|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:39 - |
A Menedékház belsejébe több ajtó is vezet, de ezek nagy része vagy zárva van, vagy jól elrejtették a kíváncsi tekintetek előtt. Éppen ezért a legtöbben a főbejáratot használják. Egy méretes, egykoron szépen lakkozott, nyikorgó tölgyfaajtó, ami egyenesen az előcsarnokba vezet.
Az előtér gyönyörű, és hatalmas ablakainak köszönhetően remek megvilágítással rendelkezik – az éjjeli világításról néhány antik karos lámpa, és a díszes csillár gondoskodik.
Az emeletre vezető több lépcsősor közül itt található a legnagyobb. Széles, elegáns fából készült lépcsősor, amelyhez csinosan faragott és lakozott korlátok tartoznak. A fokokon bordó, arany, fekete díszes szőnyeg fut le, ami arra hivatott, hogy elnyelje a nyikorgó fa, és léptek hangját. |
[68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
 Eddig észre sem vettem, hogy cigaretta van nála. Ránéztem, és láttam, ahogy meggyújtja, majd pöfékel egy párat. Észre sem vettem, hogy gyanúsan sok idő telt el a között, hogy kérdeztem, és hogy válaszra nyitja a száját.
Szóval "energiavámpír". Aranyos megnevezés. Minden kétség nélkül hittem neki. Elvégre én magam is ilyen furcsa erővel bírtam, de ez csak megerősítette a gyanúm, hogy nem csak fizikai Áldások, hanem mentálisak is vannak. Vajon most is szív energiát belőlem? Jutott eszembe, de végül arra jutottam, hogy lényegtelen. Most jelenleg úgy sincs sok minden amit elszívhatna belőlem.
- Energia... vámpír... - Ismételtem meg halkan. Újra felemeltem a kezem, és felé fordítottam. Ó, én is különlegeset tudok. El se hinnéd. Gondoltam hozzám nem illően sunyin, és küldtem egy apró robbantást Ezra felé, ami valószínűleg kicsit meglöki őt. Én csak még fáradtabb lettem ettől a művelettől, és már az egész hátammal támasztottam a falat. - Én... Ezt tudom. Robbantás minden méretben, és minőségben. - Lekókadtam, és a fejem újra lehajtottam, hogy szemmel tarthassam a padlót, nehogy megszökjön. |
 Volt valami furcsa ebben a srácban. A kézfogás közben összeszűkített szemekkel az arcát fürkésztem, és próbáltam kiolvasni belőle valamit, ami kiindulópontként szolgálhat vele kapcsolatban, de nem jutottam túl sokra. A kézfogása is semleges volt, márpedig apám mindig azt mondta, hogy egy férfiről ez mondja el a legtöbbet. Ryan egyelőre rejtély maradt – akárcsak az, hogy miért távozott olyan sietősen a Segítője. Az enyém legalább addig itt maradt, amíg le nem pakoltam a szobámban.
Általános nyugtalanság lett úrrá rajtam a közelében, amit persze nem mutathattam ki, ha meg akartam őrizni a tökös imidzsemet. Miután visszahúztam a kezem a kézfogás után, a fültövemnél várakozó cigaretta után nyúltam, és a számba vettem. Rövid taperolás után találtam meg a benzines öngyújtómat a fekete zakóm zsebében, és gondolkodás nélkül rágyújtottam a halálrúdra. Két mély, kellően időt húzó slukk után részesítettem a szöszit abban a kegyben, hogy megválaszoljam az időközben feltett kérdését.
- Simán elszívom az életed, ha úgy akarom… - nem akartam túlzottan fárasztani magamat azzal, hogy magyarázkodom. Jól esően engedtem ki egy adag füstöt az orrlyukaimon, egy újabb hörpintés után. – Energiavámpír vagyok, mások életenergiáját hasznosítom a saját tartalékaim feltöltésére – fejtettem ki végül, egy adag hamuval díszítve az egyik futószőnyeget. Igazából nem zavart, hogy az előcsarnok közepén bagózom. Gondosan körbenéztem, nem járt arra senki rajtunk kívül. – Hát te, mit tudsz? – kérdeztem vissza semlegesnek szánt hangon, bár kék szemeim érdeklődve villantak meg a sötétben. |
Hirtelen az idegen egy aprócska fokkal kedvesebb hangnemre váltott. Csak egy kicsivel, de Már ez is valami. Kinyújtotta felém a kezét, és kézfogársa ösztökélt. Csak úgy kínálkozott az alkalom: egy kis megleckéztetésnek, hogy a keze egy kicsit kiforduljon, és aztán pedig... Nem, nem ÉS NEM! Gondoltam magamban, miközben zavartan pislogtam, bár lehajtott fejem miatt ezt Ezra nem láthatta.
Kevésbé jóképűek? Hát rendben, ha így gondolod... El lehet a te kis pofikádat is csúfítani csak EGY, egyszerű mozdulattal, és... Fenét...
- Én... Én Ryan Tyree vagyok... - Hirtelen az agyam kiörült, minden rossz gondolattal együtt, és egy apró mosolyt társítottam a kézfogás mellé, miközben végre Ezra szemébe néztem. Közben továbbra is támasztottam magam a bal kezemmel (vagy már inkább a fal támasztott engem?). Már szinte nevetni volt kedvem, valamiért annyira viccesnek tűnt a helyzet. Bizarrnak, és értelmetlennek. Feleslegesnek. Egy visszafojtott "cöh" hangot hallattam magamból, majd újra lehajtottam a fejem, ahogy elengedtem Ezra kezét, és így szóltam:
- Te mit tudsz? - Lehet, hogy nem kellett volna ezt ilyen egyszerűen megkérdeznem. Talán nem illik így ezt csak úgy megkérdezni itt... |
Félrebillentett fejjel figyeltem az idegent. Próbáltam betájolni, hogy mire számíthatok tőle. A zavart pillantásából tekintve, nem sokra, summáztam magamban, gondolkodón megérintve az állam, miközben újabb fokokat hagytam hátam mögött. Magasabb volt tőlem néhány centivel, de korban fiatalabbnak tippeltem, ezért az előkelők magabiztosságával araszoltam közelebb.
