|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:55 - |
A konyha nem túl nagy, de otthonos. Több hosszúkás asztal szolgál arra, hogy a vállalkozó szelleműek zavartalanul dolgozhassanak az ételeken. A szekrények az összes elengedhetetlen kelléket, és összetevőt tartalmazzák, amelyek egy kiadós lakoma elkészítéséhez szükségesek. |
[53-34] [33-14] [13-1]
 Nagyon úgy tűnt, hogy a minap jobban járok, ha csendben maradok. De mivel profi módon sikerült magam alatt vágnom a fát, végül is megkaptam azt a nagyon szuper mosogatós melót. Miért nem tudok néha egyszerűen csak kussolni?
Így hát a reggelemet úgy nyitottam, mint egy zombi, minden lassabban ment, mindent lassabban csináltam végig a reggeli rutinomból, már csak az időhúzás végett is. De mivel gyanús lett volna, ha túl későn, vagy tegyük fel, egyáltalán nem jelenek meg, muszáj voltam elindulni, hogy közelebbről is megismerkedhessek a konyhával és az ott található mocskos edényekkel. Úgy éreztem, hogy hosszú napnak nézek elébe, sok-sok szenvedéssel, unalommal és haldoklással, és ez szerintem látszott is az arcomon. Még jó, hogy nem futottam össze túl sok emberrel útközben.
Aztán, ahogy benyitottam és szembetaláltam magam egy lánnyal, azonnal megváltozott az arckifejezésem, valahogy rögtön feldobott a tudat, hogy nem leszek egyedül.
- Üdv - vigyorogtam, miközben közelebb lépve elfogadtam a nyújtott kezét. Ahogy végighallgattam a kismonológját, a mosolyom egyre szélesebb lett, ugyanis ezalatt sikerült megállapítanom, hogy amellett, akinek ilyen durva szófosása van, unatkozni nem fogok. - Diego Hernandez volnék, örvendek a találkozásnak. Még a körülményektől függetlenül is... Nem tudtam, hogy lesz egy sorstársam is - nyögtem ki, amikor végre szóhoz jutottam.
A penészes tányér, és a haverjai azonban nem húzták tovább felfelé a jókedvemet, sőt. Azért ettől egy kicsit enyhébbre számítottam, bár mondhatjuk, hogy ha itt kell élnem még élnem ki tudja, meddig, akkor hozzá kell szoknom ahhoz, hogy semmi ne lepjen meg.
- Ja, öhm... Bakker, azt hogy csináltad? - kérdeztem kis fáziskéséssel, utalva a flakonpörgetős mutatványra. - Amúgy, pontosan. Legalábbis utólag tudtam meg a nevét, de igen, Gemma Morgannel sikerült összefutnom, na meg Sage Fosterrel. Ha őszintén akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy nagyon para volt, és rémálmaimba se kérem vissza őket. Pedig csak eltévedtem. Jó, lámpaoltás után találtak meg... Tiltott zónában. De ez még nem jelenti azt, hogy kishíján ki kellene nyírniuk - sóhajtottam. - Na és, mi volt a te bűnöd?
Miközben vártam, hogy belekezdjen a sztorizásba, hozzákezdtem az első edény elmosásához, ami kevésbé nézett ki brutálisan. Minél hamarabb kezdjük, annál hamarabb végzünk. Ekkor pedig nyílt az ajtó, és egy újabb lány lépett be rajta.
- Oh, szia - köszöntem rá, neki is megvillogtatva a fogkrém-reklámos vigyoromat. - Te is a büntetőmosogatásra jöttél? - tettem fel a kérdést reménykedve, hogy háromfelé oszlik a munka. - Nem mintha úgy tűnnél, mint aki lebarmolta a fél kastélyt, csak... na. |
 Ilyet is csak én tudok, de most komolyan. Másodjára indultam el a házban, hogy olyan fogjuk rá módon feltérképezzem, de már megint eltévedtem. Ezt már tényleg nem tudom elhinni. Ekkora házban még életemben nem jártam. Na nem mintha olyan sok különböző házban jártam volna már, a szüleim hazán kívül, de szerintem lehet érteni, hogy mire gondolok. Épp egy folyosón lépkedtem, ráadásul reggel volt és már megint nem futottam össze senkivel addig, amíg eljutottam ide. Ez egyre gyanúsabb számomra, mert tuti hogy láthatatlan vagyok... vagy mindenki más az. És bumm, annyira belemerültem a gondolataimba, hogy neki is mentem egy falnak. A folyosó véget ért, én meg bezzeg nem vettem észre, csak épp azt nem tudtam, hogy innen merre tovább. Jobbra vagy balra? Végül elindultam a jobb kezem felé, mondván, hogy ennél jobban már úgysem veszhetek el. A nagy csendben az is megfordult a fejemben, hogy talán azért nem találkoztam még senkivel, mert reggel van, és még mindenki aludt. Ez kicsit feltornázta a kritikán aluli önbizalmamat, sőt hamarosan hangokat is hallottam ahogyan előrébb haladtam. Nem félreérés ne essék nem bolondultam meg. Jó ezt nem gondoltam teljesen komolyan, mert magamról még akár azt is el tudom képzelni. Úgy értettem, hogy nem a fejemben hallottam a hangokat. Valamelyik ajtó mögül jött. Rögtön arra gondoltam, hogyha van ott valaki, akkor talán azt is meg tudja mondani, hogy hol vagyok és hogyan jutok el innen.... bárhová máshová. Ahogy az ajtó elé értem erősebbé váltak a hangok, így már majdnem biztos voltam a dolgomban Mégsem akaródzott kinyitnom azt az ajtót. Mi van, ha azok, akik benn vannak, azok is szellemnek néznek, vagy valami hasonlónak? Meg aztán ki tudja mi ez a helyiség? röpkötek azonnal a fejemben a gondolatok, de lassan sikerült lenyugtatnom magam, hogy azért vagyo itt, hogy ne érezzek így. Szóval felsóhajtottam, lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. Egy konyhában találtam magam, ami ugyan nem volt túl nagy, de éppen elég hely volt benne. És a helyiség, ahogy számítottam nem is volt üres. Ketten is voltak benn, legalábbis hirtelen őket vettem észre. Mosogattak.
- Öhm... hello..? - szólaltam meg és magam sem tudom, hogy csak úgy kérdeztem vagy normálisan beköszöntem. A hangom azonban még számomra is halknak és bátortalannak tűnt.Szép bemutatkozás, bárkik is azok, ügyes vagy, Beth. Dícsértem meg magam gondolatban. |
 Éreztem én, hogy valami nem lesz rendben a tervvel; mármint, maga a kivitelezés tökéletes volt, egy rögtönzött baseball ütővel úgy átütöttem a kerítés felett a narancsokat, hogy azt se láttam, hova pottyantak le, hanem hát... valljuk be, hülye ötlet volt megfordulni, hogy akkor most a Shelter épületét is részesítem egy kis gyümölcszáporban.
Talán így eshetett meg, hogy az egyik mentornőt egy szemvillanás alatt találtam el a gyomránál, aki dühében, na meg feltételezhető kínjában (nyilván nem hobbiból üvöltött görnyedve) elküldött büntetőmunkára.
Tehát, ma reggel kedvileg kicsit megszottyanva, de annál nagyobb lendülettel érkeztem meg a büntetőmunkám helyszínére: a konyhába, ahonnan azon nyomban ki is fordultam volna, amint megláttam a tengernyi mosatlant a pulton felsorakoztatva.
