|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 14:54 - |
Az ebédlő tágas, és világos. Egy hosszú, és több kisebb kör alakú asztal szolgál arra, hogy a ház lakói kényelmesen étkezhessenek. A falakon több helyen festmények, címerpajzsok sorakoznak; Az ajtón belépő, a szoba hátsó szegmensében azonnal a Dashwoodok címerével találja szembe magát. A helyiség két sarkában szintén egy-egy lovagi páncél strázsál némán. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 Elégedett mosollyal szedtem össze a kajámat; ha valami, hát az nagyon hiányzott abban az egyedül töltött pár órában, hogy Cora valamit igazgasson rajtam. Szinte nevetnivalóan aranyos volt, hogy hajléktalanként (mit szépítsük, azok voltunk) mindig azon aggódott, hogy áll a hajam... Hát, legalább valaki ezt is megteszi.
– Na, hékás! Az az enyém! Hát a betyárbecsület? – kérdeztem tettetett sértettséggel. Sosem sajnáltam volna tőle semmit, főleg nem ételt, ezt ő is tudta, meg én is. A joghurtot szó nélkül elvettem, könnyedén kinyitottam, majd ugyanígy vissza is nyújtottam Cora felé; igazából én már előtte is rájöttem, hogy nem ülünk egyedül az asztalnál, ahányan voltak, az lehetetlenség is lett volna, de addig nem szólaltam meg, míg ő nem köszönt.
– Szia – intettem neki sután, de már a számban volt egy hatalmas adag rántotta. Mielőtt Cora azt is lenyúlja. – Parker. Örülök. Bocs. Tegnap... Ja, ja, ahogy mondja!
Igazából tényleg izgatott voltam, hogy olyanokkal találkozhatok, mint mi. Kezdjük ott, hogy azt sem tudtam elképzelni, lehetek olyan szerencsés, hogy nem valami szuperegyedi dologban szenvedek, és azt hittem, már maga Cora megtalálása is kész csoda. Talán Isten bocsánatkérése azért, amiért ennyire kiszúrt velem, olyan Ádám és Éva dolog, hogy majd mi leszünk a furcsa mutáns-családfa gyökere. Még mindig remélem, hogy lehet szó valami ilyesmiről; nem vallottam volna be Corának, de többek között azért sem akartam idejönni, mert a végén kiderül, hogy Cora jobbat is kaphatna nálam, hogy csak a kiszolgáltatottság miatt maradtunk együtt. A szívem persze azt súgta, Cora örökké velem marad; én vele maradok, az biztos. Az eszem azonban egy utcagyerek bizalmatlanságával fordult minden és mindenki felé.
– Itt mindig ekkora nyüzsgés van reggel? |
Igazából én voltam az, aki erősködött azon, hogy adjunk egy esélyt a Menedékháznak. Amióta az a Segítő ránk talált, és elmondta, hogy van egy hely, ahol olyan fiatalok élnek, mint mi, az agyam folyamatosan kattogott. Napokba telt, hogy meggyőzzem Parkert arról, hogy gondolkodjon el rajta, hogy idejöjjünk, és újabb napokba az, hogy végül megvegyük a megfelelő buszjegyeket az utazáshoz. Nem tudtam pontosan, hogy mire vállalkoztunk, de kezdetben már az is elég, hogy nem kell egy újabb éjszakát egy pincében töltenem - és még zuhanyozni is lehetett.
Az persze rosszul esett, hogy elválasztottak minket egymástól. Biztosra vettem volna, hogy sokkal jobban telik az első itteni éjszakám, ha befészkelhetem magam a fiú karjai közé, és hagyom hogy a horkolása - ami egyébként inkább mókás, mint idegesítő - ringasson álomba; Ehelyett azonban egész éjjel egy vadidegen lány szuszogását hallgattam, aki régen elviharzott akkorra, mire felébredtem, így alkalmam sem volt megismerni.
Igazából fel sem fogtam, hogy az asztalnál, ahová örömömben dobtam a tálcámat, ült valaki. Abban a pillanatban, hogy Parker belépett az ajtón minden kültéri zaj, és inpulzus megszűnt, s csak a szívem heves dobogására figyeltem, ahogy kerge őzike módjára a karjaiba vetettem magam.
- Szemét - bokszoltam vállba játékosan, természetesen puszta szeretetből. Ennek ellenére teliszájas vigyorral reagáltam le azt, ahogyan hasonlóan reflektált a horkolására tett megjegyzésemre. Tekintetem fürgén végigjártattam rajta, hogy megállapíthassam, ha változott rajta valami; úgy tűnt, hogy szokás szerint jó bőrben van, és már megint elfeküdte a haját, amit lábujjhegyre állva, anyáskodóan megigazgattam. Senki mással nem tennék ilyesmit. - Keresek helyet - bólintottam, bár kicsit sem tetszett a gondolat, hogy már megint szét kell vállnunk; még hacsak két percre is.
Szokatlanul tétován slattyogtam vissza az asztalhoz, ahol a tálcámat hagytam, és egy viszonylagosan felszínes biccentéssel üdvözöltem az ott ücsörgő szőke teremtést, de köszönőszó nem hagyta el az ajkaimat. Magam elé húztam a reggelimet, de aztán tűntetően fűztem össze a kezeimet a melleim alatt, egészen addig, amíg kedvesem vissza nem ért.
- Ezt mind meg akarod enni? Csak tudnám, hová fér el benned ez a rengeteg étel! - szörnyülködtem a megrakott tálca láttán. - Remélem azért hagytál másoknak is... - tettem hozzá, de aztán szó nélkül lehalásztam az egyik ropogósra sütött baconszeletet a rántottája tetejéről. - Mi az? Növésben vagyok - vontam meg a vállam, ha esetleg csúnyán nézett rám miatta, akárhogy is volt, jóízűen ráharaptam. Érdeklődve hallgattam, hogy éjszaka megpróbált átszökni hozzám, de elszörnyülködtem azon, hogy ez a "nincs koedukált szoba" szabály annyira kemény, hogy az itteniek képesek voltak őrt állítani az ajtajához. - Van szobatársam. Kedves lánynak tűnik... Bár reggel szónélkül ott hagyott - húztam el a számat, majd a tányéromra ejtve a bacont, a joghurt után nyúltam, hogy kibontsam. Valahogy nem boldogultam vele, így Parker felé nyújtottam, hogy segítsen.
