|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:54 - |
Az ebédlő tágas, és világos. Egy hosszú, és több kisebb kör alakú asztal szolgál arra, hogy a ház lakói kényelmesen étkezhessenek. A falakon több helyen festmények, címerpajzsok sorakoznak; Az ajtón belépő, a szoba hátsó szegmensében azonnal a Dashwoodok címerével találja szembe magát. A helyiség két sarkában szintén egy-egy lovagi páncél strázsál némán. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 - Lizzie, ez tetszik! - feleltem határozottan, széles mosollyal az arcomon, aztán közelebb dőltem Rexhez és halkan odasúgtam neki. Próbáltam artikulálatlan lenni, hogy a lányok ne vegyék észre. - ...hogy jön a Lanából a Lizzie? Ez valami csaj-dolog? - érdeklődtem, hátha Rex felvilágosultabb a témában. Azt persze sejtettem, hogy a húsgolyók miből és hogyan készülnek, de Zoey ötlete annyira eredeti volt, hogy rögtön belezúgtam. Az ötletbe, mármint.
- Komolyan? Emberhúsból? - lélegzetvételnyi szünet után vidáman felkiáltottam. - Ez király! Ne értsétek félre, de mindig is meg akartam kóstolni! - elszántan a villámra döftem egy golyót, és a mellettem ülő fiúnak kínáltam.
- Kérsz egy harit, Rex? Várj, Mr Moreau egy dementor? - kaptam vissza meghökkent tekintetem a lányra. Egy pillanatra elgondolkodtam. - Így már értem, miért futkos a hátamon a hideg tőle... főleg, ha kiabál. És higgyétek el, velem elég sokat kiabál. Nem mintha én az ő növendéke lennék, az én mentorom, Mr Fischer nagyon laza, de Moreau... Hohó... - csóváltam meg vigyorogva a fejem. - Ja, Rex amúgy nála....van.... - tettem hozzá, ekkor esett le, hogy mivel is jár ez. Aggódva sandítottam oldalra, de már késő volt, mert sikerült a frászt hoznunk a fiúra. Megveregettem a hátát, mikor félrenyelt, a kérdését hallva pedig összenéztem Lanával egy pillanatra. "Hazudj", üzente a tekintetem, mielőtt még vigyorogva visszapillantottam volna a rémült Rexhez.
- Neeem, dehogy! Vannak nála sokkal rosszabbak! A gimis töri tanárnőm például tutira boszorkány volt, láttad volna, mit művelt a hajával nap mint nap. Volt egy nádpálcája, azzal csapkodta az asztalt, ha ideges lett. Szerintem hiányzott pár kereke. Volt egy csomó macskája, és mindig behozta őket a suliba. Moreau csak... picit... ideges típus... de amúgy tök jó fej! Lehet vele beszélgetni a... aaa... hát.... inkább ne szólj hozzá, ha nem muszáj. - bólogattam elgondolkodva. - Ja, és azoknak a pletykáknak se higgy, hogy a növendékek eltűnnek a keze alól. Nem ássa el őket a hátsó udvarban, ezt tavasszal ellenőriztük. Habár, ha a húsgolyókra gondolok...
Itt bizonytalan pillantást küldtem a villámra döfött gombócnak, majd aggódva összenéztem Rex-szel, végül nevetve rálegyintettem.
- Á, nem, biztos nem...! |
 Habár nem nevezném hosszú beszélgetésnek, Iris szavai megnyugtattak. Nem is titkoltam, hogy vakon és buzgón bíztam mindabban, amit mondott – igyekeztem tényleg elhinni, hogy sikerülni fog. Elvégre, ez az első lépés a győzelem felé vezető úton.
Cory érkezte aztán fényesebb mederbe terelte az egészet.
– Inzulin? – kérdeztem vissza bambán, úgy, hogy szinte kilógott egy falat tojás a számból. Sőt, nem is csak szinte. Beszippantottam, mint a spagettit, mielőtt folytattam volna. – Az olyan cukorbeteg dolog, nem? Jó ég, Cory, ugye nem vagy cukorbeteg? Nagyon sajnálom, nem tudtam, nem akartam elvenni tőled a csokidat múltkor! Azért sírtál? Ugye nem?!
Tényleg féltem, hogy a végén szó szerint éltető csokitól fosztottam meg Coryt azért, mert nekem éppen azt volt ingerem enni.
Amennyiben megnyugtatott, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, úgy tovább eszegettem a szerintem embernek való adagot, és szinte szántam Coryt, amiért neki csak olyan kevés volt... Ezt orvosolandó, miközben Irisszel beszélgetett, és nem figyelte túlzottan a tányérjára, becsempésztem a nyeszlett kis felvágottja meg a kenyér közé egy-két szelet szalonnát. Megesett rajta a szívem, na!
Eme ügyködésem miatt riadtan rezzentem össze, mikor Cory hirtelen visszanézett rám, és csak kicsi múlt, hogy ne dobjam el a villám, mely még mindig csak félúton volt az ő tányérja meg az enyém között. Így akár úgy is tűnhetett, mintha épp lopni akartam volna a tányérjáról...
– Tó? – pislogtam vissza rá elszánt lustasággal, majd összekaptam magam. – Ja, hogy az a tó! Hát, nem is egyszerű rálelni, meg a növendékek nem mehetnek ki az iskola területéről... Mondjuk, az is igaz, hogy én is növendék voltam, mikor először ott jártam. – És itt révedező mosoly ült az arcomra; még révedezőbb, mint eddig. – Volt egy lány, Marissa, tudott repülni, és kivitt oda, mint valami fordított Pán Péter. Idősebb volt nálam három évvel, és... – Előbb nosztalgikusan felnevettem, majd ráeszméltem, hogy nem egyedül vagyok, sőt, pontosabban az igazgató és Cory társaságban, megköszörültem a torkom, enyhén elpirulva, és inkább teletömtem a számat a szendvicsemmel. Ha bizonytalan vagy – egyél.
