FrissítésSúgó

Naomi	2015.06.10. 14:54 -
	Az ebédlő tágas, és világos. Egy hosszú, és több kisebb kör alakú asztal szolgál arra, hogy a ház lakói kényelmesen étkezhessenek. A falakon több helyen festmények, címerpajzsok sorakoznak; Az ajtón belépő, a szoba hátsó szegmensében azonnal a Dashwoodok címerével találja szembe magát. A helyiség két sarkában szintén egy-egy lovagi páncél strázsál némán.

[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]

becks

Előzmény | 2015.07.20. 16:37 - #36

Minden nőnek vannak olyan napjai, amikor csinosnak érzi magát. Elég egy ruha, egy üde rúzs, vagy egy jól sikerült frizura ahhoz, hogy bearanyozza az egész napját. Valahogy így voltam én ezen a különleges reggelen, amidőn levakarhatatlan mosollyal, szinte belibbentem az ebédlőbe. A kék, virágos ruhámat még édesanyám választotta számomra, amikor legutóbb Denverben jártam. Ragaszkodott hozzá, hogy megvegyem, mondván, kihangsúlyozza a szemem színét – azóta is ez az egyik kedvencem. Mivel az ablakot kinyitva, kicsit hűvösnek ítéltem meg a reggelt, egy fehér, háromnegyedes ujjú kardigán még magamra kaptam az indulás előtt. Mindezekhez egy szintén fehér sarut társítottam, reménykedve benne, hogy az új darab nem adja meg magát az első adandó alkalommal. Nem, én nem bíztam a szandálokban. A hajam laza lófarokba kötöttem így itt is, ott is félreállt egy rakoncátlan, hullámos hajtincs. Sminkelni sosem szoktam, aznap is eltekintettem tőle. Kedves, barátságos mosollyal köszöntem oda diákjaimnak, és azon kollégáknak, akik mellett elhaladtam. A kedvenc helyem még szabad volt, mintha egyenesen rám várt volna az a négy személyes kisasztal az ablak előtt. Az üveg mögött gyönyörű kilátás nyílt a parkra, és a közeli hegycsúcsokra – talán ezért is szerettem annyira. Helyet foglaltam, majd a kikészített kancsók egyikéből töltöttem magamnak teát az egyik üres csészébe. Lopva pillantottam körbe, hogy kik vannak már itt…

Nao	Előzmény | 2015.07.20. 16:24 - #35

Miután Maddie megerősített feltételezésemben, hogy leülhetek, meg is tettem, majd összedörzsölve a tenyerem a kanalam felé nyúltam. Imádtam a fahéjas puffancsot; azért különösen hálás voltam, hogy itt is találtam olyan fajtát, amit otthon, Kanadában ettünk. – Nos, ahogy elnézem, még a kávém is meglepődött azon, hogy mennyire korán van – toltam a lány elé óvatosan a bögrét, melyben  a hab valóban két pontocska alatt lévő nagyobb kört formázott; mint egy meglepett arcocska. – Élvezem a meleget... Kanadában azért nem egészen ilyen volt az idő. Sok időm jut gondolkodni, főleg annál a fánál, ahová még feltétlenül el kell vinnelek egyszer. A minap épp azon tűnődtem, többek között, hogy milyen hirtelen lehet az aranyhalak élete, nem? Mármint, úszkálsz, oda-vissza, körbe-körbe, aztán elkezd hullani a kaja az égből... Sajnos halakkal nem tudok beszélni, így ez a csodás kérdés örök rejtély marad. Be kell suvasztani a "Miért vagyunk itt?" és a "Miért kerek a zsemle?" kérdések közé. És veled? Ráleltél már egy olyan folyosóra, ahol nem rondák a festmények? Miközben Maddie válaszát hallgattam, enni kezdtem a gabonapelyhemet. Habár a tekintetem egy idő után a lányról a semmire függesztettem, ugyanúgy figyeltem rá; érdekelt is a válasz, nem csak udvarias voltam. Épp csak feltűnt a látóteremben egy vörös hajzat... Aki engem azonban aligha vett észre, mert a mi asztalunkhoz sétált. Vigyorogva néztem, ahogy leül. – Maddie, szereted a felhőket nézni?