Ekkor szólalt meg a szőkeség az asztal túloldalán. Először elkerekedett szemekkel néztem rá, hiszen egészen eddig a pillanatig arról is megfeledkeztem, hogy létezik. Másodszor aztán végigmértem, és gyanakvóan felhúztam a szemöldököm. Úgy három másodpercbe, és egy zavart köhintésbe telt, mire megszólaltam.
- Szia! - köszöntem csendesen. - Gondolom meg kellett volna kérdeznem, hogy ide ülhetünk-e - kezdtem bocsánatkérő grimasszal. - Pardon, nem figyeltem... - mondtam egy kicsit talán leereszkedően, ami régi életem hagyatéka volt. - Én Cordelia vagyok, Ő pedig a barátom Parker. Tegnap éjjel érkeztünk - magyaráztam. |
 Álmos voltam; jó, igazából ez reggel nem meglepő, viszont hozzászoktam, hogy otthon bármikor felkelhetek, a kaja frigóban, én pedig betermelhetem azt, amit maradt. A Shelterben azonban szigorú szabályok uralkodtak, az ebédlő bizonyos időpontokban volt nyitva, így választhattál: kóvályogsz éhesen fél délelőtt, vagy megreggelizel félálomban, azt se tudod, mit eszel, és utána arccal előre visszadőlsz aludni.
Az utóbbit választottam.
Békésen majszolgattam az almámat, amit utólag elcsentem a gyümölcsös kosárból, s éppen azt tervezgettem, hogy kirugdosom Alyssát a közös szobából, ha esetleg ott van, magamra zárom az ajtót, és addig húzom a lóbőrt, ameddig nem szégyellem.
Az ábrándozásaimból egy éles csattanás húzott ki.
- Mi a... - pislogtam, és hunyorogva bámultam rá a tálcára, végül a plafonra, hátha onnan eshetett le. Általános tény, hogy az ügyfélfogadás nálam délelőtt egykor nyitott, akkor kerültem olyan állapotba, hogy ki tudtam nyögni két értelmes mondatot, ráadásul ezek logikailag összefüggőnek számítottak. - Nagyon vicces vagy, Zeusz - morogtam magamban.
Oldalra fordítva a fejem, szemtanúja lehettem egy szerelmespár egybekelésének, a szememet forgatva haraptam egyet az almámból.
Hát, persze.
Közönség előtt kell, mi?
Szemrebbenés nélkül figyeltem, ahogy "se puszi, se pá" módban leülnek az asztalomhoz (vagyis, nem az enyém, de egyedül én ültem ott), persze, a srác előtte vett magához némi táplálékot, és lazán elkezdenek előttem nyálaskodni.
Fúj!
Duplán is.
Jó, volt barátom. Másodikban. És eljutottunk a kézfogásig! Na, ezt kapjátok ki!
- Khm - köszörültem meg a torkomat. - Szép jó reggelt a szerelmes tubicáknak - mosolyodtam el, a tipikus "gyertyatartó vagyok, de ti tojtok bele" módon. |
Szerintem még sosem feküdtem olyan puha ágyban, mint az éjszaka. Lehet, hogy csak az elmúlt évek betonon és padon töltött éjszakái mondatják ezt velem. Igaz, elég sokszor megesett, hogy belógtunk egy-egy motelszobába, vagy nyitott ablakon másztunk be házakba, ahol a tulajok nyaralni mentek. Nem nevezném betörésnek; soha semmit nem loptunk el, és tulajdonképpen csak a kiskapukat használtuk ki. Azonban akármilyen kényelmes is volt az ágy, nem bírtam rávenni magam, hogy aludjak. Mérhetetlenül dühös voltam, amiért Corát elvették mellőlem. Hogy értsem azt, hogy "itt nincs koedukált szoba"? Bár hajlandó voltam eljönni ide, mert Cora azt szerette volna, mert szüksége volt rá, és mert nekem is szükségem volt a bizonyítékra, hogy tényleg többen vannak olyanok, mint mi, de nem akartam elfogadni, hogy ennyi együtt töltött év után egyszerűen szétválasszanak minket. Aggódtam, hogy egyedül hagyom; mi van, ha semmi sem az volt, aminek látszott? Mi van, ha ez valami titkos csempész hely? Habár Cora makacsul bízott abban, hogy itt jó lesz, én jobb szerettem volna biztonságban tudni a szerveit, odabent a testében, ahová valók voltak. Többször próbáltam kiszökni az éjszaka folyamán, de mindannyiszor lefüleltek, sőt, utána egy őrt állítottak az ajtóm elé és az ablakom alá is. Nem tehettem mást, mint vártam.
Másnap reggel valahogy arra ébredtem, hogy mégis elaludtam néhány órácskára, ám amint kinyitottam a szemem, kijózanodtam, és már öltöztem is, hogy lemenjek az ebédlőbe. Megbeszéltük, hogy másnap ott találkozunk. Egy fehér pólót és sötét, térdig érő farmert húztam fel, amely tényleg a használattól volt kopott és szakadt, de legalább tiszta volt. Éjszaka érkeztünk, mikor már mindenki aludt; most, az ebédlő felé menet (elég volt a szobákból előhömpölygő kortársaimat követnem) igyekeztem bevésni az emlékezetembe az arcokat.
Bármennyire is szerettem volna, nem éreztem, hogy fenyegetve lennék. Olyan volt, mint mikor tizenkét évesen nyári táborba mentem. Erről egy pillanatra eszembe jutottak a nevelőszüleim, de még azelőtt eltereltem a gondolataim, hogy túlzott bűntudat lett volna úrrá rajtam. Nem akartam arra gondolni, ők mit érezhetnek most, hogy mit hisznek; hagytam nekik egy levelet, amiben mindent megmagyaráztam, de nem voltam hülye. Tudtam, hogy borzalmasan fájt nekik; mégis, ezt kellett tennem. Azt mindenesetre megfogadtam, hogy amint összeszedem magam, és megtanulom használni azt, amit tudok, meglátogatom őket.
