|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:54 - |
Az ebédlő tágas, és világos. Egy hosszú, és több kisebb kör alakú asztal szolgál arra, hogy a ház lakói kényelmesen étkezhessenek. A falakon több helyen festmények, címerpajzsok sorakoznak; Az ajtón belépő, a szoba hátsó szegmensében azonnal a Dashwoodok címerével találja szembe magát. A helyiség két sarkában szintén egy-egy lovagi páncél strázsál némán. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 Nem mondanám, hogy Iris fejtegetése különösebben eljutott volna a tudatomig, de ha a fáradtság ködén át hallottam volna, mit mond, azért biztosan megütközöm rajta.
– Köszönöm, ez rendes tőled – bólintottam elismerően, bár igazából csak ekkor kezdtem felfogni akármit is abból, amit mondott.
Nagyon kíváncsi voltam a véleményére Jude-ról. Ő nem csak valaki volt, egy jól csengő névvel, hanem vérbeli igazgató, még akkor is, ha csak néhány éve volt az. Nem is kellett titkolnom, mennyire adok a véleményére, így azt a megkönnyebbült sóhajt sem nyomtam el, ami feltörni kívánkozott belőlem. Ha Iris azt mondja, akkor úgy van.
– Ha te bízol bennem, akkor én is bízom magamban – kortyoltam még egyet a kávéból. Lassan már teljesen felébredtem, és eltűnődve nézegettem a befelé szállingózó növendékeket, tanárokat, mentorokat. Már messziről kiszúrtam Coryt; lelkesen mosolyogva intettem neki, mikor még csak az ételért ment. – Csak attól félek, hogy valami butaságot csinál, amiben nem tudom megállítani... Elég nyíltan folytatja az önpusztító életmódját. Mindent megteszek, hogy bízzon bennem, de ha előbb valami történik vele...
Nem tudtam befejezni, nem akartam, és szerencsére nem is kellett. Cory ekkor ugyan is mellénk suhant - majd rögtön tova is szállt. Eleven mosolyom leolvadt, ahogy távolodó alakja után néztem; meglepődtem azon, hogy nem ült oda. Őszintén megvallva, kicsit el is szomorított. Aztán megint elhussant mellettünk... És megint. Ekkor azonban már ott is maradt.
– Szia, Cory! Persze, persze, nyugodtan leülhetsz! Ugye, Iris? – fordultam a nő felé, de közben a másik kezemmel már húztam ki a széket magam mellett. Nem tudom, hogy vajon a kávé hatása volt-e, avagy Cory jelenléte okozta, de hirtelen éberebbnek éreztem magam, mint valaha. Mosolyogva fordultam felé, és a tálcájára mutattam.
– Böjtölsz, vagy épp szolidaritasz az afrikai éhezőkkel? – kérdeztem, miközben haraptam egy hatalmasat a szalonnás tojással töltött fokhagymás-toastos szendvicsemből. |
 Biztos voltam abban, hogy Spence örülni fog Milo társaságának, elvégre, nagyon szerette a gyerekeket, többször is említette, hogy ő is szeretne egyet. Arra viszont nem is gondoltam, hogy Milo esetleg rosszul viselheti azt a sok embert, aki hirtelen körülvette őt. Meséltem neki, hogy az itteni diákok kicsit mások, mint azok, akikkel ő jár egy iskolába; lehet, hogy ő ezt nem jól értelmezte?
Máskor rengeteget beszélt, most azonban, hiába viselkedett vele Spence hozzá illően bájosan, nem volt hajlandó megszólalni.
– Mutatkozz be, úgy illik – tettem egyik kezem a vállára, ő azonban csak a fejét rázta, és belecsimpaszkodott a derekamba. Elnéző sóhajjal csóváltam meg a fejem, és letettem a tálcákat.
– Úgy tűnik, most nincs kedve beszélni – pillantottam bocsánatkérően Spence-re, majd óvatosan lefejtve magamról Milo kezeit, leültem, ő pedig követte a példámat. Ez volt az egyik csodálatos dolog a gyerekekben; ha tanácsot adsz nekik, süket fülekre találsz, de mutass példát, és úgy figyelnek rád, mintha a legújabb Tininindzsa Teknőcök epizód lennél a reggeli matinében. Reméltem hát, hogy ha látja, Spencer milyen rendes, és milyen jól el lehet vele beszélgetni, majd ő is megszólal végre.
– Mi újság, Spence? – kérdeztem, miközben segítettem Milónak tejet önteni a müzlijére. – Nem haragszol, amiért nem mentem el veled túrázni, ugye? Roppantul sajnálom, csak épp akkor érkezett meg a könyvem. Hogy mennyire bele lehet merülni az antik görög és a mai értékrendek összehasonlításába...! |
 Futó lépésekben szaladtam az ebédlőbe, nem hiszem el, még a reggeliről is képes vagyok elkésni. De én tehetek róla? Nem, hanem a....meg van a diákok, igen. Khmm. Sok diák dolgozatát kellet kijavítanom és ugye ez bőven az éjszakába nyúlt én pedig későn aludtam el. Igen, ez az. Khhm. De legalább ébren vagyok. Gyorsan megnéztem magam az ablakban, majd a hajamba túrva kifújtam a levegőt. Nagyszerű, megint úgy nézek, mint egy széttépet perzsa macska. Átok ez a haj, vizesen legalább lehet valamit kezdeni vele. Moderálva léptem be az ebédlőbe, majd egy mosoly került az arcomra, ahogyan beléptem. A diákok együtt ültek beszélgettek, és persze ettek. Én is így tettem, kértem a szokásos teámat, reggelimet és leültem egy amolyan tanári per mentor asztalhoz és neki láttam diszkréten táplálkozni. |
 Miután befejeztem a reggelit és a legtöbb embert lekoppintottam magamról úgy döntöttem, hogy ideje lenne annak, hogy távozzak innen. Gyorsan még befaltam azokat az utolsó falatokat, majd diszkréten felálltam és valamien kiutat kerestem az ebédlőből. Hála az istennek találtam is magamnak egy kis rést a nagy tömegben és eltudtam hagyni az ebédlőt. Nem is húztam sokáig az időt, usgyi felszaladtam a szobámba egy mókust megszégyenítő sebességgel, majd fáradtan ledobtam magamat az ágyamra és gondolkozdtam dolgokon, amik éppen az eszembe jutottak. Ez való nekem, a csend és a magány.