Nem válaszolt a kérdésemre, de úgy tűnt, hogy a kótyagos tekintette ellenére is észrevett engem. Legalábbis, erre engedett következtetni az, amikor kinyújtotta felém a tenyerét, mintha várna valamire. Mivel nem tudtam azt, hogy mire képes, nem ijedtem meg, mert nem volt mitől megijednem, de a gesztust látva, felvont szemöldökkel, amolyan „WTF” pillantással kezdtem méregetni a fiút. Kattant, összegeztem magamban egyszerűen, lazán a zsebembe csúsztatva a kezeimet.
- Ilyenek? – kérdeztem vissza, mert nem egészen értettem a kérdést, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg az Áldott-dologra gondolhat. – A nagyrészük igen, csak kevésbé jóképűek – mondtam magabiztos, ezerwattos mosolyt lövellve a zöldfülű felé. Imádtam volna, ha bizonytalanságban tarthatom.
- A nevem Ezra Hill – nyújtottam kezet, mint a dominánsabb hím a beszélgetésben. Ha elfogadta a gesztust, lazán megszorítottam a kezét. – Téged, hogy hívnak? – tudakoltam, bár nem is igazán érdekelt a válasz. Az Ő baja volt, hogy aznap este keresztezte az utamat, nem pedig az enyém. |
Valaki lejött a lépcsőn. Nem érdekelt, elvégre, ha valakinek velem lenne dolga, az úgy is majd hozzám szól. Így hát nem figyeltem, hogy ki lehet az. Csak néztem a padlót, és a bal kezemmel támaszkodtam a falhoz. Amikor az a valaki nem túl kedvesen megszólalt a lépcsőről, meglepődtem. Erőtlenül felnéztem rá, és kísértetiesen állt ott az árnyékban. Remek.
Talán ő is még kiskorú… Jellemzően azokra a nagyképűekre hasonlít… Akik mindenütt ott vannak, és míg fiatalok… Addig azt hiszik, hogy övék a világ… Gondoltam magamban, és azon kezdtem filozofálni, hogy mégis mit válaszoljak neki? Válaszoljak-e neki egyáltalán? Talán nem ártana… Ezek általában szeretnek ütni is, ha nem kapják meg a piszkálás-adagjukat… Miért pont vele kell itt először találkoznom? Talán ő is Áldott vagy mi a szöszt mondott a Segítő… Akkor neki mégis mi lehet az ereje? Lényegtelen… Azt hiszem… Egy mozdulattal úgy is a plafonra küldhetném, és utána már biztosan nem hülyéskedne a legrosszabb pillanatban. Ahogy ezt végiggondoltam, elborzongtam. Mégis mit gondoltam? Felkenni a plafonra? Nem pont ez okozta az egész problémát? Ránéztem a bal kezemre. Kiugrottam az ablakon… Szóval már egészen értem az Áldásom működését… Vagy csak szerencse lett volna, hogy túléltem? Kezdtem kicsit ideges lenni magamban, mert nem tudtam, hogy mit gondoljak magamról. A jobb kezemet az inzultáló fickó felé nyújtottam, és elgondolkodtam: Milyen negatív hatásai lennének annak, hogy megtenném? Nem, nem kéne… A kezem leengedtem.
Vettem egy nagy levegőt, majd így szóltam:
- A többiek is mind ilyenek? |
Sage Foster - Wesley Dunham kör LEZÁRVA |
Újabb. Csodálatos. Dögunalmas nap a Menedékházban. Még egyetlen szórakoztató pillanatom sem volt azóta, hogy a szüleim száműzetésre kényszerítettek, amiért majdnem elszipkáztam a féltestvérem, Robert összes életerejét. Nem, mintha nem érdemelte volna meg. Az a kis gyökér azóta már az én anyámat is az ujjai köré csavarta, pedig kegyetlen emlékeztetője volt apám hűtlenségének.
Unottan, a fülem mögé tűzött cigarettával lépdeltem le a lépcsőn. Már sötét volt odakint, talán már a takarodón is túl lehettünk, de én sosem voltam az engedelmes kisfiúk mintaképe, hát itt sem szándékoztam változtatni az életvitelemen – egyetlen dolgot kivéve. Itt létem alatt már egyszer elkaptak a folyosón, ahogy pöfékelek, és azóta gondosan ügyelek arra, hogy ne vegyenek észre; A múltkori akciót is egy egész doboznyi cigi bánta, amit ugyan nem nehéz pótolni, ha az embernek megvannak a megfelelő kapcsolatai, de azért az én készleteim is végesek voltak, így jobb volt, ha odafigyelek.
Éppen megfelelő pillanatban érkeztem a lépcső közepére ahhoz, hogy takarásból ugyan, de végignézzem, ahogy egy kigyúrt állat, egy töpszli szőkét ráncigál be az ajtón. Azt hiszem újonc lehetett, mert elég elveszetten dőlt neki a falnak, miután alkalmi kísérője faképnél hagyta. Úgy döntöttem, hogy ideje megörvendeztetnem az idegent a személyes, és egyedi Hill vonzerőmmel, kizárólag csak azért, hogy érezze a törődést.