- Mi vagyok én, házimanó? - dörmögtem a nem létező bajszom alatt. - Pedig nincsenek se lógó füleim, se szakadt rongyaim, de még a Malfoyok se dübörögnek felettem - morogtam továbbra is, és egy részvétteljes pillantásban részesítettem a munkatársamat, aki vagy előbb, vagy utóbb, viszont beesett a konyhába. - Helló - nyújtottam a kezem felé, bemutatkozásképp. - Gracie vagyok, Gracie Alflatt, azonban nyugodtan szólíts csak Dobbynak. Legalábbis, ameddig nem végzünk ezzel a... halommal - húztam ki a számat. - Most komolyan, szerintem ezt direkt nekünk tartogatták, nem? Jé, ez már penészedik is - emeltem meg az egyik tányért.
Kénytelen-kelletlen megnyitottam az egyik mosogatóba a vizet, bedugtam a lefolyót, végül felkaptam a mosogatószeres flakont, és megpörgettem az ujjaim közt, mint a western filmekben a fegyvert szokták.
- Essünk túl rajta minél hamarabb. Amúgy, mit csináltál, hogy itt kötöttél ki? Bár, téged elnézve, van egy olyan halvány, de tényleg nagyon halvány sejtésem, hogy Gemma Morgannel volt egy gyertyafényes találkozód - mértem végig. Nem tűnt tipikus bajkeverőnek, csupán olyannak, aki általában rosszkor van rossz helyen. - Mivel, azonban nincs médiumi vizsgám, ezért átadom a stafétát, beszélj, zengj, hintsd az igét, alkoss feketelyukat a hasamba... - soroltam fel a létező összes szinonímát, ami eszembe jutott. |
Mivel nem jött reag Kijától, a kört ZÁROM. Nyugodtan el lehet vinni a karaktereket. :) |
 Miután Katerina is csatlakozott hozzánk a reggelijével, kezdtem kicsit feloldódni. Nekiláttam a müzlimnek és hallgattam a beszélgetést. Örültem, hogy Mr. Ramsay felajánlotta, hogy tegezzük. Tényleg csak néhány évvel volt idősebb nálunk, szóval kicsit furának is éreztem, hogy magázni kelljen. A válasza ugyan hagyott bennem még néhány kérdést (például hogy melyik nap keressem fel, a hét elején-e, vagy inkább a végén, hány óra tájban, délelőtt, vagy esetleg délután, hol fogom megtalálni, mit vegyek fel, vigyek-e valamit, meg hasonlók) de végül csak mosolyogva bólintottam.
- Rendben - tettem hozzá gyorsan az udvariasság kedvéért. Tisztában voltam vele, hogy ez neki sem lehet könnyű, szóval úgy döntöttem, hogy leküzdöm a bizonytalanságom és megpróbálok hasznos "társszerző" lenni. Már el is kezdtem gondolkodni rajt, hogy vajon hogy lenne a legcélszerűbb megtartani az edzéseket, mikor pittyegett a kávégép. Nathan megkérdezte, hogy kérünk-e, de ugyanakkor azt is közölte, hogy nekünk tilos ilyet innunk. Pár pillanatig összeráncolt szemöldökkel néztem rá és azon gondolkodtam, hogy ez most valamilyen teszt-e. Bár az én Áldásomra nem valószínű, hogy bármilyen negatív hatással is lenne a koffein, úgy döntöttem, hogy jobb az óvatosság. Amúgy sem vagyok annyira oda a kávéért.
- Én nem kérek, köszönöm - ráztam meg a fejem és Katerinára pillantottam, kíváncsian várva a válaszát.
Miután mentorom visszaült az asztalhoz, a hobbikról kezdett beszélni. Elgondolkodva ropogtattam fogam alatt a csoki golyókat. Mindig is otthonülő típus voltam, szóval szabadidős tevékenységként elsőként az olvasás és a sorozatnézés jutott eszembe. Az utóbbi értelemszerűen kiesett és könyvet is csak párat hoztam magammal... Csillogó szemekkel pillantottam a mentoromra.
- Van itt esetleg... könyvtár? - kérdeztem reménykedve - De hangszeren is szívesen tanulnék. Meg valami sport se lenne rossz - bólogattam lelkesen. Eddig teljesen lekötött a folyosókon való barangolás, de ha tényleg ilyen sok mindenre van itt lehetőség, akkor szívesen kipróbálnék új dolgokat. |
 Sokkal élettel telibbnek és igazibbnak tűnt az egész helyzet, miután a két lány is úgy döntött, hogy csatlakozik hozzám a Sötét Oldalon, ahol mindenki puffancsot reggelizik, majd tíz év múlva diabéteszes kómába zuhan tőle.
– Ugyan, nem kell magáznotok engem – legyintettem félig-meddig kínosan. Fura volt, és nem csak nehéz volt hozzászokni, nem is szerettem volna. – Huszonöt éves vagyok, ha Shelteren kívül lennénk, ki tudja, talán együtt buliznánk – vontam meg a vállam mosolyogva. – Kevin sem másabb, sőt, még fiatalabb is nálam, szóval biztos neki is hasonló kérése lesz feléd, Katerina, de azért biztos, ami biztos, várd meg az ő személyes engedélyét is.
Miután véglegesen úgy döntöttem, ez a müzli már nem a barátom, felálltam, és a maradékot a konyhamalacba borítottam, a mosatlant pedig a mosogatóba tettem. Feltétlenül ajánlanom kell majd Miss Dashwoodnak egy mosogatógép beszerzését, emlékeztettem magam. Bár lehet, hogy Mr. Moreau-val többre mennék; gondolom, még mindig rosszban van a kosszal, és ha esetleg rávilágítanék, mennyivel több baktériumtól szabadulhatnánk meg egy mosogatógéppel...! Ezen sátáni terveim elzárva egy későbbi időpontig, a kávégéphez léptem, és miután megtöltöttem, benyomtam a gombot, a gép pedig felmorrant, jelezve, hogy hamarosan elkészül a fekete nedű. Ha egyszer elromlott volna a kávégép, kitört volna az anarchia a felnőttek körében.
– Teljesen őszinte leszek veled, Shay, fogalmam sincs – dőltem neki a pultnak csípőből, és összefontam a karjaim a mellkasom előtt. – Én sem olyan rég jöttem vissza mentornak, még sosem tartottam edzést, így csak a józan paraszti eszemre tudok majd támaszkodni. Mindenesetre, megpróbálom majd felhasználni a növendékként itt töltött évek tapasztalatait is, de szeretnélek majd titeket, mint a tesztek alanyait is társszerzővé tenni... Az biztos, hogy egy edzés előre megbeszélt időpontban van. Van, aki betáblázza a dolgokat, minden héten ugyanakkor, egyszer vagy kétszer, de van, aki rugalmasabb, és csak aznap üzen, hogy néhány óra múlva told le a bringát az edzőterembe. Én azt mondom, a jövő héten valamelyik nap keress meg, és akkor majd megbeszéljük. Nem sietünk sehova.
A kávégép ekkor pittyegett, és rövid időn belül megtelt a kávéskanna.
