|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:09 - |
Az edzőterem egy tágas tér, tele a gyakorláshoz szükséges eszközökhöz. A mentorok nem csak szellemileg és lelkileg erősítik tanítványaikat, hanem a fizikai erőlétükre is odafigyelnek.
|
[26-7] [6-1]
 Megfordult a fejemben a gondolat, hogy majd én rajzolok egy térképet az iskoláról, aztán árusítani kezdtem. Bizonyára sok pénzt össze tudnék vele szedni, tök hasznos lenne mindenkinek. Már csak kellene egy hét szabadidő, amikor végig tudnám járni az egész iskolát, meg jó rajztehetség. Na, az nincs. Sosem tudtam rajzolni, leragadtam a pálcikaembereknél és a kutyának nagyobb a feje, mint a négy lába összesen állatoknál, de végül is mennyire lehet nehéz vonalakat húzogatni? Jó, férfiasan bevallom, én még vonalzó segítségével is képes lennék görbe vonalat húzni, na meg aztán ahogy ismerem magam, az első szobánál megunnám a rajzolgatást és inkább aludnék. Nem a földön. Olyat soha többet.
- A közepén egy Minotaurusszal? – Utaltam a labirintusos kifejezésre. Természetesen hallottam a legendát, kifejezetten kedveltem a görög mitológiát és szívesen beszélgettem volna erről másokkal is, csak sajnos nem volt rá alkalmam. Hjaj, így utólag azt kívánom már, az a nem létező félig bika félig ember igazán lenyelhetné a volt osztályom, tuti senkinek nem hiányoznának. Nekem legalábbis nem. Tényleg. Azt hiszem agyamra ment a padlón alvás. Erről is az univerzum tehet.
- Ha már térkép nincs is, azért örülök, hogy itt nem mozognak a lépcsők. Akkor szerintem még mindig itt ülne egyedül, és rám várna – Kínosan elmosolyodtam, mert én általában nem szoktam késni. – Szellemek ugye azért itt nincsenek? Nem hiányzik, hogy kényelmesen átlebegjen egy rajtam, miközben jó reggelt kíván nekem.
Már csak a gondolattól is libabőrös lettem. Akkor komolyan bezárkózok a szobámba és eltöröm valamimet, aztán éhen pusztulok, mert csak úgy szép a halál, ha valamid el van törve. Ez szabály. Törött csontok nélkül nem buli meghalni. Talán még egy imát is elmotyogok a nem létező bajszom alatt, aztán bebugyolálom magam a takarómba, és a párnámmal a kezemben előre-hátra ringatózva várnám a Kaszás bácsit. Talán még el is beszélgetnék vele, hogy milyen lehet meghalni. Bármire képes vagyok – na jó, azért nem -, csak engem hagyjanak békén a szellemek.
Visszatérve a jelenbe figyelmesen hallgattam Mentornéni szavait az olyanokról, mint én. Igazából valamiért megnyugvással töltött el a hangja, ezért gyorsan ki is vertem a fejemből önpusztító gondolataim nagy részét. Nagy szemekkel bámultam a nőre, csendben néztem a szemeit és miután elmesélte milyen képessége van, csak hallgattam. Harryék ilyet nem tudtak. Még Hermione sem. Hát már nem is menők. Ja de, Piton tudott hasonlót. Akkor ő lesz az egyetlen menő. Az ajkamat harapdálva pislogtam Mentornénire, próbáltam szépen bememorizálni, hogy mit is mondott az előbb. Én biztos játszottam volna kicsit az ilyen képességemmel, élvégre ki ne akarna belelátni mások fejébe? Grr, minden vágyam látni Pistike mocskos gondolatait Panniról. De hát kinek nem az?
- Hát… nem tudom – Fészkelődtem egy sort a helyemen, kihúztam magam, aztán visszagörnyedtem. A combomra tekintettem, Mentornénire, majd vissza a lábamra. Hm, szerintem híztam. – Kórházba juttattam valakit, pedig nem is csináltam vele semmit! Csak el akartam lökni magamtól, mielőtt még bármit is csinálhatott volna velem, ő meg úgy döntött leváltja Hófehérkét, és elterült a földön. A hét törpéje meg elfutott. Pedig én nem akartam bántani, tényleg. Nem tudom mit tettem vele, de néha mintha… mintha villámok cikáztak volna a kezemen. Vagy nem is tudom hogy mondjam.
