|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.17. 15:30 - |
Renda Clark és Annabeth Reyes |
[27-8] [7-1]
 Szeplős Szira egész gyorsan kibújt a takaró alól, pechére a felé dobott párna éppen arcon találta, de nem volt időm megállni és megsajnálni a lányt, meg kellett találnunk a körömlakkom, méghozzá irtó nagy sebességgel keresve, amikor... amikor pislogva lefagytam, és konkrétan visítva bedőltem mellé az ágyba, az orromig felhúzva a takaróját.
- ITT VANNAK PÓKOK?! - Úgy üvöltöttem, mintha minimum öltek volna valakit éppen előttem, és azzal menthetném meg, ha visítok. Valójában viszont csak rettegtem a pókoktól, és ezt most Rae is megtapasztalhatta.
- Nem foglak szédszedni, az kétemberes meló - Rosszallóan csóváltam a fejem mellette kuporogva, és talán úgy néztünk ki, mint két barátnő, akik még a múlt esti pizsipartijukat tartják reggel... háromnegyed hétkor. Ahogy az órára pillantottam, és megállapítottam a tényt, hogy már háromnegyed hét van, kirúgtam a lábaimmal - remélhetőleg nem Rae-t találtam el -, aztán levergődtem a takarót magamról, majd csípőre tett kézzel megálltam a lány előtt.
- A körömlakkom. Eltűnt a körömlakkom, pedig tudom, hogy oda tettem - mutattam a polcomra -, de most nincs ott. Hol van?
Összeszűkített szemekkel mértem végig a lányt, miközben próbáltam kitalálni, hogy mégis milyen módszerrel húzzam ki belőle az információt. Kössem fel egy fára? Tekerjem be a haját valami undorító moszattal? Esetleg majd mikor totál nem számít rá, buktassam el egy indában? Lehetőségek tárháza tárult a szemem elé, már majdnem olyan érzésem volt, hogy a vaterán is adtak volna ötleteket Rae kifaggatásához, de egyelőre megelégedtem a kiabálással is.
- És ne mondd azt, hogy a pók vitte el! Egyrészt el sem bírná, másrészt minek neki az én körömla.... ÁÁÁÁÁ! - Nos, kedves olvasó, ez volt az a pillanat, mikor ráléptem a lelógó takaróra, és megcsúsztam, hatalmasat zakóztam, aztán fejem jól beverve a földön kötöttem ki.
- Eucs. Ez is a pókod volt? - Elkeseredetten, és már valamennyivel visszafogottabb hangnemben, a fejemet tapogatva néztem fel Szeplős Szirára.
De hol az istenben van a körömlakkom?! |
 Hogy őszintén bevaljjam, a leghalványabb gőzöm sem volt arról, mit keresett Annabeth olyan őrülten, de hirtelen minden megfordult a fejemben: ékszer, váza, porcelán, porcica, netán fésű... csupán azt nem értettem, miért pont rajtam keresi. Lehet, hogy egy cseppet bolondnak születtem, másodállásban pedig a fejemben lakozó mini Rae-vel szoktam veszekedni, viszont... na.
Arccal előre dőltem az ágyba, és tiltakozásom jeléül, még magamra is húztam a paplanomat, ám nem bírtam tovább három percig az alatta való kuksolást, ezért a kelleténél ingerültebben bújtam ki alóla, és mintegy welcome drinkként, még arcon is csaptak egy párnával.
- Na, jó - ültem fel a hajamba túrva, és a lehető legkomolyabban bámultam a szobatársamra. - Gondoltam én mindenre, mit szeretnél: polcot bámuljunk, esetleg felfedeztél egy népes pókcsaládot, vagy valami... de mi az Isten bajod van? - kérdeztem széttárva a karjaimat, reménykedve abban, hogy tényleg valami fontos miatt keltett fel. - Azon kívül, hogy lassan alkatrészekben fogok lejutni reggelizni, ha így folytatod - tettem hozzá mellékesen, utalva arra, hogy először megrángatott, utána pedig orvul megtámadott az ágyneművel.
Várakozóan pillantottam rá.
|
Talán még meg is mosolyogtatott volna a földre puffanó Renda látvána, de nem most, nem ebben az időben. Krízishelyzet állt elő, nekem pedig muszáj megtalálnom a körömlakkom. Körömlakk nélkül nem megyek _sehova.