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.07.20. 16:09 - #34

Felvontam az egyik szemöldökömet, amikor Skylar arról mesélt, hogy a bátyám az ajtó előtt aludt; ő teljesen más verziót mesélt el utólag a kérdőre vonásomkor, leszámítva a kezdeti zavart makogást, ami az egy szál alsógatyáját illette. – Nem esett pánikba – magyaráztam. – Elugrott 1890-be sütiért – tettem hozzá, aztán, mesélni kezdtem az Áldásáról. – Ja, igen, ő amolyan „időutazó” – rajzolgattam az idézőjeleket a levegőbe. – Ha majd tud magával vinni társakat, egyszer ki kéne gáncsolni Moreau-t növendékkorában – vetettem fel az ötletet. Egyszer láttam a folyosón az említett mentort, akkor is épp’ olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, s egyből felkerült a „Nem kedvelem!” listára. A javaslatát elfogadtam, s még mielőtt kiléptem volna utána a folyosóra, magamra kaptam egy rövidnadrágot. Szép dolog a koedukált iskola, de azért a hátsófelemet nem nagyon szerettem volna a hímneműeknek mutogatni. Különben is, ma már egy macskás srác megfordult nálunk, s azon kívül, hogy túlestünk egy fajmeghatározáson, na meg azon, hogy ezen felül még szőrös is, nem akartam többet a másik nemmel foglalkozni. – Nos – kezdtem bele a mesébe –, gimi, első osztály. Vannak ezek a csinibabáknak csúfolt kifestett Barbie-k, akik azt hiszik, hogy minden, amit mondanak, az nagyon fontos, és mindenkit érdekel. Az egyik ilyen betámadta a bátyámat, aki, hát, nem nagyon tudott vele mit kezdeni… és valahol a tamponvásárlás felénél durván vöröslött a füle, én pedig megsajnáltam, és indultam volna megmenteni, amikor hirtelen közölte, hogy nem bánja-e a csaj, ha most kiugrik az ablakon. A Barbie-nk meg azt hitte, hogy viccel Noel, csak éppen az a bolond komolyan kivetette magát az első emeleti ablakból… – vigyorodtam el. – Az igazgató és az osztályfőnök se repesett az örömtől. – Időközben az ebédlőhöz értünk. A tekintetemmel automatikusan kutatni kezdtem Noel után, hátha megtalálom, és minimum egy testvéries „Itt vagyok, ide ne merd dugni a pofádat!” intéssel le is tudom a mai vizitet.

Dahlia

Előzmény | 2015.07.20. 15:49 - #33

Éppen terveztem volna nekiesni a reggelimnek, zombis filmbe illő mozdulatokkal (az igazi felébredés pillanata még nem érkezett el hozzám), amikor ismerős hang szakította meg a kaja körül forgó gondolataimat. Halványan elmosolyodva pillantottam fel az éppen érkező RJ-re. - Jó reggelt! – köszöntem vissza azonnal, és a rövidke mondatom után azonnal bólogatni is kezdtem. – Természetesen! Mindig elkél a társaság – tettem hozzá. Na, jó, talán nem mindig, elvégre vannak olyan személyek is, akik bizonyos pillanatokban idegesítőek tudnak lenni… De ez részletkérdés volt. – Mi újság? – bombáztam le a világ egyik legbénább kérdésével, de hát reggel ettől többre nem igazán futotta a szinte teljesen működésképtelen agytekervényeimmel.

Nao	Előzmény | 2015.07.20. 15:27 - #32

Gyanakodva nézegettem az Alflatt-lányt. Mi a fenét akarhatott? Oké, évfolyamtársak voltunk, meg minden, de nem voltunk jóban, főleg azért, mert senkivel sem vagyok jóban. – Csak szólok, hogy kábé tíz százalékban figyelek arra, amit mondasz – közöltem elnyomva egy ásítást, mikor Grace valami repülő medvékről kezdett beszélni. Az ágyam úgy hívogatott a hátam mögül, mint valami pihe-puha felhőpamacs, meghazudtolva amúgy borzalmas kényelmetlenségét. Elgondolkoztam rajta, vajon nem-e a szobatársam dugta el oda a cigarettagyűjteményét, gondolván, hogy nálam nem találják meg, de túl lusta voltam ahhoz, hogy ellenőrizzem. – Születésnap...? – szűkítettem össze a szemeim; a tizenhetedik születésnapom tényleg ebben a hónapban volt, de vagy két héttel ezelőtt, ami azt jelentette, pontosan ötven másik volt vissza, míg végre megszabadulhattam a Káin-bélyegemtől, melyet a szüleim névnek mertem csúfolni. Nem haboztam volna akár elszökni sem Shelterből, de én a tizennyolcadik születésnapom hajnalán, pontban hivatali nyitás előtt egy másodperccel a kapuban fogok toporogni. Tudják ám, kinek van ideje. Gracie amúgy is fura volt nekem, mint aki, értitek, nem egészen százas. Aztán énekelni kezdett. A szemem olyan sebességgel kerekedtek el, hogy a szemöldököm alig tudott elugrani az útjából a homlokom közepére. – Jesszus! – kiáltottam fel rémülten. Annyira megijedtem a csajtól, hogy majdnem azt is elfelejtettem, tulajdonképpen szupergyors vagyok; ez nem csak nem százas, teljesen hülye! Énekli itt az ABBÁ-t a folyosó közepén! Több fej már nevetéstől vöröslő fejjel fordult felénk; az én arcom is hasonló színt öltött, csak épp kínomban. Bevágtam magam mögött az ajtót, és úgy, ahogy voltam, zokniban vetettem be magam a tömegbe, hátha akkor lekopik rólam. De nem. Grace Alflatt volt olyan elvetemült, hogy énekelve követett engem, sakál-módjára üvöltve adva a világ tudtára, hogy hol járok. – Hagyj már békén! Mit követsz? Véreb vagy, vagy mi a fene? – kiáltottam hátra. Hiába voltam szupergyors, túl sokan voltak ahhoz, hogy baleset nélkül tudtam volna elszelelni. A lépcsőn épp nem volt senki, így megpróbáltam egérutat nyerni, de megbotlottam, és az utolsó néhány lépcsőfokon lezakóztam. Azalatt a néhány másodperc alatt, ahogy a hátsóra érkezés fájdalmában úszkáltam, Grace annyira utolért, hogy már a lépcsőfokokon szökellve futott utánam. Mintha egy elmebeteg gazella üldözött volna egy gepárdot. – Embeeeer! – adtam ki valamiféle riadt hangot, majd besiettem az ebédlőbe. Már egészen sokan voltak odabent – de nem elegen ahhoz, hogy teljesen el tudjak vegyülni. Rémülten zihálva álldogáltam az ajtóban, a hátam mögül pedig a végzet közeledett felém... Maga a megtestesült vidámság.

