|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:21 - |
A kastélypark egykori gyönyörűsége mára már egy kicsit elvadult, hiszen a növényeket régen nem gondozza olyan precíz és értő módon, ám így is fenséges látvány a szemnek. Hatalmas, akár órákig lehet benne barangolni, leheveredni a fák árnyékába, gyönyörködni a virágokban, hűsölni a tavacskák, szökőkutak mellett. |
[45-26] [25-6] [5-1]
Rövid sortban és egy fehér trikóban meg csattogós papucsban indultam útnak, hogy a tegnapi érkezésem után felfedezzem az iskolát és annak környezetét. Nem mondom, hogy teljesen fel vagyok dobódva, ugyanis elvették az egyetlen dolgot, amit magammal hoztam, hogy kommunikálhassak, a laptopomat. Megrázott, pedig leginkább csak anyáéknak akartam írni néha, barátaim igazából nem voltak. Én voltam a különc lány, aki kerül minden érintést, stb... Fárasztó munka volt ezt fenntartani, de a többi ember nem értette ez miért van. Nem is tudnák megérteni, mert nem tudják, mivel jár számomra egy-egy érintés.
Szóval elég mélyen érintett, hogy elvették tőlem a kommunikáció egyetlen eszközét, de mindegy is. Igazából amíg magamra nem találok nem is nagyon tudtam volna mit írni anyuéknak, maximum csak megnyugtatni őket arról, hogy minden rendben, még nem faltak fel. Leküzdve csalódottságomat, hogy a suli épülete sem olyan varázslatos, mint azt vártam – például nincsen kétfejű kutya az ajtóban elterülve, vagy nem repkednek össze vissza kicsike tündérek meg nem lebegnek a tárgyak – indultam meg kifelé az udvar felé. Mindig is vonzódtam a természethez, a virágokhoz és a friss levegőhöz. Talán ezért nem hoztam magammal mást, csak a gépemet, mert nem voltam nagy híve az elektronikának. Inkább írtam még a mai napig levelet és képeslapot. Tényleg ezt meg kell kérdeznem majd, hogy ezt még szabad-e.
Odakint a kertben párás, fülledt idő volt. Mégis annyival másabb volt, mint otthon. Ez tetszett. Az arcomat a nap felé fordítva bóklásztam, majd megláttam a távolban egy lányt. Odasétáltam hozzá: - Szia. – mosolygok rá mellé érve. Azt nem mondtam, hogy nem voltam kedves attól, hogy kerültem az érintéseket. – Alison Kolt vagyok. – mutatkozok be. |
 A nyári nap szinte égette mindig hófehér bőrömet, amint kiléptem az egyik ajtón a szabadba. Gemma térképének segítségével egész jól kiismertem már a kastélyt, de mindig visszatértem abba az elhagyatott szobába, ahová először eltévelyedtem. Megnyugtatónak találtam azt a nehéz csendet, ami körülvett ott, és biztonságban éreztem magam. Az a szoba vált az egyik kapaszkodómmá, de ma reggel megerőltettem magam, és legyőzve minden félelmemet, végre kitettem a lábam a kastélyból. Talán jót tenne a rémálmaimnak, ha nem csak abban a poros szobában kuksolnék...
Nem azért léptem ki a napfényre, mert D-vitamin hiányomat akartam pótolni, hanem azért, mert mindig, mindenki azt mondta, hogy lépjek ki a komfortzónámból, és meglátom, mennyi önbizalmat fogok szerezni ettől. Széttártam a karom, arcomat a nap felé fordítottam, de nem éreztem jobban magam tőle. A sötét, csendes szoba nagyobb biztonsággal töltött el, mint a kék ég és a napsütés.
Kezdtem hülyén érezni magam, ahogy ott állok a füvön, mint egy elfuserált madárijesztő, úgyhogy leengedtem a karom, és találomra elindultam valamerre. Levettem a papucsomat, és a kezemben lengetve egy virágágyás felé kanyarodtam, hogy megnézzem a kitikkadt növényeket. Élveztem, ahogy a fű a lábujjaim közé simul, és talán még kellemesebb lett volna ez a kiruccanás a kastélyparkba, ha egy kis szél is fújdogált volna. Viszont a rekkenő hőség miatt hamar gyöngyözni kezdett homlokomon az izzadság, és a virágok látványát sem találtam annyira csábítónak, hogy még sokáig kint maradjak. |
Jegyzet, magamnak: Lezáró reag írása.
Lezárt! |
 - Hm, ez igaz - mondtam rövid gondolkodás után. Kicsit szégyelltem magam, hogy csak ennyi reakcióra futotta, de képtelen voltam bármi mást hosszabban hozzáfűzni.
- Biztos szép lehetett - bólintottam. - És kíváncsian várom, hogy megmutasd - tettem hozzá mosolyogva. - Otthon én is gyakran kimászkáltam, mert ott nem voltak ilyen szabályok, meg persze az más volt. Nem voltunk ennyire elszigetelve a várostól.
Persze, szerettem ott élni, mert nem volt egy óriási hely. Az emberek általában ismerték egymást (ha nem is pont mindenkit) - igaz, ott is voltak kisebb-nagyobb balhék meg bűnözések, de hol nincsenek? Mi viszont szerencsére nagyjából kimaradtunk belőle, nem úgy, mint némelyik főváros. Azonban, ha látványilag választanom kellene az otthonom és eközött, akkor biztosan a Sheltert választanám. Nem rondít bele a látványba egy szomszéd ház…
- Aha… - mondtam, miközben érdeklődéssel figyeltem RJ mutogatását és valamilyen szinten próbáltam memorizálni is. - Akkor ezeket, azt hiszem, már fel fogom ismerni - mosolyodtam el végül.