Az ebédlőbe érve rögtön Corát kerestem a tekintetemmel, és hamar meg is találtam. Az a gyönyörű, vörös haja kirítt a tömegből, néhány másodperc múlva pedig már úgy szorítottam magamhoz, mintha nem hinném el, hogy itt van. Nem volt semmi baja, sőt, ahogy beszívtam az illatát, sampont és tusfürdőt éreztem. Tudtam, hogy azok hiányoztak neki a legjobban.
– Én is ezt akartam mondani rólad – vigyorodtam el a horkolós megjegyzésre. Hiányzott, ezt leginkább azzal mutattam ki, hogy a szokásosnál is szemtelenebb vagyok vele. Miután még egyszer végignéztem rajta, a legkisebb jelét keresve valami bántalmazásnak, végigfuttattam a tekintetem az ebédlőn. A kaja puszta gondolatára hatalmasat kordult a hasam. – Ülj le, mindjárt jövök – ajánlottam neki, csókot nyomva a homlokára, majd a hasam hívó szavát követve elindultam a reggelis asztalhoz. Amennyiben hallgatott rám, alig egy perc múlva már ott is voltam mellette, a tálcámon hatalmas adag rántotta, bacon, és két szép szelet kenyér. Túléltem, ha keveset ettem, de ez nem jelentette azt, hogy ne használnám ki, ha van lehetőségem többre.
Helyet foglaltam Cora mellett, kicsit még közelebb húzva hozzá a székemet. – Megpróbáltam átszökni hozzád az éjszaka. Őrt állítottak az ajtóm elé... |
A tágas ebédlőben álltam. A kezemben egy tálca volt, rajta egy kiflivel, joghurttal és egy fél grapefruittal. Tekintetem ide-oda cikázott a teremben, de hiába kerestem egy ismerős arcot, nem találtam. Csak tegnap késő este érkeztünk, így nem is volt csoda, hogy senkit sem ismertem Parkeren kívül - a kedvesem azonban még nem volt ott, így az elveszettség érzése még jobban jelen volt a lelkemben.
A belső feszültség miatt, a tálcára kulcsolodó kezeim alól folyamatos, kék derengés látszódott, de érdekes módon, ez nem zavart senkit; pusztán csak az idegenek bizalmatlanságával pillantott felém egy-két arc. Tudtam, hogy le kellene ülnöm valahová, de mindenhol volt valaki, ki egyedül, ki társaságban, egyetlen üres asztalt sem láttam.
Öltözékem átlagos volt, aznap meg sem próbáltam jól kinézni. Rövid, comközépig érő farmernadrág, tornacipő, míg felül Parker egyik melegítőfelsőjét viseltem, amit még azelőtt kunyeráltam el, hogy elválasztottak minket egymástól éjszakára. Nem is emlékszem már arra, hogy milyen volt nélküle aludni - az éjjel egyetlen percre sem tudtam lehunyni a szemem. Hosszú, vörös hajam kibontva szállt a szanaszét, ami a frissen mosott haj sajátossága. A fejemre felhúztam a vékony, kötött, szürke színű sapkámat, hogy egy kicsit lenyomjam az akadékoskodó szálakat.
Beszívott alsó ajakkal tekintettem körbe, egyik lábamról áthelyezve a testsúlyt a másikra. Olyan voltam, mint egy egyhelyben topogó kiskacsa, aki elvesztette a mamáját. Amikor Parker végül belépett az ajtón, gondolkodás nélkül csaptam le a tálcámat a legközelebbi asztalra, aminél egy leányzó ücsörgött egyedül, és fürge léptekkel a barátom felé indultam.
Úgy ugrottam a nyakába, mintha nem is tegnap, hanem évekkel ezelőtt választottak volna el minket egymástól. Az arcom a vállgödrébe fúrva, szorosan öleltem magamhoz, mélyet szippantva az illatából. - Hiányoztál. Nem tudok úgy aludni, ha nem hallom a horkolásodat - mondtam egy kicsit hátrébb húzódva, de a kezemet közben gondosan az övébe kulcsoltam. Mindenki felé, leginkább a lányok felé, tisztázni akartam a tényt, hogy mi ketten összetartozunk. |
 - Vérig sértesz - kapkodtam levegő után. - Természetesen a büntetésünk felét szívesen megosztom majd veled, ha lebukunk. Ha! - böktem a levegőbe a mutatóujjamat, még mielőtt Sky eltépte volna a mellkasomra ragasztott papírcetlit.
- Kár, hogy ilyen csúnya válásunk lenne - jegyeztem meg lebiggyesztett alsó ajakkal. - Még szerencse, hogy ez a beszélgetés csak elméleti síkon történt meg, különben a hideg kirázna tőled, Garfinkle. És csak a törött szívem maradna utánad, ami azért eléggé trágya egy érzés lehet. Mármint úgy alapjáraton a törött szív. Tudtad, hogy az ember szíve igazából is megszakadhat? Szívás.
És ragasztottam tovább a post-iteket, azon agyalva, mikor kellene megvalósítani bűnös tervünket. Ha a padre rajtakap minket, hogy a cuccai közt turkálunk, biztos, hogy azon nyomban beletúr a fejünkbe, és a legrosszabb rémálmunkat teremti meg. A nyakamra telepedő alien-növények meg a medve méretű pókok elől még én se tudtam elszublimálni.
- Ja, tudom, hogy zseni vagyok. Kár, hogy ezt eddig egyedül én vettem észre - feleltem Sky lelkesedésére. Tudtam, hogy az ötletem csakis nyerő lenne, hiszen ki ne akarná Marcona Moreau-t földöntúli mosollyal a képén látni? Biztos nagyon ijesztő lenne. De minimum furcsa. A lány lelkesedése rám is átragadt, mint a post-itek a falra.
- He? Moreau buzi lenne? - szakadt ki belőlem a meghökkent kérdés. - Biszex? - kérdeztem egyre hitetlenkedőbb hangsúllyal és némi undorral. Lehet, hogy nem véletlenül kerültem Skylar Grafinkle-t egészen idáig? Totál zakkantnak tűnt, ahogy elkezdte a Moreau és Rueda közötti titkolt szexuális fusztrációt pedzegetni... Mit pedzegetni? Egy egész történetet gyártott kettejük tiltott szerelmi viszonyának. Egyáltalán, hogyan jutottunk el idáig? Én csak be akartam törni a padre szobájába, hogy bizonyítékot találjak a maffiával való kapcsolatára, nem pedig az egyik férfi mentorral való szerelmi cívódására, és mégis, hová jutottam? Meg kellett állapítanom, hogy a lányok furák - nagyon furák.