Ziio	Előzmény | 2015.07.20. 15:18 - #31

Őszintén? Semmi kedvem nem volt itt lenni és még hogy a gyomrom is hajtott ide, nem segített. Megint, túl nagy volt a tömeg és én, akár mennyire is tartom magam türelmesnek, türelmetlen voltam. Minél gyorsabban beakartam fejezni az evést, hogy eltudjak innen jönni. Nem szerettem ennyi embert egy helyen, nem akartam mások szemébe nézni és nem akartam szóba állni velük. Isten mentsen! Csak még több ellenszenves emberrel hozz össze a sors. engem senki sem szeretet itt se máshol és már megszoktam, de akkor engedjék, hogy eltünhesek innen. Hát, egyetlen örömöm legalább a brit teába volt, amit nekem kellet csinálnom, mivel csak tej nélkül adták ki kérnem kellet egy teát citrom nélkül, majd egy kis tejjel megbolondítottam és kész. Páran jöttek és kértek kóstolót, csináltam nekik is, legalább megkóstolták. Egyéb iránt nem igen csináltam mást, csak nőiesen eszegettem a három darab szalonnát. Most mi az? Attól hogy, méhem van és melleim, még ehetek férfias ételeket.

Nao	Előzmény | 2015.07.20. 15:09 - #30

– Épp az előbb mondtad, mi a gond – szélesedett ki a mosolyom, miközben letettem a tálcám az Irisszel szemközti helyre. – Hét óra múlt négy perccel. Az agyam azért kiált, hogy töltsem meg a mosogatót kávéval, és fullasszam bele magam. Habár tényleg fáradt voltam, azt azért láttam Irisen, hogy valami nincs rendben vele; a szokottnál is gondterheltebbnek tűnt. Hirtelen nem tudtam, hogy rákérdezzek-e. Valószínű, hogy nem magánéleti probléma volt, főleg azért, mert Irisnek nem volt magánélete, de Shelter dolgaihoz... Ahhoz nem értettem. Az mindig az ő reszortja volt, és esetleg Ethané, mert ügyvédnek tanult, meg minden. Egyelőre tehát a hallgatás mellett döntöttem. – Csak aggódom Jude-ért – szólaltam meg végül, mikor már leültem, és a kávémat kezdtem kavargatni. – Tudod, Judith Ryder, a növendékem. Még mindig nem hajlandó bízni bennem. Azt hajtogatja, hogy nem is akarok segíteni neki, csak önző vagyok. Szerinted... Szerinted lehet, hogy velem van a baj? Hogy rossz mentort kapott? Talán túl elnéző vagyok vele, és jobban járna Ethannel vagy Angelóval... Nem szerettem volna Irist a gondjaimmal terhelni, de végül is ő volt Shelter igazgatója, biztos szerette volna tudni, ha valakinek gondja akad, ami másokra is kihathat.

Nao	Előzmény | 2015.07.20. 14:58 - #29

Az a fajta voltam, aki nem szeretett különösebben sokáig aludni. Habár Álomország csodás hely volt, a szó minden értelmében, félő volt, hogy olyan lehetőségek vesznek el, míg én odaát barangolok, melyeket sohasem látok viszont. Ennek megfelelően keltem fel kicsivel hét óra után; a látásom és a fejem is hamar kitisztult, de így is csak haloványan láttam, hogy Rex Ashcroft egy macskával egyetemben Camet boldogítja társaságával. Köszönés után egyből hagytam, hogy az orrom és a gyomrom egye át az irányítást a testem felett, s a frissen sült szalonna mennyei illatát követve csapódtam néhány másik növendék mellé. A hajam kócos volt, de épp csak annyira, hogy az ujjaimmal formát tudjak adni neki; mire beléptem az ebédlő ajtaján, fehér ujjatlan felsőmben és a szürke melegítőmben épp csak úgy néztem ki, mint aki épp edzeni készült. Egészen addig nem is gondolkodtam azon, hova ülök, míg meg nem pakoltam a tálcámat fahéjas gabonapehellyel, tejjel, és egy szép bögre kávéval. Kevesen voltak még az ebédlőben, így könnyű volt kiszúrnom az ismerős arcot. Két copfba fogott puha, hullámos haj, fitos, szeplőkkel tarkított orr, álmosan pislogó mogyorószín szemek – az arcomon lusta mosollyal sétáltam el Maddie asztaláig. – Az élet olyan, mint egy tükör, ha rámosolyogsz, visszamosolyog rád – tettem le a tálcám mellé. – Jó reggelt! Leülhetek, ugye?