- Hát, eddig még nem - közöltem a tényt. - De köszönöm - tettem hozzá, mielőtt elpirultam volna. Az csak utána következett, bár fogalmam sincs, ez a sötétben mennyire látszott... |
 – Az a szép a fiatalságban, hogy a lelkiismeret és az előre gondolkozás mértéke messze alulmúlja a kíváncsiságot és az új megismerésére való törekvést – vontam meg a vállam, költőien kifejezve, hogy nem foglalkozom a következményekkel, csak teszem, amihez kedvem van. Úszom az árral, ha úgy tetszik – a világ csodáinak színes áradatával. A hová nem is annyira kérdéses, sokkal inkább a meddig.
– Mi gyakran néztük az eget – mosolyogtam rá Maddie-re. – Tudod, olyan lapos tetős házunk van Kanadában, ahová ki lehet feküdni. A teljesen felhőmentes éjszakákon még a Sarki Fények is látszódtak; a Louvre mellett azt is feltétlenül meg szeretném mutatni neked egyszer.
Kicsit előrébb, közelebb ültem Maddie-hez, úgy kezdtem magyarázni az égre mutogatva. – A legegyszerűbb, ha egy csillagképet megjegyzel, és onnan kiindulva nézed a többit. Legyen az most a Kis Göncöl, ha már felismered! Négy csillag alkotja a kocsit, három pedig a rudat; a legfényesebb csillag, a rúd végén, Polaris, vagy Sarkcsillag. Az egyik legfontosabb navigációs csillag, mert cirkumpoláris, vagyis sosem nyugszik le. Szóval, attól kicsit jobbra, ott a Nagy Göncöl, ugyanúgy néz ki, csak fényesebb. Látod azalatt azt a papírsárkány alakú képet? Az az ökörhajcsár. Attól balra pedig a Hercules...
Nem tudom, mennyire látszódott, amit mutogattam neki; igazából a felénél már én sem néztem az eget. A tekintetem úgy vonzotta a mellettem ülő lány, mint az éjszakában gyúló fény.
– Mondták már, hogy jól áll neked a holdfény? – kérdeztem hirtelen, mosolyogva, teljesen elütve a témától. |
- Az - bólintottam. - Hát, az érdekes is lenne, ha a csillagok nappali fényben is ragyognának - fűztem hozzá a dologhoz az első gondolatom. Nem bizonyult túl értelmesnek, de ez van. Nem volt nálam ritka jelenség, hogy bármilyen, normális gondolatból is képes voltam hülyeséget kitalálni, de az sem, hogy egy-egy dolgot képes voltam túlságosan komolyan venni...
Ennyit arról, hogy logikus vagyok, pedig elméletben igen.
- Mostantól vigyázz, mert minden turpisságra rájövök, tudat alatt is - nevettem el magam.
Érdeklődve hallgattam végig RJ első szökésének történetét, egyetlen közbeszólás nélkül. A hasonló, hosszabb monológokat szerettem egyben végighallgatni, és csak utána reagálni rájuk, úgyhogy most sem tettem másképp.
- Rögtön az első este... Merész gondolat - biccentettem. - Nekem magamtól nem jutott volna eszembe, még akkor sem, ha az utolsó napomat töltöm itt, azaz következményei már nem igazán lehetnek. De ki tudja? - rántottam meg a vállam.
Hát, igen. Lehet azt mondani, hogy néha túlságosan is jó kislány vagyok - vagy csak annak próbálom tettetni magam. Az viszont biztos, hogy egyedül nem lenne merszem az éjszaka közepén szökdösni, mert éppen unatkozom. Mondjuk, ez nem volt mindig így, kiskölyökként nem volt ritka, hogy rossz fát tettem a tűzre, mert drága bátyuskám volt kedves befolyásolni ártatlan lelkemet. Ez akkor változott, mikor nem voltam már olyan irányítható. Azt mondják, a kamaszodás általában jót tesz az emberekkel - nálam ez csak félig mondható igaznak. Kinézetileg, mondjuk úgy, hogy elmehettem volna Csúnya Bettynek; a fogszabályzó meg a bilifrizura tíz éves koromig egy csodálatos optikai tuning volt. Viszont akkor valahogy könnyebben rá lehetett venni hasonló dolgokra. Most inkább kimaradtam a balhékból, ezzel együtt talán az élményekből is. Bár dolgozom rajta - ez pedig egy első lépés. Vagyis, fogjuk rá.
- Hát, konkrétan annyira értek a csillagokhoz, hogy az ott a Kis Göncöl - mutattam az említett csillagkép irányába. - A tudományom ezzel kapcsolatban itt megállt - mosolyodtam el, aztán hozzátettem: - Meg a vallásokkal kapcsolatban is. Úgy, nagyjából értem a lényeget, de azt nem tudom elhinni, hogy egy pasas az égből irányítja az életünket, és evolúció-párti is vagyok... Azt hiszem - közöltem az álláspontomat. - Tehát nekem szinte mindegy, milyen szempontok szerint „válogatnak”. Bár, logikus, ha abból a szempontból nézzük, hogy bálhol járunk, a csillagok éjjel mindig velünk vannak. |
– Ékes bizonyítéka annak, hogy a sötét nem feltétlenül rossz – tártam szét a kezeim egy pillanatra, körbemutatva a kastélyparkon. Egy sarkon fordultunk be, így kicsit a fal mögé húztam Maddie-t, majd mielőtt még körbepillantottam volna, visszafordultam hozzá. – Fényesebben ragyognak tőle a legapróbb csillagok is – kacsintottam rá, majd belestem a fal mögé. Szerencsére senki.
