|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:39 - |
A Menedékház belsejébe több ajtó is vezet, de ezek nagy része vagy zárva van, vagy jól elrejtették a kíváncsi tekintetek előtt. Éppen ezért a legtöbben a főbejáratot használják. Egy méretes, egykoron szépen lakkozott, nyikorgó tölgyfaajtó, ami egyenesen az előcsarnokba vezet.
Az előtér gyönyörű, és hatalmas ablakainak köszönhetően remek megvilágítással rendelkezik – az éjjeli világításról néhány antik karos lámpa, és a díszes csillár gondoskodik.
Az emeletre vezető több lépcsősor közül itt található a legnagyobb. Széles, elegáns fából készült lépcsősor, amelyhez csinosan faragott és lakozott korlátok tartoznak. A fokokon bordó, arany, fekete díszes szőnyeg fut le, ami arra hivatott, hogy elnyelje a nyikorgó fa, és léptek hangját. |
[68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
 Theodore, a Hörcsög kommentjére szúrós tekintettel válaszoltam, mely azt üzente: az arcod. Elszívja a levegőm. Hagyd abba.
Az, mennyire bizalmatlan volt annak irányába, hogy elmondja nekem, mivel is verte meg a sors, felébresztette az érdeklődésem. Már kezdett érdekelni. Majdnem.
– A titkok biztonságban vannak nálam – vontam meg a vállam, majd kiszaladtam a konyhába egy almáért, amit visszaérve rágcsálni kezdtem. Igyekeztem nem túl gyorsan enni, mert bár az agyam képes volt tartani a versenyt a testemmel, a hasam valahogy még nem szokott hozzá. – Elég nagy az esélye, hogy úgysem figyelek rád.
Igen, ez is hazugság volt. Valójában az esetek többségében még arra is figyeltem, amire nem kellett volna, mindent megjegyeztem, de sokkal több volt az esély arra, hogy szaftos dolgokat mondanak a közeledben, ha azt hiszik, lyukas az agyad, mint a szita. Az már más kérdés, hogyha valaki arról kezd panaszkodni, mennyire pocsék az élet, vagy elsírja a szerelmi bánatát, akkor kikapcsol az agyam. Na, olyankor az emberek azt hiszik, figyelek. Meg, hogy érdekel. Fura.
Unalomnak tettetett feszült figyelemmel követtem Theo minden apró rezdülését, aztán... Kinyögte. Pislogtam. Aztán olyan orbitális röhögésbe kezdtem, hogy még a hasizmaim is belefájdultak. Az oldalamat fogtam, majd' összeestem a padlóra, a szemem pedig bekönnyezett. Egy fej fel is bukkant a sarok mögül, nyilván a kisebb földrengéses hangzavar forrását keresve. Mikor meglátta, hogy én vagyok az, legyintett és eltűnt.
– Szi... Szi... Szirén? – nyögtem ki a nevetéstől fuldokolva. Nem bírtam tovább, térdre rogytam. Ez fergeteges volt. Szirénhang, azt mondja! – Te most szívatsz? Nem, melyik hülye hazudja, hogy... Hogy... Óóó, te jó ég! – csapkodtam a földet, miközben újabb rázkódós roham tört rám.
Nem is kételkedtem abban, hogy igazat mond. Csak a hülye mondaná azt, hogy szirén, nem? Ha pedig ez a feljavított változata annak, amit valójában tud, akkor nem biztos, hogy tudni akarom, mi az igazi képessége.
– Szirén, aszondja, szirén! – rötyörésztem a padlón ülve. Könnyektől fátyolos szemekkel néztem fel Theo homályos alakjára. – Akkor te nem is Hörcsög vagy, hanem Theo, a Habfiú! Atyám... Hé, meg ne szólalj többet! A végén még elbódít bársonyos hangod és csodás szépséged!
Legszívesebben millió meg egy viccet elsütöttem volna, de egyszerűen képtelen voltam gondolkodni meg beszélni egyszerre. Még mindig ott nevettem a padlón, lassan már hasra feküdve, mikor a lépcső tetején megjelent Aubrey; az a tipikus szőke lány volt, sipákoló hanggal, rózsaszín cuccokkal, folytonos hisztivel meg súlyproblémákkal. A mellettem lévő szobában lakott, és állandó harc dúlt köztünk, amiért szerinte én hangoskodom. Nem tehetek róla, hogy hajnali háromkor felébredek, és futnom kell.
– Ashley Moon-Moon! – sipította a lépcső tetejéről. Megmerevedtem a nevem hallatán. – Az egy dolog, hogy éjszaka nem hagysz aludni, de hogy még ilyenkor is megszakítsd a szépítő alvásom...!
– Nincs az az alvás-mennyiség, ami ezen segít – morogtam, miután a lány toppantott egyet a lépcső tetején, és visszahúzott a szobájába. Aztán leesett... ez kiadott engem! Elképedve, de figyelmeztetőleg néztem Theo-ra. Ez kiröhög. Ha kiröhög, az éjszaka közepén kiviszem őt matracostól a halastóba. |
 Úgy tűnt, Törpicsek némileg lenyugodott, már ami a sértegetéseket illeti, amelyek egyébként úgy pattogtak, mint labda profi pingpongmeccsen. Nos, annyi biztos, hogyha csendben van és nem rohangál össze-vissza, egészen elviselhető. Sőt. Azt nem mondom, hogy oltári nagy haverok leszünk, főleg úgy, hogy a locsolós beszólásánál burkoltan legyökerezett, viszont én is tudok lakatot tenni a számra, ha ő is.
A nagy hallgatását nem tudtam mire vélni: most vagy olyan poénokat szed össze vagy... nem, nincsen vagy. Ki tudja, hány vicckönyvet nyelt be, amit most apránként ad vissza, az én káromra.
Az újbóli elméletem a következő megszólalásánál látszott újból megdőlni; az idő egyre kevesebb... mi van? Ez most hogy jött ide? Lehet, hogy a poénkönyv mellett Gandalf is benne lakozik.
Egyszer, kihívásból végignéztem a Gyűrűk urát, rendezői változatban, aminek a felénél be is aludtam, annyi viszont megmaradt, hogy azok a botos, szakállas fenegyerekek még a harc kellős közepén is képesek nagystílű bölcsességeket ordítani.
Na, ez is egy ilyen helyzet volt, csak éppen erőszak nélkül, némi szájkaratéval vegyítve. Mondjuk, az ráadás volt, hogy az agyam még mindig Atlanta környékén bolyongott, s nem úgy tűnt, hogy mostanság fog jegyet váltani, hogy utolérjen.
Amikor a nevét firtattam, a habozása egyből feltűnt.
A kisördög feléledt bennem... ó, de még mennyire!
Jó, én se mindig hazudtam folyékonyan: maradjunk annyiban, hogy minden mesternek van kezdő korszaka. A kölyök pedig határozottan az utóbbiban tévelygett... még.
- Egy tanács, ha leplezni akarsz valamit: ne kezdj el habogni - közöltem vele először, ami majdnem úgy jött ki, mint valami atyai jótanács, ezért meg se próbálkoztam a komoly arckifejezéssel. - Az esetek kilencvenkilenc százalékában valakinek mindig feltűnik.
Én pedig szinte mindig rátapintok valami olyanra, aminek elméletileg nem kéne kiderülnie.
Körülbelül két évvel ezelőtt támadt egy olyan ötletem, hogy megkeresem az egyik haveromat, azt viszont nem értettem, miért bámulnak rám megrémülve, amikor lazán benyitottam a fiú öltözőbe. Na, már most, nem lepődtem meg, hogy a haverom félmeztelenül ücsörgött a padon, azonban a barátnőm ottléte... nos, az meglehetősen nagy kérdőjelnek bizonyult.