- Ravenna el - |
 A melegházasság szóra felkaptam a fejem, és elkerekedő szemekkel odébb oldalaztam egy hangyányit Rextől. Felvont szemöldökkel, igazán furcsán grimaszolva meredtem rá, aztán megköszörültem a torkom és hátba veregettem.
- Haver, tudod, hogy én... meg te... szóval te meg én... mi, jól működünk együtt, meg minden... de tudod, én nem igazán... hogy mondjam... szóval, a kapcsolatunk... de én meg inkább a lányok... - kivételesen én nem találtam a szavakat, de szerencsére Mr Moreau megmentett. Mosolyogva odaköszöntem neki, megígérve, hogy nem viszem túlzásba a cukrot, aztán az előző témát semmisnek vélve megtoltam Rext a lányok felé.
Örültem, hogy Lana emlékszik rám. Letettem a tálcám vele szemben és leültem az asztalhoz, ügyelve rá, hogy Rex is egy darabban foglaljon helyet.
- Igen-igen! Örülök, hogy emlékszel rám! Szólíts nyugodtan Camnek. Ő pedig itt... - adtam egy esélyt Rexnek, hogy maga mutatkozzon be. Felvont szemöldökkel, elnéző mosollyal hallgattam a zagyválását, aztán halkan, kedvesen nevetve megveregettem a fiú hátát. - Én Cam vagyok, ő pedig Rex. Azt próbálja elmondani, hogy a szépségetek annyira zavarba hozta, hogy szóhoz sem jut. Ritka ilyen üdítő látványba botlani korán reggel - mosolyogtam Zoey-ra, aztán egyetértést várva Rexre sandítottam.
- Kóstoltátok már a húsgolyókat? Legendák keringnek arról, hogy vajon milyen húsból készítik. Nekem mindegy, amíg aszalt gyümölcsöt tesznek bele. Imádom! - böködtem meg a tányéromra pakolt golyókat. |
 Ártatlanul pislogtam a kávém felett Angelo okító válaszán. Nos, igen... Én meg az istentisztelet... Igyekeztem úgy válaszolni, hogy ne bántsam meg, szóval inkább vállat vontam.
- Engem jobb kedvre derít. Bár az én növendékeimen mostanság nincs mit büntetni. Kicsit hiányzik, hogy kiabáljak valakivel - feleltem elrévedve. Lehet, egy egész kicsit talán előfordulhat, hogy direkt cukkoltam ilyen válasszal Angelot, másrészt viszont tényleg szerettem megbüntetni a neveletlen delikvenseket.
Érdeklődve figyeltem, mit alkotnak Gracie-vel Angelo kölykei. A mentor reakciója mosolyt csalt az arcomra.
- Jobb, ha nem avatkozol nagyon bele, hidd el... ha egyszer beszippant a fiatalok örvénye, véged. Én megpróbáltam múltkor Miss Alflattal, de csúfos kudarcba fulladt - Az emlék kicsalt belőlem egy nehéz sóhajt. Még mindig vannak álmatlan éjszakáim, ha arra a törölközős esetre gondolok. Kortyoltam egyet a kávémból és letöröltem az arcomról minden mosolykezdeményt, ahogy Sean felbukkant.
- Önnek is, Mr McGee! Látom, a mai reggel sem hozott némi jómodort a számára - Ennyivel reagáltam le a megkérdőjelezhető köszönését, a mentora jelenlétében többre nem vállalkoztam. A tömegben kiszúrtam Rexet, halvány elégedettséggel láttam, hogy végre más növendékek között van. Jót tenne neki a szocializáció, szóval magamban drukkoltam neki. Megakadt a tekintetem Spenceren is, csak egy pillanattal időzött rajta tovább a tekintetem, mint illett volna, aztán folytattam az álmos és éhes arcok mustrálását.
- Hogy s mint vagy mostanság? - fordultam végül érdeklődve Angelo felé. |
 - Ahogy elnézem, szerintem komolyan gondolták. Túlságosan komolyan – zártam le a témát egy „drámai” mondattal.
Ezután szó nélkül végighallgattam összeismerkedésük nem éppen idilli történetét, közben pedig büszkén állapítottam meg magamban, hogy a lány keresztnevét jól tudtam. Hát, akkor úgy tűnik, ezek ketten nem igazán bírják egymást… Igazából addig nem baj, amíg nem előttem nyírják ki a másikat a vajazó késsel, így csak remélni tudtam, hogy nem fajul el odáig a dolog. Renda alapvetően kedves teremtésnek tűnt számomra, legalábbis ránézésre, és akkor, ha nem nézzük a beszólásait, de hát ki tudja, lehet, hogy ma reggel csak azért ilyen bájos, mert pikkel RJ-re a múltkori miatt. Hűha, de szép sztoriba keveredtem kora reggel… Jobb ötletnek tartottam, ha ebbe nem szólok bele, nem terveztem ellenséget szerezni magamnak.
- Hát… - tekintettem körül az ebédlőben, az említett Sky-t keresve, és hamarosan meg is találtam pár asztallal arrébb. – Ott van – mutattam abba az irányba, ahol látni véltem –, de van társasága, úgyhogy így kétlem, hogy idejönne létrehozni velünk Iris Dashwood oltárát.
A tudatomig pár másodperces késéssel jutott el Renda beszólása Mona Lisáról – amit egyébként abszolút túlértékelt festménynek tartottam –, ekkor egy kicsit összehúztam magam. Ez most akkor nem más, mint háború közöttük?