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.07.20. 14:52 - #28

Ash morcossága egy cseppet sem lombozta le a kedvemet, sőt, még inkább ösztönzött arra, hogy vidámabbá tegyem. Eddig sohasem vallottam kudarcot, és úgy döntöttem, nem most lesz az első alkalom, amikor igen; még szélesebb mosolyt varázsoltam az arcomra, és (szerintem) Afrikának egy évre elegendő boldogsággal tártam szét a karjaimat. – Boldog születésnapot! – köszöntöttem fel szinte trillázva, ám egyáltalán nem vártam, hogy a nyakamba ugorjon, vagy valami. A bátyáim rendszerint kigáncsoltak, amikor az ágyukon ugrálva énekeltem nekik valami felköszöntős dalt, szóval az általános pasi természet ellen szólt volna az érzelgősség. Plusz, egyáltalán nem örült nekem. – Cica? – csillantak meg a szemeim. – Nagyon cuki állatok! Egyszer volt egy fekete macskám, de sajnálatos módon elütötte egy autó… bizarr látvány volt – húztam el a számat. – S arról se feledkezzünk meg, hogy református vagyok, ergo, Jehova tanúi elég távol állnak tőlem. Ha úgy vesszük, szó szerint, mivel a Shelter felé a madár se jár… mondjuk, a repülő grizzly néha kísért – gondolkodtam el, aztán fejen vágtam magam, és visszakanyarodtam a témához. – Tizenhét, ugye? Mint a dalban! A Dancing Queenben! Na, nem mintha a parkett ördöge lennél, de azért… – köszörültem meg a torkomat – you can dance, you can jive, having the time of your life! Uuh – énekeltem, és körülbelül idáig juthattam a dalban, mivel Ash úgy döntött, kereket old, és csak a menetszél jutatta tudatomra, hogy elhúzott. – HÉÉÉ! A SZÜLINAPOS NEM ROHAN AZ AJÁNDÉKA ELŐL, NA! – ordítottam utána, aztán utána rohantam. – See that girl, watch that scene, diggin’ the Dancing Queen! – énekeltem kiabálva, s közben beértünk az ebédlőbe.

shade

Előzmény | 2015.07.20. 14:36 - #27

Sosem voltam az a későn kelő típus, de a reggel hét óra talán egy kicsit még nekem is túl korainak számított. A sok munka sok stresszel járt, emiatt is nehezen jött álom a szememre. Csak a másnapi teendők jártak mindig a fejemben, az agyam úgy dolgozott, mint egy motolla, és néha túlmelegedett. Emiatt történhetett meg tegnap is, hogy az új növendékek aktáin ájultam el. Pedig azt hittem, nem fogok tudni elaludni. A legtöbb dolgot megtartottam magamnak, és elhatároztam, hogy a nyugtalanító telefonhívásról sem beszélek semelyik kollégámmal sem. Pedig újabb támogatónk vonta meg a pénzt Shelter House-tól, és már kezdtem gyanakodni, kik állhatnak a háttérben, akik tönkre akarnak tenni. A bátyámat egyből kizártam, annyira még ő sem rosszindulatú, hogy elintézze a Menedékház csődjét. Éppen ezt a gondolatmenetemet zavarta meg egy ismerős, álmos hang. Csodálkozva emeltem fel a fejemet, hogy Colin álomittas szemeibe nézhessek. - Te hogy-hogy felkeltél ilyen korán? Még csak... - A karórámra néztem, amit még édesapámtól örököltem. - Hét óra múlt négy perccel. Mi a baj? Természetesen egyből arra gondoltam, valami történt, hiszen Colint ki nem lehet robbantani az ágyból, kanapéról, fotelből, faágról... Tulajdonképpen bárhonnan, ahol vízszintesbe tudja magát helyezni öt percre. - Persze, nyugodtan leülhetsz - ráztam meg a fejem, mert teljesen elfeljtettem az eredeti kérdést, úgy meglepett a mentor megjelenése.

Dahlia

Előzmény | 2015.07.20. 14:34 - #26

Fogjuk rá, hogy a szokásosnál hamarabb ébredtem fel – már ha az a tíz perc annak számított –, ezzel megelőzve az ébresztőórámat is. Nem mintha gondot jelentene, hogy nem annak az őrületes csörgésnek a hangjára kell felébrednem… Ezzel egyetemben valamivel lassabban is készülődtem, ennyi luxust azért megengedtem magamnak. Az alvós szerkóm egy régi pólóból állt, ami a bátyám két-három évvel ezelőtti „lázadó” korszakából származott, mert volt oly’ kedves nekem is bevásárolni szülinapomra az ő ízlésének megfelelően heavy metal bandás felsőkből. Nem mondom, hogy bajom van az Iron Maidennel, de az inkább az ő reszortja, kidobni meg nem akartam, úgyhogy befogtam pizsinek egy rövidnadrág társaságában, a logikáját meg még mindig nem sikerült megértenem arról, hogy ha valami neki bejön, akkor arról abban a hitben él, hogy egy azzal kapcsolatos ereklyének én is pezsgőt bontva örülnék… De hát mindegy, ő tudja. Olyan nagyon átöltözni nem volt kedvem (ráér kaja után), mindössze a hajammal akartam kezdeni valamit, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit megcsapott a háromhatvan. Gyorsan megfésülködtem, összefogtam a hajam két laza copfba, megmosakodtam, aztán a tükörbe nézve konstatáltam, hogy ez így elfogadható. Magamra rángattam a hozzám legközelebb eső cipőmet, és mondjuk úgy, hogy a bandás póló-cuki balerinacipő kombó egy kicsit furán nézett ki, de ez legyen a legnagyobb gondom, később úgyis lecserélem. Miután civilizációba való kinézetet öltöttem magamra, ásítozva az ebédlő irányába vettem az utamat. Próbáltam félálmomban nem leesni a lépcsőn, és ezt az akadályt sikeresen vettem is. Odalent már volt egy-két ember, de úgy vélem, a tömeg csak később fog érkezni. Na nem baj, addig jó, több a kaja, amiből válogathatok. Gyorsan szerváltam magamnak pár szelet vajas-fokhagymás pirítóst citromos teával, aztán a már megtelt asztalok között manőverezve kinéztem magamnak egy szimpatikus helyet, amit szinte azonnal el is foglaltam.