– Hé, Cory, képzeld, múltkor sikerült vizet forralnom! – mondtam végül. – Bár a vízforraló bánta... Tudom, Iris. Levonod a fizetésemből. |
 Ameleltt, hogy épp pánikotlam, nagyon is figyeltem arra, hogy mit mondanak a többiek. Az más kérdés, hogy felfogtam-e.
– Neked ennyi neved van? – pislogtam meglepetten a Lizzie/Beth/Lana nevű lányra. Nem voltam biztos abban, hogy mindet hozzá tudom társítani az arcához. A Zoey, na, az talán még menni fog.
Miután Cam emberi nyelvre fordította, amit makogtam, igazából csak még jobban elvörösödtem, és ismét rájöttem, miért hagyom, hogy ő beszéljen helyettem. Kezdjük mondjuk azzal, hogy ő tényleg képes beszélni.
– Szép, ja... Igen, pont úgy – bólogattam mélán. Mivel ez nem vezetett sem jobbra, sem rosszabbra, inkább igyekeztem olyan kicsire összehúzni magamat, ahogy csak lehetett. Épp ezen próbálkozásom miatt lepődtem meg, mikor Lana/Lizzie/Beth hozzám szólt. Legtöbbször képes voltam elbújni, még akkor is, ha úgy tűnt, mindig engem találtak meg először a bújócskában. Igazából pont nem, és mindig én voltam az utolsó; főleg azért, mert nem is kerestek. Azok a mosogató alatt töltött éjszakák...
– Új vagyok, én, igen, mármint hogy, itt... Nem cska itt, hanem ott is... Meg... Mindenhol... – Hallgatnom kéne a mostohabátyám tanácsára, és úgy tennem társaságban, mintha süket-néma lennék, akinek levágták a kezét.
Azon egy-két másodpercre lefagytam, amikor a húsgolyókat elemezték, ugyanis én, mint említettük, új voltam, így csak a régebb óta itt élők elméleteire hagyatkozhattam. És épp az én tálcámon is volt húsgolyó, egyenesen a mézes puffancs mellett. Ekkor viszont még nem szólaltam meg, csak, mikor a mentorom neve került szóba.
Annyira meglepődtem, hogy félrenyeltem, és a fulladás elkerülése végett olyan erősen kezdtem ütögetni a mellkasom, hogy a lábam automatikusan mozdult felfelé, és így bevertem a térdem az asztallapba, megremegtetve mindent, ami az asztalon volt.
– Bocs, én, izé... Moreau a mentorom – nyögtem ki két mellkason-ütögetés között, igyekezve titkolni, hogy a bekönnyező szememből lassan sírás lesz. Félig-meddig riadtan, és válaszban bizakodva fordultam Cam felé. – Tényleg iylen rossz? Ugye nem? |
 Úgy tűnt, hogy Milo nem nagyon akar barátkozni. Egy gyerek, legyen akármilyen kicsi, már egy apró személyiség, ezért hagyni kell, hogy magától kezdjen kibontakozni; Nem erőltettem sem a kézfogást, sem a beszélgetést. Elnéző mosollyal ejtettem a kezem az ölembe, és emelkedtem fel a guggolásból. Fikarcnyi csalódottságot sem éreztem a pillanatnyi kudarc miatt - reménykedtem benne, hogy hamarosan megadja magát. Ahogy félőn az apjához bújt, kedvem lett volna cuppanós puszit nyomni a gyermekien duci arcocskájára.
Viszaültem a helyemre, végleg félretolva a tányéromat, és az újságomat. Egyedül a langyos teámat tartottam meg a kezem ügyében, de azt is csak azért, hogy legyen még okom maradni. A kisfiú közelsége bekapcsolta a hormonjaimat, és levakarhatatlan mosolyt képzett az arcomra. Milo maga volt a megtestesült báj.
- Minden a lehető legnagyobb rendben - válaszoltam meg a kérdést, amelyet Wes tett fel nekem, elszakítva a pillantásom az ügyeskedő Milóról. - Szerencsére nem kellett egyedül mennem, Mr Moreau volt olyan kedves, hogy elkísért - tettem hozzá egy fokkal élénkebben, a szemem sarkával lopva a büféasztal felé sandítva, ahol a két mentor egymással társalgott. Úgy tűnt, hogy egészen jóban vannak egymással.
Nem említettam a tavat, hiszen megígértem Ethannek. Egyébként is, volt valami izgalmas abban, hogy van egy közös titkunk.
- Sikerült mintát gyűjtenem a különóráimhoz. Sokkal közelibb így a magyarázat, mintha képeket és diákat mutogatnék - fecsegtem legalább olyan lelkesen, mint ahogyan irodalmár barátom az új könyvéről, amivel biztos végzett is azóta. Belekortyoltam a teámba, majd ismét visszafordultam a fiúcskához.
- Mondd csak, meddig maradsz nálunk? - kérdeztem kedvesen. - Ha van kedved, és apa megengedi, elmehetnénk az egyik délután fagyizni... Mit szólsz? - nem volt célom, hogy édességgel csábítsam magamhoz a gyereket, de amúgy is lett volna egy kis dolgom lent a városban. Miért ne vihetném magammal Őket is? - Ugye te is velünk tartasz, Wesley? - fordultam a férfi felé kérlelő mosollyal.
|
 Nyugodtan falatozgattam, miközben az agyamban folyamatosan z a gondolat kavargott, hogy mit is kezdhetnék a hajammal. Ez jó, hogy puha és hogy jó beletúrni, de kezelhetetlen és ma szerencsésen tűrhetően áll, de valamikor úgy nézz ki, hogy egy sün család is bele költözhetne.
De el is terelődött a szó a hajamról, amikor valaki leült a környékemre, valaki olyan, akit nem ismertem. Nem mintha én most mindenkit ismernék, még frissen vagyok itt, karrierem elején. Ami azt illeti, alig ismerek valakit így köszönésből. Mármint sok emberrel összefutok és látom is őket, de tanárként sietek mindenhova és kevés időm van ahhoz, hogy egy kicsit ismerkedjek. Mivel szerettem kezdeményezni ilyen szempontból, ezért ezt meg is tettem, lágy hangon és nem túl tolakodóan köszöntöttem a hölgyet.