– Ti kértek? Elvileg növendékek nem ihatnak, mert túlpörög tőle a szervezetetek, az meg zabolázatlan Áldás mellett kellemetlen lehet, de amikor elmegy a macska, cincognak az egerek, ugye – küldtem feléjük cinkos vigyort, majd ha kértek, úgy az ő kávéjukat is megcsináltam. Én szinte kávés tejszínt ittam, mert úgy szerettem, viszont cukor nélkül. A bögrémet szorongatva ültem vissza az asztalhoz.
– A kérdésetekkel járó gondok miatt meg ne aggódjatok. Habár, mint láthatjátok, lassan összecsuklom a hatalmas stressz okozta súly alatt – mutattam a lazásan kortyolgatott kávém felé –, azt hiszem, tudok időt szakítani rátok. Mert már csak ilyen rendes vagyok. Van valami hobbitok? Azért kérdezem, mert előre láthatólag huzamosabb ideig itt lesztek, és ha esetleg ezzel vagy azzal segíteni lehet, hogy itthon érezzétek magatokat... Shelter részben nagyon nyitott és egyedi és új, részben viszont elég korlátozott is. Itt nincs Facebook, meg Big Brother a tévében, úgyhogy itt az ideje megpróbálkoznotok olyan dolgokat tanulni, amikre eddig csak vágytatok, de nem volt időtök. Játszani egy hangszeren? Kicsit izmosabbá válni? Egy új nyelv? Van itt például egy német tanárnő is, de elszórva egy kis francia vagy olasz... Bár Mr. Ruedát azért nem ajánlanám első próbálkozásnak. Rendes ember, csak... Igen. |
 Rájuk mosolyogtam a bemutatkozást követően, majd kérdőn tekintettem. Mr. Ramsayra. Elsőre nem ugrott be nekem ki is az az Uri Geller, de aztán ahogy bemutatta a képességét, eszembe is jutott. Érdeklődve figyeltem mit csinál a kanállal a férfi, a végén pedig elismerő mosolyt villantottam.
- Ez nagyon szuper. - mondtam lelkesedve. - Az ollóval viszont fájdalmas lehetett az ismerkedés - kuncogtam. Éreztem hogy Shay engem figyel, így oda kaptam a fejem.
- Miért nézel így? - kérdeztem, egy zavart mosoly következtében. Nem értettem fürkésző pillantásait majd, a helyzetet felmérve eszembe jutott egy lehetséges válasz.
-A képességemre vagy kíváncsi? - húztam óvatos mosolyra a számat. De mielőtt válaszolhatott volna a kérdésemre, már Mr. Ramsay ajánlatára az asztal mögé lépett, és máris elkezdte bepótolni a reggelit. Mint akinek most jutott eszébe, hogy valójában miért is jött, én is megrohamoztam a pultot. Volt ott szinte minden, így bőséggel válogathattam. Elvettem egy szelet kenyeret, amit gyorsan megkentem vajjal, majd rá kentem valamilyen lekvárt ami eperlekvárnak tűnt. Én is leültem a két személy elé, közben halkan hallgattam a megbeszélésüket. Mr. Ramsay nagyon jól megosztotta a figyelmét tanítványa és köztem. Elmélyülten rágcsáltam egy falat kenyeret, mint matekórán a rágómat, amikor a féri felém fordult.
- Én Kevin Fischerhez lettem beosztva legfrissebb tudomásom szerint. Kérdésem pedig bőven-bőven akad. De nem szeretném ezzel magát terhelni biztos így is van elég gondja. - húztam óvatos mosolyra a szám. |
- Shay Monroe - mutatkoztam be a lánynak, majd ámulva figyeltem, ahogy a kanál meghajlik a levegőben. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt, hogy ilyen dolgok léteznek, teljesen lenyűgözött ez a sok, különféle képesség. Kíváncsian méregettem a mellettem álló lányt és közben azon gondolkodtam, hogy vajon ő mire képes, de nem voltam biztos benne, hogy erre illendő csak úgy rákérdezni.
Csak akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen reggelizni jöttem ide, mikor pár pillanattal később a mentorom szólt, hogy nyugodtan ehetünk. Halkan kuncogtam a mézes puffanccsal kapcsolatos megjegyzésén, majd mosolyogva bólintottam és közelebb léptem a pulthoz. Az egyszerűség kedvéért én is egy tál müzli mellett döntöttem. Bizonytalan mozdulatokkal vettem le a tálat a polcról és kotortam elő egy kanalat az egyik fiókból. Szem előtt tartva a figyelmeztetést, a csokis golyókat választottam a pulton sorakozó dobozok közül. Nagyon igyekeztem, hogy ne öntsem félre sem a müzlit, sem a tejet. Kicsit remegett a kezem, mint mindig, amikor izgultam. Miközben hallgattam Mr. Ramsay kérdését, leültem a mellette lévő székre és kanalammal a tejbe nyomkodtam a csoki golyókat.
Mint mindig, most is tele voltam kérdésekkel, ami elsősorban a kíváncsiságomnak és a bizonytalanságomnak volt betudható. Igyekeztem mindig biztosra menni, megtudni minden apró kis részletet. Nem akartam már az első találkozáskor lefárasztani Mr. Ramsayt a többnyire buta kis kérdéseimmel, szóval megpróbáltam kiválasztani és megfogalmazni a legfontosabbat. Tudtam, hogy azért vagyok itt, hogy megtanuljam használni a képességem, és tudtam, hogy ebben a mentorom fog segíteni, de fogalmam sem volt a dolgok menetéről.
- Igen... öhm... hogyan fogjuk gyakorolni a képességem? Olyan lesz, mint egy különóra? Lesz... időpontunk, vagy ilyesmi? - érdeklődtem bizonytalanul. |
Nem éreztem a kelleténél udvariatlanabbnak azt, ahogy ettem. Még nem sikerült hozzászoknom a gondolathoz, hogy mentor vagyok, és mint olyan, példamutatásból áll az ittlétem.
Nagyot nyelve eltüntettem a falatot, mielőtt válaszoltam volna. – Nathan Ramsay. Újdonsült mentor és önjelölt Uri Geller – mutatkoztam be a másik lánynak is, és mintegy magyarázatképpen, hogy ne higgyék, teljesen őrült vagyok, felmutattam a kanalat, mellyel addig ettem, és mikor azt elengedtem, a levegőben maradt, majd néhány másodperc lebegés után meghajlott, mintha elolvadt volna. Még mielőtt más tulajdonának rongálásával vádoltak volna meg, visszaegyenesítettem a kanalat, és újra kézbe vettem.
– Mágnesesség-manipuláció. Ne tudjátok meg, növendékkoromban hányszor ragadt a kezemhez a kanál, és repült felém az olló...
Nehezen tudtam eldönteni, pontosan mit is kéne mondanom. Úgy tűnt, mindketten éhesek, de ugyanakkor kicsit mintha megilletődtek volna tőlem – furcsa volt, és biztos voltam benne, hogy ehhez nem fogok tudni hozzászokni.
– Nyugodtan ehettek ám – mutattam körbe a konyhában mosolyogva, jelezve, hogy szabad országban élünk. Csak Miss Dashwood meg ne lássa. – Nem harapok, hacsak nem eszitek meg az összes mézes puffancsot...
A sok beszéd közben az agyamig kezdett eljutni a tény, hogy eszem, és hirtelen az előttem tornyosuló, tejben ázó müzli a legnagyobb ellenségem lett. Nagyot sóhajtva fintorogtam egyet, majd eltoltam magam elől a tányért.
