|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:54 - |
Az ebédlő tágas, és világos. Egy hosszú, és több kisebb kör alakú asztal szolgál arra, hogy a ház lakói kényelmesen étkezhessenek. A falakon több helyen festmények, címerpajzsok sorakoznak; Az ajtón belépő, a szoba hátsó szegmensében azonnal a Dashwoodok címerével találja szembe magát. A helyiség két sarkában szintén egy-egy lovagi páncél strázsál némán. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 – Én tényleg nem úgy értettem – szabadkoztam még egyszer, de igazából feleslegesen. Valahol persze éreztem, hogy nem vették a szívükre, de anya erősen belém nevelte, hogy a nők korával még csak viccelni sem szabad, főleg nem megjegyzést tenni rá. De ha egyszer nem úgy értettem...! Iris mondjuk már elhagyta a harmadik X-et, de a 31 azért nem volt olyan idős; a színészeknél például kifejezetten gyakori, hogy harmincöt éves korok után szülnek. Ha beleszámoljuk, hogy szülés előtt ugye van kilenc hónap, előtte meg talán meg kéne házasodni, de ahhoz eljegyzés kell, a eljegyzés meg az esküvő közti idő általában fél év, az eljegyzéshez pedig kell legalább három év kapcsolat, akkor... Akkor Irisnek volt még úgy néhány hete arra, hogy találjon magának férj-jelöltet.
Ezt a felfedezést inkább nem osztottam meg vele.
Azt nem tudtam, hogy Cory pontosan hány éves, de úgy saccoltam, van még néhány éve, mielőtt aggódnia kéne.
– Aligha kell erőszakot alkalmaznod – ráncoltam össze a szemöldököm Cory felvetésére. – Mármint, ha valaki nem mond azonnal igent az ajánlatodra, valami nagyon nincs rendben vele, és akkor újra át kell gondolnod, hogy tőle akarsz-e gyereket.
Arra mondjuk nem számítottam, hogy a kérdés visszajön hozzám, pedig igazán gondolhattam volna. Meg is lepődtem, mert még nem nagyon gondolkoztam el ezen, leszámítva, amikor az anyám újra meg újra felhívta rá a figyelmem.
– Nem tudom – válaszoltam végül őszintén, még az utolsó falat rántottás-toastos-szalonnás, és immár zöldséges szendvicsemet betolva. – Nem szoktam előre tervezni, sokkal jobban szeretem, ha a dolgok a maguk medrében folynak, és valahogy majd... Lesz, mert valahogy mindig van. Anya már régóta úgy zárja a telefonbeszélgetéseinket, hogy legközelebb talán bemutathatnám neki a menyét is, de az utolsó kapcsolatom véget ért, mikor is? Amikor Ms Garcia elment, úgy hét éve. És már az sem volt igazán kapcsolat... Mr tíz éve vagyok itt, és nem hiszem, hogy újabb tíz év múlva máshol lennék, az valahogy olyan... helytelen lenne. Nem fogsz tudni kirúgni innen, Iris, ha hetvenhárom éves leszek, te pedig hetvenegy, akkor is a szalon kanapéjáról kell lerugdosnod!
Azt hiszem, ezt vehetjük ígéretnek is. Cory motyogását először nem is hallottam meg, aztán pedig azért nem hallottam, mert szinte csak tátogott. Azért mint mindig, mosolyogva néztem rá, és pislogtam, mint aki értette.
– Fogalmam sincs – vallottam be, miközben hátradőltem a székemen és megpaskoltam a hasamat. – Ilyenkor általában alsz- izé, emésztek valahol. Azt sem tudom, ki teszi ide a reggelit, csak egyszerűen... itt van. Hé, arra gondoltam, hogy ma van valami programotok délutánra? Elmehetnénk ahhoz a tóhoz! Meg se próbálj a munka mögé bújni, Iris, az mindig volt, mindig lesz, pár óra szünet miatt nem fog összedőlni a ház. Ha meg igen, a szikszalag mindenre megoldás! Talán medencét is tudnánk építeni belőle! |
 Helyeslőn bólogattam Colin megjegyzésére.
- Úgy van! És ha egyszer ezeknek a fiataloknak gyereke lesz, akkor hatvanszoros nagymama lesz, Iris. Minimum - tettem hozzá somolyogva, aztán csalódottan konstatáltam, hogy elfogyott minden a tányéromról és a poharamról egyaránt. A reggeli lassan véget ért, és ideje volt elkezdeni a mai napot. Nem éreztem kellő energiát ahhoz, hogy felálljak és a szobámba sasszézzak, valahogy túl jó volt a társaság és szívem szerint ugrottam volna az ebédre.
- Persze! - feleltem nevetve Iris kérdésére. - Ketyeg a biológiai óránk. Nem is tudom, mi lenne velünk, ha Cole nem figyelmeztet. Megvan a mai program: apajelöltet keresek.
Egy pillanatra elméláztam azon, melyik kolléga az, akinek szívesen tovább örökíteném a génjeit, de valahogy egyikükre sem tudtam romantikus értelemben gondolni. A melettem ülő Colinra sandítottam, aztán megráztam a fejem és elhessegettem a gondolatot.
- Tapasztalataim szerint azokból válnak a legjobb szülők, akikből az ember ki sem nézné - jegyeztem meg csendesen. Nem Ethant akartam védeni, csak ezt figyeltem meg. - De az is igaz, hogy Shelter House nem egy társkereső oldal. Aki ide jön, annak a családalapítás valószínűleg másodlagos. De majd előveszem a szekrényből a kötelem és a férfifogó-hálóm... - tettem hozzá. Ahogy Iris visszadobta a kérdést Colinnak, érdeklődve ráemeltem a tekintetem. Láttam, hogy az igazgatónő egy pillanatra rám néz, mire értetlenségemben szaporán pislogtam párat, és magam sem tudom, miért, de zavarba jöttem. Pedig az nem jó, mert olyankor megint fecsegni kezdek.
- Colinnak nem hiszem, hogy aggódnia kéne. Amilyen kedves és közvetlen... - motyogtam elhalkulva. - És a szeme is... - tettem hozzá szinte csak tátogva, megállapításként magamnak, aztán a karórámra lestem. - Lassan nyolc óra. Hogy is működik a rendrakás? A növendékek pakolnak? - pillantottam érdeklődve a mentorokra, zavaromban kerülve Colin tekintetét. Szívesen segítettem volna rendet rakni, ha lefoglalom a kezem és van időm agyalni, talán rájövök, miért hordok össze mostanában ennyi kínos dolgot. |
 Valamiért mindig feszélyezve éreztem magam, ha szóba jött a gyerek téma. Nagyon ritkán gondoltam arra, hogy már ideje lenne anyává válnom, de Shelter House igazgatása szinte minden időmet és energiámat felemésztette, a maradék szabad perceimet pedig inkább mással töltöttem, mint a magánéletem hiányának elemezgetésével.