- Azt hiszem, én ebbe a vitába nem folyok bele – állapítottam meg halkan, inkább magamnak, mint másnak. |
 Össznépi reggeli – újabb alkalom izgulni és idegeskedni annak, aki még nem járatos annyira errefelé. Nos, én még viszonylag újnak számítottam itt, szóval bemenni egy csomó idegen arc közé enyhén szólva kiváltotta belőlem A lámpalázat. Még szerencse, hogy mostanság a napjaimat futással indítom. Nem kell túl korán kelnem, egy bő óra alatt megjárom a 2-3 km-t, aztán csak fel kell mennem átöltözni, lezuhanyozni. Ezúttal kicsivel tovább tartott a készülődés, alaposabban kifáradtam és nem akartam kócosan beállítani a tömegbe, ezért begöndörítettem a hajam és a körmöm is kifestettem, aztán uccu az ebédlő. Elég sokan ott voltak már, mire leértem. Fehér tunikát és farmer halásznadrágot viseltem, nyári papuccsal. Akadt néhány ismerős arc, azoknak mosolyogva odaköszöntem, aztán elmentem a szokásos reggelimért: gyümölcslé és pirítós, zsírszegény sajttal és sok-sok zöldséggel, felvágottal. Az egészséges étrendembe nem fért bele ennél több.
Rögtön kiszúrtam két nagyon is ismerős arcot, de nem volt merszem megzavarni Colint és Irist. Úgy tűnt, épp beszélgetnek valamiről, nem szerettem volna csak úgy becsatlakozni és félbeszakítani őket. Igen ám, de a többi társaság vagy idegennek vagy ijesztőnek tűnt, így aztán a tálcámat markolva álldogáltam egy darabig, mint új lány a gimiben. Végül rászántam magam és határozottnak álcázott léptekkel elindultam feléjük..... aztán annyira belejöttem, hogy nem mertem megállni, és rájuk mosolyogva elmentem az asztaluk mellett. Jaj, te gyáva nyúl! Hirtelen szembe találtam magam Angeloval és Ethannel. Szimpatikusnak tűntek a maguk módján, de jóval ijesztőbbek voltak, mint Colinék, szóval mosolygósan rájuk köszöntem és sarkon fordultam.
Gyerünk, meg tudod csinálni! - biztattam magam, ahogy újfent megcéloztam Irisék asztalát. Ezúttal sem mertem megszólítani őket, így zavart "hol áll a fejem?" mosollyal elrobogtam mellettük. Fel-le flangáltam, mint valami flúgos, tébolyodott nő. Egy fáradt sóhajjal megálltam a svédasztalnál, leemeltem még egy almát a tálcámra, aztán mély levegőt véve harmadszorra is megközelítettem a kiszemelt párost. Ezúttal megálltam mellettük.
- Jó reggelt, Iris, Cole! - köszöntem rájuk zavart mosollyal. Ujjaim elfehéredtek, annyira szorongattam a tálcát. - Esetleg, ha nem zavarok, leülhetek hozzátok? - rebegtem. |
 Úgy lefoglalt az a hihetetlenül bonyolult és összetett feladat, hogy gyanúmentesen elsomfordáljak a padre mellett. Még az orrvakarásról is elfeledkeztem, pedig elég keményen lekoccoltam a fallal, amolyan barátian. Csak akkor tűnt fel, mennyire lüktet a szaglószervem, amikor már kényelembe helyeztem magam a két lány mellett. Úgy tűnt, Noel úgy döntött, elege van a diliházból, és inkább elment reggeliért. Erről eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én is kajálni jöttem, csak elterelte a figyelmemet a padre. Nagyon gyanúsan álldogált ott Moreau-val... Biztos most szervezi be a maffiába, gondoltam tök logikusan, majd visszafordultam a társaság felé az orromat dörgölve.
- Garfinkle, skót őseim vannak. Ha iszom, az egészen másként néz ki. Én alapból ilyen hülye vagyok - világosítottam fel a lányt készségesen. Most már én is láttam, milyen hülyeség volt odaköszönni Ruedának egy ötéves tettetett lelkesedésével. Sean fiam, sosem az eszedért szerettünk, mondotta volt jó apám, amikor éppen kevésbé volt szivacsos állagú az agya. Hát ja, az alkohol nemcsak az agysejteket pusztítja.
- Nem te ittál véletlenül valamit? - hajoltam közelebb Sky-hoz, hogy ellenőrizzem, keresztbe áll-e a szeme. Nem, ő is alapból volt ilyen hülye. Lányoknál ez szériatartozék. Sky új barátnőjéhez fordultam. - Nem láttad, mit szívott? Hé, Sky, megcsapoltad Dunham készleteit, és még csak nem is szólsz?
Egészen addig tartott a jó kedvem, amíg Garfinkle ki nem ejtette a száján, hogy az egyik Zharkov-ikert is beszervezte az alakulatunkba. Méghozzá a lányt. Aki itt ült az asztalnál. Fintorogva néztem mindkettőjükre, arcom egy formálódó kérdőjellé torzult.
- He? - kérdeztem egyszerűen, egy pillanatra lefagyva. - Felvilágosítana valamelyikőtök, mi a jó büdös franc folyik itt?
Sok volt ez így kora reggelre, na. Újra megdörgöltem sajgó orromat. |
Nem különösebben érdekelt az, mi történt továbbiakban az ebédlőben, körülbelül egy bontásra váró trabant lelkesedésével szedtem magamnak valami tápláléknak tűnő izét, egyedül Moon-Moon hangjára figyeltem fel, amint nagyon egyedien a vezetéknevemen szólított.
Hátrafordulva a srác arcán tömény pánikot láttam, valamint azt, hogy lassan kaliforniai paprikává avanzsált, azonban azon kívül nem hallottam semmit, csupán láttam, hogy Alyssa feladta azt, hogy ma normálisan fogja elkölteni a reggelit.
Riadtan bámultam vissza a tányéromra, amin egy zsemle és felvágott árválkodott, s lehunyt szemekkel vettem egy mély lélegzetet – a gyomrom tájékán fura bizsergés kezdődött, és hiába nyeltem, nem akart elmúlni. Végül, valamilyen fura okból kifolyólag úgy döntöttem, csak azért is Alyssa képébe fogok vigyorogni legalább negyedórán keresztül, mintegy viszonzásként a törölközős incidensért.
Széles vigyorral fordultam feléjük, és úgy téve, mintha mi sem történt volna, lehuppantam az Alyssával szemközti székre.