– Ha mindketten csak most jöttetek, gondolom elég új minden... Van esetleg valami, amire kíváncsiak vagytok? Shay, te ezek szerint az én mentoráltam vagy, és Katerina... Te kinél vagy? |
 Félredöntött fejjel figyeltem és hallgattam a teliszájal köszönő férfit. Nem különösebben zavart, na jó talán egy picit, hogy teli szájjal beszélt. Ha én is éhes voltam nem érdekelt senki és semmi. Az illető vagy megvárja amíg végzek vagy teliszájjal válaszolok.-Igen én is új vagyok. Annyi különbséggel hogy én csak ma jöttem. Pár órával ezelött.-magyaráztam.-És nekem is nagyon tetszik a kastély. Bár még nem igazán volt időm felfedezni.-mosolyogtam félénken. Amikor a lány megkérdezte a nevem zavartan kaptam a homlokomhoz amolyan "jajj de paraszt vagyok" mozdulattal.-Az én nevem Katerina Blackhunter. Na és az ön és a te neved mi? Arról lemaradtam.-kuncogtam picit jobban feloldódva a lány könnyed társalgását hallva. A fiatal pasas viszont szinte csak megfigyelt na meg a műzlijét eszegette. Erről nekem is eszembe jutott hogy tulajdonképp tegnap óta utaztam és nem is ettem. Eddig semmi nem akart lemenni a torkomon. Most viszont hirtelen nagyon megéheztem hiszen az elöttem műglizgető férfi olyan átéléssel nyamnyogott egy ideje a falaton hogy megkordult az én gyomrom is mire elvörösödve a hasához kapott.-Öhm... elnézést.- motyogtam. (Bocsánat de telefonról írtam és nem tudtam képet berakni.) |
 A srác összeráncolt szemöldökkel meredt rám és kanállal a szájában motyogott valamit, amit a helyzetből adódóan köszönésnek véltem. Ökölbe szorított kezem a szám elé tartottam és halkan megköszörültem a torkom, miközben próbáltam elfojtani a rám törő nevetést. Természetesen nem jártam sok sikerrel, hiszen mindig a legrosszabb pillanatokban a legnehezebb leküzdeni a röhögőgörcsöt, én pedig egyáltalán nem akartam tiszteletlennek tűnni, főleg nem azután, hogy megtudtam, az előttem üldögélő férfi a mentorom. Kellett pár pillanat, hogy feldolgozzam a váratlan információt, és ezúttal nem a nevetést, hanem a meglepettségemet próbáltam palástolni.
Megérkezésem óta kíváncsian vártam ezt a pillanatot, de ugyanakkor tartottam is az első találkozástól. Mr. Ramsay igazán kellemes csalódásnak bizonyult számomra, hiszen egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Ijesztőbbnek, szigorúbbnak és sokkal de sokkal idősebbnek. Még szerencse, hogy már az elején kiderült, hogy a mentorom, különben simán letegeztem volna. Csak álltam megszeppenten, töretlen mosollyal az arcomon, ami most már inkább a zavarom leplezésére, mintsem a nevetés elfojtására szolgált. Talán még el is vörösödtem kicsit, miközben kétségbeesetten kerestem a szavakat.
Szólásra nyitottam a szám, hogy valamit improvizáljak, de a mögöttem felhangzó köszönés megmentett az elkövetkezendő katasztrófától. Érdeklődve fordultam az érkező lány felé, aki első ránézésre növendéknek tűnt, de úgy ítéltem meg, hogy ezek után jobb, ha nem teszek elhamarkodott következtetéseket.
- Jó reggelt! - viszonoztam a köszönést. A következő pillanatban egy kérdéssel találtam szemben magam a mentorom részéről. Megköszörültem a torkom és megpróbáltam összeszedni magam, hogy bebizonyíthassam, nem csak annyiból áll a szókincsem, hogy "jó reggelt". - Én három nappal ezelőtt érkeztem, szóval minden elég új és még nem igazán találom a helyem... De a kastély nagyon tetszik! - feleltem vidám mosollyal, egy fokkal határozottabban. Egészen büszke voltam magamra, amiért nem bicsaklott meg a nyelvem, sőt, még a hangom sem remegett.
Hirtelen olyan kommunikatív hangulatba kerültem, hogy úgy döntöttem, fokozom is kicsit a dolgot és a lány felé fordultam. - Na és te? Téged hogy hívnak? |
Nem olyan régen érkeztem vissza Shelterbe, miután odakint nem találtam meg rendesen a helyem – nem olyan rég, és máris négy másik sorsát bízták rám. Fura volt belegondolni, hogy mostantól volt okom peckesen járni a folyosókon, hogy folyamatosan le vagyok Mr. Ramsay-zve, és ha este aludni megyek, a szomszéd ágyon nem fog ott horkolni Zack, aki régen a szobatársam volt. Egy kicsit még ódzkodtam a mentorkodástól; leginkább azért volt fura, mert a növendékek alig néhány évvel voltak fiatalabbak nálam. Úgy éreztem, még én is egy vagyok közülük – amikor tegnap összetalálkoztam Ethan Moreau-vel a folyosón, lecsókolomoztam. Az mindenesetre biztató volt, hogy a szemöldökráncolása évek alatt sem vesztett érdekességéből.
A reggeliről lemaradván ma igyekeztem pótolni mindent – esős reggel volt, dolgom nem sok, úgyhogy a pultnál üldögéltem egy bárszéken, rezignáltan nyammogtam egy tál mézes gabonapelyhen, ami talán még az én növendékkoromból maradt vissza, előttem pedig a négy növendékem aktája feküdt. Épp Adrian Thomson Áldásán tanakodtam, mégis, mit jelenthet az angyal szó, amikor belépett az ajtón egy lány. Épp a számba tömtem egy nagy kanál müzlit, és az egész kanalastól a számban maradt, miközben felnéztem rá. Elég képtelen képet festhettem, ahogy összeráncoltam a szemöldököm, müzlis kanállal a számban.
– Szépet neked is – akartam mondani, de a kanál miatt inkább artikulálatlan hangok tömegének tűnhetett. Aztán rájöttem - Adrian aktáját arrébb téve kinyitottam a kupacban lévőt, a csatolt kis bélyegképről rögtön rájöttem, hogy a növendékemről van szó. – Te vagy Shay, ugye? Shay Monroe. Én Nathan Ramsay vagyok; a mentorod, azt hiszem...
Mielőtt még jobban belemehettem volna a dologba, egy újabb lány lépett be az ajtón. Nagyon úgy tűnt, hogy sokan kihagyták a reggelit, és most pótolni igyekeztek. Nem volt ismerős, de nem lepett meg; minden növendék új volt és ismeretlen. Úgy tűnt, mindketten elég szorongva, sután pillantgattak felém, a furcsa müzlis fickó felé. Béndzsán intettem egyet a lánynak, újabb falatot véve a számba szabad kezemmel.