- Sky, te nem vagy komplett - Csak ennyit tudtam kinyögni szörnyülködésem közepette, amikor a lány végre befejezte fantáziadús elméletét. - De nem baj. Csak lécci, ne előttem emlegesd ezt az izét, amit az előbb. Rémálmaim lesznek tőle, és akkor majd neked kell újra elaltatnod meleg kakaóval meg esti mesével.
Folytattam volna tovább is, ha nem hallom meg, amit valószínűleg Sky is. Lenyomódott az ebédlőbe vezető ajtó kilincse, és csak egy másodpercem volt, hogy döntsek. A hátam mögé dobtam a post-iteket, aztán megfogtam Sky kezét, és átugrottam a falon, magam után rántva a lányt. A következő másodpercben már a folyosón álltunk.
- Holnap, fél tizenegykor, a padre szobája előtt - mondtam. - Kiderítjük, az olasz maffia tagja-e, vagy buzi. És most bocsáss meg, de megpróbálok elfutni a felelősségre vonás elől - vigyorodtam el, aztán újból belevettem magam a falba.
Lezárt kör :) |
 Hát, abban igazat kellett adnom Seannek, hogy jó kis betörő lenne belőle; én sem lettem volna olyan rossz, ha mondjuk végre meg tudom tanulni, hogyan kicsinyítsek le tárgyakat. Simán ellopnám a Mona Lisát. Ha jobban belegondolt az ember, ebben a suliban egy csomó olyan képességű kölök van, akik baromi jó bűnözők lennének, csak ez a hely olyan, hogy beléd nevelik a jóságot. Tiszta fertő.
Sean reakciójára felsóhajtottam.
– Tipikus pasi vonás, kihátrál a felelősség és a kanapé elől – sóhajtottam lemondóan, majd a mellkasára ragasztott post-ithez nyúltam, és ketté szakítottam. – Törött szív, bánat, ilyenek – magyaráztam serényen bólogatva. – Meg viszem a fele cuccod.
Elnézve beszélgetésünket, egy kívülálló már így is azt mondta volna, hogy szívtunk abból a bizonyos titkos cuccból. Néha, amikor legszívesebben nem csináltam volna mást, csak bekuporodtam volna a sarokba egy doboz fagyival, sírtam volna a semmin, aztán csendben elhaláloztam volna, olyankor legszívesebben megöltem volna Dunhamet, amiért ő mindig olyan... Szivárványos, csillámpónis, rózsaszín vattapamacsos boldogságfelhőn úszkál. Csak abban reménykedtem, hogy nem lényegül át puttóvá, húz pelenkát és kezd el szívecske alakú nyílvesszővel lövöldözni az emberekre, a szeretet nevében.
– McGee, a pókmalacos-farmerdzsekis mindenit neki! – csaptam rá a vállára izgatottan, már annyira izgatottan, ahogy az tőlem tellett. – Zseni vagy! Moreau karót nyeltebb, mint a madárijesztők a kukoricaföldön... Tuti, hogy valami sunyiság lapul a tisztaságmániája meg a túlzselézett haja mögött. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy meleg, bár lehet, hogy csak biszex... – Igazából sokkal inkább magamnak beszéltem, mint Seannek. Összeráncolt szemöldökkel kezdtem beleásni magam az összeesküvés-elméletek legmélyebb bugyraiba, aztán valahol Miss Röfi állhurkáinak tökéletesítgetése közben jutott eszembe az ultimate-fangörcs-elmélet. – Tuti oda van a mentor bá'ért! Lehet, hogy növendékkorukban volt valami, csak érted, olyan öregek, szexuális konvenciók meg hasonlók, nem teljesedhetett be a szerelmük, ezért Rueda kínjában beállt papnak. Azok úgyis benne vannak ebben. Aztán rájött, hogy a melegsége nem teljesedhet ki Moreau nélkül... Ezért most mindketten szenvednek. Éreztem én ott valami szexuális innuendót kettejük között. Azért olyan gyökér mindkettő. Kóvályognak a folyosón, mint valami elszúrt szappanopera szereplői.
Oké, lehet, hogy egy cseppet kezdtem túlzásokba esni, de slasher fangirl-lelkem nem tudott leállni, ha lehetőséget látott valahol. Ez amolyan bűnös élvezet volt, merthogy amúgy Texasban azért még nem nézik olyan jó szemmel az ilyeneket. Maradjunk úgy, hogy a melegek politikailag korrekt megnevezése nem elterjedt kifejezés arrafelé.
– Ez már annyira beteg, hogy tuti igaz – sóhajtottam végül, egy utolsó, rózsaszín post-ittel fejezve be Miss Röfit. Ekkortájt hallottam meg a folyosó felől érkező lépteket. Mikor nyílt az ajtó, egy pillanatra megfagytam, készen arra, hogyha valamelyik felnőtt az, mindent Seanre fogjak, megzsarolt, erőszakkal rávett, vagy én épp észhez akarom téríteni... |
Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe?, vakargattam az államat meg a ráragasztott post-itet, amitől igazán komolynak és bölcsnek tűnhettem a gondolataimba merülve. Különösebben sosem izgatott Rueda sorsa, élete, érzései, nyavalyái, hogy az időmet rá pazaroljam, de most, hogy beütött a krach, és az élet dögunalommá vált, valamivel el kellett szórakoztatni magamat. Akkor meg miért ne a másik kárára tegyem?
- Ha ez bekövetkezne, előbb menekülnék el, minthogy jöhetnének a maffiózók. Nem akarom megtudni, ki milyen hanggal szirénázik a zuhany alatt. Főleg a padre nyenyeréjére nem vayok kíváncsi - borzongtam meg a gondolatra, hogy egy nap átfordulunk valami átszellemült szekta kórusává, és ezt a kórust Rueda vezeti lila köntösben, karját az ég felé emelve... Megkíméltem volna a retinámat a látványtól, ha lehetséges.