- Mit picsogsz, öreg? – kérdeztem, még félig az árnyékban állva, majd szép lassan lejjebb léptem két lépcsőfokon. – Tőled is elkobozták az aranykártyáidat? – tudakoltam olyan hangnemben, mintha ezen a helyen az lenne az ember legnagyobb gondja, hogy elveszti a hitelképességét. Aznap tiszta feketébe öltöztem, ami ugyan rohadtul elegáns volt, de nem túl sok jóval kecsegtetett. |
Vajon mennyi idő telt el? Néztem ki az ablakon. A nap felkelő félben volt, ez a pasas pedig egyenesen idehozott. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, de elég sokra gyanakodtam - mikor elindultunk késő este volt, ekkora meg már kandikáltak ki az ébredező napsugarak a távoli hegyek mögül.
A pasas Segítőnek nevezte magát, bár nem beszélt sokat. Nem is kérdeztem egész úton semmit - akárhova is vitt az út, amit kijelölt nekem, kevésbé lehetett rossz, mint amit azért kaptam volna, hogy... megöltem őket. Mi is volt a legrosszabb az egészben? Hogy meghaltak? Hogy megölték őket? Hogy ÉN öltem meg őket? Nem tudtam, fogalmam sem volt. Már megtörtént, és ha valamit megtanultam eddigi rövid életem alatt, az az, hogy ha valami megtörtént, azért már nincs értelme sírni. Megtanultam? Ezt biztos csak magyarázom be magamnak, hogy enyhítsek a saját fájdalmamon… Az emberek mindig először magukon akarnak segíteni… Én is ilyen voltam – a saját fájdalmam élvezte a prioritást. A fájdalom, amit a szüleim már többet nem érezhetnek. Se boldogságot, se fájdalmat, se kételyt…
- Mindjárt ott vagyunk. – mondta a Segítő.
Miután arra gondoltam, hogy meg kéne ölnöm, elkapott. Jól tette. Ha nem tette volna, biztos, hogy megölöm. Most pedig ODA vitt. Valahova. Nem tudtam pontosan… Valami menedékről beszélt, meg Áldásról, meg olyanokról, mint én vagyok…
Magam elé emeltem a kezem. Megnéztem jól, és továbbra sem láttam semmi rendelleneset. Csak két kéz – amik olyan halálosak voltak, mint egy gránát. Vagy sok gránát. Vagy annál is több.
Nem tudtam, meddig néztem a kezem, de mikor felnéztem, már egy hatalmas kastély előtt voltunk. Begurult a jármű a kapun, és kiszállt az előttem ülő Segítő. Kinyitotta az ajtómat, majd kirángatott. Nem haragudtam rá ezért, ha nem tette volna, akkor ott maradtam volna ülve. Nem volt erőm magamtól mozogni rendesen. Betámogatott engem egy hatalmas szobába –a kastély előcsarnokába. Gyönyörű hely volt, de nem volt kedvem gyönyörködni benne. Mintha csúfolni akart volna azzal, hogy ilyen szép, én meg olyan…
A gondolatmenetemből a Segítő zökkentett ki, aki elengedett, mire én a falnak dőlve megálltam. Ő csak nézett rám, majd fogta magát, és elment. Ott hagyott. Egyedül. |
 Én azért nem voltam benne annyira biztos, hogy a gondolataim érintetlenek maradnak, ezért már akkor felállítottam a védőfalakat, amikor még csak Shelter House kerítését megpillantottam. Nem akartam, hogy egy kósza gondolatolvasó kilesse, mi jár a fejemben, mert azzal csak ő járt volna rosszul. Bájosan mosolyogtam Wesley-re.
Az említett névre észrevehetően feljebb vándorolt a bal szemöldököm. Moreau? Az a Moreau? Nem mintha annyi ember szaladgált volna ilyen névvel. Úgy tűnt, nemcsak a gondolatolvasóktól kellett tartanom, de nem aggódtam. Elég erősnek éreztem magam, hogy kivédjek bármilyen csapást, ami itt érhet.
- Azért jöttem, hogy dolgozzak és fiatal Áldottakat okítsak, nem azért, hogy összevesszek a kollégákkal. Szeretnék mindenkivel jóban lenni - biztosítottam szándékaimat illetően az irodalomtanárt.
- Ó, én mindenkire és bárkire kíváncsi vagyok - nevettem fel. - Mentorokra, tanárokra, növendékekre... Kíváncsi vagyok, vajon kik fognak hozzám kerülni. És egy kicsit ideges is - vallottam be lehalkítva a hangomat, hogy még bizalmasabbnak tűnjön a mondókám. Valószínűleg mindenki, aki újonnan került ide, az első néhány napban ideges volt, így ésszerűnek tűnt, ha én is ezt mondom. És, ha jobban megvizsgáltam volna az érzelmi állapotomat, rájöttem volna, hogy tényleg nem áll tőlem távol ez az érzés, de a világ minden kincséért tagadtam önmagam előtt, bármit is mondtam. Sage Fostert nem úgy nevelték, hogy megijedjen pár kölyöktől!
- 2002 és 2003 között voltam növendék, de nem szereztem túl sok barátot. Inkább az a csendes, megfigyelő típus voltam, aki minél előbb ki akart innen szabadulni, és ezért olyan gyorsan megtanultam használni a képességem, ahogy csak tőlem tellett - Abban, hogy elhagytam a Menedékházat, apám is közrejátszott, a kormányhoz és a CIA-hoz fűződő viszonya, és az új programterve, amelyben nekem is részt kellett vennem. Abból az időből nem sok mindenre emlékeztem.