– Helló, neked is. Ti... mindketten újak vagytok...? |
Úgy éreztem magam, mint akit épp elhurcolnak. Mint egy rab. Semmi, de semmi kedvem nem volt, kiszakadnom a megszokott, kis életemből. Ahogy, átléptük a segítővel az intézmény kapuját, elfogott némi szorongás. Én erre nem állt készen. Nem, nem, nem és nem. Ahoz most túlságosan pánikoltam. Elvégre, nincs három napja a fogas incidensnek. És semmi, kedvem sincs ahhoz hogy ez megismétlődjön. A cuccaimat lerakva egy szobába, elgondolkodva ücsörögtem az ágyon, egy kis naplószerűségbe írva. Erős jellemmel rendelkeztem, mégis úgy érzem most igenis megtörhetnék. De még így is, próbáltam visszatartani magam a teljes idegösszeomlástól. Félék, hogy mi lesz itt. Lehet, hogy a másik iskolában népszerű voltam de az akkor is, egészen más mint.... mint ez. Végül összeszedtem némi erőt, és feltápászkodva elindultam felfedezni ezt az egész helyet. A földszintel kezdtem, a legelső ajtóval amit megláttam. Benyitva, egy egészen tágas konyhát pillantottam meg. Beljebb mentem, ugyanis teljesen kihaltnak találtam. Illetve mégsem. Beszédfoszlányokat hallottam, mire megtorpantam, mgis elindultam a forrás irányába. Ahogy, megláttam a két lányt beszélgetni, megtorpantam ugyanis lépteim nem voltak teljesen macskalptüek.
-Öhm... jó estét.-köszöntem félénken. Új helyen mindigis, egy kis nebánts virág voltam. Körmeimet belevájtam a tenyerembe. Mindig is ezt csináltam, ha izgultam vagy éppen az ideg ölt. |
 Mikor elbúcsúztam a szüleimtől és először léptem át Shelter House kapuját, egyszerre voltam izgatott és ideges. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ilyen hosszú időt töltsek távol a családomtól, biztos voltam benne, hogy nagyon fognak hiányozni. Ugyanakkor hajtott a kíváncsiság, alig vártam, hogy láthassak más különleges képességgel rendelkező embereket.
Egyedül attól tartottam, hogy nem sikerül majd barátokat szereznem. Vannak, akik szórakoztatóak és népszerűek, és vagyok én, akinek különösen nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne tűnjön komplett idiótának. Igyekeztem mindig kedves és barátságos lenni, hatvanszor végiggondoltam magamban a dolgokat, mielőtt ténylegesen is kimondtam volna őket, nehogy leégessem magam, de megvolt az a rossz szokásom, hogy nem igazán mertem kezdeményezni.
Az esetek többségében csak hátradőltem és hagytam, hogy sodorjon magával az ár. Így történhetett, hogy eltelt három nap és én egyik növendék társammal sem beszéltem még pár szónál többet. Ez a hely ugyanis már az első pillanattól fogva teljesen elvarázsolt, úgy éreztem magam, mint aki egy mesebeli kastélyba csöppent. Időm nagy részét céltalan barangolással töltöttem a labirintus-szerű folyosókon, szerettem volna minden apró kis zugot felfedezni. Mikor kora reggel elindultam a konyha felkutatását célzó expedícióra, csöppet sem zavart a tény, hogy valószínűleg hosszú bolyongás után fogok csak odatalálni.
Bár az evés a kedvenc tevékenységeim közé tartozott és a legtöbb hétvégén alapvetően a reggeli volt az egyetlen motivációm a felkelésre, most mégis jól esett előtte egy kis séta. Alig fél órányi keresgélés után diadalmas mosollyal az arcomon léptem be a konyhába. Tekintetem egyből a fiatal férfira siklott, aki a pultnál ült egy tál müzli fölött. Már kezdett elegem lenni az antiszockodásból, szóval örültem a társaságnak, még akkor is, ha ez csak szótlan üldögélést és eszegetést jelentett. Ettől függetlenül azonnal elfogott az idegesség, mint mindig, amikor idegenekkel kellett beszélnem. Éreztem, ahogy szívverésem felgyorsul, miközben lassan közelebb léptem és elhatároztam, hogy márpedig én most köszönni fogok.
- Jó reggelt! - szólaltam meg, talán kicsit halkabban, mint ahogy terveztem és egy barátságos mosoly kíséretében ne-legyél-kretén üzemmódba váltottam. |
 Ahogy Colint figyeltem, arra gondoltam, pont olyan, mint egy nagy gyerek. Kicsit emlékeztetett a sógoromra, habár ő inkább volt tesze-tosza, tunya, papucs, gumicukor - és még egyéb puha, gumi állagú jelző illett rá, amiket inkább nem részleteznék. Ő inkább idegesített, olykor az agyamra tudott menni, hogy mindenben a húgomra hagyatkozott, aki bezzeg igazi dívaként élt mellette. A húgom mindig is imádott másokat irányítani, a sógoromnak meg kellett valaki, aki döntéseket hoz helyette. Tökéletesen kiegészítették egymást, nekem viszont szúrta a szemem. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a férj legyen erős kiállású, sziklaszilárd, a nő pedig a saját akaratát érvényesítve kövesse. Mindig a férfi járjon elől, törjön utat, a nő pedig egyengesse ki azt. Habár ez nagyon jól hangzott, azt el kellett ismernem, hogy én is egy határozott nő voltam, aki jobb szereti, ha a saját szájíze szerint történnek a dolgok... Éppen ezért Colin és én például nem lennénk tökéletes házaspár, félő, hogy mindenben alávetném a saját akaratomnak.
Bájosan mosolyogva, érdeklődve hallgattam pár percig a férfit, aztán leesett, mit gondoltam az előbb, és kis híján visszaköptem a teát. Szerencsére időben megakadályoztam az ingert, kezem a szám elé kapva, így viszont az erőszakkal legördített tea tévútra ment, félrenyeltem és köhécselni kezdtem. Colin közben rádöbbent, hogy egy órája tart egy edzést úgy, hogy nincs ott. Elnézően legyintgettem neki, míg a félrenyelt korttyal hadakoztam.
- Persze, menj csak! - intettem, mikor végre levegőhöz jutottam. - Semmi gond, majd megbeszéljük. Biztosan összefutunk még, ha máshol nem, majd a tömlöcöknél - mosolyogtam rá, halkan szisszenve csak, mikor nekirohant az ajtónak.
- Szia, Cole! Jó edzést, sok szerencsét!
Aggódva pillantottam utána, azt fontolgatva, vajon eléri-e egy darabban és ép orral az edzőtermet, aztán egy nagy sóhajjal folytattam a teázást saját magamon merengve. Igazán egocentrikus néhány perc volt. Az előbb nem flörtöltem gondolatban, ugye?
Részemről is lezárt, én is köszönöm! Élveztem! :) |
 Szinte felragyogott az arcom, mikor Cory tulajdonképpen félig-meddig igazat adott nekem az anyámmal szemben. Ilyet még soha senki sem tett; mondjuk, lehet, hogy azért, mert Cory nem ismerte az anyámat, és így nem is félhetett tőle. Igen, ez lehetett. Mindenesetre, örültem, hogy esetleg valaki másnak talán nem is voltak olyan butaságok az ötleteim.
– A követés, az megy – bólogattam serényen, szorgos nebuló módjára. Mintegy bizonyításképpen a filterrel is épp azt tettem, amit mondott, holott én inkább hagytam volna még benne; szerettem csak úgy, húzogatni benne, és nézni, ahogy kacsgaringós spirál formában úsznak a tea-szemcsék. Dehát az ember nem emlékezik a tanárral, még akkor sem, ha őt nem tanítja. A felajánlott dolgok közül egyedül cukrot tettem bele, de abból rögtön hat kanállal.
Lehet, hogy ezért pörögtem mindig.