- Azt hiszem, hogy mi még nem találkoztunk, engedje meg hogy bemutatkozzak, a nevem Magnus Kennedy - mosolyogtam, majd óvatosan és lassan nyúltam a nő egyik keze felé, majd óvatosan és nem túlságosan a számhoz emeltem azt. Lehet engem régimódinak tartani, de én még most is megadom azt a tiszteletet a nőknek, hogy így bemutatkozok nekik. Ezután szépen lassan vissza tettem a kezeit oda, ahol voltak, majd reméltem, hogy nem vettem annyira zokon a köszönésem. |
ANGELO RUEDA
Halálvágyam talán az tetőzte be, amikor Sean átlibbenve a falon, jó hangosan odaköszönt a két főből álló társaságunknak. Olaszul, szinte már kedvetlenül morrantam oda neki egy köszöntő szót, bár ennek nem Ő votl az oka. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a növendékeim sírba akarnak tenni engem.
Letettem a csészémet, gondos távolságban az asztal szélétől, hogy senki ne verhesse le egy heves mozdulattal. Tekintetem ismét elrévedt a diákokon, kin hosszabb, kin rövidebb ideig. Amikor eljutottam ahhoz az asztalhoz, amelynél végül McGee is helyetfoglalt, barna szemeim megakadtak egy világos hajkoronán. Élénken élt bennem, ahogy az Adria-kék szemeivel Sky riadtan rám néz. Aki nem hazudik, szinte esélye sincs rá, hogy kivágja magát; és Ő mégis őszinte volt hozzám, amikor elmondta, megtalálta a fegyvert a holmim között, ezzel pedig lenyűgözött. Ártatlan volt, és tiszta.
Ha a fél perces bámulás bármelyik pillanatában felém pillantott volna, hagytam, hogy tekintetünk összekapcsolódjék, mint a cinkosoknak, akiknek közös titkuk van - talán egy suta mosolyt is küldtem felé. A révedezésemből Ethan hangja ragadott ki, amely kegyetlenül erősnek hatott gondolataim után. Megráztam a fejem, és kollégám felé fordultam:
- A hétköznapok kellemetlenségeitől eltekintve... - színpadias mozdulatot tettem a diákjaim felé. - ... remekül vagyok. Az Úr mindig átsegít a sötétségen - mondtam egy hívő átszellemülésével. - És te? Hogy halad a munka a gyerekekkel? - kérdeztem vissza inkább udvariasságból, mint valódi érdeklődéssel.
|
 Miután röviden kitárgyaltuk, miszerint Mentornéni olyan mint egy anyuka, bólogatva dőltem kicsit hátrébb, hogy rápillantsak a kezemre, és boldogan megállapítsam: nem kell tömegsírba dobnom mindenkit csak azért, mert egy kis elektrosokktól kiütöttem őket. Azt hiszem a mentorom kifejezetten nem lenne rám büszke emiatt, bár kétséges, hogy túlélné-e. De hát végül is Csipkejózsika is túlélte, pedig ő még csak tizennyolc volt. Vagy tizenhat? Á, tök mindegy. Most Lana a fontos és nem az, hogy kit milyen módszerrel fogok meggyilkolni. Sikerült elszakadnom az epres sütitől, és a lány arcát tanulmányozva hallgattam amit mondott, közben azt is sikerült megállapítanom, hogy nagyon szép arca volt.
- És te is eltévedtél a kastélyban? - Elhúztam a szám, és fészkelődni kezdtem. Kicsit kínos téma volt ez számomra, ettől függetleül én hoztam fel. - Mármint mikor idekerültél. Tudod, az első napokban.
Ijedten pislogtam Lanára, figyelmesen vártam a válaszát, pár pillanattal később pedig két srác állt meg az asztalunk mellett, még pár pillanattal később pedig már le is ültek hozzánk.
- Csak Zoey - Biccentettem Camre pillantva. Hatalmas barna szemeimmel a szöszkét vizslattam, nagyon úgy tűnt régebb óta ismerik egymást Lanával, Rex viszont kicsit olyan volt, mint én. Úgy tűnt valamitől nagyon félt, a bemutatkozást is csak nagy nehézség árán tudta véghez vinni, végül aztán a barátja segítette ki. Halványan mosolyogva hallgattam kicsit lehajtott fejjel, aztán amint az idekerülésem került szóba, hirtelen felkaptam a fejem. Ezzel együtt pedig a kezem is lendült, be is vertem az asztalba.
- Jézusom... - Szisszentem fel, és ezzel a 'jézusom'mal próbáltam elfojtani a kitörő szitokszavakat. - Szóval. Én arról nem szívesen beszélek. Kicsit... félelmetes, meg durva.
A kezemet rázogatva próbáltam enyhíteni a fájdalmamon, amit az asztal és a bénaságom okozott.
- Ha már a húsgolyók - Hajoltam közelebb Camhoz -, azt hallottam nem érdemes enni belőle, állítólag azon diákok ledarált és megsütött testrészeiket tartalmazza, akik kiakasztották az egyik mentort, aki így bosszulta meg a dolgot.
Tök komoly képet vágtam, tényleg, annyira komoly képet, amilyen komolyat csak tudtam. Még kicsit összeszűkített szemmel bólogattam is hozzá, ezzel erősítve meg a dolgot.
- De persze, lehet nem igaz. Csak valaki megint szórakozik velem, a múltkor is azt mondták, Mr Moreau egy dementor. Már majdnem el is hittem, elvégre az iskola is tök úgy néz ki, mint egy modernebb Roxfort - Egy vállvonás kíséretében ereszkedtem vissza a helyemre, és beleharaptam a croissantomba. Ezzel igyekeztem elrejteni a mosolyom. |
 A csészém dédelgetése mellett, azért Zoey válasza is elérte a fülemet. Bár a másik éppen az ebédlő másik oldaláról átszűrődő ének szövegét követte, a késztetést arra, hogy dudorásszak legyőztem.