Értelmesen nem tudtam volna elmagyarázni, egyrészt túlságosan is felzaklatott a múltbéli esemény felidézése – Csipkejózsika már szerencsére azóta felébredt -, másrészt pedig sosem tudtam normálisan mondatba foglalni a gondolataimat. Tehát számomra csak egy opció maradt.
- Esetleg… megmutathatom? |
 Nem volt olyan rég az, hogy én is új voltam a Shelter House-ban, így még élénken élt az emlékeim között, milyen is volt a végeláthatatlan folyosókon bolyongani, bizonytalanul. Mikor a térképek hiányát maga Zoey is szóvá tette, hirtelen úrrá lett rajtam az érzés, hogy mostantól minden egyes növendékemet személyesen kellene kísérgetnem a kastélyban fel s alá, míg elég tapasztalatot nem gyűjtenek ahhoz, hogy maguk is eligazodjanak. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vetettem az ötletet – valószínűleg senki sem vette volna jó néven, ha kézenfogva vezetgetném őket, élőláncot alkotva.
– Ugyan, semmi gond – legyintettem a bocsánatkérésére. – Ez a hely tényleg kész labirintus...
Kellemesen meglepődtem azon, hogy Zoey mennyit beszélt. A legtöbb frissen érkezett túl bizalmatlan és megszeppent ahhoz, hogy a kelleténél többet beszéljen – persze, az is lehet, hogy csupán az idegességét próbálta így levezetni.
– Hát, meglepő, de nem te vagy az első, aki Roxforthoz hasonlítja a helyet – válaszoltam szórakozottan. – Lehet, hogy az eldugottság az oka, na meg az a földöntúli energia, ami átitatja a falakat. Néha még a páncélok is mozognak, hála néhány humoros kedvű növendéknek. Bár azt hozzá kell tennem, hogy Miss Dashwood a legkevésbé sem hajaz Dumbledore-ra, sokkal inkább McGalagony. Majd te is rájössz.
Nem lepett meg, hogy Zoey nem szerette a képességét, a mosolyom ennek megfelelően vált vidámból megértővé.
– Teljesen érthető, ha így érzel – biccentettem oldalra a fejem. Az, hogy már most bevallotta, mit érez a képességével kapcsolatban, jó érzéssel töltött el. Nem zárkózott el, nem suvasztotta mélyre a gondolatait, kételyeit, ez pedig azt jelentette, hogy nyitottabb lesz a haladásra, mint sokan mások. – Ami történik veled, az megtörtént mindenkivel, akit csak a Menedékházban látsz. Teljesen normális vagy, nem kell félned, és tőled sem kell félni; ezt feltétlenül tudnod kell. A képességeket nem véletlenül nevezzük Áldásnak, és erre majd te is rájössz. Azt nem állítom, hogy egyszerű lesz, sem gyors, de nem leszel egyedül, mert ott leszek veled. Még akkor is, ha a pokolba kívánsz. Főleg akkor!
Végig fenntartottam a szemkontaktust, és csak néhány szál választott el attól, hogy megszorítsam a kezét, ám ha az ember bizonytalan Áldottakkal van körülvéve, megtanulja, hogy ne cselekedjen hirtelen, figyelmeztetés nélkül.
– Én telepata vagyok – kocogtattam meg a halántékomat. – Ne aggódj, nem olvasok a gondolataidban. Az nem lenne túl szép, ugye? Mára már megtanultam, hogyan tartsam kordában az Áldásom, sőt, mindenki hasznára fordítsam, mint mentor, de mikor annyi voltam, mint te... Akkor nem volt telepatikus képességem, csak egyre több és több hang a fejemben. Azt hittem, megőrültem, és hogy gumiszobában fogom végezni, ezért évekig nem is szóltam senkinek róla. Utána pedig idekerültem, és rájöttem, hogy köze sincs az őrületnek. Egyikünk sem őrült, vagy furcsa, pláne nem olyasvalaki, akit rejtegetni kéne. Csupán más, talán több.