– Igazából szinte mindig ráérek – tűnődtem el a kérdésén. – Egyedül a hétfő és a szerda az edzős nap, a többit általában meghagyom a pihenésre, szóval ha holnap csütörtök, akkor ugye ráérek. – Miután kimondtam, még legalább öt-hat másodpercig csak mosolyogva pislogtam Coryra, aztán a szemeim hirtelen elkerekedtek, és kiegyenesedtem.
– Ha holnap csütörtök, akkor ma van szerda! Háromtól edzést beszéltem meg Gracie-vel! – Amint az órára pillantottam, rögtön fel is pattantam az asztaltól, majdnem felborítva a teákat. – Már négy óra! Hát akkor nekem mennem kell! Amikor legutóbb magára hagytam Gracie-t, eljátszotta a Szépség és a Szörnyeteget egy boxzsák és egy partvis főszereplésével...
Sietve ittam meg a teámat, az alján elolvadni nem tudó cukorral együtt, majd a bögrét a mosogatóba tettem. – Nekem most rohannom kell. Akkor majd megkereslek, ha ráérek! Örültem a találkozásnak!
És ezzel még egyszer, utoljára nekirohanva az ajtónak, végül elszeleltem.
Részemről lezárt. Köszi a játékot. :) |
Kényszeredett mosollyal, érdeklődve hallgattam Colin válaszát. Valahol belül vicces volt, hogy tényleg vízforralóban próbált tésztát főzni és a sima pirítóst is odaégette, de háziasszony énem már üvöltött kínjában, mélységes fájdalommal, együtt érzőn veregetve képzeletben Colin édesanyjának hátát. Nem lehetett egyszerű életük. Aztán ahogy láttam, mit művel a jégakkuval, fenn akadtak tányérméretűre kerekedett szemeim, az arcomra pedig odafagyott a kényszeredett mosoly. Nagyon kellett igyekeznem, hogy bármit is felfogjak Colin beszédéből, sikító gondolataim ugyanis szinte elnyomták a férfi hangját, tekintetem pedig az új hűtési módszerre tapadt, hiába erőltettem, hogy nézzek Colin szemébe. Kezdtem érezni a közös vállalkozásunk súlyát a vállamon.
Volt egy pont, amikor úgy éreztem, Cole készsége a főzéshez sokkal ijesztőbb, mint az áldottak létezése, és önkívületben sikoltva ki akartam rohanni a konyhából, a menedékházból, a világból. Aztán ahogy a férfi kijelentette, hogy szeretne fejlődni, ez az érzés eltűnt, és a műmosoly is végre életre kelt az arcomon.
- A kreativitás és az akarat együtt csodákra képes a konyhában, Cole - léptem oda hozzá egy konyharuhával a kezemben, és két ujjam közé csippentve az akku végét óvatosan kiemeltem a bögréből. Hogy mondjam finoman, hogy ne bántsam meg? - Te egyelőre hanyagold... Majd én irányítalak az úton, te csak fogd a kormányt és kövess.
A mosogatóba tettem a jégakkut, aztán vettem elő cukrot, mézet, citromlevet, egy kistányért, két kanalat, leültem a mentorral szemben és magam elé húztam a bögrémet. Melengettem rajta a tenyerem, meg-megfújtam párszor. Az egyik kanalat Colinnak nyújtottam.
- Most már kiheveted a filtert, tedd a tányérra - böktem rá. - Szeretnéd megízesíteni a teát? Cukrot, mézet, citromlevet? - kínáltam végig a lehetőségekkel.
- Mikor lenne időd és kedved az első korrepetáláshoz? Én akár már holnap délelőtt vagy este is ráérek - vetettem fel az ötletet, miközben mézet és egy kevés citromlevet öntöttem a teába, aztán a kanállal jól elkevertem. - Pizzát fogunk sütni - döntöttem el merészen. Nem akartam, hogy elmenjen a kedve és ráunjon a főzésre azért, mert unalmas leves-receptekkel és odaégett omlettekkel fárasztom. A pizza nem a legkezdőbbeknek való recept, de az én irányításommal talán élvezni fogja annyira, hogy a jövőben legyen kedve odaégett palacsinták felett kísérletezni. |
Nem is gondoltam volna, hogy Cory ennyire fellelkesül az ötlettől. Azt hittem, kolonc leszek; lehet, hogy túl régen voltam már középiskolás, de a tanáraim valahogy az utolsó órát követően a dákokat fellökve rohantak a parkolóba, hogy minél előbb vége legyen. Ráadásul, Cory még új is volt, gondoltam, rengeteg dolga lehet – kellemesen meglepődtem, és határozottan örültem, hogy nem csak kötelességtudatból segít nekem, hanem élvezi is. Igaz, a beszéde közben a harmadik mondatnál elakadtam, mert észrevettem, hogy egy színes madárka csücsül az ablakban, de az látszott rajta, hogy nagyon lelkes. Mármint, nem a madár, hanem Cory.
– Hogy én... Miket főztem? – tértem vissza a valóságba. – Hát... Egyszer csináltam pirítóst. Az nem volt rossz, bár elég sokáig tartott, mire lekapargattam róla a kormot. De egyszer sikerült tésztát főznöm! És oda se ragadt. Csak aztán kiderült, hogy az anyám szerint sem a tészta-főző vízforraló, sem a szűrő-teniszütő nem használható találmány. Valamikor akkortájt közölte, hogy talán nem a felfedezés felé kéne kacsintgatnom. Pedig a húskloffoló-golfütőt még meg sem mutattam neki!
Az egyetemi barátaim később egyébként mind a három találmányomat kitörő lelkesedéssel fogadták. Szokás mondani, hogy a kollégium a zsenik melegágya – ha azok nem is voltunk, mindig volt tésztánk. És tökéletesre kloffolt húsunk.
Nagyjából láttam, mikor tette be Cory a filtereket a teába, ezért felálltam, és a kezemhez nőtt jégakkuval együtt odasétáltam a pulthoz. Körülbelül abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire is meleg a meleg, mikor az egyik bögréhez értem, és tulajdonképpen leégettem az ujjlenyomatom. Mivel a gyors megoldások híve voltam (lásd feljebb), fogtam a jégakkut, és a rongyot a pultra téve beletettem sarkával a bögrébe.
– Tudod, az az igazság, hogy mikor az egyetem kollégiumából bérelt házba költöztünk a barátaimmal, ott is cska azért volt konyha... Mert a házzal jött. És mert kellett egy hely a mikrónak. Pedig tényleg próbáltuk lealkudni! – magyaráztam, miközben egyik kezemben az akkus-teás-bögrével, a másikban Coryéval visszaültem az asztalhoz. – De ha úgy ítéled meg, hogy nem vagyok lehetetlen eset... Akkor nagyon szívesen megpróbálnám végre jól csinálni. |
Akaratlan is tátva maradt a szám Cole kérdését hallva, és egy perces (na jó, alig volt tíz másodperc) néma csenddel megemlékeztem magamban a teafőzés hagyományára. Szegény, ártatlan amerikai...
- Tudod, Európában elterjedtebb módszer volt, hogy a tealeveleket lazán elhelyezik a kannában, aztán leöntik forró vízzel, majd pedig átszűrik. De manapság már a filterek hódítanak, mert egyszerűbb őket elkészíteni, nem kell leszűrni. Japánban például a teakészítésnek ősi hagyománya van, náluk ez egy szertartás része - magyaráztam lelkesen. Szerettem az órámon tanított dolgokat órán kívül is megosztani másokkal, hisz tanulni sosem késő.