Örültem, hogy ilyen rövid válasszal beérte mindenki; még egy megkönnyebbült, halk sóhaj is elhagyta a számat, amit próbáltam kávéfújásnak álcázni. Hálásan mosolyogtam Colinra, amiért nem erőlteti tovább a dolgot, mert tőle is megkérdezhettem volna, miért nem apuka már? Illetve, ha jobban belegondoltam, még szerencse, hogy nem volt gyereke, hiszen ő is egy harminckét éves kölyök volt még, akinek nem nőtt be a feje lágya, és ő szorul pátyolgatásra.
Ahhoz képest, hogy Cory nem tervezett előre, eléggé alaposan kigondolta, mit akar az élettől. Csak pislogva néztem rá, ahogy leírja a következő húsz-huszonöt évét, én meg örültem, ha a következő hónap költségvetését meg tudom saccolni. Még jó, hogy bevezettem a közös zuhanyzókat, gondoltam egy kicsit elveszve.
- Kösz, Colin, ilyen szép bókot még életemben nem kaptam - nevettem el magam, pedig nagyon igyekeztem, hogy megmaradjon a hűvös felszín. Ez most nem jött össze, de azért jólesett egy kis vidámság ezen a reggelen. - De azért értékeljük az igyekezedet, ugye, Cory?
Elnézően megcsóváltama fejem, aztán egy húzásra ledöntöttem a kávémat. Ha más lett volna a bögrémben, valószínűleg mindenki egy rossz alkoholistának titulált volna, így viszont csak a kávéfüggő bélyeget süthették rám. Amit nem bántam különösebben.
- És te hogyan fogsz feleséget találni magadnak? - kérdeztem vissza elkerülve a válaszadást, egy pillanatra a szőke tanárnőre nézve. Csak a vak nem látta, hogyan néz Colin Cory-ra, és fordítva. Úgy éreztem, az én jelenlétem gátolja meg a kapcsolatuk kibontakozását, és hirtelen nagyon csábítónak tűnt, hogy valamilyen ürüggyel kettesben hagyjam őket... a hatvan gyerek között. Na, jó, ezt még nem gondoltam át alaposan. |
Hiába volt ott Cory olyan kevés ideje, mégis úgy éreztem, hogy teljesen és egészen oda tartozik közénk. Mármint, nem tudtam volna hirtelen elképzelni, hogy nincs ott... Hiányzott volna. Ez vajon fura?, pillantottam felé kérdőn, de végül nem szóltam. Az tényleg fura lett volna.
– Tulajdonképpen már anyuka vagy – bólogattam egyetértően, az államat dörzsölve. – Ráadásul hatvanszoros. A legrosszabb pillanataikban... Egy saját kölyök innentől sétagalopp.
Már épp meg szerettem volna dicsérni Coryt, milyen keveset is szeretne, és hogy az ilyet milyen könnyű elérni, amikor, hát, igazán beszélni kezdett.
Nem akarok hazudni, a felénél belekavarodtam, mégis érdeklődve, bólogatva, mosolyogva figyeltem a szavaira, és közben megállapítottam, hogy nagyon szép a haja. És a mosolya. És a szemei. Létezett ilyen szín? Nem volt sem barna, sem zöld, és mégsem volt olyan csúnya, mint a legtöbbeknek. Mintha aranyszínű foltok is lettek volna benne, vagy csak elkélt volna az a szemüveg? Aztán egyszer csak arra eszméltem fel, hogy vége.
– Nem úgy értettem, hogy el lennétek késve, csak azt mondom, a legtöbben fiatalabban szülnek. Mármint, nem úgy, hogy öregek vagytok! Nem vagytok öregek! Csak izé, a bibliai időkben már halottak lennétek! Ez sem volt jó, ugye? De azért értitek, hogy gondolom, na. Na! Ó... – sóhajtottam csüggedten, és még a szám széle is lekonyult. Inkább megittam a kávém maradékát is, mielőtt túlzottan megsérteném valamelyikőjüket.
– Tényleg... Ti hogy fogtok férjet találni magatoknak? – kérdeztem hirtelen, összeráncolt szemöldökkel, a kávésbögrém szorongatva. – Mármint... Ahogy elnéztem, az itteni férfi mentorok és tanárok legnagyobb része már lemondott mindenről, és nem tud mit kezdeni a lehetőségekkel, mint a családalapítás vagy hasonló. El tudnátok képzelni Ethant apaként? Az első pelenkacsere-balesetnél idegbajt kapna. |
 Kora reggel nem is tudnék jobb elfoglaltságot találni az itteni húsgolyók összetevőinek kivesézésénél. De inkább hívjuk a rövidebb verzióján: hozzuk rá a frászt Rexre. Mivel már egy ideje őt bámultam, láttam a pillanatnyi jégkorszakot az életében, de se ő, se én nem szóltunk egy szót sem. Aztán pár pillanat múlva fuldokolni kezdett Mr Dementor említése után. Karomat kinyújtva éppen azon voltam, hogy megütögessem kicsit a hátát mielőtt még mellettem fullad meg, amikor ujjaimon újra feltűntek a pici szikrák. Na most mi az istent csináljak? A háta mögött kinyújtott karral ültem Rex mellett, miközben ő hősiesen küzdött az életéért. És még a térdét is bevágta az asztalba. Oké, szóval ha nem segítek, lehet megfullad, viszont ha hozzáérek, esélyes, hogy az egyre csak fokozódó ijedtségemtől nem kis sokkot fog kapni, hanem nagyot. De akkor nem a torkán akadt kaja lesz a legfontosabb dolgunk. Végül mire lemeccselhettem volna magammal a dolgot, addigra megoldotta maga a helyzetet, én pedig tiszta awkward fejjel fészeklődtem vissza a helyemre. Nos, most már legalább tudjuk miért nem leszek orvos.
- Csak vicceltem, velem is vicceltek. Mr Moreau nem dementor, bár ahogy elnézem... - pillantottam a falnál álló férfi felé - Nem, nem az. Biztos tök kedves, tuti ő az a pasi, aki Halloweenkor jobban várja, hogy cukorkát osztogathasson a gyerekeknek, mint a cukorkáért indult kölykök. Az én osztályfőnökömnél tuti kedvesebb, az a nő egy hárpia volt. Szó szerint, az arca tök úgy nézett ki, mint egy hárpiának. Arról nem is beszélve, hogy olyan kalapot hordott, aminek a tetején egy madárfej volt. Kicsit hasonlított Pitonra Neville nagymamájának ruhájában...