Az efféle szónoklatoknak mindig megvolt a maguk hátulütője, hogy talán nem is igazán figyelnek oda rá, de ugyanakkor szükségesnek tartottam. Ha csak egy csepp esély is megvolt rá, hogy így legalább egy kicsit megnyugszik, már megérte.
– Mint említettem, egyelőre nem feszegetném túlzottan a határaidat. Kezdjük talán azzal, hogy elmeséled, szerinted mire is vagy képes – biccentettem inkább magamnak, mintsem neki. Magam alá húztam a lábamat, és törökülésben figyeltem a válaszát. |
Azt hiszem jól bemutatkoztam. A tíz perc késést talán még el is nézi nekem a mentorom, akit egyébként még soha az életben nem láttam – csoda, hogy négy napja jöttem? Esélyem sem lehetett volna megismerni, de biztos kedves volt. Itt mindenki kedves volt, és egyáltalán nem olyan bénák, mint én. Khm igen, csak én állok meg egy ajtó előtt, nyitok be, majd esek el a saját lábamban. Hát mit nem mondjak nem volt kellemes érzés majdnem közelebbről megismerkedni a padlóval. Szinte már láttam magam előtt, ahogy a földön hasaltam, egyik kezemmel meg a padlót simogattam, közben pedig kacéran mosolyogtam és még a szemöldökömet is megemelgettem néha. Hello kedves! Örülök a találkozásnak, már szerettem volna közelebbről is megismerni önt. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire fényes minden nap. Szinte már ragyog!
Pff, na jó, inkább hagyjuk ezt. Szerencsére az idióta T-Rex csapkodásommal sikerült megkapaszkodnom a kilincsben meg a falban, így nem taknyoltam el. Csak majdnem. De nekem már az a majdnem is elég ciki volt, tekintve, a mentorom már egy ideje biztosan itt ült, és rám várt. Áucs, na akkor most jön a leszúrás?
- Jó napot! Igen, én vagyok – Miután becsuktam az ajtót, kezet fogtam vele és követtem a puffokhoz. Lecsüccsenve idegesen haraptam az ajkamba, és mielőtt még bármit is mondhatott volna, megszólaltam. – Elnézést a késésért, csak sajnos nem kaptam térképet az iskola alaprajzáról, nehezen találtam ide.
Grimaszoltam egy picit, közben direkt ügyeltem rá, nehogy érződjön a hangomban a minimális szarkazmus, na és talán sikerült is visszafognom magam. Aztán rögtön be is fogtam a szám, mert elvégre nem szép dolog belebeszélni másnak a mondandójába – vagy beleavatkozni az életébe, hallod, univerzum?
- Tetszik a hely, de egy térképet azért nem ártana az újoncok kezébe nyomni. Abban sem voltam biztos, hogy idetalálok ma. Kicsit olyan ez az iskola, mint a Roxfort. Csak itt nincsenek mozgó lépcsők, meg szellemek, meg varázslat, meg minden második sarkon egy gonosz tekintetű Malfoy, és a mozgó páncélokat is hiányolom, Mrs. Norrisról nem is beszélve… de kicsit tényleg Roxfort feelingű – Totál eltértem a kérdéstől, mi? Pedig általában meg sem szólalok, csak pislogok mint borjú az új kapura. A mentornéni mosolya valahogy megnyugtatott, és úgy éreztem, mintha anya ülne velem szemben. Hüpp, hello honvágy.
- Mit fogunk, illetve mit kell majd csinálnom? – Érdeklődve pislogtam a nőre, majd az összefont ujjaimmal kezdtem el játszani. Mert pótcselekvés mindig, mindenhova kell, igen. – Nem igazán szeretem használni a képességem… nem is szeretem annak hívni. |
Zoey Norah Darnell. Tizenöt éves, de már nem sokáig. Feltétlenül emlékeztetnem kell magam, hogy felköszöntsem a születésnapján – az itteni gyerekek nagyon érzékenyek voltak, sebezhetőek és sokáig bizonytalanok is, egy-egy ilyen világi gesztus pedig rengeteget jelenthet nekik.