- Ott! Nézd, ott! - Továbbra is hisztérikáztam, na meg egy idegbeteget megszégyenítő viselkedéssel, és görcsös ujjal kopogtattam meg a polcomon a lakkom helyét.
- Hova raktak, hm? Tudom, hogy itt volt! És most nincs itt! Te elvetted! És nem adtad vissza...! - Úgy toporzékoltam, mint egy tíz éves kislány, akinek elvették a nyalókáját, és igazából olyan is voltam. Csak elvileg tizenhat éve élek a világon, az a nyalóka meg körömlakk...
Észre sem vettem, hogy Renda közben kiszabadította a karját, és elindult visszafelé az ágyához. Idegesen toporzékoltam a polcom előtt, aztán hirtelen felindulásból és totál meggondolatlanságból egyszerűen követtem a lányt. Na persze nem dőltem utána az ágyra, csak a feje alól kihúztam egy párnát, és amilyen erősen csak tudtam, hozzávágtam.
- Mondd meg! Hogy hova! Tetted! - Minden egyes szónál újra meg újra felvettem a párnát és hozzávágtam, hacsak ő az első kísérlet után el nem raktározta valahova, de ez nem akadály, akkor keresek másikat. Nagyon kellett az a körömlakk, és igazából bele sem gondoltam, mi van, ha csak figyelmetlen voltam...? Az üvegcse pedig ott csücsül a polcomon valami mögött? Kétkedve pislogtam visszafelé, de nem, nem láttam.
- Rendaaaaaaaaa! ... |
Valljuk be, közel sem arról ábrándoztam, hogy a megtestesült Terrort kapjam meg szobatársul: első ránézésre kedves, aranyos, szőke lánynak tűnt, viszont úgy tűnt, a reggel rá is hasonlóképpen hat, mint rám. Az arcomat dörzsölve ültem, majd tápászkodtam fel, ám még a két lábamon se tudtam tisztességesen megállni, amikor Beth megragadta a karomat, és a polca elé húzott.
A kérdésére néhány másodpercig bambán pislogtam rá, ugyanis újratöltődött a szoftverem, aztán a legnagyobb higgadtsággal feleltem rá:
- Nekem polcnak tűnik, miért? - érdeklődtem szenvtelenül, majd egy határozott rántással megpróbáltam kiszabadítani a karomat, s megdörzsöltem ott, ahol megragadott a lány. Na, nem mintha sajgott volna a helye, hanem inkább a vérkeringésemet igyekeztem feléleszteni, aminek egy része még lent maradt a földön.
Komolyan nem értettem, miért keltett fel hajnalok hajnalán; mármint, polcok bámulása biztosan jó programnak bizonyult volna... úgy néhány órával és egy reggelivel később. Volt egy növendék, aki képes volt tárgyakat életre kelteni, gondolom, őt is áthívta volna egy polcidézésre.
Összevont szemöldökökkel bámultam előre... rendben, ez még magamban is idiótán hangzott. Polcidézés, most komolyan?
- Rendben, én visszafekszem - mondtam ki hangosan a következő gondolatomat, erősen visszavágyódva a puha párnák és paplanok közé. |
Igazából az senkinek sem jó, ha én kora reggel már az idegbaj szélén állok, ez rányomja a bélyeget az egész napomra, és természetesen a környezetem is érzékelheti, ha valami nem okés. Már pedig ha valami velem nem okés, azt mindenki észreveszi. De tényleg mindenki. A mai napom első célpontja kedves szobatársam volt, aki még éppen az igazak álmát aludta nyakig takaróba bugyolálva. Úgy szorította magához azt a nyamvadt kis paplant, mintha az élete múlt volna rajta - a poén ebben csak az, hogy mosolygott. Ki mosolyog alvás közben? Komolyan, ki? Csak nem vattacukorról álmodott plüssfelhőkön ugrándozva kézen fogva egy unikornist, miközben a piros epres ruhácskája mellette lengedezik a szélben? Bahh, persze. Azért remélem nem egy rózsaszín eccavúimádóval zártak össze.
Szóval, a reggeli dühömet le kellett valamin, illetve valakin vezetnem, ugyanis nem volt meg a piros körömlakkom. Mi az, hogy nincs meg a piros körömlakkom? Tisztán emlékszem, hogy még elalvás előtt a polcomra tettem, és láss csodát, láss ezer csodát, reggelre eltűnt. Of course rögtön Rendára gyanakodtam, így felöltözve, kifésült hajjal és már cipőben az ágyához masíroztam, hogy én akkor most majd jól számonkérem rajta a dolgot.