Kellemes meglepetés volt, mikor Maddie erőlködés nélkül felkapaszkodott a fára. Meg kellett állapítanom, hogy a lány képes volt mindne pillanatban újabb és újabb lenyűgöző tulajdonságával előrukkolni. Egyszerre vártam és féltem a napot, mikor mindent megtudok róla – mindent tudni akartam, ugyanakkor az ilyesfajta, apró kis felfedezések éltettek. Rögtön jó kedvem lett tőle – még jobb, mint előtte.
– Gyarló tervem leleplezésre került éles elméd által – emeltem meg nem létező kalapom Adkins detektív előtt. Tényleg ezzel szerettem volna kiengesztelni, és elfeledtetni vele a reggelit; persze, az ígéretem betartása is volt, de még én is szerettem egyszerre lecsapni azt a bizonyos két legyet.
– Hogy mikor szöktem ki először? – kérdeztem, lustán nyújtózva egyet. – Szerintem rögtön az első este, miután idekerültem... Épp egyedül voltam a szobámban, mert nem volt még szobatársam. Olyan csendes és halott volt a szoba, hogy képtelen voltam elaludni. Akkor meg már ki is szökhettem, nem? – kérdeztem Maddie-től, kaján féloldalas vigyorral, csillogó szemekkel. – Épp azt szeretem a természetben, hogy sosem alszik. Nincs olyan, hogy ne lenne semmi – ciripelő tücskök, fújdogáló szél, kotorászó rókák és persze a minket körülvevő, végtelen univerzum... Balgaság lenne akárcsak a feltételezés is, hogy itt este megáll az élet. Csak épp máshol kell keresni.
Elnéztem az égbolt felé, nézegetve az ott sem lévő mintákat, élvezve a tiszta levegőt. Imádtam a helyet.
– Mennyire értesz a csillagokhoz? – pillantottam vissza Maddie-re. – Mármint, a nyilvánvaló kollektív tudatalattin kívül. Úgy értem, a vallások nem véletlenül gyakorta rendeződnek a csillagképek köré; az ember ott keresi a Teremtőt, ahol tudja, és mi lenne kézenfekvőbb, mint ami felettünk terül el? Ez a gondolkodás pedig évszázezrek alatt sem vész el... |
- Akár azt is – bólintottam, de azért vigyorogva hozzátettem: – Minden esetre én maradok a Narniánál. Azt nem mondom, hogy bajom van a horrorfilmekkel, életemben, ha hármat láttam, de az elég is volt rá, hogy kitérjek a hitemből…
Ez lefordítva nagyjából annyit jelentett, hogy azokban a körülbelül másfél órákban majdnem halálra rémülve néha kinéztem a takaró alól, hogy felmérjem, hány szereplő él még, azaz mennyire lehetünk attól, hogy vége legyen a filmnek. Hát, éljenek a csoportos, barátnős, ottalvós bulik.
- Nem gondoltam volna, hogy a kert este még szebben néz ki, mint a világosban – mondtam ki a gondolataimat immár hangosan is. – Mármint, néha, amikor nem tudtam aludni, nézelődtem már az ablakból, de onnan nem igazán adja vissza ezt – tettem hozzá.
Tényleg felülmúlta minden képzeletemet. Ha nem is éppen Narniában, legalább egy tőle alacsonyabb költségvetésű fantáziafilm Meseországában éreztem magam. Gyermeki lelkem hamar összekapcsolta ezeket a dolgokat, de aki egyszarvúkkal meg bölcs varázslókkal teli világról álmodik, ne is várjon mást.
- Akkor meg kell mondjam, ismét egyet kell, hogy értsek Coelho barátommal – nevettem el magam halkan.
Akárhogy próbálkoztam – illetve nem is próbálkoztam –, képtelen voltam betelni ezekkel a pillanatokkal. Kettesben, egy kastély kertjében, miközben csak a Hold fénye világít, ráadásul tiltott időben, ami csak még izgalmasabbá tette az egészet… Még mindig bennem volt a gondolat arról, hogy mi lesz akkor, ha egy mentort errefelé viszi az útja az őrjárata során, de most valahogy nem tudott nagyon felzaklatni az esetleges büntetés gondolata. Végtére is, ha most éppen nem bánok semmit, később se sírjon a szám…
- Ugyan már! – legyintettem elmosolyodva. – Nem igazán szeretem, ha a körülöttem lévő emberek vitáznak, ennyi volt az egész. Ez ilyen egyéni szocprobléma-féleség nálam, de nem haragszom egyáltalán – mondtam. – De ha abban a pillanatban mégis így voltam vele, azt már nem fogod megtudni, mert ha mással nem is, ezzel biztosan kiengeszteltél – tettem hozzá vigyorogva.
Mivel nem akartam, hogy csak ez lehessen a társalgásunk témája, és szerettem volna egy-két kérdésemre választ kapni, néhány másodperces csend után úgy döntöttem, hogy témát váltok.
- Mikor szöktél ki a kertbe először? Azaz, egyszer muszáj volt lennie valami kezdőlöketnek, ha épp most is itt vagyunk. |
Attól függetlenül, hogy én már nem először csináltam, az éjszaka közepén való kiosonás olyan adrenalin-löketet adott, amely megért minden rizikós pillanatot. Minden sarok, minden világos folt a lebukás és büntetőmunka veszélyével fenyegetett, mégsem haboztam újra és újra megtenni. Az, hogy ezúttal Maddie-t is magammal tudtam hozni, csak cseresznye volt a habostorta kacskaringós csúcsán.
– Vagy a Péntek 13-at – feleltem felvonva az egyik szemöldököm. Talán nem most kellett volna felfednem, hogy szívesen hódolok a horrorfilmeknek; igazából, nem is mondanám, hogy szerettem őket, csupán lenyűgözött, mennyire ugyanolyan volt mind, és mégis más. Mint a szappanoperák.