Elborzadva hallgattam rövid meséjét az általános iskolájáról, de igyekeztem megemberelni magam és nem szóltam meg az osztályfőnökét, inkább csak előkaptam a fagyasztóból egy kisebb jégakkut, beletekertem egy törölközőbe és gyengéden Colin orrához érintettem.
- Azért nem árt, ha picit lehűtöd... Döntsd előre a fejed és egy-két percig tartsd itt, jó? - A kezébe adtam a jégakkut és a farzsebemből még zsepit is kerítettem neki. Orvos ugyan nem vagyok, de azt tudtam, hogy vérző orrot hátrahajtani óriási tévhit, így lehet a legkönnyebben a saját vérünkbe fulladni. - Örülök, hogy ezt hallom - mosolyodtam el. Nem mintha kevésbé tartottam volna attól, aki kedvére formálja a tüzet, mint attól, aki békává képes változtatni, de megnyugtatott a tudat, hogy nem ébredek egy nap szőrös mancsokkal és cicafülekkel. Ha csak nem rendeznek valami elvetemült farsangi bulit...
Érdeklődve hallgattam Cole kérdését, idő közben pedig felforrt a víz. Beledobtam a két filtert a bögrékbe, aztán leforráztam a vízzel, letakartam őket, és az órára pillantva állni hagytam. A mentor kérése teljesen felvillanyozott. Nem is figyeltem arra, hogy ellenszolgáltatást ajánlana fel a korrepetálásért, mivel számomra már az elég nagy fizetség volt, hogy valaki magánórákat szeretne tőlem venni.
- Ezer örömmel segítek! Rengeteg ötletem van, mi mindennel lehetne kezdeni... Egyszerűbb rántásokkal, omlettel, rizsfőzéssel, tésztákkal... A tésztagyúrást biztos szeretni fogod. Pizza, csinálhatnánk házi pizzát... - kezdtem el ábrándozni, de amikor már messzire kalandoztam volna, észbe kaptam és visszaváltottam egy sebességet. - Igazából a háztartástan nem olyan körülhatárolható tantárgy, mint mondjuk az irodalom. Nincs kötött tanmenet, minden tanár egyénileg alakítja ki a saját óráit. Én nagy hangsúlyt fektetek a főzésre és a kézügyességre, mint a varrás, hímzés, barkácsolás. Persze nem csak a főzés fontos, hanem a konyha és az élelmiszerek, eszközök ismerete is, valamint a tálalás, takarítás, mosogatás. Fontos a baseletvédelem is, néhány alapvető elsősegélyismeret, az udvar és a kertünk gondozása. Szóval elég tág és sokszínű tárgy - meséltem lelkesen, aztán naiv érdeklődéssel, a pultnak dőlve Cole felé fordultam.
- Miket főztél eddig? Milyen tapasztalataid vannak? Csak hogy tudjam, honnan induljunk... - vetettem fel ártatlanul. Fogalmam sem volt, hogy az anyja ettől a kérdésemtől valószínűleg lelakatolná az összes szekrényt és fiókot a konyhában. |
A kérdésére felkaptam a fejem. – Miért, van másmilyen is? – kérdeztem döbbenten. Hogy őszinte legyek, azon kevés alkalmak egyikekor, amikor saját magamat szolgáltam ki a konyhában, még akkor is csak filteres, mirelit, vagy por alapú kajákat csináltam. Főleg azért, mert amikor először és utoljára próbáltam bundáskenyeret sütni még odahaza, felgyújtottam a konyhát. Meg a spagettim. Aztán pedig elsóztam és alul főztem a sajtosmakarónit... És alátét nélkül akartam megmelegíteni a sütőben a pizzát. Utána az anyukám valahogy nem támogatta további gasztronómiai tanulmányaimat, én pedig ráhagytam. Én imádtam, ahogy ő főz, ő pedig szeretett volna még néhány évtizedet megélni, úgyhogy kölcsönösen megállapodtunk abban, hogy többet nem főzök. Soha. De soha. Sehol. Még kényszerhelyzetben sem.
– Nem veszem – vontam meg a vállam mosolyogva. Nem kellett az Áldásomat használnom ahhoz, hogy tudjam, Cory pontosan mit érez; az ismeretlentől való félelem a világ mozgatórugója, csupán vannak azok a szerencsés kevesek, mint ő, hogy ezen túllépve a kíváncsiságtól hajtva felfedezi az ismeretlent, ami, ugyebár, addigra már ismert lesz.
– Ugyan, dehogy, semmi baj, már hozzászoktam ahhoz, hogy elém ugranak a dolgok – legyintettem az orromat dörzsölgetve. Bár tényleg nem volt olyan nagy dolog, azért hagytam, hogy Cory a székre ültessen, és a kezemet is elvettem onnét. Jól eső érzéssel töltött el, hogy érdeklem őt; ez bárkinek jól esett volna. – Hát, egy kicsit talán vérzik, de túlélem. Az általános iskolában gyakran megtörtént, az osztályfőnökünk jelmondata szerint pedig addig nem zavarhattuk őt, amíg nem fekszünk holtan vagy nem lángolunk.
Minden férfias "mindent túlélek" hozzáállásom ellenére is hagytam, hogy Cory azt csináljon, amit jónak lát.
– Amennyire én tudom, varázsolni nem tudunk – jegyeztem meg, visszatéve a lábas-baleset előtti témára. – És olyan Áldott sincs, aki mások állattá transzformálására lenne képes. Pedig azért nem lenne rossz!
Mielőtt még hagytam volna, hogy a fantáziám túl messzire szárnyaljon, és csak akkor térjek újra észhez, mikor nekisétálok egy lovagi páncélnak, megráztam a fejem. – Mondd csak, Cory, a háztartástan... Az ilyen főzés és hasonlók, ugye...? Nem tudom, mennyire érsz rá, de esetleg kollégák közötti összefogás alapján nem tudnál egy kicsit segíteni rajtam? Mármint, pontosabban megtanítani alapokra. Mint például a vízforralás anélkül, hogy akárki megsérülne. Ha gondolod, cserébe szívesen körbevezetlek a birtokon, akár azon kívül is, vagy ilyesmi.
|
[53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nagyon úgy tűnt, hogy a minap jobban járok, ha csendben maradok. De mivel profi módon sikerült magam alatt vágnom a fát, végül is megkaptam azt a nagyon szuper mosogatós melót. Miért nem tudok néha egyszerűen csak kussolni?