Elhúzott szájjal pillantottam Lanára, aztán egy vállvonás kíséretében belekortyoltam a reggeli itókámba, amit majdnem ki is köptem Cam utolsó két mondatára.
- Neeeem, biztos nem róla szólnak a pletykák - Csóváltam meg a fejem. - Elvégre nézd már milyen békésen beszélget izével... ki is az ott?
Félig felhúzott szemöldökkel próbáltam beazonosítani a dementor bácsi mellett álló személyt, de meglehetősen nehéz dolgom volt, mert a többi diák előszeretettel takarta előlem a kilátást. Végül egy sóhajtás kíséretében visszafordultam az asztalomhoz.
- Mondjuk lehet most tárgyalják meg, hogy ki lesz a következő áldozatuk. Asszem jobb lenne, ha lelépnénk. Mielőtt még atomrobbanás rázza meg az ebédlőt, és kommandósok repülnek be az ablakon aztán felkapnak egy diákot, meg a két mentort, és huss, már viszik is a fafeldolgozóba... vagy izé. Mármint semmi - Ártatlanul pislogtam Rexre, hiszen nem szándékoztam ráhozni újra a frászt, de így jobban belegondolva Mr Moreaunak tényleg volt valami az arckifejezésében, ami erre engedett következtetni. |
Érdeklődve hallgattam a különböző véleményeket Ethan-ről, aztán somolyogva letettem a bögrémet és elegáns vállvonással folytattam a reggelit.
- Azt hiszem, mindenkiről lehetne rossz tulajdonságokat felhozni. Nekem is van egy csomó - tartottam egy rövid szünetet, míg néhány pillanatig megpróbáltam összeszedni párat. Sajnos a lista kezdett túl hosszúra nyúlni, így inkább feladtam.
- Semmiség... - feleltem zavart mosollyal, és rögvest visszafordultam a tányéromhoz, miután visszahúztam a kezem Cole arcától. Mintha áramütés ért volna az ujjbegyeimből kiindulva, a szívem irreálisan gyorsan kezdett dübörögni a mellkasomban. Mindig elfelejtem, hogy előbb gondolkodni kéne, aztán cselekedni, akkor nem tennék ilyen közvetlen dolgokat másokkal.
A reggelim utolsó falata is elfogyott, már csak az italomat kortyolgattam csendben, míg Cole fel nem tett egy érdekes kérdést. Szerettem volna rögtön lecsapni rá, hogy lelkesen kifejtsem a terveimet a következő tíz évről, de Iris megelőzött, így inkább rá figyeltem. Az én szememben jó anyának tűnt. Aki ennyi növendékről képes ilyen alaposan gondoskodni, annak kizárt, hogy meggyűlne a baja egyetlen kis csomaggal. El tudtam képzelni, hogy egy totyogó pelenkás járkál utána és arról veszekszik a lányával, mit vegyen fel és mit ne.
- Én nagyon szeretnék! - feleltem végül, hogy én is kivegyem a részem a válaszból. - Imádom a piciket, alig várom, hogy nekem is legyen néhány! Őszintén szólva nincs semmi különleges vágyam, csak tudjátok, hogy egészségesek legyenek... - mosolyogtam bájosan, teljes meggyőződéssel, majd miután vettem egy mély levegőt, regélni kezdtem.
- Kettőt szeretnék, egy fiút és egy lányt, a fiú lesz az idősebb, hogy meg tudja védeni a húgát, a nővérek amúgy is zsarnokoskodóbbak, mint a bátyók; tudom, én is az vagyok. Jó lenne, ha mindkettő szőke lenne, a szöszi gyerekek olyan édesek! Az sem baj, ha ikrek, de akkor olyan férj kell, aki kibírja a hisztimet. Dupla babával dupla hiszti jár. Egy nagy családi házban fogunk élni, jó lenne, ha Németországban nőhetnének fel, ott nagyon szépek a kertvárosok, és lesz kutyánk is. Macska csak akkor, ha a gyerekek nagyon szeretnének. Kutyából kettő, egy berni pásztorra és egy border collie-ra gondoltam, de a husky-t is szeretem. De a házban nincs kutya! - elgondolkodtam. - Maximum egy beagle, tudjátok, az a lógó fülű - fordultam Colinékhoz, két kezemmel imitálva a kutyus hosszú fülét, aztán egy ábrándozó sóhajjal visszatértem a bögrémhez.
- De ez még a jövő zenéje, felesleges előre tervezni... - tettem hozzá ártatlanul. |
REGGELIZŐ EVENT ZÁRVA!
Nagyon, nagyon szépen köszönjük mindenkinek a részvételt! Röpke öt nap alatt majd' száz reag gyűlt össze! :)
A kívánt körök persze folytatódhatnak, de alapvetően minden karakter szabad, mint a madár, és bárhol indítható játék. |
Megpróbáltam diszkréten a bögrém mögé rejteni a mosolyomat, amikor Cory töredelmesen bevallotta, hogy még ő is tart Ethantől, Colin pedig megpróbálta megnyugtatni. A költői kérdésére inkább nem válaszoltam, csak megcsóváltam a fejemet.
Gondoltam, én is Ethan védelmére kelek, mégis csak ő intézi el nekem, hogy a balul elsült tanárfelvételekről a delikvenseknek semmi emlékük ne maradjon. Ennyit igazán megérdemel.
- Ethan kitűnően végzi a munkáját, oszlopos tagja Shelter House-nak. Keményen kezeli a gyerekeket, de mindezt az ő érdekükben teszi, és ha ő nem lenne, elárasztaná a kastélyt a taknyos papírzsebkendők és üres vizesflakonok tengere - Azt hiszem, ennél többet hozzá se kellett fűznöm, hiszen Colin mindent elmondott, amit csak lehetett, hogy jobb képet fessünk a kollégánkról.
Hirtelen úgy éreztem, harmadik kerék lettem, ahogy a szemem előtt kezdett kibontakozni Cory és Colin románca. Helyettük is elpirultam egy kissé, amikor a tanárnő a hüvelykujjával törölte le a mentor szája sarkából az odakenődött vajat. A bögrém megint jó szolgálatot tett, mert így legalább ivással álcázni tudtam lányos zavaromat, és látványosan nézelődni kezdtem, mit csinálnak a növendékek.
Colin szavai rántottak ki a zavarból, és én is egyből odakaptam a szemem, ahol Wesley és a kisfia ültek. Mintha bennem is megmozdult volna valami a mentor kérdésére. Egy pillanatig tartott, aztán el is múlt.