Lenyűgözve néztem, ahogy Maddie egy macska ügyességével csimpaszkodik fel az egyik ágra, majd onnan a másodikra, majd a harmadikra... Annyira lekötött az ámulat, hogy mire észbekaptam, már odafentről integetett felém. Az arcomra széles mosoly ült, és a következő pillanatban már én is elkaptam az egyik ágat a törzs mellett, és meg sem álltam, míg mellette nem ültem.
Ahogy észak felé néztünk, háttal a kastélynak, a vöröslő levelek színes takarásán túl, s azok között, a tiszta, felhőtlen égbolt terült el, mint fekete vászon, a Hold egy hatalmas ezüstös ragyogásba burkolózó érme, körülötte pedig megannyi fényes kicsi ékkő, a csillagok. Teljesen más volt ez, mint a városi, vagy akár egy falusi látkép, nem zavartak be a fények, egyszerűen csak... A makulátlan természet volt.
– Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek – idéztem az égboltot kémlelve, majd a szemem sarkából Maddie-re pillantottam, és játékosan megböktem a vállát. – Coelho mondta. A nagy barátod.
Egy kicsit közelebb helyezkedtem a törzshöz, és óvatosan, nehogy véletlenül megrúgjam Maddie-t, átvetettem az egyik lábam a faágon, a hátamat pedig a törzsnek döntöttem. Így is gyönyörű volt a kilátás – csak így már Maddie is növelte a fényét.
– Szerettem volna bocsánatot kérni, amiért a reggelinél zavarba hoztalak Rendával – húztam el a szám bűntudatosan. – Nem szerettem volna kellemetlenséget okozni. Renda olyan, hogy is mondjam... Tudod, mint a tűz a kisgyereknek, aki nem ismeri még az erejét. Szólhatnak neki, hogy forró lesz, és fájni fog, mégsem hagyja annyiban, míg a saját kárán nem tapasztalja. Remélem, nem haragszol. |
- Oh, hoppá – nevettem el magam a plüssmackós nadrág hallatán. Valamiért úgy emlékeztem, nem ezt vettem fel, hanem a simát, ami kevésbé gyerekes… De ez van. – Lehet, hogy jó ötlet ez az átöltözősdi – állapítottam meg.
Ahogy az ajtó bezáródott, a szekrényemhez sétáltam. Nem terveztek fél órát szenvedni azon, hogy mit vegyek fel, így gyorsan kiválasztottam két összeillő darabot. A sötétben nem volt olyan egyszerű tapogatózni a ruhadarabok után, de villanyt sem akartam kapcsolni, nehogy felkeltsem vele a szobatársamat is ezzel idő előtt lebuktassam magunkat. Egy pillanat alatt lecseréltem az öltözékemet egy farmer rövidnadrágra és egy fehér, ujjatlan felsőre. A pizsamámat csak úgy ledobtam az ágyamra, gyorsan cipőt húztam és már készen is álltam az indulásra.
- Oké, most már tényleg indulhatunk – mondtam halkan, ahogy kiléptem az ajtón. Kicsit meglepődtem, amikor RJ megfogta a kezem, de eszembe sem jutott volna elrántani onnan; inkább – szinte akaratlanul – elmosolyodtam.
Az első folyosón úgy sétáltam végig, mintha világ életemben szökdöstem volna, holott még sosem tettem meg ezelőtt. Az adrenalin csak az első kanyar után szökött fel bennem, itt ásta be magát az agyamba a félsz. Mondjuk egész hamar leküzdöttem magamban, mondván, hogy túl súlyos büntetőmelót úgyse kaphatunk, ha valaki véletlenül rajtakapna minket. Egyébként is, egyszer ezt is ki kell próbálni…
- Ilyenkor itt minimum a Narniát le lehetne forgatni – mondtam, miközben kiértünk a kastélyból. Mivel az udvart eddig csak az ablakból tudtam figyelni éjszakánként, így, első alkalommal élesben lenyűgözött, hogy milyen is a kert a holdfényben úszva.
- Ha azt mondom, hogy kisgyerekként mindig a bátyámmal és a haverjaival lógtam, akkor ez még mindig kérdés? – kérdeztem vissza elvigyorodva. Egy csapat idősebb sráccal lógva nem volt nehéz, hogy megtanuljak fára mászni, ilyen dolgokat meg nem igazán szoktam elfelejteni az évek múltán… Hogy a tudományomat minél hamarabb bemutathassam, neki is kezdtem a fáramászásnak. Könnyedén mentem fel az említett ágig, leültem rá és vigyorogva pillantottam le RJ-re. |
Elképesztően aranyosnak találtam, hogy Maddie mennyire kis esetlen volt így, ébredés után. Volt ebben a sutaságban valami nagyon sebezhető amitől olyan bensőséges lett a helyzet.
Türelmesen vártam, míg Maddie a rögtönzött vázává avanzsált vizespohárba teszi a virágot, melyet egyébként a kertből loptam szörnyű harcok árán a rózsabokrokkal (s a küzdelem nyomait még most is magamon viseltem vörös karcolások tömkelegének formájában).
– Amennyiben veled társaloghatok, a környezet épp oly' jelentéktelen, mint a ma problémája tíz év múlva – mosolyogtam rá ártatlanul, majd a pizsomájára mutattam. – Csupán arra gondoltam, esetleg szeretnél felhúzni valamit. Nem mintha kifogásom lenne az öltözéked ellen, mert a nadrágodon virító plüssmackó épp olyan puha, mint te, ám szívesen megadom a lehetőséget az átöltözésre. Kint megvárlak – biztosítottam, és amennyiben élt a lehetőséggel, én úriember módjára ott is hagytam, hogy aztán kint a falhoz lapulva várjam. Amikor végzett, ellöktem magam a faltól, és amennyiben engedte, megfogtam a kezét, egyrészt azért, hogy ne veszítsük el egymást a sötétben, másrészt, mert szerettem volna.
