|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:39 - |
A Menedékház belsejébe több ajtó is vezet, de ezek nagy része vagy zárva van, vagy jól elrejtették a kíváncsi tekintetek előtt. Éppen ezért a legtöbben a főbejáratot használják. Egy méretes, egykoron szépen lakkozott, nyikorgó tölgyfaajtó, ami egyenesen az előcsarnokba vezet.
Az előtér gyönyörű, és hatalmas ablakainak köszönhetően remek megvilágítással rendelkezik – az éjjeli világításról néhány antik karos lámpa, és a díszes csillár gondoskodik.
Az emeletre vezető több lépcsősor közül itt található a legnagyobb. Széles, elegáns fából készült lépcsősor, amelyhez csinosan faragott és lakozott korlátok tartoznak. A fokokon bordó, arany, fekete díszes szőnyeg fut le, ami arra hivatott, hogy elnyelje a nyikorgó fa, és léptek hangját. |
[68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
 – Említett egy nevet: Iris Dashwood – feleltem. A bemutatkozását (és szívből jövő „boldogságát”) szó nélkül hagytam, helyette rápillantottam az egyik festményre, amin egy különösen szigorú tekintetű egyén pózolt, ami egyből meggyőzött arról, hogy vélhetően minden korszakban volt egy-egy olyan személy, akivel kihívásnak számított megtalálni a közös hangot.
Érdekes hely volt, annyi szent. Amikor a Segítő említette a Menedékházat és a hozzá tartozó magyarázatot, eszembe nem jutott volna, hogy pont egy kastély tölti be ennek színhelyét. Persze, a fura elméleteim valahol ott vették kezdetüket, mikor egyszerűen szembesítettek azzal a ténnyel, hogy Áldott lennék, vagy mi a szösz. Mindenesetre, elég rondán nézhettem a Segítőre, mert egyből magyarázni kezdett arról, hogy közel sem a skizofrénia egyik válfajától szenvedek, hanem valami egészen más… adottságom van.
Tulajdonképpen, valahol mélyen még meg is örültem, hogy esetleg hozzám hasonló emberek közé fogok kerülni, a „különcök között különcnek lenni nem nagy szám” elvet követve. Viszont, ha a többiek is hasonlóképpen pokrócként viselkednek az újonnan érkezettekkel, szerintem negatív rekordot fogok dönteni a barátaim számát illetően… |
 Újnak lenni új helyen borzalmas; különösen akkor, ha az embert olyan helyre száműzik, ahol nincs ínyére maradni - tudtam magamról a dolgot. A Mentorom, és a tanáraim szerint egyszerűbben menne a megszokás, ha nem zárkóznék magamba. Nekem azonban jól esett az egyedüllét, és egészen addig a pillanatig nagyszerűen éreztem magam, amíg az ebéd helyetti sziesztámat meg nem zavarta a szeplős leányzó. A szemeim haragvó örvényként futottak végig rajta, ahogy elsétálva mellette megkerestem a megfelelő utat.
Éreztem a bizsergést a testemben, ami az erőm bekapcsolását jelezte, szorosabbra fűztem a karjaimat magam előtt, hogy véletlenül se támadjon kedvem rámarkolni valamire.
Cöccentettem a lány válaszára a Segítőjével kapcsolatban. Az enyém legalább arra vette a fáradságot, hogy a Mentoromig elcipeljen. Igaz, valószínűleg attól félt, hogy az öt méteres távolság alatt is képes lennék szökéssel próbálkozni. Nem ez lett volna az első eset.
- Azt nem mondta, hogy kit kell keresned? Ki lesz a Mentorod? - tudakoltam. Furcsán sok szó hagyta el a számat, ahogy elslattyogtam az egyik lovagi páncél mellett. Azt reméltem, hogy beszélni fog, mert addig sem nekem kell.
- Jude - válaszoltam a bemutatkozására tömören. - Egyáltalán nem örülök - tettem hozzá megszokott, szipórkázó undokságommal. Esélyt sem hagytam arra, hogy a magam köré von bástyáimon átlátva esetleg megkedveljen. |
Annak ellenére, hogy a fejemben karattyoló hang semmiféle baljós következményre nem mutatott rá, félve indultam meg a barna hajú lány után. Próbáltam eltekinteni attól, hogy minden egyes lépésemet halk, cuppogó hang kíséri, és valószínűleg a vezető nem lesz elragadtatva a kosztól, amit idependerítettem, helyette az előttem vonuló lány hátára szegeztem a tekintetem.