- Tudod, Colin, ahhoz előbb egy apának való alanyt kellene szerezni - mosolyogtam kesernyésen. Az utolsó párkapcsolatom akkor ért véget, amikor visszaköltöztem Amerikába, és azóta csak a munkának éltem. Már rég nem gondoltam arra, hogy ketyeg a biológiai órám, hiszen nem egy gyerekért, hanem mindig legalább hatvanért vállaltam felelősséget egyszerre. Most viszont, ahogy Colin említette... - De igen, egészen más lehet egy saját gyereket nevelni, mint zabolázatlan képsségű tinédzsereket terelgetni. |
Ha megijedtem attól, hogy rajtakap, akkor a tányéromra kerülő zöldséghegy látványától egyszerűen sokkot kaptam. Azóta nem kellett ennyi ilyesmit látnom ilyen közelről, hogy az egyik nagynéném férje szívinfarktust kapott, és utána semmi disznó vagy marha a grillezéseken. Nincs nagyobb szentségtörés, mint brokkolit látni a grillrácson.
– Én, izé... Köszi – haraptam bele a számba, próbálva erőszakkal rávenni a homlokom, hogy simuljon ki, ne tegye ilyen egyértelművé mások számára, hogy kétségbeestem a zöldségektől.
Néha elgondolkodtam azon, vajon Ethan a szívére veszi-e, hogy mindenki ennyire ijesztőnek és ridegnek tartja.
Aztán rájövök, hogy diplomája van szemöldökráncolásból, és ezért igazán nem kéne féltenem, elvégre, jóban van Angelóval, vagyis, messziről úgy tűnt... És ez már jelentett egyfajta önálló badass vonalat. Mármint, nem azt mondom, hogy gonosz vagy ilyesmi, de néhány növendék megkérdezte, vajon azért nem megy-e Angelóval templomba, mert ha megpróbálna belépni, lángra kapna...
– Ethan rendes – bólogattam beleélve magam, miközben félig-meddig azért még rágtam. – Mármint, van egy kis, értitek, stikkje, de szelektíven gyűjti a szemetet, ami ugyan néminemű elvetemültségre utal, de elhivatottságra is, és aki védi a környezetet, annyira rossz nem lehet, nem? Leszámítva azokat a Green Peace-es aktivistákat, akik bombákat robbantgatnak a közjó érdekében, dehát, Ethan aligha készül öko-terroristának, nem? Nem?
Reméltem, hogy nem.
Annyira beleéltem magam a fejtegetésembe, hogy fel sem tűnt, amikor maszatos lett az arcom, így először kicsit meglepetten néztem Coryra, majd mikor akcióba létett, már felfogtam, mit akar.
– Jé. Köszi – húzódott mosolyra a szám. Utoljára szerintem anyukám törölgette meg így a számat, az egyik olyan nagymamás arcpuszijával, aki hatalmas rúzsfoltot és nyálat hagyott maga után. Igaz, tulajdonképpen még nem volt nagymama, de ő már annak érezte magát, és többször igényét fejezte ki egy újabb Mitchellre, aki lehetőleg nem az apám felől közeledik felénk. Ez a gondolat akkor tört igazán elő, mikor megláttam Wesleyt, aki a kisfiát próbálta beszédre ösztökélni nem messze tőlünk.
– Ti gondolkodtatok már azon, hogy gyereketek legyen? – kérdeztem hirtelen, elmélyülten nézegetve a két tanárt és a kisfiút. – Mármint, a szüleinknek ilyenkor már rég gyereke volt... Ráadásul ti nők is vagytok. Nem szeretnétek egy mini-izécskét? Cuki pofival, pici lábacskával és babaillattal, tudjátok. |
 - A rokonok borzasztóak - bólogattam serényen... még mindig az asztallapon. Túl nehéznek éreztem a fejemet ahhoz, hogy felemeljem, és amúgy sem akartam látni, mi történik körülöttem. - Főleg, amikor a nagyanyád áthívja a nyuggernyanya barátnőit, és együtt kezdik csipkedni az arcodat. Brr... - borzongtam meg az emlékektől. McGee nagyi jó fej volt, de mióta meghalt McGee papa, fojton a barátnői lógtak nála, és amikor pofavizitre mentünk, el kellett az összes gyereknek szenvednie a vén szatyrok karmos kezeinek arccsipkedő támadását, amíg kicsik voltunk. Egyszer sípcsonton rúgtam az egyiket, és még én kaptam ki... Önvédelem volt!
- Ha te is az én nyakamon fogsz csüngeni, amikor nálad is beüt a krach, mindkettőtöket egy serpenyővel foglak lecsapni, és csak aztán zárlak be titeket. És egy cellát fogtok kapni, hogy kikészítsétek egymást - ígértem meg készségesen Rose-nak, mert én ilyen jó fej vagyok.
A másik idősíkről csempészett vodkától egész felvidultam, és le nem lehetett vakarni semmivel a képemen elterülő vigyort. Hirtelen kezdett megváltozni a véleményen a Zharkov-ikrekről. Tulajdonképpen egész tűrhetőek, csak hozzanak magukkal vodkát, döntöttem el.
- Ez a beszéd, Garfinkle! - veregettem hátba Sky-t, aztán már mondtam is a tervet. - Ma este, villanyoltás után mindenkit várok a tömlöcöknél, addig előkészítem a terepet. Nem azt mondom, hogy lesz sör, bor, pálinka, de a bort meg tudom oldani. A két félruszkink meg gondoskodik a vodkaellátmányról.
Mégis csak jól tette Sky, hogy beszervezte a Zharkov-ikreket. |
 Alyssa olyan volt, mint a Sötét Oldal vidám kis marketinges asszisztense. Légy az a főgonosz, akinek születtél! Ne mereszd a hátsód, várva, hogy valaki kierőszakolja belőled a korrupciót és ármányt; engedj a benned lakozó sötétség csábításának még ma!
Lehet, hogy jobban kellett volna félnem tőle, mint eddig tettem.
– Vagy Jack Danielsszel – vetettem futó pillantást a mentoromra. Mit mondjak, nem tetszett különösebben, mikor láttam megvillanni a flaskát a zsebében, de nem volt beleszólásom a dologba. Végül is, a dolgát jól végezte, korrekt mentor volt, panaszra okom nem lehetett. Az már az igazgatónő feladatkörébe tartozott.
Igazából csendben is el lettem volna a reggelim társaságában; sőt. De ott volt az a hangocska, ami azt súgta, hogy beszélnem kéne, már csak azért is, hátha látja a mentor bá', és akkor nem kell az a cinquanta fekvőtámasz... Pluszban, az egyébkénti száz mellé.
Ezért hagytam kicsúszni a számon olyasmit, amit máskor nem.