A folyosókon gond nélkül jutottunk át; a konyhán keresztül, egy hátsó ajtón vezettem ki őt a kastélyparkba. Hűvösebb volt kint, mint nappal, de nem volt kifejezetten hideg; egyetlen szürke felhő sem takarta az eget, így a Hold ezüstös sugarai bevilágították az egész parkot. Ez szökési szempontból ugyan nem volt kifejezetten jó, kénytelenek voltunk bokortól bokorig, fától fáig lopózni, de legalább nem estünk hasra az ágakban és egyéb tereptárgyakban.
Aztán végül odaértünk. Még most is világítottak a juharfa vörös levelei.
– Mennyire vagy jó fára mászásban? – érdeklődtem Maddie-től, megállva a fa törzsénél, majd felmutattam egy ágra, mely úgy három-négy méterrel nyúlt a föld fölött. – Az az úticélunk. |
Azon voltam, hogy az agyamat összeszedjem a kómából; a testem már felébredt, csak a maradék hiányzott… Frissen ébresztve nem igazán voltam képes az alapvető gondolkodásra, ami úgy őszintén, nem volt túl szerencsés dolog valakinek a társaságában. Nem sokára el is jutottam arra a pontra, hogy képes legyek „tiszta fejjel” gondolkodni a szituációt illetően.
- Megrontani… – kezdtem bele a hangos gondolkodásba. Amikor a kép összeállt, színpadiasan a homlokomra csaptam. Hogy nem esett le ez rögtön? Kell itt nekem azonnal az égő házas sztorira gondolni…
A virág láttán halványan elmosolyodtam, és a sötétben is sikerült felismernem: amarillisz. Mi más is lehetne? Ahogy láttam, RJ-nek is feltűnt a múltkori kristályvirág, amit azóta is ott tároltam az éjjeli szekrényemen.
- Köszönöm szépen – vettem el mosolyogva (és talán enyhén elpirulva) a virágot. Ezután lerúgtam magamról a takarót, megfogtam a fiú felém nyújtott kezét, és így álltam fel az ágyról. Egy kicsit talán hatásvadász filmesnek hathatott a dolog, de hát úgyse lát vagy hall minket senki. Ugye nem? Csak remélni mertem, hogy Nox titokban nem hallgatja ki az egészet alvást színlelve, hogy aztán még reggel elterjedhessen kiszökésünk története, hogy akár még Miss Dashwood fülébe is eljuthasson. – Ez csak természetes! – vágtam rá. – De előtte engedd meg, hogy ezt a virágot vízbe tegyem, mielőtt alkalma lenne elhervadni – mondtam, és körbenéztem a szobában. Nem kellett sokáig keresgélnem, azonnal „rátaláltam” az éjjeliszekrényen lévő, viszonylag nagy pohárra, ami még félig-meddig meg volt töltve ásványvízzel, és azonnal bele is tettem. – Indulhatunk, ha nincs még a terveid között továbbra is idebent társalogni. |
Amikor az ember belopózik egy leány szobájába, és szerelmes Rómeó módjára ébresztgetni kezdi, talán nem arra számít, hogy édes hangon egy "hö"-vel fogadják. Én mindenesetre elvigyorodtam, ami talán még a sötétben is látszott, és rákönyököltem az ágyára. Az államat is a takaróra tettem, és ösztönösen beleszippantottam a levegőbe; finom és édes volt, mint az illatba zárt báj. Ahogy az éjjeliszekrényre pillantottam, az éjszakai holdfény megcsillant azon a kis kristály-amarilliszen, amit neki adtam, ettől pedig a büszkeség hivalkodó páva módjára kezdte feszíteni a mellkasom.
– Azért jöttem, hogy megrontsalak, szép hölgy, mégpedig a lehető legerélyesebb ódon – válaszoltam halkan. Vetettem egy pillantást magam mögé, ahol a másik lány aludt, de meg sem moccant, így a földről felszedtem az addig rejtegetett, igazi amarillisz virágot, és Maddie felé nyújtottam. – Habár ilyesféle helyzetben illő volna rózsát adnom, mégis úgy érzem, az túlzottan elcsépelt és személytelen volna. Ez itt a mi rózsánk – mosolyogtam rá, majd felálltam, és a kezemet nyújtottam felé. – Mit gondolsz, hajlandó vagy lemondani néhány órácska szépítő alvásról, melyre egyébként semmi szükséges, helyette pedig igazán élni egy cseppet? |
Édes álmaimban éppen unikornisokkal kergetőztem a szivárványon, valahol az Óperenciás-tengeren is túl… Amikor egy félresikerült varázslat miatt már csak az maradt meg, hogy a fűben fekszem, és valami varázsló hívogat a nevemen. Aztán felébredtem, Ponyville eltűnt a varázslóval együtt, és egy pár másodperces fáziskéséssel tudatosult bennem, hogy az utóbbi másodpercekben a valóság konvertálódott át az álomvilágomba – egy icipicit más formátumban. Azt viszont valahogy nem igazán tudta feldolgozni a beépített rendszerem, hogy mit keres RJ a szobámban az éjszaka közepén.