Ilyet is csak én tudok, de most komolyan. Másodjára indultam el a házban, hogy olyan fogjuk rá módon feltérképezzem, de már megint eltévedtem. Ezt már tényleg nem tudom elhinni. Ekkora házban még életemben nem jártam. Na nem mintha olyan sok különböző házban jártam volna már, a szüleim hazán kívül, de szerintem lehet érteni, hogy mire gondolok. Épp egy folyosón lépkedtem, ráadásul reggel volt és már megint nem futottam össze senkivel addig, amíg eljutottam ide. Ez egyre gyanúsabb számomra, mert tuti hogy láthatatlan vagyok... vagy mindenki más az. És bumm, annyira belemerültem a gondolataimba, hogy neki is mentem egy falnak. A folyosó véget ért, én meg bezzeg nem vettem észre, csak épp azt nem tudtam, hogy innen merre tovább. Jobbra vagy balra? Végül elindultam a jobb kezem felé, mondván, hogy ennél jobban már úgysem veszhetek el. A nagy csendben az is megfordult a fejemben, hogy talán azért nem találkoztam még senkivel, mert reggel van, és még mindenki aludt. Ez kicsit feltornázta a kritikán aluli önbizalmamat, sőt hamarosan hangokat is hallottam ahogyan előrébb haladtam. Nem félreérés ne essék nem bolondultam meg. Jó ezt nem gondoltam teljesen komolyan, mert magamról még akár azt is el tudom képzelni. Úgy értettem, hogy nem a fejemben hallottam a hangokat. Valamelyik ajtó mögül jött. Rögtön arra gondoltam, hogyha van ott valaki, akkor talán azt is meg tudja mondani, hogy hol vagyok és hogyan jutok el innen.... bárhová máshová. Ahogy az ajtó elé értem erősebbé váltak a hangok, így már majdnem biztos voltam a dolgomban Mégsem akaródzott kinyitnom azt az ajtót. Mi van, ha azok, akik benn vannak, azok is szellemnek néznek, vagy valami hasonlónak? Meg aztán ki tudja mi ez a helyiség? röpkötek azonnal a fejemben a gondolatok, de lassan sikerült lenyugtatnom magam, hogy azért vagyo itt, hogy ne érezzek így. Szóval felsóhajtottam, lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. Egy konyhában találtam magam, ami ugyan nem volt túl nagy, de éppen elég hely volt benne. És a helyiség, ahogy számítottam nem is volt üres. Ketten is voltak benn, legalábbis hirtelen őket vettem észre. Mosogattak.
Éreztem én, hogy valami nem lesz rendben a tervvel; mármint, maga a kivitelezés tökéletes volt, egy rögtönzött baseball ütővel úgy átütöttem a kerítés felett a narancsokat, hogy azt se láttam, hova pottyantak le, hanem hát... valljuk be, hülye ötlet volt megfordulni, hogy akkor most a Shelter épületét is részesítem egy kis gyümölcszáporban.
Miután Katerina is csatlakozott hozzánk a reggelijével, kezdtem kicsit feloldódni. Nekiláttam a müzlimnek és hallgattam a beszélgetést. Örültem, hogy Mr. Ramsay felajánlotta, hogy tegezzük. Tényleg csak néhány évvel volt idősebb nálunk, szóval kicsit furának is éreztem, hogy magázni kelljen. A válasza ugyan hagyott bennem még néhány kérdést (például hogy melyik nap keressem fel, a hét elején-e, vagy inkább a végén, hány óra tájban, délelőtt, vagy esetleg délután, hol fogom megtalálni, mit vegyek fel, vigyek-e valamit, meg hasonlók) de végül csak mosolyogva bólintottam. 
Sokkal élettel telibbnek és igazibbnak tűnt az egész helyzet, miután a két lány is úgy döntött, hogy csatlakozik hozzám a Sötét Oldalon, ahol mindenki puffancsot reggelizik, majd tíz év múlva diabéteszes kómába zuhan tőle.
Félredöntött fejjel figyeltem és hallgattam a teliszájal köszönő férfit. Nem különösebben zavart, na jó talán egy picit, hogy teli szájjal beszélt. Ha én is éhes voltam nem érdekelt senki és semmi. Az illető vagy megvárja amíg végzek vagy teliszájjal válaszolok.-Igen én is új vagyok. Annyi különbséggel hogy én csak ma jöttem. Pár órával ezelött.-magyaráztam.-És nekem is nagyon tetszik a kastély. Bár még nem igazán volt időm felfedezni.-mosolyogtam félénken. Amikor a lány megkérdezte a nevem zavartan kaptam a homlokomhoz amolyan "jajj de paraszt vagyok" mozdulattal.-Az én nevem Katerina Blackhunter. Na és az ön és a te neved mi? Arról lemaradtam.-kuncogtam picit jobban feloldódva a lány könnyed társalgását hallva. A fiatal pasas viszont szinte csak megfigyelt na meg a műzlijét eszegette. Erről nekem is eszembe jutott hogy tulajdonképp tegnap óta utaztam és nem is ettem. Eddig semmi nem akart lemenni a torkomon. Most viszont hirtelen nagyon megéheztem hiszen az elöttem műglizgető férfi olyan átéléssel nyamnyogott egy ideje a falaton hogy megkordult az én gyomrom is mire elvörösödve a hasához kapott.-Öhm... elnézést.- motyogtam. (Bocsánat de telefonról írtam és nem tudtam képet berakni.)
A srác összeráncolt szemöldökkel meredt rám és kanállal a szájában motyogott valamit, amit a helyzetből adódóan köszönésnek véltem. Ökölbe szorított kezem a szám elé tartottam és halkan megköszörültem a torkom, miközben próbáltam elfojtani a rám törő nevetést. Természetesen nem jártam sok sikerrel, hiszen mindig a legrosszabb pillanatokban a legnehezebb leküzdeni a röhögőgörcsöt, én pedig egyáltalán nem akartam tiszteletlennek tűnni, főleg nem azután, hogy megtudtam, az előttem üldögélő férfi a mentorom. Kellett pár pillanat, hogy feldolgozzam a váratlan információt, és ezúttal nem a nevetést, hanem a meglepettségemet próbáltam palástolni.
Mikor elbúcsúztam a szüleimtől és először léptem át Shelter House kapuját, egyszerre voltam izgatott és ideges. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ilyen hosszú időt töltsek távol a családomtól, biztos voltam benne, hogy nagyon fognak hiányozni. Ugyanakkor hajtott a kíváncsiság, alig vártam, hogy láthassak más különleges képességgel rendelkező embereket.
Ahogy Colint figyeltem, arra gondoltam, pont olyan, mint egy nagy gyerek. Kicsit emlékeztetett a sógoromra, habár ő inkább volt tesze-tosza, tunya, papucs, gumicukor - és még egyéb puha, gumi állagú jelző illett rá, amiket inkább nem részleteznék. Ő inkább idegesített, olykor az agyamra tudott menni, hogy mindenben a húgomra hagyatkozott, aki bezzeg igazi dívaként élt mellette. A húgom mindig is imádott másokat irányítani, a sógoromnak meg kellett valaki, aki döntéseket hoz helyette. Tökéletesen kiegészítették egymást, nekem viszont szúrta a szemem. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a férj legyen erős kiállású, sziklaszilárd, a nő pedig a saját akaratát érvényesítve kövesse. Mindig a férfi járjon elől, törjön utat, a nő pedig egyengesse ki azt. Habár ez nagyon jól hangzott, azt el kellett ismernem, hogy én is egy határozott nő voltam, aki jobb szereti, ha a saját szájíze szerint történnek a dolgok... Éppen ezért Colin és én például nem lennénk tökéletes házaspár, félő, hogy mindenben alávetném a saját akaratomnak.
Szinte felragyogott az arcom, mikor Cory tulajdonképpen félig-meddig igazat adott nekem az anyámmal szemben. Ilyet még soha senki sem tett; mondjuk, lehet, hogy azért, mert Cory nem ismerte az anyámat, és így nem is félhetett tőle. Igen, ez lehetett. Mindenesetre, örültem, hogy esetleg valaki másnak talán nem is voltak olyan butaságok az ötleteim.