- De a maffiózók jöhetnének - mondtam, önkéntelenül is ráérezve arra, mire gondol Sky. - Szerintem hasznukra tudnék lenni a képességemmel. Képes lennék bármilyen páncélterembe betörni, fogni egy rakat szajrét, és kivinni nekik. Tudnám kamatoztatni a tehetségemet. - Már el is képzeltem magamat, mint gazdag maffiatagot, ahogy a szicíliai villájában a halszálkás öltönynadrágjában, könyékig feltűrt ingjében szivarozik, nézve a tengert, amiből a félmez...
- Áú. Ezt most mér'...? - kaptam oda a karomhoz, és igencsak morcosan Sky-ra pillantottam, amiért félbeszakította a gondolataimat... Pedig milyen jó kis gondolatok voltak! Én is hátrébb léptem, követve a lány példáját, és hümmögve vizsgálni kezdtem a post-it képét. - Valóban Miss Röfire hasonlít - állapítottam meg hozzáértő szemmel, majd folytattam a munkát. Sietni kellett, mert bármikor elbukhattunk. Ez a szép abban, ha az ember folyton hülyeséget csinál.
- Hó, hó, hó - hőköltem hátra, szörnyülködést tettetve. - Grafinkle, asszem, félreértettél. Én csak bűnrészességet tudok neked nyújtani, nem gyertyafényes vacsorát meg kiskutyát. Sajnálom, ha ezzel összetörtem a szívedet - sóhajtottam mélyet, drámaiat, és a szívem fölé ragasztottam egy post-itet.
- Jó ötlet. De aszondom, előbb toljunk mi is abból a cuccból, amit Dunham szív, és csak azután adjuk be Mitchellnek. Biztos valami ütős anyag. Ki akarom próbálni, mitől ilyen undórítóan vidám mindig - Aztán mint a villám, úgy csapott belém a még jobb ötlet. Zseni vagyok, nem is vitás. - Moreau! Neki adjuk be azt, amiből Dunham szív! Látni akarom egyszer vigyorogni, mint egy fakutya, és üveges szemmel szobanövényeket dédelgetni. De ez persze teljesen független a padre-ügytől. |
Igazából Sean ébresztett rá arra, hogy marhára senki sem tudta, a mentor bá' végül miért nem pap bá' lett. Mennyi szaftos dolgot tudhatnak a papok, most komolyan...! Persze, ott van az az ici-pici hátulütője, hogy Istené a szíve, meg miegymás, dehát a katolikusok mindig kicsit le voltak maradva. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán épp ez csábította le őt a papi pályáról, de aztán elképzeltem őt egy nővel, és röhöghetnékem támadt. Nem azért, hogy ne tudnám elképzelni nővel, hanem nem annak a típusnak tűnt, aki annyira belezúgna valakibe, hogy emiatt lemondjon valami másról. Sean elmélete sokkal hihetőbbnek hangzott.
– Tiszta kifordított Apáca show, nem? Elvégre, ennyi furcsa kölyök között nem rí ki a furcsaságaival... Aztán ha elkezdünk Gospel Chapelösen kornyikálni, meg jönnek a maffiózók, hogy visszaszedjék, ami az övék, akkor leszünk bajban.
Igazából nem bántam volna, ha valami ilyesmi történik; nem a Gospel Chapel rész, hanem a maffiózók. Kellett volna valami pezsgés...! Oké, a maffiózók talán túlzásnak számítanak, mert ha komolyan itt lettek volna, akkor nem baseball-ütővel rontok nekik, mint a filmekben, hanem sikítva fetrengenék a pincében...
Sean beszólására előbb belecsíptem a karjába, majd kicsit hátrébb léptem, és úgy tettem, mintha értenék, hát, kábé akármihez is. – Ez itt Miss Röfi – állapítottam meg végül. Végül is, majdnem Angelo...
Nem gondoltam volna, hogy növendék-társam ennyire kapva kap majd az alkalmon. A kérdésére előbb elképedten, tátott szájjal, de mosolyogva pislogtam rá, majd felhorkantam.
– Hát, nem is tudom, előbb talán el kéne mennünk randira, nem? Aztán venni egy kutyát. Vagy egy aranyhalat, aztán egy kanapét. Érted, mielőtt még ilyen súlyos döntésre szánnánk el magunkat – magyaráztam lelkesen, alakítgatva Miss Röfit, Shelter House legújabb lakóját.
– Tudod, hogy kéne kezdeni? Betörni Dunhamhez, lopni abból, amit tol, aztán azt beadni Mitchellnek... Amúgy is kész van az ipse, de Dunham szerétől talán legalább annyit is beszélne, mint ő. Neki valami emlékezős-érzelmes cucc az Áldása, nem? Csak akadt ott egy-két elvétett pillanat, amikor megtudott Adoni-Ruedáról... |
Mindenki tudta Shelter House-ban, aki egy hétnél tovább már itt élt, hogyha valami galiba történik, az Sean McGee hibája, még ha nem is. Amit én nem is nagyon bántam, mert így fennmaradt a hírnevem, vagy mi. Szóval, tudták az emberek, ki vagyok, még ha úgy is ismertek, mint Shelter House fekete bárányát - és ezt a titulust igencsak nehezen tudtam megszerezni. Megtartani már annál inkább könnyebb volt.
Bandzsítva néztem az orrom hegyére ragasztott papírcetlit. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, mert de. Kölcsön post-it visszajár. Jobb, mintha a kajával dobálóztunk volna. Tényleg, kajacsatát régen robbantottam már ki. Hiányzott már egy kis sajtos makaróni a hajamból, mondjuk. Jól ápolja a hajvégeket.
- Ühhüm - hümmögtem kidugott nyelvvel, mert éppen azon ügyködtem, hogy az ebédlőben található egyetlen órát teleragasztgassam post-itekkel. Két rétegben. Tényleg nem tudtam elképzelni a padréról azokat, amiket Sky mondott, és ahogy jobban belegondoltam, nem is tartottam olyan elképzelhetetlennek a lány maffiózó elméletét.
Időközben végeztem az órával, és áttértem a tapéta kidekorálására. Nem mintha nem lett volna eddig is éppen elég csicsás. De valaki nagyon okos azt mondta, hogy a változás jó, én meg szeretem a változatosságot.