– Meg se kérdezem, szabad-e, mert tudom a választ, ezért nem fárasztalak feleslegesen – meredtem rá kihívóan, és felszegett állal letöröltem a könnyeim maradékát. Aztán széles mosollyal Ash felé fordultam. – Nem hallottam, amit mondtál, de szerintem lázas lehetsz, mert durván vörös vagy. Esetleg kísérjelek el, indulót dúdolva hozzá, vagy jobb, ha a hátsófelemen maradok? – érdeklődtem angyalian. |
 – Dashwood? Hol? – kaptam fel a fejem, mint akit rosszon kaptak. Majd feltettem az okos kérdést: – Szerinted ő is lát minket?
Nem mintha sok köze lett volna... Akármihez is. Csak olyan strucc-reflex volt, azt hiszem. Cam kérdésére aztán elgondolkodtam, ami nálam úgy nézett ki, mintha morcos lennék.
– Nem tudom, nem néztem – vallottam be töredelmesen. – De egyenlőség van, szóval ha lány, az is jó, ha fiú az is... Én mindkettőnek örülök. Meg, a melegházasságot is engedélyezték, szóval ha lány, akkor is csajozhat. Én támogatom benne.
Mindaddig, míg nekem nem kell.
Ez a mindaddig pedig egészen addig tartott, míg Cam össze nem szedte a kajáját, én automatikusan követtem, majd kiszúrt egy asztalt. Nekem egészen addig fel sem tűnt, hogy pont két lány ül ott, míg közelebb nem értünk. Az, hogy Cam valami Lanáról beszélt... Modern világban élünk, nem? Ha Ashley lehet fiú, akkor Lana is lehet az. De nem, Lana határozottan lány volt, ahogy a másik is, aki ott ült vele.
– Hogy én... Mit? Hé, nem egészen... – De már késő volt, és mielőtt észbe kaphattam volna, máris ott voltunk az asztaluknál, Cam pedig mindkettőnk nevében beszélt. Még jó, mert az én nyelvem valahol a torkomban gyűrődött gombóccá. Már az is elég gáz volt, ha sok fiú előtt kellett beszélnem, de két lány? Az már egy egész falka!
Mégis szó nélkül hagytam, hogy Cam odatereljen, aztán ugyanilyen automatikusan ültem le, görcsösen szuggerálva a tálcám. Hátha én nem látom őket, akkor ők sem látnak engem. De nem, ők megláttak, én meg összerezzentem.
– Én, izé... Izé vagyok... Zavarban... – Lehet, hogy Cam nem épp ezt értette bemutatkozás alatt? – Rex. Ashcroft. Mármint, a nevem. Én... – Ez fájdalmasabb volt, mint nézni, ahogy egy kígyó felfal egy bébipandát. Fülig vörösödtem, sőt, talán tovább is, csak az nem látszott a hajamtól. Inkább csak nyeltem egy nagyot, remegős-nyögve nyelős mosolyt erőszakoltam az arcomra, és úgy kezdtem enni, mintha az életem múlna rajta.
Ki tudja? Talán az is múlt.
Nem tudom, miért nem tudtam normálisan kommunikálni. Ahogy elnéztem Camet, neki olyan könnyen ment... |
Noel tudományos arccal kezdte el vizslatni Skyt, pont úgy, mintha egy tudós mérné fel a kísérletének az eredményeit, azzal a különbséggel, hogy a végén az ikrem már nekem kínosan széles vigyorral pillantott a lányra, s percekkel később szólalt csak meg:
– Garfinkle, nem akarlak elkeseríteni, de általában kölcsön kenyér visszajár. – A bátyám, amikor nem pillantott rám, Skylar felé tátogtam a „Jobb lesz, ha vigyázol, komolyan gondolja!” mondatot, végül szemezni kezdtem egy szerelmes levéllel (mármint a sütivel), amikor egy újabb tag csatlakozott az amúgy is népes klubunkhoz.
Összeszűkített szemekkel bámultam rá a vöröskére, aki ezek szerint az emlegetett Sean McGee volt; tanúbizonyságra ott tettem szert, amikor Noel felnyögött, és közölte, hogy elmegy valami kajáért, hogy beágyazza vele az idegeit.
– Hasonlóan szépet – pislogtam Sean felé, majd a plafon felé szegeztem a tekintetemet, korholva az öreget, amiért még egy pasit a nyakamba akasztott ezen a korai időponton.
Fél szemmel Noelt lestem, aki éppen a második tányér reggelit szedte magának (uram ég, hogy képes ennyit zabálni?), aztán unottan körbepillantottam az ebédlőben. Azon kívül, hogy néhány debil hozta a formáját, és akikkel valószínűleg soha a büdös életben nem fogok összebarátkozni, mindenhol unalmas, szürke arcok eszegették a reggelijüket.
– Felháborító ez a nyugalom – nyögtem fel elkeseredetten. |
 Egyelőre nem szándékoztam hozzányúlni az egyébként egy croissantból, tükörtojásból és szalonnából álló reggelimhez, a tányér mögött lévő narancslé ugyanolyan értintetlen volt, mint a szilárd étel. Csak ültem ott összefont ujjakkal, és Lanát figyeltem. Ő bezzeg tudott enni, engem valahogy frusztrált ez a sok ember, nem éreztem jól magam a közelükben. Szinte éreztem az egyik lány érintését, mikor elhaladt mögöttem hangosan vihorászva a barátnőivel. Fantasztikus, neki legalább volt étvágya, ahogy Lanának is. Valamennyire érdeklődve figyeltem, ahogy az epres süti lassan eltünedezett a tányérjáról. Bevallom, az vonta el a figyelmem a bemutatkozásról, elvégre az emberek többsége nem tudna ellenállni egy sütinek. Főleg, ha az epres.
- Nagyon kedves, néha olyan érzésem van, mintha kaptam volna egy új anyukát. Jó érzés, hogy ennyire törődik velem. Velünk - Biccentettem kijavítva magam, és végre rászántam magam az evésre. Csak pár falatig jutottam, azt is nagy nehezen sikerült leerőszakolnom a torkomon, sok folyadék kellett ahhoz, hogy ne köpjem vissza a megrágott kaját. Az azért nem lett volna valami gusztusos.
- Na és te mióta vagy itt? Még nem láttalak - Oldalra biccentett fejjel vettem kezembe a narancslevemet azzal az szándékkal, hogy abba fogom belefojtani magam csak hogy igyak valamit, amikor egy szöszke srác megmentett az öngyilkolós merényetem első szakaszának elvégzésétől. Azt hiszem ezzel akkor még kicsit várnom kell.
