezzel valamit megtudhatnék. Mivel a gondolatolvasás nem az én reszortom, információ nélkül maradtam, ezért inkább szóban tettem fel a kérdést. – Öhm… Ismeritek egymást? |
Nem érdekelt, hogy többen bolondnak néztek azért, amiért énekelve követtem egy srácot, aki összességében a legbarátságtalanabb ember volt az egész univerzumban; szinte missziómnak tekintettem azt, hogy legalább egy félmosolyt lássak az arcán, és ha ennek az az ára, hogy futva kövessem akár egy népes helyre is, hát legyen!
– Ha hagynád, lehet, nem követnélek! – énekeltem a Dancing Queen dallamára, szerintem amúgy tök logikusan a kérdésére. Nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem kedvelt, s legszívesebben belefojtott volna úgy egy kanál oxigénbe, azonban a világért se hagytam volna magam lerázni.
Éppen a refrénnél tartottam, amikor megtorpant a küszöb környékén, én pedig izomból felkenődtem a hátára. Nem láttam, hogy esetleg megingott volna az egyensúlya, ugyanis én helyből fenékre huppantam, szerencsére elkerülve a negyedik fejem növesztésének kezdeti szakaszát, de vigyorogva néztem körbe.
Kivételesen nem bántam, hogy Mitchell mentor fektetett némi hangsúlyt az erőnlétemre; az edzések nélkül valószínűleg az első sarokban kidőltem volna oxigénhiányban, viszont így egy őzike kecsességével tudtam követni, pedig felmerült bennem, hogy esetleg beveti a gyorsaságát. Hát, maximum életre keltettem volna egy szőnyeget, és a Dancing Queen mellé megkapta volna még az egyik Aladdin betétdalt.
– You’ re in the mood of dance – daloltam, miközben követtem, figyelmen kívül hagyva mások megbotránkozó, esetleg nevető arcát.
Aztán Ash sikeresen megtalálta az egyetlen személyt, akit jelenleg a hátam közepére se kívántam volna, és bebújt mögé.
Rángó szemöldökökkel pillantottam Alyssára, ami csupán pár percig tartott, de eközben nem hagytam közben az éneklést, sőt, oldalra ugorva az egyik pózba érkeztem, úgy mutattam a srác felé.
– And when you get the chance… |
Ezen az időutazásos dolgon még soha nem gondolkodtam; tény és való, Noel nem sokszor érzett kényszert arra, hogy valahova tegyen kirándulást, kivéve akkor, amikor véletlenszerűen aktiválódott, és mondjuk beköszönt II. Sándor cár korabeli Oroszországban. Eddig még egyetlen akkori újság sem hozott le cikket arról, hogy egy mackónadrágos srác felbujtotta volna a kedélyeket.
Sky megjegyzését hallva, nem tudtam ellenállni a jelentőségteljes szemöldök vonogatásnak, amit összekapcsoltam egy vigyorral – úgy tűnt, a lány társaságában ösztönösen jött rám a vigyoroghatnék, ami valahol egyszerre volt jó és bosszantó is.
– Szóval tetszett a látvány, mi? – érdeklődtem szenvtelenül, és ártatlan arccal pislogtam Sky irányába. Amikor reggelit vadászott magának, én tanácstalanul fordultam egyet, túlzottan nem voltam éhes ahhoz, hogy egyből kifosszam az asztalt, aztán hasonlóképpen vizslattam az irodalomtanárt, úgy válaszoltam: – Kitalálta, hogy mentsek életeket az Áldásommal. Úgy tűnt, mintha előre döntött volna a sorsomról, meghatározta volna, mi legyek, ha kikerültem volna innen… és ez kiborított. Ez most rohadtul nyálasnak fog hangzani, de szeretném magamtól megtalálni az utamat – jelentettem ki határozottan, s folytattam volna tovább, csupán valaki összeborzolta hátulról a hajamat.
– Szép jó re… AU! – ordított fel Noel a végén, ugyanis sípcsonton rúgtam lendületből. – Jézusom, te mióta vagy ilyen agresszív?
– Tudod, hogy utálom, amikor így betámadsz hátulról! – ripakodtam rá, mire kettőt pislogott értetlenül, és Sky felé fordult, intve, hogy totál megzakkantam. Aztán zavar ült ki az arcára, és járatni kezdte a tekintetét közöttünk.
