|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:21 - |
A kastélypark egykori gyönyörűsége mára már egy kicsit elvadult, hiszen a növényeket régen nem gondozza olyan precíz és értő módon, ám így is fenséges látvány a szemnek. Hatalmas, akár órákig lehet benne barangolni, leheveredni a fák árnyékába, gyönyörködni a virágokban, hűsölni a tavacskák, szökőkutak mellett. |
[45-26] [25-6] [5-1]
 Persze, számítottam arra, hogy a lány meg fog ijedni, de arra nem, hogy ennyire - ennél pontosabb, hogy nem ilyesfajta ijedelemre számítottam. Nem azt csinálta, mint ilyenkor a legtöbb lány, hogy előbb megijed, majd zavartan nevetgélni kezd, de ő... Ez a lány hirtelen egyszemélyben lett Starsky és Hutch, csak korszerűbb és szebb.
– Az élet értelmét, semmi mást – vigyorogtam vissza rá, még kényelmesebben elhelyezkedve a faágamon. Már az is az én faágam lett, és egészen addig a pontig bőszen ragaszkodtam hozzá, míg a Kis Vörös fel nem pattant, sietősen, mintha legalábbis azok az ocsmány szobrok kergetnék őt a kastélyból. Valahogy mintha a lány homlokára lett volna a nagybetűs KIHÍVÁS szó, úgy ugrottam le a fáról, érkeztem térdre, majd kissé ugrálva kímélve fájós térdem, siettem utána. Nem hagyhattam, hogy ott hagyjon; nem akkor, amikor épp élvezni kezdtem a helyzetet. Ez a hűvös elutasítás és menekülés, úgy éreztem, érdekes dolgokat rejteget a világ elől.
Mindig a leghalkabbak a legfényesebben csillogó gyémántok.
– Hé, hé, várj! Hova sietsz? – kérdeztem, miközben megelőztem, egyenesen elé álltam, de hátra menetben mentem előtte. – Te vagy az egyik új lány, nem? Mi is a neved... Brenda...? Nem, Renda! Renda, ugye? Renda Clark! Dunham mesélt rólad, azt mondta, szereted a művészetet. Én Richard Joel Benett vagyok, de hívhatsz RJ-nek!
Lehet, hogy a háttal haladás nem volt remek ötlet, elvégre, háromszázhatvan fokos látószöggel én sem rendelkeztem, és ezt rögtön be is bizonyítottam, mikor egyszerűen átestem egy bokron. Nem zavartattam magam, a művészek megtanulnak méltósággal felállni a porból, akár szó szerint is; rögtön újra felzárkóztam.
– Mondd csak, merre futsz, Pöttöm Panna? Nem mintha befolyásolni akarnálak, érdeklődöm. Csupán azok tudják, milyen messzire juthatnak, akik megkockáztatják, hogy messzire kalandoznak, ahogy T. S. Eliot is mondotta vala... Szereted T. S. Eliottot? A metafizika kényes téma, főleg egy költőnek, de úgy hiszem, A puszta ország mindenkinek kötelező darab lenne. Te mit gondolsz? |
 Felnyögtem, mikor meghallottam a hangot; bár furcsállottam, hogy mini Rae hangja megváltozott, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mint bármikor máskor.
Mindenesetre, fél szemmel azért felsandította, nem-e a jó Isten hozott sugallatot, és legnagyobb meglepetésemre, volt ott valaki.
Egy srác. A fán.
- Woah - üvöltöttem fel, az oldalamra gurulva felpattantam, és felvettem a harci pózom. Az emberek ok nélkül nem csüngenek a fán. De nem ám. - Mit keresel ott? - tettem fel gyanakvóan a kérdésem, a tekintetemmel szinte szuggeráltam, üzenve, hogy egy lépés per végtag a megközelítésem ára.
Az agyam közben megállíthatatlanul kattogott, s összeszűkített szemekkel mértem végig, magamban nagyjából felvázolva az erőviszonyokat. Nos, futásból jobb voltam, mint hitték volna, maximum ha nem bírnám, csobbanok egyet a halastóba.