- Felőlem - Megrántottam a vállam, és a tányérammal eggyütt odébb csúsztam, hogy elférjenek a fiúk is. Érdeklődve emeltem pillantásom először az egyikre, majd a másikra, de nem, nem voltak ismerősek. Pedig nem tűntek újaknak, sőt, mintha a szöszke ismerte volna Lanát.
- Zoey vagyok - Mutatkoztam be a szöszire nézve, tekintetem ezután pedig szépen lassan átvándorolt a másik srácra. Leplezetlenül mértem végig őket, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon magamat ki tudom-e ütni. Még egy ember, és inkább az asztal alá bújva fogyasztom el a reggelim. Kezdtem stresszelni, jajaj. |
 Hümmögve hallgattam Rose magyarázatát arról, miért is fúj éppen a mentorára. Volt benne valami, mindkét részről; a mentorok, már rájöttem, annyira azért nem rossz fejek, nem csak azért csinálják ezt az egészet, mert nincs jobb dolguk, hanem mert tényleg akarnak valamit adni... És ha csak annyit, hogy a fura kölykökből kevésbé furát csinálnak, hát annyit. Lássuk be, ez is kemény munka volt. Nem ismertem Nishát, de látásból rendesnek tűnt; nem hiszem, hogy kontroll alá szerette volna vonni Rose-t
Ez persze nem állított meg abban, hogy gondtalanul töprengjek, vajon hozzá mikor kéne menni, miközben helyet kerestünk magunknak.
–Nem nyálas – ráztam meg a fejem. – Csak olyan... lázadóan tinédzseres.
Szinte végszóra, a "lázadó" és "tinédzseres" összetételnél lépett be az ebédlőbe Angelo Rueda. Egy pillanatra egyszerűen hagytam, hadd fürödjek adoniszi fényében; nem én voltam az egyetlen, akinek feltűnt, hogy szemtelenül jól néz ki "unalmas" mentorhoz, hé! Csak az volt a különbség köztem és a többi lány között, hogy... Hát, igazából nem tudom. Tovább néztem a külcsínnél? És nem csak arra értem, hogy mélyre ástam az alsói között. Egyszerűen, nem is tudom, megesik az oylan, hogy ránézel egy emberre, és mintha úgy éreznél, hogy tulajdonképpen... összetartoztok.
Ez lenne a szerelem első látásra? Az a sok endorfin meg tudom is én?
Kissé nagyon feltűnően néztem el a mentor után, ő azonban egy szempillantásra sem méltatott, ezzel egyszerre zúzva porrá az iránta dédelgetett vágyaimat, illetve női becsületem. A jó az volt, hogy mindig szerettem puzzle-vel szórakozni, így hamarosan úgyis újra kiraktam őket...
– Szeva', Noel – köszöntem a párosunkhoz furakodó fiúnak cápavigyorral, igyekezve elterelni a gondolataim a svédasztal mellett a falnak támaszkodó férfiról. – A padló érted sikít, mióta nem ott alszol. Neked nem hiányzik?
Ó, igen. Egy kis kora reggeli sértegetés jobban feltöltött, mint a kávé.
– A nyolcvanas évek pedig kéri vissza a stílusát – mutattam a hajára. Ma nagyon elememben vagyok! Lehet, hogy jót tesz, ha az ember maffiózókkal álmodik... Mert azótais álmodtam vele. Ó, nagyon is, Sőt, egyre többet, többek között ezért volt marha nagy szükségem Rose-ra. Meg mert kellett valaki, aki megérti, min is megyek át huszonnyolc naponta öt napig...
Aztán Sean is megérkezett közénk. Már messziről láttam, amikor szinte a tömeget átkiáltva köszönt a mentorának; idegesen figyeltem a jelenetet. Mi van, ha Rueda közben átlátott a szitán, és kinyírja Seant...? De nem, Vörös egyben odaért hozzánk.
– Ittál, Pulykatojás? – ráncoltam össze a szemöldököm, mikor Sean hölgynek titulált. Nem tudtam eldönteni, hogy sértődjek meg, vagy ábrándosan "óóó"-zzak-e.
– Tudjuk, hogy Noel nem túl szép hölgy, de azért illetlen így kiemelni...
Valószínűsítettem, hogy a gyereknek rövid úton elege lesz belőlem.
– Mizu, McGee? Egyben vagy még? Csicseregnek a madarak, majd a forróságtól döglötten hullanak alant, a tücsök meg ciripel, de csak míg ropogósra nem sül. És elmondtam Rose-nak – tettem hozzá, mintegy mellékesen. – Majdnem mindent... Majdnem. És szeretne ő is benne lenni, azzal a feltétellel, hogy Martinssonhoz is... ellátogatunk. Dunham után, persze. Jé, hogy ez a müzli milyen finom...! |
 A süti már félig el is tűnt a számban, miközben újdonsült ismerősöm válaszolt. Mivel nem akartam, hogy az említett étel feldolgozását is végig kelljen néznie csak sűrű bólogatással jeleztem, hogy figyelek. Persze, nem állítom biztosra, hogy mindent hallottam, mert a szinte folyamokban hömpölygő, édes töltelék kissé elvette az eszem. Igyekeztem visszafogni magam, az arcomra udvarias érdeklődést felkenni, elvégre szegény lány anélkül is épp elég megilletődöttnek látszott, vélhetőleg az emberáradat miatt, hogy az epres krémen való élvezkedésemre tutira nem lenne vevő.
- Szerintem is szép. Az egyik unokatesómat is Norahnak hívják. - reagáltam le a bemutatkozását. A következő szócséplésem előtt még be szerettem volna iktatni egy gyors a harit, de Zoey hirtelen úgy döntött, hogy meghallotta a nevemet és ez látszólag meggongatott egy kis haragot is.