– Most már mindent értek – biccentett. |
Nagy hozzáértéssel válogattam a reggeli kínálat közül. Viszonylag korán leértem, így még nem happolták el előlem a legfinomabb falatokat. Próbáltam olyan ételsort összeállítani, ami az amúgy is kimeríthetetlen energiakészletemet biztosan fullra feltölti, így fahéjas gabonapehely, egy pohár narancslé és szalonnás tojás mellett döntöttem, persze mindenből verébnyi adag, mert az alakra vigyázni kell, vagy mifene. Válogatás közben vidáman dúdolgattam az orrom alatt, aztán fogtam a tálcámat és elindultam egy nyugodt helyet keresni. A másik ok, amiért szerettem korán reggelizni, hogy ilyenkor még nincsenek olyan sokan, és nem kell ismeretlen vagy kevésbé ismerős arcokkal bájcsevegnem már korán reggel. Egy hat fős asztalt is befoglalhattam egymagam, aztán ellibbenhetek, mintha mi sem történt volna. Legalábbis ez volt a terv, de ma egész élénknek tűnt a társaság, sorra lepték el a különböző asztalokat.
- Jó reggelt kívánok! - köszöntem oda édes mosollyal a reggeliző mentoroknak, aztán az ajtóhoz legközelebb lévő asztal felé indultam. - Jó reggelt, Miss Ramsay! - köszöntem rá a tanárnőre is, aki épp akkor lépett be az ajtón. Már csak pár lépés választott el a kiszemelt asztaltól és a békés, nyugodt és finom reggelimtől. |
 – Lehet, hogy valaki már meg is tette – vontam meg a vállam. Tény, ami tény: Ethan Moreau életének 80%-át másokra szigorúan pillantással töltötte. A maradék húszat meg takarítással. – Sőt, lehet, hogy mi voltunk! Érted, mint a Vissza a jövőbe! filmekben. A jövőben megváltoztatjuk a múltat, ezért az már a jelenben is érvényes... Érted!
Lehet, hogy túl sok filmet néztem, és a fizikai hátterét nem nagyon értettem a dolgoknak, de nekem tök értelmesnek tűnt. Azzal a biztos tudatban léptem ki a folyosóra, hogy kigáncsoltam Ethan Moreaut - a jövőbeli múltban.
Érdeklődve hallgattam Rose beszámolóját, miközben az ebédlő felé haladtunk. Nem tagadom; marhára jó érzés volt életemben először nem egyedül vonulni reggelizni, hanem mint akinek van barátja, szóval, mint a normális emberek.
A sztori végére hangosan felnevettem, ezzel felrázva néhány mellettem baktatót alvajárásából. – Szinte kezdem sajnálni, hogy kirúgtam a tesódat a szobából – vakargattam meg a tarkómat; nem azért, mert zavarban lettem volna, hanem mert megcsípett valami. – Na jó, nem. Túl jó volt a látvány, ahogy a folyosó közepén feküdt... Esküszöm, sírni tudtam volna egy kameráért.
Ahogy beléptünk az ebédlőbe, automatikusan ásítottam egyet, mert az emberke általában unalmasak; aztán elkezdtem azokat az embereket keresni, akiket nem találtam annak. Az egyik ilyen persze Sean volt; akárhogy kerestem, nem találtam azt a Pulyatojás fejét, így csak tovább lépdeltem a kaják felé. Nem teketóriáztam; rögtön baconre mentem. Ekkor lépett be az ajtón Dunham - mellette egy tökalsóval.
– Sean az ő szobáját tervezi legközelebbre – böktem az irodalomtanár felé. – Nem teljesen százas a pasas... Te, pontosan miért is akarod Martinsson szobáját szétszedni? Mivel dühített fel ennyire? |
Nem nagyon szerettem a csoportos reggelizéseket a Shelterben; ez körülbelül annyit jelentett, hogy mindenki nagyjából egy időben levonul enni, amiből nyílegyenesen következik a tömeg. Ez a tömeg valahova le szeretne ülni, azaz csak néhol-néhol akadnak üres helyek, azonban én aligha ismertem növendékeket a Menedékházban, így reflexszerűen ugrott görcsbe a gyomrom, amikor átléptem az ebédlő küszöbét, s a félelmem egyből a szemem elé tárult.