- A belső udvaron hagyott - válaszoltam a kérdésére, szigorúan kicenzúrázva a saját magam véleményét. Azt nem tettem hozzá, hogy körülbelül tízpercnyi kóválygás után találtam meg a bejáratot, mert, mire kettőt pislanthattam volna, szőrén-szálán eltűnt az az ember.
A gondolataim akaratlanul is a családom felé terelődtek: vajon hogy vannak? A szüleim miként fogadták a hírt, amikor nem találtak a nagyszüleimnél az odautazásuk napján?
Szerettem volna velük maradni, mégsem volt más választásom. Ezt kellett tennem. Valószínűleg, ha tovább folytatódnak a megérzések, lassan saját magamat kergettem volna vele az őrületbe, és ki tudja, melyik diliházba kaptam volna személyes meghívót...
- Mellesleg, Rae vagyok - mutatkoztam be. |
Tüskés vagyok, akár egy sündisznó. Ez nem az újonnan érkezett lány ellen szólt, hanem a világot próbáltam ezúton kizárni. Tökéletesen elvoltam magamban, nem volt szükségem senkire, mert rám sem volt szüksége senkinek. Fáradtan hunytam le a szememet, elveszve a saját életem romjai között. Még a mentorom sem tudott a bizalmamba férkőzni, mert stabilan kapaszkodtam a tüskeváram szálkáiba.
Mély levegőt vettem. Szörnyen hasogatott a fejem, és nem volt kedvem valaki olyat pátyolgatni, akit nem kedvelek. Márpedig én nem kedveltem senkit sem. Az újakat pedig végképp nem.
Hamar felismertem a helyzetet. Egyetlen esélyem volt megszabadulni a nem várt társaságtól, mégpedig az, ha megmutatom neki, hogy hol találja az ebédlőt az indorítóan vidám társasággal.
Olyan arccal csusszantam le az ablakból, mint akit éppen nyúznának. Úgy is éreztem magam, hiszen az elvonási tünetek többsége az elmúlt hónapokban megmutatkozott rajtam. Gyengének, és elesettnek éreztem magam, ahogy szembefordultam a szeplős teremtéssel, mégis igyekeztem hetykének látszani.
A zöld, kinyúlt felsőm lógott rajtam, a fehér vászoncipőmön fűfoltok éktelenkedtek, a pimaszul rövid forrónadrágom pedig rojtosabb volt az illendőnél. A hajam sötétbarna kóctengerként hullott alá, ahogy megindultam a lány felé.
- Gyere utánam - mondtam, elsétálva mellettr, megindulva a folyosón. - Hol hagytad a segítődet? Elvileg neki kellene daduskodnia feletted - morogtam kifejezve nemtetszésemet. |
Összevont szemöldökökkel bámultam rá az illetőre, majd élesen szívtam be a levegőt, mielőtt kicsúszott volna a számon egy tömör, de epés válasz a kedvességére. Jobbnak láttam legalább az első hetet kihúzni húzósabb vita nélkül, főleg úgy, hogy nem is ismertem, így nem tudtam, mire számíthatok tőle. Olyan bátor pedig nem voltam, hogy homlokegyenest nekiszaladjak az ismeretlennek.
Szívesen mentem volna tovább, hogy ne zavarjam magányában, ám a tervemben kettő darab bibi leledzett csupán: nem biztos, hogy örültek volna a megtestesült sárembernek, ha eléjük trappolok, valamint, ami azért az elsőt is lekörözte: a leghalványabb gőzöm sem volt arról, mégis merre van az ebédlő.
Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt megszólaltam volna:
– Igazán nem szeretnélek tovább zavarni – kezdtem bele –, de csak annyit sugallj meg nekem, légy szíves, merre van az ebédlő. – Hű. Ez még tőlem is szokatlanul hosszú mondat volt.
Várakozóan pillantottam a lányra. |
Az egyik széles belsőpárkányon ültem, hátam a hideg kőfalnak, halántékom a kellemesen langyos üvegnek döntve. Lehunyt szemmel, mély levegőt vettem próbálván elűzni a legutóbbi edzés kudarcát. Képtelen voltam kiűzni magamból a féktelen haragot, és emiatt újabb berendezési tárgyakat tettem tönkre a kastélyban. Két karommal átöleltem a felhúzott térdeimet, próbáltam kiűzni a fejemből az összes gondolatot. Emma sikolyát. Nem akartam bántani a húgomat, soha nem akartam...