- Ráérek még kicsomagolni - legyintettem, majd megrántottam vállamon a sporttáskámat. - De hosszú volt az út, és egy kávé jól esne - mosolyogtam Wesley-re. |
 Ahogy mindig, most is izgatott érdeklődéssel fordultam az újonnan érkezett Áldott iránt, legyen bár növendék vagy mentor. Talán ennek a szelektív látásmódnak köszönhetően nem tűnt fel az sem, hogy Sage szemeiben az érdeklődés kicsit más válfaját fedezhette fel az ember, ha megnézte.
Én nem néztem.
– Még jó, hogy itt nem akarna senki sem a fejedben turkálni – nevettem fel harsányan és jókedvűen. – Nem olyan hely ez, hacsak nem idegesíted fel Moreau-t... Dehát, ha itt voltál növendék, fölösleges is magyaráznom!
A kérdésére összevontam a szemöldököm egy pillanatra, míg tűnődtem, de hamar kisimult a homlokom. – Hát, igazán nem tudom, hogy mit mondhatnék. Hogy őszinte legyek, a tanárok között jobban kiismerem magamat, mivel jómagam is az volnék... Bár, be kell vallanom, igazán csak Spencer Ramsayvel ápolok szoros viszonyt, talán a hasonlatos habitusunk miatt. – Lehet, hogy rosszul éreztem, de mintha Spence egy kicsit neheztelt volna rám, amiért nem mentem vele az erdőbe. Ez persze nem jelentette azt, hogy ellenszenvesen viselkedett volna, egyszerűen szomorúnak látszott. Igaz, ez is csak utólag tűnt fel... Mindenesetre, elhatároztam, hogy engesztelésül valamelyik nap majd viszek neki muffint. És megmutatom, milyen sokra jutottam a vízvezeték-szereléssel, hátha csöpög a csap a fürdőjében, vagy ilyesmi.
– Gondolom, jobban érdeklik a mentorok! – váltottam inkább a másik irányba, miközben elindultam a konyha felé. Merthogy én előtte arrafelé indultam, legalábbis, azt hiszem. – Mikor voltál mentorált? Csak azért kérdezem, mert be szeretném lőni, kik a kortársaid, hiszen róluk felesleges beszélnem, de a korodat mégsem kérdezhetem meg. Elvégre, az nem lenne illendő.
Valahol félúton lehettünk az előcsarnok és a konyha között, amikor hirtelen megtorpantam. – A konyhába indultam... Te is? Vagy inkább a csomagjaid raknád le? |
Iris dilettánsokat alkalmaz, állapítottam meg rövid úton, de egy megértőnek szánt mosolyt azért sikerült kipréselnem magamból. Az irodalomtanár egy földtől elrugaszkodott embernek tűnt, nem csoda, hogy még a saját lábában is el tud esni. Titkon próbáltam megállapítani, szed-e valamilyen hallucinogén vagy szedatív szert, de a pupillája normális méretűnek tűnt, nem verejtékezett, a keze sem remegett... Szimplán kétballábas volt. De Iris szíve mindig megesett az ilyen fazonokon, úgyhogy további csetlő-botló alkalmazottakra számítottam. Egyszerű dolgom lesz...
- Részemről a szerencse - mondtam kedvesen, miközben kezet ráztunk. - Adjunk hálát a bokroknak, és azok eséscsillapító erejének - csóváltam meg a fejem.
Örültem, hogy végre letudtuk a szokásos formális köröket. Sosem szerettem bemutatkozni, az életemről mesélni, bájologni, de az évek alatt megtanultam, hogy ez kell az embereknek ahhoz, hogy megalapozzuk a szimpátiát, majd később a bizalmat és esetleg a barátságot. Nem mintha annyira tapasztalt lettem volna ezen a területen.
Mosolyogtam és bólogattam Mr. Dunham minden szavára. Bizony, az Áldottak világa színes (és ép ésszel felfoghatatlan), a kölykök meg egytől egyig a jövő letéteményesei. Ezzel nem tudtam vitatkozni.
- Igazad van, valószínűleg még nagyon sok időt fogunk együtt tölteni - húztam bestiális vigyorra a szám, elfogadva, hogy tegeződjünk. Ó, ha tudnád... - Az én képességem a mentális pajzs. Legalábbis ezt a nevet adták neki... Az agyam képes kivédeni az ellene irányuló támadásokat, és ezt ki tudom vetíteni másokra is. Jól jön az embernek, ha nem szereti, hogy a fejében turkálnak.
...És kiszagolják a terveit, tettem hozzá gondolatban. A rövid ismertetés után fogtam magam, és a sporttáskámért mentem. Miután vállamra vetettem a csomagomat, aztán visszaléptem Wesley mellé.
- Ha már ilyen szépen belém botlottál, Wesley, igazán mesélhetnél nekem a többi tanárról és mentorról egy keveset - mondtam félrebillentett fejjel, kedvesen mosolyogva. - Iris nagyon titokzatos volt a kollégákat illetően - tettem hozzá, az igazgatónőre kenve tájékozatlanságomat, abban reménykedve, hogy az irodalomtanár segítőkészen kiadja a kollégái fontosabb adatait. |
Megesett néha, hogy elfelejtettem egy-két ember arcát, a postásét, a gimis osztályfőnökömét, vagy épp a sógornőmét (annyi plasztika után más se ismert volna rá, bár persze ezt talán nem egy családi összejövetelkor kellett volna felfedezni), de a Shelter House-ban eddig semmit és senkit nem felejtettem el. Az emberek olyanok, akár egy-egy drágakő egy koronán, még ha sok is akad belőlük, akkor sem szabad megfeledkezni róluk – az időpontok, a születésnapok, vagy épp a kávésbögrém, amit a kocsi tetején hagytam, nos, azok nem voltak fontosak.