– Essünk túl rajta – suttogtam magamnak, menetközben felhúztam a fekete, belebújós pulóveremnek a kapucniját, elkerülve, hogy valaki alaposan megbámulja a szeplőimet, s szedtem a tányéromra két pirítóst, majd lekvárt és vajat is. Fél szemmel közben kinéztem magamnak egy aránylag szimpatikus helyet, ahol csak ketten ücsörögtek az asztalnál.
Elmormogtam egy köszönésfélét, mikor odaértem, és az asztal másik végéhez ülve telepedtem le a reggelimmel. Ügyeltem, nehogy felnézzek, a tányéromat szuggerálva kentem meg a kenyeremet, s csupán akkor pillantottam fel, amikor egy túlzottan ismerős hangot hallottam meg.
Kitágult szemekkel bámultam Richard Joelre, aztán azzal a lendülettel fordultam vissza a tányéromhoz, és igyekeztem még inkább eltávolodni a társaságtól.
– Ez nem lehet igaz… – morogtam, aztán bénán odaintettem az ismerősnek tűnő lánynak, figyelmen kívül hagyva a számomra nem kívánatos személyt. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Fél év alatt az ember nem válhat annyira központi figurává, hogy mindenkivel lepacsizzon, aki szembe jön a folyosón, de kemény munkával azt azért elértem, hogy látásból a legtöbb növendéket ismerjem. Voltak, akikkel néha együtt lógtam, alkalmazkodván ahhoz, ők épp milyen stílust képviseltek. Rex kivétel volt, őt tartottam az egyetlen közeli barátomnak Shelterben, és észre sem vettem, hogy előtte nem próbálom megjátszani magam. Bár jóval nagyobb volt nálam, izmosabb és még pár hónappal idősebb is, öcsiként tekintettem rá, szerettem terelgetni és noszogatni. Azért egy kicsit a lelkemre vettem, mikor újból köszöntem volna néhány csinos lánynak, de Rex domborulatai elvonták a járókelők figyelmét rólam.
Előző vasárnap, a misén, a tiszteletes a megbocsátásról és a megbánásról prédikált. Szépen, összeszedetten beszélt, még délután is a szavain elmélkedtem, miközben megírtam a szokásos levelet az otthoniaknak – rendelkeztem egy postafiókkal a városban, így nem közvetlenül a Menedékházba érkeztek a küldemények. Az otthoniak nem feltétlenül az amerikai rokonokat jelentette.
Már épp nagyot haraptam volna a reggelimből, amikor akaratlanul is összerezzentem, ahogy legmorcosabb csapattársam kéretlenül levágódott a mellettem lévő székre. Sietve Ash karja után kaptam, de úgy tűnt, helyén marad, szóval egy sóhajjal vissza is húztam a kezem, és a létező legsötétebb pillantást vetettem édes reggelem tönkretevőjére. Nincs annyi méz ebben az ebédlőben, amivel meg lehetne édesíteni a világ legdulifulibb növendékének társaságát. Én már csak tudom, 0-24 élvezhetem az edzéseinken. Külön öröm ez egy olyan csapattárs mellett, mint Sean, akit meg képtelenség komolyságra bírni. Ezek ketten vad óvodás módjára mérleghintáznak, én meg általában tehetetlenül vergődtem kettejük hangulata közt.
– Dashwoodot? Rögtön? Reggeli után? – hőköltem hátra. Ez nagyobb lépés volt, mint gondoltam volna. – Én azt hittem, izé... Először elpróbáljuk a, nem tudom, tükör előtt... Aztán valamelyikünk beöltözik macskának, hogy lássuk, hogy fogadja. Vagy mondjuk, izé, szabadon engedhetnénk néhány egeret, hogy belássa, szükség van macskára... És akkor... így... tádááá! – tettem elfuserált próbát egy mozdulata, amit a tévében lévő bűvészektől láttam. Hamar beláttam, hogy egyik ötletem sem használható. Mint mindig.