Pánikoltam az ellenkező nemtől. De nagyon durván. Az irodalomtanárommal nem akadtak gondjaim, hiszen egyáltalán nem tűnt pedofilnak, valószínűleg egy álomvilágban lebegett mindvégig, amely ilyen szempontból könnyebbségnek számított. Az előttem álló viszont egy kifejlődésben levő fiatal hímegyed volt, s a mondadója alapján a 'nem kóser' kategóriába soroltam volna.
A gyanakvásom tovább nőtt, és fel se vettem a dicséretnek szánt valamit, amit mondott a hajamat illetően. Ez is biztosan ördögi tervének egy része, hogy elbódítson.
- Kösz - biccentettem kimérten, majd a Shelter épülete felé fordultam. - Ó, hogy elrepült az idő! Megyek is. - Felkaptam a pulcsit a földről, felhúztam magamra, hogy eltakarjam a bőrömet, és felszegett állal, majdhogynem dacosan szándékoztam faképnél hagyni az urat. |
A nyár kezdeti nehézségeit követően, miután legtöbben akklimatizálódtunk, már sokkal kevesebb időt töltöttem a még mindig kritizálhatóan berendezett kastély falain belül, annál többet pedig kívül. Kanadában a híresztelések ellenére sem volt folyamatosan hó, főleg nem a határhoz közeli részeken, ennek ellenére jelentősen hűvösebbek a nyarak, mint itt. Örömmel vetettem bele magam az új élményekbe, így hamar szokásommá vált, hogy amennyi időt csak tudok, a napsugarakban fürdőzve töltsek. A kristályok is sokkal szebben csillogtak a napon, mint odabent.
Céltalanul, és mégis egy helyét pontosan tudó ember határozottságával sétáltam a kastélyparkban fel s alá. Ha volt valami, amit feltétel nélkül csodáltam a kastélyban, hát akkor az az elhelyezkedése volt. A hegységre jellemző zordság távolról sem volt észrevehető, ahogy az ember a zöldellő fákon és messzibe nyúló réteken legeltette a szemét; különösen a napkelték és napnyugták fogtak meg az éjszakai égbolt mellett, ám az idő okán kénytelen voltam a felhőkkel beérni. Az időszak változása miatt sem voltam hajlandó megválni a kedvenc fámtól; egy vörös juhar volt az. Mint vérbeli kanadai, akit kissé messzire sodort az élet szele a hazájától, külön öröm volt a szívemnek valami hasonlatosan látni. Télen különösen szépek voltak, de így sem nyújtottak ellenszenves látványt; felmásztam az egyik vaskosabb ágra, mely úgy félúton helyezkedett el a korona csúcsa és a föld között. Épp eléggé védett a naptól, ahhoz, hogy ne a retinám épségéért kelljen aggódnom, mégis kiláttam a domb alatt elterülő táj felett úszkáló vattapamacsokra.
Gondolkodtam, mindenen és mégis semmin, azon, hogy vajon az út vagy a végcél a fontos, és azon is, hogy miért jó válasz mindenre a Hakuna Matata. Mindezen gondolkodásom közben alig vettem észre, hogy valaki megközelítette a fámat, melyet önzőn kisajátítottam, csak mikor tompa puffanással levetette magát az árnyékába. Nem láthatott engem, mivel nem is keresett; ez az emberek legnagyobb hibája, azt hiszem. A fa törzse göcsörtös volt, tele kanyarokkal és kis ágakkal, remek mászási lehetőségeket nyújtva – nesztelenül másztam egészen az ismeretlen alak fölé lógó ágig, amelyre felfeküdtem, és onnét, a levelek közül néztem le rá. Az ismeretlen alak hirtelen mégis ismerősnek tűnt; a lány is Miss Dashwood növendéke volt, ennél többet azonban nem tudtam róla. Épp itt volt az ideje; valahol hittem, hogy minden embert okkal állítanak az utadba.
– Helytálló kijelentés – szólaltam meg hirtelen, arcomon elégedett mosollyal; mint egy jóllakott macska, csupán a tejbajusz hiányzott a szám fölül. – Ez mindig van. Persze, az is van. Valami mindig van, nem? Most éppen nyár. És szünet. És 2015. És július... És modern kor, és huszonegyedik század, és harc és béke és elfogadás és kirekesztés és szép és csúnya. Megdöbbentő, mennyi minden van, vagy épp nincs, és még elgondolkodtatóbb, mennyi mindenről fogalmunk sincs, van-e vagy nincs. Nem gondolod?