A mentorszobában ültem az asztalomnál, s az ölemben lévő kis aktát olvasgattam, miközben egy csokiskekszen nyammogtam. Néhány napja kaptam új növendéket, ám mindeddig nem tudtam találkozni vele – az első napok, jól emlékszem, kemények, minden új és váratlan és ijesztő, így a lehető legtöbb időt szerettem volna adni, hogy megemészthessék a történteket, mielőtt belevetjük magunkat az edzésbe.
A leányzó Áldásáról nem sokat tudtam meg a Segítő leírásából – igazából csak az "elektromosság" szót vettem ki, de nem is volt baj. Sokkal jobban szerettem a növendékek szájából hallani a dolgokat, ők sokkal átfogóbb és emberközelibb magyarázatot tudtak adni. Ahogy közeledett a megbeszélt időpont (egy cetlit hagytam az ajtaján), úgy felálltam, és elindultam az edzőterembe. Még úgy is tíz perccel korábban érkeztem, hogy előtte tettem egy kitérőt a szobámba, hogy a farmerem és a blúzom melegítőnadrágra és fekete atlétára cseréltem – nem lepett meg, hogy mikor bementem, még nem találtam ott senkit.
Vannak mentor-társaim, akik nem vették volna túl jó néven, hogy a növendékük késik a megbeszélt találkozóról. Jobb szeretnék nem neveket említeni (khm, Moreau, khm), de én teljes mértékben megértettem. Nagy volt ez a hely, kész csoda, hogy a vezetőségnek még nem jutott eszébe alaprajzokat kitenni sarkalatos pontokra.
Nem tehettem mást, leültem az egyik puffra, és vártam. Nagyjából fél órás csúszásban voltunk, amikor már aggódni kezdtem, és az Áldásomat készültem bevetni, hogy megtaláljam a lányt, ám az ajtó nyílt, és az új növendékem szinte beesett rajta.
– Szia! Te vagy Zoey, igaz? – álltam fel, hogy észrevegyen, ha esetleg a boxzsákok vagy állványok kitakartak volna. Barátságos mosolyt öltöttem magamra, úgy nyújtottam felé a kezem kézfogásra. – Brittany Sosa vagyok, a mentorod. Örülök, hogy végre megismerhetlek! Gyere, szerintem az lenne a legjobb, ha leülnénk.
Ahhoz a néhány puffhoz vezettem a lányt, ahol mindaddig várakoztam, és leültem.
– Nos, gondolom nem igazán tudod, hogy most mi vár rád – kezdtem, miután Zoey is helyett foglalt. – Egyelőre csak beszélgessünk egy kicsit, hogy megismerjelek téged, illetve te is engem. Mondd csak, hogy tetszik eddig a Shelter? Hogy érzed magad itt? |
Mielőtt még bárki más elvenné tőlem ezt a megtisztelő posztot, szeretném kijelenteni, hogy én vagyok ebben az iskolában a legbénább. De komolyan. Fenomenális érzés volt fájó lábbal és kézzel ébredni, a nyakamról meg már ne is beszéljünk. Konkrétan kicsavarodott a jobb kezem, olyan helyen volt az ébredésem pillanatában, amilyen helyen nem kellett volna lennie. Nos, ki olyan ügyes, hogy éjszaka leesik az ágyáról a takaróval és párnával együtt, aztán ott folytatja az alvást? Ráadásul még fel sem ébredtem… Az álommanók bizonyára imádnak engem, azért gondolom rajtam kívül más felébredt volna, ha azt veszi észre, hogy lepuffant az ágyáról. Vagy csak én vagyok ilyen béna?