Ideges lettem ettől a sok embertől, próbáltam a lehető legjobban a tömegbe olvadni, és nem azzal törődni, mikor fog már valaki odajönni hozzám, hogy elküldjön egy másik asztalhoz, mert teszem azt kell a hely neki meg a bandájának. Nem tartottam volna pofátlanságnak, sőt, talán még szívességnek is vettem volna a kérését, és a lehető leggyorsabban húztam volna el a csíkot az ebédlőből. A banda helyett viszont csak egy barna hajú lányka állt meg az asztal mellett, és ő szegezett nekem egy kérdést. 
Annyira melegem volt, hogy az is nehézséget okozott, amit eddig a világ legegyszerűbb dolgának minősítettem: az alvás. Ezért nem túl nagy csoda, hogy a forgolódással töltött éjszaka után gombócba gyűrt takaró által fojtogatva ébredtem, nem mellesleg elég korán magamhoz képest. Később ez utóbbi tény nem bizonyult annyira rémesnek, sőt. Nyugodtan fel tudtam öltözni, így amikor szobatársam a félreérthetetlen "kettesben-akarunk-beszélgetni" pillantásával találkoztam legalább nem kiskutyás rövidnaciban kellett diszkréten lelépnem. Ez a szerencsés végkimenetele egy nem igazán szerencsés eseménynek visszahozta a jókedvemet, amit már féltem hogy a takarómban hagytam a dulakodásunk közepette. Dudorászva szálltam le a földszintre, a lépcsőn megkerülve pár tagot, bocsánatkérő mosolyt villantva arra, akit meglöktem a művelet alatt. Az ebédlőben már többen is falatoztak, így jómagam szintén megindultam a táplálék felé és egy szimpatikus péksüteménnyel felszerelkezve elléptem kávéért. Ütemesen doboltam a jobb kezemmel a combomon amíg sorra kerültem, aztán árgus szemekkel a megfelelő hely után kutattam. Az egyik asztalnál egy számomra még ismeretlen, újnak tűnő lány bámulta a kajáját. Ez, így összefogalva nem látszik elég érdekfeszítőnek, én mégis kíváncsi lettem, szóval felé manővereztem.
– Lehet, hogy igazából az összes csak álca, és nem gondolták komolyan. Az ilyesféle dizájn inkább egy furcsa elmegyógyintézetbe illene, ahol minden sötét és nyomasztó. 
Különösebben nem voltam éhes, ami nálam nagy szó; Általában rengeteget eszem, és sosem figyelem, hogy mi az, ami a tányéromra kerül – édesanyám szerencsés génjeivel erre nem is volt szükség. Ma azonban csak egy száraz pirítós árválkodott előttem, amelyből mindössze egyetlen harapás hiányzott. Érdeklődve hajoltam bele egy újságba, ami a dátumból tekintve már jó pár napot hagyott maga mögött mielőtt még valaki az ebédlőben felejtette volna. Magamban summáztam, hogy az európaiak még mindig túlbonyolítják a dolgokat. Nagyot szusszantva csuktam össze a lapot, és újabb apró falatot haraptam a kenyeremből, hogy aztán azt is hasonló lelkesedéssel tegyem félre.
Esküszöm, hogy még sohasem féltem ennyire. A szívem szinte a torkomban dobogott – hát mit akart ez tőlem?! Azt hittem, a tömeg majd talán elüldözi, de nem. Grace kitartóbban üldözött, mint tinilányok a bálványukat. Kétségbeesett lelkem hangjával ért fel a hangja – és a texasi láncfűrészesével a közelsége.
– Apu... Apu... Apu... – Először nem igazán figyeltem a hangra, ami már percek óta kitartóan kántálta a fülembe az "apu" szót. Nem szoktam hozzá, hogy reggel erre keljek; bele is telt néhány percbe, míg teljesen kitisztult a fejem, és rájöttem, hogy a mellkasomra nem a világ súlya nehezedik, csupán a fiam,
A kávé habja által formázott minta láttán halkan elkuncogtam magam. Meg kellett hagyni, édes látvány volt.
– Lehet, hogy valaki már meg is tette – vontam meg a vállam. Tény, ami tény: Ethan Moreau életének 80%-át másokra szigorúan pillantással töltötte. A maradék húszat meg takarítással. – Sőt, lehet, hogy mi voltunk! Érted, mint a Vissza a jövőbe! filmekben. A jövőben megváltoztatjuk a múltat, ezért az már a jelenben is érvényes... Érted!