Aztán kiderült, hogy egyszerre több vasat is tartott a tűzben a ri... illetve, némberje!
- Tegyük fel, hogy elmondom - vetettem fel az ötletet. - Mi a garancia arra, hogy nem futod gyorsan körbe a hírrel ezt a vityillót, ha esetleg kiderülne, hogy semmi menő nincs a képességemben? - Az apámtól eltanult pókerarccal néztem Ashre.
Aztán a gondolat - ezek szerint csak utolért az agyam - szöget ütött a fejemen: a Mentornak így is, úgy is el kell mondanom, neki meg szó szerint egy másodpercébe nem kerül, hogy kiderítse. Utána meg már méltatlankodhatok magamnak, hogy beleüti az orrát a titkaimba.
- Na, jó - sóhajtottam. - De azért ne röhögd el magad minden sarkon. - Tartottam egy kis hatásszünetet, aztán kiböktem: - Szirénhangom van. |
Összeráncolt szemöldökkel figyeltem Theodore Wolseyt, akit majdnem olyan pocsék névvel áldottak meg, mint engem.
Barátságos volt, a morgolódást és piszkálódást leszámítva. Vicces. Szinte már kedveltem.
Ez nem tetszett.
Én nem kedvelek senkit, pláne nem holmi Theodore Wolsey-kat, akiknek elhasalok a csomagjukban. Elhatároztam, hogy direkt hűvös leszek vele, és nem beszélek hozzá...
– Az idő egyre csak kevesebb – vontam meg a vállam eme filozofikusan agytrösztös zsenialitást lóbálva a fejem felett, mint ékesszólásom dicső példáját.
Ja, majd azután nem beszélek hozzá, hogy nem muszáj beszélnem hozzá.
Még sosem vezettem körbe senkit a kastélyban, főleg azért nem, mert nem szerettem különösebben az idegeneket, mindegyik olyan lassú és idegesítő volt, na meg mert marhára nem az én feladatom. Ja, és persze néhány hónapja én is épp annyira nem tudtam, merre van fel és merre a jobbra, mint a most érkezők. Jól néztünk volna ki, ha az idegenvezetés alatt eltévednek! Persze, én gyorsan kitaláltam volna, ha mondjuk az alagútrendszerben ragadunk, de hogy nem mentem volna vissza a másik ott ragadtért, az fix. Főleg, mert nem emlékeznék, hol hagytam.
Amikor Theo elkezdte a neveket emlegetni, egy ezredmásodpercre megfagytam. Ez rájött. Ez tudja! Aztán megpróbáltam csillapítani magam. Csak nem lehettem olyan peches, hogy valami telepatával hozott össze a sors...
– Ash...ley...? – vetettem rá egy futó pillantást, keresve annak jelét, hogy szórakozik velem. Nem úgy tűnt, mintha ezzel akarna cukkolni, úgyhogy megkockáztattam, hogy nem Charles Xavier rokona. – Ashton... Ja, az vagyok. Ashton. Tökre. Ash, mint Ashton. Kutcher meg a Kechum...
Szerintem teljesen meggyőző voltam.
– Na jó, mondom, mi lesz – jelentem meg mellette, a lehető leghatározottabb fellépésem előbányászva a zsebemből. – Elmondod, hogy mire vagy képes, hogy mi az Áldásod, érted, aztán ha olyan... Megmondom a nevemet. Hidd el, ez nagy áldozat a részemről. |
Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt felkaptam volna a táskámat, s azzal a lendülettel indultam a bejárat felé. Anyám csinálta mindig a légzésgyakorlatot, mikor elkezdődött az egész őrület a jövőm körül, és most jöttem rá igazán, hogy nem hülyeség az egész. Néha tényleg akadnak olyan nehéz esetek, akik mellé nem árt egy szem nyugtató, na meg acél idegrendszer.
Szúrósan bámultam Dulifulira (vagyis, ahol sejteni véltem) a nevem kiforgatása miatt; azt még véletlenül se mondtam volna el neki, hogy a családban hivatalosan IV. Theodore Wolsey vagyok, ugyanis akadt még olyan személy, akit ezzel a névvel vertek.
A reakcióját kitörő röhögéssel fogadtam - persze, az ő kínja az én kínom is volt (még mielőtt valaki belemagyarázna valami romantikus sallangot: nem, ne is gondolj rá!).
- A legnagyobb őszinteséggel mondhatom, hogy egyáltalán nem szívatlak. Örvendek a balszerencsédnek - vontam vállat. Kezet nem nyújtottam felé; azt a jogát akkor vesztette el, mikor a külsőmmel szívatott. De, szerintem fel sem tűnt volna neki, ugyanis egy laza mozdulattal tönkre vágott egy muzeális értékű, szerintem még a maga korában is rondának számító vázát. - Persze, nem láttam semmit. Tudtad, hogy a különleges képességem egyébként a forrasztás? - Meg se vártam a válaszát. - Amúgy nem. Én pedig Theo vagyok - emeltem ki a becenevemet -, de gondolom, a kíváncsiságod túlzottan megöregített volna öt perc alatt, mintsem kivárd, hogy én mutatkozzak be.
A következő mondatait meg se hallottam - kivételesen áldottam a húgomat azért, amiért rengeteg felesleges információval traktált nap mint nap, így ki tudtam szűrni, számomra mi a fontos információ. Ezen felül persze szerettem, mint testvért, és kiakadtam volna, ha egy haja szála is görbül, azonban a női agy rejtelmeihez soha nem értem fel, innentől kezdve, meg se próbáltam megérteni.
Az meg a másik, hogy teljesen egymásra voltunk utalva - az őseink állandóan güriztek, hogy még a rengetegnél is rengetegebb pénzünk legyen, magasról tojva arra, hogy egyébként két pulya igényelné a figyelmüket. Innentől kezdve, egyáltalán nem csodálkoztam, amikor Ashley bőgve rohant be a szobámba tizennégy évesen azzal, hogy dobta a fiúja. Meg is lepődtem volna, hogyha anyánkat támadja be ezzel.
Mondjuk, ő nem rendezte volna úgy le a dolgokat, mint én: szegény srác másnap velem találkozott, és nem feltétlenül a teázásról beszélgettünk.
- Egyébként, Ash a rendes neved? Gondolom, az Ashtonból - vetettem fel a témát. - Már csak azért kérdezem, mert a húgomnak is ez a beceneve, de ő Ashley. - Theo, kuss legyen! Nem kíváncsi a családi életedre. |
– Még növésben vagyok – zártam le a témát egy morcos pillantással. Tényleg abban voltam, elvégre, az ember úgy húsz éves koráig nőhet, nem? És az elmúlt hónapban már egy centit ráhúztam a dologra, szóval... Még simán volt esélyem két méteresre nőni. Nem kell a duma. Volt.
Nem zavart túlzottan, hogy nem tetszik neki, mikor elvettem tőle a pénztárcáját. Késő bánat, eb gondolat, ugyebár - vagy hörcsög, az ő esetében. Megtudtam belőle néhány hasznos infót. Theodore-nak hívják! Komolyan! Mint az Alvin és a Mókusokban! Ó, annyira imádtam, amikor nem csak nekem volt hülye nevem; erről pedig eszembe jutott, hogy soha, semmilyen körülmények között nem árulom el neki a nevem. Az ki van zárva. Nem. Nyista.