- Rendaaaaa! - Visítottam fölé hajolva a tőlem telhető legmagasabb frekvencián, miközben erőteljesen megráztam a lányt. Aki nem reagált. Jesus, ugye nem halálozott el ez álmában?
Továbbra is a lány nevét visítva lökdöstem a vállát tökre úgy, mintha csak valami kutyát akartam volna megfürdetni. De Renda nem volt kutya. Legalábbis én nem tudtam róla.
- Keljé' már föl! - Hát igen, Beth Reyes, aki szigorú neveltetést kapott, ezért beszél úgy, mint egy tizenéves kis csitri, aki világéletében falun élt. Miután nem mondtam le a lány rázogatásáról, csak egyre idegeseb lettem, ő végre hajlandó volt megmozdulni. Megmozdult, sőt le is bucskázott az ágyáról, egyenesen le a földre. Kis híján múlt, hogy nem a cipőmre zuhant rá, szerencsére még időben sikerült ellépnem onnan, és a homlokomra csapott tenyérrel csóváltam a fejem.
- Te egyre bénább és bénább leszel... Na, gyerünk, gyerünk, gyerünk! Nem érek rá egész nap, na, siessé'! - Tudom én ezt fokozni? Idegesen toporogva megvártam míg Szeplős Szira feltápászkodik a földről, és csak azután húztam oda a polcomhoz, hogy idegbetegen a körömlakkom hűlt helyére mutogathassak.
- Szerinted ez mi? |
Az elmúlt pár éjszaka rettenetes rémálmaim voltak: egyedül ücsörögtem egy üveggel elhatárolt helyiségben, ahonnan nem sikerült kijutnom, távolról pedig a Shelter House növendékei figyeltek és nevettek. Inkább éreztem, semmint tudtam, hogy a szerencsétlenségemen derülnek jót, és minden egyes ütésnél az elkeseredettségem nőttön nőtt.
Nos, igen. Néha nem tett jót a folytonos negatív hangulatom, főleg a balul elsült reggeli után. Közvetlenül utána közöltem is a tükörképemmel, hogy vélhetően örökké egy antiszociális csődtömeg maradok, ha sürgősen nem kényszerítem magam változásra.
De egyszerűen felnyomta a pumpát bennem. Menni akartam, el, messze a Menedékháztól, és soha vissza nem nézni. Úgy kezelni, mint egy rossz álmot, egy lezárt aktába tenni minden emlékemet róla, aztán kunyhót építenék az Etna közelébe.
Az álmomat rázás zavarta meg. Félig-meddig öntudatomból kifolyólag csaptam egyet a levegőbe, remélve, hogy nem nyomtam orrba senkit (amilyen lelkiismeret-furdalásom volt, még egy légytől is elnézést kértem volna), és az oldalamra fordultam.
A rázás azonban csak nem maradt abba, ám ezúttal a támadás jóval erősebben ért az eddigieknél, én pedig fordulva kettőt felmostam a padlót.
Hassal.
- Aú! - nyögtem fel, feltápászkodtam a földről, és a csipákat kipislogva a szememből bámultam bosszúsan a szobatársamra. - Mi történt... - ...hogy ennyire hathatósan ébresztettél fel?, fejeztem be magamban a kérdést, mivel időközben rájöttem, hogy túlzottan kimeríti a megszólalás per karakter limitemet, és reggelente olyan durcás voltam, hogy senkit nem ajándékoztam meg ezzel a prémiummal. |
Renda Clark és Annabeth Reyes |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Szeplős Szira egész gyorsan kibújt a takaró alól, pechére a felé dobott párna éppen arcon találta, de nem volt időm megállni és megsajnálni a lányt, meg kellett találnunk a körömlakkom, méghozzá irtó nagy sebességgel keresve, amikor... amikor pislogva lefagytam, és konkrétan visítva bedőltem mellé az ágyba, az orromig felhúzva a takaróját.
Hogy őszintén bevaljjam, a leghalványabb gőzöm sem volt arról, mit keresett Annabeth olyan őrülten, de hirtelen minden megfordult a fejemben: ékszer, váza, porcelán, porcica, netán fésű... csupán azt nem értettem, miért pont rajtam keresi. Lehet, hogy egy cseppet bolondnak születtem, másodállásban pedig a fejemben lakozó mini Rae-vel szoktam veszekedni, viszont... na.