Nao	Előzmény | 2015.07.20. 13:15 - #25

5:45, hirdette az óra. Még én is meglepődtem azon, milyen korán felkeltem. Ráadásul magamtól! Mielőtt még szólt volna az ébresztőm! Akármennyire szerettem is aludni, a reggelit semmi pénzért sem hagytam volna ki. Miután feldolgoztam a sokkot, rögtön az okok után kezdtem kutakodni, aztán rájöttem: túlzottan foglalkoztattak a kételyek Jude-dal kapcsolatban. Nem benne nem bíztam; csak... Ő volt az eddigi legnehezebb eset, akivel találkoztam. Nem abban kétkedtem, hogy vele minden rendben lesz, hanem abban, hogy én képes vagyok-e rá. Egész éjjel olvastam a témához kapcsolódó könyveket, de igazából nem lettem okosabb, csak későn feküdtem le. És van ez a fura dolog, hogyha az ember későn fekszik, korán kel. Mintha az univerzum így állna bosszút rajtad azért, mert felborítottad az egyensúlyt. Még egy órán át feküdtem az ágyban, próbálva visszatérni az álomvilágomba, de csak nem sikerült. Csináltam öt felülést (csak így értem el az órámat, plusz csak öt szundit lehet beállítani rajta), majd zuhanyzás és némi fésülködés után az ebédlő felé vettem az irányt. Még mindig a gondolataimba merültem, mikor beléptem az ajtón. Rögtön kiszúrtam Irist, amitől mosoly ült az arcomra; ha valaki, hát ő biztos tudott segíteni a dologban! Egy-két perc múlva egy nagy bögre kávéval és két méretes toast-kenyér közé fogott szalonnás-rántottával a tálcámon szlalomoztam át a csipáik alól felpislogó növendéke között. – Jó reggelt, Iris! – köszöntem, a hangom még kissé karcos volt az alvástól. – Leülhetek, ugye?

shade

Előzmény | 2015.07.20. 12:59 - #24

Nem mondhattam el magamról, hogy frissen és üdén ébredtem, mert hajnali háromkor arra ébredtem, hogy az íróasztalomon alszom. Mire felvakartam magam onnan, felébredtem annyira, hogy ne tudjak az ágyamban rendesen elaludni, így csak forgolódtam. Reggel háromnegyed hétkor úgy döntöttem, ideje megkezdeni a napot, és fejemben a visszhangzó KÁVÉ! kiáltással felvettem egy fehér pólót, magamra rángattam egy khaki színű halásznadrágot, hajamat gyorsan lófarokba kötöttem, és már vánszorogtam is le a konyhába, hogy egyből magamhoz vegyek egy jó erős feketét. Az ebédlőbe kilépve rajtam kívül még csak pár koránkelő növendék ásítozott, kezükben a bögréjüket szorongatva. Halkan beszélgettek, vagy éppen a reggelijüket fixírozták, mintha nem tudták volna eldönteni, megegyék-e, vagy sem. Amint megláttak, elmormogtak egy jó reggeltet, én pedig mosolyogva visszaköszöntem, majd utamat a mentorok és tanárok asztalai felé vettem. Kezemben a nagy bögre feketével leültem egy székre, és az előző éjszakai telefonhívásról kezdtem gondolkodni...

shade

Előzmény | 2015.07.20. 12:34 - #23

Szabályok: A reagok hossza min. 5-6 mondatos legyen, de ne legyen több/sokkal több 300 szónál. Azt szeretnénk, ha a játék pörgősen menne, és ne kelljen sokat várni másokra. Egy asztal az ebédlőben hat fős - nagyobb, 3-4 fős csoportokban játsszatok, még ha a karakteretek nem az a társaságkedvelő típus, akkor sem. Ha valaki nem ír fél napig, nem kell rá várni, ugorjátok át az ő részét, és folytassátok a játékot. Figyeljetek minden körre, mert lehet, hogy egy reag kihat a többi karakterre is. Pl.: kajacsata, valakinek elszabadul az Áldása, felgyújta a pirítóssütőt, stb. Jó szórakozást!