- De igen! - feleltem lelkesen, felvillanyozódva a felmerülő közös témától - Milyennek találtad őt? Szerintem baromi rendes, én örülök, hogy ő a mentorom. - tettem hozzá és megkergettem egy kicsit a kávémat. A megszokott, finom illata mindig hozzájárul a nap elkezdéséhez, Will személyes véleménye az, hogy addig nincs emberi formám amíg meg nem iszom az adagom. Most meg sem próbáltam elrejteni az átszellemültséget az arcomon és két kézzel biztosan tartva a bögrét, beleszürcsöltem az italba. Ebben a pillanatban azonban két srác érkezett az asztalunkhoz, szóval leraktam a kávém és feléjük fordultam. Rövid kutatás után a memóriámban megállapítottam, hogy az egyiket ismerem, de a másikat sehogy sem tudtam hova tenni. Még egy új arc!
- Persze, nyugodtan - húzodtam arrébb, hogy beférjenek - Rád emlékszem, Camden, nem? A barátod kicsoda? - támadtam le őket máris. |
 - Nem tudhatod. Talán hód - vontam meg a vállam. Igen, kifejezetten szerettem sértegetni másokat. A gonoszkodás valahogy jót tett a lelkemnek, főleg kora reggel. Jó, az nem volt célom, hogy megríkassam, ahogyan a törölközőben való kizárását a szobából sem gondoltam olyan komolyan... Én csak rettenetesen unatkoztam Shelterben, és nincs unalmasabb, mint jókislányként mindenkivel jóban lenni. Kerestem az intrikát és a veszekedést, de Grace nem vette fel a kesztyűt. Csalódottan elhúztam a számat. Mégis mit vár, ha idejön egy hülye slágert énekelve? Hogy vállon veregetem?
Már kezdtem örülni, hogy Gracie meg a depis aurája odébb vonulnak, amikor halk dudorászást hallottam magam mellől. Kellett pár pillanat, hogy rájöjjek, Ash is beszállt a dalolászásba, és most már ketten együtt akarnak kirobbantani egy musicalt az ebédlőben. Félretoltam a tányérom és az asztalra hajtottam a fejem, majd homlokommal finoman kopogtatni kezdtem a lapot. Én ugyan nem fogok az asztalon táncolni! |
Álmosan nyújtóztam még egyet, mielőtt kiléptem volna a szobánkból. Noel már rég lement, mert kora hajnalban is be van sózva a segge, és ha felhúzzák, olyan, mint a nikkelbolha. Bezzeg én még aludtam volna, de az a majom felkeltett, és utána már csak forgolódtam az ágyamban, úgyhogy gondoltam egyet, és felkeltem.
Áldott legyen a nap, gondoltam, ahogy szemembe tűzött egy kósza fénysugár, amikor lehajoltam, hogy megszagoljam a földön heverő zoknimat. Erre a napra még elfogadható volt, mosni meg nem szerettem.
F*CKIN' PROBLEMS feliratú szürke pólót húztam fel kockás térgatyával, aztán a két napja már a porcicákkal játszó zoknimban lassan lebattyogtam az ebédlőhöz, mert időközben a gyomrom is erősen javallani kezdte, hogy ébredjek fel végre, és vegyek magamhoz valami táplálékot. Hallgattam rá, mert a hasam még sosem hazudott.
Fütyörészve léptem be a reggeli káoszba... szokásom szerint a falon át, és így majdnem a padre mellett léptem be a szobába. Egy pillanatra úgy éreztem, megáll bennem az ütő, de aztán magamra erőltettem egy idegtépő vigyort, és odaköszöntem neki, meg az időközben mellé trappoló Morcos Moreau-nak.
- 'Reggelt, mentor bá'k! - rikkantottam erőltetett vidámsággal, és azzal a lendülettel visszafordultam, hogy távozzak... csak a fal nem hagyta. Csessze meg. Maradt tehát a gyors elslisszolás a másik irányba, hogy beleolvadjak a tömegbe.
Ekkor vettem észre Sky barna fürtjeit, aki éppen a Zharkov-ikrekkel beszélgetett. Na, tessék, mindkét majom itt van, sóhajtottam, de azért odaaraszoltam hozzájuk.
- Üdv néktek, szép hölgyek - köszöntem, miközben kérdezés nélkül ledobtam magam egy szabad székre. - És neked is, Noel.
Fél szememmel azért a padrét figyeltem, aki gyanúsan álldogált Moreau-val a fal mellett. Nem heten, ketten vannak, mint a gonoszok. |
 A Menedékház megtelt élettel. Nosztalgikus emlékek sora kúszott fel az elmémben; Emlékszem, már az én időmben is az étkezések voltak a legnépszerűbb programok a házban. Kicsik, és nagyok gyűltek össze, hogy kiéhezett sáskákként csapjanak le az aznapi menüre. Mindig azzal kezdtük a napot, hogy elkezdtük találgatni, hogy vajon melyik Mentor, vagy Tanár akar minket megmérgezni a főztjével. Szerencsére néhány gyomorrontásnál több nem történt, mert a mérgezés általi halál kegyetlen tud lenni.
Nem gondoltam, hogy halovány mosolyom bárkinek is feltűnhet – igazából magam sem tudtam, hogy pontosan minek is köszönhettem az aprócska görbületet a szám sarkában -, de a sasszemű Moreau figyelmét nem kerülte el, hogy valamiért könnyedén érzem magam. Hamar mellettem termett, és kérdőre is vont. Gyorsan a csészémbe hajoltam, hogy egyetlen korttyal kiigyam a cukor-, és tejmentes koffeinlöketet. Mire legurult a torkomon a kávé, rendeztem vonásaimat; rezzenéstelen arccal fordultam Ethan felé, kezemben az üres csészével. Megráztam a fejem:
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – erősítettem meg szavakkal a gesztust. Hangom semlegesen csendült. – Miért kellene bármelyik gyereket is megbüntetnem azért, hogy jó kedvem legyen? – tudakoltam. – Ha gyakrabban járnál istentiszteletre, talán neked is lenne okod mosolyogni – tettem hozzá már-már kegyetlen döféssel, miközben tekintetem megállapodott két növendékemen, akik éppen most ríkattak meg egy szőke leányzót. – De igazad van… Kilátásban van fejenként cinquanta fekvőtámasz – fűztem hozzá olyan hangerővel, hogy esetleg elért a diákjaim asztaláig is. Pontosan tudniuk kellett, hogy az idegen szó ötvenet jelent, hiszen elég sokszor használtam már fegyelmezésre. Sejtettem, hogy Ethan nincs a szigorúság ellenére. Amikor Ashley elkezdte a Dancing Queent énekelni, látványosan a szabad tenyerembe rejtettem a homlokomat, amolyan „Mit vétettem?” gesztuskóddal.
