|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.21. 12:43 - |
Alyssa Crawford és Grace Alflatt |
[29-10] [9-1]
Szemöldökráncolva (ami nála hülyeség-detektor, az nálam értetlenségre igaz) figyeltem Moreaut magyarázkodás közben, az eszemmel kapcsolatos odaszólását meg inkább szó nélkül hagytam. Jó, nem vagyok hülye. Teljesen. A matek tanárom is állandóan azzal nyüstölt, hogy nem teljesen vagyok szőke - mármint belülről, s teljesen felesleges titkolnom, hogy szorult belém némi ész.
Azonban Mr Szemöldök nem akarta egykönnyen feladni, hogy nemes egyszerűséggel otthagyjon, pedig szemmel láthatóan reprezentáltam, hogy a cél érdekében akár gyökeret is eresztenék a padlóba, de én innen egy tapodtat sem mozdulok.
- Pontosan tudom, mi az a zakó, és hogy gyártják a nőknek is - pislogtam rá ártatlanul. - Tudja, attól még, hogy Miamiban olyan hőség van, hogy a rák vízből kimerészkedve ropogósra sül, ismerjük még azt a ruhadarabot - sóhajtottam teátrálisan, látszólag megbotránkozva, hogy ekkora együgyűséget képes belőlem kinézni. - Viszont én úgy döntöttem, hogy megtámasztom a falat, úgyis olyan egyedül van - simogattam meg az említettet. - Meg, hátha sikerül Alyssát addig rávennem, hogy nyissa ki - sandítottam a vállam fölött hátra az ajtóra, majd felvettem a "Nem készülök én semmire..." arckifejezésemet, és a körmeimet kezdtem el figyelni. Kezdtem egy cseppet türelmetlenné válni, hogy mikor lép vízre/olajra végre, ugyanis a bent lakozó kisasszonyal volt némi nemű elszámolnivalóm... még ha erőteret is képes maga köré vonni. Az csupán a kérdés, hogy vajon álmában is meg tudja-e csinálni!
A sátáni kacajnak szánt nevetés majdnem kitört belőlem; egyedül csak az tartott vissza a vihorászástól, hogy Mr Moreau valószínűleg még mindig a zakójával a kezében állt előttem, ugyanabban a pózban, rángó szemöldökkel.
- De tényleg, jól elleszek én itt - magyaráztam. - Tudja, hiába a gombatenyészet, ha egyszer unalmassá válik... gondoltam, összeszedek még némi bacilust, vírust, és ó, nézze csak, egy pók! - mutattam rá az állatra. - Biztosan feletébb érdekfeszítő, ahogy szövi a hálóját, mivel tévé és ezáltal TV Paprika nincs, főzős műsor helyett megteszi. Nem fogok mozdulni, sőt, megmukkanni se fogok! - ígértem. - Különben is, hátha addig leszállítják a képzeletbeli eBayről a rendelt faltörő kosomat. Tudja, milyenek - forgattam a szemeimet.
Magamban szinte drukkoltam, hogy Mr Moreau végre megelégelje a folyamatos szájjártatásomat, s elindul végre a pótkulcsért. |
 Azt meg kell hagyni, hogy Grace beszélőkéje néha egész frappáns volt. 80% szemét, 15% hasznos, 5% élc. Az az 5% tetszett, szerettem azokat a növendékeket, akikkel szemben felveheti a szarkazmusom a kesztyűt.
- Minden szobához van egy pótkulcsunk, vészhelyzet esetére. Nos... - célzón végigmértem a lányt, természetesen a törölköző vonalán maradva. - Mint most.
Nem mintha akkora tragédia lett volna, hogy törölközőben flangál. Az jobban aggasztott, hogy megfázik vagy összeszed valami betegséget, vagy elcsúszik és nyakát töri, mint hogy majdnem meztelen. Nem azt mondom, hogy a szerelmi csalódás végett teljesen elvesztettem az érdeklődésem a másik nem iránt, de Grace még kislány, és kizártnak tartottam, hogy bárki jön is szembe a folyosón, ne értse meg a helyzet komolyságát. Lehet, hogy neki kínos a szituáció, de itt vissza is kanyarodhatunk a tanulsághoz.
- Inkább az eszével keresse a pénzt, ne bohóckodással - csóváltam meg a fejem. A legtöbb mai fiatalból hiányzik az eltökéltség és a komolyság. Bohóckodni nagyon tudnak, de annál tovább...