Érdeklődő szemekkel nyújtóztam ki az ágon, mint egy átlényegült Bagira. – Neked, például, gyönyörű hajad van. Vagy tán többet gondolsz arra, milyen hajad nincs? |
A migrén, amely a díszteremben tört rám, miközben Noxszal beszélgettem, kitartónak bizonyult, és csupán két szem fájdalomcsillapító után mondhattam azt, hogy ismét emberi lénynek számítottam. Egy újabb napra ébredve, meguntam a kastély fülledt levegőjét, és kimerészkedtem a parkba, amely némileg elvadult, s egy-két gaznövényt felfedeztem, ám ez nem tartott vissza attól, hogy a pulóveremet kiterítve, kicsit eldőljek az egyik fa árnyékában.
Egy nap leforgása alatt sikeresen rekordot döntöttem, már amennyiben az emberek számát tekintettem, akikkel szóba elegyedtem, sőt, háromból három személy szem- és egyben fültanúja volt annak, hogy önmagamat megcáfolva litániákat kezdtem el gyártani.
Na, nem mintha baj lett volna, sőt. Némi reményt nyújtott az, hogy talán ez lesz az a hely, ahol valamennyire elfogadnak és befogadnak, ám a legtöbbjüktől még mindig tartottam. Főleg a fiúktól.
Mert, ugyebár, lehet ez a Menedékház, a fiúk akkor is fiúk maradnak, ameddig világ a világ.
A nagy melegre tekintettel feltűrtem a hosszú farmerem alját, egészen a térdemig, ezzel felfedve a Napnak egy újabb adag szeplőt, amivel megáldott az ég. A vörös hajamat, illetve a bőrömet édesapámtól örököltem, minden egyéb vonásban inkább édesanyámra ütöttem vissza. Nem különösen bántam, még akkor sem, ha a fiúk leleményesen répának csúfoltak (mint az Anne sorozatban, mondjuk, a főszereplővel párhuzamosan nekem is mélyült a hajszínem az évek elteltével), mondjuk, mint vérbeli lány, sohasem voltam magammal igazán megelégedve.
Hatalmasat sóhajtottam, s lehunytam a szemeimet.
Los angelesi lakos lévén lételememnek számított a napfény és a meleg, szinte meg se kottyant a hőség. A sárra, a folytonos esőzésre, és legfőképp a hóra már jóval háklisabb voltam. Ennek ellenére apa rendszerint olyan helyeket nézett ki nyaralás színhelyéül - amikor sikerült nekik elszakadni a munkahelytől -, ahol esett (vagy a hó vagy az eső), ezáltal latyak volt, én pedig a százhatvan centiméteremmel majdnem eltűntem egy-egy hókupacban.
És ezért szerettem a nagyiékat. Ők legalább ismertek annyira, hogy soha nem tették azt, amitől a hideg is kirázott.
- Ez van - motyogtam magamban. |
A kastélypark egykori gyönyörűsége mára már egy kicsit elvadult, hiszen a növényeket régen nem gondozza olyan precíz és értő módon, ám így is fenséges látvány a szemnek. Hatalmas, akár órákig lehet benne barangolni, leheveredni a fák árnyékába, gyönyörködni a virágokban, hűsölni a tavacskák, szökőkutak mellett. |
[45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Persze, számítottam arra, hogy a lány meg fog ijedni, de arra nem, hogy ennyire - ennél pontosabb, hogy nem ilyesfajta ijedelemre számítottam. Nem azt csinálta, mint ilyenkor a legtöbb lány, hogy előbb megijed, majd zavartan nevetgélni kezd, de ő... Ez a lány hirtelen egyszemélyben lett Starsky és Hutch, csak korszerűbb és szebb.
Felnyögtem, mikor meghallottam a hangot; bár furcsállottam, hogy mini Rae hangja megváltozott, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mint bármikor máskor.