- Igen, egy kicsit tényleg olyan, mint egy anyuka. - érettem vele egyet. Mindig az volt a benyomásom, hogy a mentorunk nagyon elkötelezett és tényleg érdekli mi van velünk. Nekem különösen jól esett, hogy végre én vagyok előtérben, a képességeim, a vágyaim, a terveim és nem pedig az otthoni sztori folytatódott csak más köntösben.
- Hát, most már elég sok ideje...viszonylag. Még tavaly szeptemberben érkeztünk az unokabátyámmal. - magyaráztam és már a nyakamat nyújtogatva e is kezdtem volna keresni az említett személyt, azonban ekkor toppantak be fiúk is asztaltársaságunk életébe.
- Rendben, akkor Cam - mosolyodtam el - Az én esetemben a Lana, Lizzie és a Beth közül lehet szabadon választani. - adtam le gyorsan a neveim listáját. Zoey szintén bemutatkozott, a másik srácnak viszont némi gondja támadt ezzel kapcsolatban. Csak egy biztató mosoly került fel az arcomra, nem nevettem fel, szegényem zavarában még félreértette volna.
- Hát persze, megértem - kuncogtam egyet Cam megjegyzésén - Viszonylag új vagy itt, ugye Rex? Zoey is - fordultam a lány felé, amint eszembe jutott, hogy nem végeztem vele - Tényleg, nem mesélted el, hogy kerültél ide. - állapítottam meg és kíváncsi szemeket meresztettem rá, hátha ez beválik és elárulja. A fiúkra is alkalmaztam gyorsan, ki tudja mit deríthetek ki.
- A húsgolyókhoz még nem volt szerencsém, nem is tudom...szeretem az aszalt gyümölcsöt meg a húst is, akármilyen legyen, de...jobb külön-külön nekem. - pislogtam bizalmatlanul az ételre. Szerettem enni, viszont nem voltam kimondottan kísérletezős fajta az édes-sós ízek keverésénél. |
 A fájó orrom jól elterelte a figyelmemet a maffiózó mentoromról. Amíg dörgöltem, legalább azzal foglalkoztam, es meg a fel szememet sem tartottam a padren. Pedig lehet, hogy nem ártott volna.
McGee, kezdesz paranoiás lenni, szólalt meg újbol a belső hangom, es emiatt majdnem lemaradtam arról, hogy Sky felajánlja Charlie bácsi mazsolapálinkáját. Mar most csíptem az öreget.
- Szavadon foglak - bólintottam a lánynak. - Ha szerzel nekem abból a cefréből, Charlie bácsinak saját kezűleg fogok a kenyérbe körömreszelőt sütni a köszönőlevél mellé - ígértem halál komolyan. Egészen felcsigázott a gondolat, hogy titkos mazsolapálinka készletet halmozzak fel valahol Shelterben.
- Mindig is tudtam, hogy a levegő is káros az egészségre - válaszoltam Rose feltevésére fejcsóválva, aztán hátradőltem a székemben, és a svédasztal irányába kezdtem sasolni orrdörzsölés közben. Gyanakodva figyeltem a két Zharkov ténykedését, ahogy egymást szivatják. Nem mondom, a bátyáimmal mi is pont ugyanígy szerettük egymást, de most valamiért ezt a testvérharcot a bizalommal párositottam össze, és határozottan az az érzésem támadt, hogy ne bízzak a Zharkov-ikrekben. Vagy egyszerűen meg akartam tartani Sky és köztem a titkunkat.
Sky szavain azonban elgondolkodtam, es en is beszalltam a sztereotipizalasba.
- Ha valamelyik orosz maffiózó rokonotok be tud csempészni nekünk ide egy pakk vodkát, beszállhattok a buliba - ajánlottam nagyvonalúan, es úgy éreztem, ezzel az alkuval megköthetem az év üzletét. Oroszországból csempészett pia, ember! - De ne valami vizezett cucc legyen ám! |
A többiekhez hasonlóan nekem is feltűnt a tőlünk nem messze elsétáló mentor, így jól nevelt lány módjára – na meg azért, mert nem terveztem magamra haragítani Mr. Moreau-t egy kihagyott köszönéssel, már ha észreveszi – széles mosollyal odaköszöntem neki, aztán visszafordultam asztaltársaságomhoz, és szinte azonnal el is mosolyodtam RJ autógumis hasonlatán. Ahogy Rendát elnéztem, neki nem igazán jöttek át a dolgok. Tényleg rendesen megsértődhetett.
- Pszichológus? – néztem rá Rendára, félig emiatt a kijelentés, félig pedig a kissé érdekesre sikerült mozdulatsor miatt. Már majdnem megkérdeztem, hogy miért, de inkább moderáltam magam a személyes kérdéseket illetően. – Mindegy, semmi – jelentettem is ki, jelezve, hogy ne válaszoljon.
Nem akartam tolakodó lenni, viszont teljes csendben sem akartam ülni az asztalnál, de minimum fel akartam dobni egy témát, ami ezektől a dolgoktól elég távol áll, és lehetetlen rajta összeveszni.
- Láttátok, milyen szép időnk van ma reggel? – kérdeztem hirtelen felindulásból. – Biztos megmarad nap közben is.
Gratulálok, Madison Victoria Adkins, ettől elcsépeltebb és bénább dolgot ki sem találhattál volna… |
Buddhai békességgel vágtam ketté a zsemlémet, s éppen szólásra nyitottam a számat, hogy biztosítsam afelől, én se vagyok vele másképpen, amikor Ash megszólalt, vagyis, hallottam felőle valami dörmögésszerű cuccot, azonban a hangja teljesen elveszett az ebédlő zajában. Széttárva a karjaimat pillantottam a lányra grimaszolva, amolyan „Biztosan lement alfába.” üzenettel, aztán megalkottam a szendvicsemet, s nagyot haraptam belőle.