Nao	Előzmény | 2015.07.15. 19:23 - #22

LEZÁRT KÖR

becks

Előzmény | 2015.07.14. 18:02 - #21

Pletykák. Még emlékeztem arra, hogy amikor még jártam közép suliba, és a szóbeszédek adták a mindennapok alapját – egy rosszindulattal elindított kacsa képes volt megváltoztatni az ember helyzetét az iskola érzékeny hierarchiájában. Én már csak tudtam. Néhányan éppen nekem köszönhették annakidején, hogy visszacsúsztak a ranglétrán. Azóta megváltoztam, győzködtem magam, miközben a kanalamat a joghurtomba mártottam. Epres volt. A kedvencem. Parker jobban figyelt a részletekre, mint én. Nekem fel sem tűnt, hogy Gracie az igazgatónő nevét is megemlítette a felsorolásban. Kékeszöld szemeim érdeklődve vándoroltak a mutatott irányba, a szeplős lány felé. Zavartnak látszott, de egy ilyen helyen nem is csodálkoztam ezen. Én is csak azért őriztem meg valamelyest az ép eszemet, mert olyasvalakit tudhattam magam mellett, mint Parker DiNola. Fülig vörösödtem, amikor a fiú győzködni kezdett arról, hogy lázadva a rendszer ellen, mégiscsak költözzünk össze éjszakára. - Ne mások előtt beszéljük ezt meg… - kértem, tüntetően visszafordulva a joghurtom felé, de még mindig paprikavörösen. Jó, igaz. Semmi zavarba ejtőt nem mondott, de Grace előtt egy kicsit kínosnak éreztem ezt a témát. Ezt igazán megérthette. Bár pillantásom nem kereste a szőke lány vonásait, tisztán hallottam minden szavát, és igyekeztem minden információt elraktározni, ami az oktatást, és mentorállást illette. - Az én mentorom Kevin Fischer. Reggeli után lesz az első találkozónk. Kérte, hogy keressem fel – rántottam meg a vállam, mintha semleges dologról lenne szó, de valójában nagyon is izgultam a dolog miatt, mert nem tudhattam, hogy mire számíthatok. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Grace és Parker mennyire egy húron pendülnek, ami a mutánsokat, és a kerekes-székes tanárukat illeti. Jeges pillantást lövelltem a lány felé, ezzel is kijelölve a territóriumom határát. Majdnem olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy; Ha próbálkozol, kinyírlak!

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.07.13. 18:00 - #20

Eddig aránylag kevés növendékkel találkoztam, akik hajlandóak voltak velem szóba elegyedni (megvoltak a khm, klikkek, khm), rendszerint újként érkezni meglehetősen pocsék. Egyrészt, a Shelterben elég egyszer rosszul fordulnod, és utána évekig keresheted a kiutat, másrészt, egy kialakult közösségbe kellett beilleszkedned, ami, valljuk be, nem számított kifejezetten könny feladatnak. Én pedig úgy döntöttem, hogy szakítok a hagyományokkal, és csak azért is összebarátkozom minden mozgó élőlénnyel (tegnap egy mókussal egészen jól összehaverkodtam), még akkor is, ha történetesen valaki elásna szíve szerint.  - Néhány hete aszalódok itt - válaszoltam Cora kérdésére. - Igazából, ha kinyitod a füled, a pletykák hamarabb elszállnak hozzád, mintsem az adott személlyel találkoznál. Plusz, én kaptam a világon a legpletykásabb Segítőt, akit valaha a hátán hordott ez az univerzum - emeltem fel a mutatóujjamat, kiemelve a csattanót. - Mondjuk, a kedve elment a beszédtől, mikor megfenyegettem, hogy kiugrom a kocsiból - ráncoltam a homlokom elmerengve, majd legyintettem, miszerint nem fontos a téma. - Igen, ő az igazgatónő - biccentettem Parker felé. - Meg mentor is. Például, ő hozzá jár - fordultam meg félig a székemen, és böktem Renda Clark felé, aki gyanakodva méregette a hozzá legközelebb eső asztalnál ülő vidáman beszélgető társaságot. Volt egy olyan érzésem, hogy az a csaj maga a két lábon járó paranoia, s még egy mezei pirítósban is az ellenséget látja. - Még nem golyózott be, szóval olyan vészes nem lehet.  Hitetlenkedve bámultam rá az asztallapra - még véletlenül se Corára, mert féltem attól, hogy komolyan belefojt egy tányér levegőbe -, amikor említette, hogy a Segítőjük Washingtonban maradt. Tehát, fővárosiak... és, engem miért tartottak őrizet alatt? Oké, néha hajlamos vagyok őrültségekre, például, ha rajtam múlott volna, életre keltett lószobron jövök a Shelterbe, de nem kezdtem volna el lépten-nyomon az embereket terrorizálni.  Cora, majd Parker kérdését hallva (a mentora iránti kételkedésén felkuncogtam) fellelkesültem, imádtam segíteni az embereknek, bár, néha előfordult, hogy én se bírtam el az adott helyzettel. Mint például, a mosógépes incidens is. Azóta se vettem habfürdőt. - Nos, teljes körű felvilágosítást a mentorotok tud majd adni - kezdtem a monológomat. Nem akartam erőszakosnak tűnni és elvárni, hogy végighallgassák a komplett beszédemet, ezért azon se sértődtem volna meg, ha a kellős közepén egyedül hagytak volna. Maximum majd elsírtam volna a bánatomat a párnának este. Úgy az igazi! - Egészen jó hely. Van tanítás, mint minden rendes iskolában, ők azonban nem Áldottak - magyaráztam. - Segítőkészek, és eddig, akikkel találkoztam, soha nem kezeltek leprásként, meg ilyesmi. De őket, gondolom, később megismeritek még. Nagyjából, ennyit tudok hozzátenni - vontam vállat. - Nagyjából igen, segítenek abban, hogy megtanuld uralni, s akkor aktiválni az áldásodat, amikor csak szeretnéd, és elérni vele a maximum szintet. Mármint, mondjuk van valaki, aki képes a föld-manipulációra, eleinte csak sárkupacokat tud küldeni feléd, de a végén már földrengést csinál. Nem lennék itt, amikor próbálkozik - csóváltam a fejem. - A cserélős dologról pedig nem tudok sajnos semmit - néztem rá sajnálkozóan. - De jó is lenne, ha Charles Xavier itt parkolna a kerekesszékével - vigyorogtam rá, aztán félve Corára sandítottam, és a szemem villanásával jeleztem, hogy az égvilágon semmit nem akarok a pasijától, csücsüljön csak nyugodtan a fenekén. - Ettől függetlenül, hallomások szerint van itt egy-két jófej mentor, akik szintén idejártak, és az évek során nem vesztették el a humorérzéküket.