– Te meg nem csak Theodore-t, egy egész Chipmunk-csapatot kiteszel – felelte a hangom valahonnét az elmosódott, színes foltokból álló testem felől. Imádtam, mikor az emberek nem láttak, csak hallottak. Olyan édesen elveszettek voltak, hogy szinte megzabáltam volna őket, ha nem jut eszembe, hogy utálom az embereket.
Már épp készültem megint elrohanni az ajtóból, mikor meghallottam: ő a mentorom. Erre olyan hirtelen álltam meg, hogy a szőnyeg felgyűrődött a lábam alatt, sőt, szinte szikrázott is. Egy szempillantás alatt termettem ismét mellette, hogy szúrós és nagyon, de nagyon elégedetlen pillantást vessek rá.
– Most komolyan? – kérdeztem ingerülten. – Csak szívatsz! Biztosan! Na ne már, hogy Sean mellé még téged is megkapjalak! Ó, ember... – Mérgemben belerúgtam egy kavicsba, amit nyilván én hoztam be magammal, és ami pont telibe talált egy vázát, ami csörömpölve hullott ezer meg ezer szilánkra. Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy az amúgy baromira ronda, de minden bizonnyal épp ezért baromira értékes váza szétterül a padlón, mint egy tízezer darabos kirakós. Óvatosan körbenéztem, de mivel sehol sem láttam Miss Dashwoodot közeledni a lépcsőn, kifújtam a levegőt, és visszafordultam Theodore, a Mókus felé.
– Nem láttál semmit – közöltem erélyesen, összeráncolt szemöldökkel, majd egy utolsó pillantást követően felmorrantam, olyan tinédzserhez méltó mennyiségű irritációval és szeszéllyel. – Ash vagyok. Mivel úgy tűnik, marhára nem fogok tudni megszabadulni tőled, akár segíthetek is. Annál előbb békén hagysz, vagy mi.
Egy utolsó sóhajt követően pontosan mellette termettem. – Nem viszem a csomagodat. Akkor sem, ha fizetsz érte. Sőt, mivel átestem rajtad, igazából neked kéne vinni engem, de nem hagyom, hogy a csontos ujjaiddal hozzám érj, a végén még átszúrod a tüdőm velük, vagy valami. |
 Bólogatva hallgattam Mr Dunham beszédét Iris Dashwoodról, valamint a többi Mentorról, s közben a szemeim elé terülő látványt figyeltem. Ahogy elnéztem, ragaszkodtak a korabeli berendezéshez, legyen az páncél, netán egy kivételesen ronda festmény (valahol azt hallottam, hogy a festők kifejezetten csúnyának ábrázolták azokat a személyeket, akiket ki nem állhattak), de nekem így tetszett. Azt nem mondom, hogyha egyszer lesz saját lakásom, így fogom berendezni, ám tökéletesen kellemes környezetként hatott. Mondjuk, azon se lepődtem volna meg, ha a következő sarkon egy abroncsszoknyás nő fordul be, s felhúzott orral kezd illemtanórát tartani arról, hogy egy lánynak mégis hogyan illik öltözködni.
- Biztosan szublimált - morogtam, amint Mr Dunham észrevette Jude eltűnését. Végül is, ami a jódnak sikerült, neki miért ne?
Valósággal fellélegeztem megkönnyebbülésemben, mikor megláttam, hogy nem azzal a lánnyal osztottak össze egy szobába. Noha, egy újabb ismeretlen név ismételten újabb pánikra ösztönzött, s a gyomrom megint összezsugorodott.
- Köszönöm szépen a segítséget, Mr Dunham. - Megpróbálkoztam egy mosollyal (jó, na, nem szoktam minden jöttmentre rávigyorogni), majd a küszöbről figyeltem, ahogy elmegy.
Vettem egy mély lélegzetet, behúztam a csomagom a szobába, majd hátrébb léptem, becsuktam az ajtót, végül a szoba felé fordultam.
Gyanakvóan körbesandítottam, nem-e ugrik ki egy baltás gyilkos a szekrényből, majd egy harci kiáltást hallatva rávetettem magam az üres komóddal rendelkező ágyra. Magamhoz öleltem az egyik nagyobb párnát, a hátamra fordultam, és a lábaimat felemelve (egy adag rászáradt sár rám potyogott, de sebaj) bámultam fel a plafonra.
El fog dőlni a bőrönd.
Tompa puffanás vetett véget a helyiségben uralkodó csendnek.
Jellemző.
S ezzel vége a körnek! :) |
 – Ő az igazgató – magyaráztam, mintha ez tényleg megmagyarázná a dolgokat. – Miss Dashwood méltó arca a Menedékháznak, és rátermett örököse az őseinek. Nagyon megértő, határozott és türelmes. Nem akarom a kollégáimat rossz helyzetbe hozni, de nem hiszem, hogy jobb kezekbe kerülhettél volna – mosolyogtam megnyugtatóan Rendára. Időközben felértünk a lépcsőn, és már a szobák felé meneteltünk.
– Persze, minden mentor más területen a legkiválóbb. Vannak itt fiatal, és ennek megfelelően hozzátok talán közelebb álló mentorok, mint például Kevin Fischer vagy Nisha Martinsson, és persze a tapasztaltabbak, mint mondjuk Moreau. Aztán ott vannak a megértésükről híresebbek, mint például Rueda, vagy Mitchell. Judith például nála... – Ez volt csupán az a pillanat, mikor feltűnt, hogy háromból hirtelen ketten lettünk. Először épp csak egy futó pillantást vetettem hátra, oda, ahová Judith-ot sejtettem, majd visszanéztem, aztán rájöttem, hogy a lány már nincs ott, így megálltam, és hátra néztem. Az üres folyosó bámult csak vissza rám, és a több tucatnyi festmény, szobor. Meg az egyik páncél, ami a fordulóban strázsált – mindig tréfásnak találtam őket.
– Judith? Jé, hát ő eltűnt – konstatáltam mosolyogva. Nem nehezteltem rá; szerintem többet beszélgetett most, mint az eddigi hónapok folyamán. Lassan, lépésekben kellett haladni vele, mint megannyi sérült lelkű gyerekkel; most néhány mondat, egy év múlva pedig talán már jelentkezni is fog órán.
– Fiatalság, bolondság – legyintettem szórakozottan, majd ismét elindultam. Egy hosszú folyosóra értünk, ahonnét jobbról is, balról is egyforma ajtók nyíltak, mellettük arany névtáblácskákon kalligrafikus betűkkel a nevek.
– Ez itt a növendékek folyosója – magyaráztam, miközben Renda nevét kerestem. – A mentorok és a tanárok szobái kicsit arrébb vannak, jobbra a sarok után. Ketten vagytok egy szobában, természetesen nem koedukáltan. Külön fürdők nincsenek, a szobában osztoztok egy kisebben; ott csak zuhanyzó van, de mindig akad egy-két kiadatlan mentor vagy tanári szoba, ahol úgy készülődhetsz, hogy nem dörömböl valaki más az ajtón. Csak ezt ne nagyon reklámozd Miss Dashwoodnak – nevettem fel halkan, majd megálltam egy ajtó előtt; a kis névtáblán ott volt Renda neve. – Ez lesz az, a 4-es lányháló. Úgy tűnik, már szobatársad is van... Nicole Wang. Szintén újonnan érkezett lehet, mert nem ismerős a neve. Milyen csodálatos, hogy ennyi friss tehetség költözik a falak közé!
Letettem a bőröndöt az ajtó mellé, oldalt megálltam, és kopogtam. Mivel nem érkezett válasz, lenyomtam a kilincset, az ajtó pedig feltárta Renda elé a szobát, amelyben innentől kezdve lakni fog. Mindig csodáltam, hogy Miss Dashwood milyen gonddal tartotta rendben a szobákat – otthonosak voltak, mégis teret adtak a növendékek személyiségének kifejezésére.