– A díszzsebektől a nachosig terjedő skálán ti hogy a fenében vagytok képesek aludni egy légtérben? |
Sean ötletére gondolkodó arcot mímeltem, csak aztán szólaltam meg:
– Végül is, eddig minden nyarat ott töltöttünk, szóval… da – bólintottam. – Csak a nagyanyánk elől titokban kell tartanunk, különben hetenként kétszer csipkemérgezést fogunk kapni. Mármint Noellel. – Na, igen. A Zharkov család ilyen tekintetben eléggé „összetartó”; ha kiderül, hogy légvonalban öt percre tartózkodtál tőlük, és nem tartottál pofavizitet náluk, minimum két születésnapodról megfeledkeznek.
A hormontúltengés gondolatára automatikusan megborzongtam. Anyám szerint sohasem voltam egészséges tinédzserlány, mivel egyetlen bálványom se trónolt poszterek formájában a szobám falán, és minden, ami a szerelemről és ezek túlragozott formáiról szólt, egyszerűen borzasztott. Előttem élénken élt a kép, amiben Szentpéterváron ülök egy ház verandáján, körülöttem pedig a háremül szolgáló hetvenkét macska terpeszkedik, miközben a nyelvemet élezem a mai fiatalságon – néhányszor megfordult a fejemben, hogy, hm, jó lenne egy pasi vagy valami ahhoz hasonlatos lény, de lebeszéltem magamat róla. Időnként Noellel is meggyűlt a bajom, nemhogy egy házi bejáratú sráccal…
– Ha valaha így kezdenék el viselkedni – böktem Sky háta felé –, légy szíves, üssetek le, és zárjatok be valahova, ameddig nem késő – jelentettem ki, végül visszafektettem a fejemet az asztalra, amit ugyebár, csak Noel érkezésére kaptam fel újból.
Elkerekedett szemekkel bámultam a beszerzett vodkára, majd Sean kijelentésére hasonlóképpen pislogtam.
Noel a régen látott cinkos vigyorával dőlt hátra a székében, és nyújtózott egyet. Legutoljára akkor volt ilyen, amikor általános iskolában a tanárok rémévé vált.
Komoran pillantottam félre.
– Este megpróbálhatok többért elmenni – ajánlotta fel –, hogy a любовницa (a kisasszony oroszul) tudjon választani. De előre szólok, oltárt nem fogunk építeni Ruedának – szögezte le Noel, én meg puszta lányos együttérzésből (vagy miből) vállon csaptam az ikremet. |
 Mikor Angelo hozzám szólt, egy pillanatra megfagytam, és ha lehet, még vörösebbé váltam, ám szólni nem szóltam – egyrészt nem mertem, másrészt képtelen voltam. Épp csak egy pillanatra lestem vissza rá, a következőben pedig már a helyemen gondolkodtam arról, mi a frász van velem. Lehetett abban valami, hogy ha sokáig elnyomsz valamit, akkor kamatostól jön vissza; én legalább tizenöt évig tagadtam mindenféle lányos dolgot, így most talán egyszerre kaptam meg az összeset... Ezért gondolhattam helytelen dolgokat egy férfiról, aki több, mint tíz évvel idősebb nálam, ráadásul szinte a tanárom.
Igen. Csak ezért.
...
Ezt még én sem hiszem el, sóhajtottam, közben cska alig hallva, mit mondanak a többiek.
– Este iszunk – közöltem néhány percnyi csöndben töltött álomittasság és maró kételyben úszást követően. – Muszáj leszek rátok akaszkodni, mert annyi időt töltök egyedül, hogy ha valaki akármikor meggyanúsítana gyilkossággal, nem lenne alibim. Nem mintha azon gondolkoznék, vajon mennyi időm lenne belefojtani Rydert a párnájába, mielőtt életre kell és lenyom, mint egy hormonkezelt Hulk, csak, értitek... Elméleti síkon...
Nem, hazudtam, nem elméleti síkon volt.
Rezignáltan kezdtem eszegetni a reggelim, de közben végig kattogott az agyam, egyrészt Angelón, másrészt azon, hogy hogyan ne gondolkozzak Angelón. Nem szabad. Miért nem tudtam valaki korombelire gondolni, hm? Ott van például Delaney, ő egész aranyos. Mondjuk, talán túl sokat beszélt... Akkor az új srác mellette? Á, tök bamba feje van. Frewen? Túl vidám. Benett? Nem. Csak... Nem. Hiába néztem végig az egybegyűlt hímneműeken, mindegyikben találtam valami kivetnivalót, ami mellett nem tudtam elnézni. Megegyezhetünk hát arról, hogy soha a büdös életben nem találok senkit. |
Nem tudom pontosan, hogy mikor döntöttem el, hogy Mentor leszek. Később, mint ahogyan arra készültem, hogy letegyem a papi eskümet; Született olaszként a családomban mindig is fontos szerepet töltött be a vallás, és mire elértem a megfelelő kort, magamtól akartam Isten szolgálatába állni - aztán megismertem a szerelmet, és a életem apró homokszemekként csúszott ki az ujjaim közül. Nem, sosem hibáztatnám Fabianát a későbbi rossz cselekedeteimért, de igaz, ha az első találkozásunkkor a templomban nem mosolyog rám olyan szemérmesen ártatlanul, másképpen alakult volna a sorsom.
Talán azért választottam később a Metorkodást, mert a tanítás áll a legközelebb a papsághoz. Ha növendékeim idővel megbíztak bennem annyira, hogy tanácsot kérjenek, akkor megfelelő útmutatással visszaterelhetem Őket a megfelelő ösvényre; segíthetek nekik abban, hogy ne lépjenek bele azokba a gödrökbe, amelyekből nem lehet horzsolások nélkül kijutni.
- A legjobb tanár éppen az, ki lassanként feleslegessé teszi magát - reflektáltam Ethan szavaira, pillantásom elszakítva az asztaltól, ahogy Sean McGee is üldögélt. Leplezett érdeklődéssel néztem a kollégára, aki úgy tűnt, mintha éppen amiatt panaszkodna, hogy kevesebb lesz a munkája. - Ne úgy fogd fel a távozásukat, mint egy tragédiát. Te segítettél nekik abban, hogy azt kezdjenek az életükkel, amit akartnak, és ne kelljen életük végéig négy fal között rejtőzködniük. Örökké hálásak lesznek neked érte - magyaráztam. Bővebben, és talán egy kicsit barátságosabban beszéltem, mint általában. A kolléga joggal gondolhatta, hogy nemcsak az előző napi mise, hanem a flaskám is segített a hangulatomon, pedig aznap még nem is ittam.