Ha ez pedig még nem lenne elég senkinek, késésben is voltam. Ezt mondjuk talán még rá is foghatnám a pocsék tájékozódási képességemre, de sajnos a nő aki idehozott pár napja, nem nyomott a kezembe részletes térképet az iskoláról, pedig nagy szükségem lett volna rá. Mi van, ha egyszer elindulok sétálni, aztán elveszek és végül ki tudja mi lesz velem…? Vajon megkeresnének? Vagy „neki már úgy is mindegy” alapon hagynák, hogy éhen pusztuljak valamelyik sarokban, törött lábakkal. Mert biztos eltörném valamimet amilyen szerencsétlen tudok néha lenni. Egyszer azt álmodtam, hogy sétáltam egy réten, aztán nekimentem a fának. Mikor felébredtem, a bátyám szerint alva járva lefejeltem a szobaajtót. Szóval, köszi univerzum az eddigi tetteidet, megkeserítetted az életem, szóval most már inkább törődj másokkal. Vagy inkább dőlj hátra a kényelmes fotelodban, hagyj mindenkit békén és mozizd végig az emberek életét. Azzal többet segítenél.
Morgolódva lépdeltem le a lépcsőn, az előcsarnokban viszont már megakadtam. Hazudnék, ha azt állítanám sikerült bármit is megjegyeznem valamelyik útvonalból, amit gyorsan elmagyaráztak nekem, aztán konkrétan a szobámba száműztek „pakolj ki” indokkal. Hú, tényleg kéne egy térkép. Tanácstalanul néztem körbe, aztán jobb ötlet híján elindultam valamerre. Ezt az edzést fújhatjuk, tuti nem érek oda időben. Elvagyok én egyedül is, nem feltétlenül kell gyakorolnom, úgysem ér hozzám senki - én meg egyértelműen nem érek másokhoz. Mert az milyen lenne már, hogy odamegyek egy random sráchoz és letapizom? Csak úgy, értitek. Miért ne alapon. Mert én megtehetem, hogy egy kis elektromosságot vezessek szerencsétlenbe. Na jó, inkább befejezem mielőtt még... hé! Szerencsére még időben kaptam fel a fejem, így sikerült nem lefejelnem az ajtót. Egy pillanatig még nézegettem a kilincset, aztán benyitottam. S benyitva Zoey látá, az edzőterembe érkezett, megkönnyebbülve pedig majdnem elesé saját lábában. |
Az edzőterem egy tágas tér, tele a gyakorláshoz szükséges eszközökhöz. A mentorok nem csak szellemileg és lelkileg erősítik tanítványaikat, hanem a fizikai erőlétükre is odafigyelnek.
|
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Megfordult a fejemben a gondolat, hogy majd én rajzolok egy térképet az iskoláról, aztán árusítani kezdtem. Bizonyára sok pénzt össze tudnék vele szedni, tök hasznos lenne mindenkinek. Már csak kellene egy hét szabadidő, amikor végig tudnám járni az egész iskolát, meg jó rajztehetség. Na, az nincs. Sosem tudtam rajzolni, leragadtam a pálcikaembereknél és a kutyának nagyobb a feje, mint a négy lába összesen állatoknál, de végül is mennyire lehet nehéz vonalakat húzogatni? Jó, férfiasan bevallom, én még vonalzó segítségével is képes lennék görbe vonalat húzni, na meg aztán ahogy ismerem magam, az első szobánál megunnám a rajzolgatást és inkább aludnék. Nem a földön. Olyat soha többet.
Nem volt olyan rég az, hogy én is új voltam a Shelter House-ban, így még élénken élt az emlékeim között, milyen is volt a végeláthatatlan folyosókon bolyongani, bizonytalanul. Mikor a térképek hiányát maga Zoey is szóvá tette, hirtelen úrrá lett rajtam az érzés, hogy mostantól minden egyes növendékemet személyesen kellene kísérgetnem a kastélyban fel s alá, míg elég tapasztalatot nem gyűjtenek ahhoz, hogy maguk is eligazodjanak. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vetettem az ötletet – valószínűleg senki sem vette volna jó néven, ha kézenfogva vezetgetném őket, élőláncot alkotva.