– Úgy hiszem, épp elég lehengerlő impulzus ért téged az elmúlt órában, így ildomos távoznom – kezdtem, miután a bőröndöt betettem, az ajtó mellé, de kint maradtam a folyosón. – Előtted a nyár, így felfedezheted Sheltert, mielőtt a tanulmányaidat folytathatnád. Biztosan összefutunk még, nem olyan nagy ez a kastély, mint ahogy tűnik, ám ha kételyeid támadnak, vagy kérdéseid lennének, ne habozz felkeresni akár engem, akár a mentorodat, akár bármelyik másik kollégát. Itt egy család vagyunk, hogy úgy mondjam, a családtagok pedig segítik egymást, nem? – kérdeztem mosolyogva, majd ha hagyta, bátorítóan megveregettem a vállát. – Sok szerencsét kívánok a beilleszkedéshez, és... Üdvözöllek a Menedékház lakói között! |
 Riadt őzike módjára szökkentem kartávolságon kívül, nehogy a tanár úr ismét megérintsen. Tüntetően húztam lejjebb a pulóverem ujját, és fűztem össze a kezeimet a mellkasom alatt. Az erőm lüktetve száguldott az ereimben; biztosra vettem, hogy most simán konzerves dobozt csinálnék a közelben strázsáló páncélok egyikéből. Haragom, amelyet a hirtelen fellépő fizikai kontaktus okozott, nehezen kezdett csitulni. Az összefont karjaimmal próbáltam újabb bástyát képezni magam körül. Eddig jöjj, és ne tovább, üzente háborgó tekintetem. Nem vettem tudomást a férfi együtt érző, elnéző mosolyáról.
Látványosan hányást színleltem azon másodpercekben, amikor Mr Dunham nem pislogott felém. Értem én, hogy esélyegyenlőség meg minden, de már kezdtem túlzásnak érezni azt a rajongást, amellyel az újoncot vette körbe. Hirtelen nagyon hasonlítani kezdett a dolog ahhoz a lelkesedéshez, amivel a szüleim a testvéreimet ajnározták - itt sem tűnt fel senkinek, hogy én is jelen vagyok. Alig vártam, hogy lelécelhessek. Volt még pár szál cigim, amit nem koboztak el; keresni akartam egy félreeső helyet, ahol nyugodtan füstölöghetek.
Nem kedveltem különösebben senkit a házban, de ez a Sean gyerek többszörösen kiérdemelte az elismerésemet. Elég volt a nevét megemlíteni valamelyik felnőttnek, hogy már is égnek álljon a haja, és elrohanjon, hogy ellenőrizze, nem ég a valami a közelben egy újabb csíny következtében.
Újabb lehengerlő pillantást meresztettem Wesleyre, amikor azzal viccelődött, hogy Rae talán a szobatársam lesz. Reméltem, hogy megmenekülhetek a tragédia elől.
- Annyira azért nem lehetek peches - morogtam az orrom alatt alig hallhatóan, majd sóhajtva csóválni kezdtem a fejem. Rájöttem, hogy részesülhetek ekkora szerencsétlenségben; már meg sem lepődtem volna a dolgon. Az istenke szeretett velem szórakozni.
Megvontam a vállam, amikor a lány arról érdeklődött, hogy mennyire áll rosszul a szénája azzal, hogy a diri fogja patronálni. - Járhattál volna rosszabbul is... - mondtam nem túl meggyőzően, szándékosan ködösen fogalmazva. Élveztem volna, ha a kétségbeesés szikráit fedezhetem fel az arcán. Időközben a férfi elvette tőle a csomagját, és megindult a lépcső felé, hogy elzarándokoljon vele a hálókig. Úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg egy kicsit eltávolodnak tőlem, majd a megfelelő pillanatban felszívódom valamelyik irányba. Mondjuk bekuporodom valamelyik szobor mögé. Ha elindultak, a sor végén kullogtam, ha pedig belemerültek a beszélgetésbe a felfelé slattyogás közepette, tartottam magam a szublimálós tervemhez.
/Jude jobbra el, ha engeditek/ |
Úgy tűnt, a Judith nevű lánynál nincsen olyan, hogy jó passz. Jöhetsz szieszta előtt, közben, után, lehetsz akárki vagy akármi, biztosan meg lehetett állapítani, hogy üdvözlésként kapsz egy szúrós megjegyzést. Tulajdonképpen, ebből kiindulva figyelmen kívül hagytam a skizofréniámról való érdeklődést, még attól is eltekintve, hogy egy magát pszichológusnak nevezű ember is ezt állapította meg, valamint a nagyapám viccből mindig egy "Sziasztok!" köszöntéssel üdvözölt.
- Legalább nem vagyok egyedül - mormogtam a (nem létező) bajszom alatt, egyik fél fülének sem szánva.
Mr Dunham megjegyzését a sáros mivoltommal kapcsolatosan szinte örömmel fogadtam, mert valami azt súgta (és kivételesen nem mini Rae), hogy a további pillanatok nem mennyei hangulatban fognak telni. Az már másodlagos, hogy fáradt és éhes voltam, s legszívesebben bezárkóztam volna egy szobába, ahol senki sem zavar.
Kibújtam a tornacipőmből, egy adag sárhullás kíséretében.
- Á - legyintettem. - Nincs olyan szerencsénk - pillantottam a szemem sarkából a lányra. Mellesleg, egyáltalán nem tartottam viccesnek azt, hogy esetleg a továbbiakban egy serpenyővel a párnám alatt kell félig éberen aludnom, azt várva, mikor szeretne Jude megszabadulni a szobatársától. Netalántán kipakol az udvar kellős közepére (a volt iskolámban ilyen is volt), ahol szó szerint napsütésre és madárcsicsergésre kelnék. Egyiket sem kívántam.
Szótlanul hagytam, hogy felkapja a sporttáskámat - amiben túlzottan sok ruhát nem csomagoltam -, igaz, szabadkoztam volna, hogy én is elbírok vele, de valószínűleg Mr Dunham megmakacsolta volna magát.
- Elméletileg Iris Dashwoodhoz - feleltem a kérdésére, majd visszatért a kérdésem: vajon miért füttyentett elismerősen Jude, amikor meghallotta tőlem ezt a nevet? - Az ugye nem rossz? - bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt kétszer átgondolhattam volna, mennyire hangzik gyermetegnek.
Követtem a tanár urat, közben azon elmélkedve, hogy mi lenne, ha valóban összeosztanának minket Jude-dal... vajon a konyhában dolgozók sajnálnák tőlem a serpenyőt? De egy tepsivel is beérném... |
Renda csöndes lánynak tűnt; még nem voltam bizonyos abban, hogy vajon az új dolgok armadája fojtotta-e belé a szavakat, vagy egyszerűen nem szeretett beszélni, de biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb kiderül. Addig pedig szívesen beszéltem kettőnk, sőt, hármunk helyett is.
Judith reakciója, őszintén megmondom, nem lepett meg. Az ember annyi, de annyi sebesült fiatallal találkozik tanári pályafutása során, hogy néha csoda, hogy nincs több elmebeteg tanár, aki megroggyant az emberek kegyetlenségének súlya alatt. Az erőszak elharapódzása komoly dolog, merüljön az ki fizikai vagy lelki bántalmazásban; nem voltam egészen tisztában azzal, hogy Judith vajon pontosan milyen környezetből érkezett (ilyesmiről nem szoktam faggatni a mentorokat), de biztos voltam abban, hogy az Áldásának felismerése sem javított sokat a dolgokon. Tomboló, ha jól emlékszem, Colin így hívta – olyan Áldásnak hangzott, mely keményen elbánhat a tulajdonosával. És még ennek ellenére is Áldás; csak idő kellett, hogy Judith megtanulja kezelni, és akkor ő is úgy fog tekinteni rá. Olyan Áldottal még nem találkoztam, aki Sheltert elhagyva nem gondolja magát teljes értékű embernek, a társadalom hasznos tagjának, éppen csak egy kis plusszal.