- Hö? – tettem fel az igazán értelmes kérdést, miközben a szemeimet dörzsölgetve felültem az ágyon. Na, akkor fussunk neki újra, lehetőleg civilizált ember módjára… – Mi szél hozott erre, eme kései órákban? Ég a ház, vagy mi? – Őszintén, ezen kívül nem nagyon tudtam elképzelni másik opciót így hirtelen felriasztva. |
Mondanám, hogy a mai napon nem úgy keltem fel, hogy este szabályt szegek, de ez hazugság lenne. Elterveztem ugyanis, hogy ma végre ádáz módon átszököm Maddie-hez a takarodót követően, és az ígéretemnek eleget téve kiszöktetem ahhoz a fához. Bevallom, egy kicsit rosszul éreztem magam, amiért az ebédlős incidens alatt ő indvégig szorongott, az én hibámból, így mindent megtettem annak érdekében, hogy kompenzálni tudjam valamivel.
Ez magyarázta azt, hogy éjfél előtt nem sokkal, kihasználva azt, hogy Mr. Mitchell ilyenkor már félig aludni szokott őrjáratozás közben, levetettem pizsoma-álcám, farmer térdnadrágot és fekete inget öltöttem magamra, és megindultam a 2-es számú lányszoba felé. Gond nélkül odajutottam, s mikor benyitottam, az ajtó sem recsegett. A sötétben ugyan nehezen tájékozódtam, így csak remélni tudtam, hogy mikor hangtalanul becsuktam magam mögött az ajtót, utána a jó ágy mellé lopóztam. Leguggoltam, és gyengéden rázogatni kezdtem az illető vállát.
– Hé, Maddie! Maddie? Kelj fel! |
 Elmerengve bámultam a messzeségbe, s inkább bele se gondoltam, honnan jutottam egészen idáig. Ugyan nem voltam hajlamos könnyen depresszióba esni, legalábbis nem fogtam rá egy-egy szomorkásabb hangulatú napra, hogy hű, én biztosan ebben szenvedek, gyorsan posztoljuk is, hátha megsajnálnak páran, mégis egyik borús gondolat kergette a másikat a fejemben.
A válaszom túl összetett volna a kérdésre. Felelhettem volna azzal, hogy sohase voltam egy barátkozós típus, vagy éppen nem tartottak arra méltónak, hogy barátkozzanak velem. Mesélhettem volna akármelyik momentumról, amikor úgy döntöttem, elegem volt az egészből, és inkább a barátkozással, sőt, a pasizással is felhagyok, még azelőtt, hogy belekezdtem volna.
És rettegek minden egyes gondolatuktól, bennük átfutó félszeg mondatuktól, mert nem tudom, hogyan látnak.
Még nem álltam készen arra, hogy mindezt elmondjam, és arról sem tudtam nyilatkozni, hogy valaha készen fogok-e rá állni.
Valószínűleg soha.
- Semmi közöd hozzá! - kiabáltam rá hirtelen felindulásból, aztán úgy, ahogy voltam, elszaladtam abba az irányba, amely pontosan ellentétes volt az övével.
Mert ez már csak így szokott lenni: egy útelágazásnál mindig mást választok, mint a többiek.
S ez így volt jól.
Kör lezárva, köszönöm szépen a játékot! :) |
 Minél többet beszélt Renda, annál szélesebb lett a mosolyom. Kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem fogta fel, mennyire épp az ellenkezőjét érte el annak, amit akart – bár persze kérdés, hogy az akarat alatt a tudatos vagy a tudatalatti késztetést értjük. Habár sosem tanultam pszichológiát, jó emberismerő voltam, még ha néha nem is úgy tűnt. Az emberek az elmúlt évtízezrek okán társas lényekké alakultak, a nagyobb túlélési esély miatt; ez a szocializálódásra való szükség beépült a kollektív tudatunkba, így még ha valaki állította is, nem kér társaságot, valójában de. Legfeljebb fél tőle; hiába volt Renda olyan ellenszenves, valahol mélyen legbelül ő is társaságra vágyott, és kapott is. Elvégre, mi főemlősök tartsunk össze.
– Csak egyetlen kérdésem van, és utána békén hagylak – emeltem magam elé a kezem, és tettem hátra egy lépést, mintegy ígéretként arra, hogyha elhalasztja az árokásást egy pillanatra, szabad lesz, akár a madár. – Azért félsz az emberektől, mert félelmetesek, vagy azért félelmetesek, mert félsz tőlük?
Nem tudom, hogy ezek után vajon kérdezett vagy mondott-e valamit; én, mindenesetre, beszívtam az alsó ajkamat, és úgy kezdtem el hátrálni tőle, mint aki jól végezte dolgát.
– Majd még találkozunk, Tövishercegnő!
Nem tudom, mi volt az, ami ennyire vonzott Renda Clark irányába; csak azt tudtam, hogy nem szerettem volna ott hagyni, mégis muszáj volt. A drámai hatás érdekében – szeretek benyomást tenni az emberekre.
RJ el. :) |
A fura elméletei hallatán igencsak érdekes arcot vághattam, a vonásaim automatikusan torzulhattak grimaszba, a végén pedig a szemeimet égnek emelve csóváltam meg a fejem, amolyan "Istenem, miért nem versz ostorral?" stílusban. Richard Joel egyszerűen levakarhatatlannak tűnt, ezért jobb belátásra tértem: hagyom, hadd élvezze ki azt a röpke pár percet, míg kihúzhatja belőlem, mit akar, utána pedig, még mielőtt kettőt pislanthatna, elillanok.
Még mindig az orromat markolászva fordultam felé; először vetettem egy pillantást a kék ég felé, aztán vettem egy mély lélegzetet a számon keresztül.
