|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:59 - |
A folyosók falainak nagy részét faliszőnyegek és a Deahwood család egykori tagjainak portréi ékesítik. Az ember órákat tölthet csak azzal, hogy elmereng az egykori nemesek arcvonásaiban, vagy a kárpitok szálainak csodálásában. A falak mentén, egy-egy fordulóban különböző szobrok ácsorognak, üres tekintettel bámulva a semmibe, de nem ezek a legfeltűnőbb alkotások. Több lovagi páncél strázsál a sarkokban, lehúzott rostéllyal, fejedelmien őrködve minden felett. |
[23-4] [3-1]
Mivel a kinti hőség már nekem is sok volt – ahhoz képest, hogy a nyár a kedvenc évszakom –, és el is untam a kertben való sétálgatást, úgy döntöttem, inkább bent keresek magamnak szórakozási lehetőséget… Vagy legalább unalomelterelő-hadműveletet folytatok. Ahogy a szabadtérről bekerültem a falak közé, szinte felsóhajtottam a kellemes hőmérséklet miatt. Persze kellett a friss levegő is, de idebent legalább nem volt olyan őrületesen fülledt a meleg.
Az épületben való bolyongásom közepette céltalanul szeltem egyik folyosót a másik után, és ahogy megfigyeltem, rajtam kívül nem voltak túl sokan arrafelé, amerre jártam.
Az egyik folyosón azonban hirtelen egy kisebb lökést éreztem, és automatikusan megpördültem magam körül, hogy megnézzem, ki jött nekem. Ebben a pillanatban nem éppen mindennapi látvány tárult elém. Mármint, valahogy nem minden nap látok olyat, hogy valaki egy festménynek érezze magát. Próbáltam nem túl hangosan elnevetni magam, de amikor a bocsánatkérését meghallottam, azt hiszem, ez nem igazán sikerült. Ezután bekattant az ötlet, hogy miért is ne válaszoljak ehhez hasonló stílusban?
- Bocsánatkérése elfogadva, fiatalúr, habár úgy érzem, nem vagyunk mindennapi jelenet részesei jelen pillanatban nézve! |
 Imádtam a nyarat. Tényleg. De voltak az olyan napok, mint ez, hogy valahogy egyik haverom sem óhajtott mást csinálni a punnyadáson kívül, nekem pedig már benne volt a bugi a lábamban, egyszerűen muszáj voltam felpattanni és menni valamerre. Nem számított, hogy hova - egyik folyosóról a másikra vándoroltam, remélve, hogy találok valakit. Alig néhány embert láttam csak, a legtöbben ugyanis inkább a szobájukban vagy odakint, az árnyékban, esetleg a halas tavacska mellett próbálták átvészelni a hőhullámot. Engem is zavart a meleg, de térdnadrágban és félig kigombolt ingben valahogy nem volt olyan elviselhetetlen.
Nagyot sóhajtva tértem rá végül az egyik földszinti folyosóra, amely épp olyan volt, mint a többi - a falakon csúnya festmények lógtak még csúnyább emberekről. Lehet, hogy a szépség modern találmány? Persze, biztos vagyok benne, hogy a bibircsóknak és a halszemnek is megvan a maga bája, de én valahogy nem láttam bennük meg a nemesség szépségét.
Azért, mindenesetre, nézegettem őket. Igazából, néhánnyal beszélgetni is elkezdtem, mert nem volt más dolgom, az ihlet meg valahogy egyedül nem jött ahhoz, hogy írni tudjak. Aztán egyszer csak feltűnt valaki a folyosó másik végén; nem láttam, ki az, és minden bizonnyal ő sem látott meg engem, mivel az egyik szobor eltakart. Hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam a falról az egyik kisebb festményt, majd az alakhoz közelebb lopakodva (szerencsére háttal állt, így nem buktam le) az arcom elé tettem. Ezzel csak az volt a gond, hogy így én sem láttam, és véletlenül nekimentem a lánynak.
- Bocsánatáért esedezem, kisasszony, de nem látok jól. Ezért van habcsók a nyakam körül - mondtam elváltoztatott hangon.
Lehet, hogy a meleg mégsem tett olyan jót az agyamnak. |
A folyosók falainak nagy részét faliszőnyegek és a Deahwood család egykori tagjainak portréi ékesítik. Az ember órákat tölthet csak azzal, hogy elmereng az egykori nemesek arcvonásaiban, vagy a kárpitok szálainak csodálásában. A falak mentén, egy-egy fordulóban különböző szobrok ácsorognak, üres tekintettel bámulva a semmibe, de nem ezek a legfeltűnőbb alkotások. Több lovagi páncél strázsál a sarkokban, lehúzott rostéllyal, fejedelmien őrködve minden felett. |
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Imádtam a nyarat. Tényleg. De voltak az olyan napok, mint ez, hogy valahogy egyik haverom sem óhajtott mást csinálni a punnyadáson kívül, nekem pedig már benne volt a bugi a lábamban, egyszerűen muszáj voltam felpattanni és menni valamerre. Nem számított, hogy hova - egyik folyosóról a másikra vándoroltam, remélve, hogy találok valakit. Alig néhány embert láttam csak, a legtöbben ugyanis inkább a szobájukban vagy odakint, az árnyékban, esetleg a halas tavacska mellett próbálták átvészelni a hőhullámot. Engem is zavart a meleg, de térdnadrágban és félig kigombolt ingben valahogy nem volt olyan elviselhetetlen.