Ezért voltam biztos abban, hogy a hölgyet nem ismerem, és ez megerősítésre is került.
– Örvendek, Miss Foster – kászálódtam talpra, majd a kezeimet beletöröltem a nadrágomba, hogy ne porosan nyújtsam kézfogásra. – Ó, nem csak a lépcsőről, mindenhonnan leesek! Múltkoriban épp ablaktisztítás közben pottyantam ki a szobámból, szerencsémre azonban felfogott a bokor...
Mindig izgalmas volt, mikor új kolléga érkezett; habár Miss Foster szigorúan véve nem volt a kollégám, mégis érdeklődő mosollyal figyeltem.
– Immár hatodik éve – húztam ki magam félig-meddig büszkén; ezzel szerettem volna a tudtára adni, hogy nem csak megbarátkoztam az Áldottakkal, kifejezetten ragaszkodom is ehhez a fantasztikus világhoz. – Tudja, elképesztően lenyűgöz ez a világ, és bocsássa meg az illetlen kérdésem, de önnek mi az Áldása? Annyi a szín az itteni gyerekekben, meg persze a felnőttekben is, hogy csak ámul az ember, és sosem reménykedhet abban, hogy teljesen megismeri. Nézem önt, és mégis, meg nem mondanám, mikre lehet képes...! Ha jobban belegondolunk, és beleegyezik, talán elhagyhatnánk a magázódást, elvégre, még évekig leszünk kollégák... |
Azt hiszem, egy kicsit elfogott a nosztalgia, amint beléptem az előcsarnokba. Emlékszem, először nagy hatást gyakorolt rám az impozáns belső tér, de most semmi ilyesmit nem éreztem. Pedig hosszú idő telt el, mióta utoljára itt jártam.
Miközben a falakat tanulmányoztam, próbáltam rájönni, mit érzek a visszatérésemmel kapcsolatban, de egy idő után rájöttem, hogy felesleges ilyenekkel terhelnem magam. Egy feladatot kell elvégeznem, amelyben nincs szerepe érzelmeknek. Azok csak megbonyolítanák a dolgomat, és pont a bonyodalmak nem hiányoztak az életemből.
A lépcsőt ellenőriztem, amikor lépteket hallottam az emeletről közeledni. Tudtam, hogy itt néhány percnél tovább nem lehet egyedül az ember - mondjuk úgy, hogy számítottam már a társaságra, még ha csak el is megy mellettem az illető úriember, aki eléggé belemélyedt a gondolataiba. Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, és tovább ellenőriztem a lépcsőfokokat. Fő az elővigyázatosság.
Ugyanez nem volt elmondható az imént említett férfiról. Nagy nehezen kikerült, de a következő másodpercben lebukfencezett a lépcsőkön, és tompa puffanással padlót fogott. Így jár az, aki nem néz az orra elé.
Felhúzott szemöldökkel fordultam a hang irányába, bár nem igazán az úriember állapota miatt - három lépcsőfokon való lebukfencezésbe még senki nem halt bele. Maximum egy kis agyrázkódást kaphatott, ha beütötte a fejét egy fok sarkába, de az túlélhető.
- Ahogy az Ördög sem - válaszoltam amolyan "ez-hogy-képes-működni?" hangon. - Látom, nem esett komolyabb baja. De, ha gyakran előfordul, hogy leesik a lépcsőn, talán jobban tenné, ha kivizsgáltatná magát. Sage Foster - kötöttem a mondanivalómhoz egy gyors bemutatkozást, és kezet nyújtottam kézrázás és felsegítés céljáából egyaránt. - Új mentor. Nem változott semmit ez a hely, mióta elmentem.
Kiszűrtem a leglényegesebb információkat a padlót fogott férfi szavaiból. Wesley Dunham, irodalomtanár. Ezt megjegyeztem magamnak.
- Mióta tanít itt, Shelter House-ban, Mr. Dunham? - kérdeztem, amikor már sikerült az irodalomtanárnak felkecmeregnie a földről. |
Teljes szívvel hittem abban, hogy az irodalmi toposzok nem csak üres szavak, melyek semmit sem jelentenek; eszerint a nyár az energia és fiatalság örök szimbóluma, ahol békében megfér egymás mellett a szeretet és az utálat is, elvégre, mind a kettő forrongó érzelem. Én is valahogy így éreztem; még mindig ott ültek a lelkemen libasorban a rossz érzések, gondolatok, melyek Davidhez kapcsolódtak – azt ugyan már régen elfogadtam, hogy Caroline és köztem egyszerűen nem jött össze a kapcsolat, ám Milót nem voltam hajlandó feladni semmi pénzért.
Ezért is fogadtam kitörő örömmel, mikor Caroline felhívott, hogy Davidnek sürgős ügyben vissza kellett térnie az Államokba, és mivel ő maga is áttette a szabadságát, felajánlotta, hogy Milo eljöhetne hozzám egy-két hétre. Gondolkodás nélkül mondtam igent – csak később jutott eszembe, hogy Miss Dashwood talán nem feltétlenül enged ide gyerekeket. Az igazgatónőt mindig tisztességes, és abszolút korrekt nőnek ismertem, aki az összes eddig megismert igazgatónál jobban vezette Sheltert, holott jóval több gonddal szembesült, mint másutt. Kifejezetten pozitív érzéseim voltak vele kapcsolatban – és miután engedélyt kértem tőle Milo látogatására, le sem lehetett vakarni azt az eszeveszettül boldog mosolyt az arcomról.