- Az Áldásom a megrögzött, szinte mániákusnak számító menekülés olyan egyedek elől, akik nemhogy rám hozzák a frászt egy szép, napsütétes, kellemes délutánon, hanem még le is fárasztják az agyam egy olyan pillanatban, amikor azt nem is akarom tornáztatni. - A kezemet elvettem az orrom elől, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem vérzik. Már csupán remélni mertem, hogy deformitásra se tettem szert. RJ felé villantottam egy szélesnek számító mosolyt, ezzel kimerítve az évi vigyorlimitemet. - Most pedig, mivel elfáradtam, és erőt gyűjtök, halljuk: mit szeretne az Úr? - érdeklődtem.
A csuklómon levő hajgumival felfogtam a hajamat egy lazább kontyba, ami láttán egy fodrász biztosan felsikoltott volna, aztán, remélve, hogy RJ Áldása nem a pajzánsághoz kapcsolódott, ledobtam a felsőmet. Ugyan, szép dolognak számított a szemérmesség, csak abban a pillanatban képes lettem volna helyben elolvadni.
És nem a srác mosolyától. Pf, dehogy.
- Annyit azért szögezzünk le, hogy körülbelül tíz percet kapsz. És szó se essék a továbbiakban a Merkúrról, a majmokról és minden egyébről, amit eddig előszeretettel boncolgattál. Különben helyben járatot ások, és sikítva futok el azon keresztül - tisztáztam le a részemről rövidnek szánt beszélgetés alapszabályát.
Most már tuti, hogy a nagyanyám sírva kérdezgette volna magától, mégis mit rontott el bennem, amiért kommunikációban ennyire analfabétának születtem/számítottam. Mondtam volna, hogy hibáztassa a géneket, elvégre, azokból jutott ki nekem minden jó, aztán kente volna az egészet a körülményekre.
Még mielőtt RJ elbízta volna magát, ismét vetettem rá egy hűvösnek szánt pillantást. |
Habár Rae-vel egy és ugyanaz volt mentorunk, mégsem tudtam róla semmit, még annyit sem, mint Maddie-ről; az utóbbival ellentétben azonban ez a hölgyemény sokkal kevésbé bizonyult fogékonynak mind rám, mind a művészetre, noha ez a kettő szorosan összefüggött. Ez persze nem állított meg semmiben, sőt, csak olaj volt vetélkedőre és újra szomjazó lelkem tüzének. Minden elutasító pillantásától nőtt a vágy arra, hogy szóra bírjam.
Mikor sikeres volt a próbálkozásom, elismerő grimaszba rándult az arcom.
– És a leányzó szavai szúrnak, akár a tövisek! – állapítottam meg fennhangon. A mosolyom csak szélesebb lett. – Lenyűgöző. Talán meglepődnél, mennyi mindenben hasonlíthatunk; például, szinte biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem járt a Merkúron. Ez már közös pont, nemde? És ha mindehhez hozzá vesszük, hogy mindketten csupán túlfejlett majmok vagyunk egy aprócska bolygón az univerzum végtelen semmijében lebegve, mint egy homokszem az óceán partján, szinte már rokonok vagyunk.
Szinte előre láttam, hogy Renda neki fog menni a fának; főleg, hogy mert én tényleg láttam a fát, amellyel néhány pillanatra közeli kapcsolatba került. A hátam mögött kulcsoltam össze a kezeim, és mint a macska az Alíz Csodaországbanból, kaján mosollyal, lassanként lépegettem közelebb.
– Igazán adhatnál szegény rönknek egy esélyt – vontam meg a vállam. – Tán egész nap csak egy helyben áll, ám elég elhatározottnak tűnt az irányban, hogy megismerjen. Szinte mondhatni, hogy földbe gyökerezett tőled. Igaz, legalább elhívhatott volna teázni, mielőtt így neked ront, de hát ha az embert elöntik az érzelmek, ugyebár, sok furcsa dologra képes.
Töretlenül követtem őt tovább; a viselkedésével menthetetlenül magához láncolt. Igazán csak önmagát hibáztathatta.
– Mondd csak, az Áldásod esetleg a menekülés? A bujkálás? A messzire szaladás? Mert ez esetben nem csoda, hogy itt vagy, sajnos elég gyatrán csinálod, ráadásul feleslegesen. Csak nem félsz tőlem? Ez lenne a sietséged oka? Szűkös hely ez egy szűkös világban, aligha tudsz elkerülni. Nem lenne jobb csak hagynod, hogy megkérdezzem, amit szeretnék, s így talán kevesebb időt töltenél rohanással, többet... Gondtalanul? |
Felvontam az egyik szemöldökömet, és kérdően pillantottam rá. A legtöbben általában egyetlenegy mozdulatomból tudták, hogy nem vágyom társaságra, és elillantak, akár a kámfor. Ennek ellenére, ez a srác úgy tűnt, nem olvasott az amúgy teljesen egyértelmű jelekből, és hamar előttem termett.
Hova sietek?
Egy pillanatra megtorpantam, és a füllentésben való gyakorlatlanságom miatt egy percre elgondolkoztam, sürgősen keresve valami elfoglaltság után. Ami remélhetőleg eléggé hihető ahhoz, hogy elsuhanjon valamelyik irányba, de nem az enyémmel egyezőben.
- Megfeledkeztem... valamiről - motyogtam, és a mellkasom előtt összefont karokkal kezdtem meg ismét az őrült vágtámat, magamban imádkozva az égiekhez, hogy minél előbb beérjek, ugyanis majd' meggyulladtam a vékony, kötött felsőm alatt.
Amikor Brendának nevezett először, a létező összes hűvösségemet összeszedtem magamban, és úgy bámultam Richard Joel Benettre. Ebben a helyzetben nem bántam volna egy Elza féle képességet a Jégvarázsból, amiben senki nem állta útját az újonnan megkoronázott királynőnek, bár, nem biztos, hogy a Let it go-t elénekelném.