Ash visszautasítása cseppet sem lombozott le; nem tudtam, miért, újból lelőhetetlennek éreztem magamat, és képes lettem volna újból nekikezdeni az ABBA dalnak, azonban az éhség győzött felettem, így nem kápráztattam el a többieket az előadásommal.
– Nem, egyáltalán nem pletykált – vontam vállat, és somolyogva döntöttem oldalra a fejemet, ahogy a fiú felé pillantottam. – Ha az igazat akarom bevallani, most látom életemben először, és az az üdvözült mosoly arra enged engem következtetni, hogy nemrégiben Jézussal beszélgethetett – csevegtem tovább. A kérdésére zavarodottan pislantottam egyet.
Halványlila IFA teherautóm sem volt arról, honnan jött az a képtelen ötlet, hogy szinte tök ismeretlenül felköszöntöm a srácot. Persze, hiányoztak az otthoni hagyományok, ahol tényleg őrültként szaladgálhattam le-fel, és valami különös gondolatmenetből tutira kihozhattam, hogy ennek a srácnak sürgősen társaságra volt szüksége.
– A repülő grizzly súgta – válaszoltam két falat között, miután az előzőt gondosan lenyeltem, hogy még véletlenül se gusztustalankodjak Alyssa előtt. – Meg, persze, én már csak ilyen vagyok. És Alyssa, ne aggódj, az antiszociális viselkedés nem fertőző, de a helyedben azért beoltatnám magam, mert még mindig te ülsz Ash mellett – eresztettem meg egy vigyort a szobatársam felé. – Azért a helyedben egy életre kelt páncélhadseregtől is rettegnék – tettem hozzá mintegy mellékesen.
Újból Ash felé pillantottam, majd a beszélgető mentorokra, illetve Mr Szemöldökre. Úgy tűnt, kiheverte a találkozásunkat, valamint a hirtelen életre keltett dolgaimat is.
Bár, tegnap azért tettem egy kört a repülő szőnyeggel. |
Kicsit lejjebb csúsztam a székemen, ahogy Sean és Sky párbeszédét hallgattam, majd csak a vöröske kérdésére szólaltam meg:
– Mosom kezeimet – emeltem magam elé a karjaimat. – Lehet, az oxigén a ludas – vontam vállat, aztán egy széles vigyort eresztettem meg Skylar felé, végül nem sokkal később Noel levágódott mellém (szó szerint), én pedig untam, amiért a társaság két tagja gyakorlatilag kizárt a beszédből, ezért testvéries szeretetből kiindulva rátapostam a bátyám lábára, aki addig elmélkedve bámult a tányérjára, majd megtérdelte alulról az asztalt. Röhögni sem volt időm, mert lenyomta a fejem a nyakamnál fogva, galádul kihasználva az erőfölényét, és egy percig sem eresztve kezdett el reggelizni.
– Te barom! –rúgtam meg a székét, ami az instabilitásából kiindulva enyhén szólva meglengett, Noel elkapta a kezét, hogy megkapaszkodjon az asztallapban, én pedig győzedelmes vigyorral az arcomon felnéztem, éppen akkor, amikor Skylar enyhe utalást tett a származásunkra. – Nagyon vicces – jegyeztük meg hajszálpontosan egyszerre, majd mindketten tanakodva a pólóm feliratára meredtünk.
Szinkronban könyököltünk rá az asztalra, s míg én angyali vigyorral bámultam rájuk, addig Noel félig felvont szemöldökkel tanulmányozta Skyt, mint egy frissen szabadult elmebeteg. Pedig csak tervezgetett magában, hogyan fogja megszívatni a lányt.
Noel rúgása váratlanul ért, olyannyira, hogy izomból leborultam a székemről.
– Élek! – jeleztem, ha esetleg a többiek aggódtak volna, majd olyan méltóságteljes arcot vágva, amennyire kitelt egy fura feliratú pólós lánytól, ültem vissza a helyemre, és elloptam egy szelet bacont a reggelijéből. Mert én nem hoztam magamnak. |
 Ezúttal is kiderült, mint mindig, hogy felesleges volt aggódnom. Iris és Colin kedvesen meginvitáltak az asztalhoz, amitől rögtön enyhült a lámpalázam, a tálcát sem markoltam már olyan vadul, és egy megkönnyebbült mosoly is szétolvadt az arcomon.
- Köszönöm! - háláltam meg a kihúzott széket, és letelepedtem Cole mellé. A reggelimre tett megjegyzését először értetlenül fogadtam, aztán amint rájöttem, mire gondol - vetettem közben egy pillantást az ő adagjára -, újfent elmosolyodtam. - Dehogy, bár utóbbi nem rossz ötlet, sőt! De most csak futni voltam, és edzés után ügyelni kell, mit visz be az ember. Főleg reggelinél, amikor az inzulinszintünk még alacsony - magyaráztam lelkesen, de ezúttal vigyáztam, hogy ne tartsak kiselőadást a megfelelő reggeliválasztásról. Iris kérdésére szélesebbre szökött a mosoly az arcomon.
- Kezdek belerázódni az itteni életbe, úgy érzem. Már egyre kevésbé dőlök be a növendékek ugratásának, és a napi eltévedések számának átlaga lement három alá - feleltem derűsen. - Shelter House pedig, ó, Iris, meseszép! Az erdőben szoktam futni, követem az ösvényt, tudja, a Völgy-híd felé. Nagyon szép az erdő, alig várom, milyen lesz ősszel, amikor vörösbe és sárgába borul! Ha nem lennék ilyen tunya, naponta kétszer biztos kimennék.
Kortyoltam egyet a gyümölcslevemből, aztán eszembe jutott valami és érdeklődve Colinra pillantottam.