Igazából annyira belefeledkeztem abba, hogy gondolkodjam, mit, kit, és mikor mutatok meg majd neki, hogy észre sem vettem, merre vitt a lábam, sőt, azt sem, ki jön velem szembe. Már a lépcsőn haladtam lefelé, amikor először feltűnt, hogy valaki más is ott van, és még akkor is csupán, mikor egy lépcsőfok választott el minket. Annyira meglepődtem azon, hogy hirtelen kirántottak az elmélkedésemből, hogy, bár sután kitértem oldalra, a lábaim valahogy összeakadtak, én pedig egyszerűen előre borultam. Tompa puffanással érkeztem a földre.
– Hűha. A gravitáció sosem alszik – nevettem fel kínomban, miközben ráérősen feltérdeltem. Csak három lépcsőfok volt, de a kezeim így is sajogtak kicsit. Ennek ellenére sokkal jobban lekötött az ismeretlen arc, mely egyértelműen nem növendékhez tartozott. – Jó napot! Szép az időnk, nem? – néztem fel a lépcsőn álló nőre szórakozottan. – Wesley Dunham vagyok, irodalomtanár. A hölgyben kit tisztelhetek? |
Kilenc éve hagytam el Shelter House oltalmazó falait, és nem is igen gondoltam rá. Egy ideig még tartottam a kapcsolatot az ottaniakkal, de sosem tartoztam közéjük. Mint mindenhol, itt is csak kívülállóként, megfigyelőként vettem részt az életben, és tettem, amit meg kellett tennem.
Nem is hittem volna, hogy egyszer még rám lesz szüksége Irisnak, de a hívása pont kapóra jött. Az aktatologatás az Irodában nem az én képességeimhez való feladat volt, és az apám gondoskodott róla, hogy szeretett lánya még a terep környékére se kerüljön. De ez más volt... Végre hasznomat tudta venni valaki, én pedig boldogan fogadtam el a mentori állást.
Az erdő közepén álló vadászkastély pontosan úgy nézett ki, mint ahogy az emlékeimben élt. Elhúztam a számat, aztán vettem egy mély levegőt, és beléptem az előcsarnokba. Egy jól irányzott mozdulattal a sarokba dobtam a sporttáskát, amiben a ruháim egy része volt (a poggyászom nagyobbik része még a Jeepemben volt), aztán megkezdtem a helyiség újrafelfedezését. Nem siettem sehová, tudtam, hová és merre kell mennem, de előbb újra meg akartam ismerni a falak összes repedését és a lépcsősor recsegő fokait. Ha jól emlékeztem, az emeletre vezető fokok harmadika, ha ráléptem, halkan megnyikordult. Kipróbáltam. |
 - Miért sietnék? - érdeklődtem unott arccal. - Tudod, egyes embereknek ez a normál tempó - világosítottam fel sóhajtva, aztán megindultam én is a puccos lépcső felé. A Rueda mentorról előreszállingózott pletykára felvontam az egyik szemöldököm. - Most aztán igazán megnyugodtam - mormogtam magamnak, egyáltalán nem Ashnek szánva. - Remélem, azért nem zsoltárokat fog velem énekeltetni.
De legalább tudom, kihez fordulhatok, ha meg akarom gyónni bűneimet. Bár, ha olasz maffiózó, akkor valószínűleg rejteget a szekrényében egy Keresztapát is, aztán ki tudja, mi lesz a vége. Mindenesetre, ha követeli is, sem fogom Donnak hívni.
- A pszichók tudtommal nem keresik a társaságot... hacsak, véletlenül belé nem botlok valamelyik sarkon. - A gondolatra megborzongtam. Nem ártana valami üvegrepesztős cuccot kifejleszteni, vagy legalább megtanulni, hogyan lehet valakit öt másodperc alatt hipnózisba ejteni... mert, valljuk be, kezdett komolyan ciki lenni, hogy valószínűleg egy százhatvan centiméteres kislány (Rae spoiler, lol - wolfie) is hatékonyabban meg tudja magát védeni, mint én. - Mindenesetre, kösz a felvilágosítást.
Hogy is mondják a tinifilmekben?
Ja, igen.
Fantasztikus hónapok elé nézünk, az már tuti.
S ezzel lezárt a kör.:) |
 Nem volt a szívem csücske a gondolat, hogy egy újabb ember röhögte ki a nevem. Azt hinné az ember, tizenhat év alatt hozzá lehet szokni, de nem, sőt, csak rosszabb lesz. Azzal viszont csak kevésszer találtam szembe magam, hogy az engem kiröhögő is pont olyan szerencsétlen, mint én, és mint ilyen, van mire beszólnom. Tényleg ritkán esett meg, pedig nagyon próbáltam mindenkinek a rosszabbik oldalát keresni!
– Ugye tudd, hogy két perc alatt lefutom azt a tizenöt kilométert? – kérdeztem vissza morcosan. Igazából szinte meghökkentő volt, milyen könnyedén megszökhettem volna, ha akarok. Az iskolát nem vette körbe előtér, mint az Éhezők Viadalában, csak a járőrözők voltak, de sok sikert, hogy elkapjanak valamit, amit nm is látnak... Ráadásul, mire odaérnének mondjuk a dirinőhöz, már rég visszaérek. Ha jobban belegondoltam, fogalmam sem volt, miért nem szöktem el folyton.
Habfiú okostojás válaszára ismét összeszűkítettem a szemem. – Túlélem így is. A végén még kipikkelyesedem tőled, vagy hasonló.
Felvetésére, hogy talán mennünk kéne, azonnal bólintottam. Nem azért, mert vele értettem egyet, hanem mert a mozgásra fájt a fogam. Nem is tudom, mikor maradtam utoljára egy helyben ilyen sokáig!