- Buon giorno, signorina - köszöntem oda Skylarnek, aki éppen abban a pillanatban lépett oda hozzánk, hogy kávét töltsön magának. A bőréből áradó nyár illat kegyetlenül csavarta bele magát az orromba, megdobbantva fagyossá vált szívemet. - Remélem szépeket álmodott! - fűztem hozzá a köszöntéshez szokásos hangnemben, de némi pajkos fénnyel a tekintetemben. Tisztán emlékeztem rá, hogy nem is olyan rég azt mondta, hogy velem szokott álmodni. Aranyosnak gondoltam - és jól esett, hogy egy kicsit zavarba hozhatom.
A szemeim követték az útját vissza az asztalhoz, így nem hallottam teljesen azt, amit Ethan a kávéval kapcsolatban mondott.
- Igen, igazad van - bólintottam rá udvariasan, azt sem tudom, hogy pontosan mire. - Mikor lesz ma az első edzésed? - kérdeztem szemeimmel visszatérve a férfihez.
|
Észre sem vettem, hogy a Zharkov-testvérek nőnemű fele eléggé pipásan néz rám a vodkára való célzásomért, a páros hímnemű fele pedig szó szerint köddé vált. Egy: nem voltam túl jó az arcokon átfutó érzelmek elemzésében, kettő: Noelt már úgy megszoktam rövid iseretségünk alatt, hogy észre se vettem. Eddig nem mutatta semmi jelét annak, hogy érdekelné szerény személyem, így én is békén hagytam.
- Ha Oroszországból a csapból is vizecske folyik, amint lelécelek innen, oda költözök. Ki tart velem? - Még egy zseniális ötlet, pedig nyolc óra sincs. Edison is valahogy így csinálhatta.
- Egész jól mit? - fordultam Sky felé, aki félúton megakadt a mondókájában.
Aztán ránéztem, követtem beüvegesedő szemének sugarát, és egyből megláttam, miért változott hirtelen zombivá. Nekem speciel a hátamon is felállt a szőr Ruedától, de Sky agyát mintha lezsibbasztotta volna a mentor látványa. Hatalmasat sóhajtva a fejemet diszkréten az asztallapba vertem. Sok volt ez a lányos rajongás így reggel nyolc előtt.
- A szádat csukd be, mert kifolyik a nyálad - tanácsoltam a terítőbe morogva. - Igazán vonzó látvány... - tettem hozzá, bár ezt már olyan halkan motyogtam, hogy csodálkoztam volna, ha a rózsazsín ködön át Sky meghallja.
- Hagyd, menthetetlen hormontúltengése van - mondtam Rose-nak még mindig az asztalon pihentetve a fejemet, és még legyintettem is a hatás kedvéért. A furcsa mondatbefejezésre viszont felemeltem a fejem, hogy lássam, mi történik, majd azon nyomban vissza is borultam. Ez totál hülyét csinál magából, gondoltam magamban, de nem éreztem hozzá elég erőt, hogy visszatartsam Sky-t. Meg valahol, nagyon mélyen a lelkemben élveztem is volna a dolgot, ha hagyom. De nem hagytam, és kezdett az az érzésem támadni, hogy jobban tettem volna, ha ma fel sem kelek. Mert vannak olyan napok, amiket át kellene aludni, és ez a mai pont egy ilyen napnak ígérkezett.
- Nekem viszont szükségem van rá - emeltem fel a fejem, és a következő mozdulattal már magamoz is kaparintottam a Sky által hozott fekete löttyöt. Még csak pislogni sem tudtam, és valahonnan Noel bukkant fel ismét, hogy egy kisebbfajta frászt hozzon rám. Nem szerettem, ha az emberek csak úgy a semmiből bukkannak elő, pedig én is valami ilyesmit csináltam jobb napjaimon.
- 'Nyád - mondtam egyszerűen az asztalon koppanó vodkának, ami gyorsan le is került az asztal alá. El voltam ragadtatva. De az kellett volna még csak, hogy a dirinő kiszagolja, miben mesterkedünk. - Noel, haver, mostantól te vagy a legjobb barátom - terült el egy széles vigyor az arcomon, és ha nem lett volna körülöttünk ennyi ember, még arcon is csókolom a kis időutazó majmot, így viszont maradt az ezerwattos vigyor és a hátbaveregetés. Noel amúgy sem csipázta volna, ha összenyálazom a képét. |
Colin zavara mosolyt csalt az arcomra, egészen addig, míg meg nem említette, hogy sírtam. Rögtön rákvörös lettem és szabadkozni kezdtem.
- Nem-nem, nem vagyok, ne aggódj, ééés egyébként nem is sírtam! - mentegetőztem Iris előtt. - Csak... letört voltam... egy kicsit... - visszaidéztem, hogyan bőgtem Colin vállán, aztán inkább sietve a számba tömtem egy nagyobb falatot. Reméltem, mielőbb ejtjük a témát. Szerencsére Cole mesélni kezdett, habár nem biztos, hogy olyan történet volt, aminek hallani szerettem volna a végét. Megállt a villám a következő falat felett, és felvont szemöldökkel, már-már szúrósan pillantottam rá.
- És...? - Talán még megbánom, hogy érdekelt a folytatás, de mindig is szerettem hallgatni, ahogy mások a gyerekkorukról mesélnek. Főleg, ha az illető különleges képességekkel rendelkezik. Ekkor vettem észre, hogy gyanúsan sok lett a szalonna a tányéromon. Lányos zavaromban túlpakoltam volna a tálcám?
- Nem ízlik? - érdeklődtem összevont szemöldökkel Colintól. Biztosan azért pakolja át, mert nem szereti, vagy azt hiszi, én szeretem.... Viszont nem tudok ennyi zsíros dolgot megenni, szóval udvariasan kitoloncoltam őket a tányérom szélére és körbenéztem, mit ajánlhatnék fel szívességként. A zöldségkupac mellett döntöttem. A késsel és a villával óvatosan átemeltem Colin tányérjára, aztán kislányos büszkeséggel rámosolyogtam. - Tessék.
Elnéző mosollyal hallgattam a pórul járt vízforraló esetét. Halkan felkuncogtam azon, hogy Iris már nem fogadta ilyen megértően, bár nem tűnt túlzottan dühösnek sem. Ezek szerint ő is ismeri Colin konyhai teljesítményét.
- Ezért mondtam a múltkor, hogy fordulj hozzám bátran tanácsért. Tudod, kövesd az ösvényt - idéztem magam a villával mutatva hosszan magunk elé, aztán érdeklődve hallgattam Iris tanácsát. - Ez rendes öntől, Iris, köszönöm! Azonban...
Két tenyerembe fogtam a bögrét és zavartan az arcomhoz emeltem, mielőtt folytattam volna.
- Még én is tartok egy kicsit Mr Moreau-tól... - vallottam be zavartan, mielőtt kortyoltam volna a gyümölcslevemből. Majdnem annyi rosszat hallottam róla, mint arról a bizonyos Sean McGee-ről, érthető hát, hogy eddig még nem volt merszem odamenni hozzá beszélgetni. De terveztem, tényleg!