- Kerestem a tavat is, amiről meséltél a múltkor, de nem találtam meg. Nagyon el lehet dugva. Megkérdeztem néhány növendéket, mikor visszaértem, de ők nem is tudták, hogy van az erdőben tó. Ön biztos járt már ott, Iris - pillantottam vissza a nőre a reggelim felett. - Az is olyan gyönyörű, mint az erdő többi része? |
 A mögöttem elsuhanó férfi hangja váratlanul ért, és összevont szemöldökökkel bámultam utána. Nem voltam az a tipikus káromkodós fajta, aki lazán elkezdi sorolni valakinek a felmenőit, éppen ezért csak grimaszoltam egyet a mentor hátának, és újból a reggelim felé fordultam, amit immáron öt perce készültem elfogyasztani, eddig nem sok sikerrel.
– Elnézést – pillantottam a lány felé bocsánatkérően, aztán vetettem egy jelentőségteljes pillantást a fiúra –, ennek szól, itt – böktem felé az állammal, majd bekaptam egy falatot, teljesen eloszlatva a békés, szürke reggeli álmát, amelyben reménykedtem. Nem tehettem róla, Richard Joel egyszerűen annyira felhúzott, hogy néha akaratlanul is kicsúszott egy-két olyan mondat, amit nem szántam nagyközönségnek.
RJ elnézést kérésére úgy pillantottam a fiúra, mintha elkapta volna az influenzát; már éppen nyúltam volna ki, hogy a homlokára téve megmérjem a lázát, amikor utolért a józan paraszti eszem, no meg a sosem nyugvó gyanakvásom, és gyorsan lehajoltam az asztal alá, mint aki éppen felvenni készült valamit.
– Á, itt is van! – lebegtettem meg a nagy semmit, és valószínűleg az arcom vörös lehetett, mivel úgy éreztem, mindjárt meggyullad. – Pszichológusra semmi szükségem – feleltem nagy komolysággal –, már jártam egyhez – böktem ki, majd újra a számra csaptam.
Úgy tűnt, hogy ma nemcsak bal lábbal keltem fel, de még az őszinteségi rohamom is kopogtatott az ajtón, ezért jobbnak láttam a továbbiakban befogni. |
 - Ha hozzáérsz a hajamhoz, nem lesz mivel ollót ragadnod... - feleltem roppant kedvesen, felhagyva az asztallap ütlegelésével. Egyszerűen csak behunyt szemmel pihentettem rajta a fejem. - Ne aggódj, soha többé nem akarom felidézni ezt a jelenetet ... - tettem hozzá békítő jelleggel. Kizárt, hogy bárkinek is elmondjam; most azonnal Mr Moreau-hoz szerettem volna rohanni, hogy törölje ki minden emlékemet erről a dalról. Most egész hátralévő nap ezt fogom hallgatni....
Mentorunk megrovó hangjára felpillantottam a hajam alól, centire megemeltem a fejem, aztán erőtlenül visszazuhantam az asztalra. Persze, persze, mit nekem 50 cinquanta! Majd bájosan mosolygok és úgyis lecsökkenti a felére. Ahogy a szőkeség visszahuppant az asztalunkhoz, végre felemeltem a fejem és egykedvűen bámulni kezdtem. A beszólását hallva mosolyra görbült a szám, kezdtem újra magamhoz térni.
- Akkor ezt megbeszéltük - mosolyogtam rá. - Mondanám, hogy örülök, de hazudnék... - magam elé húztam a tányéromat és kortyoltam egyet a gyümölcslevemből. Egészen jó kedvem lett most, hogy újra volt kivel szópárbajozni. Ennek ellenére nem akartam szándékosan felhívni magamra a figyelmet, így hagytam, hogy ők ketten beszélgessenek, én meg apró, elegáns falatokkal folytattam a reggelimet. Tekintetem kérdőn váltogattam kettejük közt, és azt próbáltam magamban lemeccselni, melyikük fárasztóbb.
- Ashnek igaza van. Ha sok időt töltesz vele, azt veszed észre, hogy magadba fordulsz és senkivel sem akarsz beszélni. Az antiszociális viselkedés fertőző. Mondjuk, állítólag a jókedv is... - tettem hozzá egy sejtelmes mosollyal. Kíváncsi voltam, mi történne, ha összezárnám ezt a kettőt pár órára. Rögtön azon kezdtem el agyalni, hogyan lehetne megvalósítani ezt az ötletet. |
A napjaimat általában fél hatkor szoktam kezdeni: ilyenkor még nincsen túl meleg a napi tizenöt perces kocogásomhoz, amelyet mindig be szoktam iktatni az „ép testben ép lélek” elvet követve. Bár az Áldásom nincsen fizikumhoz kötve, mégis jobb érzés volt mozgás után lecserélni az edzőruhát, majd zuhanyozni egyet. Ezek után következett a jól megérdemelt reggeli, ami általában egy adag tejes teából, valamint egy szelet pirítósból állt, ez utóbbi vékonyan megkenve vajjal.
Szigorú arccal tekintettem körbe a növendékeken, noha egyikük sem tartozott még hozzám; valahol mélyen reménykedtem magamban, hogy nemsokára megérkezik az első, ám ennek a dédelgetett álmomnak soha nem adtam hangot.
Elvettem a svédasztalról a menümet, majd azokkal egyensúlyozva telepedtem le az egyik üres asztalhoz. Édesanyámtól eltanult kihúzott háttal ültem a széknél, s kavargattam az italomat, mikor nem sokkal később társaságom akadt.
Egy férfi személyében.
Mr Moreau (hiába lettünk kollégák, túlságosan is tekintélyt parancsoló ahhoz, hogy simán Ethanként emlegessem) valószínűleg megirigyelhette volna a szemöldökrángásomat, mikor az újdonsült társaságomra pillantottam, aki se szó, se beszéd ült le, mintha nem is léteztem volna.
– Jó reggelt – köszöntem érzelemmentes hangon. |
 Noel visszaszólására felvontam a szemöldököm, nem leplezve elismerő vigyorom, és úgy figyeltem, ahogy végül eltávolodik. Azt be kell vallanom, hogy talán nem volt olyan hatásos, mint Angelóé, de azért... Lehet, hogy mostantól nem csak Jude miatt kell fél szememet nyitva tartanom.