– Gyere! – vakkantottam oda neki, mielőtt elhúztam volna egyenesen fel a lépcsőn. Nagyából két másodperc múlva megint ott voltam a lépcső tetején. – Hát Habfiú, te aztán nem sietsz sehova, mi? A hármas hálóban vagy, Sean McGee-vel. Ő is Ruedánál van növendékként. És még azt mondják, Isten nem ver bottal. Vagy kétszer.
Úgy döntöttem, egyszerűbb, ha nem próbálok a saját tempómban haladni, hanem lelassulok az ő szintjére. Bevártam a lépcsőfordulóban, közben fölös energiáimat pedig azzal vezettem le, hogy a teniszlabdám pattogtattam.
– Szerintem jobban jársz, ha minél előbb megismerkedsz a mentor bá'-val. Kicsit sötét az ipse, mint egy olasz maffiavezérbe oltott pap, de túl lehet élni. Előre megjósolom hogy el fogsz tévedni. Mindenkivel megesik. Mondanám, hogy nem gáz, de az. A kaját magadnak csinálod, az edzés kötelező, és ha kedves az életed, elkerülöd Jude Rydert. Az a csaj kicsit pszicho. Van kérdés? |
Rendben, igazából valahol mélyen, a nem létező lelkem egyik eldugott szegletében megértettem, amiért kiakadt a neve kiderülésén, de... Ashley Moon-Moon! Szívem szerint megkérdeztem volna, mégis honnan jött ez az oltárian könnyfakasztó név, azonban Ash ismét Dulifuli üzemmódba váltott, és így határozottan hasonlított a húgomhoz - aki szintén Ashley. Akitől pedig normál állapotban is kétséges volt, hogy milyen hangnemű választ kapsz.
Úgy látszik, ez valami örökletes vonás az Ashleyknél.
- Nem maradok örökre Habfiú - mondtam immáron megkomolyodva, és a csomagomat ledobva, összefontam magam előtt a karjaimat, úgy néztem le rá. - Csakhogy a szirénhang nem egyenlő a Disney-mesékkel, a bennük levő csöpögős cukormázzal, és körülbelül azzal, amit te gondolsz - vontam fel az egyik szemöldökömet. - Tudod, a kettő között van különbség. Nyilván van itt egy irodalmár, aki lelkesen felvilágosít róla. - Arról már nem szándékoztam felvilágosítani, hogyha tovább pattog, a legelső ajándék a legközelebbi barátnőjének egy füldugó legyen. Bár, fejben jobban hangzott fenyegetésként, mintsem belegondolva, hogy ez vajon hogy hatna, ha ki is mondanám. Az meg pláne, hogy nem vagyok bosszúálló típus, csupán ha kihúzzák a gyufát.
De akkor Poszeidón vessen rá kere... izé, szigonyt.
A fejem felett képzeletbeli kérdőjellel hallgattam végig az egyezségének felajánlását, aztán berémlett a Segítő képe, s a hirtelenjében lábra kelt telefonom és zenelejátszóm.
- Azt a plakátolást megnézném, miközben úgy tizenöt kilométeres körzetben nincs egy szem nyomtató sem - vigyorodtam el. - De legyen - nyújtottam felé a kezem, remélve, hogy nem süt el megint el poént. Lehet, hogy az a füldugó nem is a barátnőjének, hanem nekem kell majd. - Akarod, hogy tegyük le a kisujj esküt, vagy megelégszel egy sima megállapodtunkkal?
A válaszát követően (meg a lehetséges pampogását figyelmen kívül hagyva) felkaptam ismét a táskámat, aztán a tőle átvett morcossággal megszólaltam:
- Ne tépjük egymás idegeit, menjünk. |
Képtelen voltam elhinni, hogy ez most tényleg megtörtént, komolyan ennyire peches vagyok. Végre találtam valakit, akit kiröhöghetek, mert legalább olyan szerencsétlen, mint én, ráadásul nem is ismer, erre jön Aubrey és mindent elront. Még alig tudtam átadni magam a kárörvendés bódító érzésének!
Villámló tekintetem először Aubrey-ra, majd a falnak dőlve rajtam röhögő Theóra vetettem. Összeszűkített, ijesztőnek szánt tekintetemmel, és mellkasom előtt összefont karjaimmal igyekeztem kifejezni, mennyire nem tetszik a viselkedése. Mindez nyilván sokkal hatásosabb lett volna, ha nem a földön ültem volna törökülésben, mint egy duzzogó óvodás, illetve néhány perce nem ugyanezt a műsort nyomtam volna én is.
– Hú, de magabiztos lett valaki – vágtam vissza morcosan, durcásan. – A helyedben vigyáznék, nehogy a végén sérvet kapj a röhögéstől. Ami nem öl meg, remélhetőleg újra próbálkozik később.
Nem úgy tűnt, hogy Habfiú mostanában kilábal ebből a röhögés-sokkból; ez idő alatt én millió meg egyszer elátkoztam a szüleimet, és sokadjára megfogadtam, hogy két év múlva, amikor tizennyolc leszek, nevet változtatok. Mit tettem, amiért ezt a nevet érdemeltem?! Oké, hogy sírtam babaként, de ez azért mégiscsak túlzás...
– Hú, de vicces, de vicces, hogy röhög valaki! – pattantam fel végül, hogy face-to-face szálljak szembe az ellenséggel. – Én két év múlva nevet változtatok, de hogy te örökre Habfiú maradsz, az biztos! Hacsak nem találsz magadnak egy herceget, hogy aztán végre igazi kisfiú lehess, és kézen fogva szaladhassatok a naplementében...