Tiszteletben tartottam Judith kemény kérését, többet nem próbálkoztam hasonlóval, de nem hőköltem hátra ijedten, hanem csak elfogadóan rámosolyogtam. A legkevésbé volt arra szüksége, hogy azt lássa, félek tőle, csak azért, mert egy kicsit más. Nem is annyira más, mintsem több, ha engem kérdezett volna, de egyelőre nyilvánvalóan elege volt a személyes figyelemből. Ettől még eszem ágában sem volt lemondani róla, csak a figyelmemet inkább Renda felé fordítottam.
– Ez érdekesnek hangzik! Sőt, inkább a páratlan szót használnám. Már kezdtem attól félni, hogy nem mersz beszélni – tettem hozzá mintegy mellékesen. Csak akkor figyeltem meg alaposabban, mikor már igyekeztem direkt módon nem az ismert növendékre összpontosítani. – Szent tehén, hát te csupa sár vagy! – állapítottam meg nem is annyira meglepődve, mintsem inkább rájőve, hogy van még feladat.
– Nem hiszem, hogy Miss Dashwood túlzottan örülne a sártengernek. Sean folyosó-medencés ötletétől sem repesett. Vedd le a cipőd és hagyd itt, aztán megmutatom, merre vannak a szobák. Vagyis, megmutatjuk – vetettem egy pillantást Judith-ra. Nem, nem voltam hajlandó elengedni. – Ki tudja. A végén még szobatársak lesztek – tettem hozzá nevetve. Mosolyogva megfogtam Renda csomagját (feltételeztem, hogy van neki... :D Nao), majd megindultam vele a nagy lépcső felé. Elvégre, nem szobrozhattunk ott az előcsarnokban, míg le nem megy a nap.
– És mondd csak, Renda, mit mondott a Segítőd, melyik mentorhoz kerültél? – érdeklődtem, miközben egyszerre egyensúlyoztam a csomaggal és a kezeimben tartott papírokkal. |
Egy kicsit arrebb araszoltam az ujonctol, amikor vilagossa valt szamomra, hogy miben is rejlik az O kulonleges kepessege. Az eltem amugy is eleg szar volt, nem hianyzott, hogy valaki felhivja a figyelmemet arra, hogy a kovetkezo pillanatban a fejemre zuhan egy elefant. Tokeletesen jo volt nekem a kiszamithatatlan jovo, amiben barmi megtortenhet: Mondjuk elgazol a szuletesnapi tortamat szallito busz.
Szemoldokom meg osszebb szaladt Mr Dunham lelkes beszedet hallgatva. Ertettem en, hogy Ot, akiben nincsen semmi kulonleges az allando pofaraeseseitol eltekintve, ennyire lenyugozi a teny, hogy Rae erzekeli a jovo rezduleseit, de csak masodpercek valasztottak el attol, hogy nagy lelkesedeseben szentte ne avassa a lanyt ott a folyoso kozepen. Mar eppen tanacsolni akartam a ferfinek, hogyha ennyire tetszik neki a dolog, akkor vegye felesegul Rednat, amikor hirtelen felem fordult.
Kikerekedett szemmel neztem a ferfira, es egyre biztosabb voltam benne, hogy valamit sziv, mert egy normalis ember magatol tutira nem ejt el ilyen szovegeket. Akkor sem, ha irodalmar a lelkem. Heti mi? Lemming? Anyad...
- Pedig most nagy kedvem lenne leugrani egy sziklarol - mondtam szabadszajuan, komolyan bologatva a dologhoz. De akkor hozzam ert. Riadtan szokkentem ki a keze alol. Eloszor elfeheredtem, aztan arcom fokozatosan valtott szint elobb roszaszinre, majd vorosre. Gyuloltem, ha valaki megerint elozetes jel nelkul. Arra nem gondol, hogy esetleg akaratomon kivul banthatom.
- Soha tobbe ne erjen hozzam... - sziszegtem fele akar egz haragos kigyo, es ha lehet, meg kegyetlenebb, mar-mar megsemmisito pillantast lovelltem az iranyaba. Igy is sokkal jobban jart, mintha a sajat kezemmel fejtem le az ujjait a vallamrol.
A lejatszodo jelenet nem terelte el a figyelmemet Rae adott valaszairol. Nem ajanlottam neki, hogy kutakodjon a jovomben, es szerencsere nem is probalkozott meg vele.
- Ezekszerint skizo vagy? - kerdeztem pofatlanul, amikor vegre eljutott a tudatomig, hogy eppen most vallotta be, hogy egy masodik szemelyiseg is el a fejeben. - Ez edes - mosolyodtam el szenvtelenul. Marcsak azert sem akartam a baratja lenni, mert Wesley azt akarta, hogy az legyek. |
Szemrebbenés nélkül figyeltem Dunham tanár urat, s ha említettem a túlzott lelkesedését, ami szerintem fél Afrikának elegendő lett volna egy évre, akkor enyhén fogalmaztam. Úgy tűnt, mintha rengeteg mondanivalója lett volna a világ számára, legyen az irodalommal vagy művészettörténettel kapcsolatos, s egyáltalán nem fél ezt a másikra zúdítani, gyakorlatilag levegővétel nélkül.
- Olyasmi, igen - bólogattam a jóslással kapcsolatos kérdésre, pont úgy, mint azok a kutyák az autók műszerfalán, majd a Delphoi jósda említésekor legszívesebben lefejeltem volna a falat. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy immáron mini Rae átvette felettem az uralmat, amiért egy puszta gondolatból is igazság lett, végül megnyugtattam magamat azzal, hogy valószínűleg véletlen egybeesés, elvégre, ezzel foglalkozik... vagyis, tanítja. - Nem, nem tudtam - pislogtam rá a tanár úrra, amint említette a szerelemre vonatkozó dolgot.
Micsoda könnyebbség! Legalább tudom, hogyha egyszer kiszabadulok innen, nem leszek egy csapongó teremtmény. Na, nem mintha eddig az lettem volna; tudatosan távol tartottam magamat a fiúktól. Féltem, hogy kihívásnak tekintenék a szóra bírásomat, nekem pedig tökéletesen megfelelt a helyzet úgy, ahogy volt. Az első és egyetlen barátnőm is próbálkozott azzal, hogy egyszerre három mondatnál többet csikarjon ki belőlem, ám makacsul hallgattam.
Mondjuk, az is közrejátszhatott benne, hogy soha nem voltam híve a felesleges szócséplésnek.
Jude megszólalását nem tudtam hova tenni - azt megszoktam, hogy nem minden diák rajong kifejezetten a tanulásért, velem ellentétben. Persze, én is voltam lusta, sőt, egyes tananyagrészeket kifejezetten gyűlöltem, viszont érdekelt a tudományok mivolta.
Ezt pedig általában értékelték is; egyedül a volt irodalomtanárommal nem jöttem ki túlságosan - itt reflexszerűen vetettem egy méltóságteljes pillantást Mr Dunhamre, azt latolgatva, ő mennyire hajlamos arra, hogy a saját meglátáshoz ragaszkodjon -, mert egy-egy műről határozottan különbözött a véleményünk.