- O Dio, vorrei morir! (Ó, Istenem, bárcsak meghalnék!)- dünnyögtem az orrom alatt. |
 Menedékre számítottam én Alyssától, nem arra, hogy szexuálisan zaklatni fog. Nálam az, hogy hozzám ért, már annak számított.
– Te mit csinálsz?! – kérdeztem elképedve, tekintetem ide-oda kapkodva a karomat simogató kezéről az arcára. Hozzám ért...! Miért ért hozzám? Miért igényelték annyira a humanoidok a testi kontaktust?! Milyen szép világ lenne, ha mind legalább ötven centire lennénk kötelesek tartózkodni a másiktól... De minimum tőlem.
Aztán valahol ott kezdett kattanni, hogy talán csöbörből vödörbe ugrottam, mikor Alyssa megszólalt, én meg rájöttem, hogy ez a csaj tulajdonképpen egy pszichopata nyúl – azt hiszed, cuki meg aranyos, aztán megsimogatnád, és hopp! Nincs karod. Bár ahogy elhallgattam a hangját, lehet, hogy igazából inkább egy veremnyi kígyót rejtegetett a haja alatt, mint medúza. Összeráncoltam a szemöldököm, megragadtam a székem alját, és azzal együtt huppogtam odébb, biztonságos távolba.
– Még túl korán van ahhoz, hogy máris utálkodni kezdjek – motyogtam inkább csak magamnak. Aztán Grace visszaszólt Alyssának, és...
Ó, ne, ne, ne, ne, ne... Most SÍR?!
Nem voltam pánikolós fajta, főleg azért, mert akármi volt is, el tudtam futni előle. De az, ha egy másik nemű lény sírt... Te jó ég, hát ezt direkt csinálták! Képtelen voltam elviselni. Nem, ezt nem... Ne, ne sírj már! Nem hallod? NE SÍRJ!
– Hé, Alflatt!
Ezt holnap meg fogom bánni. Mit holnap? Már most megbántam.
– You are the Dancing Queen, young and sweet, only seventeen – énekeltem olyan halkan, hogy az már inkább érthetetlen dúdolás volt, olyan vörös arccal, hogy én már inkább paradicsom voltam, miközben igyekeztem beolvadni az asztal alá.
Meghalok. Kész.
Tudtam, hogy nem kellett volna felkelnem ma... |
Frissen és kipihenten jelentem meg a sok álmos fej közt az ajtóban. Már egy órája ébren voltam, de kellett egy kis idő, hogy megmosakodjak, megfésülködjek, összekapjam magam, kivasaljam az ingem és a nadrágom, keressek tiszta zoknit és megpucoljam a cipőmet, aztán kifényesítettem a karórámat, fújtam magamra egy kevés dezodort, beágyaztam, kiszellőztettem, rendet raktam, megterveztem a mai napi programokat, és... szóval igen, tevékenyen telt a reggel. A szokott hűvös kifejezéssel az arcomon léptem be az ebédlő ajtaján, szememet máris a diákseregen legeltetve. Szép lassan, cowboyos léptekkel elindultam az asztalok között, odaintve-biccentve közben a kollégáknak, tanároknak.
- Vigyázzon a szájára, Miss Clark - vonultam el a hölgyemény mögött, aki épp kedvesen arra kérte a többieket, hogy fogják be a szájukat. A "pofa be" kissé talán nyers változat erre. - Óvatosan a sok cukorral, uraim - biccentettem Delaneynek, ahogy elhaladtam a megpakolt tálcája mellett. A falhoz állított svédasztalnál kötöttem ki, ahol Angelo épp kávézott.
- Jó reggelt! - köszöntem rá kimért biccentéssel. - Melyik csibészre szabtál ki egy hónapnyi büntetőmunkát? - érdeklődtem diszkréten, mert úgy láttam, jó kedve van. Mintha mosoly suhant volna át az arcán, szóval biztosan valami rossz történt. Azzal nem mertem tréfálkozni, hogy valaki meghalt, mert az ember általában ilyenkor valami kényesbe tenyerel bele.
Töltöttem magamnak kávét, felöntöttem egy kevés tejjel, és cukor nélkül, kesernyésre hagyva belekortyoltam. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem mondanám, hogy Iris fejtegetése különösebben eljutott volna a tudatomig, de ha a fáradtság ködén át hallottam volna, mit mond, azért biztosan megütközöm rajta.
Biztos voltam abban, hogy Spence örülni fog Milo társaságának, elvégre, nagyon szerette a gyerekeket, többször is említette, hogy ő is szeretne egyet. Arra viszont nem is gondoltam, hogy Milo esetleg rosszul viselheti azt a sok embert, aki hirtelen körülvette őt. Meséltem neki, hogy az itteni diákok kicsit mások, mint azok, akikkel ő jár egy iskolába; lehet, hogy ő ezt nem jól értelmezte?
Futó lépésekben szaladtam az ebédlőbe, nem hiszem el, még a reggeliről is képes vagyok elkésni. De én tehetek róla? Nem, hanem a....meg van a diákok, igen. Khmm. Sok diák dolgozatát kellet kijavítanom és ugye ez bőven az éjszakába nyúlt én pedig későn aludtam el. Igen, ez az. Khhm. De legalább ébren vagyok. Gyorsan megnéztem magam az ablakban, majd a hajamba túrva kifújtam a levegőt. Nagyszerű, megint úgy nézek, mint egy széttépet perzsa macska. Átok ez a haj, vizesen legalább lehet valamit kezdeni vele. Moderálva léptem be az ebédlőbe, majd egy mosoly került az arcomra, ahogyan beléptem. A diákok együtt ültek beszélgettek, és persze ettek. Én is így tettem, kértem a szokásos teámat, reggelimet és leültem egy amolyan tanári per mentor asztalhoz és neki láttam diszkréten táplálkozni.