– Ha alapból ilyen vagy, talán tényleg meg kéne kérnem Charlie bácsit, hogy küldjön a mazsola pálinkájából – vontam meg a vállam. Aztán ahogy Sean közelebb hajolt, én úgy hajoltam hátrébb; nem akartam én megbántani, de mégsem volt olyan bódító illata, mint a mentorának. Jó, de nem eléggé.
– Figyelj, a legjobb bűnszervezetek sem két emberből állnak – emeltem fel magam elé a kezem védekezően, majd Rose-ra mutattam. – Ők már csak tudják, nem? Borsch, medve, vodkaaa! Már bocs – pillantottam a mellettem ülő lányra, aki eme sztereotípiára talán kétszer is meggondolta, hogy szóba álljon-e velem.
– Meg akartalak kérdezni róla, de... Aztán rájöttem, hogy ez egy szabad ország, és... Egyszeri lehetőség volt, na! Noel a szobatársad, előbb vagy utóbb úgyis rájött volna valamire, meg amúgy is, a több az jobb, nem? |
 Colin válaszából leszűrtem, hogy még mindig félig alszik, amit nem is csodáltam ilyen korai időpontban. Elnézően somolyogtam az orrom alatt, és ittam tovább a kávémat., a kibontakozó reggeli őrületet szemlélve. Csak a szokásos, gondoltam magamban, pár pillanatig a növendékeimen időzve, akik éppen egymás idegeire mentek. Megcsóváltam a fejem, és visszafordultam Colinhoz.
- Helyes - bólintottam hátradőlve a székemben, és újra az ebédlőt pásztáztam a tekintetemmel, oda-odaköszönve a megjelenő tanároknak, mentoroknak és növendékeknek. Ki frissebbnek, ki nyúzottabbnak látszott, de a gyomruk korgása lassan valamennyiüket idevonzotta.
- Nem irányíthatod a növendékeid életének minden részét. Ne próbáld meg fogni a kezét, engedd el, hadd essen még néhányat, mielőtt segítségért kiált. Te meg fogod hallani - tanácsoltam Colinnak. - Mindenki a saját hibáiból tanul.
Egy szőke loknis fejen akadt meg a tekintetem - Corinna Wittenberg eléggé elveszettnek látszott. Csak lődörgött jobbra-balra, majd kétszer is elment az asztalunk előtt. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem ténykedését, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy mentortársam is az életvitel tanárnőn tartja a szemét. A bögrém mögé rejtettem a mosolyomat, amikor Colin önmaga fürgeségét és éberségét meghazudtolva felpattant, hogy kihúzza Cory-nak a széket.
- Jöjjön, Cory, reggelizzen velünk - mosolyogtam barátságosan a tanárnőre, és erről nekem is eszembe jutott, hogy ennem kéne valamit. - Még nem is adódott még alkalmam, hogy megkérdezzem: hogy tetszik Shelter House? |
 – Ha erről akárkinek egy szót is szólsz, Alyssa, levágom a hajadat, miközben alszol – morogtam, miközben igyekeztem a földet szuggerálni, hátha megnyílik és elbújhatok.
Úgy égett a fülem, hogy biztos voltam benne, még füstölgök is. Legszívesebben az egész terítőt magamra húztam volna, hátha úgy funkcionál, mint egy takaró, és mindentől megvéd. A szemem sarkából láttam, ahogy Mr. Rueda átkozza a balszerencséjét, amiért egy olyat sikerült kifognia, mint én. Hát, én sem voltam sokkal boldogabb, hogy ennyire meg kellett hasonlanom, de kénytelen voltam. Egyszerűen...! Látott ő már lányt sírni? Fájdalmasabb, mintha azt néznénk, hogyan múlik ki lassan egy kosár kiskutya.
Azt hiszem, Gracie tökéletes példája volt egy kosár kiskutyának. Azt hiszed, aranyosak, és azok is, aztán az éjszaka közepén felkeltenek, mert éhesek, és belepisilnek a cipődbe...
Tudtam, hogy megbánom a döntésem, de azt nem, hogy rögtön abban a pillanatban. Mikor Grace leült az asztalhoz, kihívóan meredve Alyssára, már éreztem, hogy nagyon rosszul döntöttem. Ha ezek ketten vitázni kezdenek... Nem azt mondom, hogy Alyssa gonosz, egész bájosnak tűnik, csak aztán rájön az ember, hogy a személyisége egy kaktuszba oltott csótányéval vetekszik.
Ahogy azonban ő is tette, most én is: hangos koppanással fejeltem meg az asztalt.
– Én... Énekeltem – vallottam be halkan, továbbra sem emelve fel a fejem. Reméltem, hogy úgy legalább nem hallja, amit mondok. Mikor a hasam megkordult, sóhajtottam egyet, és lassan, lopva körbenéztem az ebédlőn. Nem tudom, mi történt, de az összes asztalnál ült már valaki, így kénytelen voltam ott maradni. Valahogy már nem volt kedvem visszamenni aludni, így rezignáltan magam elé húztam néhány szép karéj kenyeret, a vajat meg a lekvárt, és kenegetni kezdtem.
– Nem kell sehova sem kísérned – pillantottam Grace-re, de rögtön vissza is néztem a tányéromra. Szinte... sugározta magából a pozitívságot.
Nem tetszett.
– Egyébként is, honnan tudtad meg, hogy születésnapom volt? Rueda pletykált? Nem, nem, várj, honnan jött az ötlet, hogy énekelj nekem? Nem, nem, várj, egyáltalán miért! Az életemben lévő emberi kommunikáció hiánya épp elég kielégítő. Ne rontsd a statisztikám. |
 – Ejnye, Renda! – "szóltam" rá vigyorogva, majd vidám, mosolygós integetést küldtem Mr. Moreau felé, aki épp ekkor haladt el mellettünk. – A rossz hozzáállás olyan, mint a lyukas autógumi: addig sehová sem jutsz, míg le nem cseréled.