- Igen, Renda vagyok - bólintottam ismét. Időközben lesandítottam a még mindig kifejezetten koszos tornacipőmre, s meghökkenve vettem tudomásul, hogy amióta itt kószálok, csaknem rászáradt a sár a ruhámra is. Ha már Internetet nem engedélyeznek, remélem, azért mosógép van... - Persze, egyszerűen fantasztikus...
Jude életvonalai említésekor majdnem kiszaladt belőlem (mondhatnám, hogy szinte rohanni akart, de az hogy néz ki?) egy halknak nem nevezhető kuncogás, azonban még idejében visszafojtottam, mielőtt fuldokolni kezdtem volna két ember előtt.
Vettem egy mély lélegzetet.
Most figyelj, kedves barátosném, regény következik!
- Nem egészen így működik... illetve, még én magam se tudom, pontosan hogyan kéne neki, de... a megérzés kifejezést használnám erre a hatodik érzékre - magyaráztam. - Olyan, mintha azt mondanám most, hogy ez a páncél el fog dőlni, aztán a következő pillanatban pedig valóban megölelné a földet. Persze, nem hasraütésszerűen megy a dolog, olyan, mintha befészkelte volna magát valaki az agyam egy szegletébe, aztán, amikor úgy gondolja, sustorog valamit, és megtörténik az, amit mondott.
Nos, ennyit arról, hogy mélyen hallgatok mini Rae létezéséről...
- Azonban, ha humoromnál leszek, akkor valószínűleg a kártyajóslás és tenyérjóslás fortélyait is elsajátítom... valamikor. - Az utolsó szót mellesleg tettem hozzá, direkt úgy, hogy ne tűnjön túlságosan célratörőnek. |
Az Áldottak legtöbbje valahogy nem értékelte igazán azt, amelynek birtokában voltak. Nem tudom, vajon ez fiatalságuk okán alakult-e így, vagy a világ elvárásai Damoklész kardjaiként lógnak a fejük felett. Csak abban voltam biztos, hiába vagyok csupán tanár, nem mentor, s mint ilyen, nem segíthetek az Áldásukkal kapcsolatban, minden tőlem telhetőt szeretnék megtenni azért, hogy megmutassam: az Áldásuk valóban az, amit a neve is mond, áldás, s nem egy felsőbb hatalom bosszúja. Szerettem volna, ha minél hamarabb rájönnének erre.
– Hatodik érzék? Olyasmi, mint a jóslás? Előre látod a jövőt? – morfondíroztam vidáman, majd szélesen az új lányra mosolyogtam. – Én nem épp a "semmi különös" kifejezést használnám rá! Persze, ha a vándorcirkuszokkal utazó médiumokra gondolunk, aligha hangzik a jóslás fennkölt, s végképp nem igaz dolognak, ám a jövendölés épp olyan mélyre visszanyúló, mint az emberi tudat maga. A negyedik dimenzió egysíkúságából való kitörésre vágyakozás, azt mondják; Delphoi papnője talán tényleg csak a földből kitörő gázoktól hallucinált, ám bőven akadnak a világon olyan megmagyarázhatatlan csodák, amelyek elgondolkodtatnak azon, mit higgyünk el a tudománynak, és mit ne. Arról nem is beszélve, hogy a jóslást tulajdonképpen megcáfolni sosem tudták! Végeredményben, úgy hiszem, mégiscsak adhatunk egy piros pontot a jóslásnak. Tudtad, hogy a régi hit szerint a jósok csak egyszer lesznek szerelmesek, de akkor megtalálják az igazit?
Érezni véltem valamiféle negatív energiát Judith részéről, ám ennek ellenére is épp ugyanannyit beszéltem, mint mindig, nem szabtam gátat a szavaknak, és a diákokat is arra biztattam, hogy adják ki, akármi nyomja is a lelküket.
– Nos, annak, aki kifejezetten erőlködik, hogy ne figyeljen, talán valóban az lehet – szóltam rá fél szívvel Judith-ra. Nem vettem magamra a "dögunalmas" jelzőt; nem tudom, tanári becsületből, vagy inkább naivságból. Valószínűleg inkább bizalomból. Judith az egyik legjobb tanuló lehetett volna, ha akar. Csakhogy nem akart, legalábbis egyelőre, de a világ dolgai mindig változnak, úgyhogy egyáltalán nem mondtam le róla.
– Renda, ugye? Szóval, Renda, a Menedékház nem csak menedék, hanem teljes körű oktatási intézmény, habár azt te is látni fogod, hogy teljesen újszerű képet alkot az iskoláról. Tanítottam már néhány iskolában, de bátran állíthatom, hogy ennél fantasztikusabb helyre még sosem sodort az utazók szele! És nem csak a könnyed, családias légkör miatt; hogy is ne lehetne csodálatos valami, amikor hozzátok hasonló lenyűgöző adottságú emberekkel találkozik az ember nap mint nap? – A pillantásom ekkor Rendáról Judith-ra esett, aki pont olyan morcosan nézett rám, mint szinte mindig. – Igen, te is lenyűgöző vagy, Judith, hiába ráncolod a szemöldököd! Komolyan mondom, olyan nyugtalan és hektikus lélekkel áldottak meg, mintha legalábbis rozsomák lenne az alteregód... De lesz még belőled lemming, én azt jósolom neked. Már nem azért, hogy sziklákról fogsz leugrani, hanem olyan aranyos leszel.
Vettem a bátorságot, hogy közelebb lépjek Judith-hoz, és amolyan atyáskodóan megveregessem a vállát, majd hacsak nem harapott meg, ott is hagytam a kezem, mintegy bátorításként. És azért, hogy ne tudjon elszökni. – Te mit szólsz hozzá, Renda? Hogy állnak Judith életvonalai? Vagy nem egészen így működik a dolog? |
Wesley Dunham olyan volt, mint egy túltöltött Duracell-nyuszi, amit megspékeltek némi kislányos lelkesedéssel, amivel leszívja az ember maradék energiáit is. A fejfájásom hirtelen migrénesre erősödött, ezért fáradtan csippentettem az orrnyergem a két ujjam közé, és lehunyt szemmel dörgölgetni kezdtem a vékony bőrt. Szerencsére magamban nem tudtam kárt tenni. Mindenesetre, kezdett egyre komolyabbá válni a felismerés bennem; Ma sem kellett volna felkelnem.
Úgy tűnt, hogy szerencsésen megfeledkeztek rólam, hála a görög mitólógiának. A nyakamat nyújtogatva kerestem a megfelelő kiutat, és már kibontakozott előttem a megfelelő menekülésiterv, amikor is a tanár úr a nagy hadonászás közepette leejtette a papírjait, éppen a lábaim elé. Sóhajtva megforgattam a szemeimet, de eszembe sem jutott segíteni neki. Egyébként is, megszoktam már, hogy ez a pasas kétbalkezes. Nagyon.
- Ami azt illeti kaptam egy kis plusz feladatot, Mr Mitchelltől... - hazudtam szemrebbenés nélkül, az sem zavart, hogy könnyedén kideríthetné az igazságot, ha akarná. Semmi kedvem nem volt bájologni. Még szerencse, hogy nem volt a számban semmi, mert vagy félrenyeltem, vagy kiköptem volna. Szövődő barátság... Úgy lestem Wesleyre, mintha most jelentette volna ki, hogy Ő a mikulás.
- A tanár úr beszívott? - kérdeztem teljesen komolyan. Már nyitottam a számat, hogy kérjek abból, amit tol, de akkora újra Rae felé szentelte a figyelmét. Azt kívántam, hogy a Mentor bárcsak tényleg kitenné ezt a bárgyú irodalmárt az erdőben.