- Hé, ezt úgy mondja, mintha olyan ijesztő lennék! Tény, hogy sokkal inkább a korához illő reakció lenne, ha pironkodva kapaszkodna a törölközőjébe, de nem hinném, hogy el kéne rohanni előlem - védtem már-már gyerekesen az önbecsülésem a lánnyal szemben. Annyira azért nem vagyok rossz arc, hisz a zakómat is felajánlottam... Amit mellesleg úgy méreget, mint ahogy egy piromániás szokta az ázott gyufát.
Meglengettem az orra előtt a ruhadarabot.
- Nem tudja, mi ez? Zakónak hívják, bele kell bújni - magyaráztam. - Úgy tudom, már a nőknek is terveznek hasonlót. Vegye fel és menjünk, én nem akarok szobrozással zsebpénzt keresni - sürgettem meg. Minél tovább álldogálunk itt, annál jobban leterheli az idegrendszeremet és annál nagyobb lesz az esélye, hogy belefutunk valakibe. Ráadásul azokat is zavarjuk, akik már aludnának. |
Mr Moreau szemöldöke gyanús volt: miközben beszéltem, vagyis hát, kit akarok becsapni, népmesét gyártottam (és ez is terjed majd szájról szájra), elkezdett le-fel liftezni a homlokán. Érdekes módon, pont akkor, amikor a Gracie-féle mellébeszéd kezdődött... biztosan beépített hülyeség-detektor.
Hát, ha lesz rajtam pizsama, szerintem elgondolkodok Mr Moreau szemöldökei nevű klub megalapításán.
A fecsegőmre tett megjegyzésére csak összevont szemöldökökkel válaszoltam, aztán bandzsítva néztem le az ujjára, amit a számra tett. Pedig, ha tudná, hogy én tényleg képes vagyok befogni, ha rám szólnak... csupán lehet, hogy a droida agyában (ú, vagy lehet, hogy Dalek a Doctor Who sorozatból!) meg sem fordult az az aprócska tény, hogy néhány lány, bármennyire is ostobának tűnik, azért csepegtettek némi agyat a fejébe.
Durcásan bámultam rá a mentorra. Mondjuk, az esetleges megmentőmre nem feltétlenül kéne nézni úgy, mint a véres rongyra, de hát, ha egyszer kiérdemelte...
- Pótkulcs? - visszhangoztam. - Azt ne mondja, hogy pótkulcs is van! Pedig már épp' hozni akartam faltörő kost - csettintettem fejcsóválva, belegondolva, hogy amúgy teljesen hülye vagyok, ha egyszer ott van az Áldásom, és seperc alatt betör az egyik lovagi páncél. Mondjuk, az igazgatónő nem feltétlenül repesne az örömtől, ha meglátná az új dizájnt. És szerintem a mentort is lassan az idegroham határára sodornám a kis akciómmal. - Pedig én szerettem volna egy kicsit szobrozni... gyűjteni az egydollárosokat, és azért cserébe csinálok vicceset... mondjuk, vetkőzést nem vállalnék. - Az utóbbit magamnak mondtam inkább, semmint a mentornak. Az kéne még! - Köszönöm a tanácsot a samponnal kapcsolatosan... így már biztosan mehetek Head&Shoulders reklámba - gondolkodtam el. - Az erőnlét mellesleg az erősségem... már amennyiben a lelki erőnlétet helyezzük előtérbe. Meg tudná mondani, mégis hány lány állna maga előtt halál nyugodtan, egy szál törölközőben, miközben legbelül már rég elszaladt volna Kerekerdő közepére? - tettem fel a költői kérdést, aztán úgy néztem a felajánlott zakójára, mint égő, bezines rongyra.
Hitetlenkedve pillantottam Moreau mentorra, aztán megint vissza a zakójára, újra Moreaura, végül a falra, mintha lekötött volna az ott trónoló pók. Fogadjunk, hogy élvezi az előadást.