Idegességemben gyorsan beszéltem, de remélhetőleg még annyira, hogy érteni lehessen. Azt akartam, minden egyes sértésemet jól kivehetően hallja.
Idegesen túrtam a hajamba, amitől még kócosabb lett, mint előtte. Gyors voltam – nem csak a lábamat szedtem emberi szemmel aligha látható sebességgel, de az agyam is így dolgozott, ennek megfelelően pedig amilyen gyorsan jöttek az indulataim, olyan gyorsan el is múltak.
– Kössünk egyességet, oké? – kérdeztem immár nyugodtabban. – Ha nem kiabálod a nevem magnetofonba a toronyszobából... Akkor én sem ragasztok ki Shelterben száz darab plakátot, ahol a fejedet Ariel testére photoshoppolták. |
Sejtettem, hogy ez lesz a reakciója.
Tulajdonképpen meg se lepődtem volna, hogyha másképpen reagál az én bődületesen fantasztikus áldásomra, de azért már mégis túlzásnak éreztem, hogy gyakorlatilag levegőért kapkodva fetrengett a földön.
Megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel átlépem a fuldokló Asht, az viszont erősen visszatartott, hogy egy ósdi, ki tudja, milyen korban épült - lakberendezőt nem igen látott - kastélyban tartózkodtam éppen, ki tudja, milyen csapdákkal a padlók alatt. És nekem elhihetitek, semmi kedvem rablóhúsként végezni valamelyik sarkon!
- Nagyon vicces vagy - eresztettem meg egy erőltetett vigyort. - Röhög a vakbelem. - Theo, a Habfiú.
Nos, ezekben a helyzetekben nem bántam volna, hogyha esetleg valami spécivel megdobták volna az Áldásomat, mondjuk, szuper türelemmel. Ugyanis Törpicsek komolyan az utolsókat rúgta az én szememben.
A következő pillanatban megjelent egy szőke lány, pontosan az a típus, akiket mínusz öt kilogrammal pompomlányoknak szoktunk hívni Atlantában. Magyarán: idegesítő, buta libák, akiknek a megjelenésük is elég ahhoz, hogy tíz kilométeres körzetben nagyot essen az emberek IQ-jának átlagértéke.
Kellett pár perc, mire leesett, hogy az Ashley Moon-Moon annak az Ashnek szólt, aki az előbb még a padlón fetrengve barátkozott össze a porcicákkal.
Először hősiesen megpróbáltam visszafojtani a kitörni készülő röhögésemet, az viszont egyáltalán nem segített, hogy a hangok, amiket kiadtam, erősen hasonlított egy retardált, fuldokló fókáéhoz, ezért nem is erőlködtem a moderálásommal, kirobbant belőlem a nevetés.
- Azt mondja, Ashley Moon-Moon - csapkodtam a falat. - Basszus, mint valami elfuserált vérfarkasnév! Jacob Black véletlenül nem rokonod? Még az átlagfeletti gyorsaságod is megmagyarázná. - A percekig tartó röhögés közben a falnak dőltem. - És a telihold hogy hat rád? Elvégre, kétszer is benne van a nevedben.
Igyekeztem mély lélegzetet venni, hogy úrrá legyek magamon, és ne vihogjak fel újra, azonban, amint ránéztem Ashre, ismét felröhögtem hitetlenségemben.
Szerencsétlennel jobban kitoltak, mint velem. Hah! |
[68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Eddig észre sem vettem, hogy cigaretta van nála. Ránéztem, és láttam, ahogy meggyújtja, majd pöfékel egy párat. Észre sem vettem, hogy gyanúsan sok idő telt el a között, hogy kérdeztem, és hogy válaszra nyitja a száját.
Volt valami furcsa ebben a srácban. A kézfogás közben összeszűkített szemekkel az arcát fürkésztem, és próbáltam kiolvasni belőle valamit, ami kiindulópontként szolgálhat vele kapcsolatban, de nem jutottam túl sokra. A kézfogása is semleges volt, márpedig apám mindig azt mondta, hogy egy férfiről ez mondja el a legtöbbet. Ryan egyelőre rejtély maradt – akárcsak az, hogy miért távozott olyan sietősen a Segítője. Az enyém legalább addig itt maradt, amíg le nem pakoltam a szobámban.
Ahogy mindig, most is izgatott érdeklődéssel fordultam az újonnan érkezett Áldott iránt, legyen bár növendék vagy mentor. Talán ennek a szelektív látásmódnak köszönhetően nem tűnt fel az sem, hogy Sage szemeiben az érdeklődés kicsit más válfaját fedezhette fel az ember, ha megnézte.
- Miért sietnék? - érdeklődtem unott arccal. - Tudod, egyes embereknek ez a normál tempó - világosítottam fel sóhajtva, aztán megindultam én is a puccos lépcső felé. A Rueda mentorról előreszállingózott pletykára felvontam az egyik szemöldököm. - Most aztán igazán megnyugodtam - mormogtam magamnak, egyáltalán nem Ashnek szánva. - Remélem, azért nem zsoltárokat fog velem énekeltetni.
Nem volt a szívem csücske a gondolat, hogy egy újabb ember röhögte ki a nevem. Azt hinné az ember, tizenhat év alatt hozzá lehet szokni, de nem, sőt, csak rosszabb lesz. Azzal viszont csak kevésszer találtam szembe magam, hogy az engem kiröhögő is pont olyan szerencsétlen, mint én, és mint ilyen, van mire beszólnom. Tényleg ritkán esett meg, pedig nagyon próbáltam mindenkinek a rosszabbik oldalát keresni!