Nao	Előzmény | 2015.07.13. 13:30 - #19

– Tudom – reagáltam le lazán a kijelentését, vagy még inkább bocsánatkérését. Nem arról volt szó, hogy én ne mondtam volna ki úgyszint rengeteg alkalommal ezt a szót, de most nem egészen az volt a kontextus. Plusz, tudtam, hogy ha egy kicsit is, de idegesíti Corát, mikor nem mondom vissza. Ez volt a bosszúm a szalonnarablásért. Ha még elég sok dolog homályos is volt a helyben, az biztos volt, hogy az időközben Gracie-ként bemutatkozó lány beszédes volt. Nagyon. Nem mintha zavart volna; sokkal többet megtudhattunk tőle, mint valaki olyantól, akiből minden szót harapófogóval kell kihúzni. Ami, lássuk be, hasznos, ha új valahol az ember. – Dashwood? Akkor ő a dirinő, ugye? – kérdeztem félig-teli szájjal, felidézve azon csekély infót, amit a Segítő elmondott. Valószínűleg persze az én hibám volt, hogy nem tudtunk meg többet, mivel olyan gyorsan távol akartam tudni Corát az ismeretlentől, amilyen gyorsan csak lehetett. – Lázadni kell a rendszer ellen, Cora – fordultam vigyorogva barátnőm felé. – Le az elavult, anti-koedukált elvekkel! Bár lehet, hogy inkább neked kéne átjönnöd hozzám. Nekem nincs szobatársam, legalábbis egyelőre. Lehet, hogy a tiéd nem örülne annyira, ha ott találna. Meg kellett állapítanom, hogy ha más nem, a kaja mindenképpen tetszett ebben a helyben. Igazából lett volna mit kérdeznem a lánytól, de úgy sejtettem, a legtöbbre nem tudna választ adni, legalábbis nem őszintén. Mármint, ha rákérdezek, hogy történetesen működik-e valami kutatólabor a pincében, ahol kísérleti patkányok módjára használnak minket, ez a sok gyerek meg csak az álca, akkor valószínűtlen, hogy igazat mondana. - Engem főleg a mentor-dolog érdekelne – tettem hozzá Cora kérdéséhez. – Hogy van ez? Ők segítenek ebben az egész X-men cuccban? Van esély esetleg mentort cserélni? Én valami Sage Fostert kaptam, és nem akarok kirekesztő lenni, de nem akarok egy Zsályától tanulni. Nincs errefelé egy Charles Xavier esetleg? Vagy Farkas. Az menő lenne.