- Lehet, hogy azért nem lett végül pap belőle, mert bekerült a maffiába - kezdtem én is ötletelni Sky-jal. Ha egyszer elkap az ékszíj, onnantól kezdve nem lehet leállítani. Főleg, ha van kivel összeesküvés elméleteket gyártani. - Vagy csak szimplán az alkoholizmusa miatt csapták ki. Nem mintha nem lenne tele minden alkesz papokkal... - ráncoltam össze a homlokomat a nagy agymunkában. - Áááá, nem hinném, hogy emiatt. A maffiózós elmélet jobban bejön. Amúgy mi akar lenni az az izé, amit csinálsz? Nagyon hasonlítani akar valamire, csak szegény eléggé eldeformálódott.
Ahogy hallgattam Sky-t, egyre jobban meggyőződtem róla, hogy tulajdonképpen egy rugóra jár az agyunk. Csak valamilyen furcsa okból kifolyólag sosem tudtunk úgy elbeszélgetni, mint most. Lehet, hogy a meleg tette, de egész jó ötletnek tűnt, amit a lány javasolt. Sőt, több, mint jó ötletnek. Egy hiperkirály, frenetikus, atomszuper nyár elé nézhettünk, ha tényleg ki akartuk deríteni a felnőttek minden mocskos kis titkát. El kellett foglalnunk magunkat valamivel, na.
- Skylar Grafinkle, leszel a bűntársam? - tettem fel a lánynak a kérdést olyan hangsúllyal, mintha minimum megkértem volna a kezét. - |
Miután megszereztem, amit akartam (a pop-tartomat), tulajdonképpen le is léphettem volna, én azonban mégis maradtam. Hogy miért? Dunsztom sincs. Talán azért, mert egy mérges rozsomák várt odafent, pocsék idő odakint, és döglesztő unalom mindenhol máshol. Seannel, habár ismertem, nem voltam túl közeli barátságban, de olyan limonádés, laza hangulat lengte körbe, és mivel marhára ráértem, tulajdonképpen maradhattam is.
A homlokomra ragasztott post-itre azért összeráncoltam a szemöldököm. Még be is bandzsítottam, hogy jobban lássam, ami azért elég röhejes látvány lehetett, főleg, hogy közben a pop-tart (epres-cukorkás volt, nyami!) kilógott a számból, tiszta nőies módon. Igaz, még mindig jobb, mint mikor csirkelábat eszek ugyanígy. Nem mondtam semmit, csak fogtam egy rózsaszín ragacsos lapot, ami épp a kezemben volt, és válaszul Sean orra hegyére nyomtam. Megeresztettem felé egy rókavigyort (igen, post-ittel a homlokomon, pop-tarttal a fogaim közt), majd visszafordultam a ragasztgatás felé.
– Végül is, én csak jól jövök ki belőle – vontam meg a vállam, és hivatalosan is beálltam segíteni Seannek. Közben eszegettem, a morzsák pedig egyenest a padlóra, illetve a pólómra, plusz alá estek, de nem nyúltam utánuk, hiába volt kellemetlen érzés. Annyi női büszkeség még belém is szorult, hogy nem egy hímnemű egyed előtt fogok a melltartómban turkálni.
– Szerintem tuti maffiózó – tértem vissza a korábbi témánkra, mely még mindig ott lógott a levegőben. – Mármint, mi másból szerzett volna pénzt? Biztosan nem tőzsdézett vagy fektetett be... – Már az ötletre, hogy az olasz Adonisz mentor (nem, köszönöm, a hormonjaim egyáltalán nem pezsegnek, mint bubik az ásványvizes palackban, amikor a közelében vagyok) reggel nyolctól este hatig ült a gép előtt egy brókercégnél, halszálkás ingben meg szoros nyakkendőben, összeráncoltam a szemöldököm. Nem, ez nevetségesnek tűnt. Mondjuk, a "nevetséges" kábé minden lakót leírt a Menedékházban, elég volt ránk nézni.
– Meg ahogy jár, mintha mindig attól félne, hogy valami kiugrik a bokorból. Na, meg ott az a rózsafüzér, amit állandóan szorongat, a flaskájával együtt. Mi más elszámolni valója lenne Istennel, ha nem valami fekete üzlet? – Ha egyszer belemelegedtem az összeesküvés-elméletek gyártásába, egyszerűen képtelen voltam leállni. Az agyam és a szám is úgy pörgött, mint... Hát, mint Sean általában.
Eközben szinte automatikusan rakosgattam a post-iteket. Lassan már kezdett arcot ölteni valamiféle alak; hogy nem Angelo volt az, az biztos, de hát az embernek csak a képzelet szab határt, nem?
– Egyszer be kéne lopózni hozzá, körülszaglászni, meg ilyenek. Sőt, tulajdonképpen másokhoz is... Ki tudja, milyen titkos életet élnek idebent a tanárok meg a mentorok? – morfondíroztam, miközben legyűrtem apop-tart maradékát is. Aztán undorodva grimaszoltam egyet. – Bár lehet, hogy nem lenne olyan szép... Moreau-ről kiderülhetne, hogy igazából meleg. Az sokat megmagyarázna – kompenzálás, meg ilyenek. Vagy, hogy Miss Ramsay igazából sorozatgyilkos, azért olyan eszeveszettül boldog állandóan. Fú, ha már boldog, Dunhamnél tuti találnánk füvet...! |
Más talán már rohant is volna jelenteni, hogy az ebédlő egy újabb Sean-féle támadás áldozata lett, de Skylart ismertem már annyira, hogy tudjam - nem megy rögtön árulkodni a legközelebbi mentornak vagy tanárnak. Tökös csaj volt, de hát Texasból jött... Ott nem maradnak életben a nebáncsvirágok. Vagy legalábbis mindig úgy képzeltem el Texast, mint Chuck Norris földjét - róla meg aztán tudvalévő, hogy egyszer ütött mellé, és azóta kék az ég. Szóval, ha túl akarod élni Texast, minimum vizet kell fakasztanod egy rozsdás szögből. Én legalábbis mindig így gondoltam.