Eszemben nem volt végigtrappolni a folyosón, egészen a szobáig, hogy ott felkapjuk a pótkulcsot, utána pedig újból végigevezzek a folyosón. Az az ötlet már jóval inkább tetszett, hogy rászabadítok Alyssára addig egy páncélsereget, ameddig Mr Szemöldök odavan. |
Minden mentornak vannak jellegzetességei. Egy tipikus mozdulat, tipikus szófordulat vagy jellemvonás. Tudom, mert annak idején a mi mentorainknak is voltak, remek szórakozásul szolgáltak az unalmas estékre, amikor kifiguráztuk őket. Fogalmam sem volt, az én listám milyen hosszú, de tudtam, hogy egy pont biztosan rajta van: szemöldökrángás. A szemöldököm egy pillanat alatt szalad a magasba, ha valaki valami hülyeséget mond. Grace mondott bőven, így a szemöldököm szinte önálló életre kelt és fel-le hullámzott.
Amikor közölte, hogy friss levegőre vágyik, magasba szaladó szemöldökkel haraptam a nyelvemre, hogy ne mondjak valami éleset. Meg akartam várni a folytatást, így hát érdeklődő mosollyal felvettem az "ugye ezt te sem hiszed el" grimaszt. Hallván, hogy kizárta magát, a szemöldököm alaphelyzetbe állt, de neki muszáj volt megint hozzátoldani valami hülyeséget, amire a szemöldököm rögtön reagált. Ez a fel-le rángatózás addig tartott, míg végre a lényegre nem tértünk.
- Miss Alflatt - szólítottam meg teljes nyugalommal, tekintetem csak arra a pillanatra véve le az arcáról, míg a karórámra néztem. - Két és fél percet beszélt, és ebből közel tizenhét másodpercnyi mondandónak volt értelme - közöltem vele a tényt, aztán az ajtóhoz léptem és erélyesen bekopogtam.
- Miss Crawford, volna szíves ajtót nyitni? - válasz azonban nem érkezett. Ha Grace tovább óhajtotta jártatni a fecsegőjét, akkor egy egyszerű mozdulattal az ajkára nyomtam a mutatóujjam és az ajtónak tapasztottam a fülem. A szobában síri csend honolt. Egy lány sem képes ilyen síri csöndben üldögélni azok után, hogy ilyen remekül megviccelte a szobatársát.
- Itt valami sunyiság van... - dörmögtem az orrom alatt, felegyenesedve az ajtótól, és csak most húztam el a kezem a lány szájától. - Jöjjön velem, Miss Alflatt, elhozzuk a pótkulcsot a szobájához. Ha csak nincs kedve még egy kicsit szobrosat játszani - tettem hozzá egy gúnyos mosollyal, aztán mindenféle férfias gondolatot mellőzve, szakmai szemmel végigmértem a lányt és megállapítottam, hogy nem trappolhat így végig a folyosón. Főleg nem velem, a szobámba. Eltartana egy darabig, mire kimagyaráznám Irisnak, és valószínűleg Grace fecsegője sem segítene.
- Minden bukás egy lecke, Miss Alflatt. Tanulja meg egy életre, hogy törölközőben nem hagyjuk el a szobát. És legközelebb masszírozza a sampont, ne dörzsölje, akkor nem állnak így össze a tincsei. A mentorának pedig szóljon, hogy kegyednek több erőnléti edzésre lesz szüksége - okítottam, miközben szép lassan kibújtam a zakómból. Alatta egyszerű, fehér inget viseltem. A lány kezébe nyomtam a felsőmet. Ódzkodtam a gondolattól, hogy összevizezi, de hát ezt kívánta az illem.
- Vegye fel és jöjjön - indultam meg a folyosón, feltűrve könyékig az ingem ujját. |
Amikor Mr Moreau felé fordítottam a fejemet, a filmekből és videoklipekből ellesett robotmozdulatokkal, már tudtam, hogy vesztettem. Nem kellett egy óra sem a Shelter House-ban, hogy tudjam: Iris Dashwood mellett ezzel a mentorral sem szívderítő élmény összeakadni, főleg, ha valami rosszban sántikálsz.
Itt pedig mondhattam, hogy kérem szépen, alattam csak a víz tocsog, valószínűleg örök életemre csillárpucolásra fog ítélni.
Semmi pánik, Gracie. Elvégre, Moreau is emberből van, vagy mi.
Vagy droida.
