FrissítésSúgó

Naomi	2015.06.11. 18:17 -
	A belső udvart körülöleli a vadászkestély, és csak két kapu vezet a szabad ég felé: az egyik a nagy boltíves átjáró, mely egyenesen a birtok kapujához, azon túl pedig a városhoz vezet, a másik pedig egy kisebb lugas, amely a kastélykertbe visz. Macskakővel burkolt, nagy tér, melyet parkolásra is használnak. Innen nyílik a főbejárat.

[23-4] [3-1]

Nao	Előzmény | 2015.06.27. 19:05 - #3

Az idő lassan telt. De nagyon. Persze, ennek lehet némi köze ahhoz, hogy mióta itt vagyok, egyáltalán nem félek használni a képességem (vagy ahogy itt hívják, az Áldásom) mindennapi dolgokhoz is, és ha közel hangsebességgel tömi be az ember a kaját a bucijába, akkor hamar kifogy a tennivalókból. És elcsapja a hasát. Az utóbbit a nehéz módon tanultam meg. A Shelter másoknak is kész unalom volt néha, pedig ők aztán tényleg nem tudják, milyen az, ha szó szerint vánszorog a mutató! A mentorom szerint akaratlanul megállítom néha az időt; nem unatkoznék, ha arra koncentrálnék, hogyan tanuljam meg ezt visszafogni. De hát ha az egyszer annyira agyzsibbasztó! Egy dolog volt, amit minden körülmények között imádtam, mindegy, hányszor csináltam: a futás. Így hát most is ahhoz fordultam, felhúztam egy fekete atlétát meg egy szürke trénert, aztán hajrá! A cipőm egészen új volt még; sajnos egyelőre nem találtak fel kopásálló talpat, így kábé két hetente újat kellett venni. Elég volt tíz-húsz kört futnom a kastély körül, mindezt alig egy perc alatt, máris viseltes volt a kinézetük. A ruháimat por lepte ugyan, de én még el sem fáradtam, sőt, igazából jót mulattam azon, mikor elhúztam az egyik mentor mellett, aki egy padon szunyókált, és a menetszél lefordította őt a helyéről. Még akkor is a kiáltásán röhögtem, amikor a belső udvarra értem - a szemem csukva a nevetéstől, a hangokat elnyomta a menetszél és a saját hangom, így váratlanul ért, mikor hirtelen átestem valamin. Három, négy métert is repültem a tárggyal együtt, majd még úgy ötöt-hatot bukfencelve végül a fal állított meg. Elég kényelmetlenül értem oda, hátam a macskaköveken, a hátsóm és a lábaim pedig kilencven fokban elforgatva a falnak támaszkodtak. A ház egy cseppet megremegett az ütközéstől, majd sárga vakolat potyogott a szemembe. – Grrr, a fenébe! – morogtam dühösen, miközben talpra kászálódtam; lassan mozogtam, mert a hátam és a vállam tele volt horzsolásokkal, bár ez a "lassú" is szinte láthatatlan volt mások számára. Dühösen villámló, jeges szemekkel kerestem az ütközés forrását, mely végül egy gonosz, fekete sporttáska alakját öntötte. A tekintetem tovább vándorolt, egyenest a gazdáját keresve, s mikor megtaláltam, egy ezredmásodpercet sem haboztam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, odapattanjak elé. – Te meg vagy húzatva? Hát mit szobrozol itt, ember? Ez nem repülőterminál, itt nincs várakozás! Aaa, a fenébe, hát ez marhára fáj... A franc, elszakadt a nadrágom...! Most jössz eggyel, remélem, tudod! – hadartam épp, hogy csak érthetően. A pattogásom valószínűleg sokkal komolyabban vehető lett volna, ha a srác, aki egyébként a legkevésbé sem volt ismerős, nem magasabb nálam fél fejjel. Az volt a szerencsém, hogy a Hulk Hoganes testmagassághoz nem tartozott Hulk Hoganes test; a srác a 17-es BMI-jével körülbelül annyira volt veszélyes, mint vízipisztoly az erdőtűzre.

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.06.27. 16:24 - #2

Ez a Segítő csávó már az elején gyanús volt nekem; könyörgöm, ki lopózik utánad éjjel tizenegykor, aztán támad le, hogy neked bizony a Shelter House-ban a helyed? Az csupán mellékes, hogy akkor durván mindössze két perce és harminckét másodperce (mire ezt végiggondoltam, lett az három perc is) voltam hajléktalan, s abban a pillanatban kaptam az ajánlaton - csak minél messzebb legyek a szüleimnek nevezett földönkívüliektől. Felvont szemöldökkel meredtem rá a Segítőre, majd a kinyújtott kezére, végül a telefonomra.  Na, nem. Szó sem lehet róla. A holttestemen keresztül! - Rendben, egy valamit tisztázzunk. Elhittem, hogy Áldott vagyok, sőt, azt is, hogy nem a Nílus mellett dobsz ki összekötözve, amikor beszálltam az autóba. De a mobilomról szó sem lehet! Ekkor hadoválni kezdett valamiféle szabályról, miszerint én nyugodtan átléphetem a küszöböt, viszont a technikát ezért cserében kint kell hagynom.  Fantasztikus.  Felbámultam a puccos kecóra, majd vissza a Segítőre, aki továbbra is várta a telefonomat. Nos, ha jobban belegondolunk, akkor ő is nyugodtan elcseveghet anyámmal, biztosan örömmel fogadná a hívását úgy tizennyolc nem fogadott után. - Oké - nyomtam a kezébe a mobilt. - Azonban, ha eBayen látom viszont... - A Segítő vetett egy jelentőségteljes pillantást a zsebemből kilógó zenelejátszómra. Szemforgatva azt is a kezébe nyomtam. - Egyet árulj el nekem... tüzet gyújtani azért szabad? A krapek gyanakodva összeszűkítette a szemeit, majd megrázta a fejét.  - Szuper, legalább füstjelekkel tudok üzenni a családomnak! - közöltem állelkesedéssel, mire a Segítő megforgatta a szemeit, megmutatta, merre találom a bejáratot, aztán se puszi (ha megpróbálkozott volna vele, tuti leütöm, aztán elszerványolom az elkobzott cuccaimat), se pá módra elhúzta a csíkot. Remek. Itt állok egyedül egy kastély kellős közepén, a lábam mellett egy sporttáskával, és egyelőre az első élőlény, akit ismerek, egy cserepes fikusz.  Aminek nem mellesleg mérgező a levele - ezt is csak onnan tudom, mert anyám hobbiból teletömte a házunkat mindenféle egzotikus növénnyel, és egyszer majdnem megkóstoltam.  Habár, az ősöm valamit nagyon jól csinálhatott, mert ezt az attrakciót a húgom is kis híján megcsinálta. Heh.

Naomi

Előzmény | 2015.06.11. 18:17 - #1

A belső udvart körülöleli a vadászkestély, és csak két kapu vezet a szabad ég felé: az egyik a nagy boltíves átjáró, mely egyenesen a birtok kapujához, azon túl pedig a városhoz vezet, a másik pedig egy kisebb lugas, amely a kastélykertbe visz. Macskakővel burkolt, nagy tér, melyet parkolásra is használnak. Innen nyílik a főbejárat.

[23-4] [3-1]