Sky ironikus megjegyzésére nem is méltattam válaszolni, csak ragasztottam a ragasztanivalót. Színpadiasan meghajoltam, ahogy meghallottam a lány elismerő füttyentését a post-it bajuszomra. Valóban, így egy kissé vonzóbbá vált a dagadt, malacképű úriember, aki a képről meresztette ránk a szemét. Neki nem tetszett a stílusváltás. Vállat vontam.
- Ha péppé verték volna, mert elárulta a keresztapát, biztos nem így nézne ki a képe - érveltem amellett, hogy a mentorom nem az olasz maffia egyik tagja. - Sőt, ha áruló lenne, már rég a halakkal aludna - gondolkodtam hangosan, és közben a saját államra is ragasztottam egy cetlit. Szép pinket, hogy menjen a khaki-színű ingemhez. - Vagy gondolod, hogy itt bujkál a maffia elől, és átszabatta az arcát, hogy senki se ismerje fel?
És megtaláltam az életcélomat - kideríteni Angelo Ruedáról, vajon köze van-e a maffiához. Mi sem egyszerűbb, mint beosonni a szobájába, feltúrni minden szekrényét, hátha találok valami terhelő bizonyítékot, aztán... Igazából nem akartam megzsarolni, vagy kiadni, csak unatkoztam, és jólesett eljátszani a gondolattal, hogy a mentorom egy maffiózó.
Időközben, amíg elmélkedtem, Sky kiment a konyhába, és egy adag nasival jött vissza, amiből igazán megkínálhatott volna. De nem tette. Összehúzott szemekkel néztem rá, aztán egy gyors mozdulattal a homlokára ragasztottam egy neonsárga post-itet, ami kifejezetten nem illett a barna hajához.
- Csak mert. Azért - adtam kielégítő magyarázatot, miért dekorálom fel az ebédlőt. Mert így tartotta kedvem, és kész. Ja, és mellesleg látni akartam az elképedt arcokat, amint belépnek az új külsőbe öltöztetett szobába. - Még ha nem is én csinálnám, akkor is engem hibáztatnának. Akkor meg inkább én csinálom, mint más. Ráaádsul tök jó móka - Ezzel Sky kezébe nyomtam egy adag post-itet, hogy ő is ragasszon. - Így gyorsabban megy, és megúszod az egészet, mert mindig én vagyok a ludas. Te mondtad. |
Csá. Más talán megsértődött volna ezen (egy lánynak így köszönni?), de lássuk be, Texas nem a helyesírási sikerekről, meg az udvarias körökről volt híres. Sőt, igazából egy fokkal otthonosabb lett az egész körbevevő giccs meg pucc, még a post-itekkel együtt is.
– Tényleg? Nem mondod? Hát ez új – mosolyodtam el szardonikusan. Valahogy, valamilyen szerencsétlenség folytán az elmúlt két évben elég sok időt tölthettem el a dirinő mellett. Ja, csak nem azért, mert ő a mentorom? Mindenesetre, tiszteltem én őt, nő volt a talpán, az biztos, csak néha egy irinyó-pirinyót visszavehetett volna a Vaslady mentalitásból. Még sosem láttam rajta szabályozott nyugodtságon kívül mást; ha ideges volt, akkor sem volt ideges. Kész Terminátor az a nő, csak kevesebb a muszklija.
– Ez igen, McGee! – füttyentettem a bájos bajuszt látva. Mondjuk, ha lehunytam a fél szemem, hunyorítottam, és oldalra billentettem a fejem, mintha hasonlított volna a szomszédra. Bár abban kételkedtem, hogy ez az ipse is tiltott pálinkafőződét vezetett volna. Aztán ki tudja, mit rejt a borospince...
– Ki tudja, a padre álla vajon természet adta, balta-faragta vonás-e, vagy egy rosszul sikerült arcátformálás végeredménye? – töprengtem hangosan, miközben a mellkasom előtt összefont karokkal figyeltem Vöröske ügyködését. – Mármint, láttad, milyen cuccai vannak... Mitchell mentor bá' azt mondta, senki sem tudja, miből van pénze. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én Don szagot érzek. És sajna nem Don Pepe.
Lehet, hogy hülyeség volt ilyen nyíltan megvádolni egy mentort azzal, hogy maffiózó. Mert meghallhatja. Meg mert lehet, hogy tényleg az, és aztán jön a lófej meg a halakkal alvás...
Egy darabig még nézegettem Sean ügyködését, épp csak egy percre hagyva ott, míg elmentem a konyháig egy pop-tartért. Rövid idő után megvontam a vállam, "tojni bele!" módon elhúztam a szám, és a post-itekhez léptem. Nem vagyok művész, de unatkoztam. Nem kicsit; nagyon. És már volt pop-tartom.
– Amúgy ez miért is lesz jó? – kérdeztem olyan ártatlanul, mintha nem épp az egyik feljebbvalóm arcát próbálnám kirakni rózsaszín post-itekből. – Mert ugye tudod, hogyha ezt meglátják, te leszel a ludas, még akkor is, ha nem látnak? Ez amolyan egyetemes törvény, minthogy a Bingo élvezéséhez minimum hatvan évesnek kell lenned. Vagy maximum tizenkettőnek. |
Mi sem volt egyszerűbb, mint venni egy jó nagy, mély levegőt, és átolvadni az első emeletről a földszintre. Végig csukva tartottam a szemem, mintha vízbe ugranék, csak itt éppen tömör falakba vetettem bele magam. Nem nagy cucc... És közben a bécsi keringő zenéjét dúdoltam, a megfelelő hatás kedvéért.
Unatkoztam. Ha az ember már két éve Shelter House-ban rója a köröket, mint egy aranyhal a gömb alakú akváriumjában, akkor egy idő után unatozni kezd, nem úgy, mint az aranyhal. Mer' az embernek egy kicsivel jobb a memóriája - engem is beleértve. Bezony. Hogy megdolgoztassam az idegpályáimat, fogtam magam, és leszublimáltam a raktárba, hogy felnyaláboljak egy adag pink-zöld-neonsárga post-it adagot, és kidekoráljam a konyhát. Mer' mé' ne. És közben csöpögtem, mint hóember az első tavaszi napsütésben.