- Hát - szólaltam meg -, gondoltam, szívok egy kis friss levegőt. - Eszemben nem volt bevallani, hogy a szobatársam galádul kizárt. Persze, az őszinteség sok mindentől megment, mondjuk, egy rakat kellemetlen kérdéstől például, azonban jelen pillanatban nem tudtam mérlegelni, melyik a kínosabb szitu: ha az embert galádul átverve a folyosóra száműzték, vagy éppen az egyik mentorral szemezett, a Burlesque-ban szereplő csajoknál is alulöltözöttebben.
Rendben, győzött a második.
- De főként azért gondoltam így, mert a szobatársam kizárt. No meg, mivel nyár van, teendő nem sok, a szobrok pedig kezdenek unalmasak lenni, hobbiként felvettem a gombatenyésztést is - reagáltam le a feddését, és a szememet forgatva legyintettem. - Persze, úgy nem szerencsés, ha az ember lánya közvetlenül zuhanyzás után jön ki terepszemlére - húztam el a számat, s az időközben leesett cipőmet igyekeztem hangtalanul a hátam mögé tolni. - Aztán, kitaláltam, hogyha már itt vagyok, játszhatnék élőszobrosdit is. Tök menő - vontam vállat.
Hát, szerintem Mr Moreau nem feltétlenül ilyen válaszra vágyott, főleg nem a hobbijaimról kérdezett, viszont így jár az, aki megkérdez engem. A lényeg mellé kap egy adag sallangot, csakhogy érezze a törődést, a la Garnier módra.
- Bár, jobb lenne most visszamenni. - A mondatomat megerősítve, az ajtó felé hátráltam, aztán kínos vigyorral bekopogtattam. - Alyssa, ha lennél oly' szíves, és beengednél... |
Számtalan dolog megfordult a fejemben, mit fogok látni, de ami ténylegesen a szemem elé tárult, az felülmúlta minden várakozásomat. Bátran állíthatom, hogy a leszolgált évtizedemmel vén rókának számítok Shelter House-ban, de az elmúlt 3650-4745 napban egyszer sem tapasztaltam még azt, mint most. Rögtön vissza is vettem a lendületből, nehogy a szőke lányba ütközzek, aki egy szál törölközőnek álcázott semmiben, félig vizesen szobrozott a falhoz lapulva, olyan pózban, mint akit rossz helyen talált el egy sóbálványátok.
Először is: sóbálványátkok nem léteznek, másodszor pedig sosem értettem, miért hiszik az emberek azt, hogy a legtöbb baj a fiúkkal van. Ha egy fiú rendetlen, ráordítasz és szót fogad. Ha egy lányra ordítasz rá, legtöbbször hisztizni kezd vagy elsírja magát, és akkor a férfi logika próbálkozhat bármivel, veszett ügy... A lányok túlérzékenyek, hisztisek, szeszélyesek, pletykásak és komplikáltak, borzasztóan komplikáltak, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az előttem álldogáló egyed.
Nehezet sóhajtva, két ujjammal az orrnyergemet kezdtem masszírozni, és próbáltam kitalálni, mégis mi az ördögöt kérdezzek legelőször. Biztos van erre valami épkézláb magyarázat, amit még az én egyszerű férfi-agyam is be képes fogadni. Pár hosszú pillanatig így álldogáltam, leszegett fejjel, a szemem és az orrnyergem gyúrva, aztán széttártam a karomat és a combomra csaptam.
- Oké, szabad a gazda. Mi a fenét művel a folyosó kellős közepén, Miss Alflatt?
Bár nem olyan rég érkezett a kishölgy, pontosan tudtam, ki ő. Minden növendék aktáját alaposan tanulmányozom, amennyire Iris betekintést enged. Szeretem tudni, kikkel élek egy fedél alatt.
- Remélem, tudja, hogy a vizes fejbőrt szellőztetni nem okos dolog, a vizes talp pedig remek táptalaj a különféle gombáknak. Az öltözködési stílusát inkább nem méltatom... |
Az idekerülésemkor a Segítő igencsak széleskörű felvilágosítást adott arról, hogy milyen a Shelter House, valamint kiféle és miféle lennék. Emlékszem, még bólogattam is hozzá, miközben könnyes búcsút vettem Miamitól, lelkiekben feldolgozva azt, hogy évekre el lettem szakítva a családom egy részétől - még a testvéreim is hiányoztak, pedig velük aztán nem sokat beszéltem -, az viszont nagyon, ismétlem, NAGYON nem rémlik, hogy önbecsapódó ajtókról is beszélt volna.