- Oh... egy kis vaj... - mutogattam Colinnak az arcomra, aztán megelégelve a jelbeszédet odanyúltam és a hüvelykujjammal letöröltem egy foltot az arcáról. - Itt... |
A vodkás utalásánál nagyon randán bámultam a Sean gyerekre – valamiért Oroszországot egyből a vodkával, a kulturálatlansággal és az ordas hideggel kötötték össze. Persze, ez nem feltétlenül azt jelentette, hogy ne lett volna igaz, azonban a fél orosz énemet sértette a megszólalás.
– A vodka amúgy vizecskét jelent oroszul – jegyeztem meg mellékesen, aztán összeráncolt szemöldökökkel bámultam Skylar kirohanására Angelo Rueda felé. – Ennek meg mi baja lett? – fordultam Sean felé értetlenkedve. – Egyelőre azt mondanám, hogy egy szerelmes bakfis mellette kutya… illetve, hm, de szép sima ez a terítő! – fejeztem be a mondatot totál hülyét csinálva magamból, ugyanis Sky visszaért.
Mindenesetre, azért megsimogattam párszor az abroszt, remélve, hogy legalább a lány előtt tudtam menteni a menthetőt, végül Noel felé fordultam, hogy még egy kicsit lopjak a felhalmozott adagjából, csupán egy gond volt vele: nem ült senki mellettem.
– Hö? – döbbentem le, majd forgolódni kezdtem a székemen, hátha megtalálom valahol a bátyámat, aki idő közben nemes egyszerűséggel olajra lépett. Azt biztosra vettem, hogy körülbelül két perce még mellettem ücsörgött, legalábbis a csámcsogása, ami Moszkváig elhallatszott, erre engedett következtetni, viszont úgy tűnt, elszublimált. – Na, remek – sóhajtottam, és morcosan bámulni kezdtem a terítőt, aminek ezelőtt néhány perce még udvaroltam.
Már éppen lefejeltem volna az asztalt, amikor valaki lehuppant mellém. Pislogva bámultam fel hitetlenkedve Noelre, aki egy félliteres üveget szorongatott a kezében, amiben színültig lötyögött az átlátszó ital, majd egy vigyorral az arcán Sean elé tette.
– Azt nem mondom, hogy 1976-ban bájosak voltak az itt lévők, de legalább nem akartak felhúzni nyársra, mint 1890-ben – borzongott meg az emlék hatására. – Egy kis előleg, csak nehogy Miss Dashwood szó szerint kiszagolja. |
 Míg a kávémat kortyolgattam, érdeklődve figyeltem a növendékeket. Valahogy nem igazán voltam még éhes, pedig már elmúlt fél 8. Úgy döntöttem, a reggeli hátralévő részét az asztalnál állva töltöm, innen jól belátni az egész teret, mégsem kell senkivel csevegnem. Angelo jelenléte nem zavart, vele valahogy reggelente találtuk meg a leginkább a közös hangot. Tiszteltem azért, hogy ennyire kapaszkodik a hitébe, habár az átszellemült szövegeit néha még nehéz volt hova ennem, főleg reggel.
- Örülök, hogy minden rendben - konstatáltam biccentve, majd az utolsó koty után az üres bögrémbe pillantottam. Egy sóhajjal letettem az asztalra és töltöttem magamnak még. Kávéból sosem elég. Kivételesen vettem hozzá egy kisebb croissant is, mégis csak legyen valami a gyomromban. Mindig, amikor Spencerék felé pillantottam, eszembe jutott a kis titkunk a tóról. Alig bírtam az arcizmaimmal, igazán kemény küzdelmet folytattam, hogy ne rántsák mosolyba a szám.
- Jól, meglepően jól. Nicole és Kiara is közel áll ahhoz, hogy hazamenjen. Kicsit bánt a dolog, nem szeretem, ha kevés növendékem van. Haszontalannak érzem magam.
Elhallgattam, mivel Iris egyik növendéke odaköszönt nekünk. Komoly biccentéssel viszonoztam a jókívánságát.
- Önnek is szép reggelt, kisasszony - Aztán haraptam egyet a croissanból és érdeklődve figyeltem, hogyan tér vissza az asztalához a kávéval. Megcsóváltam a fejem. - Fiatalok, tele energiával, és mégis kávéznak... Be kéne tiltani 18 év alatt a kávégép használatát. De még jobb lenne 21 év alatt - zsörtölődtem. |
A kávésbögrémet szorongatva bólogattam, mennyire oda kell figyelni rá, mit eszünk. Nekem a reggelim általában abból állt, hogy bedobok két adag kávét, aztán edzéseket tartok, telefonálok, leülök a végeláthatatlan papírhalom elé az íróasztalomnál, és amikor valaki rám szól, hogy ennem kéne, általában csináltatok vele gy szendvicset, és azt eszem meg két e-mail írás között. Nem is gondolná az ember, mennyi papírmunka jár egy különleges képességekkel rendelkező fiatalok tanítására szakosodott intézménnyel...
Mialatt Cory beszélt, azt figyeltem fél szemmel, Colin min ügyködik. Magamban megjegyeztem, hogy még mindig olyan, mint egy tizenkét éves kölyök, aztán figyelmemet a tanárnő felé irányítottam. Úgy vettem észre, eléggé megbarátkozott a hellyel... és másokkal is. Már éppen válaszra nyitottam a számat, mikor mentortársamnak halaszthatatlan mondanivalója akadt, úgyhogy addig fogtam magam, és diszkréten felálltam az asztaltól, hog újratöltsem a bögrémet. Visszatérve pont a töredelmes vallomást kapta el a fülem. Most már tudjuk, ki égette oda a vízforralót a talpához. Nagyot sóhajtottam.
- Le én. Mind a kemény huszonkét dollárt, amennyibe egy vízforraló kerül - vettem fel a szigorú igazgatónő szerepét, majd Corinnához fordultam. - Ha szemtelenkednek a növendékek, csak szóljon bátran nekem, vagy Mr. Moreau-nak. Mindketten elég kreatívak vagyunk, ha büntetést kell kiszabni. Sőt, elég, ha csak megemlíti Mr. Moreau nevét, és a gyerekek sóbálvánnyá változnak. |
Oké, bár sok hülyeséget csináltam, utána azért mindig rájöttem, hogy azok voltak, és egy icipicit belegondoltam, vajon mi lesz... Aztán hagytam, hadd szálljon tova minden ilyen nemű gondolat. Csipkés zsebkendővel búcsúztattam őket, ha úgy tetszik. De amikor az a hülyeség visszaköszönt, hát, az kellemetlen dolog volt, mint a kavics a cipőben. Ennek megfelelően egy kicsit kételkedtem abban, vajon Sean jól fogadja-e majd a dolgot, de a kezdeti sokk után túllépett rajta.