Nem vágytam másra, mint jól beszívni, és elfelejteni az egész szarságot, legalább egy kis időre - de Shelter House nem olyan hely volt, ahol ezt könnyen meglehetett volna oldani, de még a borospincébe való lejutás sem volt egyszerűen megoldható.
Háttal ültem a bejáratnak, amikor az ajtó éles kattanás után, nyikorogva kitárult. Ügyet sem vetettem volna az érkezőre, ha nem hangzik el az a félszeg hahó. A vállam fölött lesajnáló pillantást vetettem a lányra, majd visszavackoltam magam a helyemre.
- Ne erőlködj, kaja idő van, ilyenkor nincs elől senki - közöltem monoton hangon, húzva egyet sötétzöld pulóverem ujján. Eszemben sem volt a segítségére sietni. Mindenki oldja meg a problémáját, ahogy akarja. Nekem elég a saját bajom. |
>Újonnan érkezettként soha, sehol sem könnyű.
Amint beléptem a letaglózóan gyönyörű előcsarnokba, akaratlanul is eltátottam a számat, ahogy körbepillantottam a helyiségen. Igazából, vasrácsokat és fertőtlenítő szagot vártam, valahogy képtelen voltam hinni az állítólagos „Segítőnek”, amint elmondta, mégis miféle helyre fog engem hozni. Azt hittem, megnyugtatásképpen próbál valamiféle illúzióba ringatni, hogy nagyobb bátorsággal lépjem át a küszöbét ennek a különös helynek, ahová egyedül földút vezet.
Utóbbi gondolatomat követően fintorogva néztem le a lucskos tornacipőmre, ami a sár miatt inkább barna színben pompázott, mintsem égszínkékben, ami az eredeti színe volt. No, persze, az sem segített vajmi sokat a külsőmön, hogy annyira el voltam foglalva a fejemben vihorászó hanggal (ami közölte, hogy el fogok tanyálni, miközben átugrok egy tócsát), hogy valóban dobtam egy hátast. Ha külső szemmel nézném magam, valószínűleg azt mondanám, hogy a mocsárból érkeztem.
Annyi pozitívum viszont legalább van, hogy sikeresen megjöttem.
– Öh… hahó! – kiáltottam. |
A Menedékház belsejébe több ajtó is vezet, de ezek nagy része vagy zárva van, vagy jól elrejtették a kíváncsi tekintetek előtt. Éppen ezért a legtöbben a főbejáratot használják. Egy méretes, egykoron szépen lakkozott, nyikorgó tölgyfaajtó, ami egyenesen az előcsarnokba vezet.
Az előtér gyönyörű, és hatalmas ablakainak köszönhetően remek megvilágítással rendelkezik – az éjjeli világításról néhány antik karos lámpa, és a díszes csillár gondoskodik.
Az emeletre vezető több lépcsősor közül itt található a legnagyobb. Széles, elegáns fából készült lépcsősor, amelyhez csinosan faragott és lakozott korlátok tartoznak. A fokokon bordó, arany, fekete díszes szőnyeg fut le, ami arra hivatott, hogy elnyelje a nyikorgó fa, és léptek hangját. |
[68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
– Említett egy nevet: Iris Dashwood – feleltem. A bemutatkozását (és szívből jövő „boldogságát”) szó nélkül hagytam, helyette rápillantottam az egyik festményre, amin egy különösen szigorú tekintetű egyén pózolt, ami egyből meggyőzött arról, hogy vélhetően minden korszakban volt egy-egy olyan személy, akivel kihívásnak számított megtalálni a közös hangot.
Újnak lenni új helyen borzalmas; különösen akkor, ha az embert olyan helyre száműzik, ahol nincs ínyére maradni - tudtam magamról a dolgot. A Mentorom, és a tanáraim szerint egyszerűbben menne a megszokás, ha nem zárkóznék magamba. Nekem azonban jól esett az egyedüllét, és egészen addig a pillanatig nagyszerűen éreztem magam, amíg az ebéd helyetti sziesztámat meg nem zavarta a szeplős leányzó. A szemeim haragvó örvényként futottak végig rajta, ahogy elsétálva mellette megkerestem a megfelelő utat.