Fütyörészve sétáltam át a konyhába vezető falon, és közben még egy darab papírcetli sem hullt a földre. Ezért már megérte edzeni. Két év kemény munka után anyagtalanítani tudok pár cetlit - ez aztán már valami. Talán, ha nem akartam volna folyton megszökni, ellógni az edzéseket és bújócskát játszani, már többre is képes lennék, de ez a gondolat nem sokszor fordult meg a fejemben. Most is hamar kiráztam a kobakomból, hogy átszellemülten nekikezdjek az ebédlő kidekorálásának.
Már a második adag post-it felragasztásánál jártam, amikor valaki benyitott. Gyorsan beleolvadtam a falba, de amikor megláttam, hogy csak Skylar az, újra szilárd formát öltöttem. Közben repkedtek a post-itek.
- Csá, Sky - köszöntem oda a lánynak, és lehajoltam, hogy újabb cetliket ragasszak a falra. - Elég büntetés volt, hogy Miss D felügyelt, amíg összetakarítottam. Az a nő egy rabszolgahajcsár.
Többet nem igazán akartam mesélni az incidensről, inkább bajszot ragasztottam egy falon lógó, püffedt vén trottynak. A neonszín, papírból készült arcszőrzet sem segített szerencsétlen csókán.
- Látod, kreatív vagyok - böktem imént készített mesterművemre. Aztán megállt a kezem a levegőben, ahogy egy újabb cetlit akartam letépni. Sky zseniális ötletet adott, csak ezt neki nem akartam elmondani, nehogy még a fejébe szálljon már a dicsőség. - Asszem, nincs meg a megfelelő művészi vénám, hogy visszaadjam a padre markáns állcsontozatát post-itekből. Úgy meg semmit nem ér az egész - sóhajtottam lelombozódva, és elkezdtem kidekorálni a neonszín arcszőrzetes, püffedt vén fószer képkeretét. |
A Hercegnővel való találkozásomat követően kellően meggyőztem magam arról, hogy nincs szükségem más humanoid társaságára a létezéshez, s ennek értelmében egyszerűen bezártam magam a szobámba. Nem csináltam semmi bezárkózást megkövetelőt, egyszerűen nem vártam társaságra, még véletlenül sem; hevertem az ágyamon, pattogtattam egy kis mosolygós arcos gumilabdát, és az élet értelmén gondolkodtam. Meg azon, hogy ha Hillary Clinton lesz az elnök, hogy hívják a férjét; First Sir? A First Lady után szabadon, úgy értem.
Ez az idilli lébecolás addig egészen jól is ment, míg Judith be nem rontott a szobámba. Imádom azt a lányt. De tényleg. Ha ő nem lenne, szerintem sosem jöttem volna rá, hogy egy gyilkossághoz a jégcsap a legmegfelelőbb fegyver, mivel az elolvad, s mint ilyen, nem marad gyilkos fegyver utánam. Kár, hogy így Judith kivégzését télre kell halasztanom; a melegtől még idegesítőbb, mint eddig volt.
Bármilyen fájdalmas is volt, ott kellett hagynom hát a szobámat, hogy megőrizhessem az ép eszem meg a priusz-mentességem. Mivel már öt óra felé járt az idő, úgy döntöttem, az angolok tiszteletére eszem egyet. Lelkemben rőzsedalokkal, lábamban bugival indultam a konyha felé, az ebédlőn át; arra azonban nem számítottam, amit ott találok. Mentem, mentem, majd egy pillanatra körülnéztem, tovább mentem, az agyam felfogta, amit láttam, és hátramenetben visszaslattyogtam néhány lépést.
Az ebédlő egy része – falak, festmények, giccses díszek, asztalok és székek – post-itekkel voltak telenyomva. Szinte egy négyzetcenti sem látszott ki a neonszínű lapocskák mögül. A fedett felület ráadásul egyre csak nőtt, az asztalok között pedig egy színes folt cikázott, nem kevés menetszelet kavarva. Kétség sem fért ahhoz, hogy kivel van dolgom.
– Jó az ízlésvilágod, Sean – vontam fel a szemöldököm, elismerően méregetve a munkáját. – Máris hiányzik a büntetőmunka? Azt hittem, a medencés dologért többet kapsz.
A csípőmre tettem a kezem, úgy néztem körbe. Igyekeztem nem Seant nézni; abba, amilyen sebességgel mozgott, mindig beleszédültem. Kíváncsi voltam, vajon az agya is úgy pörgött-e, mint a lábai. – Azért lehetnél kreatívabb. Írhatnál szerelmes verset rájuk, vagy hasonló... Rakd ki Rueda képét rózsaszín post-itekből, esetleg? |
Az ebédlő tágas, és világos. Egy hosszú, és több kisebb kör alakú asztal szolgál arra, hogy a ház lakói kényelmesen étkezhessenek. A falakon több helyen festmények, címerpajzsok sorakoznak; Az ajtón belépő, a szoba hátsó szegmensében azonnal a Dashwoodok címerével találja szembe magát. A helyiség két sarkában szintén egy-egy lovagi páncél strázsál némán. |
[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Elégedett mosollyal szedtem össze a kajámat; ha valami, hát az nagyon hiányzott abban az egyedül töltött pár órában, hogy Cora valamit igazgasson rajtam. Szinte nevetnivalóan aranyos volt, hogy hajléktalanként (mit szépítsük, azok voltunk) mindig azon aggódott, hogy áll a hajam... Hát, legalább valaki ezt is megteszi.
Álmos voltam; jó, igazából ez reggel nem meglepő, viszont hozzászoktam, hogy otthon bármikor felkelhetek, a kaja frigóban, én pedig betermelhetem azt, amit maradt. A Shelterben azonban szigorú szabályok uralkodtak, az ebédlő bizonyos időpontokban volt nyitva, így választhattál: kóvályogsz éhesen fél délelőtt, vagy megreggelizel félálomban, azt se tudod, mit eszel, és utána arccal előre visszadőlsz aludni.
Hát, abban igazat kellett adnom Seannek, hogy jó kis betörő lenne belőle; én sem lettem volna olyan rossz, ha mondjuk végre meg tudom tanulni, hogyan kicsinyítsek le tárgyakat. Simán ellopnám a Mona Lisát. Ha jobban belegondolt az ember, ebben a suliban egy csomó olyan képességű kölök van, akik baromi jó bűnözők lennének, csak ez a hely olyan, hogy beléd nevelik a jóságot. Tiszta fertő.