– Ez a beszéd, McGee – veregettem meg a hozzám közelebb eső vállát. – Ha valahonnét szerzünk egy kis, tudod, sörkorcsolyát, akkor már egész jól... egész jól... – Ez volt az a pillanat, amikor hallgatva az érzésre, hogy valaki figyel, hátrafordultam, és egyenesen csokoládé barna íriszekbe meredtem. Volt a tekintetében valami furcsa, valami... Kötődés? A kezem Sean vállán maradt, de nem azért, mert ott jó helyen volt, hanem mert lefagytam; nem tudom, meddig nem fejeztem be a mondatot, de Angelo elfordult, és így én is. Összeráncoltam a szemöldököm, és méltatlankodva meredtem az előttem lévő kajára.
– Rám mosolygott? Rám mosolygott. – Nem a többiekhez beszéltem, talán túl halk is voltam ahhoz, hogy értsék, mit mondok. Ismét megfordultam, talán arcon csapva Seant még mindig kócos hajammal. A mentor épp nem figyelt rám, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, és kénytelen voltam felállni.
– Én izé, mindjárt jövök, hozok... Mindjárt jövök – legyintettem kicsit bambán, de közben már fel is álltam, hogy egyenesen Angelo felé sétáljak; későn vettem csak észre, hogy nincs egyedül. Moreau jelenléte kicsit elbizonytalanított, és amúgy is rövidnek szánt vizitem még kurtábbra kellett fognom. Megköszörültem a torkom, majd úgy húzva ki magam, mintha nem lenne koszos a pólóm, odalépkedtem az asztalhoz, amely mellett a két mentor álldogált.
– Jó reggelt, Mr. Moreau! ... Mr. Rueda. – A szőkébbiknek csak egy pillantást szántam, Ado-Angelón azonban tovább időzött a tekintetem, mint az indokolt lett volna. Nem tudom, miért csináltam, csak... Hagytam, hogy egy pillanatra elvesszem a sötét íriszekben, majd egy pohár kávét töltve magamnak visszasiettem a helyemre. Ez gáz volt.
– Nem is iszok kávét – toltam középre a fekete löttyöt, majd sóhajtva felkönyököltem az asztalra. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
– Én tényleg nem úgy értettem – szabadkoztam még egyszer, de igazából feleslegesen. Valahol persze éreztem, hogy nem vették a szívükre, de anya erősen belém nevelte, hogy a nők korával még csak viccelni sem szabad, főleg nem megjegyzést tenni rá. De ha egyszer nem úgy értettem...! Iris mondjuk már elhagyta a harmadik X-et, de a 31 azért nem volt olyan idős; a színészeknél például kifejezetten gyakori, hogy harmincöt éves korok után szülnek. Ha beleszámoljuk, hogy szülés előtt ugye van kilenc hónap, előtte meg talán meg kéne házasodni, de ahhoz eljegyzés kell, a eljegyzés meg az esküvő közti idő általában fél év, az eljegyzéshez pedig kell legalább három év kapcsolat, akkor... Akkor Irisnek volt még úgy néhány hete arra, hogy találjon magának férj-jelöltet.
Helyeslőn bólogattam Colin megjegyzésére.
Valamiért mindig feszélyezve éreztem magam, ha szóba jött a gyerek téma. Nagyon ritkán gondoltam arra, hogy már ideje lenne anyává válnom, de Shelter House igazgatása szinte minden időmet és energiámat felemésztette, a maradék szabad perceimet pedig inkább mással töltöttem, mint a magánéletem hiányának elemezgetésével.
Kora reggel nem is tudnék jobb elfoglaltságot találni az itteni húsgolyók összetevőinek kivesézésénél. De inkább hívjuk a rövidebb verzióján: hozzuk rá a frászt Rexre. Mivel már egy ideje őt bámultam, láttam a pillanatnyi jégkorszakot az életében, de se ő, se én nem szóltunk egy szót sem. Aztán pár pillanat múlva fuldokolni kezdett Mr Dementor említése után. Karomat kinyújtva éppen azon voltam, hogy megütögessem kicsit a hátát mielőtt még mellettem fullad meg, amikor ujjaimon újra feltűntek a pici szikrák. Na most mi az istent csináljak? A háta mögött kinyújtott karral ültem Rex mellett, miközben ő hősiesen küzdött az életéért. És még a térdét is bevágta az asztalba. Oké, szóval ha nem segítek, lehet megfullad, viszont ha hozzáérek, esélyes, hogy az egyre csak fokozódó ijedtségemtől nem kis sokkot fog kapni, hanem nagyot. De akkor nem a torkán akadt kaja lesz a legfontosabb dolgunk. Végül mire lemeccselhettem volna magammal a dolgot, addigra megoldotta maga a helyzetet, én pedig tiszta awkward fejjel fészeklődtem vissza a helyemre. Nos, most már legalább tudjuk miért nem leszek orvos.
Alyssa olyan volt, mint a Sötét Oldal vidám kis marketinges asszisztense. Légy az a főgonosz, akinek születtél! Ne mereszd a hátsód, várva, hogy valaki kierőszakolja belőled a korrupciót és ármányt; engedj a benned lakozó sötétség csábításának még ma!
Mikor Angelo hozzám szólt, egy pillanatra megfagytam, és ha lehet, még vörösebbé váltam, ám szólni nem szóltam – egyrészt nem mertem, másrészt képtelen voltam. Épp csak egy pillanatra lestem vissza rá, a következőben pedig már a helyemen gondolkodtam arról, mi a frász van velem. Lehetett abban valami, hogy ha sokáig elnyomsz valamit, akkor kamatostól jön vissza; én legalább tizenöt évig tagadtam mindenféle lányos dolgot, így most talán egyszerre kaptam meg az összeset... Ezért gondolhattam helytelen dolgokat egy férfiról, aki több, mint tíz évvel idősebb nálam, ráadásul szinte a tanárom.
Míg a kávémat kortyolgattam, érdeklődve figyeltem a növendékeket. Valahogy nem igazán voltam még éhes, pedig már elmúlt fél 8. Úgy döntöttem, a reggeli hátralévő részét az asztalnál állva töltöm, innen jól belátni az egész teret, mégsem kell senkivel csevegnem. Angelo jelenléte nem zavart, vele valahogy reggelente találtuk meg a leginkább a közös hangot. Tiszteltem azért, hogy ennyire kapaszkodik a hitébe, habár az átszellemült szövegeit néha még nehéz volt hova ennem, főleg reggel.