Hümmögve hallgattam a lány beszámolóját a képességéről. Érdekesen hangzott, de én inkább unott arccal a körmeim állapotát vettem szemügyre. Rájöttem, hogy elszúrták az agonizálós délutánomat.
- Ja. Sajnos. Dög unalom - feleltem a lány kérdésére, ami valószínűleg nem is nekem szólt. |
Rodna az unokanénikéd fiának a szobatársának a gyereke! Sértődötten szűkítettem össze a szemeimet, némileg érzékeltetve ezzel a Judith nevű lánnyal - már ha egyáltalán érdekli -, hogy sok mindent eltűrök, de a nevemmel való poénkodás nem tartozik a repertoárba.
Eközben Wesley Dunham tanár úr valami nagyot alkothatott, mert hirtelen túlságosan nagy konfettik repültek az égből - mint utólag kiderült, ezek szintén a fénymásolatok voltak -, közben folyamatosan beszélt, mintha legalábbis ebben a helyzetben is órán ülnénk.
A "fonódó barátság" kifejezésnél automatikusan felszaladtak a szemöldökeim a homlokomon, s egy grimasszal az arcomon a Jude-ra villantottam a tekintetemet. Amennyiben ez a barátkozós énje, nem tudom, mit tartogat az ellenségeinek... jobb is, ha nem húzom ki nála a gyufát.
- Semmi különösre - vontam vállat, amiért pár pillanattal később meg is korholtam magamat. A bőbeszédűségemet (itt, remélem, valamelyest érződik az irónia) ritkán kompenzáltam gesztusokkal, akkor viszont mindig olyanokkal szemben tettem ezt, akik nem biztos, hogy ezt értékelték is. - Valami hatodik érzékhez hasonló dolog. - Itt pedig nagylelkűen kihagytam mini Rae-t, aki a fejemben ücsörög, és csupán azt várja, mikor zavarhat össze. Körülbelül olyan, mintha maximumra állított hangerősségű zenét hallgatva állnál három templom között, amelyek egyszerre harangoznak.
A túlzott lelkesedéséből ítélve, Mr Dunham ettől is feldobódott volna, és nem kis eséllyel párhuzamot vont volna köztem és a Delphoi jósda között, azzal a különbséggel, hogy miközben én csak oxigént szívok, ők tényleg tudatmódosító vagy annak szánt gázokat lélegeztek be.
- Szóval - kezdtem bele a kérdésembe -, itt tanítás is folyik?
Igaz, a Segítő erről is említett valamit, de nem sejtettem, hogy a tanárok köztünk rohangálnak... érdekes. |
Mindig öröm volt új növendékekkel találkozni; nem csak azért, mert a különböző élettörténetek kimeríthetetlen ihletforrást nyújtanak, de azért is, mert képtelen voltam betelni az Áldások sokszínű palettájával. Egyszerűen lenyűgöző volt, hogy egy-két apró módosulás az emberek DNS-szerkezetében micsoda csodákra lehet képes! Mert szentül hittem abban, hogy ezek a gyerekek (és persze a felnőttek, akikké válnak) csodák; már az első perctől imádtam mindegyiküket, lelkesen vetettem be magam ebbe az ismeretlen világba, és ez a lelkesedés azóta sem csökkent. Hogy is unhattam volna rá, ha egyszer minden nap valami újat ismer meg az ember? Már most égető volt a szükség, hogy kiderítsem, Renda (különös név egy ilyen fiatal lánynak, nem?) milyen képességek birtokában van.
– Görög mitológia? – Erre a két szóra az arcom felragyogott, és teljes átéléssel tártam szét a karomat. – A disszertációm témája az ókori mitológiák, avagy a történelem költői szemmel! Duplán örülök a találkozásnak! Hoppá... – Az utolsó "hoppá" már annak szólt, hogy nagy lelkesedésemben kalimpálni kezdtem, a hónom alól pedig kicsúszott a papírköteg, és előbb kecses hattyúk módjára úsztak a levegőben, majd szétterültek a padlón. Nem lepődtem meg rajta; ha minden alkalommal, mikor leejtek vagy lelökök valamit, kapnék egy dollárt, már gazdag ember lennék. Mosolyogva guggoltam hát le, hogy összehúzgáljam a papírjaim.
Minden újdonság mellett, amit az érkező nyújtott, Judith-ról sem feledkeztem meg. Mikor távozni készült, felkaptam a fejem a papírokról.
– Sietsz valahová? – pillantottam fel rá. Ez azon kevés alkalmak egyike volt, mikor sikerült ő elcsípnem valahol, az órákon kívül; legtöbbször olyan jól elbújt, hogy eleinte azt hittem, láthatatlanság az áldása. Meg sem vártam, hogy válaszoljon. – Nem, nem, semmiképpen sem szeretném, ha miattam szakadna szét fonódó barátságotok szőttese... Egyébként sem árt neked egy kis társaság, nem gondolod? – Nem szoktam erőszakos lenni, az valahogy hiányzik belőlem, ám most eldöntöttem, hogy kitartok kettejük mellett. Amennyire észrevettem, Judith alig beszélt másokkal, és bár Rendát nem ismertem, biztos voltam benne, hogy a társasága csak jót tehet neki.
– Egyébként is más a Menedékház egy növendék szemével – tettem még hozzá, miközben ismét összerendezgettem a papírokat. – Egy új ismertség kezdete mindig varázslatos! Már amennyire ismeretlen számotokra a varázslat, ha értitek, mire gondolok... Apropó, varázslat, te mire vagy képes, Renda? Tüzet idomítasz? Repülsz? Gondolatokat irányítasz? Az egyik mentor, Ethan képes az emlékekkel babrálni. Néha megfenyeget avval, hogy kirak az erdő közepén és törli a memóriám! De csak viccel... Gondolom. |
Judith, kiáltotta valaki a folyosón, éppen abban a pillanatban, amikor Rae. Megforgattam a szemem, és halkan azért kezdtem fohászkodni, hogy nyíljon meg alattam a föld, és azonnal nyeljen el. Esélyem sem volt elmenekülni, Mr Dunham szélvészgyorsasággal szelte át a folyosót, hogy idegesítő pattogásával csatlakozott a társaságunkhoz. A tanár lelkesedése, nos, nekem néha igazán soknak bizonyult.
Az irodalom tanár még abban a hitben volt, hogy engem bármi is érdekel abból, amit az órákon karattyol, ez pedig egy kis szánalmat ébresztett bennem az irányába. Tizenhat éves korom óta nem kötött le semmi, ami a tanuláshoz volt kapcsolható.
Mivel a legközelebbi szobor úgy két méterre volt tőlünk, esélyem sem volt arra, hogy észrevétlenül beugorjak mögé, így kénytelen-kelletlen a felém nyújtott papíros után nyúltam, arra ügyelve, hogy véletlenül se csippantsam két ujjam közé a tanár ujját. Nem akartam eltörni, mert akkor ugrott volna a szánalom kettes.
- Csók', Mr Dunham - köszöntem nem túl lelkesen. - Én egészen ideáig maga elől rejtőzködtem - tettem hozzá, bár kételkedtem abban, hogy hallani fogja, mert ekkorra már lekötötte a figyelmét az új lány. Végre! Innentől már átveszi!, ujjongtam gondolatban. Futó pillantást vetettem a fekete hangyabetűkre a papíron, majd egy laza mozdulattal ketté hajtottam a lapot, és ugyanazzal a lendülettel a forrónadrágom zsebébe tűrtem azt.