Miután befejeztem a reggelit és a legtöbb embert lekoppintottam magamról úgy döntöttem, hogy ideje lenne annak, hogy távozzak innen. Gyorsan még befaltam azokat az utolsó falatokat, majd diszkréten felálltam és valamien kiutat kerestem az ebédlőből. Hála az istennek találtam is magamnak egy kis rést a nagy tömegben és eltudtam hagyni az ebédlőt. Nem is húztam sokáig az időt, usgyi felszaladtam a szobámba egy mókust megszégyenítő sebességgel, majd fáradtan ledobtam magamat az ágyamra és gondolkozdtam dolgokon, amik éppen az eszembe jutottak. Ez való nekem, a csend és a magány. 
A melegházasság szóra felkaptam a fejem, és elkerekedő szemekkel odébb oldalaztam egy hangyányit Rextől. Felvont szemöldökkel, igazán furcsán grimaszolva meredtem rá, aztán megköszörültem a torkom és hátba veregettem.
Ártatlanul pislogtam a kávém felett Angelo okító válaszán. Nos, igen... Én meg az istentisztelet... Igyekeztem úgy válaszolni, hogy ne bántsam meg, szóval inkább vállat vontam.
- Ahogy elnézem, szerintem komolyan gondolták. Túlságosan komolyan – zártam le a témát egy „drámai” mondattal.
Össznépi reggeli – újabb alkalom izgulni és idegeskedni annak, aki még nem járatos annyira errefelé. Nos, én még viszonylag újnak számítottam itt, szóval bemenni egy csomó idegen arc közé enyhén szólva kiváltotta belőlem A lámpalázat. Még szerencse, hogy mostanság a napjaimat futással indítom. Nem kell túl korán kelnem, egy bő óra alatt megjárom a 2-3 km-t, aztán csak fel kell mennem átöltözni, lezuhanyozni. Ezúttal kicsivel tovább tartott a készülődés, alaposabban kifáradtam és nem akartam kócosan beállítani a tömegbe, ezért begöndörítettem a hajam és a körmöm is kifestettem, aztán uccu az ebédlő. Elég sokan ott voltak már, mire leértem. Fehér tunikát és farmer halásznadrágot viseltem, nyári papuccsal. Akadt néhány ismerős arc, azoknak mosolyogva odaköszöntem, aztán elmentem a szokásos reggelimért: gyümölcslé és pirítós, zsírszegény sajttal és sok-sok zöldséggel, felvágottal. Az egészséges étrendembe nem fért bele ennél több.
– Dashwood? Hol? – kaptam fel a fejem, mint akit rosszon kaptak. Majd feltettem az okos kérdést: – Szerinted ő is lát minket?
Egyelőre nem szándékoztam hozzányúlni az egyébként egy croissantból, tükörtojásból és szalonnából álló reggelimhez, a tányér mögött lévő narancslé ugyanolyan értintetlen volt, mint a szilárd étel. Csak ültem ott összefont ujjakkal, és Lanát figyeltem. Ő bezzeg tudott enni, engem valahogy frusztrált ez a sok ember, nem éreztem jól magam a közelükben. Szinte éreztem az egyik lány érintését, mikor elhaladt mögöttem hangosan vihorászva a barátnőivel. Fantasztikus, neki legalább volt étvágya, ahogy Lanának is. Valamennyire érdeklődve figyeltem, ahogy az epres süti lassan eltünedezett a tányérjáról. Bevallom, az vonta el a figyelmem a bemutatkozásról, elvégre az emberek többsége nem tudna ellenállni egy sütinek. Főleg, ha az epres.
Hümmögve hallgattam Rose magyarázatát arról, miért is fúj éppen a mentorára. Volt benne valami, mindkét részről; a mentorok, már rájöttem, annyira azért nem rossz fejek, nem csak azért csinálják ezt az egészet, mert nincs jobb dolguk, hanem mert tényleg akarnak valamit adni... És ha csak annyit, hogy a fura kölykökből kevésbé furát csinálnak, hát annyit. Lássuk be, ez is kemény munka volt. Nem ismertem Nishát, de látásból rendesnek tűnt; nem hiszem, hogy kontroll alá szerette volna vonni Rose-t
A süti már félig el is tűnt a számban, miközben újdonsült ismerősöm válaszolt. Mivel nem akartam, hogy az említett étel feldolgozását is végig kelljen néznie csak sűrű bólogatással jeleztem, hogy figyelek. Persze, nem állítom biztosra, hogy mindent hallottam, mert a szinte folyamokban hömpölygő, édes töltelék kissé elvette az eszem. Igyekeztem visszafogni magam, az arcomra udvarias érdeklődést felkenni, elvégre szegény lány anélkül is épp elég megilletődöttnek látszott, vélhetőleg az emberáradat miatt, hogy az epres krémen való élvezkedésemre tutira nem lenne vevő. 
- Nem tudhatod. Talán hód - vontam meg a vállam. Igen, kifejezetten szerettem sértegetni másokat. A gonoszkodás valahogy jót tett a lelkemnek, főleg kora reggel. Jó, az nem volt célom, hogy megríkassam, ahogyan a törölközőben való kizárását a szobából sem gondoltam olyan komolyan... Én csak rettenetesen unatkoztam Shelterben, és nincs unalmasabb, mint jókislányként mindenkivel jóban lenni. Kerestem az intrikát és a veszekedést, de Grace nem vette fel a kesztyűt. Csalódottan elhúztam a számat. Mégis mit vár, ha idejön egy hülye slágert énekelve? Hogy vállon veregetem?
A Menedékház megtelt élettel. Nosztalgikus emlékek sora kúszott fel az elmémben; Emlékszem, már az én időmben is az étkezések voltak a legnépszerűbb programok a házban. Kicsik, és nagyok gyűltek össze, hogy kiéhezett sáskákként csapjanak le az aznapi menüre. Mindig azzal kezdtük a napot, hogy elkezdtük találgatni, hogy vajon melyik Mentor, vagy Tanár akar minket megmérgezni a főztjével. Szerencsére néhány gyomorrontásnál több nem történt, mert a mérgezés általi halál kegyetlen tud lenni.
Menedékre számítottam én Alyssától, nem arra, hogy szexuálisan zaklatni fog. Nálam az, hogy hozzám ért, már annak számított.