- Mégis mi a... - Hátrafordulva egy zárt ajtót láttam. Értetlenkedve túrtam a száradófélben lévő hajamba, majd lehajoltam a cipőmért, amiért eredetileg kijöttem, aztán, mintha nem is egy szál törölközőben flangálnék egy folyosón, lenyomtam a kilincset, azzal a határozott szándékkal, hogy visszamegyek a hálóba.
Csakhogy nem nyílt az ajtó.
- Hé! Ez nagyon nem vicces! - kiabáltam a szobába a falapon keresztül, miközben ész nélkül rángatni kezdtem az ajtót, majd rájőve, hogy ezzel nem sokra megyek, rákezdtem a sokkalta hatékonyabb módszerre: a dörömbölésre. - Engedj vissza!
Eredetileg még hozzácsaptam volna egy fenyegetést is, miszerint ne akarja, hogy bemenjek, azonban azzal nem sokat értem volna el. Az meg ráadás, hogy elértem volna, hogy tényleg kint éjszakázzak.
Szuper! Remek! Most mégis mi a halált kezdjek egy szál törölközőben, a Shelter House nem geometriailag teljes közepén (a matek tanárom most szerintem eldörzsölt egy-két könnycseppet, amiért erre rájöttem, szőkén...)? Ahol nem mellesleg fiúk is vannak?
Uramég! Meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok halni...
A kezdődő pánikrohamomból léptek zaja, valamint egy férfihang rángatott ki. Sikkantva ugrottam meg, az agyam vadul keresni kezdett valami kifogást, amiért tulajdonképpen egy szál semmiben kint flangálok.
Jobb híján belapultam a falhoz, beálltam egy pózba és úgy tettem, mint aki nem tud semmit se a világról.
Élőszobor-akció indul! |
Újabb fárasztó nap közeledett a végéhez. Elvállaltam az esti őrjáratot, no nem odakint, hanem a kastély falain belül: az óra lassan közeledett a lámpaoltás idejéhez, és az én dolgom volt ellenőrizni, hogy minden növendék a saját szobájában tartózkodik-e, fiúk és lányok külön-külön. Általában nem szerették a kölykök, ha én voltam a soros az ügyeletnél, de pont ezért nem is próbálkoztak semmiféle rendbontással. Kíméletlenül megtoroltam, ha valaki este 10 után az idegeimet fárasztotta. Az emberek nem feltétlenül nézik ki belőlem, milyen szadista tudok lenni, ha büntetésről van szó, pedig a kreativitásom végtelen; őszintén szólva imádok másokat szívatni és büntetéseket kiszabni. Nagyon szórakoztató látvány, ha jogosan szenved valaki, aki megérdemli.
Lassú, ráérős léptekkel ballagtam a folyosón, fel és le, zseblámpámat magabiztosan pörgetve az ujjaim közt. Füleltem a zajokra, hallgattam a szobákból kiszűrődő neszeket. Mások szerint nem a mi dolgunk, mi történik takarodó után a szobákban; a lényeg az, hogy a folyosón megszüntessük az életet, és mindenkit a saját ágyába zavarjunk. Én azért szerettem tudni, mit csinálnak odabent a kölykök, és ha valamelyik szobában túl jól szórakoztak, rögtön benyitottam és rendre parancsoltam őket.
Ezúttal azonban szokatlan nagy csendesség honolt az egész folyosón. Mindenki időben aludni tért? Mi van ma? Már épp kezdtem volna gyanúsnak találni ezt az egészet, amikor türelmetlen dörömbölés ütötte meg a fülem. A 6-os számú lányháló felől jött. A karórámra pillantottam. Még öt perc lámpaoltásig, szóval az ilyen mértékű hangoskodás elfogadhatatlan. Megszaporázva lépteimet a háló felé indultam, hogy helyre tegyem a rendbontókat...
- Hölgyek, mi ez a lárma? Öt perc múlva takarodó... - dörrentem szigorúan már jó erőre, ahogy ráfordultam a 6-os lányháló ajtajára. |
Alyssa Crawford és Grace Alflatt |
[29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Azt meg kell hagyni, hogy Grace beszélőkéje néha egész frappáns volt. 80% szemét, 15% hasznos, 5% élc. Az az 5% tetszett, szerettem azokat a növendékeket, akikkel szemben felveheti a szarkazmusom a kesztyűt.