becks

Előzmény | 2015.07.13. 07:40 - #18

Az évek alatt annyira összeszoktunk Parkerrel, hogy ez a reggel is szinte rutinszerűen zajlott nálunk. Általában bátorítás nélkül is simán nyúlkáltunk egymás kajájába, vettük el a másik cuccait, és ugrattuk egymást – nem is emlékszem rá, hogy utóbbin mikor sértődtem meg utoljára; a fiúval sokkal elnézőbb voltam, mint bárki mással lettem volna, ami egész egyszerűen annyi a magyarázat, hogy… - Szeretlek – villantottam rá ezerwattos mosolyt, szinte kiengesztelésként használva az sz-betűs szócskát, amiért voltam annyira galád, hogy megvámoltam a szalonnáját. Sokkal jobban ízlett így, mintha magamnak is szerzek egy adagot. – Köszönöm – biccentettem alázatosan, amikor kibontotta a joghurtomat, amivel én sehogy sem boldogultam. Kuncogva fogadtam a szőkeség - akiről utólag kiderült, hogy Grace-nek hívják -, beszólását. Az első megszólalásával elérte, hogy egy kicsit bizakodóbb legyek az itteniekkel kapcsolatban; a barátkozás nem szerepelt a terveim között, ahhoz túl sok időt töltöttem odakint, kettesben Parkerrel, de az ismerősök gyűjtéséből még hasznunk is lehet. Parker egy kicsit feszültnek tűnt, ami tekintve, hogy mennyire régen ismerem, nem lepett meg. Tudtam, hogy tőlem is nehezebben nyílik meg. Bátorítóan a hozzám közelebb eső combjára tettem a kezem, egyetlen mozdulattal jelezve, hogy mellette vagyok.  – Nagyon örvendek – bólintottam szolidan Grace irányába. – Régóta vagy itt? – tudakoltam kedvesnek szánt hangon. – Nagyon érdekes helynek látszik… - pillantottam körbe, de a tömeg meglepően nem okozott szorongást nekem. Sőt, talán még érdekesnek találtam a szokatlanná vált nyüzsgést. - A Segítőnk Washingtonban maradt, csak ketten jöttünk – válaszoltam meg a kérdését sietve, bár nem teljesen voltam biztos abban, hogy érdekli, amit mondok. Úgy tűnt, hogy a szőke növendék nagyon szeret fecsegni, ami nem jelentett éppen hátrányt tekintve, hogy se Parker, se én nem voltunk szószátyár típusok. Totál random nevekkel dobálózott, akiket vagy nem ismertem, vagy nem jegyeztem meg; Későn értünk ide, és a fogadóbizottság rögtön azzal kezdte, hogy szétpateroljon minket, nem csoda, hogy a pánik miatt nem tudtam megjegyezni az arcukat sem. Próbáltam mosolyogva fogadni Grace tanácsait, de a görbület egyre bizonytalanabbá vált az arcomon. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem is volt olyan remek ötlet idejönni. - Hallod, Pakert? – könyököltem oldalba a kedvesemet. – Nem szabad azzal kísérletezned, hogy átmássz hozzám… Nem akarom, hogy miattam bajba keveredj. Megint – pillantottam rá határozottan. Biztosra vettem, hogy ettől függetlenül is megtaláljuk a módját annak, hogy kettesben legyünk. - Van még valami, amiről tudnunk kell? – szegeztem egy újabb kérdést Grace-nek.

1wolfgirl1

Előzmény | 2015.07.12. 21:39 - #17

Összevont szemöldökökkel vettem tudomásul, hogy a lány eleinte nagyon barátságtalan üzemmódba kapcsolt; kezdtem azt hinni, hogy a fejemre van írva valami nagyon sértő, és azt mérlegeli, mibe fojtson bele, esetleg a fél grapefruitjába vagy a limonádémba, ám végül sokkal kedvesebben szólalt meg, így meggyőzött arról, hogy nem a következő Osama bin Ladent látja bennem. - Semmi gond - biccentettem a lány felé. - Én elvagyok, mint penészes lekvár a nagymama polcán - vontam vállat lazán, aztán ismét haraptam egy nagyot az almámból. - Csak gondoltam, köszönök, még mielőtt rácsodálkoznátok, hogy itt vagyok - tettem hozzá. - Örvendek, én Grace vagyok, de nyugodtan szólítsatok csak Gracie-nek - mutatkoztam be, majd a srác kérdésére reagálva teátrálisan körbenéztem az ebédlőben, végül visszapillantottam rá. - Hát, tekintve, hogy körülbelül hetven-nyolcvan növendék van a Shelterben, plusz mentorok és tanárok, örülj, hogy nem verekednek a kosztért - böktem az állammal az asztal felé.  A megmaradt almacsutkát rádobtam a tányérra, és az - állítólag - tőlem megszokott vigyorral figyeltem az újonnan érkezett tubicákat. Összeszokottnak tűntek, mintha évek óta együtt tengették volna az életüket, és valószínűleg nem létezett az a tíz tonnás elefánt, ami megrengette volna a kapcsolatukat. Hm.  A mázlisták. - Tegnap éjszaka? A Segítőtök nem hamarkodta el a dolgokat. Bezzeg az enyém engem negyven fokban rángatott el ide, napsütéses délben, mikor még a madarak se csicseregnek, mert félnek, hogy kiszáradnak - forgattam meg a szemeimet. - Átrángattak titeket a földúton? Azt hallottam, hogy valamelyik növendék nyakig sárosan érkezett, és összekoszolta a földszintet. Persze, az igazgatónő tombolt, amikor meglátta a mocskot - grimaszoltam rájuk. - Amennyiben nem akartok hetekig csillárt pucolni, netán valamelyik jóképű lovaggal, vagyis, páncéllal összehaverkodni a folyosókon, nem kezdtek ki sem Iris Dashwooddal, sem Ethan Moreauval - tanácsoltam nekik tiszta szívből. - Nem lelketlenek, de ha beletaláltok a heppjükbe, nincs az a Zeusz, amelyik megment titeket a kutyaszorítóból. - Igazából, még mindig vártam, hogy Mr Szemöldök egyszer elkapjon, és kiossza rám az elmaradt büntetőmunkát, amiért egy szál törölközőben flangáltam előtte minden szívbaj nélkül, és még tetéztem is a helyzetet, ám erősen úgy tűnt, hogy megfeledkezett róla. - Ugyanez vonatkozik a holdfényes andalgásokra és a titokban összehozott randikra takarodó után. - Szinte természetellenesen széles vigyorral pillantottam rájuk jelentőségteljesen.

[136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]