- Rodna... - szándékosan rontottam el a nevét. - ... most jött. Éppen Miss Dashwoodot keresi, Ő lesz a Mentora - szokatlanul sok szót fecséreltem egyetlen emberre, de reménykedtem abban, hogy a tanárra csűrölhetem a pesztonka szerepét. - A tanár úr innentől átveszi, gondolom... Akkor én talán megyek is - próbáltam tenni egy kísérletet a távolodásra. A két ember társaság, a három már tömeg. |
Éppen szólásra nyitottam volna a számat, megérdeklődve, miért érdemel elismerést a Mentorom nevének említése, mikor egy újabb idegen arc csatlakozott a társaságunkhoz.
A házi feladat említésénél már sejtettem, ami előbb is feltűnt: mintha hozzánk mérten egy cseppet idősebb lenne, azonban nem tudtam eltájolni, mégis mi dolga lehet errefelé. Így legalább már tiszta volt: tanár.
Feléd fog fordulni - súgta egy idegesítő kis hangocska az agyam egyik rejtett kis zugában, s meglepődötten konstatáltam, amint a férfi mindenféle szívbaj nélkül bemutatkozik, és ugyanígy bővült a kezem egy papírral, amiről odapillantás nélkül is meg tudtam volna jósolni, hogy nem a kastély térképét nyomtatták rá.
- Renda Clark - biccentettem, egyben megtiszteltem azzal, hogy a teljes nevemen mutatkoztam be. Jobban szerettem a becenevemet, mivel abba legalább nem törik bele a nyelved hússzor, mire kiejted. Kiskoromban ráadásul beszédhibás is voltam, ezért megalkottam az alteregómat: Lenda Clalk. - Bevallom, nem túlzottan rajongok az óperzsa költészetért... inkább görög mitológiát olvasok - vallottam be, s ezzel remélhetőleg nem érdemeltem ki Jude előtt a 'mini stréber' jelzőt. |
Miután sikeresen lefordítottam Rumi versét önmagáról, a legtöbb érdeklődő diákomnak ki is osztottam. Azután pedig maradtak azok, akik folyamatosan bujkáltak előlem, de hittem, hogy épp olyan poéta rejtőzik a lelkük mélyén, mint mondjuk Blake vagy Whitman, vagy amilyen Rumi volt, maga. Az előcsarnok felé vettem az irányt, hogy aztán az ebédlőbe érjek, ahol megtalálni reméltem Seant. Lehet, hogy még nem tudja, de biztos voltam benne, hogy a különböző tréfái eltitkolt mélységeket rejtenek – ha jobban megnéztük, a legnagyobb írók mind kissé őrültek voltak.
Arra nem számítottam, hogy ebédtájt gyerekeket találok az ebédlőn kívül, arra pedig különösen nem, hogy felismerem az arcát felém fordító lányban Judith Rydert. Mindig kissé magának való lány volt, passzív, ha úgy tetszik, de talán épp emiatt volt több ideje magába mélyedni és felfedezni a belső hangját.
– Judith! – szólítottam meg, mikor alig néhány lépésre volt tőlem. Az arcomon szórakozott mosoly ült, és pont ilyen félszívvel igazgattam csak meg a feltűrt ujjam; az ingem kissé elgomboltam, de ezt nagyrészt elrejtette a rá húzott szürke mellényem. Amint odaléptem, már nyújtottam felé egy lapot abból a nagyobbacska adagból, melyet a hónom alá csaptam - a vers volt rajta, amit fordítottam; odalent, a városban sokszorosítottam.
– Örülök, hogy megtaláltalak. Nem volt könnyű, pedig már kerestelek. Tessék, vedd el! Nem nevezném házinak, de örülnék, hogyha elolvasnád. Szerintem tetszene. És tessék, itt van egy neked is – fordultam a másik lány felé még ugyanevvel az elánnal, majd megtorpantam, mikor az arcára néztem. – Jé, hát téged nem ismerlek! Vagy igen? Nem, nem valószínű... Wesley Dunham vagyok, örülök a találkozásnak, irodalmat és művészettörténetet tanítok. Szereted az óperzsa költészetet? Mindegy, azért fogj egy másolatot te is! |
Valójában nem érdekelt különösebben az, hogy kinek a gondjaira bízzák majd a lányt, de az említett név hallatán elismerően füttyentettem.- Ez mar igen - mondtam félig-meddig elismeréssel, amiért egyenesen az igazgató fogja pátyolgatni az újonnan érkezőt, ennek azért mégis jelentenie kellett valamit. A vállam felett kutatón pillantottam Rae felé. Vajon milyen kepéssége lehet?
Már az ajkamon volt a kérdés, de végül visszanyeltem. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy kíváncsi vagyok az életére. Úgy döntöttem, hogy megmutatom neki az ebédlőt, aztán visszatérek agonizálni - egyedül ez ment nekem, amióta ide zártak. Nem volt szükségem arra, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy innentől kezdve barátok vagyunk. |
[68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Theodore, a Hörcsög kommentjére szúrós tekintettel válaszoltam, mely azt üzente: az arcod. Elszívja a levegőm. Hagyd abba. 
Úgy tűnt, Törpicsek némileg lenyugodott, már ami a sértegetéseket illeti, amelyek egyébként úgy pattogtak, mint labda profi pingpongmeccsen. Nos, annyi biztos, hogyha csendben van és nem rohangál össze-vissza, egészen elviselhető. Sőt. Azt nem mondom, hogy oltári nagy haverok leszünk, főleg úgy, hogy a locsolós beszólásánál burkoltan legyökerezett, viszont én is tudok lakatot tenni a számra, ha ő is.
Bólogatva hallgattam Mr Dunham beszédét Iris Dashwoodról, valamint a többi Mentorról, s közben a szemeim elé terülő látványt figyeltem. Ahogy elnéztem, ragaszkodtak a korabeli berendezéshez, legyen az páncél, netán egy kivételesen ronda festmény (valahol azt hallottam, hogy a festők kifejezetten csúnyának ábrázolták azokat a személyeket, akiket ki nem állhattak), de nekem így tetszett. Azt nem mondom, hogyha egyszer lesz saját lakásom, így fogom berendezni, ám tökéletesen kellemes környezetként hatott. Mondjuk, azon se lepődtem volna meg, ha a következő sarkon egy abroncsszoknyás nő fordul be, s felhúzott orral kezd illemtanórát tartani arról, hogy egy lánynak mégis hogyan illik öltözködni.
– Ő az igazgató – magyaráztam, mintha ez tényleg megmagyarázná a dolgokat. – Miss Dashwood méltó arca a Menedékháznak, és rátermett örököse az őseinek. Nagyon megértő, határozott és türelmes. Nem akarom a kollégáimat rossz helyzetbe hozni, de nem hiszem, hogy jobb kezekbe kerülhettél volna – mosolyogtam megnyugtatóan Rendára. Időközben felértünk a lépcsőn, és már a szobák felé meneteltünk.
Riadt őzike módjára szökkentem kartávolságon kívül, nehogy a tanár úr ismét megérintsen. Tüntetően húztam lejjebb a pulóverem ujját, és fűztem össze a kezeimet a mellkasom alatt. Az erőm lüktetve száguldott az ereimben; biztosra vettem, hogy most simán konzerves dobozt csinálnék a közelben strázsáló páncélok egyikéből. Haragom, amelyet a hirtelen fellépő fizikai kontaktus okozott, nehezen kezdett csitulni. Az összefont karjaimmal próbáltam újabb bástyát képezni magam körül. Eddig jöjj, és ne tovább, üzente háborgó tekintetem. Nem vettem tudomást a férfi együtt érző, elnéző mosolyáról.