Egy pillanatra még élvezkedtem abban, hogy Rendát beszédre bírom, aztán Maddie-re pillantottam, és... Nem tudom. Úgy láttam, nem érezte jól magát mellettem, mellettünk. Olyan volt, mint mikor a biztonsági öv hirtelen fékezésnél egy másodpercre kiszorítja a levegőt a tüdődből - habár ez talán kicsit túl drámainak tetszett a helyzethez képest, mégis, határozottan rossz érzéssel töltött el, amiért egy kellemes reggeli helyett kezdett vitaszakkörré válni az asztal.
– Elnézést kérek tőled, Renda – köszörültem meg a torkom; ezúttal nem mosolyogtam, mert komolyan gondoltam. – Nem szerettelek volna sem megsérteni, sem egy pszichológus karjaiba kergetni. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Lizzie, ez tetszik! - feleltem határozottan, széles mosollyal az arcomon, aztán közelebb dőltem Rexhez és halkan odasúgtam neki. Próbáltam artikulálatlan lenni, hogy a lányok ne vegyék észre. - ...hogy jön a Lanából a Lizzie? Ez valami csaj-dolog? - érdeklődtem, hátha Rex felvilágosultabb a témában. Azt persze sejtettem, hogy a húsgolyók miből és hogyan készülnek, de Zoey ötlete annyira eredeti volt, hogy rögtön belezúgtam. Az ötletbe, mármint.
Habár nem nevezném hosszú beszélgetésnek, Iris szavai megnyugtattak. Nem is titkoltam, hogy vakon és buzgón bíztam mindabban, amit mondott – igyekeztem tényleg elhinni, hogy sikerülni fog. Elvégre, ez az első lépés a győzelem felé vezető úton.
Ameleltt, hogy épp pánikotlam, nagyon is figyeltem arra, hogy mit mondanak a többiek. Az más kérdés, hogy felfogtam-e.
Nyugodtan falatozgattam, miközben az agyamban folyamatosan z a gondolat kavargott, hogy mit is kezdhetnék a hajammal. Ez jó, hogy puha és hogy jó beletúrni, de kezelhetetlen és ma szerencsésen tűrhetően áll, de valamikor úgy nézz ki, hogy egy sün család is bele költözhetne.
Miután röviden kitárgyaltuk, miszerint Mentornéni olyan mint egy anyuka, bólogatva dőltem kicsit hátrébb, hogy rápillantsak a kezemre, és boldogan megállapítsam: nem kell tömegsírba dobnom mindenkit csak azért, mert egy kis elektrosokktól kiütöttem őket. Azt hiszem a mentorom kifejezetten nem lenne rám büszke emiatt, bár kétséges, hogy túlélné-e. De hát végül is Csipkejózsika is túlélte, pedig ő még csak tizennyolc volt. Vagy tizenhat? Á, tök mindegy. Most Lana a fontos és nem az, hogy kit milyen módszerrel fogok meggyilkolni. Sikerült elszakadnom az epres sütitől, és a lány arcát tanulmányozva hallgattam amit mondott, közben azt is sikerült megállapítanom, hogy nagyon szép arca volt.
A csészém dédelgetése mellett, azért Zoey válasza is elérte a fülemet. Bár a másik éppen az ebédlő másik oldaláról átszűrődő ének szövegét követte, a késztetést arra, hogy dudorásszak legyőztem. 
Ezúttal is kiderült, mint mindig, hogy felesleges volt aggódnom. Iris és Colin kedvesen meginvitáltak az asztalhoz, amitől rögtön enyhült a lámpalázam, a tálcát sem markoltam már olyan vadul, és egy megkönnyebbült mosoly is szétolvadt az arcomon.
A mögöttem elsuhanó férfi hangja váratlanul ért, és összevont szemöldökökkel bámultam utána. Nem voltam az a tipikus káromkodós fajta, aki lazán elkezdi sorolni valakinek a felmenőit, éppen ezért csak grimaszoltam egyet a mentor hátának, és újból a reggelim felé fordultam, amit immáron öt perce készültem elfogyasztani, eddig nem sok sikerrel.
- Ha hozzáérsz a hajamhoz, nem lesz mivel ollót ragadnod... - feleltem roppant kedvesen, felhagyva az asztallap ütlegelésével. Egyszerűen csak behunyt szemmel pihentettem rajta a fejem. - Ne aggódj, soha többé nem akarom felidézni ezt a jelenetet ... - tettem hozzá békítő jelleggel. Kizárt, hogy bárkinek is elmondjam; most azonnal Mr Moreau-hoz szerettem volna rohanni, hogy törölje ki minden emlékemet erről a dalról. Most egész hátralévő nap ezt fogom hallgatni....
Noel visszaszólására felvontam a szemöldököm, nem leplezve elismerő vigyorom, és úgy figyeltem, ahogy végül eltávolodik. Azt be kell vallanom, hogy talán nem volt olyan hatásos, mint Angelóé, de azért... Lehet, hogy mostantól nem csak Jude miatt kell fél szememet nyitva tartanom.
Colin válaszából leszűrtem, hogy még mindig félig alszik, amit nem is csodáltam ilyen korai időpontban. Elnézően somolyogtam az orrom alatt, és ittam tovább a kávémat., a kibontakozó reggeli őrületet szemlélve. Csak a szokásos, gondoltam magamban, pár pillanatig a növendékeimen időzve, akik éppen egymás idegeire mentek. Megcsóváltam a fejem, és visszafordultam Colinhoz.
– Ha erről akárkinek egy szót is szólsz, Alyssa, levágom a hajadat, miközben alszol – morogtam, miközben igyekeztem a földet szuggerálni, hátha megnyílik és elbújhatok.
– Ejnye, Renda! – "szóltam" rá vigyorogva, majd vidám, mosolygós integetést küldtem Mr. Moreau felé, aki épp ekkor haladt el mellettünk. – A rossz hozzáállás olyan, mint a lyukas autógumi: addig sehová sem jutsz, míg le nem cseréled.