Már, amennyiben nem rendel a közelben egy fülorrgégész, hogy mindenkinek azonnal kezelhesse a rögtönzött halláskárosodását.
- Örvendek - biccentettem felé, mert annak ellenére, hogy úgy menekültem előle, mint ahogy a macskák szoktak a kutyák láttán, a jóneveltségem és a modorom is megmaradt... valamennyire. Szinte hallottam a nagymamám korholását, miszerint megint úgy viselkedtem társaságban, mint egy idióta.
De valahogy nem tudtam kezelni őket. Reménykedtem, hogy egyszer kinövöm az örök rettegést, azt, hogy nem futok el minden hímnemű elől, ám, ahogy teltek az évek, ez nemhogy javult, még rosszabbodott is.
Az esését rezzenéstelen arccal néztem végig, s kihasználva a rövid egérutat, még inkább belehúztam, mondjuk, így is beért engem. Lassan közel álltam ahhoz, hogy nemes egyszerűséggel elszaladok, szégyen ide, szégyen oda.
Azonban a következő megszólítása, amivel nyilván nem a legközelebbi dudvát szólította meg, egyszeriben felnyomta bennem a pumpát.
- Pöttöm Panna?! - böktem a mellkasa felé ingerülten. - Mondd csak, Eiffel-torony, milyen odafent a ritkás levegő?! - háborogtam tovább, majd, ahogy a filmekben láttam, méhkirálynősen hátracsaptam az időközben előrehullott vörös tincseimet, és méltóságteljesen igyekeztem elrohanni mellette. - Nem olvasok T. S. Eliotot. Sőt. Biztos vagyok abban, hogy az ízlésünk se egyezik.
Hű, Rae, most aztán nagyon megmondtad neki a magadét! - veregettem vállon magam képzeletben, szinte ironikusan, és rosszallóan megcsóváltam a fejem.
Reméltem, hogy rövid időn belül lekopik. Ha nem, kénytelen leszek tényleg beszerezni egy serpenyőt a konyháról, és néhány Totally Spies!-os mozdulatot bevetve kiiktatni az alanyt.
A nagy hőzöngésemben viszont nem vettem észre a közvetlenül előttem levő fát, és hiába ordított rám mini Rae az utolsó utáni másodpercek egyikében, kíméletlenül megfejeltem a törzset.
- Au - nyögtem fel az orromhoz kapva, remélve, hogy nem szereztem be egy újabb orrtörést. A szerencsétlenséget szinte vonzottam, üldözött minden sarkon, és úgy látszott, most se hagyott békén.
Nézzük csak ezt az RJ gyereket. Őt is a nyakamba akasztotta a sors. Na, hála a jó égnek!
Ahogy magamban felmerült a neve, szúrós nézéssel illettem.
- Amennyiben most idézel egy könyvből, ami az ifjú hölgyek megsegítését illeti, esküszöm, belegyalogolok a legközelebbi tóba, és ki nem húzol onnan! - közöltem vele felettébb barátságtalanul, és a maradék méltóságomat felhasználva, már amit nem fejeltem bele a fába, tovább indultam a Menedékház felé. |
[45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A nyári nap szinte égette mindig hófehér bőrömet, amint kiléptem az egyik ajtón a szabadba. Gemma térképének segítségével egész jól kiismertem már a kastélyt, de mindig visszatértem abba az elhagyatott szobába, ahová először eltévelyedtem. Megnyugtatónak találtam azt a nehéz csendet, ami körülvett ott, és biztonságban éreztem magam. Az a szoba vált az egyik kapaszkodómmá, de ma reggel megerőltettem magam, és legyőzve minden félelmemet, végre kitettem a lábam a kastélyból. Talán jót tenne a rémálmaimnak, ha nem csak abban a poros szobában kuksolnék...
- Hm, ez igaz - mondtam rövid gondolkodás után. Kicsit szégyelltem magam, hogy csak ennyi reakcióra futotta, de képtelen voltam bármi mást hosszabban hozzáfűzni.
– Az a szép a fiatalságban, hogy a lelkiismeret és az előre gondolkozás mértéke messze alulmúlja a kíváncsiságot és az új megismerésére való törekvést – vontam meg a vállam, költőien kifejezve, hogy nem foglalkozom a következményekkel, csak teszem, amihez kedvem van. Úszom az árral, ha úgy tetszik – a világ csodáinak színes áradatával. A hová nem is annyira kérdéses, sokkal inkább a meddig.
Elmerengve bámultam a messzeségbe, s inkább bele se gondoltam, honnan jutottam egészen idáig. Ugyan nem voltam hajlamos könnyen depresszióba esni, legalábbis nem fogtam rá egy-egy szomorkásabb hangulatú napra, hogy hű, én biztosan ebben szenvedek, gyorsan posztoljuk is, hátha megsajnálnak páran, mégis egyik borús gondolat kergette a másikat a fejemben.
Minél többet beszélt Renda, annál szélesebb lett a mosolyom. Kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem fogta fel, mennyire épp az ellenkezőjét érte el annak, amit akart – bár persze kérdés, hogy az akarat alatt a tudatos vagy a tudatalatti késztetést értjük. Habár sosem tanultam pszichológiát, jó emberismerő voltam, még ha néha nem is úgy tűnt. Az emberek az elmúlt évtízezrek okán társas lényekké alakultak, a nagyobb túlélési esély miatt; ez a szocializálódásra való szükség beépült a kollektív tudatunkba, így még ha valaki állította is, nem kér társaságot, valójában de. Legfeljebb fél tőle; hiába volt Renda olyan ellenszenves, valahol mélyen legbelül ő is társaságra vágyott, és kapott is. Elvégre, mi főemlősök tartsunk össze.